"A HIVÖ INSIPIENS...

Az egybegyûjtött tanulmányokat közreadandó kötet töretlen reményében és a megjelentetett posztumusz tanulmány után, a család és az érintettek beleegyezésével arra bátorodtam, hogy a Tiszteletkörben -rendhagyó módon- Vidrányi Katalint utolsó nyilvános elõadásának szövegével, kozmetikázatlanul, "élõben" is megidézzem. Aligha volt róla kifejezõbb bármi is, mint egy-egy pazar elõadása, melyen kifinomult intellektus és sérülékeny önérzet egyaránt rezonálhatott. Az elõadás 1993 júniusában hangzott el egy XX. sz-i filozófiai áramlatokkal foglalkozó egyetemi sorozat keretében. Köszönet a szerkesztõk bíztatásáért és segítségéért

Vidrányi Katalin 1969-ben végzett az ELTE filozófia-magyar szakán és haláláig (1993) a Filozófiai Intézet munkatársa volt. A budapesti és a pécsi egyetem bölcsészkarán, de fõként karosszékébõl tanított. Mint filozófiatörténész jeles Kant-kutatónak és -fordítónak indult, ám kétségkívül legjelentõsebb teológiatörténészünkként távozott. A világiak közül bizonyosan.

Talán legszembetûnõbb tudósi és tanári vonása személyessége volt. Ez abban jelentkezett, hogy ízlése volt -szuverén gondolkodásunk elõfeltétele. Tájékozottsága lenyûgözött. Tudott is, mert is a filozófia történetének klasszikusairól már-már pocskondiázva, alig ismert alakjairól pedig néha a megrendült elismerés hangján szólni. Nagyon ritkán írni is. Ilyenkor nem csupán eleven, de különösen a katedrafilozófiák bikkfanyelvéhez vetve, tömör és érthetõ teória született magyar nyelven. Számára a napi történés kezdettõl nem csupán élmény, hanem probléma. Filozófiatörténeti ismeretei legszemélyesebb problémáit is artikulálták és át is alakították. Munkanaplóit gyakorta átfogalmazta, kihúzott és visszaírt mondatokkal egészítette ki. Néhány részletük publikált tanulmányaiba került. A kutatás azonban sohasem vált számára apropó-kereséssé. "Élõben" mindig kérdéseink kijavításával kezdte. A válasz érdekében nem csupán káprázatos vizsgáztatásban, de lakomában lehetett részünk. Hibátlan ízléssel választott, kínált és kérdezett.

Még régen, Anzelmusszal és az istenérvvekkel bíbelõdvén -miután már belezavarodtam a "kiértékelendõ házi feladattól" az extrém misztikáig terjedõ félig sem megemésztett interpretációkba- nagy mellénnyel a "filozófusok Istenét", a tradíciót meg a hitélményt kezdtem emlegetni, jól tudván, hogy nem igazán kedveli ilyesmiben a zabhegyezõ eszeskedést. Ekkor kaptam Tõle az ars poetica tömörségû, a hívõ insipiens kommentárja ként szalagon azóta is õrzött helyreigazítást.

"...A meleg 'Te' Isten és a hideg 'valami' Isten Pascalra látszanék utalni... bár Pascal volt annyira óvatos szerzõ, hogy ne végbélbe helyezett hõmérõvel mérje a hit intenzitását. Anzelm Proslogionja pont nem azt akarja mondani, hogy marad a misztérium, az ima és a remény. Azt már mindannyian tudjuk Evagriosz Pontikoszból és Szent Ágostonból, hogy ha megismerjük, akkor az nem Isten. Isten valóban, mindig és mindenkorra misztérium marad, de ha egy logikailag követhetõ, és követhetõnek szánt mûvet írunk, akkor azt nem a misztérium elõtti térdeplésbõl írjuk, hanem annak tudatában, hogy a magnum mysterium mindenkor és mindenkorra magnum mysterium marad, de a véges emberi elme is képes, ha nem is a közepibe találni, de a pereméig elérni annak, amit tudni nem tud, hinni szeretne, de valamilyen módon bizonyos benne. Az adott, filozófiailag többé-kevésbbé korrektre szánt szövegek tehát az emberi elme erõsítéséül szolgálnak, arra, hogy, Isten ugyan összemérhetelenül nagyobb nálad, de valamilyen módon mégis elérheted. Felismerheted, nem megismerheted, de tudhatod, hogy van, és hiheted. Idáig terjed minden képességünk. Az összes többi az Õ kegyelmének, görögebbül szólva az Õ emberszeretetének a dolga."

Elsõ témaválasztását, hogy a filozófiatörténet kopernikuszi fordulatával foglalkozzék -immanens okok mellett-személyes hatás is determinálta. Haláláig professzoraként emlegette, és csak õt emlegette így, Munkácsy Gyulát. A kanti -nevezzük az egyszerûség kedvéért így- rendszer nem csupán az újkori, Arisztotelésztõl erdeztethetõ, metafizikai hagyomány kérdésessé válását jelentette számára. Az általa fordított és kommentált A vallás a puszta ész határain belül után a skolasztikus-arisztotelészi forma kiváltási lehetõségeit egyre határozottabban nem filozófia-, hanem teológiatörténészként kereste. Ezen teoretikus lehetõségrõl szól A skolasztika visszavétele c. tanulmányában, melynek központi figurája Bérulle. Az õ szellemi örökségének sorsát is rekonstruálta a modernistákról írottakkal.

Mindig hangsúlyozta, hogy elsõsorban az európai gondolkodás tényleges kontinuitásait kell keresnünk. Még radikális újítók is elõszeretettel nyúlnak vissza a tradíció bizonyos elemeihez. A skolasztika-ellenes Erasmus, vagy a firenzeiek például a görög atyákhoz. Utóbbiaknak tradíció a görög, illetve a hellenisztikus filozófia is. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a teremtéselmélettel a világról való tanítások radikálisan megváltoznak. Mások lesznek a hangsúlyok, az antropológia szerepe nõ. A keresztény antropológiát pedig, "mint tudjuk, két teológiai állítás fundálja, nevezetesen: az istenképmásság és az inkarnáció".

Párizsi ösztöndíjasként a modern protestantizmus kutatását kapta penzumként, ám gyönyörûségére az Institut Catholique könyvtárában a görög atyák kötetei is szabadpolcon voltak. Egyszerre kellett és lehetett tehát Párizsban tanulmányoznia egy hagyomány kérdésessé válásának dokumentumait, a protestantizmus történetét, és egy, a kérdésessé vált hagyománytól radikálisan eltérõ, sõt épp attól elfedett tradíciót, a görög atyákét. Mint annyiszor említette, "Luther kérdései jók, csak a feleletei pocsékok." (Ezen kérdések pontosulása XVI-XVII. századi kutatásainak legfontosabb mellékterméke.) Az általa problematikusnak ítélt válaszok forrásaként lett szemében Szent Ágoston az európai tradíció egyik legellentmondásosabb figurájává.

Miközben szentencia világosságúvá lett számára, hogy "mindannyian Ágoston köpönyegébõl bújtunk elõ", legalább ugyanilyen világosan látta és tapasztalta e köpönyeg szûkösségét, szószerinti személyre szabottságát. Természetesen nem Ágoston "köpönyege", a hangsúlyozott személyesség jelenti számára a problémát, hanem annak "levethetetlensége", a személyességhez való görcsös és merev üdvtörténeti ragaszkodás. "Nem is tisztán üdvtörténetünkrõl van itt szó. Példának okáért: mivé lenne a filozófus számára Szókratész, ha Platón csak leveleket, és Isten ments memoárt ír?" Ágoston "toldott-foldott kegyelemtan"-ának Szent Anzelm megváltástanában is visszacsörömplõ juridikussága okán, Vidrányi Katalin teoretikusként világosan látta a veszélyeket: "Nem a neofitákat örökösen kísértõ suta analysis fidei -re kell itt gondolnunk elsõsorban. A fõ baj az álnok és nyálas, mert örömhírnek álcázott, de éppen ezért alattomos és infernális kiszolgáltatottság. Elsõsorban esztelen önmagunknak, a külsõ sötétnek. Dis hidege ez. Feldühödõ értetlenség".

"Mint tudjuk a nyugati, augusztiniánus tradició egyik elméletileg is komolyan veendõ következménye a rezignáció. Ez viszont erõsen botrány illatú." Ennek teológiájáról egyetlen sort sem publikált. Nem félt, inkabb féltett. Jajgatónak Õ a khárist, vagy, mint oly sokszor halhattuk, "görögebbül szólva:" Isten emberszeretetét szánta. Mindig is kereste számunkra a jobb, ha úgy tetszik Istenhez illõbb, az emberhez méltóbb, tehát mindenképpen irgalmasabb teoretikus megoldásokat.