Új nap

Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...

Éld, csak éld...

megtöltöttem agyamat
csak ittam a sok betűt
csak tömtem magamba a sok szót
míg ki nem bukott belőlem mindaz
amit soha ki nem kellett volna mondani
magvas mondanivaló nélküli fakó életemmel
vajon kinek is lehetnék vonzó példa
éld hát csak éld vonalzó nélkül is
egyenesbe szabott gyűrött életed
míg meg nem leled a síneket
melyek nem vezetnek el
mégsem a végtelen és
a semmi origójába

 

Pillangóálmok:
szabadon szállni örök
virágok között...

Tétova...

Becsapott érzékekkel
csodára sem várva
nézem a semmit
magamba zárva.
Kopott falak közt
elkoptatott kérdés,
elkopott ceruza,
megkopott érzés.
Ködös derengésben
ködvirágos álom,
szürke hajnalokon
várom, egyre várom.
Csonka gyertya fellobban,
mozdulok, lábam moccan,
zárt szobádba kopogtatok,
csendedbe lépnék, nem tudok,
szólítanálak, nem lehet,
elrejtetted a lelkedet.
Tétova léptem megtorpan,
tétova szikrám ellobban...

 

Ébredezés

Még csak derengés,
még csak vöröses nyiladozás
a szürkéskék felhők között,
még csak búcsú az álommorzsáktól,
még nem nappal,
már nem éj,
még nem élet,
már nem álom,
már nem képzelt száguldás
a villódzó zöldsárga erdőben,
vagy pipacsokkal keretezett
poros országúton,
már nem lázas lüktetés
a kéznyújtásnyira megbújó
boldogság párnái közt,
csak pillák
rebbenő nyiladozása,
égbolt mélykékjének
szökkenő repedezése,
résnyi ragyogás,
melyen visszaszállnak az álmok
a végtelen lehetőség káoszába,
s melyen átcsorog
éltető fényével
az éledő reggel.