„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

Isten ajándéka a reformációban:

Az ige primátusa

            „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága” (Zsolt 119,105)

            Hol és hogyan találok biztos eligazodást az emberi lét alapvető kérdéseiben? Minden kor emberét szükségképpen foglalkoztatja ez valamilyen formában, valamilyen szinten. Luther – visszatekintve arra az időszakra, amikor még nem ragyogott föl szívében Krisztus világossága – így fogalmazta meg azt, ami őt gyötörte: „A kolostorban nem törődtem sem asszonnyal, sem vagyonnal, hanem amiatt remegtem és vergődött a lelkem, hogy miképp lesz hozzám kegyelmes az Isten.” Ma kevesen teszik fel így a kérdést. A „modern ember” sokkal messzebbről indul, elbizonytalanítva istentagadó ideológiákkal, tudományos mítoszokkal, mindent relativizáló korszellemmel. Ma talán így lehet összefoglalni sokak égető kérdését (mindenesetre azokét, akiket még nagy emberi kérdések izgatnak): Hogyan találom meg az élet értelmét, ki mondja meg nekem?

            A sötétben tapogatózó világ számára Isten hívő népének ajkáról egyértelműen, a mentő szeretet elkötelezettségével és állhatatosságával kell felhangzania az élő és magát kijelentő Istenre mutató vallomásnak: Istennel való közösségre van szükségünk, Isten ad választ alapkérdéseinkre, és Isten válaszát meg lehet ismernünk. A reformáció azért drága nekünk, mert benne Isten maga gondoskodott – és gondoskodik ma is – arról, hogy az Ő kijelentéseit, igéjét, Jézus Krisztus személyét és megváltó művét ne takarhassák el továbbra is oly sokak elől torz emberi vélekedések és hagyományok.

            A reformáció kiváltója:

            A fölfedezett ige

            A reformációban történteknek egyik leglényegesebb mozzanata az volt, hogy az egyházatyák műveinek, későbbi teológusok okoskodásainak, pápák és zsinatok határozatainak halmaza alól előkerült újra maga a Szentírás, a tiszta és elsődleges forrás, amelyből megismerhető Isten igéje. A reformáció határozott csengésű bizonyságtételének, igehirdetésének és tanításának hordozó alapja a Biblia, mint azoknak az Írásoknak a gyűjteménye, amelyeknek a Szentlélek maga adta és adja azt a tekintélyt, hogy Isten hiteles szava van bennük (Ézs 34,16; 2Tim 3,16; 2Pt 1,21).

            Aki a Szentírásban lelke őszinte sóvárgásával mélyed el, mint a reformátorok, az előtt feltárul, hogy milyen csodálatos szerves egységbe állnak össze a különböző korú, stílusú, tartalmú bibliai iratok. Az Írás egészének a középpontja Jézus Krisztus. Isten testté lett igéje, a megfeszített és feltámadott Megváltó. Minden részlet Őbenne nyeri el valódi értelmét, és a Szentírás ily módon önmagát magyarázza. Ezzel összefüggésben az is megszívlelendő számunkra, hogy Luther nagyon fontosnak tartja az ige pontos megértését, ezért hangsúlyozza a nyelvismeret jelentőségét („vera theologia est grammatica”) és javítgatja többször is a népe kezébe adott bibliafordítást. Ugyanakkor a reformátor rámutat: „A Szentlélekre van szükségünk, hogy a Szentírást a maga egészében és egyes részleteiben megérthessük.”

            A reformáció titka:

            Az élő és ható ige

            Isten igéjének megértése nem csupán egy tanrendszernek értelmi síkon történő megismerést és elsajátítását jelenti. A Szentírásból megismerhető és a Szentírás alapján hirdetett ige a Szentlélek hitet teremtő eszköze. Luther számára – mint emlékezéseiből tudjuk – Rm 1,17 volt az az ige, amellyel Isten Lelke a személyes hitrejutását munkálta. Attól fogva, hogy Isten kegyelmes igazságát, Jézus Krisztus váltságának evangéliumát hittel megragadhatta, a Szentírást már nemcsak új ismeretek könyveként olvasta, hanem mint a személy szerint őhozzá beszélő Istennek élő szavát. Az igehirdetői szolgálat nagyságát és felelősségét pedig később így jellemzi: „Jeles és nagyszerű dolog, hogy minden igazi igehirdető szája a Krisztus szája, és az általa hirdetett ige és bűnbocsánat Krisztus igéje és bűnbocsánata.”

            Kálvin mély érzéssel leírt sorai is ezt húzzák alá: „Az emberi lélek mindaddig sok kétség között hányódik, míg a Szentlélek meg nem világosítja. Mikor tehát annak ereje megvilágosít, többé nem magunk vagy mások ítélete folytán hisszük, hogy az Írás Istentől származott, hanem emberi ítélet felett a bizonyosnál bizonyosabban állapítjuk meg (nem különben, mintha magának Istennek a lényét látnánk benne), hogy a Szentírás emberek szolgálata által saját magának Istennek a szájából folyt hozzánk” (Institutio, I. 7., 5).

            A Biblián és a biblikus (hitből fakadó) igehirdetéseken keresztül újra és újra megtörténik, hogy Isten ítélő és kegyelmező szava szívekig hatol, kiárad az Ő világossága és szeretete, emberek életközösségre jutnak az Úr Jézus Krisztussal, bűnök kényszere, démoni hatalmak szorítása megtörik, hívők bizonyosságot és útmutatást nyernek. Számunkra is lehet így „mécses” az ige, ha engedünk neki szívünkben.

            A reformáció vallomása:

            Egyedül az ige

            Isten igéje elé semmi sem tolakodhat a Krisztusban hívők számára. Még az egyház tekintélye sem! Valódi hit, élő kapcsolat Istennel csak Isten kinyilatkoztatásán alapulhat. A Szentírásba foglalt írott igében Isten mindent kijelentett üdvösségünkre. Igéjéhez már nem lehet és nem szabad semmit sem hozzátenni! A reformátorok hallatlan eréllyel mutattak rá erre. Luther pl. így ír: „Az Írásban legyen hitem bizonyos és abban bírjon biztos alappal. De sem a pápának, sem az összes angyaloknak nem áll hatalmában, hogy új hitcikket állítsanak, mely az Írásban nincsen kifejezve.”

            Azonban nemcsak a pápaság tévelygéseiről van itt szó, mint ahogy ma sem. A misztikus élmények és látomások „Jézusa” éppúgy nem a Szentírás Krisztusa, mint ahogy az sem, akihez további közbenjárók „protezsálása” révén lehetne csak eljutni. És az önmagát középpontba állító és dicsőíttető „Lélek” éppúgy nem a Szentlélek, mint a hamis „Mária”-kultusz stb. lelke, mivelhogy a Szentlélek az Írás Jézusát dicsőíti meg, mint Urat és egyetlen Megváltót, az Atya akarata szerint. Ezért mondta bátran azt is Luther: „Nekem elég egymagában az Isten igéje, és nem törődöm a csodajelekkel, nem vágyom látomások után sem, sőt még egy angyalnak sem hinnék, ha mást tanítana, mint amit az Istennek igéje tanít” (Asztali beszélgetések).

            A mai rajongó mozgalmakban ugyanazokkal a jellegzetességekkel találkozunk, mint a reformáció korabeli rajongóknál: a lelki élmények függetlenülnek az Igétől, és fölébe kerülnek. A Szentírás igéje helyett az kerül a centrumba, ami az emberben történik. Minden olyan élmény hamis, amivel az ige fölé helyezi magát az ember. A Szentlélek belső bizonyságtétele ugyanis nem misztikus élményekre, nem bennünk levő dologra épít, hanem a „külső Ige” (a Szentírás és a biblikus igehirdetés, a Megfeszítettről szóló prédikáció) szívünkbe hatoló világosságára és meggyőző erejére.

            „Nos, ha úgy találtatik, hogy tanításod és prédikálásod nem Krisztusra mutat, hanem valami mást ad elő, és mindazonáltal fennhéjázóan a Lélekkel dicsekszel, úgy máris az az ítélet a tied, hogy a te lelked nem az igazi Szentlélek, hanem egy hamis hazug-lélek, akit az embernek nem hallgatnia, hanem a pokol mélységébe kárhoztatnia kell (Gal 1,8)” – írja erre vonatkozóan Luther.

            Bármily nagynevű ember mond is valamit Istenről, az üdvösség útjáról, az emberi lélekről, hitről és erkölcsről, mindez nem számíthat döntőnek előttünk. Nem kell és nem szabad valamit csak azért elfogadnunk, mert pl. a pápa mondja, vagy a legnevesebb pszichológusok (akik közül többen is éppenséggel démoni ihletés alatt alkották meg bizonyos elméleteiket, amint az nyilatkozataikból az ige fényében kiderül), vagy akár egy evangélikus püspök, professzor stb. Luther óvott attól, hogy akár az ő írásai is valaki elől eltakarják magát az Írást!

            „Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egyedüli szabály és mérőzsinór, amellyel minden tanítást és tanítót bírálnunk, és ítélnünk kell: az Ó-, és Újszövetség prófétai és apostoli iratai” (Formula Concordiae).

            Befejezésül hadd idézzek még Kálvin János nagy rendszerező művéből egy hosszabb, ide illő részletet: „Azokról pedig, akik a Szentírást elhagyva azt képzelik, hogy más módon is eljuthatnak Istenhez, azt kell tudnunk, hogy nem annyira tévelygés rabjai, mint inkább őrültek. … Milyen démoni őrjöngés azt állítani, hogy a Szentírásnak, amely Isten gyermekeit elvezeti egészen a végső célig, csak elmúló vagy időleges haszna van? … De milyennek is mondta Krisztus a Lelket, melyet tanítványainak ígért? Olyannak, aki nem magától szól, hanem lelkükbe csöpögteti és sugallja mindazt, amit az Ige által már rájuk hagyott. A Léleknek tehát, aki nekünk ígértetett, nem az a dolga, hogy új és soha nem hallott kijelentéseket eszeljen ki, vagy valamiféle új tant koholjon, hogy ezzel eltérítsen bennünket az evangélium elfogadott tanításától, hanem ellenkezőleg éppen az a tiszte, hogy elpecsételje elménkben azt a tanítást, melyet az evangélium nyújt… Mert az Úr egyfajta kölcsönös kapcsolatot létesített Igéje bizonyossága és Lelke között, hogy mélységes tisztelet hassa át szívünket az Ige iránt, úgyhogy amikor ráesik a Lélek fényessége, Isten arcát szemlélhessük benne” (Institutio, I. 9., 1.3).

            Maradjunk meg hát éberen és józanul Urunk világosságában, melyet Igéjében Szentlelke által felragyogtatott nekünk: így tegyen Ő képessé arra is, hogy megítéljük a lelkeket (1Jn 4,1; 1Kor 12,10), nehogy más Jézushoz, más lélekhez és más evangéliumhoz (2Kor 11,4) sodródjunk az igazi helyett! Mert nincs más evangélium, mint „a keresztről való beszéd”: ebben van mindaz a bölcsesség, „amelyekre a Szentlélek tanít” (vö. 1Kor 1,18; 2,13).

Adámi László