POPPY NAPLÓJA  

Vissza Anci honlapjának főmenüjébe >>>

2007 augusztus 4

Azt mondta ma reggel Feri gazdi feleségének Marcsunak, hogy ma kutyaválasztásra való kellemes idő van, és elég korán kiengedett a tesókákkal a játszóudvarra. Valóban szép idő volt. Se nem meleg, se nem hideg.

Tesóimmal a játszóudvaron

Ma vagyok 5 hetes. Nagy meleget már átéltem, de a hideget még nem ismerem. Ami mami azt mondta, hogy hidegben fáznak a kutyák, és az emberek azt mondják: „kutya egy idő van!” Azt hiszem, én még nem fáztam, tehát nekem még nem volt hidegem. Érdekes, mi sohasem mondjuk, hogy „ember egy idő van!”.

Itt születtem

Amidale, az anyukám, sztárfotója

Feri gazda az anyukámmal

Kutyaválasztás már volt minálunk, kétszer is. Ilyenkor jön egy két ember, és minket, kicsiket kiraknak a játszóterünk kerítése elé. A jövevények lelkendeznek. Jaj, de édes! Enni való! Cuki falat!  Ezek a nyalánkságok mind én lennék a tesóimmal. De nem esznek meg minket, csak tenyerükbe vesznek, gyurmáznak, gyömöszölnek, majd valamelyikünkre azt mondják: ez kell. Hogy mire és minek, azt én még nem tudom, de Ami mami mondta, hogy ne féljek, mert itt Magyarországon az emberek nem esznek kutyát.

Tesóimmal élveztük a szép kellemes időt, jöttünk mentünk a sok kutyányi repedezett betonnal fedett játszótéren. Játék az nem volt ott, csak a tesók, és hiába volt sok hely, mi egy kupacban ültünk, hemperegtünk, játszadoztunk. Ha valamelyikünk elindult, akkor a a többiek uzsgyi utána. Úgy egyébként jók voltunk, nem morogtuk, haraptuk egymást.

Tíz óra felé Feri Gazda és Marcsu mama kijött a házból, és kerítésen át lesve láttam, hogy a kertből is kimentek. Majd visszajöttek. Volt velük két jövevény. Egy nőszemély, meg egy férfiú. Azt hiszem idősebbek. Bementek a házba. Először ott megnézték Lulu kölykeit, majd Lulut is. Ő is mini schnauzer, mint mi, de ő tiszta fekete.   Ekkor már biztos voltam, hogy a két jövevény jött a kutyaválasztásra, mert hallottam , hogy a nőszemély azt mondja „de aranyos”. Azt hittem, hogy valamelyik fekete kölyköt dicsérgeti, de a további szófoszlányokból kivettem, hogy Luluért lelkesednek. Volt nekik egy fekete törpesnacijuk 15 évig, Afi a neve ,de már nincs velük. Elment az örök vadászmezőkre. Tudom, mi, törpe snacik,  valamikor patkány- és egérvadászok voltunk, és lovak húzta söröskocsik kísérgetésével szórakoztunk. Én még nem láttam patkányt, és egeret sem. Itt csak mi vagyunk kutyák, meg néha egy csomó döngicsélő szúnyog,  meg zümmögő méh, nagy ritkán bolha és légy is. Nagyon ritkán, mert Marcsu mama takarít rendesen. . A szúnyog meg a méh nem kutyaeledel, manapság egeret és patkányt sem esznek a kutyák. Én még együtt szopok tesókkal. Hamarosan   valami pépes tápot fogok kapni tej helyett, és  ha nagyobb leszek, akkor sok minden mást is ehetek. Mármost tűhegyesek a fogaim, még a vasat is el tudnám rágni, ha akarnám. De nem akarom, mert a tej nagyon finom. Ami mami szerint gazdik kedves kis kutyusuknak nagyon finom kutyaeledeleket adnak  

Hallom kintről, hogy a jövevény nőszemély majdnem elsírta magát Lulu láttán. Érzem, hogy  nagyon szerette Afi kutyát, és nem értem, hogy akkor miért kellett Afinak vadászni menni örökre?

Lulu a kennelben

Afi 8 éves

Afi a gazdájával, Tomival

A jövevények beljebb mentek a házba, sokáig nem halottam a hangjukat. Sütött a nap, álmos lettem, elaludtam, és arra riadtam fel, hogy idegen szagok vannak a közelemben. A két jövevény volt. Feri gazdi belépett a játszótérre. Marcsu mama kint maradt. A jövevények pedig néztek minket, először csak úgy a saját szemükkel. De ehhez a nézéshez a jövevény nőszemélynek szemüveg is kellett. Kicsit később mind a ketten valami kis dobozon keresztül is megnéztek minket. „Mint egy zsák bolha!” mondta a jövevény nőszemély, mert sohasem tudott minket kilencünket egyszerre megnézni a dobozon keresztül. De doboz nélkül jól láthattak mindegyikünket. De ez nekik nem volt elég. Közben Feri gazda elmondta, hogy mi kilencen nem egy alom vagyunk, hanem kettő, Biztos úgy értette, hogy nekünk kilencünknek két mamink van. Majd Feri gazda egyenként felemelt minket, benézett a hátsó lábunk közé, és engem, meg 3 lánytesót kiadott Marcsunak. Ja, nem említettem még, hogy én is kislány vagyok. Közben volt nagy visítás, mert Feri gazdi rálépett egyik tesóm lábára. Nem is szállt le róla azonnal, mert azt hitte, hogy az a tesó sivalkodik, amelyiket éppen megfogott. Szerencsére nem tört el tesó lába. Közben mi négyen Marcsu karjában üldögéltünk. Ebben nem volt semmi rendkívüli. Sokszor felvesz minket, simogat, dédelget, szeretget, és mi is szeretjük őt. De most elmaradt a simogatás. A jövevény nőszemély egyenként kézbevett minket. Engem a tenyerén a hátamra fordított, megvakargatta a hasam, meg a fülem tövét. Mit ne mondjak, jól esett, és vigyorogtam boldogan. Majd visszatett Marcsu karjába.

Ecc pecc... Kit válasszak?

Már ki vagyok választva,

de még Marcsu mama dédelget.

Ez már biztos a kiválasztás volt, mert a jövevény nőszemély azt mondta: „Mind olyan aranyos. Hogy lehet választani? Talán egy mondókával? Ecc pecc kimehetsz?”  De végül nem mondtak mondókát, csak rámutattak az egyik tesóra, hogy ő nem kell, majd a mellette levőt is letetették a földre. Már csak ketten maradtunk Marcsu karján, én egy hosszú farkú kutyalány, és egy vágott farkú tesóleány. Nem izgultam, mert nem tudtam, mi a jobb. Menni, vagy maradni.

Marcsu megkérdezte a jövevényektől, hogy vágott farkút szeretnének-e. Ha igent mondtak volna, akkor én mehettem volna vissza a játszótérre, de ők tétováztak. „Nem is tudjuk. Legyen úgy, ahogy adódik”, és néztek tovább minket, de most nagyon komolyan és szótlanul. Majd egyszerre mindkettő felém nyújtotta a mutatóujját, és egyszerre mondták: „Ő.” Rövid farkú hugom Feri gazdi visszarakta a kerítés mögé, engem Marcsu odaadott a jövevény nőszemélynek, aki  hamarosan lerakott a lépcsőre, és megint a kezébe vette a kukucskálódobozát. A férfi jövevény is ezt tette. Elálmosodtam, de félálomban halottam, hogy Feri gazdi kiengedte Ami mamát, hogy a jövevények megnézzék és lefényképezzék. Ami mamit természetesen mindenkinek nagyon tetszett, és Feri gazdi mondta, hogy én is ilyen leszek, majd ha nagy leszek. Remélem, valóban így lesz, mert Ami mami nagyon nagyon szép kutya. Vagy egy kölyöknek mindig az anyja legszebb a világon? És mi az a fénykép, amit mamiról készítettek? Arra már rájöttem, hogy a kukucskálóhoz van valami köze.

Nem volt idő mindent végig gondolni, mert a jövevény nőszemély felkapott és bevitt a házba. Először leültek, majd hamarosan felálltak, és valami nagy lapos és álló valamin lapos és mozdulatlan kutyákat néztek. Azok voltak a fényképek. De Ami mami képe nem volt ott, csak díjnyertes rokonom, Mefisztó képei, és néhány kép apámról, Charliról. Őt én is most láttam először. Meg voltam vele elégedve. Van olyan szép ezüst fekete snaci, mint az anyám. Szépek lennének együtt. Tényleg, az apám miért él Tatabányán, és miért nem itt? És ha itt lenne, akkor ő is szoptathatna minket?

Mindhárom képen apukám, Charlie látható.

Itt fürdés után a fotelban,

itt pedig versenyre nyírva és fésülve.

A fényképek nézegetés után mindenki leült. Én lefeküdtem, a fejem a jövevény nőszemély egyik combjára fektettem, a popsimat a másikra és elbóbiskoltam. Félálomban halottam, hogy mi snacik milyen ügyesek vagyunk, és mozgó fényképekkel megmutatták, hogyan vizsgázik egy törpe snaci a kutyaiskolában. Majd azt is megmutatták, hogy egy vizsla esténként egy kihúzott fiókba elrakja a játékait, és hogy ezt egy törpe snacinak is meg lehetne tanítani.  Remélem, ez az okos snaci nem én leszek, nagyon unalmas lehet mindeneste elpakolni. Meg nem is értem, este miért kell fiókba rakni a játékokat, hiszen éjszaka vizsla biztosan alszik, Majd reggel eszik, iszik, sétál, elvégzi a dolgát és amikor hazajön, akkor veheti elő a játékokat. Nem lenne egyszerűbb, ha este kint hagyná, és amikor megint játszani akar  rögtön minden kéznél lenne? Bocsánat, kutyavilágban a lábnál.

Itt tartottunk, amikor a jövevény nőszemély kiment a fürdőszobába. Marcsu vett a kezébe, és helyes kutyaneveket mondogatott, mint például Gigi, Gina, Poppy, a többire már nem emlékszem. Dobogott a szívem, mert nem mindegy, hogy mi lesz a neve az ember lányának, illetve a kutya szukájának, mármint nekem.

Visszajött a nőszemély, „pocok, pockos, kis poci” mondta nekem.

„Gigi, Gina, Poppy”, mondta a férfiú.

„Gina nem tetszik. Gigi kinézete nincs a kutyuskánknak, de a Poppy az majdnem poci, pockos, az jónak tűnik” mondta a nőszemély.

Kutyuskánknak? Csaknem lettem az övék? És ezen túl lesz nevem is, Poppy?

Úgy bizony. A jövevények valami pénznek nevezett papírt adtak Feri gazdinak, és kaptak cserébe egy másik papírt. És egy hét múlva több papírt cserélnek, és engem elvisznek innen. Ajaj! Hová? És lesz ott más kutya is? És ott ki fog engem szoptatni? És ki fog engem szeretgetni és dédelgetni?

Atyaég, kutyavilág, kutyavilág, de álmos, de fáradt vagyok.

2007 augusztus 11.

Ami mama

A mai nap rosszul kezdődött. Reggel nagyon esett az eső, nem mehettünk ki a játszóudvarra. Ami mama sem volt már velünk. Már nem szophatunk, a finom tejecske helyett valami puha apró szemű nedves dolgot tesz elénk Feri gazda. El vagyunk választva, mármint én és a tesók Ami mamától és a tejecskétől.

Később megszűnt az eső kopogása, és ki lettünk engedve. Rohangáltunk, egymást döntögettük, kergetőztünk, morogtunk. Közben a kerítésünknél megjelent Marcsu mama, Feri gazda, és 5 idegen jövevény. Az egyiknél még kukucskáló doboz is volt. Valaki megint ki lesz választva? Nincs nagy választék, 5 nővérem, meg egy öcsém már elkelt, maradt még két bátyám. Az egyik nagyon erős, nálam kicsit nagyobb kutya, ő a falkavezér. Csodálom őt! Vajon ő miért nem kellett eddig senkinek sem?

Az idegenek lelkesedtek, kiabáltak, mint a kiválasztók mindig. Azután rájöttem, hogy csak három új idegen jött, kettővel már találkoztam, ők voltak itt nemrég. Ajvé, mi lesz most? Engem is elvisznek, mint tegnap két kishúgomat?

Egy darabig nem történt semmi, a jövevények lármáztak, a kukucskáló dobozzal fényképeztek, Feri gazda rám mutogatott, párszor fel is emelt egy kicsit. Ennyi.

Majd hirtelen Feri gazda megint lenyúlt értem, jól megragadott és feltett a magasba, egy asztalra. Milyen más a világ, az udvar a tesókkal felülnézetben! De nem igen volt módom bámészkodni. Feri gazda elkezdett különböző dolgokkal birizgálni, mutogatta, hogyan kell engem trimmelni, megfésülni, ollóval szépíteni, hogyan lehet a szájamba belenézni.

Az egyik új jövevény a már ismert jövevény nőszemélynek eközben azt mondogatta: anyuci figyelj, anyuci nézd, Klári odanéz, anyuci tanuld meg! Gondolom, Feri gazdát kellett figyelnie, no meg engem, mert én lettem a világ szépe. Na jó, nem hencegek, nem a világé, csak a Klauswalder kennellé. Közben megtudtam, hogy a nőszemély neve Anyuci Klári. Nem valami könnyen kimondható, nekem elég lesz, ha egyszerűen Ancinak nevezem.

Egy idő után elegem lett az egész modellkedésből, de Feri gazda nem tett le a földre, hanem kiadott Marcsúnak, aki bevitt a házba, és víz alá tartott, bekent valami fehér habzó nyavalyával, majd megint folyatta rám a vizet. A lábam alatt vizes fehér valami, alig lehetett megállni rajta, kénytelen voltam elfeküdni.

Atyavilág, kutyavilág, itt a vég!

De nem lett végem.

Marcsú kivett a víz alól, beletett valami puhába, jól megdörgölt, egy fura formájú dobozból fújt rám meleg levegőt, majd visszatett a puhába és azzal dörzsölgetett, végül a puhával együtt Anci karjába helyezett, és visszamentünk a többiekhez.  Akkor már minden jövevény a nagyszobában volt, de eleinte nem nagyon figyeltem, mert minden porcikám remegett, reszketett, pedig már alig fáztam.

Mikor végre lenyugodtam, kényelmesen elnyúltam Anci karján, és hallgattam, mit beszélgetnek Marcsúval a jövevények. Minden féle kutyás dologról voltszó, és közben megint a vadászmezőkön élő Afi kutyáról. De főként én voltam a főtéma,  hogy majd velem miket csináljanak, hogyan etessenek, hogyan neveljenek.

Én, mármint Poppy a zuhanyzóban.

Anci törölgeti bundácskám.

Még egy picit fázom.

Hú, atyavilág, kutyavilág, kutyavilág, ezek engem valóban el fognak innen vinni. De csak engem. Tesók maradnak, Ami mama is, Marcsú és Feri gazda is. Ajvé, szegény nekemnek.

Közben azt is megtudtam, hogy Ancinak van még egy neve: anyu. Ez jó rövid, de én már maradok az Ancinál. Lassan arra is rájöttem, hogy Ancihoz Apuci Attila tartozik, ő egy férj, és őt majd Apcinak fogom hívni. A másik jövevény férfiú Apci és Anci fia, pedig már nem gyerek, és Tomi a neve. A nagyobbik fiatal jövevény nőszemély Tomi tesója, Éva. A kisebbik jövevény nőszemély neve Andi, és ő Tomi felesége. Világos? Érthető?

Ekkor Marcsu rám mutatva emelt hangon mondta: „nézzétek anyut, hogy dédelgeti a kis Poppyt. Sürgősen kellene neki unokát csinálni!”

Na nem, én tiltakozom. Ha egy unoka is dédelgetni való valami, akkor nekem nem kell, már nehogy valaki más elfoglalja a helyem Anci karjában.

De Anci nem így gondolja, neki kellene már egy unoka, szerencsémre a többiek csak zavartan húzogatták a vállukat. Azt hiszem, unoka nem lesz egyhamar. Maradok én dédelgetésre. Ez jó lesz, ha már Marcsu nélkül visznek el.

Ekkor bejött, és közénk ült Feri gazda is, ő is mondott ápolásomról, gondozásomról ezt meg azt, és Ancival megint papírokat cseréltek.

Végül Anci egy még finomabb puhába tekert és felállt, és felállt mindenki, és kimentünk a házból, és még a kertből is, odakint a ház előtt köszöngetett mindenki mindenkinek.

Anci velem beült egy autónak nevezett valamibe, Apci mellé, és hátunk mögé ült Éva, Tomi és Andi. Marcsu és Feri gazda kint maradt, az autó elindult, és eltűnt Marcsu és Feri gazda, és az egész világ csak egy autó volt velem, meg az öt jövevénnyel.

Hát ezek tényleg elvittek magukkal, tényleg Ancié meg Apcié lettem, és azt hiszem, tényleg van már nevem is. Poppy, Poppy mondogatják nekem, és én gyanítom, hogy így hívnak. Igyekszem kimászni a törülközőből, felmászni Anci vállára, de ő ezt nem akarja. Tomi kukucskál rám a dobozzal. Mindenki csendben van. Nagyon csendben van. Furcsán érzem magam. Ajvé, atyavilág, csak nem fogok hányni? Nem, nem fogok, mondogatom magamnak. Nem hánytam, de azt hiszem, elaludtam.

Egyszer csak éreztem, hogy az autó megáll, kiszálltunk, és egy nagyobb házhoz megyünk. Láttam egy ablakot, onnan nagy kutyaugatását hallottam. Pardon, nem egy kutyáét, kettőét. Remek, itt kutyák is vannak, majd játszom velük. De mi magasabbra mentünk, és engem csak egy plüss kutya várt, meg egy puha anyaggal borított kosárban egy nagypárna, és egy rágókötél, és Tomi játszott velem egy kicsit.

A kosár Afi kutyáé volt, de az anyagot nekem tették rá, mert Anci olvasta, hogy a kiskutyák megrágják a kosarat, és abból baj lehet. Nemcsak a kosárnak rossz, a kutyának is megárthat. A párnát  nekem vették. Rá is raktak, és én igyekeztem onnan kijönni. A kosár hátul nagyon magas, elől kevésbé, de kimászni nem tudtam. Bár, ha kicsit felbátorodnék, akkor ki is tudnék onnan esni. Talán nem ütném meg nagyon magam. Azt hiszem Anci tud gondolatot is olvasni, mert kivett engem a kosárból, és a párnát is és azt mondta: „Majd ha nagyobb lesz Poppy, akkor majd visszahozom”, és eltüntette a kosarat. Sebaj, nem hiányzik. Különben is Afi kutyáé volt, és én nem akarok Afi pótlék lenni, mert én én vagyok. Lehet, hogy Anciék nem tudják, hogy egy kutya nem csereszabatos? Hú, csereszabatos? Hát ezt hol tanultam? Hogy én már micsoda szavakat ismerek!

Megtudtam, hogy a szobában levő 3 rongyszőnyeget a raktárból hozták fel nekem, és miattam vették a nagyobb rongyszőnyeget is. Ennek először igen örültem, de kiderült, hogy ez nem pozitív dolog. Volt a szobában több szép szőnyeg, de azokat elrakták, nehogy tönkretegyem. Nem drágaszőnyegek, egyik sem perzsa, de sokáig keresgélték őket, és Anci meg Apci szereti mindegyiket, és tőlem pedig féltik. Vajon egy olyan ici-pici kis schnauzer kutya, mint én vagyok, mennyi idő alatt tud elrágni egy nagyszőnyeget? Ha akarom, és ha tudom, így is elrághatom Anciék két szőnyegét. Csak összetekerték őket, és az egyiket a fotelok mögé, a másikat az ágy alá tették. És ezen van körben két helyen spárga, és azt milyen jó rágni! Tuti, már ki  is próbáltam.

Plüsskutyival. Figyuzz, még ő a nagyobb!

Anci és Apci nemcsak párnát, szőnyeget, rágót és plüsskutyust vett, hanem két könyvet, hogy szakszerűen foglalkozzanak velem. És meg van már az első pórázom is. Felvezető póráz, csak éppen nem tudom, mi az, de a nem felvezetőt sem ismerem. Majd egy hét múlva kell nekem használni, mondta Feri gazda. Meg van nekem kis szőrkefém, trimmelő késem, fémfésűm. Ezekről sem tudom, hogy micsodák, de sebaj, mert ezek nem úgy vannak nekem, mint a rágó, meg a plüss kutya, ezekkel nem én fogok játszani, hanem Anci. De valahogy kapcsolatban lesznek velem. No, majd egyszer megtudom.

Találtam egy tálban vizet, jót ittam. Tomi mondta, hogy Poppy iszik. Poppy iszik. Igen, én ittam. És én vagyok Poppy? Ez egyre valószínűbb. De most jó lenne már enni. Hiába nyűszögök, és oázok, nem érti senki, hogy mit akarok? Azt a kutyafáját, de éhes vagyok!

Nagy sokára Anci jött egy kisdobozzal, ismerős illatot árasztott, rohantam oda, ahogy csak tudtam az apró lábaimon. Ennivaló, végre ennivaló! Valóban az volt, sőt, ugyanolyan, mint amilyet Feri gazda etetett velem a héten. Persze azért jobb lenne, ha Ami mamát is elhoztuk volna, és lenne nekem az ő cicijéből finom tejecske.

Ettem,ittam, pisiltem, kakiltam.  Itt az ideje aludni, remélem, hogy nem fog senki sem abajgatni. Jó, ha szeretgetik a kutya lányát, mármint engem, de a jóból is megárt a sok.

Ettem,

ittam,

kakiltam,

majd elaludtam.

2007 augusztus 13.

Reggel még sötétben ébredtem. Pont akkor, amikor Feri gazdának be kellett volna jönni hozzánk felkapcsolni a villanyt, és letenni a reggelinket. De sehol semmi. Nem jött Feri gazda, nem éreztem a jól ismert, megszokott reggeli szagokat. Csupa ismeretlen vett körül.  „Óá, óá, hé mindenki! Van itt valaki? Óá,óá, én éhes vagyok!”. Óbégatásomnak meg lett a foganatja, hirtelen világos lett, és rögtön eszembe jutott, hogy én ki lettem választva, és már nem Feri gazdáéknál vagyok, nem ő ad nekem enni. Ez Anci és Apci dolga lesz ezen túl.

Apci fel is kelt, morgott egy kicsit, mert ő úgy általában csak öt óra felé szokott felkelni, és azt mondta Ancinak, hogy éppen négy óra van. De nem haragudott rám a korai ébresztésért, mert elkészítette és elém tette a reggelim, és még friss vizet is adott.  Kicsit játszott velem, beszélt hozzám, közben valami berregővel simogatta az arcát. Mondta, hogy ne féljek, a berregő egy borotva, nem fog bántani.

Nem féltem. Mentem mindenhova Apci után, amíg lehetett. De egyszer csak kiment az egyik ajtón, és úgy bezárta, hogy még egy kiskutyányi rés sem maradt.

Bementem a hálószobába, a párnámhoz. Ott még sötét volt, beleszippantottam a levegőbe, hogy Anci meg van-e még. Meg volt, de aludt.  Erre nyüszítettem néhányat, hogy Ancit felébresszem, nehogy már azt higgye, hogy én is visszaaludtam. Nem, nem folytattam az alvást, arra én ráérek délelőtt is, és ezt el is nyüszögtem.

Anci meg is értett, mert felkelt, megbabusgatott, megdédelgetett, és kiment a konyhába. Tett és vett, és kerülgetett engem. Nem akart játszani velem. Egy darabig igyekeztem a lába alatt lenni, de kezdtek leragadni a szemeim, és visszamentem a párnámhoz.

Mikor felébredtem, Anci a hátsó szobában ült. „Számítógépezek”, mondta nekem. És még azt is, hogy hamarosan fésülködni fogunk. De sokat kell nekem tanulni, hogy megértsem az embereket. Számítógép és fésülködés, meg kell jegyeznem.

Arra ébredtem, hogy megint aludtam. Anci még számítógépezett. Odaosontam a lábához, és bekaptam a lába ujját. „Au” mondta ő, és felkapott. Hurrá, megint dédelgetve vagyok!

Hát igen. Volt egy kis dédelgetés, utána pedig fésülködés. Anci feltett magasra, valamire. Hamar kiderült, hogy én egy vasalódeszkán állok, alattam egy törülköző. Nem akármilyen,  hanem az enyém, és jól megrágtam a sarkát. De Anci ezt nem helyeselte. Tartott erősen, megbirizgatott valami fém dologgal. Az volt a fésű, és a birizgatás vele a fésülködés. De nemcsak fésű és fésülködés volt, hanem kefe és kefélés is. Nem fájt egyik sem, de azt hiszem, ez nem lesz a kedvenc szórakozásom, pedig Anci mondogatta, hogy nyugi, nyugi, nagyon szép lesz Poppy. Mikor már nagyon szép voltam, Anci mondta, hogy itt van Poppy egyik füle és itt a másik, és megfogta az egyik fülem, majd a másikfülem. Ez még nem minden, végig fogdosta a lábaim is, és mondta, hogy itt van Poppy egyik lába, itt a másiklába, itt a harmadik lába, és itt a negyedik lába.  Miért kellett engem így végig fogdosni, és bemutatni a füleim és a lábaim? Ismerem én őket. Sőt még a farkam is, de Anci azt is bemutatta. Végül a számat akarta kinyitni, de addig elegem lett a macerából, és azért sem nyitottam ki. Anci nem erőltette a dolgot, és lerakott a földre. Bementünk a nagyszobába, Anci a fotelba ült, én pedig a lábára hajtottam a fejem és pihengettem. De nem sokáig hagyott békén. Bele tett egy tányérba, majd tányérostul fel egy másik asztalra, majd le a földre és valami hosszút tett mellém. Ezután közölte velem, hogy tányér nélkül 646 gramm vagyok, hogy a marmagasságom körülbelül 12 centi, és az orromtól a farkamig 25 centi vagyok. Icike-picike apró kutya vagyok, tüneményes egy jószág. No, nem én hencegek, így igaz, Anci mondta nekem, és megszeretgetett.

Elnyúltam az ölében, ő pedig mesélt nekem ezt meg azt. A felét sem értettem, de jól megjegyeztem minden szavát.

Egyszer majd nagyobb leszek, és akkor már sok mindent fogok tudni. Akkor talán majd úgy utólag megértem, miket mesélt nekem Anci.

Ma délelőtt elmondta, hogy már az előző héten körülöttem forgott a világ. Érdekes, én ezt nem vettem észre, csak a tesók keringtek körülöttem. Anci meg Apci elment egy nagy boltba, ahol kisállatoknak való minden félét árulnak, hogy vegyenek nekem ezt meg azt. Igen, tegnap sok mindennel vártak, nem akarom ismételni önmagam. Azt mesélte Anci, hogy régebben nem volt itt Magyarországon ilyen bolt. De ő volt egyszer régen messze messze Helsinkiben pár napot hivatalosan, de azért volt ideje várost nézni, és boltokat is, csak pénze nem volt elég. Volt ott egy nagyobb élelmiszerboltban, ahol nemcsak ennivalót árultak. Ott látott egy  sarkot  tele kutyáknak való dolgokkal. De nemcsak póráz, meg kutyakosár volt  kapható, mint itthon, hanem mindenféle műcsont, kutyakonzervek, és kutyajátékok. Anci és kollégája mindent megnézett , hogy majd itthon elmesélhessék, hogy Helsinkiben milyen jó dolga van a kutyáknak. Nekem szerencsém van, hogy nem akkor éltem, hanem most, mert most már minden kapható itt is, csak legyen rá az ember lányának pénze, mármint Ancinak.

Vajon Ancinak és Apcinak van minden kutyajóra pénze? És egyáltalán mi az a pénz, és mi az az itt, ahol most jobb, mint régen? És mi az a régen? Néhány napja, amikor én még Feri gazdiéknál voltam? Vagy talán a régen az akkor volt, amikor én még nem is voltam? Azt hiszem, én nem vagyok meg nagyon régen, mert tegnap azt mondták, hogy én csak egy  hat hetes pici kis kutyus vagyok.

2007 augusztus 14.

De jó hogy én egy kis kutya vagyok, és még akkor alhatok amikor csak akarok!

Bezzeg szegény Anci ma reggel nagyon nagyon nagyon álmos volt. Tegnap reggel én ébresztettem korán, és bizony nem hagytam visszaaludni, és ebéd után sem tűrtem csendesen, hogy ő aludjon, mert én játszani akartam vele.

Így azután Anci este már elég korán azt mondta Apcinak „hú, én már olyan álmos vagyok, hogy menten elalszom. Megyek hunyni.” Apci is ment vele hunyni, el is aludtak igen hamar. Nemcsak ők, hanem én is. Azután egyszer csak megcsörrent valami. „Telefonod” motyogta Anci, és ijedten felgyújtotta a villanyt. Apci felvette a telefont. Éva volt, éppen éjfélkor. Nem történt semmi baj, csak elment szórakozni valami Szigetre, és a dolgozójában hagyta a kulcsát, és nemsokára eljön ide a tartalékért.

Apci és Anci visszafeküdt, de nem oltották le a lámpát. Nyüszögtem nekik egy kis játékért, de úgy tettek, mint akik nem is hallják. Azt hiszem, elaludtak. Nem sokára szólt a csengő, jött Éva, de a kapu zárva volt, és Apci vitte le neki a kulcsot. Addig én Ancival megvakartattam a hasam.

Rendes kutya voltam, reggel megvártam, hogy dudáljon a vekker, és csak akkor mentem Apcihoz elnyüszíteni, hogy én nagyon éhes vagyok. Apci felkelt, kiment a konyhába, és én odahúztam neki a tányérom. Hú de zörgött a kövön! Nekem tetszett, de Ancinak nem, mert ettől ő is felébredt. „Kutyavilág, de álmos vagyok” mondta ő, de mégsem aludt tovább.

Egész nap nem történt semmi különös. Anci játszott velem időnként, meg megint mesélt sok mindent, de most nem jegyeztem meg egy nyikkot sem.

Délután örvendeztem, mikor Apci hazajött. Odamentem hozzá és csóváltam neki a farkam. Apci egész elérzékenyült, mert én kicsiben úgy üdvözöltem, ahogy régen Afi kutya.

Majd játszottam egy kicsit. Anci a szokott helyre letette a délutáni ennivalóm, de én csak megszaglásztam. Úgy éreztem, hogy a hasikám elég tele van, és nekem semmi szükségem  az ételre. Ráadásul nagyon álmos is voltam, és aludtam este kilencig. Anci próbált játszani velem, de én nem akartam.  Még babusgatás sem kellett nekem. Anci nagyon ideges lett, azt hitte, hogy valami bajom van, pedig nem volt, de én ezt nem tudtam neki megmondani.

Későn este megint csengetett Éva. Jött egy kicsit engem megszeretgetni és Ancival meg Apcival beszélgetni. Erre én egész felvidultam, már nem is voltam álmos, és játszottam vidáman. Ettől Anci is jó kedvű lett megint.

2007 augusztus 15.

Úgy látszik, az egyik nap majdnem olyan mint a másik. Reggel Apci ad enni, kicsit játszik velem, de azt nem szereti, hogy ráncigálom a pizsamája szárát. No, és azt sem kedveli, ha belekapok a lábujjába. Mikor már nadrág van rajta, felveszi a cipőjét és elmegy.  Anci még alszik, mit lehet csinálni? Alszom én is, majd kicsit később felébresztem Ancit. Ilyenkor van kis dédelgetés, babusgatás, majd Anci  jön megy, ezt csinál, meg azt csinál, majd számítógépezik, én pedig alszom a közelében. Rögtön észreveszi, ha felébredek, és következik a fésülködés, meg egy kis játék. Délelőtt én sokat alszom, de amikor nem, Anci kapható egy kis játékra, vagy csak úgy felvesz az ölébe és mesélget nekem erről meg arról.

Ma délelőtt Tomi is itt volt egy kicsit. Ő lefekszik a szőnyegre, és úgy játszik velem. Nem szokott megszeretgetni, ő játékaimat mozgatja, én pedig lelkesen ugrálok utánuk. Csak az a kár, hogy én még nem tudok ugatni, pedig akkor még jobban szórakoznánk. De azért néha sikerül morognom egy kicsit, meg icipicit vakkantani, és ilyenkor Tomi is és Anci is nevet.

Délután Anci varrt, beült a nagyszoba sarkába. Oda én nem tudok bemenni,mert elkerítette dobozokkal. A kutyafáját!

Apci leült az ő számítógépéhez, ami a hálószobában van. Úgy döntöttem, hogy Apci közelében fekszem le. Először a padlón nyúltam el, nem volt valami fenomenális. Ahogy ott fekszem, látom, hogy Apci ágya mellett van egy állvány polcokkal. A tetején van a vekker, ami dudál reggel. Alul pedig egy nagy zacskó mellett felfedeztem egy sötét kis búvóhelyet. Éppen belefértem. Hurrá, van gunyeszom, gondoltam én boldogan, és mélyen elaludtam. Mikor kimásztam, Anci odatett egy takaródarabot, jó puhát. Így most az egy nagyon remek gunyesz.

Anci megint csinált nekem délutáni ennivalót, de én megint nem ettem. Erre leült a számítógéphez és valahogy tudatta Marcsuval, hogy nem eszem rendesen. Estére megjött a válasz, bár én nem hallottam Marcsu hangját, de valahogy ott volt egy papíron, és Anci felolvasta.

Ezt írta:

Ilyesmi elő szokott fordulni, amikor rádöbbennek a kiskutyák, hogy nem kell kajaversenyt rendezni, mert nem eszik el a többiek előle a tápot. Igazán nincs recept, majd elkezd enni, amikor akar, ha egyébként egészséges. Ha a kakija normális állagú és rendszeres, nagy baj nem lehet. Feri szerint elég lesz napi háromszor etetni. Elé kell tenni a kaját, és ha 10-15 percen belül nem eszi meg, el kell venni mindig. Akkor szokik rá szépen a rendszerességre, ami ugyanolyan fontos mint a gyerekeknél. Mindig ezt szoktam mondani: ahogy a gyerekekkel, úgy kell a kutyákkal is bánni. Bizonyos kutatások szerint egy kutya sohasem lesz okosabb, mint egy 2-3 éves kisgyerek. Na, pont nekik a legfontosabb a következetesség és a rendszeresség. De ezt lehet hogy már mondtam, csak olyan sokan voltak itt az utóbbi időben, hogy már nem tudom kinek mit
mondtam, mert szeretjük a legalaposabb tanácsokkal ellátni az új gazdikat. Az Acana nagyon jó minőségű táp, csak szép lassan kell bevezetni, nehogy hasmenés legyen.

Aludni nagyon sokat kell most még neki, az nem baj, majd ez is kialakul
a napirendje szerint. Üdvözlettel: Marcsu

Hát igen.  Nagyon jó, hogy itt minden kutyakaja csak az enyém, nem kell sietni az evéssel. Bár amit ott hagyok a tányéron, azt Anci hamarosan elviszi, nem törődik azzal, hogy azt én esetleg később megenném. Egyáltalán nem örülnék, ha tesók itt lökdösnének a tányérnál, de evés után előkerülhetnének egy nagyot játszani.

2007 augusztus 17.

Nem történik semmi különös, csak ugyanaz mindig.

De az ugyanaz ma icipicit megváltozott.  Ma az ételem ugyanolyan volt kinézetre, mint máskor, de szagra és ízre már nem. Belekevertek valamit. No, nem baj, így is finom. Illetve nem is tudom, mert én még nem ettem mást, mint vizes kis bogyókat. Úgy látszik, rendszeresen ez lesz nekem itt  a menázsi. Ha éhes vagyok, szívesen eszem, de sokkal jobban örülnék, ha itt lenne legalább néha Ami mami, és szophatnék egy kis tejecskét.

Hejhó, hogy én miket tudok: menázsi! Okosodom napról napra, nemde?

Ma még volt egy kis elmélkedni valóm. A nagy kérdésem,  hogy melyik az egyik fülem, és melyik a másik? Mikor a vasalódeszkán állok, Anci mindig megfogdossa és bemutatja a füleim és a lábaim. „Egyik füle, másik füle”, mondogatja. De nem mindig ugyanaz ez egyik, és nem mindig ugyanaz a másik. És egy ilyen kicsi kutya, mármint én, honnan tudhatja, hogy melyik, melyik?

És a lábaimmal is így vagyok. Van egyik lábam, másik lábam elől. És van harmadik és negyedik lábam hátul. És éppen úgy nem tudom, melyik az egyik, és melyik a másik, és hátul sem világos, melyik a harmadik és melyik a negyedik. Még jó, hogy orrom, szájam, meg farkincám csak egy van, mert különben azok is össze lennének keverve.

2007 augusztus 18.

A szombat egy olyan nap, amikor Apcinak nem kell elmennie. De azért mindig elmegy valahova, csak nem olyan korán.  Ez a valahova majdnem mindig valamilyen nagy bolt, ahol Apci mindenfélét vásárol, ha kell, ha nem. Apci nagyon szeret vásárolni, Anci örül ennek, mert ő csak akkor vásárol, ha nagyon muszáj.

Szombaton Apci nem kell fel hajnalok hajnalán, az órája sem csörög öt órakor. Tudtam,hogy Feri gazda már rég adott enni a tesóknak. Apci órája is dudált volna, ha nem lenne szombat. De szombat van, és az óra csendben maradt, se nem csörgött, se nem dudált. Apci mondta, hogy hülye egy óra, hülye egy hangja van és nagyon sok gombja. Ha nem lenne hülye óra, akkor szombaton is szólana? Nem tudom, mindenesetre én szóltam az óra helyett. Nem hangosan, csak úgy odaálltam Anci ágya mellé és kedvesen, halkan nyüszítettem neki. Meghallotta, és letette mellém a lábát a földre, de megint nem hagyta, hogy megnyaljam. Lehajolt hozzám, és megvakarta a fülem. Felkelt, jött ment, folyatta a vizet, és én mentem utána, mint egy kiskutya. Azután egyszer csak letette elém a tányérom a reggelivel.

Ez nap nem hozott semmi újdonságot. Csak azért voltmás, mint a tegnap, meg ami előtte volt, mert Apci itthon volt. Sokat ült a fotelban, hol aludt, hol nem. A nagy képes doboz, amit TVnek hívnak, egésznap be volt kapcsolva. Apci sokat nézte. De engem is sokat nézett, és többször is játszott velem. Anci is.

Ez a szombat egész jó lett volna, de délután Apci rám lépett. Nem is értem, hogy egy ilyen felnőtt ember miért nem néz a lába mögé mielőtt megfordul.  Állt egy szekrény előtt, én is álltam, éppen mögötte, és megtörtént a baj. Nagyot visítottam, Apci ugrott egyet,Anci is, pedig ő számítógépezett. Kicsit fájt a lábam, de Anci felkapott, megdédelgetett, babusgatott, és már nem is fájt. Jó volt Anci karjában, de a rám lépés nagyon rossz volt.  Anci azt mondta, hogy szerencse, hogy nem ő lépett rám, hanem Apci, mert különben napokig hallgathatta volna Apcitól, hogy mit csinált már megint, hogy még a kutyájára sem tud vigyázni.

2007 augusztus 19.

Ma vasárnap van.

A vasárnap kicsit hasonlít a szombathoz. Apci órája vasárnap reggel is hallgat. Megint nekem kellett elnyüszítenem, hogy már öt óra is elmúlt. Ma Apci kelt fel, hogy nekem reggelit készítsen. Anci aludt, még sokáig. Mikor felkelt, Apci elment vásárolni egy olyan boltba, ahol csütörtökön és vasárnap kapható mindenféle érdekes ez meg az, és Apci mindig vesz ezt meg azt, pedig többnyire nem kell sem ez, sem az. Néha pedig kell, és akkor Anci örül neki, és Apci is örül, mert Anci örül.  Remélem, lesz néha ott kutyának való ez meg az!

Ma Apci csak olajat hozott, meg fahéjat, meg tojást, mert Anci ezeket írta fel neki. 

Ma Anci nem tett fel reggel korán a vasalódeszkára fésülködni. Csak később, mikor Apci itthon volt, mert ma Apcival fésülködtem. Utána aludtam egyet, majd hívtam Ancit játszani.

Kaptam ma egy  új játékot. Szép hosszú piros zsinórt, ügyesen el is kaptam, ahogy Anci közeledett vele, de ő nem engedte el. Nem akarta hogy megrágjam, mint a kislabda zsinórját. „Ez nem játék, hanem póráz!” mondta, és kivette a szájamból, és a nyakamra tette. Úgy rakta oda, hogy ott is maradt, de én ügyes voltam, és megint elkaptam a fogaimmal. Anci most sem engedte rágni.

Kinyitotta az erkélyajtót és kiment és most nem vitt magával az ölében, mint tegnap. A lábamon kellett kimennem oda, de nem tudtam. Ugyanis van ott egy lépcső. Nyüsszentettem egyet, és Anci átemelt a lépcsőn. Már voltam az erkélyen Anci karjában, de a saját lábamon még nem. Hogy így milyen jó volt ott kint. Nézegettem a sok sok zöldet az erkélyen, az erkély előtt, magasan és lent mélyen.

Atyavilág, kutyavilág, mennyi pompás szag, és mennyi mozgás! Csak én nem tudtam úgy mozogni, ahogy akartam. Az a póráz izé még a nyakamon volt, és nem engedett mindenhova. De Anci azt mondta, ha majd nagyobb leszek, kijöhetek az erkélyre póráz nélkül, és egyedül is, és majd lehasalhatok a sarokba, és onnan nézhetem a jövő menő embereket, kutyákat és macskákat, és őrizhetem a házat csak még egy kicsit nagyobbra kell nőnöm, nehogy kiessek a korlát alatt. Az erkélynek van egy sarka,  Afi kutya és Lina kutya kedvenc helye , de Afi kutya már nem jön ide vissza. Lina majd fog jönni, de ő csak vendég lesz itt. Ő Tomi és Andi kutyája, egy fehér westi, és hamarosan mama kutya lesz.

Anci mondta, hogy én nekik gyerek kutya vagyok, Lina nekik unokakutya, és a kis kölykök, akik majd kibújnak Linából, azok már dédunokakutyák. Azt a kutyafáját, mennyi kutya itt meg ott.

Egy kép Afi kutyáról

Unokatesóm, Lina

Lina kölykeinek papájával, Benjivel

Helyesebben csak ott, mert itt csak én vagyok. Én,  Poppy kutya, mert hát már bizonyos, hogy ez a nevem. És nekem nagyon jó, hogy itt csak én vagyok, főleg amikor enni kapok. De úgy néhanapján jöhetne ide más kutya is játszani, egy jót lökdösődni, meg birkózni.

Ja, majd elfejlettem, ma ettem rendesen, háromszor. Anci örült, hogy végre elfogyasztottam a délutáni ennivalómat is, de azért kevesellte amit egésznap ettem, pedig nekem bőven elég volt.

2007 augusztus 21

Anci megint számítógépezett Marcsunak. Jó hosszan írtak egymásnak. Leveleztek. Számítógépezéssel. Ezt ők úgy mondják, hogy iméleznek. Anci felolvasott mindent, de én nem jegyeztem meg semmit, mert egy ilyen kis kutya, mint én, mármint Poopy, nem tud  sokáig figyelni. De Anci idemásolja a leveleket.

Kedves Marcsu!

Poppy egy hét alatt hízott 3-4 dekát, nőtt hosszában vagy 2 centit.

4 napig az ételének a negyede volt Acana, ma már a fele, és 4 napig tudjuk felesbe adni, és 4 napig háromnegyedet. Tegnap, tegnapelőtt már evett háromszor, összesen kb. napi 50-55 grammot. Kaki van rendes, többször is, 4-6 alkalommal.

Fogalmam sincs, mennyi a napi kutyagumi potyogtatási adag. És mit kell csinálni, ha megy a hasa, és mikor van szorulása, és akkor mi a teendő. Azt hiszem Afival szinte semmi ilyen gond nem volt, kivéve 2 alapos gyomorrontást, meg egy fertőzést.

Kutyakönyvek remekül vannak megírva: nesze semmi, fogd meg jól.

Egyébként nem is tudom,  hogy lesz ez a kutyus szobatiszta. Már sikerült kifigyelnem, hogy készül pisihez, kakihoz, de mire odaérek hozzá, már el is végezte a dolgát. Ha ezután állítanám az alomba, akkor azt tanulná meg, hogy dolga végeztével álljon bele a tálcába.

Gondolom, mire 9-10 hetes lesz, az adag nagyobb lesz, tovább tart, és lehet közben kivinni, mint hajdan Afit. De őt  első perctől lehetett papírra rakni és napok alatt oda is szokott.

Azt hiszem, a mi kis apróságunk nincs egyenes rokonságban a bárónő kutyáival, mert itt már megkezdődött a mindent megrágunk korszak, hiába van 3 külön bejáratú megrághatja játéka. Persze a legizgalmasabbak a lábunkon levő papucsok. Így van mit nevelnem.

Ja, és sétálunk pórázzal az erkélyen. Másként nem lehet, mert még kifér a nyílásokon.

Ja, és egy kérdés, ha van időd válaszolni: mivel lehet padlót és követ felmosni, ami fertőtlenít, és nem árt Poppynak, és lehetőleg a padlónak sem. (Utóbbit ritkán szoktam mosni, most gyakran kell, korábban Sofixxal mostam fel). A padlóburkolatokra hol ezt használok, hol azt. A java bármivel mosható (Clorox hippó helyett, bref, cilit, stb.) A fürdőszobában, WC-bn csak olyan jó, ami nem vízkőoldó. Ezen a héten csak tisztavizes szivaccsal jártam Poopy nyomában, és ma felmostam mindent, de csak tiszta vizzel.

Üdv  Klári

 Marcsu válaszolt Ancinak.

Kedves Klári!

Na, akkor szépen sorjában: a kajája jó úton jár a váltáshoz, minden rendben.

A kakija csak akkor említésre méltó, ha más lesz mint a normális. Mint az embernél, ha átmeneti hígabb széklete van, nem baj, de ha eltart egy ideig a hasmenés akkor orvoshoz kell fordulni. Szorulásuk nem nagyon szokott lenni, csak ha nagyon keveset mozog. Később, ha már jól beállt a napi sétája alatti ürítés, akkor jobban nyomon lehet követni. Most a 4-6 alkalom normális, később annyi lesz, ahány séta. A kakijukat is tudják úgy szabályozni, mint a pisit, hogy jusson egy-egy farönkre, vagy más kiálló tereptárgyra jelölésképpen.

Most azt kell figyelni, hogy mikor lesz ideges, csak azt lehet látni, hogy cikk-cakkban meg körben keresgélve a földre szorítva az orrát futkos, és szinte keresgéli a helyet ahová a dolgát elvégezhetné. Kaja után szinte azonnal, később meg figyelni kell a jeleket.

Szokták azt is csinálni - ha nagyjából azonos helyeken próbálkozik -  oda tesznek újságot, később az újságot lassan egyik napról a másikra mindig jobban arra csúsztatják, ahol a kaki-pisi helye van.

Később, ha már az oltásait megkapta, addigra a hólyagja is egyre több tartást ad neki, és kitart a séták közötti időkben, akkor lesz jó világ .

A papucsok! Nem csak rágni jó azt ám, hanem közben a mamit meg a papit szagolgatni is csodálatos dolog. Hülyeségnek tartják sokan, de pl. nagyon szeretik a harisnyákat. Jó sok nylonharisnyát nagyon szoros csomóba összekötni, az valami nagyon szuper. Mamiszagú is, meg jól meg is lehet gyilkolni - amikor nagyon rázzák össze-vissza.
Nem tudom mekkora a nyílás az erkélyen, de talán jó megoldás lenne az úgynevezett tyúkháló. Az fémből van, aprók a rései, és jó feszesen feldrótozható a mostani rácsokra, még alul is, a padlószintnél is "majdnem" biztonságosan leszorítható. Persze akkor sem lehet szem elöl téveszteni a kicsit, mert mászni is jól tudnak, de mégis szabadabban közlekedhetne.
A takarítás nálunk nem gond, mivel mindenhol kő van, és domestoszos vízzel szoktam felmosni. Még nem volt probléma. Parketta is áttörölhető vele csak nem olyan vizesen. Tehát ebben a kérdésben sem tudtam okosat mondani.
Biztos vagyok benne, hogy mindent jól csinál, és semmi gond nem lesz Poppyval, aki nagyon nagyon csini kiskutya, látszik a képeken. Gondolom nagyon felemelő, hogy végre már lehet csinálni róla képeket, és végre megörökíthető a nosztalgikus jövő számára.
Igazi kis tündérke, igaz?
Üdvözlettel, Marcsu

Nem is igaz, hogy én semmit sem jegyeztem meg. Arra azért emlékszem, hogy én egy kis tündérke vagyok. Ezt Marcsu írta. Anci és Apci szerint én egy tüneményes jószág vagyok. Tündérke és tüneményes, elég hasonló, és mindkettő én vagyok, de mi az a jószág? 

2007 augusztus 22.

Tegnap és ma Apci órája megint dudált, és Apci korán elment, és csak akkor jött haza, amikor én az uzsonnám kaptam. Dolgozóban volt.

Anci is elment tegnap is, ma is. De csak egy kicsit. Azt mondta „El kell menni. Jó legyél! Jövök hamar. El kell menni. El kell menni.” Majd eltűnt az egyik ajtó mögött. Egy kicsit zörgött, csörgött az ajtón, itt bent is csörgött valami. Majd csend lett itt bent, és hallottam Anci lépéseit, de nem sokáig. Egy darabig füleltem az előszobában, de ez unalmas volt, inkább bementem a szobába plüskutyizni. Majd úgy elaludtam, hogy nem is vettem észre, hogy Anci hazajött.

Az  előszoba sarkában van egy lapos valami, és az tele van apró izékkel. Már többször megnézegettem, és megszaglásztam. Anci mondta többször is , hogy az az alom és nekem oda kellene pissentenem és kakkantanom. Értem én, de én egy kicsi kutya vagyok, és ott végzem a dolgom, ahol éppen vagyok. Hol itt, ott hol, és Anci meg Apci törölget, takarít utánam. Szivaccsal, papírral. De irigyek, egyik sem engedi, hogy elkapjam a szivacsot.

Ma úgy gondoltam, hogy meg kell vizsgálnom az almot. Ráálltam, és el is pissentettem magam. Anci látta és nagyon megdicsért. Később megint végeztem el a kisdolgom, és megint volt simogatás, dicsérgetés. Azután ma még sokat pissentettem, de csak egyszer mentem az alomhoz. Anci ettől kicsit szomorú lett, azt hitte, hogy én egy olyan csoda kutya vagyok, aki már pár hetesen alomba jár dolgát végezni. Hát nem, nem vagyok csoda kutya, csak egy aranyos és tüneményes jószág, akit akkor is lehet szeretgetni, ha messzire elkerüli az almot.

2007 augusztus 27

A hétvégém nem a legjobbra sikeredett. Anci és Apci szombaton kora reggel eltűntek az előszobaajtó mögött, azaz  elmentek. Mondták is, többször is „el kell menni, el kell menni”. Kinek, hova, miért? Nem tudtam, és én, mármint Poppy, maradtam itthon. Egyedül. Egészen egyedül, nagyon sokáig. Délben megjött Apci. Ő csak vásárolni volt, mint szombaton általában. De utána elment Évához lámpát szerelni, és együtt elmentek ebédelni. Anci nem volt velük, ő elment tanulni újfajta textilfestést. Apci mondta Évának, azért tudom. De hogy ez mit jelent, azt persze nem.  Egy ilyen kis kutya mennyi mindent nem ért meg, szörnyű. De figyelek mindenre nagyon, és állandóan okosodom.

Anci csak délután jött meg, ment a konyhába, étkezőbe enni, majd leült, de nem volt kedve kutyázni, mert fáradt volt. De én addig harapdáltam, de én addig hízelegtem, amíg fel nem vett egy kicsit dédelgetni, mert nekem nem lehet ellenállni.

Anci vasárnap is keveset törődött velem. Bement a fürdőszobába, és az ajtóba keresztbe állított egy dobozt. Így láttam Ancit, de odamenni hozzá nem tudtam. Egésznap mosott és mosott, öblögette az előző nap festett rongyokat. Apci pedig mondogatta „Ágnes asszony mossa, mossa.” Vaj ki az az Ágnes asszony, és mit mos? Rejtély.

Anci estig mosott. No, nem egyfolytában, mert főzött is, és nem hagyta ki az ebéd utáni nagy alvást sem, és nekem is adott enni, de egész nap csak Apci kutyázott velem. Jól megdögönyözött többször is.

Estefele mázsálás volt. Anci és Apci nagyon örült, hogy már 83 deka vagyok, hogy egy hét alatt híztam 19 dekát, és nőttem 4 centit.

Hétfőn végre megtudtam, hogy mi az a textilfestés. Anci egy csomó színes rongyot beletett a lavorba, és bevitte a nappaliba lefényképezni. A sok színes rongy készült a textilfestésen. Jó puha rongyok, felmásztam a rongy halom tetejére, és meghempergőzhettem benne. Anci mondta, hogy a fekete kutya milyen jól néz ki a festett anyagain, és hogy el is higgyék neki, gyorsan lefényképezett. Jól tette, mert nem sokáig ültem a rongyain, hamarosan lemásztam a szőnyegre, és kiválasztottam egy szép piros és hosszú rongyot magamnak. Sokáig játszottam vele, Anci hiába kérte, én juszt sem adtam.

Anci a sok anyaggal, én az egy pirossal a kisszobán játszottunk egész délelőtt. Én húztam, vontam, rágtam, gyűrtem a magam anyagát, Anci pedig vasalta a többit. Nagyon sokáig vasalt, nehezen simultak ki az anyagok, és ő most nagyon-nagyon ki akarta simítani, mert hencegni akart velük. Délután le is fényképezett minden egyes rongyot, és el is küldte valahogy a számítógépével a többieknek, akikkel együtt festett. Sőt, nem csak a rongyokról küldött képeket, hanem rólam is. Poppy a piros ronggyal, Poppy a rongyhalom tetején. Ország világ láthatja, hogy én milyen szép kis állat vagyok!

Anci is mondja sokszor, hogy szép vagyok, és hozzá teszi „ és maradjon a pofácskád  mindig ilyen szép és kedves és szeretni való.” Nem biztos, hogy egy szeretni való kiskutyából szeretni való nagykutya lesz? Felettébb érdekes. Remélem, hogyha én egyszer nagy leszek, akkor is édes és aranyos és szeretnivaló leszek

2007 augusztus 28

Tegnap késő délután jött Tomi. Egyedül. Akartam vele játszani, de ő nem akart. Pedig ő itt a legjobb pajtásom, a legjátékosabb falkatag. Nagyon szeretem, ha itt van, mert megdögönyöz, és rohan körbe és körbe és én utána, mert mindig el akarom kapni, de az nekem sohasem sikerül. De majd biztos utolérem egyszer, majd ha én is nagy leszek. Mert én még sokat fogok nőni, de Tomi már semmit sem, mert ő már egy felnőtt.

Tomi csak bejött, és kiment, és Anci felkapott és vitt magával Tomi után. Nem mentünk messzire, a ház előtt állt Tomi autója, Andi ült benne. Beszállt Apci, és Anci velem. Elindult az autó. Eszembe jutott az első nagy utazásom, amikor Anciék elhoztak Feri gazdától és Marcsutól. Arra gondoltam, talán most visszavisznek. Egy kicsit jó lenne viszontlátni őket, meg Ami mamát és a tesókat. De ott maradni? Nem is tudom.

De nem volt időm ezen gondolkodni, mert már meg is állt az autó, kiszállt mindenki, és gyalog mentünk pár lépést egy nyitott ajtóig. Azon bementünk egy furcsaszagú, majdnem minden fehér szobába, Anci ott leült és engem kézbevett egy fehérbe öltözött bácsi. Csongor. Nem vicc, ez a neve, mondta Anci Andinak. Miért lenne ez vicc? Miért vicces, az hogy Csongor? Nem tudom. De Csongor nemcsak Csongor, ő egy állatorvos és alaposan megnézett engem, alul és felül, és még a szájam is kinyitotta. Végül mondta, hogy szép kis kutya vagyok. No, ezt én eddig is tudtam.

Csongor doktortól nem Anci kezébe kerültem vissza, Tomi fogott meg, letett egy nagyon sima, nagyon fehér asztalra, de ott nem akart játszani velem, azt akarta, hogy álljak nyugodtan, és fogott erősen. Odalépet hozzám Csongor doktor, és adott egy szúrit hátul az oldalamba. Nemcsak úgy megszúrt, hanem belém is nyomott valamit. Disznóság. Megyek Anciékkal, bizalommal barátkozom Csongor dokival, és örülök, hogy Tomi is ott van, és akkor engem úgy megszúrnak, hogy az fáj. Én ezt kikérem magamnak, egy kiskutyával ilyet csinálni, igazán nem szép dolog.

Többre nem igazán emlékszem, mert hirtelen nagyon-nagyon fáradt és álmos lettem. Be kellett hunyni a szememet, és amikor kinyitottam, akkor már a párnámon feküdtem, és még mindig álmos voltam. Éppen csak egy picit vacsoráztam, és újra elaludtam, reggelig fel sem ébredtem.

2007 augusztus 31

Ma megint itt hagytak egyedül. De nem egy kicsit, hanem nagyon-nagyon sokat. Még az ebédem is későn kaptam meg.

Anci azt mondta, hogy ne haragudjak, de nekik fontos dolguk volt és nem tudtak korábban hazajönni. Ügyvédnél voltak. Tomi elcseréli a lakását egy ürömi házra. Apci szerint túlzás házat mondani, mert az egy romhalmaz. Kár hogy nem rongyhalmaz, mert arról már tudom, hogy mi, és hemperegnék benne. De mit lehet kezdeni egy romhalmazzal? Anci szerint rendbe lehet hozni szépen, és lesz ott Tominak, Andinak szép háza, szép kertje, és mehetek oda játszani. De nem most, csak majd valamikor egyszer. Olyan soká, hogy addigra én már felnőtt kutya leszek. De úgy érzem, hogy én egy kertet akkor is fogok szeretni.

Nekem még az erkély is tetszik, itt Anciéknál a sok fa mellett. Eleinte, ha kimehettem, pórázt tettek a nyakamba, hogy ki ne csússzak a korlát alatt. De én napról napra nagyobb leszek, és már nem férnék ki a korlát alatt, akkor sem, ha nagyon akarnám. De miért akarnám? És Anci már nem ad rám pórázt. Igaz, néha gyakoroljuk a pórázhordást, de Anci ilyenkor nincs velem megelégedve, mert én rögtön bekapom a zsinórt és azután Anci hiába rángatja.

Szóval már póráz nélkül bóklászhatok az erkélyen. Eleinte Anci azért  vigyázott ott rám ott is, mert leettem a bazsalikom levelét, megrágtam a rozmaringot, és Anci félt, hogy megkóstolom a sétány rózsáját, és a kőre hullott virágszirmokat és leveleket, meg hogy eszem a virágföldből, és lehet hogy valami mérgező. Mert hát Ancinak mindig kell valamiért aggódnia. És ezt most annyira túlzásba vitte, hogy odakint mindent átrendezett.

Jó hosszú az erkély, most az egyik végében van minden cserepes nővény, és előttük van két nagy sárga láda és én nem tudok odamenni a cserepekhez. De sebaj, van itt kék korlátrúd, ha Anci nem figyel, akkor azt megrágcsálom. És szállnak virágszirmok, levelek, termések és néha elém pottyan valami és Anci akármilyen éber én mindig be tudok kapni valamit. Anci így annak örül, hogy nálunk nincs diffenbachia meg leander, mert azok mérgezőek, és nagyon reméli, hogy ami iderepül az erkélyre az nem árt meg egy kiskutyának. Remélem én is, mert én kérem szépen nem tudok ellenállni egy szép piros virágsziromnak, pörgő-forgó barna izéknek és egyebeknek, és akkor is bekapom, ha Anci azt mondja, hogy fúj.

Fúj, fúj! Egyre többet hallom. Anci mondja és mondja nekem, jó hangosan, és egyáltalán nem kedvesen. Azt hiszem, akkor mondja, ha neki valami nem tetszik, ha azt akarja, hogy valamit ne csináljak. De miért ne csináljak valamit, ha az nekem jó?

Nagyon jó mindent megharapdálni, megráncigálni, meghuzigálni! Van amit szabad, van amit nem. Amit szabad harapdálnom, az az enyém. Amit nem szabad, az nem az enyém. És ha másé, akkor azt miért nem lehet szétcincálni? És azt miét nem lehet nekem adni? És miért nem szabad Anci és Apci lábát, kezét, nadrágszárát harapdálni, mikor nekem az is jó?

Juszt sem hagyom abba. Pedig már azt mondják rám, hogy kis vadállat. No igen, tudom, állatnak állat vagyok. No de vadállat? Azért mert rágicsálom Anci lábujját, és a kezét? Igazán finoman csinálom, nagyon-nagyon finoman, olyannyira, hogy az nem fájhat Ancinak, és mindig csak pár pillanatig csinálhatom, mert rögtön elkezd fújolni, és elveszi a kezét, meg a lábát, és elém tartja a labdám, vagy a zoknigombócom, vagy a játszó trikót.

Ja, jut eszembe: Anci odaadott nekem gombócba gyűrt zoknikat, és egy rongyos pólót. Mindegyik az övé volt. Mindegyik tiszta, de nekem olyan jó a szimatom, hogy én ezt magamtól is tudom. És mióta van nekem zoknigombócom, meg játszó pólóm, azóta nem kell nekem a plüsskutyi, meg egyéb drága játék, kivéve a labdám, mert azon van egy irtó hosszú húzható és rágható madzag.

Elkalandoztam. Lassan olyan szétszórt leszek, mint az íródeákom, azaz Anci. Elkezdek beszélni valamiről, és azután másvalamiről, és megint másvalamiről, csak úgy egyfolytában, míg nem lesz lyuk valakinek a hasában.

Azt kezdtem mondani, hogy mostanában többször mondják rám, hogy kis vadállat. Nem tetszik ez nekem. Szép, aranyos, tündéri, tüneményes kis jószág, vagy esetleg kis állat. Meg tündi-bündi, aranyvirág, és még sorolhatnám a nekem tetsző kedves neveket. Egyik jobb, mint a másik, és biztos lehetne még sok hasonlót találni, és ennek ellenére Anci meg Apci levadállatozz. A kutyafáját, kikérem magamnak és egyúttal közlöm, hogy nekem nőnek és erősödnek a fogaim, és szó sem lehet a rágicsálások abbahagyásáról. És kéretik a fújozások abbahagyása is, mert úgyis hatástalan. Mert ha én egyszer rágicsálni akarok, akkor rágicsálni is fogok. Punktum, mondom én, mármint Poopy.

2007 szeptember 2.

Ma megint vasárnap van. Apci tegnap rengeteg májat vásárolt a piacon, és Anci meg akarta hívni az egész családot pirított májat enni.

Éva egész délelőtt nem vette fel a telefonját, ki volt kapcsolva. Apci morgott „csak tudnám, hogy minek van neki telefonja, ha soha sincs bekapcsolva.” Anci nem morgott. Örült, hogy Tomi és Andi jön ebédelni. Persze én is örültem. Már mondottam, hogy a legjobb falkatag Tomi. Kár, hogy nem ő a falkavezér, pedig néha úgy beszél Ancival, meg Apcival, mintha ő lenne az.

Anci főzött sokáig. Az ebéd kész lett, de csak Tomi jött Andi nélkül, és ő sem maradt itt enni. Becsomagoltak mindent a levestől kezdve a krumpliig, és Tomi már el is tűzött. Azt mondta, hogy Lina nagyon furcsán viselkedik, a hőmérséklete is lecsökkent, hamarosan meg fog fialni.

Lina a kölykökkel

Nem tévedett. Estére meglettek a kutyabébik. Nem egy, nem kettő, hanem négy. Az sok, vagy kevés? Azt hiszem nem sok, mert azt mondják Anciék, hogy nekem több tesóm volt, és még volt ott Feri gazdáéknál rajtuk kívül unokatesók is. Jaj de rég volt ez már!  Milyen jó volt ott a játszóudvaron a tesókkal, és én már alig gondolok rájuk. De hát itt van nekem, Poppynak, egyedül csak nekem majdnem állandóan Anci, meg Apci, néha Tomi, meg Éva, meg Andi. És az enyém a lakásban minden kutyajáték. Sőt, nemcsak játék, hanem minden rágni, rángatni, huzigálni való. No, és a lényeg, hogy egy egész tányér kaja naponta háromszor mindig csak az enyém! Nem semmi, ugye?

Eszem én rendesen. Kicsit kevesebbet, mint ami a tápom csomagolására van írva. De Csongor doktor bácsi, aki a szurit adta, az mondta, hogy az reklám mennyiség. Annyi ritkán kell egy kutyának. Nem tudom, mennyi az annyi, de az tuti, hogy mindig kapok bőségesen enni, és én annyit eszem, amennyi nekem jól esik. És ez biztosan elég nekem, mert szépen kigömbölyödtem, és alaposan megnőttem.

Nemrég Anci és Apci meg akart mérni. No de engem nem lehet csak úgy ráállítani egy mérlegre. Először, és másodszor a méredzkedést egyszerűen megoldották, bele tettek egy tányérba. Nem is nagytányérba, egy kicsibe, mert én olyan parányi voltam. A múlt héten már nem fértem bele egy tányérba, és bedugtak egy kosárba. Ezt próbálták megint eljátszani, de én nem most hagytam magam. Persze Anci meg Apci erősebb, ha disznó lennék, mondhatnám „sok lúd disznót győz”, de itt még ludak sincsenek. De én némi harc után a kosárban kötöttem ki, a kosár pedig a mérlegen. Mégsem tudták meg, hogy kiló vagyok, mert izegtem és mozogtam, a kosár pedig úgy billegett a mérleg lapján, hogy képtelenség volt engem lemázsálni. Az biztos, hogy 110 dekánál már több vagyok, de még nem vagyok másfél kiló. Apci erre azt mondta, hogy van neki valahol halmérlege és engem abba kellene beletenni. Halmérleg, valóban. Mert Apcinak van mindene, Anci mondta, hogy Apci beszerez és megvesz mindent ami csak kell, sokszor duplán is, és azt is megveszi, ami csak jó lesz egyszer valamire, és akkor miért csoda, hogy Apcinak halmérlege is van, pedig nem is jár horgászni.

2007 szeptember  3.

Hú, ma agyonnyüzsögtem magam, jól kikészítettem Ancit.

Reggel azzal kezdtem, hogy bebújtam az ágya alá. Van ott ez meg az, főleg két nagy láda ágyneművel. Belebújni nem lehet, de ma addig-addig dolgoztam, amíg sikerült mögéjük kerülni. Az ágylábak miatt nem lehetett a ládákat a falig tolni, és remek sötét gunyesz van ott tele finom rágni való madzagokkal.  Kényelmesen elhelyezkedtem, és elkezdtem huzigálni a madzagokat.

Erre mit tesz Anci? Sipákol!

„Jaj, a kutya rágja a villanyvezetéket!” és elhúzza a fejem fölül az ágyat. Hívogat, hogy jöjjek hozzá, de én juszt se megyek, tönkretette az új gunyeszt, mert ugyebár az a gunyesz már nem gunyesz, amelyiknek nincsen teteje.

De Anci nem hagyja tovább rágni a madzagokat, ah pardon, a villanyvezetékeket. Felülről lenyúlt értem, elkapott, és kiemelt, de egy pillanatig sem dédelgetett. Sőt, bezárt a kisszobába. No, nem voltam ott sokáig, Anci hamar kiengedett. Játszott volna velem, de én mentem vissza az ágy alá a villanyvezetékekhez. De azok valahogy eltűntek, a gunyeszbe sem lehetett bemenni, mert Anci nagy papundeklit rakott a bejáratához.

Mentem vissza Ancihoz, akartam vele játszani, de ő mondta „el kell menni.”.

Nem játszott, felvette a fekete cipőjét, amiről remek szíjak lógnak. De Anci irigy, és nem engedi, hogy megcibáljam. Ha ezt a cipőt veszi fel, akkor el szokott tűnni az előszoba ajtó mögött, és akkor én hiába hívom, nem jön elő.

Ma is eltűnt a fekete cipőjében, és nagyon sokáig nem jött haza. Mikor hazaérkezett, rögtön adott nekem ebédet és ő is evett, majd lefeküdt aludni.  Fájt a feje és icipicit sem akart velem játszani. Sebaj, gondoltam én, mármint Poppy,  és bemásztam az ágy alá, beakartam magam ásni a gunyeszba. Az nem sikerült, de a papundekli alól sikerült kihúznom egy villanyvezetéket. De most sem sikerült megrágcsálnom, mert túl nagy zajt csaptam, Anci meghallotta, elhúzta az ágyat és megint kiszedett a dobozok mögül. Nemcsak engem vett ki onnan, hanem a nagy papírokat is. De kár volt örvendeznem, mert  behajtogatta az alját, oldalát és máris visszatette. Most már tényleg elrontott mindent, sem gunyesz, sem villanyvezeték a drága kis Poppykának.

Be kellett érnem a régi gunyesszel, és befeküdtem oda, Anci pedig lefeküdt fent az ágyba. Ő elaludt, de én nem, és eluntam magam. Kimentem a nagyszobába, játszottam ezzel meg azzal, és kikukucskáltam az erkélyre is. De ott most nem történt semmi. Persze, mert én nem voltam ott. Ahogy nézelődök kifele a pillantásom a függönyre tévedt. Gondoltam, hogy én már elég nagy vagyok ahhoz, hogy elérjem, és jól megrángassam. „Hurrá, újabb játék! Poppy uccu neki, ugorj!”- mondtam magamnak, mert én már egész szépen tudok ugrani. No még nem túl magasra, de ami késik, az nem múlik, és hopp, már el is kaptam a függönyt. Ajvé, a kutyafáját! Nem beleakadt a körmöm? Nem is egy, hanem rögtön kettő is. Majd kiszakadt. Kész szerencse, hogy négy lábam van, és az egyik leért a földre. De így is nagyon kényelmetlen volt a dolog. Persze rögtön hívtam Ancit a legbájosabb és legártalmatlanabb nyüszőgésemmel. Egy darabig csend. Kezdtem felemelni a hangom. Anci kiszólt nekem az ágyból „Gyere Poppy, ide hozzám”, és megkocogtatta az éjjeli szekrénye oldalát. Ha ilyenkor odamegyek, akkor lenyúl az ágyból és megsimogatja a buksimat. De hát nekem beakadt a körmöm, nem mehettem sehova. Kénytelen voltam felhagyni a kedves kis nyüszögéssel, és elkezdtem kiabálni, úgy kiskutyamódjára. Ez már hatásos volt, Anci rögtön ott termett. De egy icipicikét sem sajnált engem, sőt! Képzeljétek el, hogy kinevetett. Engem, a kiskutyusát, ahogy lógók a függönyön. De én hiába lettem mérges, Anci úgy nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak. De azért nagy nehezen kiszabadított. A függönyből kijött néhány szál, de a lényeg, hogy az én kis körmöcskéim nem törtek le. Ja, meg most jöttem rá, hogy szerencsém volt, hogy mindez nem délelőtt történt, amikor egyedül voltam itthon. Erre még gondolni is rossz.

2007 szeptember 8

Apci tegnap amikor hazajött, mutatott Ancinak valami piros szalagokból álló dolgot, közben mondta a nevemet is. Gondoltam, hozott nekem szép piros rágnivalót, de hiába rángattam meg a nadrágját, nem adta oda. Sőt, el is zavart. A piros izét letette a fésűm és kefém mellé. Ettől rossz érzés fogott el, és már nem is voltam kíváncsi az új dologra.

Kicsit később Apci leült a fotelba, a piros izét a lábtartóra tette, azt mondta, hogy ez egy hám. Mintha egy ilyen kiskutyának kellene tudni, hogy mi az a hám. Engem felkapott, és letett a hám mellé. No, rögtön elkaptam és bekaptam. Apci is rángatta, meg én is. Persze Apci győzött, és elengedtem a hámot, ő meg áthúzta a fejemen, meg körbetekerte a testemen, hasam alól fel a hátamra. Így már nem lehetett szájba venni, nem tudtam játszani vele. Úgy látszik, a hám nem rágni való, és nem játék.

Apci letett a földre, de a hámot nem vette le. Nekem nagyon nem tetszett a dolog. Dörzsöltem magam a széklábhoz, a padlóhoz, szőnyeghez. Hason fekve, háton fekve, pörögve, forogva, bukfencezve próbáltam lerázni magamról. Sikertelenül. Anci és Apci úgy nevetett, hogy még. Meg vagyok sértve. Megint kinevettek. Ezt nem hagyhattam annyiban, beletörődtem, hogy a hám rajtam van, és elkezdtem játszani a plüsskutyival, majd a madzagos labdámmal, mintha mi sem történt volna. Ez hatásos volt, mert Apci hamarosan felkapott és levette rólam a hámot.

Ma délelőtt megint szórakoztak velem, betettek egy kosárba. Anci kosarastul kivitt azon az ajtón, ami mögött mindenki elszokott tűnni több-kevesebb időre. Most én is letűnök egy kicsit, gondoltam én. Tévedtem, maradtam a kosárban és onnan láttam Ancit, meg Apcit. Levittek az autóhoz, beleültünk, elindultunk. Kicsit mentünk, Apci káromkodott, hogy itt soha sehol sem lehet parkolni. De végül mégis megállt, és kiszálltunk, és engem bevittek egy majdnem fehér szobába, letettek egy nagy fehér asztalra, és odajött hozzám egy bácsi fehér köpenyben. Rémlett, hogy már találkoztam vele, és a fehér asztal is kicsit ismerős volt, de kicsi fejemben nem sikerült azonnal rendbe tenni a dolgokat. Apci lefogott, a bácsi beleszúrt az oldalamba. Rögtön eszembe jutott minden. Már megint Csongor doktornál voltam, és szúrit kaptam. Füleltem, hogy mit beszélnek. Örvendeztem, hogy Csongor doktor megdicsért, hogy szép vagyok, jószabású kutya, és szépen fejlődöm. De annak már nem örültem, hogy két hét múlva vár megint egy szúrira. Hogy ebben mi a jó neki, szurkálgatni a kiskutyákat? Hogy neki nincs jobb szórakozása? És Anci, meg Apci miért hagyja neki? 

No, már nincs időm elmélkedni, csörög a konyhában a csörgő, és ha azt meghallom, akkor hamarosan enni kapok.

2007. szeptember  9

Tegnap megint ügyes voltam, nagy nehezen beszuszakoltam magam az ágyak mögé , és sikerült hozzáférnem egy madzaghoz, pardon, villanyvezetékhez. De Anci azonnal meghallotta, hogy megint a tilosban járok, és kihúzott onnan. Azután tett és vett, és újabb kartonokat dugott az ágy bejárataihoz. Utána már nem tudtam visszamenni, de ami késik, az nem múlik. Majd csak beügyeskedem magam oda megint.

Anci ma eltüntette az alomnak kinevezett pelust, mert állandóan beviszem a szobába, és ott próbálom szétrágni. Eddig még nem sikerült, de Anci fél, hogy széttépem, és megeszem a nylon borítóját. Hát valóban jó lenne megkóstolni.

A pelus helyett Anci macskaalmot rakott a tálcára. Mikor senki sem figyelt rám, beleettem, majd beleálltam, és üresre főtörtem a tálcát. Ancinak nem tetszett a dolog, fél, hogy valami bajom lesz, ha abból eszek, és annak sem örült, hogy az egész előszoba telelett a apró izékkel. Anci hozta a partvist, én rögtön rácsimpaszkodtam, és téptem a szőrt, mármint a partvisból. De jól megcsinálták, egy szálat sem tudtam kihúzni. Anci morgott, hogy kutyával a partvison nem lehet seperni. Hát azt lehet, hogy nem lehet, de játszani azt igen. De nekem ezt sem engedték meg. Apci elkapott, bevitt a nappaliba és bezárta az előszoba ajtót. Mire kimehettem, csak az üres tálca állt a sarokban. Sebaj, így a fogam közé tudtam venni, és behúztam a szobába, és azt rágtam, amíg meg nem untam.

Utána aludtam egy jót, majd mentem Ancihoz. Felvett egy kicsit dédelgetni. Ez csuda jó dolog, de csak pár percig, mert hosszabban már unalmas. Persze, ha lehetne Anci karját, kezét harapdálni, vagy csak úgy  nyaldosni, akkor jobb lenne. De ezt Anci valamiért nem szereti. „Fúj, fúj” mondogatja és lerak a földre. Akkor is fújfúj van, ha a lábát kapirgálom, harapdálom. Ilyenkor néha nagyon dühös, egy zörgő-bőrgő újságpapírt rázogat nekem. Akkor is azt rázogatja, ha a hintaszék lábát vagy a textiltároló dobozokat harapdálom. Ilyenkor szemrehányóan nézek rá, el is rakja hamar az újságpapírt, és én újra kezdek mindent harapdálni. Tegnap este ezt elég sokáig játszottuk.

Apci azt mondta, hogy jobb vagyok mint a TV, és sokáig nem is azt nézte, hanem engem. Ennek Anci is örült, mert Apci ritkán néz egy műsort, kapcsolgat ide és oda, hol ezt néz, hol meg azt, amíg Anci nem akar valamit nézni a dobozon. De Anci ritkán néz TV-t, így a kapcsolgatás inkább csak azért marad abba, mert Apci elalszik a fotelben, de a kapcsolót nem engedi el, és néha álmában is meg-megnyomja.

Nem tudom, mi érdekes van a TV-ben, villóznak a képek, szól a zene, vagy duma, engem teljesen hidegen hagy. Anci úgy tudja, hogy azért nem tévézik egy schnauzer kutya, mert a szemeinek túl nagy a látószöge és nem tud a dobozra koncentrálni. Nem minden kutya lát annyit, mint én. Lina sokkal kevesebbet lát, és ezért őt érdekli a TV. Főleg, ha állatokat mutatnak. Tomiéknál, ha valaki elkiáltja magát, hogy „állat”, akkor Lina előrohan és leül a TV elé. Itt Anciéknál is szokta nézni a TV-ben az állatokat, de néha felpattan és bemegy a másik szobába megkeresni az állatokat, de még sohasem találta meg őket. Otthonában Tomiéknál is keresné őket, de ott a TV a falnál áll, és nem lehet mögé menni.

A TV nézést meghagyom Linának, én nem fogom nézni, még akkor sem, ha kutyák fognak a dobozból ugatni. Apci és Anci pedig nézzen inkább engem, figyeljenek rám, játszanak velem. De azt azért nem bánnám, ha az én bundácskám fésülgetése helyett a TV-t kapcsolnák be.

2007. szeptember 10.

A mai nap is úgy kezdődött, mint minden olyan nap, amikor Apci dolgozni megy. Adott reggelit, játszott velem, megdögönyözött, majd felöltözött. Megint próbáltam fogni a nadrágszárát, de most sem engedte meg, és a cipőjét sem engedte elvinni. De nem fújolt, mert Anci még aludt, nem akarta felébreszteni.

Mikor Apci elment, nyüszögtem szép halkan Ancinak, meg is halotta, fel is kelt. Neki is akartam segíteni a nadrágfelhúzásban, de ő sem hagyta. A cipőjét is éppen úgy irigyli, mint Apci. Pedig nagyon finom illatuk van, nagyon-nagyon szeretném őket megrágni.

Azután minden másképp volt, mint máskor. Anci nem kutyázott velem, azt mondta, hogy az Apeh megint szarakodik vele, és el kell mennie az Apehba. Meg morgott, hogy ő csak egy kis hal, egy alig tejelő apartmant ad ki a Balatonnál, mindig mindent rendesen befizet, és ebben az évben emiatt másodszor kell Apehbe mennie. Bezzeg a nagyhalak vígan úszkálhatnak. No, én ebből nem értettem semmit, de azért csak mondta a magáét. Hogy neki mára küldtek egy idézést egyeztetni az engedélyét, és ha nem megy el, akkor megbüntetik 100 ezer forintra, pedig az egészből nincs j ennyi jövedelme Ezt sem értettem, de azért hegyeztem a füleimet.

Azt viszont tudom, hogy százezer még forintban is nagy pénz lehet, mert én egy értékes jószág vagyok. Pénzért vettek Anciék, de még az összes tartozékommal együtt a felébe sem kerültem. Persze az én áram csak forgalmi érték, mert engem nem lehet pénzben mérni, nekem eszmei értékem is van. Ezt Apci mondta egyszer. Ezt sem értettem. Sebaj, azért megjegyeztem magamnak.

Elmaradt a megszokott játék, meg a fésülködés is. Anci kivitte az előszobába az alvó párnám, a  plüsskutyit, a madzagos labdát és kötélcsontit. Én vittem vissza, amit tudtam, és gondoltam, ez egy új játék. Tévedtem. Mikor megint minden kint volt, Anci bezárta az ajtókat. Az összest! Majd vette a kabátját, táskáját, „el kell menni, el kell menni”, mondta és kiment a bejárati ajtón. Mármint azon, ami mögött mindenki el szokott tűnni hosszabb időre.

Én meg ott maradtam az előszobában egy szál magam. Ráadásul ott még szőnyeg sincs. Anci igazán kihozhatott volna egyet , hiszen már tudhatná, hogy én legszívesebben a szőnyegekre pissentek, meg kakkantok.

Bánatomban, hogy így kibabráltak velem, nem játszottam, nem végeztem el dolgom, csak egy picikét ittam, majd lefeküdtem aludni. Még szerencse, hogy a párnám nem zárta be Anci a szobába. Jót aludtam, és kulcscsörgésre ébredtem. Anci jött meg.

Rögtön jóvá akarta tenni, hogy ilyen galádul kizárt az előszobába. Jó kedve volt, az Apehban gyorsan végzett, csak valami adatlapon kellett valamit módosítani, meg aláírni, és kész. Nagyot játszott velem, de sajnos a fésülködésről nem feledkezett meg. Mostanában mindig a fotel lábtartóján birizgálja a szőrömet, ha oda feltesz, akkor én már tudom, hogy jönnek a kellemetlen percek. De ma a rendbehozatalom másként kezdődött. Anci az ujját elém tartotta, és volt rajta valami pompás illatú rózsaszín apróság, amit nem csak nézhettem, hanem meg is ehettem. Hűha, ez volt ám a finom falat. Helyesbítek: falatka. Mert ugyanis én még kicsi kutya vagyok, de egy ekkora falatka még nekem is kicsi, pláne ha ilyen finom. De sok kicsi sokra megy. Kaptam még egyet fésülködés közben, és még egyet akkor is amikor Anci szépen megfésülve lerakott a földre.  Közben megtudtam, hogy ezek jutalomfalatkák voltak, és ha jó leszek, és ha majd szépen tanulok, akkor kapok máskor is. Remélem, hamarosan rájövök, hogyan kell jónak lenni, és hogyan kell szépen tanulni, és ha az nekem nem lesz rossz, akkor jó leszek és szépen tanulok, mert a falatkák nagyon-nagyon finomak voltak.

2007 szeptember 11

Mondtam már sokszor, hogy én ügyes vagyok, és ki fogom megint húzni a villanyvezetékeket. Ma reggel nekiálltam a kartonokat tépázni, huzigatni és addig ügyködtem, míg megint elkaptam egy madzagot. Sajna Anci nagyon hamar észrevette. Kihúzott az ágy alól és bezárt a kisszobába. Még a játékaimat sem adta oda. Ott jöttem, mentem, sírdogáltam, de nagyon sokáig nem engedett ki. Mikor kinyitotta az ajtót, uzsgyi be az ágy alá. De most úgy tűnik, hogy végleg eltűntek a finom madzagot, nem sikerült egy kartont sem elmozdítani, pedig jó nagy darabokat leharaptam a széléből. Semmi remény, hogy újra megkaparintsam a madzagokat. Feladtam. Mára beérem Anci dobozainak a rágcsálásával.

Különben is dühös vagyok, mert ma többször is Afi kutyához hasonlítottak. Most én éppen akkora és annyi idős vagyok, mint amikor Afi kutya a házhoz került, mármint Anciékhoz.

És Afi kutya nem rágta Anci meg Apci lábát, nem nyúlt a villanyzsinórokhoz, és nem volt mindig láb alatt. Nem is léptek rá, csak egyszer véletlenül Tomi. Az én lábacskáimra már Apci is, és Anci is többször rálépett. Ilyenkor nagyot visítok, mindenki megijed, ölbe vesznek és babusgatnak. Ez jó, de jobb lenne, ha nem lépnének rám. Anci mesélte, hogyha egyedül volt itthon, akkor Afi kutya is mindig ott volt, ahol ő. Ha dolgozott, akkor összegömbölyödve aludt a lábához közel. Ha főzött, akkor utána ment a konyhába, de ő leült a hűtőszekrény elé, és félrebillentett fejjel figyelte Ancit. De azért ő sem volt egy angyal, végig rágta Anci szakácskönyveit, és szétrágott néhány papucsot, és a cipőket csak azért kímélte meg, mert azokat magasra tették. Most a szakácskönyvek is magasan vannak, meg minden más könyv, és a papucsokat sem hagyják a földön. Kár, én is szívesen rágnám őket, Apcié különösen finomnak tűnik.

Anci tegnap igen buta dolgot talált ki. Mikor körbeszaglásztam a szobát, hogy eldöntsem, hova végezzem a dolgom, Anci jött utánam. Mikor leültem és elkezdtem kakkantani, akkor felkapott és kivitt és rátett a tálcára. Micsoda dolog ez kérem? Még szerencse, hogy vissza tudtam tartani a dolgot. Anci végül elengedett, berohantam a kis zöldszőnyegre, és leeresztettem a fenekem. Anci újra felkapott, újra kivitt a tálvára, és én megint nem tudtam elvégezni a dolgom. De kis idő múlva elengedett, rohantam vissza a szobába, de a kis zöld szőnyeget már nem sikerült elérnem. Muszáj volt a szobaközepén kiengednem a kiengedni valómat. Pedig én egyáltalán nem szeretem az ilyesmit a szoba közepén elvégezni.

2007. szeptember 19

Kutyavilág, kutyavilág. Hát nekem már semmit sem szabad?

Egész nap csak azt hallom, nem, nem szabad. Fúj! Ne, Poppy ne, Fúj!

Nem harapdálhatom Anci és Apci kezét, és lábát. Nem rágicsálhatom a villanyvezetékeket eltakaró kartonokat. Nem harapdálhatom Anci dobozainak a sarkát. Nem cibálhatom meg a székekről, az ágyról lelógó dolgokat. No, ez a legkisebb baj, mert én olyan gyorsan növök, hogy hamarosan azt is elérem, ami fenn van a széken. Anci akkor is rám szól, ha a konyhában az ásványvizesüvegek csomagolását akarom kibontani. No, meg azt sem engedik, hogy levadásszam az összegyűjtött újságokat. Pedig azokkal olyan jól lehet játszani, miszlikbe tépni, és még megenni sem utolsó dolog.

De mindenre azt mondják, hogy nem, nem, fúj.

Bezzeg nekik mindent szabad! Meghúzogathatják a szőröm a fésűvel, kefélhetik a bundácskámat, kinyithatják a számat. Rám adhatják félórákra a hámot. Megvárakoztathatnak az ebédemmel.

Hol itt az igazság? Fúj! Így visszaélni azzal, hogy én vagyok a kisebb, hogy én vagyok a gyengébb. Fel vagyok háborodva. Fúj! Ezt most én mondom, mármint Poppy.

2007. szeptember 24

Szombat délelőtt megint betettek a kosárba, Apci fogta a kosarat és kivitt a nagy ajtón, Anci is jött hamarosan utánunk. Gondoltam, megyünk autózni. De nem. Nem álltunk meg az autónál, mentünk tovább, messzire. Ültem nyugodtan a kosárban, nézegettem jobbra, meg balra. Mindenfele ágak, lombok, és remek ismeretlen szagok nagyon élveztem, de nem sokáig. Megint Csongor doktorhoz vittek. Kosarastul letettek az asztalra. Kicsit beszélgettek, mármint Anci, Apci, meg a doki. Majd Csongor doktor megint oldalba szúrt. Úgy látszik, ez a mániája. Oldalba szúrni kicsi védtelen kutyákat. Nem fájt különösebben, de akkor is, fel vagyok háborodva. A szúri után kiemeltek a kosárból. Doki azt mondta, hogy nagyon szép kutya vagyok, és nagyon tetszem neki. Kicsit simogatott, azt hitte tán, hogy ezzel lekenyerezhet? De nem. Előhúzott egy ollót, és levágta a körmeimet. Az összest. Jó rövidre. De ez nem baj, így legalább nem fogok beleakadni mindenbe, és nem fogom megint kiszakítani Éva pulóverét, ha megdédelget. A múltkor sem akartam, de így alakult, és nem is haragudott nagyon.

A hámot egyre többször adják rám. Sőt, beleakasztanak egy hosszú madzagot. Meg kell tanulni pórázzal sétálni, mondta Anci. Megint egy újabb rejtély. Mi az, hogy sétálni? Nem tudom. De az világos, hogy a póráz egy remek rágni való dolog. Bár Anci nem díjazza, ha elkapom, és a számba veszem. .

Tegnap többször jót kergetőztem Apcival meg Ancival. Lepottyant valahonnan egy kis rongybaba. Pont az orrom elé. Naná, hogy felkaptam és elszaladtam vele az ágy alá. De Anci és Apci irigy, és el akarták venni. De én egy olyan fürge jószág vagyok, hogy tőlem valamit elvenni, nem egy egyszerű dolog. Fürge vagyok, de picike, és végül csak elkaptak, és elvették a babát, pedig milyen jó lett volna szétrágni.

Azután Apci jött be a szobába egy darab WC papírral, hogy eltakaríthassa, amit elpottyantottam. De ahogy lehajolt a papírral, azonnal sikerült kikapnom a kezéből, és uzsgyi be az ágy alá. Apci dühös lett, megkergetett, és kiabált. Nagyon dühös volt. Apci nagyon könnyen méregbe gurul, és akkor csúnyán kiabál, és nem átall megverni egy kisgyereket, vagy egy kiskutyát. Anci sohasem vert gyereket, és kutyát. Na, jó, azt mondja, hogy azért néha lekevert egy pofont Tominak , vagy Évának, de csak nagyon-nagyon ritkán. Apcinak többször is eljárt a keze, mert őt is sokszor megverte a papája. Van Apcinak egy furulyája, amit az apukája a fején tört el. A nagy fogócska végén Apci beszorított a kamrába, onnan nem tudtam elfutni, elvette a papírt és még rá is vert a fenekemre. Csak egyet, mert Anci megvédett, de a papírt nem adták vissza. Irigy kutyák! Van még papír bőven a WC-ben, és akkor pont az kell nekik, amit nekem sikerült elmarnom?

Mit is tudnék még ma Ancival leíratni? Ja, még nem számoltam be arról, hogy milyen szépen fejlődöm. Aki először lát engem, az még mindig ennivalónak, vagy drága ékszernek néz. „Jaj, de pici, jaj, de aranyos”, lelkendeznek.  Pedig én már nem is vagyok pici. De aki már látott engem, az már azt mondja: „Hogy megnőtt mán! Mekkora már ez a kutya! Jaj, de nagy lett!” Igen, így igaz, jól megnőttem. Hat hete, amikor Anciék idehoztak, 12 centi magas voltam és 63 deka, és elfértem Anci tenyerében. Azóta már Apci tenyerét is kinőttem, és már 21 centi magas vagyok és 220 deka. Nem semmi! De egy-kettőre még nagyobb leszek, úgy 35 centi magas, és 6-7 kiló. És nemcsak nőni fogok még, hanem megtanulok szökkelni is, mert egy schnazer nem csak úgy egyszerűen ugrik, hanem leül, megfeszíti az izmait, és hopp, már fent is van magasan. És ezt én is megfogom tanulni, és akkor én, mármint Poppy, mindent el fogok érni, amit csak akarok, és fel fogok tudni szökkelni az ágyra is, és be fogok tudni ülni a fotelba is. Erre Anci azt mondja, hogy a fotel OK, bár az egyik az övé, a másik az Apcié, és jó lesz nekem a hintaszék is. Arról pedig szó sem lehet, hogy az ágyra felmenjek. No, majd meglátjuk. Úgy tudom, Afi kutya sokáig Tomival aludt, majd egy nyáron, amikor Tomi sokat nyaralt, átszokott Apci és Anci ágyába, ott aludt a lábuknál. De nem szeretnék, ha én is odaszoknék. Pedig én már alig várom, hogy akkorát tudjak ugrani, hogy az ágyon aludhassak. Talán, ha elég kitartó leszek, majd Apci és Anci elunja, hogy leszoktasson az ágyra ugrálásról.

2007. szeptember 28

Tegnap a változatosság kedvéért megint elvittek a kiskosárban Csongor doktorhoz. Már meg sem lepődtem, hogy megint oldalba szúrt. Már mondottam, hogy ez a mániája. Csak azt nem értem, hogy Anci miért hagyja.

A szúri után egy kis lila érmet tettek a hámomra. Ez van ráírva: Veszettség elleni oltás 2007. Kijelenthetem nyugodtan, hogy nagyon ronda, nem az én színem. A kis piros hámban remekül nézek ki, a pórázom kék, még ez is elmegy, de egy halványlila plecsni rajtam, egy gyönyörűséges fekete kutyán nem éppen mutatós. De hát ez van, sajnos nem tudom lerágni.

Ahogy hazaértünk a doktortól, elém tették a vacsorám, de én nem ettem, egyáltalán nem voltam éhes. Anci panaszkodott Apcinak, hogy már délben is nagyon turkáltam, és igen keveset ettem. „Na és, mit aggódsz már megint. Ilyen napja van és kész.” mondta Apci, de ez Ancit nem nyugtatta meg, szerinte egy egészséges kutya nem turkál.

Reggel megint nem ettem, és játszani sem volt kedvem, hiba hívogatott Apci, nem mentem oda hozzá.  Visszafeküdtem aludni. Félálomban halottam, hogy Anci felkell. Ilyenkor mindig igyekszem elkapni a lábát, meg a papucsát, de most nem volt hozzá érkezésem. Atyavilág, kutyavilág, de nagyon melegem volt, és nem kívántam semmi mást, mint aludni meg aludni. De Ancinak ez nem tetszett. Néha meglóbálta előttem a labdát, én csak egy pillanatra nyitottam ki a szemem, majd újra becsukta. Anci leült varrni, a párnámat a lába mellé tette, ott szunyókáltam. Félálomban hallottam, hogy Anci beszél hozzám, kért, hogy ne legyek beteg, inkább harapdáljam a lábát, vagy a papucsát.

Vagy három óra múlva felébredtem, egészen, már nem volt melegem, és neki estem Anci lábának. „Juj, fúj, Poopy ne, ejnye-bejnye” mondogatta, és egyáltalán nem örült, hogy megint az ő lábával akarok játszani. Ki érti ezt?

Ezután Anci kiment a konyhába, elkészítette az ebédem, hangos vakkantással fogadtam a tálat, és pillanatok alatt kiürítettem. Anci ennek nagyon örült, dicsérgetett, becézgetett, egész addig, amíg nem kezdtem el rágni a hintaszék lábát. Akkor megint felemelte a hangját, és jött a szokásos fuj, meg nem, ahelyett, hogy örült volna, hogy én megint a régi virgonc kis kutya vagyok. Azt a kutyafáját, de furák az emberek!

2007 szeptember 29

Hú, ma micsoda napom volt!

A reggel evéssel kezdődött, mint minden nap. Gyorsan behabzsoltam a tápot, majd játszottam Apcival. Ma nem ment a dolgozójába, ráért engem gyömöszölni. Sajnos elég hamar abbahagyta, és Anci sem akart játszani. Ütögette a számítógépet, leveleket írt. Ott tébláboltam a lába körül, kiráncigáltam egy dobozt az asztal alól és bebújtam mögé. No, erre Anci abba hagyta az írást, és kihúzott a doboz mögül, és megint sipákolni kezdett: „Jaj, mit eszel már megint? Adod ide!” De én nem adtam. Csak hát ő az erősebb, és kinyitotta a számat és kivette, amit találtam. Egy fém csavar volt. Csak úgy hevert a földön, nem tudom, miért nem adta nekem. Irigy kutya!

Anci gépelt tovább, Apci az étkezőben újságot olvasott. Bementem a nappaliba játszani, és remek dolgot fedeztem fel. A fotelra ki volt terítve valami takaró féle, egy foltmunka, amit tegnap varrt Anci. Nem lógott le, nem értem el egyből. De én már tudok ugrani is. Kicsikéket ugyan, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy többszöri próbálkozás után elkapjam a sarkát. Egyet-kettőt rántottam rajta, és máris a földig ért. A szélén volt valami foszlós, puha fehérség, elég könnyű volt letépni. Jó hosszú csíkot lehúztam, és kezdtem megenni. Ekkor hallom Anci hangját „De csendben van ez a kutya. Poppy, ide!”. Rohantam hozzá, a fehér izével a szájamban. Hát nem elvette! És megint kétségbe esett. „A kutya lerágta a munkámról a fliz szélét” kiabálta Apcinak. Erre ő „ meg tudod javítani?”. Anci bólintott „Igen, meg tudom, de nem ez a fontos. A fliz műszálas, megárthat a kutyának. Nagy darabot megehetett, 55x2 centis csíkot tépett le, és alig maradt belőle valami!”

Anci tévedett, nem ettem meg mind, egy jókora darabot elrejtettem, azt csak délután akartam megenni. De nem sikerült mind megennem, mert Anci észrevette, és kihúzta a szájamból. Pedig az a megrágott darab már nem jó semmire. Mondtam már, irigy kutyák!

De a napnak nem ez volt a legnagyobb élménye. 10 óra után megint kosárba tettek, gondoltam, megint megyünk Csongor doktorhoz. Nem tévedtem, valóban oda vittek. De a doki most nem oldalba szúrt, hanem a nyakamba döfött. Elég kellemetlen volt, főleg az, hogy Apci összeszorította a szájam.  Egy chipet tettek belém. Azt mondták, hogy ha ne adj isten elvesznék, vagy ha külföldre utaznék, akkor hasznos lesz. Mármint a chip. Nem értem, de mindegy. Sok dolog van égen és földön, amit egy kis kutya nem tud felfogni. Bele kell törődni.

Ez még nem minden, nemcsak chipet kaptam, hanem törzskönyvet is, mert én egy márkás jószág vagyok. A teljes nevem: Klauswalder Poppy. Születtem 2007. július 1.-én. Ivarom szuka, a fajtám törpe schnauzer, színem fekete-ezüst, szőrzetem szálkás. Az apukám Klauszwalder Charli, mindenféle díjat nyert kutya. Az anyukám teljes neve felettébb érdekes: Amidala from the Big City Night. Benne van a törzskönyvemben az összes nagyszülőm, dédszülőm, sőt még az ükszüleim neve is. Nagyon érdekes neveket kaptak az őseim, nekem legjobban a Sasvári Póker tetszik, de Hagyma-Földi Ezüst Evelin sem kutya. Anci azt mondta, hogy jó vérvonalam van. Azt hiszem, ez egy dicséret.

És utána mi történt? Képzeljétek, nem tettek vissza a kosárba, hanem leraktak a földre és mehettem haza gyalog. A rendelőbe gyorsan, tán jó 10 perc alatt eljutottunk, de haza fele négy lábon majdnem három negyed órát kutyagoltam. Remek volt. Mentem, mentem erre meg arra, és szaglásztam, és ettem füvet, meg felkaptam ezt meg azt, de Anci mindent kivett a szájamból.

Nagyon izgalmas volt odakint, de éppen elég volt, mire hazaértünk, ki voltam, mint egy liba. Anci jó ebédet főzött nekem, rizst leveskockával, és tett bele egy kis felvágottat. Hű de finom volt. Mind megettem az utolsó szemig. Sajnos ez nem lesz rendszeres az étlapomon. Most csak azért kaptam, hogy a fliz könnyebben kijöjjön belőlem. Időnként majd kutakodom egy kis fliz után, és ha találok, akkor jól be fogok lakmározni, és akkor biztosan megint főz Anci rizst husi falatkákkal.

Ebéd után nagyon fáradt és nagyon álmos voltam, estig majdnem egyfolytában aludtam. De nem voltam beteg, csak fáradt. Estére magamhoz tértem szerencsére, mert jött Lina látogatóba. Végre egy kutya, akivel játszhatok, gondoltam én, mármint Poppy. De az öröm korai volt, Lina le sem tojt, pedig én a lelkemet is kitettem elé, és ugráltam rá, megráncigáltam a szőrét, meglökdöstem, próbáltam ledönteni a lábáról. De hiába. Unokanővérem békésen tűrte akcióimat, jött ment a lakásban, és fütyült rám. Bezzeg Ancira felugrált, és kapott is rágni valókat. Sőt, nem restellt beülni Anci ölébe, pedig az az én helyem. Tomi és Andi játszott velem egy kicsit, de most az sem volt az igazi, mert akkor Lina féltékenykedett. Szerencsére hamar elmentek, és nagyon remélem, hogy legközelebb Tomi és Andi otthon hagyják az unokatesómat, és csak velem fognak kutyázni.

2007 október 3

Szombat óta nagyon megváltozott az életem. Rám adják naponta hatszor, hétszer a szépséges piros hámomat a ronda lila plecsnivel, beakasztják a pórázt a hámba és irány a nagyvilág. Anci meg Apci mondogatja, hogy séta. Nem értem, mi az a séta, nem látom sehol. De majd kinyomozom.

Vasárnap estig még ölben vittek le, és ölben hoztak fel. De késő este nem vártam meg, hogy felvegyenek, elindultam a lépcsőn, páros lábbal ugrálva felfelé. Fel is jöttem mind a 27 lépcsőfokon, a végén már nagyon dobogott a pici szívem, de mára már egész fitt lettem, mit nekem a sok lépcső, vígan futok fel rajtuk. Lemenni nem olyan fárasztó, de nagyon félelmetes. Eleinte nem is mertem elindulni, de tegnap végre nekirugaszkodtam nagyon lassan és nagyon óvatosan, és sikerült épségben lejutnom a kapuhoz.

Odakint jönnek hozzánk szomszédok, ismerősök. Összecsapják a kezüket, „Jaj, új kiskutya, jaj de aranyos, jaj de édes, egyem a szívét”, és hosszasan zengik dicséretem. Az egyik szomszéd Kistigrisnek hív. De ami a legfontosabb, hogy meg is simogatnak, meg is dögönyöznek. És nem csak az ismerősök. Megállnak vadidegenek is, hogy megcsodáljanak, megszeretgessenek. Sokan kérdezik „és Afi? És a másik kutya?”. Anci meg Apci szomorúan mondják: „ Már nincs Afi. Öreg volt. Eltávozott.”. Igen, tudom, elment az örök vadászmezőkre.

Vajon van itt a közelben valami ideiglenes vadászmező? Mi, törpe schnauzerok vadászkutyák vagyunk. No, nem igaziak, valódi vadra nem vadásztak az őseim, és a meglőtt szárnyasokat sem szedték össze. Minket csak az egerek, meg a patkányok érdekeltek. Jó tudom, ezt már elmondtam régen, de az ismétlés sohasem árt. Ő tudás anyja! Mármint az ismétlés.

De azt még most sem tudom, hogy  milyen állat az egér, és milyen állat a patkány. De az tuti, hogy itt a közelben nincsenek, mert semmi sincs  itt, amire vadászni lehetne. De van sok más finomság mindenfele odakint. Először is ott a zöld fű, meg sok giz meg gaz, amiben jól lehet hemperegni, és amiből enni is lehet, bár Anciék nem díjazzák, ha füvezek, de kicsit megengedik. Meg van sok falevél a földön, és én azokat is szeretem felkapni, megrágni. Anciél ezt sem nézik jó szemmel, és kiveszik a leveleket a számból. Tegnap ügyes voltam, sikerült bekapnom egy pitypangot, és Anci nem tudta megakadályozni. Sajnos nem volt finom, a felét kiköptem. És nagyon dühösek, ha cigaretta csikket veszek fel, vagy sörös kupakot, csoki papírt, celofánt, nylon darabot, papír fecnit, almacsutkát, üvegdarabokat, porcelán csereket és hasonló nyalánkságokat. Anci és Apci ezeket az izéket szemétnek nevezi, ha hozzájuk nyúlok, akkor van nagy fújjolás, megrángatják a pórázt, ha pedig valamit mégis a szájamba veszek, akkor elveszik tőlem. Irigyek megint, pedig ezek a dolgok nem is az övék, mint például Apci köntösének az öve, Anci zoknija, Apci DVD dobozai, a kredenc gombjai, a hintaszék lába, az ágytakaró és a lepedő csücske, és még sorolhatnám az itthoni tilos dolgokat. De én azért továbbra is kitartok amellett, hogy ami a lakásban van, az már az enyém is, és ha nekem kedvem van ezeket megrágni, megráncigálni, akkor én ezeket megharapdálom és megcibálom. Azt a kutyamindenit! Hát nincs igazam?

Afi kutya is megrágott pár dolgot, már meséltem, de azt még nem mondtam, hogy ő nem evett szemetet, csak füvezett néha, és belehempergett minden féle büdös dologba. Egyszer egy nagydarab tehéntrágyába hanyatt vágta magát, és jól bedörzsölt  magába az illatokat. Egyszer talált egy döglött békát is. Nem nyúlt hozzá, de ahhoz is hozzádörzsölődött. Hát ilyen egy kutya, és nagyon remélem, én is fogok trágyát, békát és egyéb illatozó dolgokat találni.

Reggel, amikor először lemehetek, még sötét van. És az utolsó esti lemeneténél is. Mikor átmegyünk a fűbe, akkor Apci elővesz egy zseblámpát, hogy jobban láthassam a sok szemetet. Sajnos így Apci is jobban látja, hogy mit veszek a szájamba. Árgus szemekkel figyelnek, és sopánkodnak, hogy én mindent bekapok. De nem csak a szájamat figyelik, hanem a fenekemet is. Ha pissentek, vagy kakkantok odalent, akkor örvendeznek. „Jó kutya, okos kutya”, mondják és megsimogatnak. No, nekem ez is magas. Pissentek és kakkantok itthon is, de akkor nem szólnak egy árva szót sem,  hozzák a WC papírt és a felmosót és feltakarítják amit csináltam.  Itthon miért nem lehet örvendezni, ha elvégzem a dolgom valamelyik zöld szőnyegen, vagy esetleg az étkezőben az asztal alatt?   Rejtély! Ezt még meg kell fejtenem.

2007 október 7

A sok séta rendszeressé vált. A hónap elején vittek le naponta többször is. Sokszor! De Anci és Apci úgy látszik megunták a sok sétafikálást, és most nem megyünk le annyit. Nem is baj. Megjött az őszi hűvös idő, és ha fúj a szél, akkor én nem szeretek sétálni. A kis szél még tűrhető, és szelíden fújja a lehullott leveleket és én tudom őket kergetni. Mármint a leveleket. De a nagy szél felkavarja az összes levelet, és sok port, és azt bizony én nem szeretem.

De akármilyen is az idő, reggel még sötétben Apci visz lesz. Napközben Ancival mehetek le. Délben többnyire egy órát bóklászunk, és arra megyünk, amerre én akarom. Délután, még sötétedés előtt Apcival van nagy séta. Megyünk a parkba, le a patak mellé, ahol jegenyefák alatt nagy füves téren szaladgálhatok, játszhatok kutyákkal. Ha ott vannak.  Ők már nagyobb kutyák, és szobatiszták és nem fontos, hogy közel azonos időben mehessenek ki a szabadba.

Van már sok jó kutyaismerősöm: Hepi, Nudli, Morzsa, Kompót, Peni, Öcsi, Dorka, Anna, Blanka, Friderika, Frédi. Ők a jó ismerősök. Van rossz is. Például Marci. Ő egy havanyéz, 5 éves, és nem akar játszani, és még meg is morog néha. Itt a környéken a 4-5 éves kutyák java westi, mint Lina, a fiatalabbak havanyézek. Anci szerint mindig van valami divat kutya, vagy kutyadivat?: No mindegy. A havanyéz, meg a westi ilyen. A snaci az nem. De a környéken van még egy snaci, az 5 hónapos Tappancs. Érdekes, hogy pont olyan, mint amilyen én vagyok, csak egy picikével nagyobb. Az a szerencse, hogy ő a lakótelep déli részén lakik, és nagyon ritkán jönnek fel erre fele. Hogy ez nekem miért jó? Mert ezen a vidéken én vagyok a sztár kutyus, és az is akarok maradni. Uff! Megmondtam.

Bizony. Nagyon jó, amikor engem dicsérgetnek, dögönyöznek és simogatnak ismerősök és ismeretlenek. Sajna Anci és Apci nem engedik meg, hogy ismeretlenekhez közel menjek. Főleg harisnyás nőktől igyekeznek távol tartani. De ha ők meg akarnak simogatni, akkor annak semmi akadálya, és akkor már nekik kell vigyázni a harisnyájukra, vagy nadrágjukra.

Legjobban Berci szomszédot szeretem, náluk két kutya is van, de egyik sem olyan kedves, mint én vagyok. Sőt! No, nem győzőm ismételni, hogy én egy ritka kedves jószág vagyok. Berciék kutyái pedig ugatósak és vadak,  és  nem mehetek a közelükbe. De ha találkozunk, Berci  mindig felkap, és ad nekem puszit.. Régen elmúlt már hatvanéves és biztos még mindig nem tudja, hogy kutyával egészségtelen puszilkodni. Hát én nem fogom felvilágosítani, elfogadom puszijait, és viszonzásul mindig képen nyalom, De ez mind semmi! Még nyüszög is nekem, pont olyan hangon, ahogy én szoktam Ancit játszani hívni. Természetesen én visszanyüszögök, és közben nyaljuk és faljuk egymást. 

2007 október 10

Az élet megy tovább, ahogy eddig. De azért néha akadnak kellemetlenségek.

Tegnap Anci az „ide” hívó szó után adott nekem kis falatkát. Ebben nincs semmi különös. Ez egy jó szokása Ancinak, csak az a baj, hogy az „ide” elhangzik sokszor, de falatka nincs mindig. Na, tegnap volt. Ügyesen elkaptam, akarom lenyelni, veszem észre, hogy van benne valami. Kiköpöm. Hát valami apró fehér volt, ott hagytam a konyhakövön. Hamarosan Anci kiabált megint: „Poppy, ide!”. Én rohantam, megint volt falatka és képzeljétek, megint volt benne kis fehér izé. Sikerült megint kiköpni. Eltelt egy kis idő, Anci megint hívott, megint adott falatkát. Kifogott rajtam. Porrá törte a fehér valamit, és nagyon rányomta a falatkámra. Nem sikerült szétválasztani. Így két lehetőségem volt, vagy megeszem a falatkát a fehér izével, vagy egyiket sem eszem meg. Némi hezitálás után lenyeltem úgy együtt a kettőt.

Délután jött haza Apci.  Leültek Ancival kávézni. Apci mesélte, hogy mi volt a dolgozóban. Majd beszélt arról, hogy már nem sokáig fog dolgozni. Ő már 69 éves lesz januárban, és már alig van terület bányászni, és elkezdik felszámolni az egész hóbelevancot.

Már majdnem elaludtam az asztal alatt a sok értelmetlen dumától, amikor hallom, hogy Apci megkérdi „és Ti mit csináltatok? Jó volt Poppy?”. Micsoda kérdés, persze, hogy jó voltam. De Anci nem dicsért meg, hanem elmesélte, hogy délben negyed féreghajtót adott nekem kis felvágottba csomagolva. És én, mármint Poppy, aki minden francot feleszek a földről, és mindent megrágok, és megeszek, az orvosságot kiköptem. Tehát a kis fehér az orvosság volt. Féreghajtó orvosság. Megint tanultam valamit. Ezután Apci megint Afi kutyát emlegette. Felidézte, hogy csapták be az orvosságokkal, és öreg korára mennyivel jobb lett volna neki, ha a szájába lehetett volna tenni az orvosságokat, táplálék kiegészítőket.

Hát igen. Egy kutyát nehéz becsapni. Afi képes volt egy tál rizst az utolsó szemig megenni úgy, hogy a beletett rizsszemnyi orvosság a tálban maradt egymagában. Erre sok kutya képes, biztos nekem is sikerülne ez a mutatvány. Hetente egyszer szoktam rizst kapni. Legközelebb majd árgus szemekkel fogok figyelni, hátha akad benne orvosság. Illetve azt hiszem, nem is kell azt gyanakvó szemmel keresni, nekem remek a szimatom, és valószínűleg még becsukott szemmel is kimazsolázom a rizsből az orvosságot.

Tegnap este még annyi történt , hogy a kapuhoz közel találtam valami fehér cubákot. Sajnos Anci  is észrevette, arrébb rúgta, és engem elvonszolt mellőle. Már sötét volt, elemlámpával sétáltunk vagy fél órát. Mikor jöttünk vissza, megéreztem a cubák illatát, látni nem láttam, mert a fénykörön kívül volt. Így Anci sem látta, és neki nincs jó szimata, és nem vette észre, hogy én ham bekaptam azt a hatalmas ínycsiklandó falatot. Hogy ez sikerült annak nagyon örvendtem, és arra gondoltam, hogy legközelebb cigaretta csikkeket és egyéb kiesebb szemetet is elmarok ilyen ügyesen. Azokat könnyebb lesz megenni. A cubákot nem sikerült azonnal szétrágnom, de a pofazacskómban fel tudtam hozni, és tartani amíg a hámot, pórázt leveszik rólam, és azután jól elrejtettem. Nem mondom meg, hogy hová! Nem bizony. Titok. Az enyém!

Majd megvártam, míg Anci megterít és Apcival leül vacsorázni, és akkor kivittem a cubákom az előszobába és neki láttam szétmarcangolni. Nem tudtam egyben lenyelni, és nem tudtam szétcincálni, de próbálkoztam vele szorgalmasan. De jaj, közben kellett egy nagyot öklendezni, és Anci meghallotta. Elég hangos lehettem, mert Ancinak a hallása is éppen olyan rossz, mint a szaglása. Azt nem tudom, hogy ő lát jobban, avagy én.. De most nem az érzékszerveinkről akarok értekezni, hanem a cubák ügyről és következményeiről.

Mondanom sem kell, hogy Anci elvette tőlem, és nagyon megszidott. Pedig én nem is csináltam semmi rosszat. Ott hevert a fűben egy finom enni való, nem kellett a kutyának sem, csak nekem, mármint Poppynak. De ezzel nem fejeződött be a dolog. Anci előkeresett két izét. Azt mondták, hogy ezek szájkosarak, Afi kutyának vették, de sohasem használták. Ráhúzták az orromra az egyiket, és én nem tudtam levenni. Nagyon rossz volt, még a szemem is nyomta. Apci mondta, hogy ez túl nagy, és levette, és rám adta a másikat.  Az is nagy volt. Harmadik nem volt, örvendeztem, hogy ezt a kényelmetlen izét megúsztam

2007 október 10

Örömöm korai volt. Apci másnap hozott egy harmadik szájkosarat. „A legkisebb méret” mondta Ancinak és rám adta. Ez sajnos nem volt nekem nagy, és azóta abban kell sétálnom. Kutyavilág! Kényelmetlen egy herkentyű. Nem szeretem. De nem tehetek semmit sem. Rám adják a hámot, majd a szájkosarat, mese nincs, mondtam már: sajnos én vagyok a gyengébb. Még Anci is erősebb nálam. Igaz, némi harapással tudok kifogásolni egyes dolgokat, de most nem tiltakozom úgy igazából, mert akkor esetleg a séta is elmarad.

Most nem tudok mindent felkapni, megenni, de a nyelvecském igen hosszú, és azért tudok tilos dolgokat nyalogatni, és egy pitypangot is sikerült beszippantani. Fúj. Elfelejtettem, hogy múltkor sem ízlett, no köpködhettem jó darabig.

Még szerencse, hogy a szájkosár elől fekete és piros szalaggal lehet felcsatolni, és így egész jól áll nekem. Csak ne lenne olyan kényelmetlen! Most halkan megsúgom, hogy a szájkosárnak előnyei is vannak. Helyesebben mondva egyetlen előnye van. Növeli ismeretségem, és népszerűségem.

„Jaj, milyen pici kutya és szájkosara van! Jaj, ilyen nagyon harapós?” Mondják a nénik, meg a bácsik, ismerősök és ismeretlenek Néha igen furákat is mondanak.”Juj, de kis apróság, szájkosárral, juj egyem a kis szíved”, mondta egy öreg néni. Hát észnél van? Kutyaszívet akar enni? És pont az enyémet? De azt hiszem, nem kell az ilyesmit komolyan venni, ez is csak valami dicséretféle, ami kijár nekem mindenkitől.

De Apci nemcsak szájkosarat hozott nekem, hanem egy szép kis érmét sárgarézből. Rá van írva a nevem, mármint Poppy és Anciék telefonszáma. Az érmecskét a lila plecsni mellé akasztották a hámra.

2007 október 13

Ma délelőtt elmaradt a séta. Anci a kosárba tett, és beült velem az autóba. No, Csongor doktornak megint kedve támadt engem megszurkálni, gondoltam én, mármint Poppy. De tévedtem. Messzebb autóztunk. Nem nagyon messze, csak be Óbudára egy állatkereskedéshez. Kiszálltunk egy parkolóban, fúj, de büdös autószag volt ott! És mennyi ember! És én mindjárt elkezdtem ismerkedni ezzel és azzal, és egymás után zsebeltem be a dicséreteket. De Anciék megunták a dolgot, Anci felkapott és bementünk az állatkereskedésbe. Rossz elnevezés! Egy fia állatot nem árultak odabent, csak mindenféle állatnak való dolgokat. Apci szállítódobozt akart nekem venni, mert a kosárba alig férek már el. Egy ilyen doboz többnyire drága, de most volt akció és igen olcsón lehetett kapni.  Csak éppen meg kellett próbálni, hogy én beleférek-e. Jött egy fiatal eladólány, piros köpenyben, és összecsapta a kezét „Jaj, egy ezüst fekete snaci lányka! Jaj, nekem is ilyen van. Már egy éves. És csak egy kicsit nagyobb!" Kiderült, hogy nem sokkal, ő egy törpébb fajta, alig több 30 centinél, csak négy és fél kiló, és nem is lesz nagyobb. Ennek a kutyusnak bőven jó a kiszemelt hordozó doboz. No, akkor Poppynak is jó lesz egy darabig, döntötte el Apci. Node milyen színű legyen? Felemelt egy plecsni színű lilát. No ne! Mondtam volna én, ha tudnék beszélni. Már nyüszíteni akartam, de szerencsére Anci visszarakatta lila förmedvényt. Volt még két darab kék és egy szem fekete. Az utóbbit vittük haza, meg egy párnát is. Pont olyant, mint a régi, hogy legyen egy a nappaliban is, és lehessen felváltva kimosni.  Meg kaptam két játékot. Egy nagyobb sárga gumicsontot, de azt nem igen kedvelem, nagy és nehéz, és furcsa íze van.. A másik olyan, mint Anci ritkán használt súlyzói, csak éppen kicsi és piros és zörög. Na, azt jó rágni.

2007. október 20

A mai nap méredzkedéssel kezdődött. Anci egész meglepődött, hogy már 30 centi magas vagyok és 330 dekagramm. „Jaj, de nő ez a kutya! Nemrég még a tenyeremben is elfért, és mára már a feje akkora, mint a tenyerem.” Mondja Anci és kicsit sajnálja, hogy már így megnőttem. Csak egy kicsit, mert egy ekkora kutyára, mint én most, már nehezebb rálépni. No, nem mondom, hogy sohasem vagyok láb alatt. Sőt! Lehetőleg mindig ott vagyok, de mióta nem vagyok nagyon picurka, jobban észrevesznek, no meg ügyesebb is vagyok. Javultak a reflexeim, és ha a közelemben megmozdul egy láb, akkor én máris ugrom el. De azért még előfordul, hogy valaki a lábamra tapos, főleg ha én a valaki háta mögött tartózkodom, közel a valaki lábához. A valaki az Anci vagy Apci szokott lenni, más nem, és állítólag ilyenkor én vagyok a hibás! De ilyenkor nem kapok ki. Sőt! Felvesznek, megnézik a lábam, és babusgatnak.

Szóval növök, mint a paszuly. Ez is Anci mondása, és a paszuly az a futóbab neve, bár én arról sem tudom pontosan, hogy micsoda. De azt tudom, hogy 6 hetes koromban állva 12 centi voltam, és el tudtam sétálni a hintaszék alsó keresztpántja alatt. Pár hét múlva már csak a húsz centis rúd alatt sétafikálhattam. Most csak lapos kuszással tudnék átbújni alatta. De annak semmi értelme, inkább rohanvást megkerülöm a széket. Már kényelmesen alá ülni sem tudok.  A szék alja alatt 35 centi szabadhely van, annyi mint én, mármint Poppy ülve.

Hat hetesen, amikor plüskutyit kaptam,

én voltam a nagyobb.

Ha nem hiszed, lapozz vissza!

Ez csak azért baj, mert hintaszék nemcsak a nappaliban van egy, hanem a hálószobában is Anci ágyához közel a sarokban és én ott szeretek aludni éjszaka. És ha így folytatom, és fekve sem férek el a hintaszék alatt, akkor én éjszaka hol tudok majd jót aludni? No, aludni lehet sok helyen, de Ancit nem tudnám mindenhonnan szemmel tartani. Most, ahogy leteszi éjjel a lábát a padlóra, és azonnal kinyitom a szememet, és megnézem, hova megy. Régebben el is kísértem ide meg oda, éjjel főleg a WC-re, néha a konyhába orvosságot bevenni. De az utóbbiban semmi érdekes, a WC-ből pedig igyekszik kirekeszteni. Pedig szeretem nézni  hogyan zubog benne   a víz.

Nincs labda a WCben, csak zubog a víz

és ez felettébb érdekes.

Engem minden érdekel.

Rossz világ van odakint. Kellemetlen őszi idő, nem túl hideg, de nagyon szeles. „Még szerencse, hogy nem esik az eső!” mondta Anci. Ha ő mondja, valszeg igaz. Mert én még nem tudom, milyen az eső, pedig már három és félhónapos okos, nagy kutya vagyok. Persze minden relatív, mert csak egy kutya van a környéken, aki kisebb nálam. Ő Öcsi kutya, azt hiszem, hogy jorksir a márkája, egész rövidre van vágva a szőre, és már egy éves elmúlt. Mégis én vagyok a nagyobb, de mégsem vagyok erősebb nála. Ha nem vigyázok, úgy fel tud dönteni, hogy még. No, majd ha én is egy éves leszek! Nagyobb leszek, mint Öcsi, és nagyobb leszek, mint a sok havnyéz, és csak picit leszek kisebb Linánál és a többi westinél.

Apropó Lina. Jön sokat Tomival.

Most egy kicsit abbahagytam a mesélést, vártam, hogy iródeákom, Anci utolérjen az írással. Közben elkódorogtam a nappaliba. Észrevettem, hogy a léghűtő elcsúszott a helyéről. Nem nagyon, csak icipicit, tán 2-3 centit, éppen csak annyira, hogy nagyon összehúzva magam mögé tudjak menni. Ez mind semmi! Onnan be tudtam mászni a konvektor mögé. Ez sem ment könnyen, ráadásul meglehetősen meleg volt ott. De azért megpróbáltam a csöve alatt átbújni. Hiába. Nem sikerült. Sőt, még kijönni sem sikerült rögtön. Elég nagy lármát csaptam, és már éppen nyüszíteni készültem, amikor Anci meghallotta, hogy én megint rossz helyen vagyok. Egészen elhúzta a léghűtőt, hogy elérjen engem, de addigra magamtól is kibújtam. Anci először ijedt volt, majd nagyon dühös, és nagyon kiabált velem. Velem, egy ilyen aranyos kis sztárkutyával! Érthetetlen. Nem tettem tönkre semmit, kicsit beszorultam, de végül is kibújtam. Anci mondta, hogy ez rosszabbul is végződhetett volna, mármint a konvektor alá való bebújás.

Most már visszatérhetek Linához. 3 kis kölykét már elvitték tőle, de nem bánkódott egy percet sem. Nem volt mintaanya, nem sokat törődött a picinyeivel. Már csak egy lánya van a háznál, és Tomiék  megtartják, mert amióta egyke, azóta Lina naphosszat játszik vele. Az új rokonka neve Hanga, de Tomiék csak Haninak hívják. Bezzeg velem tegnap sem játszott. Jött Éva, Tomi, Andi és Lina vacsorára. Anci főzőtt csirkelevest sok cérnametélttel, megsütött egy feldarabolt csirkét, plusz 4 felsőcombot egy különleges  korrianderes szezámmagos keverékkel bekenve, meg sütött krumplit is, és felszeletelt egy finom birsalmasajtot. Azt is ő csinálta. Ennyi finomság, mind megették egy kettőre, és én csak tápot kaptam vacsorára, azt is korán, nehogy Lina elegye előlem. Bezzeg Lina kapott Ancitól kis husikákat, én nem. Igaz, én nem is pitiztem érte. De amikor Anci jutalom rudat vett elő Linának, akkor én is felugráltam, úgy mint múltkor. Nem sikerült Lináét eloroznom, de én is kaptam egy darabot. Nem volt olyan finom, mint ahogy én azt gondoltam. Linának jobban ízlett, mert kért repetát.  Meg hízelgett Ancinak, és engem kutyába sem vett. Már nem hagyta, hogy ráugorjak, de nem ellenkezett, csak egyszerűen méltóságteljesen tovább állt.

Mikor elmentek a gyerekek Linával, akkor Anci játszott velem. Rájöttem, ha plüskutyizunk, vagy valami mást cibálok, aminek a végét Anci fogja, akkor én azt nyugodtan elengedhetem, mert Anci eldobja. Ha visszaviszem neki, akkor mondja „hozd ide, hozd ide”, majd „ad ide, ad ide”, és megfogja a játék végét, és én megint cibálhatom, és elengedem, és a játék elrepül, és én viszem vissza, és ennek sokáig nincs vége. Sőt! Ha Anci azt kérdi, hogy hol a plüskutyi, akkor én megkeresem és odaviszem hozzá! Hát ilyen egy tanulékony jószág vagyok én, mármint Poppy.

És Anci azt mondta, hogy ha valaki féléve azt mondja neki, hogy októberben egy órát fog kutyajátékokat dobálni egy kis kölyök kutyinak, akkor azt lehülyézte volna. Ilyen az élet. Változnak az idők, és mi is változunk benne. Tempora mutantur et nos mutamur in illis.

No, ezt persze  Anci mondta, nem magamtól ötlök ki ilyesmit. Régebben sok bölcs mondás ragadt meg a memóriájában, és idézgeti őket néhanapján. 

Navigare necesse est, mondták a görögök annó dacumál. Azaz hajózni kell! Hogy ezt Anci miért mondja néha, azt egy ilyen magamfajta kis jószág még nem éri fel ésszel. Bár úgy hallottam, ide közel a Duna nevű folyó, és ott lehet hajókázni. Lehet, hogy Éva miatt mondta, mert  két hete Éva az ügyeletes fiújával elment két napra vitorlázni a Balatonra. A vitorlás is egy hajó, a Balaton egy tó, ahol lehet vitorlással hajókázni, de azt már vitorlázásnak nevezik.. Nekem eszem ágában sincs hajózni, amíg nem visznek és addig nem is érdekel, hogy miért kell. Van sok dolog földön és égen még ezenkívül amit nem tudok, és sokkal fontosabb a hajókázásnál.  Szeretném tudni többek között, hogy miért nem mehetek be a konvektor mögé, miért kell rám szájkosarat adni, miért nem rakhatom ki rágcsálni a DVD dobozokat a szoba közepére. Szóval én csupa ilyen hétköznapi piti dologra keresek érthető választ. Anci ugyan elmagyarázza sokszor igen komoly hangon, vagy igen dühösen, hogy mit miért nem szabad. De ilyenkor nemigen hiszek neki, kutyaeszemmel sokszor hülyeségnek tartom a magyarázatait, és csak azért fogadok szót, hogy örvendezzen. De már mondtam, hogy én kitartó vagyok, és azért is megpróbálkozom ezzel meg azzal újra és újra.

Apcival séta előtt

Anci meg abban reménykedik, hogy szép november lesz, és akkor elvisznek vasárnaponként kutyaoviba, és ott talán tudnak neki hasznos tanácsokat adni a nevelésemet illetően. Például, hogyan lehet egy kutyát leszoktatni a szemétevésről, hogy lesz egy kutya szobatiszta, egy olyan kutya, akit még a lakásban sem lehetett egy helyre szoktatni. Várom én is a kutyaovit, de nem Anci problémái miatt, hanem mert gondolom, hogy lesz ott sok négyhónapos játékos kutyus, és ott úgy játszhatok, mint a tesókkal hajdan. Hogy én már nem vagyok bébi kutya? Hogy nekem ott tanulnom is kell? Zákson! Majd tanulok is, ha úri kedvem úgy tartja. Csak legyen jó idő, szép november.

2007. október 25

Újabban, ha Anci elkészíti az ennivalóm, nem teszi le azonnal elém. Képzeljétek, először ő beleeszik az én tányéromba. Úgy látszik, azt képzeli, hogy ő itt a falkavezér?.

Anci ma mesélte valakinek, hogy új sorozat megy a TV-ben:” A póráz két végén”. Minden egyes részben egy kutyapszichológus megnevel egy rossz kutyát. Anci és Apci mindig megnézi, kipróbálnak rajtam egy­két dolgot, amit a TV-ben láttak. Nem tudom, miért, mert én egy jó kutya vagyok. Hogy tálaláskor a gazdinak bele kell enni a kutya eledelében, mert először mindig a falkavezér eszik, azt is ebből a sorozatból tanulta Anci.

Na, igen, az első falat mindig a falkavezérré. De hol itt a falka? Van Apci, Anci és én, mármint Poppy. Ez egy falka? Na, mindegy. Meghagyom Ancinak ezt az érzést, és türelmesen megvárom, amíg leteszi elém a tányért, marad nekem éppen elég, még akkor is, ha Apci is beleszik. De ez ritkán fordul elő.

2007 október 30

Anci újabban naponta többször is ledob egy falatkát nekem a konyhakőre, vagy a padlóra. De hogy miért teszi, azt én nem tudom, mert nem engedi megenni. Ahogy be akarom kapni, Anci odateszi a lábát, „fúj, fúj” mondogatja, és én nem tudom bekapni. Mármint a falatkát. Egy darabig próbálkozom, de azután feladom. És láss csodát, amikor már nem próbálom kiügyeskedni Anci lába alól a falatkámat, Anci ad egy másikat, egyenesen az orrom elé tartva. Így már nem érdemes harcolni a földre dobott finomságokért. Sőt! Akkor sem veszem fel a földről, ha Anci nem fújjol, és a lábával sem zárja el előlem. „Jó kutya, okos, nagyon okos”, mondja Anci. Nagyon meg van elégedve velem, mert én két nap alatt megtanultam, hogy a falatkát nem szabad felvenni a földről, ha Anci ott van. De ha kimegy, és már nem látom, akkor bizony bekapom, mert ha Anci nincs a közelben, akkor biztos, hogy nem kapok másikat.

Ha Ancival lemegyünk sétálni, napok óta már nem ad rám szájkosarat. Ha beakarok kapni egy cigaretta csikket, vagy egyéb szemetet, akkor Anci úgy csinál, mint a ledobott falatkával. Odateszi a lábát, és fújjol, és én már tudom, hogyha békén hagyom a szemetet, akkor kapok egy darabka felvágottat, vagy kekszet.

Pár nap múlva már Apci sem adott rám szájkosarat, de ő nem ad falatkát, ha békében hagyom a szemetet. De én mindig reménykedem, hogy ha jó vagyok, akkor az ő zsebéből is előkerül valami finomság.

Szóval le lettem szoktatva a szemétevésről. De a legelésről nem. Nincs az a finom falat, amiért én abbahagynám a fűszálak, faágak rágcsálását, ezek nekem kellenek. Sőt, moha is kell, földdel együtt. Kutyavilág! Miért ne ehetném meg ezeket, ha nekem ezekre van gusztusom, és jobban kellenek, mint a falatkák?

Jelentem, én győztem! Már nem próbálják megakadályozni, hogy legeljek. Legalább is séta közben. Mert újabban otthon kapok répát és almát is, hátha akkor abbahagyom a fű és a föld evését. Tévednek, én juszt sem hagyom abba! Ha kell a falatka, akkor pissentek egyet. Anci pedig lehajol hozzá, „pisilt, jó kutya, okos, ügyes”, dicsérget, és máris ott van az orrom előtt a jó falat, és én hamm  bekapom. Ha kakkantok, akkor is ugyanez a műsor. De ezt ritkán fordul elő. Pisilni mindig tudok, de kakilni nem. Pedig négyszer megyünk naponta sétálni. De hiába, nekem többnyire otthon kell a kakit kieresztenem. A fotel mögé, a zöld szőnyegre.

Anci napokig irogatta, hogy hány órakor kakilok. Majd mondta Apcinak, hogy a kora reggeli kakin kívül nincs semmi szabályosság, pedig a heti egy rizs ebédet, mindig ugyanannyi tápot kapok, nagyjából azonos időben, és többnyire azonos időben visznek le sétálni. De én mégsem pottyantok közel azonos időben. Ez nem tetszik nekik, és az sem, hogy nemcsak kakilok a lakásban, hanem néha pisilek is, pedig akkor sohasem kapok jutifalatot. Ráadásul  én olyan helyet választottam kis és nagy dolgom elvégzésére, ahol nem jár senki, ahova különben még én sem szoktam menni.

Azt mondják Anciék, hogy más kutyák otthon újságpapírra pisilnek. Hát én nem vagyok más kutya! Amikor újságpapírt tettek a zöld rongyszőnyegemre, akkor nem jártam oda, hanem a másik zöld rongyszőnyeget tiszteltem meg, de az nincs jó helyen, mert éppen az erkélyajtó előtt van. Így Anci eltávolította az újságpapírt a fotelek mögül, és én visszatértem oda kis és nagy dolgom elvégezni. Csak azt nem szeretem, hogy Anci mindig kimossa a szőnyegem, és akkor elmegy a finom illatom.

Én még sokat alszom. Napközben a kosaramban,

este Apci, vagy Anci ölében, vagy a lábzsámolyon lábközelben.

2007 november 3

Két napja 4 hónapos vagyok. Már megkaptam minden oltást, és már óvodás vagyok.

Ma voltam ott először. Betuszkoltak a gunyeszomba, és autóval vittek az oviba.

Kutyavilág, atyavilág, úgy kifáradtam, hogy most aludnom kell egy nagyon nagyot. Majd holnap folytatom.

2007 november 4

Ma is voltunk az oviba, de azóta már kipihentem magam. Nemcsak én, Anci is. Ő is nagyon fáradtan jött haza, és neki még ebédet is kellett főzni. Gyorsan összecsapott valamit, nekem elkészítette és odaadta a tápot, megebédelt Apcival, majd ők is lefeküdtek, és három órát aludtak egyhuzamban.

Apci most Internetezik, híreket olvas, jobb szélsőtől a balszélsőig mindenféle nettes irományt. No, ezt sem értem, de nem is érdekel különösebben. Lényeg, hogy fejezze be hamar és foglalkozzon velem.

Szóval voltam tegnap is, ma is az oviban egy-egy órát.

Az ovi egy nagy elkerített füves terület, itt meg ott kutyák és gazdik csinálnak ezt meg azt.

Tegnap is, ma is az ovisok először szocializálódnak. Hú, micsoda szó, alig lehet kimondani. Ez azt jelenti, hogy az ovis kutyák játszhatnak egymással felügyelet mellett 10-15 percet, és közben a nagykutyáknak meg kell tanulni, hogy ne bántsák a kisebbet. A kiskutyáknak pedig azt, hogy ne ingereljék, ne támadják meg a nagykutyákat. Sajnos én nem nagyon tudtam szocializálódni, mert a nagykutyák csak megszaglásztak, és ott hagytak. Kiskutya csak egy volt, tőlem kisebb fekete terrier féle. De hiába voltam én a nagyobb, ő tepert le engem a földre, és hiába feküdtem a hátamra, nagyon vadul próbált harapdálni, de Anci kiszabadított. Akkor odajött egy tőlem fiatalabb, de nálam jóval nagyobb bokszer, és próbáltam vele birkózni. De pillanatok alatt én kerültem alulra, és a hasamra tette a lábát. Ő már biztosan szocializálódott, mert nem bántott, csak jelezte, hogy ő a győztes, és az nekem fájt egy kicsit. No, nem az, hogy én voltam a vesztes, hanem az ahogy rám lépett, de tűrtem hősiesen, és nem visítottam.

Tegnap odajött hozzánk egy jött egy kedves fiatal néni, Anci bemutatkozott, és engem is bemutatott. A néni is megmondta nevét, ő Mártinak és ő tanítja az ovisokat, és gazdijaikat, mert nekik is kell okosodniuk, kutyaügyben.

„Kutyaovi sorakozó!” Kiáltotta Márti és a gazdik vitték oda a kutyákat, illetve volt gazdim, akit a kutyája vontatott. A gazdik sorba álltak és kiadták a parancsot, hogy ül. Én rögtön letettem a fenekem, de sok kutya nem fogadott szót, nekik lenyomták a feneküket. Nem tudom, miért kellett leülni, mert utána hamar fel kellett állni és a gazdik lába mellett menni. No, én csak akkor mentem Anci mellett, ha megfeszítette a pórázom, mert én inkább legeltem volna. Elég sokáig ismételgették felváltva a lábhoz és az ül parancsot. Egy idő után már leülni sem voltam hajlandó, pedig Anci bőven osztogatta a jutifalatokat. Szerencsére játék következett, ez ugyanolyan volt, mint a szocializáció, és engem megint a kis terrier nyúzott. Ancit állandóan megugatta egy nagy amerikai buldog, idegesítette Anci sildes sapkája. Ancival egy vizsla is szeretett volna játszani, két lábra állt, és Anci vállára tette mellső mancsait. De Ancinak nem kell szocializálódni és Ancsát, a vizslát elhúzta a gazdája.

Hamarosan megint az ül, meg a lábhoz volt a műsoron. Nem értem, ott az a nagy füves terület, és nekem pont Anci lába mellett kell sétálnom? No, nem! De hiába rángattam a pórázt, Anci most nem engedte, hogy kedvemre rohangáljak.

Majd Márti megtanította Ancit, hogy kell velem megfordulni. Anci meg is tanulta, de én nem,  megint egy újabb és felesleges macera.

Újabb játék, majd következett a pórázvégről a behívás. Ez nekem nem ujdonság, tudom, mi a teendőm, ha Anci rámkiált, hogy Poppy ide. Az máslapra tartozik, hogy én nem mindig megyek oda hozzá. De az oviban mindig odamentem, mert tudtam, hogy Anci zsebe tele jutalom falatkákkal.

Ezután megint sorakozó volt. Leültem Anci elé, de ez nem volt jó. Azt hiszem, a bal lába mellé kell ülni. Újabb butaság, amit meg kell szoknom.

Márti ment a sor mellett, átvette egy kutya pórázát, és a kutya gazdija elszaladt, és jó messziről hívta a kutyáját. Majd egy másik kutyával is ez volt, és velem is. Márti tartott engem, Anci pedig elszaladt, no nem túl fürgén, de azért a szokásosnál jobban szedte a lábait. Majd kiáltott nekem „Poppy ide!”, Márti elengedett, és én futottam, mint egy nyúl, egyenesen Ancihoz. Ügyes voltam, nagyon ügyes. Mert van ám három olyan kutya is az oviban, aki fütyül a gazdájára, hiába hívják, megy amerre a kedve tartja. Pedig mindegyik jóval idősebb nálam.

Ennyi volt, tegnap is, meg ma is.

Apci i ott volt, de nem jött közel. Nála volt a fényképezőgépe és készített rólam sok-sok képet. Kár, hogy én egy olyan kutya vagyok, amelyik nem tud képeket nézni.

2007 november 5      

Anci ma megmért. Már 4 kiló és harminc deka vagyok, és 28 centi magas. Ha elnyúlok a párnámon, akkor lelóg a farkam. Ha két lábon állva nyújtózkodom, akkor az orrommal éppen elérem az étkezőasztal lapját. Afi kutyának és pont addig ért az orra felnőtt kutya korában. De én még kölyök vagyok, nőni fogok, és biztosan látni fogom, hogy mi van az asztalon. Ha mégsem, akkor majd felugrom oda. Afi is felment az asztalra néhanapján, ha senki sem volt az étkezőben. De ha kiment valaki, akkor azonnal leugrott és elbujdosott az ágy alá, mert ő tudta, hogy tilos dolgot művelt. De én egy egészen mástermészetű kutya vagyok, mint Afi volt, és talán nekem megengedik, hogy az asztalon üljek. Nagyon remélem, mert így az asztal alatt unalmas végig várni, azt a sok időt, amíg Anci és Apci eszik. Kutyavilág! csak ülhetek a padlón, szagolhatom a finom illatokat, és még egy falatkát sem hajítanak oda nekem. Lehet, hogy koldulnom kellene?

2007. november 6

Ma este szabadon száguldottam. Hú, de jó volt.

Úgy történt a dolog, hogy Anci este levitt sétálni. A ház mögé mentünk, a füves részre. Jöttem, mentem, szaglásztam, legeltem, és a pórázom beakadt az egyik mellső lábamba. Anci megigazgatta, és közben kicsúszott a kezéből a pórázom. Persze én észrevettem, uccu neki elrohantam, futottam és futottam, ahogy a lábam bírta. Anci kiabált: Poppy, ide, ide! De én nem mentem, nem ám! Mit nekem jutalom falat, végre mehettem, ahova akartam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

A sötétben minden tehén fekete. Igaz, én nem vagyok tehén, de feketének elég fekete vagyok. Én hallottam Ancit, de ő nem látott engem.

Kiértem a járdaszélére, onnan egy köpés a kapu. Gondoltam, leülök egyet szusszanni, de Anci észrevett, oda rohant hozzám. Na, már amennyire Anci tud rohanni. Felkapott, megölelgetett, és könnyes volt a szeme. Biztos meg volt hatva, attól hogy én nélkül milyen fürge jószág vagyok.

2007 november 15

Ma kihallgattam Anci telefonját. Egy barátnőjének beszélt kezében a készülékkel föl és alá járkálva. Csak beszélt és beszélt, ahogy szokott, ha van aki meghallgatja. Én szeretem, ha nekem mesél, de Apci nem mindig bírja. Sőt, nemrég egy vacsoránál Éva is rászólt, hogy ne szóljon bele, ha ő beszél. No,  Éva sem szokta rövidre fogni mondókáit, órák hosszat tud a munkájáról mesélni, meg az új barátjáról, meg mindenről. Apci szokta mondani: „szörnyű, hogy mit össze tudnak locsogni, meg fecsegni!” Miért szörnyű? Én szeretem hallgatni, amikor beszélgetnek, bár többnyire egy kukkot sem értek belőle. De ha rólam van szó, azt azonnal megérzem, és hegyezem a fülemet.

Ma a  telefonban is rólam volt szó.

„Poppy így, meg Poppy úgy. Ilyen aranyos, meg olyan aranyos. Már nem rágcsálja a hintaszék lábát, nem akarja kihúzni a kábeleket, villanyvezetékeket, békén hagyja a papírdobozokat, nem tépi szét az újságpapírokat. Nem ráncigálja öltözéskor a nadrágokat, nem lopja el a zoknikat, sőt, már a cipőket is ki lehet tenni az előszobába. Rendes kutya, jó kutya, nagyon jó, hogy van a háznál egy ilyen szeretni való kis jószág.”

Ezt én mind tudom jól, de jól esett hallgatni. Hízott a májam! Így még az sem zavart, hogy Anci elmesélte, hogy a szobatisztasággal még baj van. Először nem értettem, hogy miről mesél, majd rájöttem, hogy a fotelok mögötti tevékenységemről. Miért kell ennek ekkora feneket keríteni? Anci és Apci a WC-re megy a dolgát elvégezni, és még sohasem láttam, hogy séta közben letolnák a nadrágjukat!

2007 november 24

A hétvégeken megyek a kutyaoviba rendszeresen, de alig tudok erről valami újat mesélni. Az értelmes feladatokat szépen megcsinálom, de nem vagyok hajlandó Anci lába mellett menni. Leülök, ha kell, ülve is maradok, amíg kell. Időnként fel kell állni. Minek? Ha Anci megcsikizi a hasam, akkor persze négy lábra állok, de ahogy leveszi a kezét én bizony, leülök. Néha Anci is elblicceli ezt a parancsot, nem nyúl a hasam alá, mert attól neki fáj a dereka.

Ma szerencsémre a vad terrier nem jött a foglalkozásra. Jött két új kutya, Masni és Kira. Mindkettő ónémet juhászkutya, körülbelül kétszer akkorák, mint én, és képzeljétek, még tőlem is féltek. Nem játszottak senkivel sem. Én sem játszottam. Próbáltam a vizslákkal barátkozni, de bedöngöltek a sárba. Nem fájt, de azért igen rossz volt.

2007 november 27

Két napja, vasárnap délben életemben először sikerült felugranom a fotelba. Kicsit nehezen ment, de késő estig gyakoroltam. Leülök a fenekemre, megfeszítem az izmaim, és szökellek egyet, és már fent is vagyok. A fotelokon szép pléd van, ami lényeges, hogy finom és selymes a tapintása, és igen jó ott aludni, jobb, mint a kosárban. Csak az a baj, hogy Anci és Apci is ott szeret ülni, szemben a TVvel, pedig van a szobában egy hintaszék is, de oda sohasem ülnek le. Sajna az nekem még magas, pedig kipróbálnám, hogy ott milyen az alvás. Biztosan jó, mert Afi kutya mindig ott tanyázott, ha a fotelok foglaltak voltak.

Juhé! Ide a fotelba magam ugrottam fel, segítség nélkül!

És Apci ölébe is!

2007 november 30

Tegnap este jöttek a gyerekek, mármint Anciék gyerekei és Andi, vacsorára. Megint elhozták Linát. De most jó volt, mert játszott velem. Rohangáltunk a lakásban, és jót birkóztunk. Lina négy kölykéből egyet megtartottak, így most nekik két kutyájuk van. Amióta ketten vannak kutyák Tomiéknál, azóta Lina megint szeret játszani. Ez jó! Kár, hogy a kicsit, Hani bébit nem hozták el. Hármasban még jobb lett volna a játék!

Lina	én, Poppy	Hani bébi

2007 december 1

Október vége felé már elújságoltam, hogy én olyan okos vagyok, hogy viszem Ancinak, vagy Apcinak vagy akár másnak is a plüsskutyámat, ha azt hallom, hogy hol a plüsskutyi.

De pár napja többször is kérdezték tőlem, hogy hol a szőrcsonti, hol a zokni gombi. Azután volt nagy csodálkozás. Anci és Apci nem értette, hogy én miért a plüsskutyámat viszem oda mindig, és pedig azt nem fogtam fel, hogy mi ebben a különös.

Afi kutya, egy kutya volt, a neve Afi. Ugyanígy mondható rólam, hogy Poppy kutya. Akkor az nyilvánvaló, hogy az én plüsskutyám neve „Hola”, nemde?

Tomi egyből rájött, hogy az én kutyámat Hola. Azóta Anci és Apci is így hívja. Csak azt mondják nekem, hogy Hola, és én azonnal megyek és megkeresem plüsskutyámat, és viszem hozzájuk játszani.

De azért nem minden világos. Lehet, hogy a szőrcsontinak és a zoknigombinak is Hola a neve? Lehet több valaminek ugyanaz a neve?

Egyvalaminek lehet több neve is, azt már tudom. Apci este azt szokta mondani, hogy megyek az ágyikómba. Anci pedig azt, hogy megyek az ágyba. Elmennek és mind a ketten ugyanoda fekszenek le, csak Anci mindig a jobb oldalra, Apci pedig a baloldalra.

Ennél sokkal különösebb, hogy egy személynek több neve is lehet. Anci csak nekem, Poppynak Anci. Éva és Tomi úgy hívja, hogy anyuci, Andi pedig Klári néninek nevezi. Apci több nevet is használ: Gyereide, Holvagy, Hovatüntél, Vacsoranincs. Nagyon ritkán Klárának nevezi, és még ritkábban Nyuszikámnak. Anci igazolványában, útlevelében Gelencsér Attila Györgyné olvasható, sok más iratában Gelencsér Attiláné.  Tomi és Éva irataiban anyja, mármint Anci neve Lazarovits Klára. No és ha Anci ír egy cikket, vagy könyvet, akkor szerzőként Gelencsérné Lazarovits Klára. Ez a hármas név van a névjegyén, a honapján, és a foltmunkái hátán, és ha kiállítják valamelyik munkáját, akkor is ezt a nevet írják ki.

Hát, kutya legyen a talpán, aki ezek után tudja, hogy mi is Anci igazi neve. 

Még szerencse, hogy nekem csak két nevem van: Klauszwalder Poppy. De a Klauszwaldert a kutya sem használja és én akkor is Poppy vagyok, ha Anci néha Poppolinónak, Poppilinak, vagy Popesznak becézget.

Hogy megnőttem! Hat hetes koromban Hola volt a nagyobb!

Hola meg én, Poppy az ágyon,  ahova sajna én még nem tudok felugorni (csak a fotózás miatt tettek fel)

2007 december 3

Az oviba tegnap jött megint két új kutya. Az egyik egy hatalmas, szépséges  bobtail, de gyáva, mint egy nyúl. Többször megközelítettem, de ő mindig elbújt a gazdija mögé. De nemcsak a kutyákat, hanem a hangos szót sem szereti. Ha otthon a gazdija rászól, akkor elbujdosik, és az oviban is csak akkor engedelmeskedik, ha halkan mondják neki a parancsokat, és a behívásra sohasem megy vissza a gazdájához. És képzeljétek, ezt a sok kilós szőrcsomót házőrzőnek vették!

A másik új jövevény egy pici szőrcsomó egy kis fiúval. Először örvendeztem neki, de ez nem volt kölcsönös. Ahelyett, hogy velem játszott volna, ő egy nagy bokszert választott játszótársnak. Hát nem buta az ilyen állat? Miért jó neki, hogy birkózás nélkül leteperi egy másik kutya?

Így a szocializáció, meg a szünetekben a játék ma sem volt érdekes az igazi, bár Kira kicsit játszott velem, már nem olyan félénk, mint volt.

Na és ami a tanulást illeti? Hát mit is mondjak? Továbbra sem sétálok rendesen Anci lába mellett, és ha azt mondja, hogy „ááállj”, én maradok ülve, nem állok fel, juszt sem. Pedig ezt Anci itthon is gyakorolja velem nap, mint nap. A láb melletti sétát is tanítja a lakásban is, az utcán is.  Póráz nélkül a otthon megyek Anci mellett, mert ott nincs miért elkódorognom, másra figyelnem, és ha Anci ezt akarja velem játszani, ám legyen.

A legjobb mindig az óra vége, amikor a behívást gyakoroljuk. Most még érdekesebb volt, mint máskor. A gazdiknak el kellett szaladni megint messzire, de most egy sátorlap mögé kellett bújniuk. Ügyes voltam, ahogy Márti elengedett, irány a sátorlap, és pillanatokon belül megtaláltam Ancit, és bekebeleztem a jutalomfalatkát. Ezt háromszor is megismételtük, de sajnos többször nem lehetett. Büszke voltam magamra, mert én kicsi kutya létemre is megtaláltam a gazdimat. Bezzeg a nagy kutyák közül többen is elkószáltak, és a gazdiknak ki kellett dugni a fejét a lap mögül, hogy buta ebük megtalálja őket.

Már úgy begyakoroltam a fotelba ugrást, hogy már az sem zavar, ha Apci és Anci ott ül. Sőt! Ha az ölükbe ugrok, akkor simogatnak, babusgatnak. Apci azt sem bánja, ha ott maradok aludni. Anci szokta mondani:. „77 adó van, még sincs kedvemre való műsor, megyek olvasni.” És megy az ágyába elég korán. Oda is megpróbálom néha feltornáznom magam, sikertelenül. De úgy vélem, egy hónapon belül le fogok tudni feküdni Anci mellé, ha éppen ahhoz lesz kedvem, bár Anci már rég megmondta: „ez a kutya nem fog feljárni az ágyra.”. No, majd meglátjuk. Ha én egyszer majd fel tudok oda menni, akkor fel is fogok menni, és fogalmam sincs, hogy Anci meg Apci hogy fog leszoktatni az ágyon alvásról. Talán, ha leugrom, akkor kapok falatkát? És mi lesz, ha utána visszamegyek?

De egyenlőre  az ágy még magas nekem, ha Anci lefeküdt, akkor megyek Apcihoz. Hoppá, szökellek egyet és Apci ölében landolok, és együtt alszunk a fotelben jó sokáig. Apci néha felriad, ilyenkor nyomogatja a távirányított, elkezd nézni valami műsort, majd pár perc múlva újra elalszik.

Csak az a baj, hogy én sokszor szeretek teljes hosszamban kinyúlva aludni, és már úgy megnőttem, hogy ez a póz Apci ölében kezd kényelmetlen lenni. Ilyenkor átmászom a lábtartóra, éppen elférek Apci lába mellett, és ott is jót lehet aludni. Anci megmérte a lábtartó párnáját, 55 centi, ennyi vagyok kinyújtózkodva, ha a farkam nem számítjuk, mert az bizony onnan lelóg, ha nem húzom be.

Anci azt mondja, hogy teljesen kinyújtózkodva már akkora vagyok, mint Afi kutya volt felnőtt korában. De én nem még kölyök vagyok, öt hónapos és két napos, és én még nőni fogok, pedig milyen jó lenne, ha ekkora maradnék. Miért lenne jó? Egy nagy kutya is lehet aranyos, nemde?

2007 december 4

Kedves gazdáim mindig kitalálnak valami kutyanyúzást. Most kisütötték, hogy sok az elhalt szőr a bundácskámban, és meg kell engem trimmelni. Ez nem jó dolog, bár Apci óvatosan csinálja, hazudnék, ha azt mondanám, hogy fáj. Nem fáj, de akkor sem szeretem. Fésülködni sem szeretek, pedig naponta rendbe hoznak. Néha kétszer is. Anci majdnem minden. Ő még falatkákat is szokott közben adni, hogy nyugodtam álljak és ne harapjak. A falatkák finomak, igyekszem jó lenni, és már csak akkor vadulok be, ha a hátsólábam és a hasam fésüli. Esténként a séta után Apci szokott kezelésbe venni. Mindig várom, hogy adjon nekem falatkákat, de ő sohasem ad, és ha nagyon ficánkolok, akkor ő képes engem erősen lefogni. Olyan erősen, hogy az néha még fáj is. Így neki kifekszem a hátamra és csak akkor próbálok harapni, ha nagyon meghúzza a szőrömet. De Apcinak gyorsak a reakciói, mindig el tudja kapni a kezét. Anci nem ilyen ügyes.

Ez még nem minden. Anci úgy látta, hogy a fülemben sok a szőr, de ő nem merte kitépni, és elvitt Luluhoz. Ő a környék kedvelt kutyakozmetikusa. Az ő dolga az, hogy szépen levágja a kutyák szőrit, megfürdesse, megfésülje őket. De engem nem nyomott a vízbe, a szőröm sem hozta rendbe. Először felkapott, bubázott velem, majd letett egy asztalra és elkezdte a füleim piszkálgatni, és a benőtt szőrszálakat kihúzogatni. Ez fájt. Gondoltam, hogy én Lulut nem fogom szeretni, de aztán megint dédelgetett egy kicsit, és én megbocsátottam neki a füljárataim szőrtelenítését. Majd letett a földre és odaengedett a saját kutyájához. Az is schnauzer, fekete és óriás. Anci és Lulu beszélgettek elég sokáig. Persze én voltam a téma, de nemigen figyeltem. Próbáltam játszani óriás rokonommal, de ő nem állt kötélnek, feküdt nyugodtan, mintha én ott sem lennék. Disznóság!

2007 december  7

Tegnap megint családi vacsora volt. Amikor Anci ajtót nyitott, berontott Lina, majd jött Andi és végül Tomi. Kint a lépcsőházban vártam meg, de most nem hajolt le hozzám, és nem kapott fel. Hani ült a karján. Remek, lesz nagy hancúrozás, gondoltam én. De nem így Hani. A kis buta úgy félt tőlem, hogy egyfolytában visítozott, és ettől Lina dühös lett, Anci pedig ideges. Hamarosan hazavitték Linát is, Hanit is, majd Tomi és Andi visszajött vacsorázni. Kutya egy sem, csak én, mármint Poppy. Így megint én lettem a kedvenc, és vacsora után beülhettem Tomi ölébe, és mindenki csak velem foglalkozott, velem játszott, engem dédelgetett.

Nemsokára lesz valami nagy ünnep is, karácsony, és már készül rá a család. Annyit már tudok, hogy lesz sok finom étel, jó ital, és sok-sok ajándék. Remélem, én is kapok majd valami meglepetést.

2007 december 8

Elromlott az idő, már nem olyan kellemes a séta, mint korábban. De azért visznek le rendesen naponta négyszer. És nemcsak nedves minden, hanem korábban sötétedik, mire Apci hazaér koradélután, még éppen hogy csak világos van, de ha nagyot járunk, akkor közben besötétedik. De közeleg december 21, és akkor van minden évben legrövidebb ideig világos. „Sztálin születésnapja, december 21, az év legsötétebb napja”. Mondta Anci. Gyerekkorábban is így volt, de akkor nagy baj lett belőle, ha valaki ilyet merészelt volna mondani. No, ez megint valami felnőtt dolog. A lényeg, hogy december 21 után hosszabbodnak a nappalok, és lesznek majd olyan napok is, amikor mind a négy sétám alatt világos lesz.

Mióta ilyen ramaty az idő, a sétáim lerövidültek, főleg a déli hosszú. De azért, ha nem esik, Anci elcsászkál velem majd egy órát. De ez nem fenékig tejfel. A fű vizes, mindennek ázott levél szaga van, nedves lesz a lábam és a hasam is. A másik nem jó dolog, hogy Anci délben nem hagy csak úgy ide oda rohangálni, hanem gyakorolgat velem. Az „ide, hozzám”, az jó, odafutok Ancihoz és máris kapok egy falatkát. De Anci mániája még mindig, hogy megtanítson engem a lába mellett sétálni. Ezt továbbra nem szeretem. Ballagni szépen a baloldalán? Mi ebben a jó? Az érdekes dolgok nem a járdán vannak, hanem a fűben! De Anci annyira szeretné, hogy én a járdán mellette lépkedjek, hogy néha egy-egy rövidebb távon megteszem neki ezt a szívességet, mert én őt nagyon szeretem, no meg ha engedelmeskedek, 4-5 lépés  után  tuti, hogy nem marad el a jutalomfalatka, és dicséretet is kapok, sokat.

2007 december 10

Ma kutyahideg volt odakint, de azért elvittek az oviba. Ma felálltam, ha Anci kérte, de csak azért, mert ülve fázott a fenekem. Kicsit máshol is fáztam, mert megint jól bedöngöltek a földbe, illetve most a hóba. Anci rosszabbul bírta a hideget, mint én, mert ő csak toporgott ide meg oda, és kicsit szaladt a behívás gyakorlásánál. De én nagyokat rohangáltam, és nagyokat birkóztam, mert végre volt az oviban egy kicsi kutya, Zizi, egy kis havanyéz. Együtt még az egality pályára is berohantunk, és ott hemperegtünk. Anci utánam jött, és beszélt az edzővel, megkérdezte, hogy mit kell nekem ahhoz tudnom, hogy odajárhassak. Nem sokat. Csak a behívást. De azt akkor is, ha én a gyakorlatok helyett inkább kutyákkal játszanék. No, én még nem vagyok ilyen kezes bárány, egyhamar nem is leszek, és ezért még továbbra is csak az oviba fogunk menni. Pedig én már kinéztem játszótársnak egy kis szőrmókot, de nem tudom, milyen fajta. Csak azt tudom róla, hogy 150 ezer forintba került, és viszik vitorlázni, és jövőre szörfölni is fog, és egy másik kutyaparadicsomban akrobata frizbit tanulni. Hogy mik vannak, az ember, illetve a kutya csak ámul és bámul.

Mikor hazaértünk, Apci beletúrt a szekrényébe és kivett Ancinak egy vesemelegítőt, amit karácsonyra vett. Anci  nagyon örült neki, a délutáni sétához fel is vette, és most nem fázott. Én pedig azon töröm a fejem, hogy mi lehet az a karácsony.

2007 december 14

Ma megint ráállhattam Anci mérlegére, és azt mutatta, hogy 4,9 kg vagyok. Szépen fejlődőm, meg vagyok magammal elégedve. De nemcsak hízom, nemcsak növök, hanem okosodom is. Már tudom, mi a szőrcsonti, és ha ezt hallom, akkor viszem is Ancihoz játszani.
Egy kicsit még biztos fogok hízni is, nőni is. Abból gondolom, hogy az anyukám 6 kiló volt és 33 cm, az apukám pedig 7 kiló és 35 centi.

Ennyi. Ma már más mesélni valóm nincs.

2008 december 19

Ancinak ma mondta nekem, hogy kapott Marcsutól levelet. Rossz hír volt benne. Az anyukám elment az örök vadászmezőkre. Ami mama még csak 7 éves volt, még vadászhatott volna sokáig itt a nem örök vadászmezőkön. De kapott egy hasmenést, nem tudni mitől, és nem tudták meggyógyítani. A többi kutyatársa Csolnokon jól van, egyik sem beteg, csak Dana, a 15 éves belga juhászkutya kezd gyengülni. De ő már elég öreg, Ami mama még kutyamércével is csak középkorú volt, még élhetett volna sokáig..

Próbálok rá emlékezni, de nem sikerül, már régen elhoztak tőle, legalább is kutya­időszámítás szerint. Csak annyi rémlik, hogyan szoptunk a tesóimmal, és Ami mama hogyan tisztogatott minket, és semmi több. Ha én tudnék TV-t nézni, akkor megkérném Ancit, hogy a számítógépen mutassa meg a képét, de már mondottam, hogy nekem nincs képlátásom.

2008. december 24

Már tudom, hogy a karácsony egy ünnep, amikor fenyőfát díszítenek, és ajándékokat osztogatnak, és ma este lesz. Reggel Anci mesélt nekem a karácsonyról, a betlehemi csillagról, Jézuskáról és a három királyokról. A részleteket elfelejtettem. Bonyolult. De talán nem is ez a legfontosabb. Anciéknak a karácsony a szeretet ünnepe. Ez már érthető. Én szeretek mindenkit, és természetesen engem is szeret mindenki, mert én egy aranyos jószág vagyok, de ezt már mondtam sokszor.

Este itt lesz a család és mindenki mindenkit szeretni fog. Bár ez nekem nem újság, nálunk mindig van szeretet, még akkor is, ha Anci meg Apci valami hülyeségen hangosan veszekszik. De most ajándékozás is lesz, meg feldíszített fenyőfa.

Az ünnep miatt most itthon felfordult a világ.

Volt nagytakarítás. Még a szobát is átrendezték. Anci elrakta a sok dobozt, amivel elbarikádozta a varrósarkát, avagy ahogy Apci mondja, az ólját. Meg felraktak három szép szőnyeget is, és remélik, hogy nem fogom összepiszkítani. Mindenesetre a fotelok mögött a nagyszőnyegre rárakták a két kedvenc zöld szőnyegem. Egyszer már eldugták előlem, de hiába, akkor is a fotelok mögött végeztem a dolgom. De nem mindig. Már egyre ritkában megyek oda.

Tomi vett Anciéknak egy fenyőfát. Cserépben áll az erkélyen és szúrnak a levelei. Délután Apci be fogja hozni a szobába, és Éva aggat majd rá minden félét, csillogó üveggömböket, arany és ezüst szálakat és sok­sok textil díszt, amiket Anci készített.

Izgatott vagyok, de még soká lesz este.

 Napok óta remek illatok úsznak be az orromba. Pénteken zserbószelet, és linzer sült, szombaton vaníliás kifli. Illetve idén csak rúd. Anci mióta férjnél van, 39 éve, minden karácsonyra süt ilyet, és eddig mindig sikerült neki. Most elcseszte, avagy az amerikai hámozott mandula nem volt olyan zsíros, mint a magyar, amit ráadásul Anci mindig maga tisztított meg. Lényeg, hogy a tészta nem állt össze, még kellett hozzá vaj, és így ki lehetett sodorni, de kifli alakba nem lehetett behajtani. Nekem nyolc, hogy rúd, vagy kifli, mert csak az illatát élvezhetem, akárcsak a tegnap sütött káposztás pogácsának, és a most készülő nagy kalácsnak.

És ez még nem is az összes süti. Éva készít püspökkenyeret, és Andi kókuszgolyókat, lekváros linzert,  Tomi pedig tepertős pogácsát, és hoznak belőle ide is.

Kutyavilág! Én csak hallom, hogy beszélnek a finomságokról, és illatuk betöltik az orrom, és mindenki ehet sütit, csak én nem.

2008 december 28

Ancinak végre sikerült rólam egy olyan képet felvenni, amin jól látszik aranyos farkincám, és szemből fekete és ezüst borzas pofácskám. Eddig főleg csak félig­meddig felülnézetből és meglehetősen távolról tudtak lefényképezni, mert én a gépeken levő szíjakat mindig el akartam kapni. Irigyek, sohasem engedték megcibálni! Sőt, Anci le is vette a gépéről, és úgy guggolt le a közelembe, mire én ráugrottam a fejére. Így eddig egy képemen sem látszik, hogy nekem milyen pompás, görbe a farkincám. De ma nem voltam elég éber, és mire Ancira ugrottam volna, már villant a vaku, és én benne lettem a gépben.

Úgy egyébként már vége van a karácsonynak.

Hétfőn délután kezdődött. Nem jól. Anci eltört egy sótartót, és kizártak a konyhából, hogy össze lehessen seperni. Közben Apci kiment az erkélyre a fenyőfáért, de az meg sem mozdult, lefagyott. Apci káromkodott, de azután Fellocsolta abból az edényből, amivel az én tápomra szoktak melegvizet önteni. Biztos meg akarták puhítani a cserepet. Sikerült! Apci elmozdította a helyéről, de nem tudta egyedül behozni, meg kellett várni Évát. Azután egy kettő díszbe öltözött a fa, az étkezőben megterült az asztal, a szoba tele lett sütikkel, meg mindenféle csomaggal, de én nem nyúlhattam semmihez. Azt a kutyafáját!

Majd jött Gyurka, ő Anci öccse, és jött Andi meg Tomi. Más nem. Örvendeztem mindenkinek, de most senki sem akart velem kutyázni. Pedig nekem az a szeretet. Mindenki csomagokat bontott, örvendeztek, nevetgéltek. Még szerencse, hogy egy szép papírban nekem is volt egy új játék. Egy gumi súlyzó, jó nagy. Van nekem egy kisebb, de az olyan kicsi, hogy a középen nem tudom megfogni. Ez az új, meg olyan nagy, hogy középen alig fér a számba. Sebaj, egy új játék is szeretet, és a súlyzóval lehet gurigázni, és így elszórakoztam addig, amíg a többiek a csomagokkal játszottak.

Ezután jött a vacsora, főtt sonka, főtt tojás, torma, vajas kalács, kaviár, rumos és citromos tea, majd megint sütik. És mit kaptam én, mármint Poppy ünnepnap estéjén, amikor mindenki csak úgy falta a sok finomságot? Kutyavilág, persze megint az unalmas tápomat. De Anci megígérte, hogy hamarosan fogok kapni húst, meg mindenféle egyéb emberi ételt is.

Kilenc körül elmentek Tomiék, és Gyurka is. Éva maradt, majdnem éjfélig. TV-t nézett beburkolózva az új pecsvörk takarójába, amit Anci varrt. Sokat dolgozott rajta, bosszankodtam is eleget, mert amikor varr, nem ülhetek az ölébe, és még azt sem engedte meg, hogy munka közben az öléből lelógó takaró csücskeit megrághassam. No, én ügyes vagyok, néha sikerült Ancit egy­két pillanatra kicseleznem, de mindig igen hamar észrevette, hogy a takarót rágom.. De most végre én is birtokba vehettem, mert Éva felvett az ölébe, és ott aludtam, amíg haza nem ment.

Kedden kiderült, hogy még mindig karácsony van, ünnep, de nem nekem. Anciék elmentek Apci húgához, ott ebédeltek, és pedig az előszobába kizárva várhattam őket jó sokáig. Délután jöttek csak haza, sok csomaggal, ami mind ajándék volt, de rólam elfelejtkeztek, nem hoztak nekem semmit. Szerencsére Éva is idejött, megint magára tekerte új takaróját, és engem felengedett az ölébe, és dédelgetett elég sokáig. De nem maradt itt késő estig, mert jött érte a barátja. Anci korán lefeküdt olvasni, Gyurka megvette neki az egyik kedvenc írójának az új könyvét. Apci TV-t nézett, illetve aludt a fotelban, és így én is álomra hajtottam a fejem a lábzsámolyon.

Nem volt elég ennyi az ünnepből, még a szerda is karácsony volt. Anci egész délelőtt a konyhában sürgött és forgott. Hú, megint milyen remek illatokat lélegezhettem be. Nagy fazékban velős csont, és marhahús főtt, került bele friss zöldség és sok tészta is. A sütőben krumpli, tejszínes harcsa, sajtos csirke készült. Dél fele Anci megterített, és Apci levitt sétálni. Alig hogy hazatértünk, jött Éva, Andi és Tomi. Mindenki az asztalhoz ülte enni, csak én nem. Nekem megint az előszoba sarkába tették a tápomat. Kutyavilág! A legjobban az bosszantott, hogy Anci az üres velős csontokat becsomagolta, és elküldte Linának és Haninak.

Anci azzal vígasztalt, hogy hamarosan megint ünnep lesz, szilveszter és új év, és én hat hónapos leszek, és akkor én is fogok kapni egy nagy velős csontot. De addig még hármat kell aludni, mármint éjszaka, mert én nappal is sokat alszom. Anci is alszik mindig ebéd után. Ma is lefeküdt, mikor elment mindenki. Odamentem hozzá, sajna az ágyra még nem tudok felugrani, így csak a két mellső lábam raktam fel az ágy szélére, és az orrom egész közel nyomtam Ancihoz. Éreztem, hogy szomorú, ezért nyüszögtem neki kedvesen és az orrommal addig túrtam a kezét, amíg sikerült a fejem a tenyere alá befészkelni. Megérdeklődtem, hogy mi bántja. Természetesen csak úgy belül a fejemben beszéltem hozzá. Ő is így válaszolt. Hangtalanul. Mégis megértettem minden szavát.

Elmesélte, hogy régebben karácsony és újév között jöttek, mentek a barátok, mindennapra jutott vendégeskedés, hol itt nálunk, hol máshol. De most nem jött ment senki sem, csak képeslapok és emilek érkeztek. Van aki öreg lett, van aki beteg, de a legtöbb barátnál unokáznak. És valamikor régebben nemcsak a barátokkal találkoztak az ünnepek között. Ancinak és Apcinak nincs még unokája, de volt valamikor Ancinak anyukája, meg apukája is, és Apcinak is voltak szülei, meg voltak nagynénik is nagybácsik is. Voltak, és most nincsenek, mármint itt a földön.

Mondtam Ancinak, hogy ne búsuljon, most biztosan Afi kutyával játszanak az örök vadászmezőkön, vagy ha ott nincsenek, biztosan van valami más örök jó hely az emberek számára, és talán onnan látnak is minket.

Anci nem válaszolt. Kicsit sírdogált, és valami idegen nyelven elmondott egy imát a halottakért, majd elaludt. Ott álltam az ágya mellett sokáig, Anci aludt, de a keze a fejemen volt, és én úgy éreztem, hogy nem a sok ajándék, nem a sok finom enni való, nem a dédelgetés, simogatás, hanem ez az igazi szeretet.

2008 december 29

 Juhé! Tegnap előtt nagylány lettem. Tüzelek. Anci csodálkozott, még nem számítottak erre az eseményre. Tegnap délután Csongor dokinál jártunk. Szokásához híven oldalba szúrt, megnézte a körmeim, füleim, fogam, és az alfelem is. „ Ez a kutya ivarzik”, mondta ő. Majd megbeszélték Ancival, hogyan tápláljanak tovább. A főeledelem maradjon meg a táp, mondta Csongor doki, de hetente párszor kaphatok emberi ételt is, és hogy fogaim szépen fejlődjenek, adhatnak nekem jól kifőzött sertéscomb csontot, meg velős csontot, velő nélkül. Meg mindenféle kicsontozott husikát, zöldségeket főve vagy nyersen, tésztát, rizst, és egyebeket. Csorgott a nyálam., de vacsorára megint csak táp volt.

 Tüzelek, vagy ivarzok? Nem tudom, tök mindegy- A lényeg, hogy odajött hozzám a szomszéd házban lakó szép fekete tacskó fiú, Néró, és most nem akart birkózni. Hosszasan szaglászta a fenekem, és kifejezte hódolatát, meg irántam érzett vágyát. Szerintem egy fekete tacskó meg, egy fekete ezüst mini schnauzer, gyönyörű pár, és örvendeztem, hogy rám akart mászni. Kutyavilág, az emberek mindig beleavatkoznak a kutyaéletbe. Nérót a gazdija megfogta, elvitte, és Apci meg gyorsan hazahozott. Pedig, Néró biztosan nagyon aranyos kis kölyköket csinált volna nekem.. De Anci és Apci nem akarja, hogy én vemhes legyek és megfialjak. Linának megengedték, és nekem nem? Hol itt az igazság, hiszen ő is csak egy panelkutya! Ez még nem minden, most nem visznek messzire sétálni, csak itt bóklászunk a ház körül, és Anci meg Apci árgus szemekkel figyel minden fele, nehogy odajöjjön hozzám egy kan kutya.

 Most azzal vigasztalom magam, hogy ma délben kapok egy kis adag sonkás rakott tésztát, holnap pár karika virslit, szilveszter este pedig disznósültet. Kezdetben mindenből csak egy kis falatkát, nehogy megfeküdje a gyomrom. Újév napján, féléves születésnapomon,  az enyém lesz egy egész velős csont, de velő nélkül. Kis fogacskáimmal biztosan nem fogom tudni megrágni a nagy csontot, de harapdálni és nyalogatni nagy élvezet lesz. Hú, de várom!

 Anci azt mondja, hogy ebben az évben már nem fogunk naplót írni. Ezért most kívánok mindenkink Boldog Új Esztendőt, egészséget, békét és sok­sok velős csontot.

Sok szeretettel én, mármint Poppy.                 

Plüskutyival összehasonlítva jól látható, hogy augusztus óta mennyit nőttem.
Megörököltem Afi kutya kabátját. Anci varrta, mikor Afi egy éves volt. Most pedig kidekorálta nekem, Poppynak 2008 jan 3   Meg volt a Szilveszter, meg az Új év. Ha nem beszélnek róla, észre sem veszem. Szilveszter este tán annyiban különbözött egy másik estétől, hogy Anci nem feküdt le korán olvasni, hanem ő is sokáig ült a TV előtt. Én persze az ölében aludtam. Odakint valamik nagyokat durrogtak, nem féltem, csak bosszantott, hogy megzavarják az álmom. Anci mesélte, hogy Afi kutya ilyenkor mindig nagyon meg volt ijedve és befeküdt az ágy alá, mint amikor vihar volt és dörgött az ég. Még nem éltem át nagy vihart, égzengést, de azt hiszem, Anci ölében nem izgatna a dolog. Az újévi ebédet Anci és Apci kettesben ették meg. Volt húsleves, meg lencse sonkával. Jó sok, hogy este jusson a gyerekeknek is. Átjöttek mind a hárman vacsorázni. Éva mondta, hogy ez a harmadik lencse, amit 2 napon belül evett, és messze a legjobb. Sajna én nem kaptam lencsét. Igaz, nem is tudtam volna más lencsével összehasonlítani. De megkaptam a beígért velős csontomat. Nagy csalódás volt! Nem tudtam a számba venni, megrágicsálni, még a húscafatokat sem tudtam leszedni. Csak lökdöstem ide meg oda, amíg meg nem untam. De Anci megígérte, hogy majd vesznek nekem sertéscomb csontot.   2008 január 15   Jött a kutyára dér! Mármint rám, Poppyra sok hó. Fehér lett minden, és nem tudtam mohát, meg füvet enni. Hiába szaglásztam, a fehérség betakart mindent. A környékbeli gyerekek hóembereket építettek, jól megszaglásztam őket, mert a kan kutyák mind megtisztelték. Volt egy borzasztó nap. Vizes lett a hó, de én egy darabig vígan ugráltam benne, azután egyszer csak elkezdtek fájni a lábacskáim. Szerencsére Anci észrevette, és felvett, megnézni, mi a baj. Hát a vizes hó ráfagyott tappancsaimra, majd letört a szőröm. Anci ölben vitt haza, és meleg vízzel lettem kiolvasztva.   Még mindig tüzelek, Néró még mindig kerülget, de Anci távolt tart tőle. Frédihez sem enged oda puszilkodni. De Dorkával hancúrozhatok, mert ő is leányzó.  Pár napja kaptam egy sertéscomb csontot. Ez igen! Ezt lehetett rágcsálni, ez a nekem való falat. Igaz, be kell vallani, hogy utána nagyon nehezen kakiltam, de hát valamit valamiért. Egyébként mostanában igen jó az ellátásom. Minden este friss vacsorát kapok. Ilyen meg olyan husikákat, sertést, marhát, pulykát, májat, meg szívet. Néha van hozzá keverve rizs, és mindig van benne némi zöldség. Két pofára zabálok, míg ki nem ürül a tányér. Sajna ez nem tart sokáig.  Reggel és délben még mindig tápot tesznek elém, de én többnyire nem eszem meg, hogy legyen elég hely a gyomrocskámban a finom vacsorának. Egyéb esemény? Ja, igen, kaptam Apcitól egy új plüskutyit meg Évától egy stoplis sípoló labdát. Így van játékom bőven, napközben jól el vagyok velük. De igazán este jó amikor Anci meg Apci dobálja őket, és rohanhatok utánuk.  2008 január 23  Tegnap előtt nagy esemény volt. Anci délelőtt rám adta a hámot, és elmentünk be a nagy lakótelepre. Anci állandóan rángatott, és mondogatta „lábhoz, lábhoz”, és nem engedett elbóklászni. Kiderült, hogy kozmetikushoz vitt. Ott hagyott egy kis boltban, ahol két néni elkezdett játszani velem, majd megnyírtak, megfürdettek, és megszárítottak. Jó okáig foglalkoztak velem. A hasamat géppel nyírták le, azt nem díjaztam, de a trimmelést és a formára vágást egészen jól eltűrtem. Mondta is Ancinak a kozmetikus néni, hogy nagyon jó kis kutya voltam, nem úgy mint Afi kutya, akihez három kozmetikus kellett, hogy rendbe szedjék, és valamelyiket mindig megharapta. Úgy látszik ő kevésbé volt hiú, mint én.                  A lábaimon megmaradt a sok szép hosszú ezüstös szőröm. A bundám is magmaradt, csak eltávolították az elhalt szőröket, de a fejem az alaposan megváltozott.Az aranyos bájos és borzas jószágból elegáns snaci kölyök lettem.  Mikor hazajöttünk, Anci telefonon azt mondta Apcinak „mintha egy másik kutya lenne”. Kár, hogy nem tudom megnézni magam a tükörben, hogy eldönthessem, melyik fizimiskám a szebb.                                     De biztos, hogy így is gyönyörűséges egy jószág vagyok, mert most is megcsodál mindenki. De most nemcsak azt mondják, hogy jaj de édes, jaj de aranyos, hanem azt is, hogy hű de elegáns. Így úgy döntöttem, hogy máskor is békésen fogom hagyni, hogy a kozmetikusok dolgozzanak rajtam.  2008 február 10  Egyre kevesebb diktálni valóm van, de most eseménydús hét vége volt, így hát Anci megint pötyögtetheti a gépbe beszámolómat. Szombaton megint szokatlan időben adták rám a hámot. Lementünk a parkba, de nem álltunk meg a patakpartján, Anci igyekezett velem valahova. Hamarosan rájöttem, hogy Csongor doktorhoz megyünk. Szuri lesz, gondoltam, de szerencsére tévedtem. Csak a szemem nézte meg, mert én minden alvás után nagyon csipás vagyok. Mindig csipás egy jószág voltam, de mondták, hogy majd az első nyiratkozás után elmúlik. Hát nem múlt el. Csongor doki felírt valami kenőcsőt, Anci elment a patikába, és most naponta kétszer kenőcsőt masszíroz a szemembe. Akárhogy kapálózom, nem tudom megakadályozni. Délben Éva szülinapját tartottuk meg. Anci sok finomságot készített neki ajándékba, és még kosarat is varrt hozzá. Nemcsak egyet, egy egész sorozatot, de azt majd mások fogják megkapni.. A kosárba került többek közt joghurtból házi sajtot, meg egy nagy üveg pestot. Mindegyikre készített címkét, és kötött rá rafiát. Le is fényképezte a sok féle ennivalóból készített ajándékhalmazt.     Ajándék kosarak még üresen és az egyik Évának megtöltve   Majd egész délelőtt főzött. Éva húslevest rendelt velős csonttal, meg aranygaluskát. Ez a szülinapi menü nála már sok éves hagyomány. A lényeg, hogy én megint fogok velős csontot kapni, talán már a számba tudom venni, és este húsleves is fogok kapni. Tomi itt volt szerelni a garázsban, idejött kocsival, és Apcival beültem mellé. Elvitt hozzájuk. Nem a lakásba, csak a ház mögötti félig zárt parkba játszani az ő kutyáival. De Lina megint nem törődött velem. Hani pedig úgy megnőtt, hogy nagyobb és erősebb lett nálam. Nagyon vadul játszott, látszott, hogy nem járt oviba szocializálódni. Hiába vágtam hanyatt magam, nem szállt le rólam. De azért jó volt, mert levették rólam a pórázt és nagyon nagyokat futkározhattam.   Mire hazaértünk, kész lett az ebéd. Jött Gyurka, majd Tomiék, és jó sokára Éva a barátjával, Zolival. Őt még nem ismertük, először volt itt. Szép szál legény! Van vagy két méter magas. Kölcsönösen tetszettünk egymásnak. Anci azt mondta, hogy Éva eddigi repertoárjából ez a legjobb pasas, és jöhet máskor is.  A héten Évával síelni mennek, de úgy két hét múlva Andinak lesz szülinapja, és akkor megint eljönnek.       Ilyen szép csokrot hozott Zoli Ancinak. 2008 február 25 Anci egy hétig naponta kétszer bekente a szemem, hiába rúgkapáltam. Már nem kell kenegetni, már nem vagyok csipás. Ma majdnem sikerült hám nélkül sétálni mennem. A dolog úgy történt, hogy csengettek, és én persze rohantam az ajtóhoz. A postás hozott levelet. Anci betuszkolt a szobába, kiment a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Hamarosan visszajött, az ajtót csak egy résnyire nyitotta ki, de én a lába mellett olyan ügyesen kislisszoltam, hogy észre sem vette. Juhé, enyém a nagyvilág, nincs rajtam hám, mehetek, ahova csak akarok. Gondoltam én, mármint Poppy, és leügettem a lépcsőn. Mire a kapuhoz értem, a postás bácsi már kiment, és az ajtó be volt zárva. Sebaj, majd csak jön valaki, aki ki akar menni, vagy beakar jönni, és akkor ahogy nyílik a kapu, usgyi kifele. Leültem és vártam türelmesen. Nem kellett sokáig várakoznom. Jött Maugli gazdája, de most csak egyedül. Mauglit utálom, naphosszat ugató, vicsorgó egy vadállat. De Erzsit, a gazdiját szeretem, mert mindig simogat, és néha fel is vesz. Most is lehajolt hozzám, felemelt, megdédelgetett, de a kaput nem nyitotta ki. Felvitt az emeletre és becsengetett hozzánk. Anci nyitott ajtót, és csodálkozott, hogy én Erzsi karjában ülök. Észre sem vette, hogy világgá mentem. Átvett Erzsitől és majdnem elsírta magát. Nagyon szomorú és ideges lett. Pedig inkább örülnie kellett volna, hogy olyan önálló kutyája van, aki egyedül indul sétálni. Különben is, mostanában nem sétáltat vidáman, nem megyünk messzire. Azt mondja, hogy vacakolnak a belei és nem akar a WC-től sokáig távol lenni. Ez már pár hete így van. Nem is megy sehova sem. De orvoshoz elment, ide le a körzetihez, majd két másik dokihoz is. Most állandóan diétázik, és hol jobban van, hol nem.                                          2008 március 4 Okosodom. Már a labdámról is tudom, hogy labda.  Anci odaszól nekem „Poppy labda!” és akkor én rohanok megkeresni, mert tudom, hogy játék lesz. Naphosszat rohangálnék játékaim után, ha naphosszat dobálná nekem valaki. De Apci reggel dolgozni megy, délután jön haza. Ha nem megy dolgozni, akkor számítógépezik, vagy bóbiskol a TV előtt. Anci is nagyon sokat számítógépezik. Ő tagja a Magyar Foltvarró Céhnek, és most honlapot csinál nekik. Ingyen és bérmentve, de nagyon lelkesen. De én meg vagyok arról győződve, hogy a gépben nincs nálam jobb program, de azért hagyom dolgozni, mert többnyire reggel és délelőtt ül a gép mellé, és én olyankor alszom.  2008 március 14  A házak mellett nyílnak a virágok. Voltak óriás hóvirágok, de már elhervadtak. A fűben sok ibolya kéklik, az ágyásokban nárciszok vannak, már sárgállik az aranyeső is. De még egyáltalán nincs tavasz. Sőt! Ancinak nem is fűlik a foga a sétáláshoz, nagyon kötelességtudóan visz le engem, minden élvezet nélkül. Engem nem zavar a rossz idő. Mindig van mit legelni, mindig vannak megkergetni való galambok, és macskák is. Hú, akkora kövérek vannak itt a szomszédos házaknál, hogy még. Ha én egyszer egyet elkaphatnék! Anci szerint a macska fúj, és jól nevelt kutya nem rohan utánuk. Hát én ezek szerint elég neveletlen vagyok! Afi kutya is az volt. Ő is macskázott. Őt Tomi sokszor sétáltatta póráz nélkül, és egyszer Afi árkon bokron, úttesten rohant egy macska után, Tomi csak akkor érte utol, amikor a macsek felmászott egy fára, Afi meg a fa tövénél igyekezett minél magasabbra ugrani. .2008 március22  Úgy egy két hete rászoktam, hogy az étkezőben az ablak melletti széken üljek, ha Anci a konyhában van és Apci nincs itthon. Illetve akkor is odaülök, amikor kettesben kint esznek. Ülnek az asztalnál, és a szájukban tűnik el a sok illatos jó falat, és én sohasem kapok az asztalról. Még egy harapásnyit sem. Morfondíroztam, hogyan szerezhetném meg magamnak a finom falatokat az asztalról. Tegnapelőtt végre kisütöttem, hogy ha a széken állva jól megfeszítem az izmaim, akkor valszeg át tudok ugrani az asztal lapjára. Nyomban kipróbáltam. Sikerült. Diadalmasan néztem Apcira. Hát mit mondjak, nem örvendezett a mutatványomnak. Sőt! Azóta többször is próbálkoztam az ismétléssel, de Apci vagy Anci mindig megállított. Kutyának nincs helye az asztalon! Ez az ő véleményük. Lehet, hogy igaz, mert nekem eszem ágában sem lenne felmenni az asztalra, ha a sok ennivaló lejönne az én szintemre. De nem jönnek, és Anciék sem teszik le elém.   2008 március 23 Megint ünnep van. Húsvét. Nincs nagy felhajtás. Takarítás az volt, még csütörtökön. Pénteken Anci sonkát főzött, és vele együtt sok tojást, meg húslevest, szombaton pedig kalácsot sütött és egy nagy darab húst. Izgalmasan finom illatok csiklandozták az orromat, nem is ültem fel a székemre az ablak elé, hanem Anci lába körül mászkálgattam, hogy ne feledkezzen meg rólam. Apci hívott be a szobába, de én nem mentem. Meg is lett a jutalmam,  kaptam egy darab marhafarkat. Jobb mint a velős csont., mert ezen puha husi volt és a csont kényelmesen belefért a szájamba. De Apci nem fog több marha farkat venni, kilója olyan drága, mint a leveshús, és nagyon sok kell belőle egy jó leveshez. Fenyőfa nincs, húsvétkor ez nem szokás. Pedig a karácsonyi fa még kint van az erkélyen, de nem hozták be. De azért van némi ünnepi dekoráció,  sok foltberakásos és festett tojás vn felakasztva a yuccapálmára, meg kis kosárban kirakva a kredencre. Anci mondta, hogy ramaty egy idő van, egyáltalán nem húsvéti. Esik eső, fúj a szél. Csak azért nem áztam bőrig, mert van nekem esőkabátom. Kapucnis volt, de az nem ment a fejemre, és Anci levágta. Engem nem zavar az eső. Afi kutya utálta és lecövekelt a kapuban. Nem csak jó idő nincs, nagy vendégeskedés sincs. Vártam, hogy megint összejön a család ajándékosztásra, meg nagy eszem-iszomra. De csak Tomi és Andi jött este, Éva és a barátja csak hétfőn fognak itt vacsorázni. Ajándék is csak édesség volt, az sem sok, és én nem kaptam semmit. Illetve nekem a már említett marhafarok volt a meglepetés. Ettek és ittak, én ültem a székemen, és amikor nem figyelt rám senki, megint felugrottam az asztalra. Szerintem nagyon jól néztem ki a világoskék terítőn, de a többiek nem így gondolták. Igyekeztek komoly képet vágni, megszidtak és lezavartak, és ették tovább a jó vacsorát, és én egy morzsát sem kaptam. Mármint az asztalról, mert a kutyatányérba bőven tettek nekem vacsorát, de azt én pillanatok alatt befaltam. 2008. április 4 Velem mindig történik valami. Tudnék én nap mint szövegelni mindenféléről. De a naplóírást meguntuk, mármint én és Anci. Ezentúl csak a fényképeim fogjuk feltenni.

Lejegyezte: Klauszwalder Poppy íródeákja Gelencsérné Lazarovits Klára
2007 augusztus - március