modern1.html

A bõkezûen támogatott és kitûnõen megrendezett, kellemes hangulatú és környezetû, erõsen (ön!)kritikus hangvételû konferencia feltehetõleg nemcsak nyitánya, de példaadója is a vallás és az egyházak napjainkra megváltozott helyzetét, szerepét, feladatait és az elmúlt évtizedek hibáit és mulasztásait is körvonalazandó további elemzéseknek.

A rendszerváltással az egyházak "ismét modern viszonyok közé" (Endreffy) kerültek. A régi, helyenként elvtelenségig megkövetelt modus vivendi helyett nyilvánvalóan minden területen a modus operandi kerül elõtérbe. A brutálisan ateista majd pedig a mézesmadzagos-korbácsos diktatúra elmúltával az egyházak szükségképpen a szekularizáció és a modernitás probléma- és fogalomkörében is rákényszerülnek önmaguk spirituális, teoretikus és praktikus (újra)értelmezésére.

Endreffy Zoltán (MTA Fil. Int.) e számban is olvasható nyitóelõadásának, bár kimondottan katolikus kontextusú, mégis az egész konferencia problematikáját illetõen kiemelt jelentõséget tulajdonítok. Felekezetektõl függetlennek vélem ugyanis az általa –Kaufmann nyomán– hangsúlyozott "felekezetesített szubkultúraképzõdés", az "elegyháziasodás" illetve a "gettómentalitású szektásság" veszélyét. A pszeudo ortodoxiák legfõbb hibája és veszélye, hogy miközben látszólag szemben állnak a modernitással, tulajdonképpen épp a modernitás által minden vallás számára kijelölt peremhelyzetet fogadják el; marginalizálódnak, folklorizálódnak vagy funkcionalizálódnak és ezzel épp az ember egészét érintõ funkciójukról mondanak le.

Mezei Balázs (ELTE BTK) kortárs vallásfilozófiákról adott szisztematikus vázlata és Karasszon István (Károlyi Gáspár Református Egyetem) protestáns vallásfilozófiai körképe egyaránt tipizáló és teoretikus, bár horizontjuk radikálisan különbözõ. Mindkét elõadás szövege jelen írással együtt olvasható e lap hasábjain, ezért mindössze Mezei Balázs prototeológiai kísérletének, a "vallásfilozófiák formális ontológiájának vagy tipikájának" kidolgozására tett ígéretére hívnám fel külön is a figyelmet.

Elõbbi a címben jelzettek kapcsolódásának történelmi hátterét vázolván megállapítja, hogy a nyugatinál szorosabb összefonódásuk egyidejû megszervezésükbõl és párhuzamos fejlõdésükbõl adódott. Következésképpen a vallás a térségben állami ideológia és nemzeti identitástudat hordozója is, sõt az egyes etnikumok identitáskeresésének is egyik legfontosabb tradicionális eleme. (szerbek és horvátok, lengyelek és oroszok, románok és magyarok etc.). Kollektív szerepük túlsúlya egyfelõl a fejletlen civil társadalomból hiányzó értékek letéteményesévé, másfelõl a térség nacionalizmusainak is potenciális partnerévé tette a történelmi egyházakat.

Utóbbi vázlatosan bemutatja a magyarországi tomista és nem tomista bölcseleti tradíciót. Megállapításai, miszerint "...a magyar katolikus gondolkodás korszakunk egészében jelentõs elmaradásban volt a nemzetközi tudományos élvonalhoz viszonyítva" és hogy "Az 1920-as és az 1950-es évek között szellemi eredetiséget és nemzetközi színvonalat idehaza mindössze két katolikus gondolkodó, Schütz Antal és Horváth Sándor jelentett." valamint, hogy az ötvenes évek, mint szinte minden másban, a mélypontot jelentették, aligha vitathatóak. A Vatikán és a magyar állam közötti 1964-es megállapodás, majd pedig Nyíri Tamás filozófiaprofesszori kinevezése (1968) és a levelezõ teológiai oktatás beindítása (70-es évek) az újjáéledést jelzik. A 80-as évek elejétõl már a Gregoriana "szellemi felzárkózást is jelképezõ" transzcendentális neotomizmusát képviselõ professzorok (Turay, Bolberitz) is tanítanak.

A szerzõ szerint a rendszerváltás puszta ténye, hogy az un. szocialista tudományosság, s vele együtt a marxista filozófia összeomlott, leginkább csak "relatíve felértékelte és felnagyította" a katolikus szellemiség jelenlétét. A valódi felértékelõdéshez oldódnia kellene a teoretikus konzervativizmusnak, a filozófia iránti hagyományos bizalmatlanságnak. Határozottabban nyitni kellene a laikus értelmiségi közeg felé, jobban kellene törekedni az akadémiai elismertségre és a filozófiai közéletbe való bebocsáttatásra.

Ide kapcsolnám Rosdy Pál (szerkesztõ, KDNP) személyes hangvételû megemlékezését és életrajzi vázlatát Nyíri Tamás professzorról, akinek már említett jelentõségét az elmúlt évtizedek magyar katolikus bölcseletében aligha lehetne eltúlozni. Zsinati szellemének, európai szellemiségének, párbeszédkészségének és naprakész igényes tudományosságának példája a "könnyebb idõkben" sem könnyû feladat.

A katolikus egyház szellemi és kulturális helyzetérõl szólt Szennay András (ny. bencés fõapát), Maróth Miklós (Dékán, PPKE), valamint Nemeshegyi Péter (SJ, A Faludi Akadémia igazgatója). Utóbbi a jezsuita rend római XXXIV. általános rendgyûlésérõl beszámolván imádságosan szép szavakkal hangsúlyozta, hogy bár "Mi katolikusok és különösképpen mi, Jezsuiták inkább a konfrontációra és vitára voltunk hajlamosak" a "dialógus az egyház levésének új módja". A Szentlélek mûködésében bízva egyetemesen nyitott szeretettel kell a másvallásúakkal és a más kultúrájúakkal a "dialógus kultúráját" és a "szeretet civilizációját" építenünk, melyhez Aljosa Karamazov mindent átölelõ hite a legjobb megszólítási mód.

A két másik elõadás néhány kritikus és programatikus passzusát nem szembe csupán egymás mellé kívánom állítani. Szennay András mondandóját a "Nyitnunk kell a mai világ felé. Nincs helye semmiféle ezoterikus magatartásnak. A nyitott kapuk egyházává kell válnunk" és a "Hazai egyházunk nem légüres térben él. Szellemi életünk horizontját tágítanunk kell. Szellemileg igényes egyháztagok számára is otthonná kell válnunk" visszatérõ mondataival illusztrálnám. A II. Vatikánum idevonatkozó dokumentumainak expresszív parafrázisai ezek, melyek szorosan kapcsolódnak az elmúlt évtizedek specifikus hazai deformációinak ostorozásához.

A hazugságokon és féligazságokon nevelkedettek generációit általánosító, ideológiai központi bizottságok direktíváira emlékeztetõ ítéletek "óvták" a nyugatról érkezõ gondolatok veszélyeitõl. Sajnos gyakran az egyházon és teológiai kontextuson belül is. Az önkéntes gettósodásra való hajlamot erõsítette a fejekben és a lelkekben meglévõ és ható zûrzavar, amely könnyen menekül hagyományõrzõ megmerevedésbe, szól a klerikális siránkozás hangján, öltözik a barokk pompa anakronizmusába vagy éppen egy jól menedzselt intézményrendszer gépezetével pótolja a "facienti quod in se est..." morális, intellektuális, praktikus és semper et ubique aktuális imperatívuszát. Ilymódon a szokásos és reményteljes utótag, a "...Deus non denegat gratiam" ha nem is lesz sült galamb, egy semmiképpen sem keresztény, s végképp nem katolikus kontextusba csúszik.

Maróth Miklós szerint " a katolikus egyház számára saját kulturális életben betöltött szerepe abban a tekintetben érdekes, hogy az hozzájárul-e vagy sem ahhoz, hogy a lelkeket az alapítójától megszabott célok követésének megnyerje. "Márpedig Krisztus tanítványainak kiválasztásakor "nem kulturális társaságot vagy mûvészeti akadémiát" nem is "mindennapi gondokat orvosló karitatív szervezetet" kívánt alapítani, hanem az evangélium jegyében a túlvilági boldogságra kívánt minden embert vezetni. Elsõsorban "tiszta szívû, hûséges és éppen ezért hiteles embereket keresett" az örömhír hirdetésére, tehát nem evilági szempontok alapján válogatta meg követõit és képviselõit. Mivel "az egyház saját felfogása szerint küldetése a történelem során nem változott", mindebbõl az következik, hogy az egyház vezetõnek kiválasztása, evilági elvárásokkal szembeni magatartása, szigorúan és közvetlenül ezen küldetésének mindenkori alárendeltje. Az elvárások, amelyeket a társadalom megfogalmaz (szociális gondok megoldása, széles körû oktató és kulturális tevékenység, mecenatúra stb.) "mind valamilyen evilági szerepvállalásra kényszerítenék, ezáltal beépítenék az evilági társadalomba, tevékenységét evilági célokra korlátozva. Az összes elképzelés, bármennyire is jó szándékú, államosítaná az egyházat. Ez pedig nem egyeztethetõ össze a földi világon túlmutató küldetésével." Az "egyház azért fordul a tudomány és a kultúra felé, mert nélkülük nem tudja hatásosan elvégezni a feladatát... Feladatát az adott korban mindig a leghatásosabb eszközök segítségével igyekszik elvégezni."

A "leghatásosabb eszközök" kiválasztásával kapcsolatban szinte iskolás reflexként felvethetõ a klasszikus diafónia érvre némiképp emlékeztetõ kérdés, nevezetesen: hogyan is választhatóak ki a leghatásosabb eszközök, hacsak nem naprakész kapcsolatban lévén velük folyamatosan és praktikusan minimalizáljuk saját választásainkra óhatatlanul leselkedõ elõítéleteinket. Ez nyilvánvaló és hangsúlyozott individualitást jelent. Annak is tradíciója van, ha eme megítélést a primer módon nem episztémikus autoritást megtestesítõ "illetékesekre" bízzuk, ám ekkor, valljuk meg, mégiscsak egy "földi lét szeplõzte" szervezet egészének közel ideális mûködését vagyunk kénytelenek elõfeltételezni.

Az elõadó szerint az egyház fontos értékei (tekintélytisztelet, önfeláldozás, stb.) "ma nem feltétlenül vonzanak széles tömegeket...Mindez azonban az egyházat a legkevésbé sem riasztja, hiszen kétezeréves történelme során sohasem azt hajszolta ami a világ számára korszerûnek...népszerûnek számított. Közkedveltség helyett arra törekszik, hogy "alternatívát nyújtson az uralkodó irányzatokkal szemben." A világ szemében érthetetlennek látszó felfogásával egy "másfajta élet", egy "másfajta megalapozottságú kultúra" lehetõségét kínálja föl. "Ez a kultúra sokak számára vonzó lesz, sokak számára bolondság"

A katolikus egyház társadalmi tanításáról Tomka Miklós (MTA Fil.Int.) beszélt. Az öt tézis köré szervezett szubtilisan argumentált mondanivaló végkicsengése az elzárkózás - akár zsinat elõtti akár zsinatkritikai, de semmiképpen sem elszigetelt- attitûdjének felmutatása. A zsinati "aggiornamento" - hoz képest restaurációt követelõ, az "evilágra való mértéktelen nyitás túlzásait" felrovó, s az "ördögre filozófusokban és szociológusokban asszociáló" Ratzinger bíboros attitûdje kétségtelenül nem a fentebb már említett "mindent átkaroló szeretet" dialógusokat iniciáló vocatívusa. Sokkal inkább a belülrõl spirituálisan építkezés magabiztos konzervativizmusa. A katolikus egyház társadalmi tanításának, a katolikus társadalometika hazai helyzetének, a szerzõ szakértõ közremûködésével épp a Vigília szentelt eddig is megkülönböztetett figyelmet.

Frenyó Zoltán (MTA Fil.Int.) a Keresztény Európa fogalmának összetettségét hangsúlyozta a kereszténység, illetve Európa "egyfajta szellemét vagy lényegét" megcélzó racionális redukciókkal szemben. Husserlt idézve mondta, hogy "Európa olyan szellemi egység, amelynek nincs már elért vagy elérendõ érett alakja. ...az európai emberiség szellemi telosza a végtelenben rejlik." Ennek a végtelen telosznak a jelképe Európé tünékeny mitológiai alakja. Európa és a kereszténység egymásra vonatkozó, egymás nélkül csonka fogalmak. Az európai keresztény kultúra összetettségét komplementáris fogalmak jelzik: hit és tudás, szív és ész, teológia és filozófia, igazság és élet, kegyelem és szabadság, szó és írás, racionalizmus és misztika, pápaság és császárság, világ és túlvilág, emberszeretet és istenszeretet... ugyanannak az antik kultúrának megvetése és nagyrabecsülése. A "hasadás és leválás" közepette már-már konstruálttá váló címadó fogalom védelmében Mihelics Vid és Jacques Maritain dinamikus keresztény humanizmusához fordult.

Turgonyi Zoltán (MTA Fil.Int.) attraktív címû (Lehet-e döglött kutyából szalonna ?) elõadásában amellett szólt, hogy meggyõzõdése szerint igenis nyújthat még valamit a katolikus gondolkodás számára néhai dialóguspartnere, a marxizmus. A "döglött kutya" Hegel múlt századi minõsítéseit idézi, marxizmus alatt pedig Lukács Ontológiájának marxizmus-olvasata értendõ.

Az elõadó a transzcendens-személyes, illetve immanens alapú világmagyarázatok inkompatibilitásának feloldására a jól megírt regény univerzumának relatív autonómiájú világát hozza fel példaként. Ebben a fenntartó és együttmûködõ auctor "isteni concursus" - a, mivel nem része a regény univerzumának, nem is csorbíthatja annak akár evolutív autonómiáját sem. Ergo: a "causae secundae" világának leírásai kompatibilissé tehetõek, s ebben –mivel mindkettõnek feladata van a világ mûködésével kapcsolatban– egyaránt érdekeltek.

A regény példájára csak annyiban reflektálnék, hogy az "imago Dei" még csak-csak, de a "capax Dei" végképp nehezen elképzelhetõ így a számomra. Vajon hogyan cselekedném a regényben, ha megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az járna a fejemben, hogy regényhõs vagyok ? Immanens világommal betelvén bizonyára regényt írnék Poncius Pilátusról.

Balog Zoltán (ref.lelkész, Bonni Egyetem Ökomenikus Intézete) a Magyarországi Református Egyház és a történelmi változások viszonyát elemezte "Teológia-Egyház-Szellemi élet" címû referátumában. Érvelése rendkívül feszes: A teológia az egyház kritikus önreflexiója lévén mindig közösséget feltételez, amelyet meg akar szólítani. A megszólítás életviláguk ismeretét feltételezi ami kapcsolatkényszert jelent a kortárs világgal, a kontextussal, ergo inkulturáció. A honi vallásfilozófia hiányának okát legfõképpen abban látja, hogy " pl. a református teológiát - igen ritka kivételtõl eltekintve- nem érdekli a mai ember. Közhellyé silányított antropológiai konstansokkal dolgozik... a kortársak legfeljebb elrettentõ és önigazoló illusztrációként jelennek meg." A visszamerengés egy jobb korba az ember szeretetének talán legmeddõbb formája.

A teológia elvesztette külsõ és belsõ autonómiáját azáltal, hogy aktuális egyházpolitikai döntések igazolójaként vegetált. Az ige helyébe így a döntések kerültek. A legitimáció igénye beteges méretûvé, az antiintellektualizmus pedig általánossá lett. A rendszerváltás idõszakáról a "történetietlen ugrabugrálás" jól kifejezi az elõadó véleményét. Vályi Nagy Ervint említi mint "az egyetlen magyarországi protestáns teológus, aki jelen volt a Nyugat-Európában mûvelt teológiában"

Pethõ Sándor (MTA Fil.Int.) a 45 utáni magyarországi Barth—recepció és a magyar protestáns vallásbölcseleti hagyomány kapcsolatát "Ige és Filozófia" címmel elemezte. Figyelemre méltó teoretikus igénnyel munkálta ki a protestáns vallásfilozófia rendszerváltás utáni "újjá nem születésének" diagnózisát. Mivel a "sztereotípiává laposodott magyarázatot, mely szerint e hagyomány eltûnése az 1945-48 között bekövetkezett politikai fordulattal hozható kapcsolatba" önmagában elégtelennek tartja, a protestáns teológia immanens fejlõdési tendenciáit vizsgálja. Magyarázatul a barthianizmus recepciójának mikéntje tûnik fel, ami tulajdonképpen a vallásfilozófia elméleti lehetõségeit megsemmisítõ barthiánus tételtõl függetlenül és azt megelõzõen is létezõ "hagyományra" nyúlik vissza. Ez a hagyomány kissé sommásam kimondva a leegyszerûsítés, azaz a "nem kellõen árnyalt megközelítés" nehézkedése. Ennek tudható be, hogy a barthianizmus antiracionalizmusát is meglehetõsen reflektálatlanul, Barth nézeteinek finomodására érzéketlenül, mint kész tudományos eredményt vették át. Érdemes lenne az eredeti kálvini szövegek racionális istenismeretre vonatkoztatható passzusainak "árnyaltabb" megközelítését felvetni, s ezzel az interpretációs hagyományba alaposabban belenyúlni.

Gábor György (MTA Fil.Int.) "Az Isten elõtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei/1Tesz2.15/" címen megtartott perbeszédében a hagyomány nélküli párbeszéd "perbeszéd" jellegét hangsúlyozta a kereszténység evangéliumi és páli ambivalenciájának egyre erõsebben érzelmi antijudaizmusra váltó zsidóellenességének gazdagon argumentált bemutatásával. A pazar elõadást természetesen csak szándékos aequivocatioval nevezem perbeszédnek, s azt sem gondolom, hogy szerzõje a kereszténységet az egyes keresztények matematikai összességének tekintve a másik fél, általa is említett hibájába esnék. A hagyomány és az emlékezés örök igazságot kibontakoztató éltetõ erejének elfogadása minden valódi zsidó–keresztény párbeszéd lehetõségi feltételének tekintendõ.

Kollégámnak, az antiszemitizmus jeles kutatójának elõadásához –személyes ismeretségünk és a tárgyban való szégyenletes járatlanságom okán is– csak annyit makognék, minden teoretikus és történeti igényt eleve félretéve, hogy: Hámán, Szent Pál, Jusztinosz, Arisztón, Tertullianus, Cyprianus, Khrüszosztomosz, Augustinus, Baszileiosz, Venerabilis... Luther, Marx, a II. Vatikánum s az általa említettek, és még nyilván további említhetõek ellenére sem lehetek keresztényként soha antiszemita... Karácsony elõtt és Húsvét után sem.

Végezetül szeretnék néhányunknak tanítójáról, a két éve elhunyt Vidrányi Katalin kollégánkról megemlékezni, aki a mostani konferenciáról bizony ordítóan hiányzott. A mulasztások és a lemaradások emlegetése közepette "mi intézetiek" felejtettük el magunknak bejegyezni azt a meg nem érdemelt jópontot, hogy bizony az MTA Filozófiai Intézetében dolgozó Vidrányi Katalin volt az, aki már 1969 körül - még jeles Kant-kutatónak indulván- a Világosságban(!) máig is olvasható tanulmányokat írt Karl Rahnerrõl, az anoním kereszténységrõl, modern teológiai irányzatokról, de a magyar katolikus teológiáról is. Késõbb ismét írt Rahnerrõl, Bérulle -rõl és Ágostonról. Külön tanulmány a modernisták és Laberthonniere. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy vele a patrológia és a vallásfilozófia legsokoldalúbb és legigényesebb világi és nagyon keresztény képviselõje távozott közülünk.

Az õ, már fentebb egyszer említett kedvenc formuláját a "facienti quod in se est, Deus non denegat gratiam" –ot idézi fel számomra Horányi Özséb, a kötetben szereplõ, bár a konferencián el nem hangzott "Kereszténynek lenni itt és most" címû elmélkedõ vallomása. Kereszténynek lenni, ami semmiképpen sem állapotszerûség, méltóságot, feladatot és kihívást jelent. "Lankadatlanul és fáradhatatlanul keresni azt, ahogyan Út számomra az Út... ami természetemben mint lehetõség megvalósításra vár"