Főoldal

Hírek, beszámolók

Programok, események

Galéria

Templomaink

Határon túli kapcsolataink

Archívum

Bemutatkozás

Választás, politika

Állásfoglalások, felhívások

Kultúra

Népszavazás

Miniszteri „aranyköpések”

Mindenféle

 

KULTÚRA

 

Búza Barna kiállítása

Józsa Judit kiállítása Pesthidegkúton

Sprok Antal szoborbútorai

Kalmár Pál festő- és üvegművész kiállítása

Cseke Péter a művészet erejéről

Nemzeti Kamara Színház

 

Búza Barna kiállítása

Búza Barna, tavaly 100 éves korában elhunyt kiváló szobrászművész kisplasztikáiból nyílt kiállítás 2011. november 11-én a Klebelsberg Kuno Kultúrkúriában. A művész félig-meddig „saját” szobrászunk. Neki köszönhetjük a Klebelsberg Kultúrkúria kertjében álló Klebelsberg-szobrot is, amelynek avatóünnepségén még maga az alkotó is beszélt. Ez a kiállítás számunkra több egy kiállításnál, egyúttal emléket állít kedves barátunknak.

A november 24-ig látható kiállítás művei ide kattintva tekinthetők meg.

¿¿¿

Józsa Judit kiállítása Pesthidegkúton

2010. novemberében a Klebelsberg Napok keretében nyílt meg és volt látható Józsa Judit szobrászművész kiállítása a Klebelsberg Kuno Kultúrkúriában. A csodás, míves kis szobrok nagyasszonyokat ábrázolnak. Józsa Judit nem csupán a szobraikat készíti el, hanem élettörténetüket is tanulmányozza és közzéteszi.

A művésznő művei – körbeforgatással minden irányból – láthatók honlapján: www.jozsajudit.hu .

¿¿¿

Sprok antal szoborbútorai

Újabb fantasztikus kiállítás volt látható a Klebelsberg Kultúrkúriában. Sprok Antal szoborbútorai nem csupán műalkotások, hanem funkcionális szerepet is ellátnak, egyben bútorok is. Így egyszerre gyönyörködtetnek és hasznos szerepet is ellátnak.

A művész címszavakban így foglalja össze életrajzi adatait:

  • 1955-ben születtem a Csongrád-megyei Nagymágocson.
  • A középiskolát Csongrádon végeztem faipari szakon.
  • 1980-ban szereztem diplomát a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem Faipari Mérnöki Karán.
  • A végzés után megnősültem, és Csongrádra költözve a helyi bútorgyár gyártmányfejlesztőjeként dolgoztam.
  • 1982-ben megszületett Bence nevű fiunk.
  • 1986-ban Budapestre költöztünk, ahol az Operaház műterem-vezető scenikusaként dolgoztam.
  • 1987-ben saját kivitelezésű rönkházat építettünk.
  • Közel tíz évig egy volt diáktársammal, egyedi megrendelésre készítettünk bútorokat.
  • 1991-ben megszületett Anna nevű lányunk.
  • 1997-től egyedül készítem a szoborbútorokat.
  • Tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, és alapító tagja vagyok a Magyar Belsőépítészek Egyesületének.

Néhány fénykép a május 17-ig megtekinthető kiállításról:

További fényképek tekinthetők meg a művész honlapján, akár nagy felbontásban is (5MB-os képek)

www.sprok.hu

uuu

Kalmár Pál festő- és üvegművész kiállítása

A Nemzeti Szalon keretében 2010. február 24-én a Klebelsberg Kultúrkúriában megnyílt Kalmár Pál festő- és üvegművész kiállítása. Mindenkinek csak melegen ajánlható, hogy tekintse meg ezt a tárlatot, mert szemet-lelket gyönyörködtető élményben lesz része.

A művész így vall magáról:

„Ragaszkodom ahhoz a gondolathoz, hogy az alkotásoknak nem minden esetben kell ún. mondanivalóval rendelkezniük. A mondanivaló legyen az élmény, a látvány és annak befogadhatósága. Ne az legyen a cél, hogy indokolatlanul megfejtsük, ízekre szedjük a képet. Azzal sem értek egyet, amikor a művészek a kritikusoknak és a sznoboknak gyártják alkotásaikat, megfelelvén ezek elvárásainak. Nem kevés hamisságot érzek ezekben a dolgokban. Én a közönségnek alkotok. Élményt szeretnék okozni a nézőnek, nem fejtörést.”

 

Kalmár Pál elérési lehetőségei:

Cím: 2072 Zsámbék, Régi templom u. 10.

Telefon: (20) 5424-111, (23) 341-742

E-mail: pal.kalmar@gmail.com

Néhány alkotás kedvcsinálónak

uuu

Koponyányi Monyóktól a Döglött aknákig

Cseke Péter a művészet erejéről, az értékekről és korunk Caliguláiról

 

 1953. október 3-án született Nagyváradon. Szülei színészek voltak. 1972-ben felvették a Színház és Filmművészeti Főiskola színész szakára, amit 1976-ban végzett el. 1976-tól öt évig, a debreceni Csokonai Színháznak tagja volt, majd 1981-től a Madách Színház szerződtetette. 1990-től egy évig a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződött, majd ’’szabadúszóként” ismét a Madách Színház következett. Rendezett a Madách Színházban, Bécsben az Auersberg Theaterben, Várszínházban, Karinthy Színpadon, a Merlin Színházban, a Budapesti Kamara Színházban, a tatabányai Jászai Mari Színházban és a székesfehérvári Vörösmarty Színházban is. 1992 óta a Madách Színház gyermek és ifjúsági programjainak vezetője. 1994-től 1997-ig tanított a Színház és Filmművészeti Egyetemen. 2001-től a Magyar Táncművészeti Főiskola tanára. 2004-től a Turay Ida Színházház főrendezője. 1999-ben megválasztották a Polgárok Pesthidegkútért Kulturális Egyesület elnökének, és azóta tölti be ezt a tisztet. 1990-ben Jászai-díjat kapott. Felesége Sára Bernadette, színésznő, két lányunk van. Az eltelt évek alatt közel 100 szerepet játszott, ezek közül néhány: Csurka: Házmestersirató (Herceg Pista), Puskin: Anyegin (címszerep), Mikszáth: Noszty fiú esete Tóth Marival (Noszty Feri), Webber: Macskák (Elvisz Trén), Camus: Caligula (címszerep), Vörösmarty: Csongor és Tünde (Balga).

 -Szülei Nagyvárad ünnepelt színészei voltak. Milyen volt akkor ott, az 1950-es években a magyarok számára a kulturális élet?

 -Ahogy ’’gyerekfejjel” emlékszem – hiszen 11 éves koromig éltem Váradon – : egy nagyon pezsgő, nagyon vidám élet jellemezte akkoriban – Ady szavaival élve – ezt a Pece parti Párizst. A kultúrát szerető és támogató polgárság szerepe abban az időben még meghatározó volt. Én ezt egy kivételezett helyzetben lévő gyermek szemszögéből láthattam, mert édesapám a város legünnepeltebb színésze, édesanyám pedig nagyszerű színésznő volt. Édesapámmal nem tudtunk úgy végigmenni az utcán, hogy ötpercenként le nem állították volna egy kis beszélgetésre. Az emberek szemében ő volt a ’’nagy” Cseke Sándor, én pedig a ’’kis” Cseke. Egész gyermekkoromra felhőtlen boldogság és öröm jellemző. Kivételt képez egy hatévesként megélt tragédia: szüleim elváltak. Mivel nem voltam még elég érett, hogy az egészet megértsem, csak annyit vettem észre: édesapám elment tőlünk. Esténként viszont mindig találkoztam vele a színházban. Gyakorlatilag akkori életem egy nagy négyszögben játszódott, melynek sarkait a házunk, a mozi, a színház és a Nagy Sándor utcai focipálya jelentette. Abban az időben babysitter híján a helyi teátrumban nőttem fel. Egy fantasztikus társulat volt akkor Nagyváradon. Édesapámat többször próbálták elcsábítani Kolozsvárra és Budapestre is operetteket játszani, de ő Váradon maradt. Rátonyi Róbertet nagyon jó színésznek és csodálatos embernek ismertem meg, de édesapám – s ezt minden elfogultság nélkül mondom – fényévekkel nagyobb színész volt nála. A ’’nagy” Cseke főleg operettekben szerepelt, de játszott prózai darabokban is, pl. a Róka meg a szőlőben Aesopust alakította, ami egy igazi főszerep. Ezt a művet az a Taub János rendezte, aki ma, véleményem szerint az egyik legnagyobb magyar rendező, s kivel – mit ad a Jóisten – néhány évtizeddel később én is együtt dolgozhattam a Caligula helytartója c. előadásban.

 -Első fellépése 3 éves korában történt. Gondolom erről kevés emléke van, de szülei, rokonai biztos elmesélték a történetet.

 -A legenda úgy szól: egy decemberi este apám éppen a szilveszteri műsor egyik magánszámát tanulta, én közben a másik szobában játszottam. Kimentem a konyhába édesanyámhoz, s közben mondogattam apám szövegét. Édesanyám bement apámhoz és elhűlve mondta neki : „Sanyi, ez a gyerek kívülről tudja a szerepedet!” Apám behívott a szobába, s kikérdezett, én pedig elmondtam neki azt a magánszámot, melynek az volt a címe: Koponyányi Monyók. Arra emlékszem, hogy a jelenet végén volt egy zenei betét, melynek a refrénje így szólt: ’’Hagyjuk abba Zolikám, jön a következő szám!”

 -1956 szilveszterén játszott először. Bizonyára édesapja tudott a magyarországi eseményekről; a szabadságharc vérbefojtásáról. Lehetett így, ilyen állapotban szívből nevetni, nevettetni?

 - Szüleim nyilvánvalóan tudtak az ’56-os eseményekről, arra viszont nem emlékszem, hogy ez a téma otthon szóba került volna. Az ominózus december 5-ei népszavazás után felhívtam édesapámat. Mindig úgy beszélt velem telefonon: ’’minden rendben van”, s akármilyen baj volt, azt hangjából sosem lehetett kihallani. Akkor is átjátszotta az egész dolgot, de éreztem, hogy belül zokog. Azt mondta nekem: ’’Kisfiam az idő kerekét visszafordítani nem lehet. Akadályozni lehet, de aminek be kell következnie, az be is fog következni.”

 -Az utónévtár szerint a Cseke török-magyar eredetű név, jelentése: húzó, vivő. A Péter pedig kősziklát jelent. Mennyire jellemzőek magára ezek a jelzők?

 -Úgy vélem mind a vezeték, mind a keresztnevem nagyon jellemző rám. Amíg családom nem volt, addig első számú hivatásom a színészet volt. Abban a pillanatban, ahogy megszülettek lányaim, azt éreztem: első számú hivatásom az, hogy családapa vagyok. A családapai gondoskodás, az, hogy nekem egy adott irányba vinni és húzni kell családomat, él a mai napig is. Mindemellett családom tagjai megkapaszkodhattak egy olyan ’’kősziklába”, amire támaszkodni lehet.

 -Öt éves korában már magánszámot adott elő. Nem volt fura érzés hirtelen belecsöppenni a felnőttek világába?

 -Szinte minden estémet a színházban töltöttem, életritmusom, már gyermekkoromban a színészekéhez volt hasonló. Így nagyon hamar megszoktam ezt a különös világot.

 -Lámpaláz?

 -A mai napig megvan. Ez egy hajtóerő, ami együtt jár a színészi mesterséggel. Úgy gondolom, hogy akinek nincsen lámpaláza, ne is menjen fel a színpadra.

 -Gyermekkora óta elválaszthatatlan a színpadtól. Előfordult, hogy az életbe is átvitte a komédiázást? Fiatalon el tudta választani a művi világot az élettől?

 -Ez a képesség mindig bennem volt. Sokan úgy képzelik el a színészeket, hogy extravertált személyiségek, nagy bohócok, mindig a társaság középpontjában szeretnek állni. Én egy introverált személyiség vagyok, aki mindig belülről ’’építkezik.” Ahogy lelépek a színpadról, befejezem a színjátékot. A színház egy nagy közösségi szertartás, egy varázslat, s miután legördül a függöny, visszatérek a normál hétköznapok világába.

 -Mindig színész akart lenni? Sok fiú szeretne kamasz korában pl. sportoló lenni…

 -Kiskorom óta színész szerettem volna lenni. Azonban volt egy kitérő. Nagyon ügyesen, jól sportoló fiú voltam, s ahogy átjöttünk Magyarországra, elkezdtem futballozni és jártam a II. kerületbe, a Marcibányi térre. A Ganz Villanynak volt egy Turbó nevezetű csapata, aminek először a serdülő, később pedig az ifjúsági tizeneggyében fociztam. Mivel csatárként nagyon gólerős voltam, elvittek az Újpesti Dózsába, ahol többen mondták nekem: hagyjam abba az iskolát, majd estin leérettségizel, s csak a focival törődjél. Egy rövid ideig a fakónak, a tartalékcsapatnak voltam a tagja. Édesanyám viszont nem akarta, hogy sportoló legyek, így visszatértem a színházhoz, s az akkor induló 25. Színháznak lettem a tagja. Ezt a teátrumot 1970-ben Gyurkó László író, Szigeti Károly koreográfus és Berek Kati színésznő hozta létre, 1978-ban pedig beolvadt a Népszínház elnevezésű konglomerátumba. Nem volt saját épülete (a Rottenbiller utcai KISZ-központban, majd az Újságíró Szövetség székházának emeletén talált helyet magának), nem játszott minden este, előadásainak egy részét vidéki turnékon adta elő olyan falvakban, tanyaközpontokban, ahol az emberek nem, vagy csak elvétve láttak színházat. A társulatot hivatásos és amatőr színészek alkották, az előadások egy részét több rendező jegyezte.

 - Tizenegy éves korában édesanyjával együtt repatriáltak Magyarországra. Nem viselte meg lelkileg szülőföldje elhagyása? Könnyű volt lakáshoz jutni?

 -Ez egy nehéz időszaka volt életemnek. Hiszen egy jó helyzetből – gyakorlatilag mindenünk megvolt Váradon – a teljes bizonytalanságba kerültünk. Hosszú évekig albérletben laktunk, olyanban is, ahol még víz sem volt, majd társbérletben, és végül 1973-ban kaptuk meg az első két és fél szobás lakótelepi lakást az Örs vezér tér közelében. Édesanyám egy csodálatos asszony volt, aki sok erőt kölcsönzött nekem. Az iskolába való beilleszkedés se ment egyszerűen. Szőrös talpú románnak csúfoltak a többiek. Szerencsére osztálytársaim hamar megismertek, rájöttek: nincs bennem semmi visszataszító, s így sok barátot szereztem magamnak. Barátaim megtartása érdekében a legabszurdabb dolgokra is képes voltam. Mivel jól tornáztam, a tanár mindig velem mutatatta be a gyakorlatokat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy barátaim lassan ’’elpárolognak” mellőlem. Ezért egy őszintétlen dolgot hajtottam végre. Inkább elrontottam a gyakorlatokat, hogy visszaszerezzem barátaimat. Nagyváradi létezésem sokkal őszintébb, biztonságosabb volt annál, mint amikor Pestre kerültem.

 - Befutott színész, rendező korában visszatért a Pece parti Párizsba?

 - Játszani és rendezni is. Debrecenben nagyszerű főszerepeket játszhattam, de ugyanilyen emlékezetesek maradnak a váradi vendégszereplések is. Nagy ünnep volt, és emlékezetes siker - még a ’’csilláron is lógtak”- a Volpone bemutatása Nagyváradon, amely édesapámnak – aki az egyik páholyból figyelt – is nagy örömet okozott. Későbbiekben a Páratlan párost rendeztem a váradi színházban. Rendezőasszisztensi feladatokra pedig édesapámat kértem fel. Egy alkalommal négy pesti és négy helyi színésszel játszottuk ezt a darabot. A közönség állva tapsolt nekünk, 17 percig tartott a tapsvihar. Minden magyarországi kollegámnak könnybe lábadt a szeme; nem hitték el, hogy ilyen egyáltalán létezik.

 -Elsőre felvették a Színművészetire?

 -Nem hiszek abban, hogy vannak véletlenek. Bizonyos szerencse azonban kell ehhez a pályához. És a Jóisten úgy akarta, hogy egyből sikerüljön a felvételim. Vannak tehetséges kollegáim, akik anno csak negyedik-ötödik nekifutásra kerültek be a főiskolára, nekem ilyen szempontból egyenesebb volt az utam.

 -Későbbi feleségével a főiskolán ismerték meg egymást. A színészházaspárok életéről, különböző ügyleteiről sokat harsog a média egy része. Önökről – gondolom örömükre – viszont hallgat a bulvársajtó. Mit gondol: kinek fontos az, hogy színészek szerelmi kalandozásáról, médiabeli eseteiről írjanak? Az adott újságnak, vagy pedig a színésznek? Hiszen ez is valamilyen reklám…

 -Szánalmas dolognak tartom, ha valaki úgy gondolkozik: milyen jó, hogy legalább a magánéletemről írnak. Egy színészről a szerepei kapcsán, alakításairól, színpadon eltöltött perceiről írjanak a lapok, s ne a magánéletéről. Egyértelműen a médiának fontos a kérdésben említett esetek közlése. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi művész nem szeret a bulvársajtó sztárja lenni. Igaz, sok kollegámat nem tartom művésznek…

 -Mitől lesz valaki művész? Lehet ezt definiálni?

 -Nehéz ezt megfogalmazni. A művészet egy hivatás, egy fölszentelés. Kell, hogy tehetsége legyen az embernek, de a tehetség csak egy állapot. Igaz, nélküle nem lehet nagy művésszé válni. A családból hozott génektől kezdve a nyitottságon, a naivságon, az érdeklődésen keresztül egészen a szorgalomig nagyon sok belső és külső tulajdonság kell hozzá, hogy valaki tehetséges legyen. Emellett van a mi hivatásunknak egy szakmai része is. Ezt meg lehet, és meg is kell tanulni. Akiből viszont hiányzik a tehetség, lehet jó színész, de arra a legfelsőbb művészi lépcsőre sose tud fellépni, ami a varázslathoz és a mágiához hasonlít.

 -A Madách Színházban ön a felelős a gyermekelőadásokért már hosszú évek óta. Honnan ez az elkötelezettség?

 -Gondolom a gyermekeimhez fűződő kapcsolatból. Lányaim kivételezett helyzetben voltak, mert nyilvánvaló, hogy egy színész másképpen mesél, mint mondjuk egy ’’civil”. Mikor bábszínházakban és egyéb helyen különböző gyerekdarabokat néztem meg a lányokkal azt tapasztaltam: nem csak, hogy én, mint szülő majdnem elaludtam az előadások alatt, de a gyermekeim se rajongtak az adott produkciókért. Rájöttem akkor, hogy családi színházként kéne működni a gyermekszínházaknak. Elszomorít, hogy Budapesten már több mint egy évtizede nincs gyermek-és ifjúsági színház. Magyarország az egyedüli az Európai Unióban, amelynek nincs gyermekszínháza. Persze nem akarom lebecsülni a Kolibrit, de az nem azt a funkciót tölti be, ráadásul a kétmilliós fővároshoz képest nagyon parányi. A cseheknek 19, a németeknek 127, az északi államokban többtucatnyi a gyermekszínházak száma. A finnek már egyéves gyerekeknek is színházat játszanak. Nálunk egyetlen sincs. Ezért az a távolabbi tervem, hogy segítségemmel Magyarországon, legalább Budapesten, felépüljön egy gyermek-és ifjúsági színház. Ha felelős kulturális kormányzatunk lenne, ami azt szeretné, hogy 70, 80 év múlva is legyen színházba járó közönség, akkor ez fontos feltétel. Sőt elképzeléseim szerint nem ’’csupán” színházat, hanem egy teljes gyermekbirodalmat kéne kialakítani, így a gyermekeket el lehet vonni a TV és a számítógép elől, s kialakulhat a kicsinyek és nagyobbak számára egy olyan szellemi központ, ahová a szülő boldogan elhozhatja gyermekét. Ott sok mindent megtanulhat a gyermek, olyat, ami előnyös, s ami a kis lelke és szelleme fejlődésére jó hatással lesz.

 -Az egyik rendezése, a közelmúltban elhunyt Lázár Ervin Négyszögletű kerekerdő c. darabja, melyet a Madáchban játszanak. Ez a történet –szerintem- nem szól másról, mint a szeretetről, a barátságról, a segítőkészségről, azaz csupa közhelynek mondott dologról. De könnyű ezeket fellelni a hétköznapokban?

 -Ezek számomra nem közhelyek, hanem evidenciák. A barátság, az önfeláldozás, az alázat, a szeretet elsőszámú jellemvonásai az embernek. S ezt Lázár Ervin gyönyörűen írta meg, s csodálatosan bontja ki a mesében. Nekem az volt a feladatom, hogy úgy adjam át a darab mondanivalóját a gyerekeknek: érezzék meg az említett jellemvonások fontosságát, de a szüleik is vigyenek útravaló magukkal.

 -Időről időre új CD-kkel jelentkeznek feleségével? Mi ennek az oka?

 -Először Balogh Sándor barátom vett rá, hogy készítsünk egy kazettát, amelyen feleségemmel XX. századi erdélyi költők szerelmes verseiből válogattunk. Ennek a hanghordozónak az anyagát egészen hőskori körülmények között a gardróbszobánkban vettük fel. Tolcsvay Bélával szövetkezve megjelent első nagy verses kazettánk Sorsommá lett nagy szerelmem címmel. Ennek, számomra meglepő módon nagy sikere lett. Be kell vallanom, hogy egy kissé szkeptikusan álltam hozzá az egész felvételhez, mert akkoriban a színészeket anyagi okok miatt, gyakorlatilag száműzték a színházakból, sokan utcára kerültek. Számlaadó, szövegmondó kisiparosok lettünk. A siker után úgy éreztem, jó lenne folytatni. Régóta hevert fiókomban egy olyan versösszeállítás, amelyet XX.századi magyar költők istenes verseiből állítottam össze. Úgy döntöttem, ezt az összeállítást is megpróbálom megjelentetni. Végül is két CD-re jutott belőle. Ezután készítettünk feleségemmel és Major István gordonkaművésszel egy Márai Sándor-versösszeállítást, majd Ady szerelmes verseiből válogattunk. Legutóbb pedig Útitársaknak címmel II.János Pál pápa (Karol Wojtyla) verseiből jelentettem meg egy válogatást, ami sajnos requiemként készült el.

 -A Márai-CD címe: Talán jó mégis az ember. Ön is ezen a véleményen van? A közelmúlt hazai eseményei a Kaukázusi krétakör címének színpadi fordítását juttatják eszembe: Jó embert keresünk.

 -A mostani helyzetünkkel kapcsolatban az bánt a legjobban, hogy nincs az embereknek jövőképük. Mindemellett optimista vagyok. Isten teremtényei vagyunk, és az Úr az embereket jóknak teremtette. Máraival együtt vallom: valahol belül, talán jó mégis az ember.

 -Három éve a Turay Ida Színház főrendezője. Színészként is fellép a társulat produkcióiban, így sokat kell utaznia, vidékre mennie. Ez egyfajta missziós tevékenység?

 -Ez a színház vidéki művelődési házakba jár, és ott mutatja be nagyon színvonalas darabjait. Akik csatlakoznak egy ilyen fizikai és szellemi erőpróbához, azok mind missziót teljesítenek. Budapest kitűnő színészeivel járjuk az országot. Régebben működött az Állami Déryné Színház, amit 1978-ban buta módon megszüntettek. Ez a teátrum megalapításakor azt a feladatot tűzte ki célul, hogy a vidéki színházak tájelőadásai által nem látogatott kisvárosok és községek színházi ellátását biztosítsa. Létrehozóját és vezetőjét Darvasi Ilonát, nagyon tisztelem és becsülöm.

 -Ön rendezte a tavaly decemberben bemutatott Döglött aknák c. komédiát. Kellett-e aktualizálni Csurka István darabját?

 -Ezt a darabot Csurka a ’60-as évek végén írta és több százszor ment a Katona József Színházban kitűnő színészek előadásában. Később ebből Csurka írt egy aktualizált változatot, melyet Haumann Péter és Reviczky Gábor főszereplésével adtak elő, és a Corvin téren mutattak be a Magyar Állami Népi Együttes székházában. Mikor felkértek a darab rendezésére mindkét verziót elolvastam, s úgy éreztem, az eredeti darabot nem kell aktualizálni, mert annyira mai és rólunk szól. Csurka István, amikor 1966-ban megírta a Moór és Paál c. kisregényt, azt ami a komédia tematikai alapját képezi, már tudta, hogy később ehhez a két figurához kapcsolódó pólus fogja irányítani a világot.

 -Milyen rendezői koncepcióval dolgozott a darab színrevitelekor?

 - Hiszek abban, hogy megfelelő alázattal kell szolgálni az írott művet. De az írott mű tulajdonképpen ’’csak” az okozat. Nekem, mint rendezőnek, meg kell találnom az okokat is. Élettel kell megtöltenem a művet. Az írói gondolatot viszont maximálisan kell szolgálni. Nyilvánvaló, hogy a darabon ott vannak a ’’kézjegyeim”, de soha nem törekedtem arra, hogy előre tolakodjak, s így rendezőként a mű elé kerüljek.

 -Honlapján a Székely Himnusz szövege olvasható, most meg Csurka-művet rendez. Nem tart attól, hogy pellengérre állítják?

 - Soha nem volt bennem ezért félsz. Csurka István egy fantasztikus író és érthetetlen számomra, hogy 17 éven keresztül szilenciumon volt. Senki nem merte bemutatni műveit. Nem értem mitől féltek. Ezek a darabok rólunk szólnak, s nagyon remélem, hogy a mostani bemutatóval utat mutatok. Ajánlom a rendezőknek, s az igazgatóknak, hogy vegyék elő Csurka darabjait, mert az író fantasztikusan beszél korunkról, s az emberi jellemekről.

 -Feleségével együtt hívő, keresztény emberek. Manapság viszont elég sok olyan darabot játszanak, amelynek sem mondanivalója, sem a megfogalmazása nem éppen a keresztény értékrendnek megfelelő. Megteheti egy színész, hogy megválogassa, miben játszik?

 -A mai kor egyre durvább, és egyre nehezebb, így nem könnyű benne utat találni. Így nem könnyű helyt állni. Ennek ellenére úgy gondolom, és úgy hiszem, hogy egy hívő embernek megálljt kell parancsolni bizonyos műveknél.

 -Hogyan látja: milyen mozgásterük van az értékeket közvetítő médiumoknak, kulturális intézményeknek?

 -Nagyon nehéz helyzetben van a kultúra, a színház. De miért lenne egyszerűbb helyzetben, mint az egész társadalom. Hiszen mindenki nehéz helyzetben van a bányásztól a titkárnőig. A kultúrán keresztül lehetne sok mindenről szólni, s megszólítani, helyes útra terelni az embereket. Az uralmon lévők ezt jól látják, s éppen ezért próbálják meg megfojtani az értékeket közvetítő intézményeket. Mára kivesztek az igazi példaképek, viszont sok buta majom van, akikből néhány percre sztárokat csinálnak, és hiányoznak azok a nagyszerű tudósok, művészek, közéleti személyiségek, akikre fel lehetne nézni.

 -Január 22-én ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját, Himnuszunk születésnapját. Előtte azzal volt tele a sajtó, hogy a fővárosi színházak jóval kevesebb támogatást fognak kapni, mint eddig…

 -Optimista vagyok, bár igaz a mostani helyzet semmi jóval nem kecsegtet a kultúra területén. Érzem, hogy rövidesen egy olyanfajta változás lesz, ami a kultúrát pozitív irányban fogja érinteni.

 -Játszott Székely János Caligula helytartójában és Camus Caligulájában is. Az utóbbi egyik nagy kérdése: meddig lehet elmenni a korlátlan szabadság útján, meddig lehet hagyni bárkit, hogy korlátlan hatalma legyen. Ön szerint vannak –e olyan közszereplők, akik a hajdani római császárként viselkedve már-mát isteneknek járó tiszteletet, bálványozást követelnek meg maguknak, s egyedül csak a Holdat nem tudják uralmuk alá vonni?

 - Mint, ahogy voltak, vannak, lesznek is mindig. Az adott társadalmon van a hangsúly, abban az értelemben, hogy egy ilyen alakot a demokráciában a társadalom tud megszavazni, piedesztálra emelni, de neki is kell onnan letaszítani. Hiszek abban, hogy ez így is lesz. Ideig-óráig lehet mindenféle rémségeket elkövetni, de az megbosszulja magát.

 - 2006. novemberében jelent meg egy könyve: Színpadon a két Cseke címmel. Ez egyfajta önreklámozás?

 -Nem erről van szó. Édesapám 81 éves volt, amikor elhatározta: megírja az életét. Nagyon boldog voltam, s mindenféle technikai segítséget megadtam neki hozzá. Kiderült, hogy ebből csupán egy 100 oldalas füzetecske lesz. S ekkor elhatároztam: én is megírom eddigi életemet, s olyan címmel adjuk ki a könyvet, hogy Színpadon a két Cseke. Édesapám tavaly tavasszal úgy halt meg, hogy kórházi ágyán legalább kezébe vehette a saját elkészült fejezeteit. A két Csekéhez társult még egy névrokonom, a Babes-Bolyai Tudomány Egyetem dékánhelyettese: Cseke Péter, irodalomtörténész. Vele felvettem a kapcsolatot. Ő vállalta a szerkesztői munkát. Nagyon büszke vagyok arra, hogy megszületett ez a könyv, s remélem édesapám a mennyből ezt látja, és mindez őt is büszkeséggel tölti el. Köszönöm a mindenható Jóistennek, hogy szándékunk valóra váltásához hozzásegített.

Medveczky Attila

uuu

A Nemzeti Kamara Színház (Usztics Mátyás) Ki kérdezett című előadása az alábbiakkal fejeződik be:

19. Karinthy: Ki kérdezett?

 

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem- idejövet az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így, és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene…

Ki kérdezett?

 Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát amit akartam mondani, hiába… egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk „ jó napot” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” –és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó- s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt, s a szakadékon át a köd és a káosz- egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

 

-         Ki kérdezett?

 

Igaz is- ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam- véleményem volt erről meg amarról-, szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra- ütemre és rímre-, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel, s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…

 

De ki kérdezett?

 

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról, és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

Legtalálóbb válaszaim- most veszem észre- el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából -, miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

 

Ki kérdezett?

 

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet -, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: „Ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle!” Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül -, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük -, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze, s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig  pocsolya boldogtalanok lelkétől, s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az  út -, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát a hullák a víz fenekén?

 

Én mindenre megfeleltem – de ki kérdezett?

 

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja – és megkérdezték a kalóriát, hogy fog –e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni. Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni. Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt.

 De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti? Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant…ki kérdezett?

 Ember, aki tudod – ember, aki láttad – ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett – ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

 Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni -, ki kérdezett?

 Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted – ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

 

 

 

 

20. Hamvas B: Henoch -  Ima

 

Atyám! Bocsásd meg, hogy sokáig személytelennek hittelek, pedig te vagy az egyetlen valóság, és te vagy a Szellem és az Atya, hallgass meg és ne tedd magad megszólíthatatlanná, hallgass meg e boldogtalanokért és magamért, hogy a fájdalomtól összemart nyelvvel hozzád szólok.

Magamra veszem és köszönöm neked, hogy e nehéz sorsra méltónak találtál. De nézd atyám e gyámoltalanokat, akik nem tudják, hogy mi történik. Erősítsd meg az én hangomat, hogy az én szavam mennydörögjön, és meghallják azok, akiket a sivatag még nem nyelt el, hogy az Antikrisztusnak helyet ne adjanak és neki meg ne hódoljanak.

Jaj nekünk, hogy ezt most szabad és reszketünk. De jaj azoknak, hogy ez most szabad és diadalmaskodnak. Nekik a végleges jaj.

Engedd meg atyám, hogy észre térhessenek azok, akik a földet ma igazságtalansággal bemocskolták és az Antikrisztus szolgái és démonok, Istenhez való hasonlatosság nélkül, a személyes lét életszentségének bélyege nélkül. Erősítsd meg e szavak hatalmát és a  tűzözön előtt legyen türelmed és adj nekik erőt, hogy észre térhessenek. Tedd őket megszólíthatóvá. A léleknek nincs és nem is lehet teljes üdve, ha van egy egyetlen egy, aki szenved. A világ száma betelt. Az utolsó napokhoz értünk, ne hagyj el bennünket a sötétségben és a sivatagban, hogy megláthassuk a te országodat, ámen!

 

uuu