Előadás                                                                  Kecskemét,

a Bács-Kiskuni és a Pest Megyei                            1994. október 12.

Evang. Egyházmegyék LMK-ülésén

Bibliai eszhatológiánk

Bevezetés: „...őrizd meg a rád bízott kincset” (1Tim 6,20)

Égetően szükségünk van arra, hogy bibliai eszhatológiánk legyen. Egyik fontos indoka ennek az, amit a következő idézet is nagyon jól kifejez: „Ha alázatosan keressük, és így szóhoz engedjük jutni az Írás bizonyságtételét, akkor be kell látnunk, hogy a teljes Szentírás, az Ó- és Újtestamentum üzenete egyaránt, eschatologikus üzenet. Nem egy ág a Bibliánk fáján, amit ha levágunk, a fa még élhet tovább. Ha meg akarnánk szabadulni az eschaton scandalonjától – és ez ma is kísértésünk egy elfogadhatóbb keresztyén üzenet megfogalmazása érdekében –, akkor vele együtt mindent ki kellene dobnunk az egyház hajójából.” (Cserháti Sándor: Eschatologia és etika összefügg – LP 1966. évi 5.sz., 290.1p.)

De nemcsak erről van szó! Isten a körülöttünk növekvő lelki, erkölcsi és külső káosszal is arra szorít, hogy komolyan vegyük az Ő kinyilatkoztatott igéjének gazdag eszhatológiai tartalmát. Urunk nem akarja, hogy az eszhatológia csak valami csökevényes függelék legyen hitrendszerünkben és szolgálatunkban. Hiszen nem annyiról van itt szó csupán, hogy tudjunk valamit mondani, ha muszáj, a koporsó mellett vagy máshol, a feltámadásról, Krisztusnak ítéletre való visszajöveteléről és az örök életről (miközben esetleg hallgatólagosan kitoljuk ezeket az időtlen messzeségbe, és inkább nyugtatgatunk, mint hogy ébresztenénk és az Úr Jézushoz vezetnénk embereket...). És nem is csak azért kell foglalkoznunk az eszhatológiával, hogy tudjunk mit válaszolni – mentve azt, ami széteső egyházunkból még menthető – a szektás futkározóknak, akikben oly nagy (minket megszégyenítő) buzgóság van...

Arra kell fölnyílnia a szívünknek és a szemünknek, hogy Istennek üdvterve van, és „valahány ígérete van Istennek, azokra Őbenne – ti. Jézus Krisztusban – van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk” (2Kor 1,20). És Isten arra méltat, minket, a méltatlanokat, hogy miután kegyelméből megigazított, munkatársaivá (1Kor 3,9), titkainak sáfáraivá (1Kor 4,1-2) tesz. Ő akar egyre jobban beavatni minket Szentlelke által a prófétai és apostoli bizonyságtételben kinyilatkoztatott tervébe, hogy így fölkészítsen és megerősítsen!

Isten akarata tehát a legfőbb indoka annak, hogy józan, egészséges, nem időpontokat számítgató, de az Úr Jézus Krisztust váró, az Ő visszajövetele közelségének sűrűsödő jeleire figyelő bibliai eszhatológiánk legyen. Ez viszont szorosan összefügg azzal a kérdéssel is, hogy milyen a biblia-szemléletünk! Nem véletlenül írtam le néhány évvel ezelőtt ezeket a sorokat: „Nem kell hasra esnünk a Bibliát fölényesen /1e/kezelő tudományoskodás előtt. Ellenkezőleg: le kell lepleznünk, hogy mennyire nem tudományosság, hanem valójában hitetlenség az! Valódi hit-tudományra van szükségünk, és olyan ,mezítlábas teológiára', amelyikről 2Móz 3,5-ben olvashatunk! Rá kell mutatnunk, hogy az általánosan ,történetkritikainak' nevezett írásmagyarázat lényege szerint mennyire nem történeti: sokszor egészen szubjektív dolog az, e módszer követői szétszabdalják a Bibliát, ill. annak egyes iratait. És éppenséggel a valódi történeti, kijelentés-történeti és üdvtörténeti összefüggéseket ,nyírják ki' a Szentírásból, hogy az Isten Igéjében meglévő harmonikus egységet helyettesítsék saját gondolatsémáikkal." (Biblia és Gyülekezet, 1991. évi 4.sz.). Bibliai eszhatológiánk csak úgy lehet, ha alázattal, a mi Urunk Jézus Krisztus előtt hódoló lélekkel elfogadjuk az apostoli intést: „Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” (2Pt 1,20-21).

Közben oda kell figyelnünk arra is, hogy mennyire meghatározzák – és sokszor behatárolják! – gondolkodásunkat „öröklött”, átvett, vagy környezetünkben elterjedt gondolatok, olykor sablonok. Igeszolgálatunkkal nemzedékek láncolatába kapcsolódunk bele. Abban, hogy bibliai eszhatológiánk legyen, segítségünkre lehet ezért az egyháztörténeti tanulságok számbavétele is.

„Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik” (Kol 2,8) – Egyház- és teológiatörténeti vázlat

Az első keresztyének életét teljesen áthatotta az Úr Jézus Krisztus visszajövetelének reménysége. Ennek félreértése ellen is küzdenie kellett persze már Pál apostolnak, pl. Thesszalonikában (2Thessz 2,1-2; 3,6.10-11).

A korai egyházatyák erősen kapcsolódnak János Jelenéseinek könyvéhez, komolyan számolnak pl. a földi ezeréves messiási királyság megvalósulásával is, sőt pl. Papiasnál ennek fantasztikus kiszínezését lehet megtalálni (vö. Evangelischer Erwachsenenkatechismus, Gütersloher Verlagshaus... 1975., 880.1p. ill. E. Sauer: Isten, emberiség és örökkévalóság, Ev. Kiadó, 136.1p.). A görög filozófiai gondolkodásnak az egyházba történő fokozódó behatolásával viszont egyre inkább a lélek-halhatatlanság gondolat (nem megtagadva azonban a test feltámadásának reményét) és a próféciák elszellemiesítése nyomul előtérbe. Augustinus azután átértelmezi az ezeréves birodalmat az egyház korszakára (később ezen a nyomon követi őt Kálvin is).

Közben a montánizmustól fogva mindmáig végig kísérik a keresztyénséget az új kinyilatkoztatásokra hivatkozó, leszakadó rajongó mozgalmak is.

Az újszövetségi reménység, a bibliai eszhatológia gazdag tartalma egyre inkább elveszett, a középkorban évszázadokon át pedig csak rettegéssel tudta eltölteni Krisztus eljövetelének gondolata az embereket. Azt, hogy ez miből eredt, és milyen következményekkel járt, nagyon érzékletesen mutatja be később Luther egyik prédikációjában: „Mindennek oka pedig az volt, hogy az evangyéliomi tudomány és a Krisztusról szóló igaz vigasztalás a szószéken elhomályosult, sőt elaludt és senki nem ismerte többé a hitről szóló tant, melynél fogva a Szentírás nekünk a Krisztus érdeméért, kegyelemből, de nem saját érdemünk folytán, bűneinknek bocsánatát igéri; hanem igenis a pápa prédikácziói odajuttattak bennünket, hogy a Krisztustól halálosan féltünk, mert azok nem az ő kegyelmének és vigasztalásának reményét csepegtették a szivekbe, hanem inkább őt, mint haragos és rettenetes birót állitották elénk, akinél senki kegyelmet nem nyer, hacsak annyi jócselekedetet és önszentséget nem mutathat be előtte, a mennyi büneinek ellensúlyozására szükséges, – vagy az ő anyjának, Máriának és egyéb szenteknek közbenjáró könyörgésével nem dicsekedhetik. Mert én magam is egyike voltam azoknak, a kik a Szüz Máriához imádkoznak, hogy ő legyen szószólónk és kiengesztelőnk a Krisztussal, mint szigoru biróval szemben; amint hogy általában nyilvánosan minden templomban alig tanitottak, olvastak és énekeltek mást, mint eme bálványimádást...” (Házi kincstár. Dr. Luther Márton vasárnapi és ünnepi egyházi beszédei..., ford. Zábrák Dénes, 21-22.1p.)

Az ingyen kegyelem, a Krisztus váltságszerző haláláról szóló evangélium fölfedezése nyomán Luthernél és a többi reformátoroknál „a hit által való megigazulás és az egyéni üdvbizonyosság kerül a középpontba, s míg ez újonnan felfedezésével elvon az eszkatológiától, másrészt a chiliazmus el is taszít tőle” (Zsigmondy Árpád: A keresztyén reménység etikai konzekvenciái, LP 1956. évi 1.sz. 37.1p.). A Münzer-féle hamis chiliazmus miatt Luther sokáig gyanakodva tekint a Jelenések könyvére is. Ugyanakkor az 1520-as évek közepe táján, de később is, Luther maga is telve van végváradalommal, sőt bizonyos számítgatásoktól sem mentes. Személyes Krisztus-várása nagyszerűen tükröződik előbb már idézett prédikációjában: „Üdvöz légy tehát, én Uram Jézusom; jövel, miként éltem folytán annyiszor hő imámban kértelek 's kivántalak tégedet, hogy országod hozzám is eljöjjön 's a Sátán birodalma megsemmisüljön! A ki az Úr Jézust igy fogadja, az egy pillanat alatt az örök dicsőségbe jut, ahol, mint a ragyogó nap, fényleni fog. Igy tanít minket Krisztus urunk az itélet napjának megismerésére, hogy megtudjuk, mily drága kincsünk ő nekünk 's mit várhatunk és remélhetünk az ő eljövetelétől.” (Házi kincstár..., 29.1p.)

Hitvallási irataink egyébként nem sokat foglalkoznak az eszhatológiával, önálló cikket csak az Ágostai Hitvallásban és az Apologiában találunk a „Krisztus visszajövetele ítéletre” témáról (mindkét iratban a XVII. cikk), de itt is igen rövidre szabva.

Míg a protestáns ortodoxia rendszere végén szorít csak helyet az „utolsó dolgoknak”, a pietizmusban és az abból kiinduló ébredési, missziói mozgalmakban éled föl valami ismét az első keresztyének várakozásából. A pietizmus újból kezdi fölfedezni Isten országa üdvtörténeti és kozmikus dimenzióit, miközben téves elgondolások is fölbukkannak: gondoljunk pl. Bengel számítgatására, mely szerint ő Krisztus visszajövetelét 1836-ra „tette”.

Az ún. felvilágosodás nyomán a racionális, liberális teológia viszont – a fejlődés gondolatának megigézettjeként – a bibliai eszhatológiát elavult képzetnek minősítette, s lényegében etikai vonalon képzelte megvalósítandónak „Isten országát”.

A kultúrprotestantizmussal és a liberális teológiával szemben Johannes Weiss mondja ki azt a tézist (Die Predigt Jesu vom Reiche Gottes, Göttingen 1892), hogy Isten országa Jézus felfogása szerint világfeletti, vagyis eszhatológikus jellegű: „kizárólagos ellentétben áll ezzel a világgal”. Pár évvel később pedig Albert Schweitzer tette közzé gondolatait Jézus konzekvens eszhatológiájáról: szerinte Jézus és az első keresztyének is – a korabeli zsidó gondolkodásnak megfelelően – az eszhatológikus fordulatot egészen közelre várták, ez azonban nem következett be. Schweitzer úgy véli, hogy ezt a kortörténeti jellegű várakozást bátran a lomtárba kell tenni, és marad „Jézusnak az élet iránti tisztelete”, amit követnünk kell: szemléletmódja így ismét a kultúrprotestantizmus eszmevilágába torkollik bele, csak ő nem beszél már „Isten országa építéséről”.

Az I. világháború irtózatos megrázkódtatása után megindult új tájékozódás a teológiában az eszhatológia értelmezésében is fordulatot hozott. Barthnál az eszhatológia majdnem teljesen elveszti idői értelmét: tartalmi megjelöléssé lesz. Barth az idő és az időtlen örökkévalóság fogalmainak ellentétében gondolkodik, és így az eszhatológia nála azt az értelmet nyeri, hogy az idői az örökkévalóság felől ítélet és kegyelem alá kerül a „most”-ban. A maga idejében hallatlanul fölrázó volt ez az újfajta szemlélet, de valójában jelentősen el is tér az eszhatológia bibliai értelmétől.

Lényegében Barth szemléletmódját követi Althaus is, amikor „Die letzten Dinge” c. műve 1922-es első kiadásában azt állítja, hogy az eszhatológiát nem érdekli a történelmi vég kérdése. Szerinte az üdvtörténet megvalósul minden generáció életében; éppúgy, mint a teremtés és a bűneset, a paruzia is minden nemzedék tapasztalata. Később módosítja és továbbfejleszti álláspontját, s megkülönböztet „axiológiai” és „teleológiai” eszhatológiát: „Az első esetben most a mienk az örök élet... Az utóbbi esetben az örök élet a reménység célja, feléje törekszik e világhoz kötött keresztyén életünk magasfeszültségű vágyódásával” (Althaus: Die letzten Dinge, 1922, 58.1p.; idézi Karner Károly: Evangélium, magyarság c. kötetében, Győr, 1942., 148-149.1p.).

A barthi vonal egy sajátos továbbfejlesztésének is tekinthető Bultmann exisztencialista eszhatológia-értelmezése. Az emberi exisztencia valósága az, – mondja Bultmann –, hogy szüntelenül válaszutakon vagyunk. Az ember választását pedig meghatározza az ember múltja. A Krisztusról szóló kérügma azonban megszabadít a múltunktól, s betör életünkbe Krisztus új aiónja. Ez a világ végének átélése Bultmann szerint, s így az „eszhatológia”: az exisztenciális döntésekben megvalósuló nyitás a jövő felé. De hát hogyan is válhatna komollyá ez a döntés, amikor Bultmann és tanítványai mitológiátlanítás címén teljesen elsikkasztják a „kérügmából” Jézus Krisztus tényleges visszajövetelének üzenetét! Manfred Mezger pl. gúnyosan „szent sohasemnap”-ról beszél ezzel kapcsolatosan „Kommt Jesus wieder?” c. cikkében (idézi Gerhard Bergmann: Kirche am Scheideweg, Schriftenmissions-Verlag, Gladbeck, 1970, 198kk lp.-ok).

Egészen másfajta látásmódot találhatunk viszont Cullmannál. Ő főként Lukács evangéliumára alapozva építi ki az eszhatológia lineáris időszemléletű üdvtörténeti értelmezését. Szerinte Jézus nem az üdvösségtörténet végének (e ponton polemizál Cullmann A. Schweitzerrel), hanem a közepének tartja magát. Jézus halála és föltámadása a nyitánya az üdvtörténet utolsó szakaszának, az Újszövetség bizonyságtétele szerint ezek már eszhatológikus események. Ebben a szakaszban a döntő győzelem után vagyunk, s most ennek a győzelemnek a realizálása folyik az egész világra tekintve. Cullmann látásmódja fontos támpontokat adhat ahhoz, hogy bibliai eszhatológiánk legyen.

A 70-es években (teológiai tanulmányaim idején) Moltmann „reménység-teológiáját” is sokat emlegették (persze inkább Németországban, mint nálunk). Ő sok tekintetben Ernst Bloch marxisztikus filozófiájára reflektált. Azt fejtegeti, hogy Isten jövőt adó Isten, reménységünk alapja pedig Krisztus feltámadásának eseménye, csak ezáltal tárul ki előttünk az életnek, az igazságnak és az ember szabadságának jövője. Egyik kulcsmondata: „A teológus számára nem az a feladat, hogy a világot, a történelmet és az emberi létet csupán másképpen interpretálja, hanem hogy azt az isteni átformálás várása közben átformálja”       (J. Moltmann: Theologie der Hoffnung, Chr. Kaiser Verlag, München, 1965., 74.1p.).

Az utóbbi évszázad – teológiai tanulmányaink során megismert – „nagy nevű” teológusainak nézeteit azért is idéztem föl részletesebben, hogy ráeszméljünk: felfogásuk sok esetben éppen nem segít, hanem akadályoz ama hivatásunk betöltésében, hogy „Isten titkainak sáfárai” legyünk. Magam arról kell, hogy valljak: Átfogó, valóban bibliai üdvtörténeti-eszhatológiai látást Erich Sauernek „A Megfeszített diadala” c. könyvéből kezdtem tanulgatni (az Evangéliumi Iratmisszió adta ki magyarul; eredeti címe: Der Triumph des Gekreuzigten, R. Brockhaus Verlag, Wuppertal, 1962.⁸). Ezt a könyvet, mint alapművet tudom ma is minden szolgatársamnak szeretettel ajánlani.

„Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást elviselhetetlennek tartják, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat...” (2Tim 4,3) – Kor- és kórrajz

Mi nagyon is ilyen időben élünk ma. Rég túl vagyunk már azokon az éveken, amikor az identitás nélküli „evangélikusokra” – a pártállami nyomáson túl – csak a „Jehova tanúi”, az adventizmus, ill. másik oldalról a római katolicizmus túlsúlya jelentettek veszélyt. Névleges gyülekezeti tagjainkkal való beszélgetéseinkben megdöbbentő fölfedezéseket lehet tenni: a horoszkóptól fogva a mágikus gyógymódokon át a lélekvándorlásig mi mindent bevesznek, – az evangélium helyett! A materializmusból félig-meddig kiábrándult fiatalok és öregek tömegesen odafordulnak az okkultizmus és a keleti misztika felé, s ezt nagyban elősegíti a tv, a könyvpiac stb. S e démonizálódással párhuzamosan nő a lelki és az erkölcsi romlás. Ezen a téren rohamosan hozza be „lemaradását” népünk a Nyugattal szemben...

Mert hol is tart a Nyugat ma? Egyre inkább megtagadja kultúrájának eredeti keresztyén alapjait, s a keresztyénség utáni „új korszakot” hirdető New Age-szellemiség járja át kultúráját, tudományát, gazdaságát, politikáját, vallását. A New Age – úgymond – asztrológiai alapon a biblikus keresztyénséget túlhaladottnak tekinti, az igazság és hamisság Krisztus igéje szerinti éles szétválasztása helyett „toleranciát” és szinkretizmust hirdet, s az embernek a „tudatkitágítást” és a titokzatos erőkkel való kapcsolatot ajánlja. Így készíti elő a terepet az Antikrisztus és hamis prófétája ördögien „elbűvölő” egységesítő törekvéseinek (vö. Mt 24,24-25; 2Thessz 2,3-12; 1Tim 4,1-2; 2Tim 3,1-8; lJn 2,22-28; Jel 13,1-18 különösen is!).

És mi jellemzi mindeközben a keresztyénséget? A felekezeti és ökumenikus egyházi világszervezetek programja – a 60-as évektől fogva – egyre inkább e világra tekint, és „világjobbító”, a bibliai eszhatológiát figyelmen kívül hagyó törekvések nyomultak benne előtérbe: Isten igéje igazságának rovására. Irtózatos veszedelem az, ha a bűnösök életét megújító, Krisztusban megjelent isteni agapé-szeretetet (agaph) – mely mindig elválaszthatatlan az isteni igazságtól! – szentimentális világszeretetté, az Isten igazságát semmibevevő „toleranciává” hamisítjuk! Ezért éreztem szükségét pl. annak, hogy 1986. évi lelkipásztori jelentésemben a következő sorokat leírjam:

„Aggodalommal töltenek el a világkeresztyénségben lezajlott és zajló folyamatok. Egyre nagyobb az ökumenikus köd, melyben elhomályosodik az Istennek Jézus Krisztusban kijelentett igazságához való alázatos és hűséges ragaszkodás követelménye. Ami pedig október 27-én Assisiban, az ún. „béke-imanapon” II. János Pál pápa kezdeményezésére, a felekezeti világszövetségek vezetőinek asszisztálásával, a nagy pogány vallások képviselőinek részvételével történt, az egyenesen antikrisztusi irányba mutat! (1Kor 10,20; 2Kor 6,14-18)”

Azóta már – 1991-ben – az is előfordult, amiről a Reader's Digest egyik 1992. évi számában pl. a következőket lehetett olvasni: „Az Egyházak Világtanácsa (EVT) legutóbbi canberrai közgyűlésén az istentiszteletre érkező küldötteknek egy pogány megtisztulási rítus keretében égő levelek füstjén kellett áthaladniuk. Ezután a gyülekezet rovarhangokat hallgatott magnóról, és megtekintette, hogyan lejt kengurutáncot egy férfi. Másnap egy dél-koreai teológus, Csung Hun-Kung, két kifestett, ágyékkötőt viselő ausztrál bennszülött ugrándozásától kísérve megidézte a holtak szellemét, és felszólította a négyezresnél népesebb hallgatóságot, hogy tanulmányozzák a Bibliát a ,madarak, a víz, a levegő és a fák szemszögéből' és hogy ,gondolkodjanak úgy, mint egy hegy'.   Mindez felettébb érdekes volt, de vajon keresztény-e? Néhány küldött tiltakozott is az animizmus és a spiritualizmus túlzott megnyilvánulásai miatt. – Az EVT-t áthatja a pogány kultúra – mondja Vijay Menon, az indiai származású anglikán küldött –, amit én azért vetettem el, hogy keresztény lehessek.” (Joseph A. Harris: Marx evangéliuma c. cikkéből.)

Ide kívánkozik még egy idézet, attól a Lothar Gassmann német evangélikus lelkésztől, aki rengeteg jó, eligazító könyvet és cikket írt, de a saját egyházában nem kaphatott parókus lelkészi állást, mert – úgymond – „nem toleráns” a New Age, a szinkretista nézetek, meg a csoportdinamika iránt: „Az Istennel való békesség helyét elfoglalja a vallások közti békesség, a keresztyén igazság helyét a vallási egység, Jézus Krisztus messiási békebirodalmának helyét a ,világközösség' önerőből kivívott békebirodalma (amely az antikrisztusi birodalomba torkollik).” (L. Gassmann: Mégis van jövőnk!, Primo – Evangéliumi Kiadó, 52.1p.)

Külön kellene szólni a pünkösdizmusból kinőtt és elburjánzott ún. karizmatikus mozgalmak óriási kártételéről is, a „Szentléleknek” hitt idegen lélek hamis lélekkeresztségével, hamis jeleivel és csodáival. Azután lehetne foglalkozni azzal, hogy az evangélikális ill. „fundamentalistának” minősített – számottevő erejű, általában bibliahű – ébredési, missziói mozgalmak, egyházak területén is jelentkeznek időnként szélsőséges, a bibliai próféciákat az aktuálpolitikai helyzettel rövidzárlatosan beazonosító nézetek stb. De úgy gondolom, hogy minket az érint érzékenyebben, amiről az előbb részletesebben írtam.

Írásomnak ezt a részét egy újabb idézettel zárom: „Az utolsó idők veszedelmeitől nem menekülhetünk meg Isten Igéjének ismerete nélkül, amely leleplezi azokat, és megmutatja a kiutat. ... Napjainkban fokozott figyelmet szenteljünk az igehirdetésekben, bibliaórákon és házi körökben a Biblia prófétai és apokaliptikus fejezeteinek. De érjük be annak megértésével, amit az Úr velünk közöl, és ne bonyolódjunk merész spekulációkba. Ne tegyünk semmit az Íráshoz, de ne is vegyünk el semmit belőle, és ne ragadjunk ki igehelyeket az összefüggésekből. A helyes megértésért való imádság éppen az apokaliptikus iratoknál elengedhetetlen.” (L. Gassmann: Mégis van jövőnk!, 88.1p.)

„ ...várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól” (Tit 2,13-14) – Bibliai eszhatológia vázlata

a/ „...ha valaki Krisztusban van, új  teremtés az” (2Kor 5,17)

Isten a tőle elszakadt – és így a bűn, a halál és a Sátán fogságába került – embernek a bűnesettől fogva elkezdte kinyilatkoztatni szent ítéletével együtt hosszútűrő szeretetét, megoldást készítő üdvakaratát is. (Vö. 1Móz 3,15.21; 4,4; 5,24; 6,8; 8,21-22; 12,3; 22,18 és így tovább, végig az Ószövetségen!) Isten az üdvtörténetet beleágyazta az emberiség történelmébe. Kiválasztotta és néppé tette Izráelt, és választott népének minden hűtlensége ellenére is fenntartotta és megerősítette ígéreteit. Így hirdethették egyre gazdagabb tartalommal az ószövetségi próféták, hogy Isten a Messiás-király = Krisztus elküldésével meg fogja oldani az ember életét tönkretevő – és az egész teremtettségre kiható – bajokat, és Isten királyi uralma – a bűnt és a gonoszt megítélve! – egyszer teljesen nyilvánvalóan meg fog valósulni a földön és az örökkévalóságban. (Vö. pl. Ézs 9,1-6; 25,6-8; 35,1-10; 66,18-22...)

„Mikor azonban eljött az időnek teljessége, elküldötte Isten az Ő Fiát” (Gal 4,4). Jézusban elközelített Isten országa, de nem úgy, hogy Ő ítéletet tartva fölállította volna azt, hanem kegyelemmel és bűnbocsánattal, sőt egészen a kereszt botránya alá rejtetten (pontosan ezt hirdette előre pl. Ézs 53 „érthetetlen” próféciája!). „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül (ek nekrón! / ek nekrwn) és zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak” (1 Kor 15,20). Az üdvtörténetben ezzel bekövetkezett a döntő fordulat.

Isten az Ő váltsághalált halt Fiának feltámasztásával és felmagasztalásával elkezdte az új teremtést, ígéreteinek betöltését; éspedig úgy, hogy bűnös embereket a megfeszített és föltámadott Krisztushoz térít, megújítja életüket a bűnbocsánat felszabadító hatalmával, és eljegyzi őket örökre magáénak, megszentelő Szentlelkét adva nékik zálogul (2Kor 5,1-5; Ef 1,3-14). A Krisztusban kapott új élet nemcsak egyénileg jelent újat, mert a Szentlélek új közösségbe is kapcsolja egymással a Krisztusban hivőket, az ige és a szentségek hatókörében és az ige mércéje szerinti cselekvő szeretet gyakorlásában. Krisztus egyházának és az egyes hivő embernek a reménysége tehát az, – és itt van a bibliai eszhatológia kiindulópontja!, – hogy amit Isten már elkezdett Krisztusban, Szentlelke által velünk, azt fogja teljességre vinni örök szeretetében.

Éppen itt helyénvaló azonban a figyelmeztetés is: „Megtérés, éspedig egyszer megkezdődő, holtig tartó, az Istenviszonyon mint alapon kezdődő és az élet minden viszonyulására kiható megtérés nélkül Isten országának, a menny királyságának reménysége hamis reménység” (Zsigmondy Á.: A keresztyén reménység etikai konzekvenciái, LP 1956. évi l.sz. 38.1p.).

b/ „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és  megfizetek  mindenkinek a cselekedete szerint” (Jel 22,12)

Ahogyan az Úr Jézus kereszthalálában és föltámadásában, ugyanúgy az Ő eljövetelében is az emberiség történelmének eseményévé teszi Isten a megváltást. Ezt nem szabad letompítani semmiféle „exisztenciális” értelmezéssel. Noha az Úr eljövetelének idejét nem tudhatjuk, számunkra egyáltalán nem lényegtelen a történelem. Az első keresztyének a saját életükben várták Őt, és ez nem tévedés volt. Ellenkezőleg: ez volt és ez ma is a helyes magatartás az Úr iránt. Szabad nekünk is a saját életünkben várni Urunk visszajövetelének valóságos eseményét, és nem tévedés, ha – minden számítgatás nélkül – korunkban ennek előjeleit ismerjük föl. Urunk nemcsak azt mondta, hogy „sem a napot, sem az órát nem tudjátok” (Mt 25,13), hanem azt is: „Tanuljátok meg a fügefáról vett példázatot... Így ti is, amikor mindezt látjátok, tudjátok meg, hogy közel van Ő, az ajtó előtt” (Mt 24,32-33). Mi mindent kell ma látnunk – soha eddig nem tapasztalt mértékben – a világban növekvő zűrzavar és katasztrófák terén (vö. pl. Mt 24,4-14)!

„A Biblia azt tanítja, hogy Urunk eljövetele a Gyülekezetért közel van. A világ politikai, gazdasági, társadalmi és vallási tevékenységének irányvonalai számomra növekvő mértékben azt mutatják, hogy Urunk hamarosan eljön. Azt is meg kell azonban látnom, hogy az irányvonalak és körülmények ugyanilyenek voltak az apostolok napjaiban is, ami azt eredményezte, hogy az Úr eljövetelét ők is teljes mértékben saját napjaikban várták. ... Más szavakkal, meg kell különböztetnünk Urunk eljövetelének közelségét (vagyis, hogy Ő bármelyik pillanatban eljöhet) attól a vélekedéstől, hogy neki egy bizonyos időpontban el kell jönnie. Az a bizonyos idő az Ő kezében van.” (Bill Randolph: Útmutató a bibliai próféciák megértéséhez, Ev. Kiadó, 74.1p.)

c/ „Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban” (Jel 20,6) – Feltámadás a halottak közül

„...eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírokban vannak, hallani fogják az Ő hangját, és kijönnek, akik a jót tették, az élet feltámadására, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítélet feltámadására” (Jn 5,28-29). Több helyen csak ilyen röviden összefoglalva szól az Újszövetség arról, hogy mindenki sorra kerül a föltámadásban, és „mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt” (2Kor 5,10).

Másutt azonban vagy világosan szó is van róla, vagy pedig a mondottak értelméből következik, hogy a feltámadásnak sorrendje van. (Vö. különösen is 1Kor 15,20-28 és Jel 20,4-6!) Az Úr eljövetelének első fázisa az, hogy feltámasztja az övéit: „az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi” (1Kor 15,23b). Az akkor élő hivőket pedig elragadja magához Jézus Krisztus a világból: „nem mindnyájan aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk” – írja erről Pál apostol (1Kor 15,51). Másutt pedig az Úrra hivatkozva ezeket írja: „...ezt az Úr szavával mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr fog leszállni az égből riadóval, arkangyal szavával és isteni kürtzengéssel és először azok támadnak fel, akik meghaltak a Krisztusban. Azután mi, akik élünk és megmaradtunk, azokkal együtt felhőkön ragadtatunk a levegőbe az Úr elé és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4,15-17). Az elragadtatással, az Úrhoz való fölvétetéssel kapcsolatos igék: Mt 24,(37-)40-44; Lk 17,(26-) 34-37; 1Kor 15,50-53; 1Thessz 4,15-5,4.

Néhány helyen kifejezetten halottak közül való feltámadásnak is nevezi ezt a feltámadást az Újszövetség: ek nekrón / ek nekrwn  (Mk 12,25; Lk 20,35; Fil 3,11). Maga az Úr Jézus szól így róla, amikor a szadduceusok a feltámadással kapcsolatban akarják a kérdésükkel megfogni Őt: „...akik méltóknak tartatnak arra, hogy a jövendő világnak és a halottak közül való feltámadásnak részesei legyenek, sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek. Meg sem halhatnak többé, mert hasonlók az angyalokhoz, és az Isten fiai, mivel a feltámadás fiai” (Lk 20,35-36). Ha az idézett igében az „ek nekrón”-t a szokásos módon úgy fordítjuk (pontatlanul!), hogy „halálból”, akkor csak azt a következtetést lehetne levonni ezekből az íráshelyekből, hogy nem mindenki támad föl. A Szentírás egyértelmű üzenete viszont az, hogy mindenki föltámad, de ennek sorrendje van! Dán 12,2a és Jel 20,4b alapján az is világossá válik, hogy a Krisztus-test tagjain kívül még az első feltámadáshoz fognak tartozni az ószövetségi szentek és az antikrisztusi időszak vértanúi is.

Amikor Jézus Krisztus magához veszi az övéit, az meglepetés lesz (Lk 21,34-36). Ekkor ki fog derülni, hogy kik tartoztak valóban az Ő egyházához. Jól figyelmeztet erre Urunknak a tíz szűzről mondott példázata, vagy pl. ez az ige is: „Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk” (Zsid 3,14; vö. Mt 25,1-13).

Akik „boldogok és szentek” (Jel 20,6), mert részesei lehetnek az első feltámadásnak, azoknak is oda kell állniuk az Úr elé számadásra. Annak teljes érvénye mellett, hogy „nincs tehát immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Rm 8,1; vö. Jn 5,24), hatalmas ösztönző erőt jelent az, amiről Pál apostol így ír: „Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát; az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni” (1Kor 3,12-13). Ezzel együtt is, azoknak, akik Krisztuséi, az a reménysége, hogy üdvözítő Urunk „elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá" (Fil 3,21; vö. 1Jn 3,2). Ebben jut teljességre személyes életünk megváltása a test megváltásával (vö. Rm 8,23): Urunk örökre megszabadít a bűn zsoldjától is!

A keresztyén reménység tehát nem valami „lélekhalhatatlanság” sápadt eszméje csupán. A testestől-lelkestől megromlott embert üdvözítő kegyelmével Krisztusban testestől-lelkestől helyreállítja és dicsőségébe vonja Isten. Ugyanakkor, miközben el kell vetnünk a görög filozófia „lélekhalhatatlanság” gondolatát, meg az ördögi gyökerű spiritiszta képzelgéseket, ne feledjük el, hogy Urunk a gazdag és Lázár példatörténetében (Lk 16,19-31), valamint a kereszten megtérő latornak mondott szavában (Lk 23,43) azt is világossá teszi: lényünk, tudatos létezésünk nem szűnik meg a halálban. Ezért mondhatja a Jézus Krisztust Urának ismerő és a feltámadás reménységét valló ember ezt is: „nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1,21). De nem a halál után vágyódik, hanem odaszánja magát Jézus Krisztus szolgálatára (vö. Fil 3,8-11), tiszta szándékkal (vö. lJn 3,3), élő reménységben (1Pt 1,3-9).

d/ „...ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20,46) – Krisztus messiási uralma és Izrael reménysége

Jézus Krisztus újszövetségi ekklésia-jának (ekklhsia) mennyei elhívása, polgárjoga és reménysége van. Az Újszövetségben azonban elég világosan körvonalazódik az is, hogy a Messiás dicsőséges földi uralkodásáról szóló ószövetségi próféciák be fognak teljesedni, és az Úr Jézus Krisztus uralma az Ő eljövetelével még ezen a földön megvalósul.

A legismertebb ezzel kapcsolatban a Jelenések könyvében szereplő „ezeréves birodalom” képzete, amelyet annyiszor félreértettek és amelynek értelmezése annyi vihart kavart az egyháztörténet folyamán. Az igében nem arról van itt szó, hogy „a halottak feltamadása előtt – az istentelenek teljes leigázásával – az istenfélők szerzik meg a világuralmat”; ezt a tévtanítást joggal utasítja el az Ágostai Hitvallás XVII. cikke (a másik, ördögien hamis tévtannal együtt, hogy végül mindenki üdvözül). Az „ezeréves birodalom” az ige szerint nem a hivők világuralma, hanem Krisztus uralkodása, melyben Ő ad részt azoknak is, akiket az első feltámadásban dicsőségébe emelt. Az, amit erről a Jelenések könyvében találunk, szerves egységben van azzal, amit maga az Úr Jézus mondott, meg amit Pál is tanúsít: Krisztus feltámadott gyülekezete Ővele együtt jelenik meg dicsőségben, Ővele együtt fog ítélni és uralkodni (Mt 19,28; Lk 22,30; 1Kor 6,2-3; Kol 3,4; 2Tim 2,12; Jel 2,25-26; 20,4-6). Ez azonban Isten szeretetének csodálatos ajándéka lesz, nem pedig a hivők „hatalomátvétele”! „Az ,uralkodás' értelme az, hogy minden tekintetben hiánytalanul megvalósuljon Isten jó és tökéletes akarata. Krisztusnak és övéinek az uralma éppen ezért Isten kegyelmének, jóságának és szeretetének ajándékát hozza a világnak.” (Karner Károly: Apokalipszis, Budapest 1990., 200.1p.)

Az Úr ezért nevezi „újjászületés”-nek (palingenesia / paliggenesia – Mt 19,28) azt, ami az Ő eljövetelével kezdődik a világ számára. Péter pedig így prédikálhatott Jeruzsálemben (mielőtt még a pogányokhoz kellett volna menni közvetlenül az evangéliummal): „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjenek az Úrtól a felüdülés idői, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek” (ApCsel 3,19-20). Ennek alapján válik érthetővé az is, hogy Pál miért beszél arról, hogy a szenvedő, vajúdó teremtett világ, a természet öntudatlanul Isten fiainak lelepleződését sóvárogja (Rm 8,18-23). Ez a lelepleződés akkor fog bekövetkezni, amikor Jézus Krisztus megjelenik hatalomban és dicsőségben, övéivel (vö. Mk 13,26 és Rm 8,17), és a felüdülés, helyreállíttatás időit hozza el a világnak.

Amint már Péter előbb idézett szavai is utaltak rá: mindez szerves kapcsolatban van Izráel reménységével. Az ószövetségi próféták a földön megvalósuló „Isten országát” várták és hirdették, amikor Isten helyreállítja választott népét, Izráelt is. A feltámadott Úr mennybemenetele előtt efelől érdeklődtek a tanítványok is: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre a királyságot Izráelnek?” (ApCsel 1,6). Jézus Krisztus nem utasította el ezt a várakozást, hanem azt mondta: „Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,7).

„Mivel Istennek minden ígérete Jézus Krisztusban igenné és ámenné lett, ezért az egyháznak az ószövetségi ígéretek iránt való hitét és engedelmességét is azzal lehet megmérni, hogy milyen hűséggel tesz bizonyságot az Izraelnek tett ígéretekről – mind a keresztyének, mind Izrael, mind a népek felé. ... Abba a hitvallásba, hogy Krisztus a világ reménysége, a mi felismerésünk és meggyőződésünk szerint is beletartozik Istennek az a kijelentett titka, hogy amikor Krisztus, a világ reménysége visszajön, az egész Izrael így fogja köszönteni: ,Áldott, aki jő az Úrnak nevében!' (Róm. 11:25,26; Luk. 19:33).” (A magyarországi evangéliumi egyházak bizonyságtétele a keresztyén reménységről, LP 1954. évi 8.sz., 339-340.1p.)

Igen, Isten gyűjti össze Izráel népét a világ minden népe közül az atyák földjére (Ézs 11,11-12; 27,12-13; Jer 16,14-15; Ez 11,17; Zak 10,8-9...), keresztül kell menniük a nagy nyomorúságon az antikrisztusi időben (Jer 30,7; Dán 12,1; Mt 24,21.29...), és közülük kerül ki a „száznegyvennégyezer pecséttel megjelölt Izráel fiainak minden törzséből” (Jel 7,4b).

Izráelre úgy kell tekintenünk, mint akik az Isten igazságával való szembeszegülésük ellenére is „szerelmetesek az atyákért, mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az Ő elhívása” (Rm 11,28b-29). Ezzel kapcsolatosan hadd idézzem a református zsidókeresztyén Kádár Imre néhány sorát: „Az írások szerint az üdvtörténet legközelebbi nagy pillanata az lesz, amikor Jézus az Ő egyházát elragadja erről a földről. Akkor következik az emberiségre a nagy nyomorúság ideje. Amennyire az Írást megérthetem, Isten az egyház felvitetése után sem marad a földön bizonyságtevők nélkül és éppen a maradék Izráel lesz a misszió elpecsételt népe (Jel. 7:3-8). ... Akik Izráelből most elutasítják az üdvösség evangéliumát, talán arra tartatnak fenn, hogy majd az antikrisztusi időben legyenek Jézus papjaivá?! ,És lészen, hogy amiképpen átok valátok a pogányok között, óh Júda háza és Izráel háza, azonképpen megszabadítlak titeket és áldássá lesztek!' (Zak. 8:13.)” (Dr. Kádár Imre: Az egyház felelőssége Izráelért, Jó Pásztor, 1947., 22-23.1p.)

Az Úr Jézus eljövetelét megelőzően nagy katasztrófákat, gonoszságot, istentelenséget és antikrisztusi zsarnokságot átélt világban (vö. Mt 24; Mk 13; Lk 21; 2Thessz 2,1-12; 2Tim 3,1-9; és különösen Jel 6-19) Izráel és a népek megítélésével kezdődik el az Ő messiási uralma (vö. Jóel 4,12; Jel 20,4; Mt 19,28; s az akkor élő népekről van szó Mt 25,31-46-ban is). Akik bemehetnek közülük Krisztus országába, földi áldásokban részesülnek. Az ószövetségi próféták csodálatos színekkel festik meg a messiási időt: a népek közötti béke és igazságosság kora lesz az, megújul a természet és még az állatok között is béke lesz (lásd pl. Ézs 2,1-4; 11,1-10...). Mindezekben a legfontosabb pedig az, hogy a Sátán meg lesz kötözve ekkor, és Krisztus által Isten uralma érzékelhető és kétségbevonhatatlan áldásokkal teljes lesz mindenki számára (vö. Jel 20,1-3).

e/ „De új eget és új  földet várunk az Ő ígérete szerint” (2Pt 3,13) – Utolsó ítélet, örök új teremtés

Krisztusnak „addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét” (1Kor 15,25). Földi messiási uralma végén „egy kis időre” „a Sátán elbocsáttatik börtönéből, és elmegy, hogy megtévessze a népeket” (Jel 20,3.7-8). Kiderül ekkor, hogy sokan még Krisztus látható uralmának áldásai ellenére is szívükben ellenségesek maradtak Istennel szemben.

Isten az Ő ítélő szentségének emésztő tüzével válaszol az Ő megbizonyított jósága ellen gonoszul lázadó teremtményeknek: az ördög az örök gyötrelem helyére kerül (Jel 20,10), a régi föld és ég, mely színhelye volt a bűnnek, elmúlik (Jel 20,11; vö. pl. Zsolt 102,26-27; 2Pt 3,12).

„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). Sorra kerülnek a többi halottak (Jel 20,5), a feltámadás „vége” is (1Kor 15,24). Akik nem ismerték Krisztust és nem hittek Őbenne, azoknak is oda kell állniuk a „nagy fehér trónus”, az ÚR ítélőszéke elé, hogy cselekedeteik szerint megkapják ítéletüket. De megnyittatik ott az „élet könyve” is! Mit jelent ez? Szabad arra gondolnunk, hogy akik nem hallottak Krisztusról és nem tartoztak Isten ószövetségi kiválasztottai közé sem, azok sincsenek eleve kizárva az üdvösségből! Isten, akinek igazsága az Ő túláradó hűsége és szeretete, ismeri a szívek titkait (vö. Rm 2,15-16)! Csak aki nincs „beírva az élet könyvébe”, annak része a „második” halál, a kárhozat, az Isten rajta maradó haragjának örök gyötrelme (vö. Jel 20,11-15). Mindemellett egyértelmű marad, hogy az üdvösségben, az örök életben egyedül csak Jézus Krisztusért, az Ő kereszthaláláért, Isten ingyen kegyelme alapján részesülhet bárki is, mert az „élet könyve” „a megöletett Bárányé” (Jel 13,8).

Isten véghez viszi üdvtervét. Biztosít afelől igéjében, – és Szentlelkének belső bizonyságtétele által szívünkben, – hogy az új ég, új föld és új, mennyei Jeruzsálem ígérete nem mese. „A trónuson ülő ezt mondta: ,Íme, újjáteremtek mindent'. És így szólt: ,Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!'” (Jel 21,5). Jézus Krisztus, az Isten Fia és Ember Fia által be fog teljesedni, hogy Isten lesz minden mindenekben, s ebbe az örök harmóniába öleli bele megváltottainak életét (vö. 1Kor 15,28).

„Az új világ nem olyan lesz, hogy ne függene össze a régivel. Az eljövendő föld nem ‚másik', hanem ‚új'. Különben nem hívhatnánk ‚új földnek'. Ha János új ,eget' és új ‚földet' lát, ez azt bizonyítja, hogy az örökkévalóságban továbbra is lesz valamiféle különbség a mi bolygónk és a mennyei helyek között. Minden átváltozás és megdicsőülés mellett is a bevégzettségben a világmindenség új terve valamiképpen a réginek megfelelő lesz.” (Erich Sauer: A Megfeszített diadala, Primo – Ev. Kiadó, 200-20l.lp.)

Mindenesetre, amint az már Krisztus messiási uralmával kapcsolatosan is igaz, itt még inkább kitűnik, hogy az Isten által készített üdvösség igazi szépsége nekünk, most, megváltottan is a bűn kísértését és következményeit hurcolva még testünkben, felfoghatatlan. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azokat készítette az Isten az Őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Mégis, a mennyei öröm előíze már most Krisztus által személyesen beavatva lenni Isten tervébe, melynek beteljesedéséről így ír János: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és Ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21, 3b-4). És még egy fontos részlet, amely az ÚRral való közvetlen közösséget fejezi ki: „Nem láttam templomot a városban, mert az ÚR, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma” (Jel 21,22).

János szavával mondom rá én is Isten üdvösséges tervére: „Ámen. Jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,20). És hirdetem magamnak és másoknak, az Úr Jézus nevében: „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17b), és: „mindenki, akiben megvan ez a reménység Őiránta, megtisztítja magát, amint Ő is tiszta” (lJn 3,3).

ADÁMI LÁSZLÓ ev. lp.

H-2723 NYÁREGYHÁZA   NYÁRY PÁL u. 15. Tel.:25

Megjegyzés:

Az  e s c h a t o 1 o g i a  (escatologia) szó átírásánál Prőhle Károly professzorunk írásmódját követtem: „eszhatológia”, a közismertebb „eszkatológia” helyett. A szó jelentését az „Idegen szavak és kifejezések szótára” (Akadémiai Kiadó – Budapest 1974²) így határozza meg: „a hittudománynak az az ága, amely a világ sorsával és elmúlásának problémáival foglalkozik, valamint azzal, hogy mi lesz az emberekkel haláluk után”.