Bevezetés – kontextus

Pap és gyülekezet

Krisztus iskolájában

Tanulás holtig

Adámi László

Garai András honlapja

Előadás Nyírszőlős

a Hajdú-Szabolcsi Ev. Egyházmegye 2004. március 11. LMK-ülésére

Krisztus iskolájában – holtig tanuló pap, holtig tanuló gyülekezet

Az utóbbi időben nálunk is folyamatosan népszerűsítik, sőt – mondhatni – sulykolják belénk az „életen át tartó tanulás” eszméjét, fontosságát. Tanfolyamok, kurzusok, tréningek óriásivá duzzadt kínálata vesz körül: vannak kifejezetten a különböző képzések szervezésére, megrendezésére szakosodott cégek, melyek természetesen a tanfolyamok piacán üzleti haszonra törekednek. Annak is egyre szisztematikusabb megjelenésével találkozunk, hogy a különböző hivatásokban, munkakörökben foglalkoztatott embereknek kötelezővé teszik az ilyen-olyan tanfolyamokon, tréningeken való részvételt, esetleg újabb és újabb vizsgázásokat; gyűjteni kell a papírokat, meg a kreditpontokat: csak így maradhatnak meg addig jól végzett munkájukban is olykor… (Persze, akik abban a pozícióban vannak, hogy ők szabják meg, mit kell teljesíteni, azok maguk fölötte állnak annak, amit mások számára előírtak: „rájuk nem az vonatkozik”…) – Észrevehetően „begyűrűzött” ennek a fentiekben vázolt képzési divatnak a hatása egyházi közgondolkodásunkba is immár.

Az „életen át tartó tanulás” ilyesfajta értelmezése és hangoztatása pedig valójában öngerjesztő pótcselekvés, mely mögül nagymértékben hiányzik a realitásérzék. Miközben lelki-erkölcsi káosszal párosult növekvő exisztenciális bizonytalanság fenyegeti, sőt gyűri maga alá sok esetben az egyes embert, meg a családokat, s kihat a társadalmak egészére, aközben az újabbnál újabb kurzusok, átképzések stb. nem segíthetnek a képességeik és lehetőségeik korlátait keservesen megtapasztaló emberek többségén.

A realitásokhoz tartozik az, hogy öregszünk, betegszünk, fáradunk, és 50 éves korunk tájától – ritka kivételektől eltekintve, akik közé én nem tartozom – egyre inkább tompul az agyunk: egyre kevésbé tudunk új ismereteket tartósan rögzíteni! Ugyanakkor realitás az is, hogy létezik olyan „tudás”, amit semmiféle kurzuson vagy tréningen nem lehet elsajátítani: a tapasztalatokból leszűrődő érett bölcsesség és a gyakorlatból származó készség. Hol van ma helye ezeknek? És hol van a helye az egyházban az évtizedek óta Krisztussal járó emberek mély igei bölcsességének, meg az Úr szava iránt begyakorolt engedelmességük készségének?

A kontextus bemutatása és a döntő kérdések föltétele után hadd vegyem sorra most már a megadott cím egyes részleteit.

Az „életen át tartó tanulás” gondolatának átfogóbb és józanabb megfogalmazását hordozza magában a régi magyar népi mondás: „A jó pap holtig tanul, mégis ostobán hal meg”. (Magyar szólások és közmondások kézikönyve – Merényi Könyvkiadó.) Ez a mondás tömören kifejez valamit abból, hogy aki mások vezetésére hivatott és tekintéllyel felruházott, annak – a rábízottak számára is példát adóan – folyamatosan és szüntelenül készülnie kell és képeznie magát. A mondás kevesebbet idézett második fele viszont arra is rámutat, hogy a halállal szemben bármilyen emberi tisztség és tudás sem állhat meg: senki semmiféle tudással nem törheti át az ember elé Isten által vont határokat!

Az idézett népi mondásban ott rejlik persze az a régi – a keresztyénséget az óegyházi időktől (tulajdonképpen már Ignatiostól) fogva fertőző – klerikális gondolkodás, amely a „papot” az egyházon belül megkülönbözteti, sőt fölébe helyezi a „laikusoknak”. Ez a klerikális fertőzés sajnos ott lappang és újra meg újra felüti a fejét a reformáció egyházaiban is, tetten érhető most nálunk az istentiszteleti liturgia átalakítására irányuló törekvésekben, és visszaköszön ennek a mai előadásnak a megadott címében is.

Luther ezt írja pedig egyik alapvető reformátori iratában: „… valóban minden keresztyén a papirend (eredeti szövegben: geystlichs stands) tagja és közöttük nincs is más különbség, csak a hivatal dolgában”, majd azt is kifejti, „… hogy minden keresztyénnek Istentől tanítottnak kell lenni, könnyen megeshetik tehát, hogy a pápa és az ő emberei gonoszok és nem igaz keresztyének, Istentől nincsenek megtanítva, … viszont egy alábbvaló embernek helyes értelme van, miért ne követhetnők hát ezt?” (A német nemzet keresztyén nemességéhez… c. iratból, 1520.). Egy másik nevezetes, minden klerikális gőgöt lerontó reformátori iratának csak a címét idézem még ezzel kapcsolatban Luthertől: „Szent-Írásbeli alapja és oka annak, hogy a keresztyén gyülekezetnek vagyis egyháznak joga és hatalma vagyon minden tan felett ítélni és tanítót meghívni, alkalmazni és elmozdítani”.

Magunkra alkalmazva mindezt, arra kell rámutatnom, hogy ma is időszerű (meg-) tanulnivalónk annak belátása, hogy lelkészként nem egy külön papi rendhez tartozunk, hanem a lelkész is egyik tagja a gyülekezetnek, miközben a megbízatása, szolgálata és felelőssége kétségkívül speciális. Még élesebben is meg kell fogalmaznom egy tételt Isten igéje alapján: a lelkész is csak annyiban pap, amennyiben neki magának személyes köze van Jézus Krisztushaz, mint Urához és Megváltójához, és Istentől született hittel a szívében tehet – mindazokkal együtt, akik megtértek Őhozzá – vallomást arról a Jézusról, „aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az Ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké” (Jel 1,5-6; vö. 1Pt 2,1-5 és 1Jn 5,1-5).

Előbbi mondataimban fölcsendült már az a bizonyságtétel, hogy a biblikusan értett megtérés, újonnanszületés nélkül senki sem tartozhat valójában Isten újszövetségi papi népéhez, nem járhat Krisztus iskolájába. Krisztus benső ismerete nélkül a teológiával való foglalkozás is kárhozatosan halálos kanyart vehet, és arra a félelmetes eredményre vezethet, amiről Pál apostol így ír: „Ezek mindig tanulnak, de az igazságot sohasem ismerik meg. Ahogyan Jannész és Jambrész ellenszegültek Mózesnek, úgy álltak ellent az igazságnak ezek a megromlott értelmű, hit szempontjából megbízhatatlan emberek is” (2Tim 3,7-8). Isten mentsen minket is, meg a szolgálatunkra bízott többi tagjait is a gyülekezetnek az ilyen „tanulástól”! Krisztus iskolájában nem lehet egyikünknek sem a „szakértőt” játszani…

Krisztus iskolájában nem egy halom ismeret megszerzéséről, tanfolyamok elvégzéséről, módszerek, technikák begyakorlásáról van szó, hanem t a n í t v á n y s á g r ó l! Arról, hogy tőle tanulhatok, az Ő megismerésében növekedhetek (vö. 2Pt 3,18): „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt 11,29) – mondja erről Ő maga, miután magához hívott, hogy bocsánatával levegye rólunk bűneink terhét, és boldogító igájába maga mellé fogjon. Lényegre törően kijelenti azt is, hogy miután hívása megragadta szívünket és hozzá jöttünk, a megtérésben elkezdett „tudatos bűnbánatban és öntudatlan szentségben” (Túróczy, Chambers) mit akar Szentlelke hatalmával kimunkálni bennünk: „Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek. Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és a tanítványaim lesztek” (Jn 15,7-8).

Krisztus iskolájában személyre szabott képzés van, nem mi választjuk a tárgyakat és a felkészülés módszereit, hanem mindent Ő határoz meg. Ennek szemléltetésére nem tudok most mást tenni, mint egy hosszabb részletet ide iktatni egy olyan személyes bizonyságtételből, amelyet nemrég olvashattam újra. Visky Ferencné írta le ezeket „Az Úré a szabadítás” c. könyvecskéjében (26-27. lp.) életüknek arról a szakaszáról, amikor férje több más hivő református lelkésszel együtt be volt börtönözve Romániában, őt pedig hét gyermekével kitelepítették a Duna-deltába, irtózatos körülmények közé:

„Minden vasárnap reggel jelentkeznünk kellett számbavételre a hivatalos helyen. Sorbaálltunk és alá kellett írni a jelentkezési nyilvántartót. Gyakran hallottam és olvastam a közhelyszerű ,életiskoláról’. Van Biblia-iskola, missziós iskola és még hány féle az elemitől az egyetemig, de soha nem élt bennem olyan világosan, mit jelent az alázatosság iskolájába járni. Ha nyílna egy ilyen iskola a földön, azt gondolom, hamar be kellene zárni tanulóhiány miatt.

Ebben az iskolában tanulgatom és tanulgattam sokszor ismétlésre bukva: csak egy titok van a világon, az alázat titka, a többi nem titok… Az ember szívesebben vállalja a halált, mint a folyamatos megaláztatást, pedig éppen ebben lepleződik le, mennyire hamis ez a halál-óhaj. Hiszen az ,én’ számára éppen a megaláztatás a halál.

A vasárnap reggeli jelentkezés lett az én reggeli istentiszteletem. Túlérzékenységemben talán jobban fájt, mint másnak, amikor durván beszéltek velem, és ebben bőven volt részem. Előbb sírva mentem, sírva jöttem, de csak az utca volt a tanúm. Gyermekeim előtt titkoltam könnyeimet. Ezek a könnyek mégsem voltak az igaziak. Egyszer megértettem, miért. Világosan hallottam az Úr szavát: ,Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok, és nyugalmat találtok…’ A homlokomra ütöttem: Most már értelek, Uram! Én eddig nem Tőled, hanem emberektől tanultam, amit Tőled kellett volna. Egyszerűvé vált a fogas kérdés. Ezentúl nem kell könnyes szemmel indulnom az ,iskolába’, hanem örömmel, mint aki a tanítómesteréhez megy. Ő nemcsak beszélt az alázatosságról, hanem meg is mutatta, hogy megy az a gyakorlatban. A keserű poharat nem emberektől vette: ,Vagy nem kell-e kiinnom a pohárt, amit az Atya adott nekem?’ Bármily képtelenségnek hangzik, az érzéketlen emberek keserű poharát az Atya adta nekem is. Az én Uram nem tiltakozott, mikor megköpdösték, nem mondta: Túlléptétek a határt. Csendben tűrt és semmit sem felelt – , és itt van a különbség köztem és közte. Neki a szíve volt alázatos, nekem pedig az értelmemben van az alázat leckéje. Nem lehet megtanulni az alázatosságot az értelemmel, hanem egyes egyedül az alázatosság gyakorlásával, amelyre olyan bőven nyílott most alkalom. Különben nem talál nyugalmat a lelkem.

Gyakran az Úr mással adatja le a leckét, – és ők meglehetősen jól adták le. Nem vettem észre, hogy felettük van az, aki féltőn vigyáz, nehogy túladagolás történjen. Annyit enged meg, amennyire nevelésük érdekében gyermekeinek feltétlen szüksége van. Ezentúl már örömmel vehettem a megízlelhetetlent: az alázat igéjénak gyönyörű voltát és terhének könnyűségét. A hivatalos épületben is Vele találkoztam és megértettük egymást. Nyugalmam nem a külső körülményekhez volt kötve, hanem a körülmények felett álló, sőt a körülményeket teremtő Atyához.”

A Krisztus iskolájában való egyéni neveltetésnek, tanulásnak eme megrendítő személyes tanúságtétele után legalább néhány szóban hadd térjek ki a közösségi, gyülekezeti vonatkozásokra is. Krisztus gyülekezete úgy áll előttünk az Újszövetségben, mint egymásnak bűnt valló, egymásért imádkozó és egymásra vigyázó közösség (vö. Gal 6,1-10; Zsid 10,24-25 és különösen Jak 5,13-20 valamint ApCsel 20,26-35!). Itt lehet tanulgatni, hogyan rendel Urunk egymás szolgálatára, és hogyan illeszti össze szerves egységbe a kegyelme különböző ajándékaival megáldott egyes tanítványainak munkáját. Itt lehet átélni azt is, hogy Ő nincs ráutalva az „imponáló” emberi képességekre és képzettségekre: adott esetben jobban fölhasználhatja esetleg az agyérelmeszesedéses öreg hivő nénit, akit betölthet igéjével és szeretetével, mint engem, minden teológiai és egyéb képzettségemmel együtt…

Ugyanakkor a többiekre, a gyülekezet egészére vonatkozóan különleges felelőssége van a vezetőknek (vö. ApCsel 20,28; 1Pt 5,1-4), odáig menően, mint ahogy erről a következő igében olvasunk: „Emlékezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 13,7).

Ismeretesek Luther utolsó leírt szavai, melyeket 1546. február 16-án vetett papírra: „Ne gondolja senki, hogy a Szentírást eléggé megízlelte, még ha száz esztendőn át kormányozta is Illéssel, Elizeussal, Keresztelő Jánossal, Jézussal és az apostolokkal a hívek közösségét! Koldusok vagyunk, ez az igazság.”

Jó ilyen koldusnak maradni, és öregen is taníthatónak lenni. Van olyan idős lelkészünk, akire gondolva csak így tudok fohászkodni: „Uram, ne engedd, hogy valaha is ilyenné fajuljak…” De ismertem olyan idős, hivő lelkipásztort is (Galát György), aki számunkra megrendítően tudta elfogadni tőlünk, fiataloktól is, akik unokái lehettünk volna, azt, amiről fölismerte, hogy az Úr igéje világosságát hordozó tanítás és bizonyságtétel. Emlékezem Rejtő Mária nénire is, akinek betegágya mellett, halála előtt néhány nappal tanúja lehettem – betegtársait is megdöbbentő – utolsó megszólalásának: „Nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust” (2Kor 4,5). Igen, a halál küszöbén derül ki, mire tanított meg Krisztus az Ő iskolájában.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

evangélikus lelkipásztor

Nyíregyháza