F e r e n c z S á n d o r
(A középkori egyetem - I.)

Az európai e g y e t e m fogalma [1]

EGYETEM - UNIVERSITAS - STUDIUM GENERALE


Általános megállapítások

A középkori egyetem kialakulása az európai kultúrkör egyik legjelentõsebb és talán legidõállóbb intézményének a létrejöttét jelentette. Tanárok és diákok együttesen hozták létre azokat a sajátosan privilegizált testület eket, amelyek statútumaikkal és adminisztratív gépezetükkel, jól szervezett belsõ életükkel, pontosan rögzített tanmenetükkel valamint tudományos elõmeneteli rendszerükkel máig mintaadói legmagasabb szintû "iskoláinknak", az egyetemeknek. Ezekhez hasonlót az úgynevezett klasszikus civilizációk nem produkáltak.

A magasabb mûvelõdés olyan korábbi centrumai, mint a Kr.e. IV. századtól létezõ athéni filozófiai iskola, a harmadik század eleje és a hatodik század közepe között virágzó beiruti jogi iskola, vagy a 425-ben alapított és egészen 1453-ig mûködõ konstantinápolyi "egyetem", csak bizonyos értelemben tekinthetõk a középkori európai egyetem elõképeinek.
A beiruti iskolában például az akadémiai kurzus már öt évig tartott és szabályszerû rendet követett, a konstantinápolyi "egyetem" pedig a grammatika, a retorika, a filozófia és a jog tanárait egyaránt magába foglaló egységes császári intézmény volt. [2]

A görög, a római illetve a középkori nevelés és oktatás átmeneteit a képzés hasznosságának fokozatos hangsúlyozódása jellemezte. A változás ebben a tekintetben -mondjuk a cicerói doctus orator- tól a kolostori majd katedrális iskolákon át az egyetemekig- legalábbis exponenciális. Az antik iskolák távolról sem szakmai karrierre vagy valamely 'ars' hivatásszerû mûvelésére készítettek föl, sokkal inkább a tanuló egész személyiségének, mûveltségének, de leginkább "morális lényének" kimunkálására törekedtek.

Azok a hangsúlyozott testületi vonások , amelyek a középkori Európa egyetemeire jellemzõek, egyáltalán nem találhatóak meg a korábbi, valamelyest már intézményesült oktatási formákban. Nem mutatható ki szervezeti folytonosság sem a tizenkettedik század végétõl Európában kialakuló egyetemek és a görög, római, bizánci vagy arab iskolák között. Mindazonáltal jól megfigyelhetõ legtöbb egyetem fejlõdéstörténetében a görög, a római vagy az arab hagyomány közvetett vagy közvetlen hatása. Sajátos intézményesülésük azonban a rohamosan városiasodó társadalom egyre professzionálisabb szakképzettséget igénylõ szükségletei szerint alakult.

"Kezdetben voltak a városok" -írja Jacques Le Goff, amelyekkel együtt született meg a középkori értelmiségi , "...mint azon mesteremberek egyike, akik a kialakuló munkamegosztásba beilleszkedve, megtelepedtek a városokban." [3] "A város a lendkereke annak a forgalomnak, amely gondolatokat éppúgy szállít, mint kereskedõportékákat: itt futnak össze az utak, nemcsak az árucsere, de az eszmecsere központjai is itt jönnek létre." [4]

Közismert, hogy a Bizánccal, Damaszkusszal, Bagdaddal vagy Córdobával fennálló tartós kapcsolatoknak a kereskedelmen túl milyen jelentõs kulturális közvetítõ szerepe volt. Közismert, hogy az így elõkerült görög-arab-zsidó szövegváltozatok és kommentárok a fent említett, lassanként hivatásos kutatóvá és fordítóvá szakosodó értelmiségi ek legfõbb csemegéi voltak, s az európai kultúra és tudomány legjelentõsebb erjesztõivé lettek.

Korábban a szellemi munka csak egyike volt a klerikus sokféle tevékenységének (Le Goff), öncél semmiképpen sem lehetett. "Kolostori életük során alkalmilag felöltötték ugyan a professzor, a tudós, az író alakját, de ez mindig csak átmeneti, másodrendû vonás személyiségükben... Az az ember, akinek mestersége az írás, vagy a tanítás, vagy még inkább mindkettõ egyszerre, az az ember, aki hivatásból végzi a professzor és a tudós munkáját, röviden az értelmiségi- csak a városokkal együtt jelenik majd meg" [5]. Ez az értelmiségi, mint tudós professzor, mint hivatásos gondolkodó , a tizenkettedik századra a városi iskolákban lel elõször otthonra, majd pedig az egyetemeket veszi diadalmasan birtokba. "Mestersége a gondolkodás és gondolatai tanítása. Szorosan összekapcsolni az egyéni elmélkedést az eredmények oktatásával -ez a középkori értelmiségi jellemzõje" [6] Ezen értelmiségiek prominensei Abaelardus, Albertus Magnus, Szt. Tamás, Sieger de Brabant, Ochkam és a többiek.

Az úgynevezett "karoling reneszánsz" a fenti értelemben egyáltalán nem volt elõképe ennek a változásnak. Csak kisszámú elit számára lett a tisztviselõ-utánpótlás képzésének jegyében reneszánsz. A csodált díszes kéziratokat valójában nagy értékû kincsekként kezelték, leginkább õrizték és legföljebb lemásolták õket. "A karoling reneszánsz kuporgat ahelyett, hogy tudását széthintené." [7]

Az értelmiségi tehát -legalábbis kezdetben- elsõsorban kézmûvesnek vagy mesterembernek érezhette magát csakúgy, mint a városlakók többsége. Mestersége értelemszerûen a septem artes liberales (hét szabd mûvészet/tudomány) mûvelése, tanítása és alkalmazása volt. Legfõbb szerszámait pedig -saját elméjén kívül- az írott "könyv", valamint az írás, olvasás és tanítás ekkor szükséges kellékei jelentették. Ekkortól a könyv luxuscikkbõl szerszámmá és áruvá (!), ipari és kereskedelmi cikké lesz.
A gyorsabb használat érdekében meg is szaporodnak benne a rövidítések, megjelenik a lapszámozás és a tartalomjegyzék is. Kis túlzással akár a "kézikönyvek" koráról is beszélhetnénk.

Az ars a "recta ratio factibilium" értelmében tulajdonképpen minden cselekvés értelmesen szervezett, tanulható és tanítható elemeit, technikáját kezdi jelenteni. Jogi, rétorikai, természettudományos és technikai vagy orvosi tudás ugyanúgy fejlõdni és értékesülni tud a város fejlõdés közegében, mint maga a teológia az egyházi struktúrában. Közismert, hogy a tizenegyedik század végén jelenik meg a hivatásos jogász alakja.

A mesterek és kézmûvesek ha kellõ számban vannak jelen valamely városban, létrehoznak és megszerveznek "...egy olyan "monopolista" szervezetet, amely a további konkurenciát megpróbálja kizárni a mesterség gyakorlásából. A céhek és a városi önkormányzatok mellett nincs ez másként az értelmiségi "mesterek" esetében sem. Ez a városi fellendülés testületi szakasza... -hangsúlyozza Le Goff- a szabadság azonban kétértelmû... A korporatív szerzõdés tüstént meg is dermeszti mindazt, amit sikerrel konszolidált." [8]

A fenti megjegyzések szolgáljanak vezérfonalul, ha megpróbálunk eligazodni az egyetemek igencsak bonyodalmas és mindig nagyon is testre szabott autonómia-törekvéseiben, ha tetszik: lavírozásaiban a pápai, a helyi egyházi és/vagy világi, valamint az uralkodói érdekek erõterében. A valamennyi csoport és réteg érdekét végsõ soron keresztezni hivatott egyetem számára, mint annakidején a koldulórendek számára, elkerülhetetlen lesz, ám nem mindig kétségbevonhatatlan értékû, a pápai védelem és támogatás , s leginkább annak szükségszerû velejárója: a befolyás illetve fennhatóság.

Annak ellenére, hogy nem mutatható ki fizikai kontinuitás az antik iskolák és a késõbbi egyetemek között, létezett az úgynevezett translatio studii eszméje, amely szerint a tudományok és a tanulás legfõbb centruma (a legfõbb "iskola") elõször Athénból Rómába, majd Rómából Bizáncba, végül pedig Bizáncból Párizsba vándorolt. Történt pedig mindez a történelem menetének, de legfõképpen az 'Úr akaratának s az isteni gondviselésnek' megfelelõen. [9]

Mint ismeretes, a keresztény közösséget hagyományosan két nagy erõ, a spirituális hatalmat megtestesítõ egyház papsága, a sacerdotium, valamint a földi hatalmat megjelenítõ világi uralom, az imperium vagy a regnum kormányozza. A karoling korban felbukkant, Alkuin által Martianus Cappella tól, az ötödik századi rétortól átvett translatio studii elképzelése az egyetemek szervezõdésének idejére egyre népszerûbb lett. A studium-ot, mint "harmadik erõt" megtestesíteni kívánó új intézményeknek, az egyetemeknek, egyik fõ "ideológiájává" lett. [10]

A folytonosság eszméje -bár történetileg nyilvánvalóan tarthatatlan elképzelés- rendkívül hasznos "propaganda" is lehet egyes iskolák megszervezõdése körüli csatározásokban. Ha alakulóban lévõ egyetemek hajdani görög-római-bizánci iskolák valamelyikének egyenes ági leszármazottaiként igyekeztek definiálni magukat, ezzel a közvetlen és túl erõs helyi kontroll enyhítésére is némi "történeti alapot" kerestek.

UNIVERSITAS

Magának az egyetem szónak eredendõen semmi köze sincs tudományok vagy tanulmányok egyetemességéhez. Az universitas kifejezést a tizenkettedik századtól kezdõdõen egészen a tizennegyedik század végéig és a tizenötödik elejéig, igen tág értelemben használták. Általában jelölte a közös érdekû és jogi státusú emberek csoportját, magát a csoportosulást, de a mai értelemben vett testületet is. A skála az egyszerû szakmai szervezetektõl egészen a törvényhatóságokig terjedt. Az universitas akadémiai kontextusban sem jelentette az egyetem elvont fogalmát, de az egyetemnek mint "entitásnak" a megnevezését sem. Egyszerûen tanárok és diákok csoportosulására vonatkozott, és tulajdonkeppen azokat a személyeket jelölte, akiket az adott egyetemi szervezet tömörített. Csak a tizennegyedik-tizenötödik század fordulójától kezdik -a collegium, a congregatio vagy a corpus mintájára- az universitas kifejezést az akadémiai testület ek megkülönböztetõ terminusaként használni.

STUDIUM GENERALE

Inkább közelít az egyetemmel kapcsolatos mai felfogásunkhoz a középkori studium és studium generale fogalma. Utóbbi megjelölés kezdetben tökéletesen deskriptív jellegû volt. A kifejezés elsõ fele (studium) a tanulmányok folytatására alkalmas helyet és közeget jelölte, tehát magát az iskolát, a második fele (generale) viszont sem a tanított tárgyak általános vagy univerzális természetére, sem pedig a résztvevõk számára közvetlenül nem utalt, mindössze azt fejezte ki, hogy az iskola "vonzáskörzete" túlnõ az adott régión. Hogy kezdetben ez utóbbi jelzõ elnyerésének mik voltak pontosan a föltételei, az mindmáig vitatott kérdés. Idegen országból kellett-e diákokat odavonzania, vagy pedig elegendõ volt ugyanannak a régiónak más vidékeirõl néhány diákkal is rendelkeznie ? A kifejezés a tizenharmadik század nagy részében még nem rendelkezett pontos technikai és jogi jelentéssel, sõt a század elsõ felében még meglehetõsen ritkán is fordult elõ. [11]
Az elsõ pápai rendelet, amelyik használja a kifejezést, IX. Gergelytõl származik és 1229-bõl való. IV. Ince 1224/5 körül alapít studium generale -t Rómában, a pápai kúrián. [12] Ezek az alapítások már arra látszanak utalni, hogy studia generalia felállításának joga fokozatosan pápai, illetve uralkodói elõjoggá válik. A tizennegyedik századra ez nyilvánvalóvá és szinte általánosan elfogadott doktrínává lesz. A 'generale' eredeti deskriptív tartalma alaposan átalakul. Maga a kifejezés mesterséges és derivatív jelleget kezd ölteni azáltal, hogy egyre nyilvánvalóbban a pápai vagy uralkodói autoritás általános természetébõl kezdik levezetni egy-egy konkrét akadémiai szervezõdés jól körülhatárolt, ám nem szükségképpen uniform privilégiumait.

Az egyik "kézzelfogható" kiváltsága a studium generale-nak az volt, hogy javadalmazott klerikusát arra az idõre is megillették e javadalom "gyümölcsei", amikor nem tartózkodott a studium generale-ban. Bár III. Ince 1207-ben tett ugyan kísérletet a "nem helyben lakó klerikusok" említett privilégiumának normatív megnyirbálására, -nem is nevezte ezt studia generalia-nak-, a tizenkettedik századtól kezdõdõen a pápák és püspökök általában külön artikulusban garantálták a hosszabb-rövidebb eltávozás jogát. III. Honorius pápa 1219-es Super Speculam bullája öt esztendeig garantálta a "nem helyben lakó klerikus" prebendiumát illetve beneficiumát, föltéve, hogy teológiát tanult vagy tanított valamelyik elismert iskolában. Ez a privilégium nem korlátozódott sem Párizsra sem bizonyos studium generale-ra, hanem feltehetõleg az összes olyan studia-ra illetve schola-ra vonatkozott, amelyekben um. "megfelelõ színvonalon" mûvelték a teológiát. III. Honorius fent említett bullájának ezt a rendelkezését ´Hostiensis' (Henricus de Segusio, megh. 1271.), a neves kanonista és susai bíboros úgy értelmezte dekrétumokról szóló Summájában, hogy a privilegium, szemben a studium specialis -al, ami a studium particularis szinonimájának tûnik, kizárólag a studium generale -ra vonatkozik. Ez pedig úgy értendõ, fûzi hozzá, hogy a hét szabad tudomány, a trivium és a quadrivium mellett teológiát és kánonjogot is tanítanak. [13] Nem nehéz rájönnünk, hogy a teológia követelményének például a hírneves Bologna sem tett kapásból eleget, hacsak nem hívott meg máshol graduált teológusokat. Tökéletesen érthetõ az általános törekvés egyrészt a teológiai standard megóvására, másrészt, ezzel összefüggésben, az egyházi javadalmak méltatlan felhasználásának kiküszöbölésére. Tudnunk kell, hogy egy a "mércét meg nem ütõ" iskolában tanuló javadalmazott esete egyenértékû volt az egyházi vagyon elherdálásával, tisztességtelen felhasználásával. IV. Ince a pápai kúria egyetemének alapító bullájában (1244/5) határozottan garantálja a elõbb említett státust minden egyházi javadalmazottnak. Késõbb a nem egyházi alapításúak közül is többen studium generale-ként ismertettek el; például a salamancai (1243), vagy a latin és arab fakultással rendelkezõ, Bölcs Alfonz alapította, sevillai (1254) iskolák. Megállapítható, hogy a tizenharmadik század közepétõl a 'nem helyben lakás' már kizárólag a studium generale privilegiuma és megkülönböztetõ jegye.

A másik, sokkal inkább 'szellemi' természetû privilégiuma a studium generale-nak a ius ubique docendi volt. Ez a studium generale tudományos fokozatának birtokosát az adott diszciplínában tanítási joggal ruházta fel más egyetemeken, anélkül, hogy további vizsgálatoknak kellett volna eleget tennie. Ezen alapvetõ legális ismérvnek a hiánya jellemezte az ugynevezett studium particulare -t.

Valószínû akadtak Itáliában és Franciaországban is szép számmal olyan iskolák, amelyekben egyetemen graduált tanárok az elemi szintet nagyságrendekkel meghaladóan tanították az egyes tudományokat, s bár minden alapjuk meg lett volna a 'generale' statusra, mégis -pápai vagy kegyúri licencia híján- a tizennegyedik század jogi felfogása szerint a studia particularia körébe soroltattak.

Félrevezetõ lenne azonban azt gondolnunk, hogy a ius ubique docendi fogalma tükrözi leghívebben a középkori egyetemi világ mûködésének alapvetõ karakterét. Hasonlóképpen a studia generalia sem egyszerûen a szabadon mozgó magiszterek és diákok világának -a valóságban csak töredékesen megvalósult- ideális egyetemi "nemzetközösségét" fejezi ki. Közismert ugyan számos híres középkori doktor és magiszter "nemzetközi" tudományos karrierje, ám legalább ennyire figyelembe veendõk az egyetemi partikularizmus megnyilvánulásai is, amelyek épp a ius ubique docendi szupranacionális késztetései ellen hatottak. Ne feledjük, hogy a ius ubique docendi mesterségesen erõltetett fogalommá válhatott, amelyet akár egyházi akár világi hatalom is igyekezhetett -érthetõ okokból- a rohamosan bõvülõ és egyre autonómabb törekvésû egyetemi világ nyakába varrni. Ilyesminek a gyanúját keltheti, ha studium generale -k közötti színvonalbéli különbségeket, mondjuk intézményi fejlettségre vagy egy-egy közösség hagyományos elismertségének a tekintélyére hivatkozva, próbálnak elmosni.

A studium generale tartalmának fiktív legkisebb közös többszörössé redukálása ellen érthetõ módon a legtekintélyesebb korai alapítású nagy egyetemek léptek fel elõször és a leghatározottabban. IX. Gergely pápának 1233-ban a Toulouse-i egyetemmel kapcsolatban külön meg kellett nyugtatnia a párizsi mestereket afelõl, hogy privilégiumaikra Toulouse semmilyen um. "hátrányos" hatással nincsen. [14] A Toulousban graduáltaknak további vizsgákat kellett tenniük Párizsban, annak ellenére, hogy egyszer már megszerezték a ius ubique docendi -t. Nem alaptalan a párizsi mesterek túlérzékenysége a toulousi alapítással kapcsolatban, hiszen az eset -konkrét tartalmától függetlenül is- elõrevetítette a studium generale k számának növekedésével arányosan csökkenõ monopóliumuk vízióját is. Az a furcsa, ám nem érthetetlen helyzet állt elõ, hogy éppen a régebbi alapítású tekintélyes egyetemek, bár egyre gyakrabban presszionálták õket mások studium generale státusának és a megszerzett ius ubique docendi megerõsítésében, valójában alig segítették egy igazi nagy nemzetközi akadémiai rendszer kialakulását. Egymás tudományos fokozatainak és tanítási jogának hallgatólagos elismerése még a legnagyobbak között is problematikus volt. Közismert, hogy Párizs és Oxford között valóságos akadémiai háború dúlt késõbb, hiszen a másikban szerzett 'oklevelet' és 'licenciát' csak újonnan letett vizsgák (és "illetékek") árán voltak hajlandóak elismerni. [15] Az a jelenség, hogy vizsgákból emeljenek maguk köré védõvámot az egyetemek, egyáltalán nem volt ritka. Ilyennel találkozhatunk például Montpellier vagy Orlean esetében is. Mivel nem volt általánosan elfogadott rendszere és pontos, írásban rögzített kritérima a vizsgáztatásoknak, az adott fokozat odaítélése egyrészt a kurzusok fizikai értelemben vett befejezésén, a folyamatos jelenléten, másrészt a nyilvános és privát szóbeli vizsgálatok sikerén múlott. Ez utóbbiak esetében igen meghatározó lehetett nemcsak a nyilvános vitában éppen aktívan résztvevõk tárgyi tudása és dialektikai jártassága, hanem bizony 'jóindulata' is. Nem is nagyon lehetett volna igazságosan összevetni az egyes iskolák által átlagosan adott tudásszinteket. A kiemelkedõ vagy elhíresült ifjú magiszterek esetében persze nyilvánvalóan más volt a helyzet.

A ius ubique docendi értelmezése elméletileg egyszerû lenne, ám például Orléanban 1321-ben a korlátozás nélkül odaáramló idegen doktorok miatt elmérgesedett vita kerekedett a hallgatóság "felosztása" körül. Elõfordult ugyanis, hogy egyeseknek a népszerûségi versenyben nem, vagy csak maroknyi hallgatósága maradt.

A fix fizetésû egyetemi oktató i állások a tizenharmadik század közepétõl jelennek meg a déli, majd fokozatosan az északabbra lévõ egyetemeken is. A stabil egyetemi állás egyrészt ösztönözte a tanárokat, hogy huzamosabb ideig maradjanak ugyanabban a pozícióban, másrészt nyilvánvalóan szûkebb rétegre korlátozta a tanári posztok betöltését. A ius ubique docendi , bár a studium generale alapvetõ jogi attribútuma maradt, ezáltal fokozatosan címzetes titulussá lett, és önmagában egyre kisebb akadémiai rangot jelentett.

A középkori akadémiai életben tehát a szabad érintkezés kezdeti optimista illúziója helyett szükségképpen a körülmények diktálta egyetemi protekcionizmus uralkodott el. Mindemellett az egyetemek a pápai vagy uralkodói autoritás viszonylagos vákumainak idõszakában is akarva-akaratlan a megszokott és bejáratott konformitás börtönei maradtak. Ennek beszédes bizonyítékai azok a "lármás" személyiségek, akik olyannyira jellemezték a középkori egyetemi életet. (Gondoljunk csak Villonra és diáktársaira...)

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a studium generale , a fent említett problematikus vonások hangsúlyozása mellett, a tizenharmadik század elsõ felében már részben megjelenõ, 1300 körülre kikristályosodó és a tizennegyedik századra szigorúbb jogi tartalmat is nyerõ terminus technicusa a középkori egyetemi életnek. Minden intézményre kiterjeszthetõ pontos tartalma ugyan nem adható meg, de alapvetõ közös vonásai megfogalmazhatóak.
Lényegében tanárok és diákok jelentõs törvénykezési autonómiával, statútumok felállításának és saját tisztségviselõik megválasztásának jogával, valamint pecséttel, a hitelesség elismert attribútumával rendelkezõ céhszerûen szövetkezõ szervezõdése, amelynek az 'artes' mellett legalább egy magasabb fakultása (teológiai, jogi vagy orvostudományi) is van. A tizenharmadik században a 'generale' státushoz elõbb vagy utóbb pápai, illetve uralkodói megerõsítéssel kellett rendelkezniük az egyetemeknek. Ennek "elmaradása" csak a tizennegyedik századtól fordul elõ. Az említett privilégiumok mellett a helyi (püspöki, érseki, városi, fejedelmi etc.) autoritásokhoz való viszonyaikban -mivel ez nem volt közvetlenül levezethetõ a studium generale státusból- igen eltérõ kép tárulhat elénk. Megjegyzendõ, hogy érseki, vagy püspöki autoritás alóli mentességhez kifejezett pápai döntés kellett.

Az alapító bullákból kitûnik, hogy studium generale felállításakor gyakran hajdani megszûnt vagy lehanyatlott iskolákra apellálnak, vagy egyenesen egy már jól mûködõ studiumot erõsítenek meg. Lehetséges ugyanakkor, hogy számos színvonalas iskola, amelyik korábban már 'szokás alapján' studia generalia ex consuetudine kategóriájába sorolódott, áldozatául esett a tizenharmadik századi egyetemi élet szelektív racionalizációjának. Ilyenek lehettek például Lyon vagy Rheims iskolái.

Következik: A városi és kolostori iskoláktól az elsõ egyetemekig
Mail to the author
[1] Vázlat az európai egyetemek létrejöttének és a korai középkorban betöltött funkciójának vizsgálatához. Készült "Az Európai Egyetem Funkcióváltozásai " címû OKTKA által támogatott kutatási program keretében. /Az MTA Filozófiai Intézetében 1998. február 2-án rendezett tudományos konferencián elhangzott elõadás elsõ részének átdolgozott és kibõvített változata./
[2] Részletesen az antik nevelésrõl és oktatásról többek között: Clarke, M. L.: Higher Education in the Ancient World (London, 1971), Bolgar, R.R: The Classical Heritage and its Beneficiaries from the Carolingian Age to the and of the Renessaince , New York, 1964., Marru, H.I.: Histoire de l'éducation dans l'antiquité , Paris, 1948., Knowles, D.: The Evolution of Medieval Thought , London, 1962.
[3] Le Goff, Jacques: Az Értelmiség a középkorban , Magvetõ, Budapest 1979. 11.o.
[4] u.o. 21.o.
[5] u.o. 11-12.o.
[6] u.o. 5.o.
[7] u.o. 16.o.
[8] u.o. 93.o.
[9] A 'translatio imperii' és a 'renovatio imperii' analóg megfogalmazásaival gyakorta talalkozhatunk például a ' világbirodalmi' illetve ' apostoli' jog és trónigények, történeti jogfolytonosságok indoklásainak szövegkörnyezetében.
[10] A sacerdotium—imperium—studium kapcsán vö. Rashdal, H.: The Universities of Europe in the Middle Ages 2nd. ed., F.M.Powicke and A.B.Emden, Oxford, 1936. I. 2.o. és 1.lj.
[11] A kifejezés elsõ ismert okirati elõfordulása Vercelli-vel kapcsolatos és 1237-bõl való. (v.ö.:Denifle, P.H.: Die Entstehung der Universitaeten des Mittelalters bis 1400 , Berlin, 1885. p.2.)
[12] Rashdal, H.: The Universities ...I. p. 8.
[13] " Et dicitur generale, quando trivium et quadrivium, Theologia et sacri canones ibidem leguntur" Hostiensis, Decretalium Libros , II. Venetiis, 1581.f.13. (v.ö. Denifle: Die Entstehung... 19.o 94.lj. illetve Rashdall : The Universities ... 8.o. 2.lj.)
[14] v.ö. Chartularium Universitatis Parisiensis , i, no.101. A Toulouse-i Egyetem középkori történetérõl: C.E.S. Smith, The University of Toulouse in the Middle Ages , Visconsin, 1958
[15] Statuta Antiqua Universitatis Oxoniensis , ed. Gibson Oxford, 1931, De resumentibus pp 53-4.