„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

A    k e r e s z t s é g

         „Meg vagyok keresztelve”: Luther Márton számára nagy erőforrás volt kísértéseiben, lelki küzdelmeiben ennek tudata. Miért volt ez nála így, és miért lehet így a mi számunkra is? Mi ad ekkora jelentőséget annak a vízzel való leöntésnek, vagy régebbi formájában – mint Luther is magyarázta – alámerítésnek?

         Erre a kérdésre abban rejlik a felelet, hogy nemcsak a víz van ott a keresztelés eseményében, hanem azzal a vízzel együtt van Isten élő és ható igéje. Nem puszta emberi cselekmény és szokás a keresztség, hanem amögött és azáltal, amit látunk és hallunk, Isten részéről is történik itt valami! Isten maga szól és cselekszik. Mit mond és mit tesz? Fölkínálja kegyelmét! Kihirdeti: rám nézve is érvényes Jézus Krisztus halála és feltámadása. Isten az én bűneimet, egész bűnös lényemet Fiának kereszthalálában megítélte, feltámadásában pedig nekem is új és örök életet készített. A bűn világából és az Ő ítélete alól elhív a kegyelem, a bűnbocsánat, az igazi élet rendjébe, a Sátán hatalmából az Úr Jézus Krisztussal való életközösségbe: az üdvösségbe. Bocsánatát és Szentlelkét adva Jézusért, szerető Atyaként gyermekévé fogad.

         Mindez az isteni ajándék ott van, amikor végigcsordul a víz és elhangzik a szó: „Megkeresztellek téged az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. Ezért nevezi Pál apostol a keresztséget Krisztus halálába való eltemetésnek (Róm 6,3-4) és az újjászületés fürdőjének (Tit 3,5).

         A keresztség tehát Isten kegyelmének egyszer s mindenkorra szóló ténye életünkben. Amikor ősi keresztyén hagyomány szerint, az evangéliumra alapozva, a Krisztusban hivő szülők gyermekeit is megkeresztelendőnek valljuk, ezzel is a mennyei Atya minket megelőző, az Úr Jézusban elénk jövő szeretetéről tanúskodunk. De azt is azonnal le kell szögeznünk, hogy a keresztség önmagában, mintegy automatikusan, senkit sem tesz Isten gyermekévé! Élesen rávilágít erre egyházunk sok tekintetben beteg állapota is. Nem kevés szomorú tapasztalatot lehet szerezni arról, hogy szülők ugyan megkereszteltetik gyermeküket, az egyház közösségétől és tanításától azonban magukat és gyermekeiket is távol tartják. Semmibe veszik a keresztséget, és kiderül, hogy hazug volt a hitvallásuk és az ígéretük. Az ilyen tények is még inkább időszerűvé teszik annak hangsúlyozását, amit Luther Márton a Nagykátéban így fogalmazott: „Hit nélkül semmit sem használ a keresztség, noha önmagában bőséges, isteni kincs”!

         Ahogyan az ige hallgatása még nem tesz keresztyénné, csak a befogadása, ugyanez áll keresztségünk alapvető tényére is! Ha arra kell választ adnom, valóban keresztyén vagyok-e, nem lehet azzal takaróznom, hogy meg vagyok keresztelve. Hiszen arról van szó, hogy amivel Isten megajándékozott, amikor megkereszteltek, azt elfogadtam-e és élek-e belőle! Nem szabad és nem lehet a keresztségre hivatkozva kikerülnünk az ilyen kérdéseket: Újonnan születtél-e? Istenhez téríthetett-e már végre az Ő kegyelme? Mert a keresztség mindenképpen érvényes rajtunk, de az igazi hit nélkül ítéletes az érvénye!

         Személyesre fordítom a szót. Azt mondhatom, hogy vallásos családban nőttem föl, templomba, ifjúsági bibliaórákra jártam, segítettem ebben-abban magam is. De amikor az Úr Jézus világossága a szívembe hatolt, erről a vallásosságomról is ki kellett derülnie annak, hogy milyen önző és önigaz, Isten előtt nem más, mint bűn! És csak amikor szennyes voltom fájdalmával Isten kegyelmét kerestem és bocsánata drága lett számomra, akkor szülhetett újjá az Ő Szentlelke. A keresztségben kapott újjászületés ekkor lett tényleg az enyém. Hogy immár „a keresztségben járjak” (Luther), vagyis Istenhez megtérve éljek.

         A keresztségben való élet napról napra megújuló bűnbánatot és Isten bocsánatáért hálás hitet, engedelmes szolgálatot jelent. Így lehet erőforrássá számunkra is, hogy „meg vagyok keresztelve”: életem össze van kapcsolva megváltó Urammal, Jézus Krisztussal, aki meghalt és feltámadott értem. És akkor alázatos bizonyossággal tekinthetek előre az örök jövendőre. Akinek életében azonban nem következett be döntő Istenhez térés, bűneit nem látja és nem bánja, esze ágában sincs a mennyei Atya akaratát keresni és szolgálni, az nem bízhat és ne is bizakodjon abban, hogy meg van keresztelve! Engedjük kiseprűzni szívünkből a hamis biztonságot, hogy igazi bizonyosságot adhasson nekünk maga az Úr!

Írtam 1986. nyarán

Adámi László ev. lp., Nyáregyháza