„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

A farkas és a bárány

Egy képben szemléltetem, hogy az embert a természete mily képtelenné teszi arra, hogy Krisztushoz jusson. Egy bárányt látsz. Hogyan örvend, ha káposztához jut. Bizonyára még sohasem láttatok juhot, amelyik dögre kívánkozott volna; képtelen, hogy azon éljen, amin az oroszlán. S most képzeljünk el egy farkast.

-  Vajon - kérdeztek engem - nem tudna-e füvön élni, nem tudna-e ez éppoly jámbor háziállattá lenni, mint egy bárány?

-  Én azt mondom: Nem, mivel teljesen ellenkezik a természetével. - Ti azt jegyzitek meg erre:

- Hiszen neki is van füle és vannak tagjai, nem tudna-e ez is éppúgy hallgatni a pásztor szavára, s nem követhetné-e, ahova csak vezeti?

-  Én erre azt felelem: - Természetes, hogy semmi fizikai ok nincs, amelynél fogva arra nem volna képes.

- De vajon nem lehetne-e megszelídíteni, nem lehetne-e belőle kiirtani a vadságot? Talán lehetne kényszeríteni  arra, hogy látszólag jámborrá legyen, de mindig világos különbség marad közötte és a bárány között, mivel kettőjük természete elüt egymástól.

- Látjátok, ez az az ok, amelynél fogva valamely ember nem futhat Krisztushoz, nem abban rejlik, mintha testénél vagy puszta erejénél fogva nem volna képes arra, hanem abban, hogy a természete annyira romlott, hogy semmi hajlama sincs Krisztushoz menni, valameddig nem vonja őt a Szent Lélek. 

C. H. Spurgeon