(Eredeti változat. Rövidítve megjelent a Hírfoltok 2006
januári számában)
Amikor hírét vettem a Füvészkert
megsegítésére indított foltvarró akciónak, azonnal megjelent a lelki szemeim
előtt egy kanadai fürdőszobában látott lótuszos quilt.
(A quilt ott sem jellemző fürdőszoba dísz, de alatta
a kádban ülő kerámia béka, és a WC tartályon lógó szárazvirág koszorú már igen.
Még a legkisebb fürdőszobákba is beszuszakolnak néhány csecsebecsét.) A felidézett quilthez
kísértetiesen hasonlót állított ki Iréne Lénárt 3 éve a Határtalanul fesztiválon. Rögtön hívtam
Csáki Gyöngyit és lefoglaltam magamnak a lótuszt, azaz a tavirózsát. Hamarosan
kiderült, hogy a tavirózsa nem védett növény, bár tilos letépni, ráadásul a
hazai növények jegyzékében sem szerepel. Van védett magyar rokona, a szív alakú
nagy leveleken ülő tündérrózsa. Szép virág, sárga középpel, és a szirmai
hófehérek. No, ez nem nekem való, gondoltam én, mert az ember lánya, mármint
én, applikálás és vasalás közben nehezen tart patyolattisztán
kidomborodó fehér foltokat. Foltos szemmel már javában nézegettem a regisztrált
védett virágainkat, amikor olvastam, hogy Nagyvárad mellett Püspökfürdőn
pusztulófélben a tavirózsa, már csak mesterségesen lehetne megmenteni, ha lenne
rá pénz. Ha ott szívügy a megmentése, akkor a védett növények közt a helye, ha
hivatalosan nem is az.
Úgy terveztem, hogy augusztusban a foltvarró
táborozások után fogom elkezdeni a varrást, de már korábban firkálgattam. Nem
szeretek utánozni, így nem a két látott quilt
tervezésén fáradoztam, de első elképzeléseim erősen befolyásolta. Telt és múlt
az idő, a rajzaim nem fejlődtek. Ihletet keresve böngésztem az Interneten. Csak
3 tavirózsás foltmunkát találtam: egy hawaii rátétest, ami egyáltalán nem
hajazott a lótuszra, egy borzasztó óriási lótuszt még borzasztóbb kerettel, és
egy kedves képet, amin lótuszokkal tarkított vizes mocsaras tájban flamingó
invázió volt. Ezután megnéztem Monet szinte összes képét, több tucat természet
fotót, és letöltöttem a hévízi jellegzetes fürdőpavilonról néhány képet. Ekkor
felbukkant bennem egy régi emlék: mily gyakran jártam kisgyerekkoromban
nagyapámmal a Margitszigeten, és mindig hosszan üldögéltünk a japánkertben
nézegetve a tavirózsákat és köztük sikló aranyhalakat. Stop, megvan! Víztükör,
jellegzetes levelek, bordóba hajló mély píros virágok és aranyhalak. Ennyi az
egész. No, igen annak, kinek művészi vénája van. Nekem nincs, én legfeljebb jó
iparos szintjén dolgozom.
Közben anyagokat festettem: foltos kékeket,
zöldeket. Elég soká tartott, mert a zöldek java finoman szólva a libafosst asszociálták. Átfestve sem lettek tetszetősek, kevertem, kavartam, főztem, mostam,
öblítettem, vasaltam, majd végül előállt vagy egy tucat jó zöldség. De hogyan
tovább? Ceruzával firkantott vázlataim elég jól néztek ki, de nem tudtam
színekben gondolkodni. Végül megvarrtam a hátteret, egyenesen vliesre és hátlapra géppel tűzve, majd kivágtam pont 30
lótuszlevelet többféle színben és méretben. A levelek széleit behajtottam,
leférceltem, és hasonlóan kimunkáltam egy raj narancssárga színben pompázó
aranyhalat. A lótuszokat nem tudtam előregyártani, mert fejben nem sikerült
megbecsülni a méretűket, formájukat, így csak a próbához piros anyagdarabokat
vagdostam.
Az előkészületek után egy ebéd után alvás
helyett az egyik karosszékre feltámasztottam egy nagy kartont, rátűztem a
tavamat, és elkezdődött a kirakósdi. Jó játék volt,
élveztem. Mire a férjem hazajött a munkából, már késznek véltem a tervet. No,
nem írom le kedves férjem reakcióját. Miután elégé lepocskondiázta,
kijelentette, hogy logikátlan a levelek állása, és jó néhányat elforgatott.
Férfi logika, gondoltam, mivel én ebben nem láttam rendszert. Pedig volt,
miután elmagyarázta szégyellhettem magam, hogy én erre
nem jöttem rá. Most már glédában álltak a levelek, úszkáltak az aranyhalak,
virítottak a virágok, de a kép elég gyatra volt. Kedves férjem feltette a
nagykérdést: miért nincs jobban beborítva a vízfelület, úgy
mint a valóságban, miért nincsenek átfedésben a levelek? Jó kérdés! Varrtam még
két tucat levelet, kicsit és nagyot, zöldeket, barnásakat, türkizt és lilásat,
és újra rakosgattam, és rakosgattam, és rakosgattam. Néha férjem is belenyúlt.
Végül 40 darab kirakott levél látványa egész jónak tűnt. Az aranyhalak és a
virágok helyének a megtalálása ment, mint a karikacsapás.
Minden darabot felférceltem, és elkezdtem az
applikálást. Két kellemetlen meglepetés ért. Az egyik zöld anyag,
természetesen, amelyikből a legtöbb levél készült, megkeményedet, és nehezen
ment bele a tű. Továbbá a balkezem megfájdult, vagy öt éve egy munka tűzésénél
ínhüvelygyulladást kaptam, ezt elkerülendő nem mertem erősen megfogni,
feszíteni az anyagot. Ez meg is látszik a munka minőségén. Mert akár hiszitek,
akár nem: tudok én szépen applikálni. Sok pihenővel, tornával, fittnesszel, főzéssel, vásárlással, stb. tarkítva 10 nap
alatt felvarrtam és megtűztem a leveleket és a halakat.
A következő fázis a virágok elkészítése volt.
Először szirmokból, bibékből tákoltam össze. Siralmasan nézett ki. Napokig
ültem töprengve a munka felett, most mit csináljak,
hogyan tovább? Végül elővettem a textilfestékeim és ecseteim, és egy anyagra
tucat virágot festettem. Végül ezek közül a legjobbak kerültek fel a munkámra.
Varrás közben sokat gondoltam anyai
nagyszüleimre, nagyanyám szeretetére, nagyapa akkurátus magyarázataira,
tanításaira, sétáinkra és gyerekkori rajzaimhoz vágott végű mártogatós tollal
kanyarított rondírással papírra vetett kritikáira. Ha még itt lenne a Földön,
biztosan sercegne a tolla, vajon most mit írna nekem?
Az elkészült munka gyermekeimnek nem
tetszett, kedves férjem jónak tartja, én a középutat képviselem. A kiállításon
bezsebeltem néhány dicséretet, de nem szálltam el. Néhány munkát látva, sárga
irigységgel szemlélve és az enyémmel összevetve jó időre elment a kedvem a
művészkedéstől. Cipész maradjon a kaptafánál! A következő munkám biztosan
megint tradicionális patchwork lesz két, három szín felhasználásával. De tudom,
majd lesz megint olyan pályázat, ahol újból megkísérlem átlépni a korlátaimat
belekontárkodva a képek világába, gondolván megint: néha a vaktyúk is talál
szemet.
Bp., 2005. október