Era és a nyomkövetés

Következő történetem, arról szól miként tanított meg a kutya arra, hogy megszeressem és gyakoroljam a nyomkövetést. Az első kutyámmal, amelyik hivatalosan is az enyém. Szerettem volna vizsgára felkészíteni egyedül, ahogyan én képzeltem, a férjem gyakorlati segítsége nélkül. Humánusan, kényszermentesen, az akkori kutyaoktatási gyakorlattól eltérően. Szakkönyvekből olvasott módszerek alapján, határozott elképzeléssel indultam neki, de a nyomkövetésről kevés szó esett és azt sem igazán, értettem. Az egyszerűen leírt kézenfekvő módszerek gyakorlatban a kutya által vezetve sokkal érthetőbbek. Nem kell mást tenni, mint figyelni a kutyát és akarni megérteni őt.

Era öt hónapos volt. Sétálni mentünk, férjem, én, Era, Ali,/ Era apja/. Amint kiértünk a grundra, szabadon engedtük a kutyákat, szaladgáltak, bóklásztak. A temető mellett elsétálva jó hosszú pusztaság, ahol kedvükre játszhattak a kutyák. A séta végén indultunk volna haza, csak hogy Alin nem volt nyakörv. Nagy szemű láncfojtót használtunk és az útközben leesett, valahol, de hol?

Reménytelen vállalkozás megtalálni, méteres fű, fák, bokrok között, de azért elindultunk visszafelé. Közben mondogattuk a kutyáknak, hogy keressék a nyakörvet, persze nem gondoltuk komolyan. Jó sokat visszagyalogoltunk, a kutyák örültek a dupla sétának. Era egyszer csak az úttól fél méterre megáll és néz a földre, mint aki talált valamit. Csak nem a nyakörv, kérdi a férjem? Á, az, lehetetlen. Fémfojtó, képzetlen kutya, kölyök, hogyan találhatná meg. De azért oda mentem és megnéztem. A lánc nyakörv volt! Lehetett véletlen is. Mégis elegendő motivációt adott a további munkához. Era tehetséges és ügyes volt nyomkövetésben, sajnos az őrző-védő munkában nem teljesített ilyen szinten, de erről majd egy másik alkalommal.

Vissza