Garai András honlapja
Luther rózsa   Vissza

Előre

 

.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

.

 

Igehirdetési előkészítő                                                                                                                         2004. szeptember 22.

a Hajdú-Szabolcsi Ev. Egyházmegye LMK-ülésén                                                                                     Nyíregyháza

 

 

 

Ámósz 5,21-24

 

 

A Szentháromság ünnepe utáni  16.  vasárnapnak a  kijelölt igeszakaszokat egybekapcsoló  témáját így  találjuk összefoglalva az Agendában: „Akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította -  Életünk  el  van  rejtve Krisztusban!"

A vasárnap óegyházi evangéliumi igeszakasza, Lk  7,11-17 (oltári lekciónk), az  irgalmas és hatalmas Jézus Krisztusról, az  élet Uráról  tanúskodik, aki  életre  tud szólítani  a halálból. Az óegyházi  epistola, Ef  3,13-21, szenvedésben született bizonyságtétele pedig arra teszi a hangsúlyt, „hogy a Krisztus  lakjék szívetekben a hit által". Több kijelölt igeszakaszban erőteljesen hangot kap a külső látszat-kegyesség leleplezése, és ezzel szemben ragyog  fel viszont  az Úrral való belső  közösségnek a szenvedés, kísértés és küzdelem takarója alá rejtett életekben érvényre jutó, éltető és életrendező  ereje. Itt kapcsolódhat a vasárnap meghatározott főtémájához végső soron ez a döbbenetes alapige is!

 

Holt „istentiszteletből” Istennel közösségben folyó életre!

 

Isten hirdetteti „ünneprontó” igéjét.

 

Ahogyan egykor, Kr. e. 760 táján, a bételi  „királyi  szentély" (vö.  Ám 7,13) kultuszának részvevőit,   éppúgy a  mai templomos gyülekezete/ke/t  is derült  égből  villámcsapásként érheti ez a  kíméletlen igehirdetés, „amely egyben a legélesebb hangú próféciája  Ámósznak"  (Muntag Andortól   idézve).  Az északi Izráelben, II. Jeroboám megerősödött birodalmában váratlanul fölbukkant, Júdából jött „nem hivatalos" próféta azonban nem a magáét mondja, és nem valami önjelölt lázító forradalmárként lép föl. Amit hirdet, az az ÚR véleménye, az igaz Bíró ítélete mindarról, ami Izráelben - ünnepi „istentiszteletekkel" lefedve - zajlik. Ámósz - akit az  írásmagyarázók  többsége az első íróprófétának tekint - így vallja meg szinte kizárólag ítéletet hirdető  szolgálatának okát és titkát, amikor Amacjá, Bétel papja el akarja űzni: „Nem vagyok próféta, sem prófétatanítvány (ben-nábí'). Pásztor vagyok én, és fügét termesztek. De elhívott engem az ÚR a nyáj mellől, és ezt mondta nekem az ÚR: Menj, és prófétálj népemnek, Izráelnek!" (Ám 7,14-15).

Az igehirdetőnek az ÚR igéjét kell prédikálnia! Nem ködösíthet, nem lehet tekintettel emberi elvárásokra és érzékenységekre, adott esetben még ünnepi vagy „liturgikus" illemszabályokra sem; és legfőképpen nem vehet el semmit a szent Isten ítéletének és utálatának félelmetes kinyilatkoztatásából, ha ezt bízta rá az ÚR...  Ámósz ezt ilyen egyszerűen, de hallatlanul szemléletesen fogalmazza meg: „Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna?" (Ám  3,8). Kérdezem: Mi vajon tudatában vagyunk ennek? Az ige nem a miénk, hanem az ÚRé! Szükségesnek látom itt idézni megint  Túróczy Zoltán  első  lelkészevangélizációjának egy olyan részletét, amely azóta, hogy a lelkészi  szolgálat felé indulva olvashattam, végig kísér: „A tapintat  és az elővigyázat bálvánnyá lett nálunk, éppen ezért letompítjuk az Ige provokáló élét, elmélkedéssé limonádésítjuk a harci  riadót, elhallgatjuk az Ige konkrét ítéletét, tehát meghamisítjuk az Igét. Minden igazi prédikáció és lelkipásztori ténykedés ítélet is. Nem az én ítéletem, hanem az Istené a bűn fölött és ha ezt nem érzi a világ, akkor az a gyanú  fenyeget minket, hogy az emberek tetszését keressük" (Túróczy Zoltán: „Én  a  prófétákra   támadok",   63.lp.).

Nem emberek kedvét, hanem emberek üdvét kell Isten szerinti módon keresnünk, és csak ott juthat érvényre  Isten kegyelme, ahol  érvényre  jut  - és  megtérésre  szorít - az Ő ítélete...

 

Mi nem tetszik Istennek?

 

A prófétának nem a liturgikus rend hibáit kell szóvá tennie (bár a bételi kultuszban voltak idegen elemek, vö.  1Kir 12,25-33; 13,33-34). A 22-23. versek kultuszi kifejezései egy-egy ünnep menetének, az áldozatok bemutatásának s az azt követő lakomának a szokásos rendjét tükrözik. „Az a baj, hogy Izráelben a törvénytelenség és az igazságtalanság uralkodik. Ezt pedig nem lehet azzal hallatlanná tenni, hogy az istentiszteletek rendben folynak" (Dr. Muntag Andor: Ámósz próféta könyve - MEE Sajtóo., Bp. 1978.,  87.lp.).

Íme, amit az ember „istentiszteletnek" nevez, abban valójában öntelt és önelégült, a mindennapi önzést kegyességgel álcázó önünneplés folyik! Ez az, amire Isten azt mondja: „gyűlölöm, megvetem"; ezek a ti „ünnepeitek", nem az enyémek!

Ennek a kijelentésnek a vakító vlllámfényénél kell nekünk is rádöbbennünk: milyen rettenetes, ha nekünk az a „természetes", hogy csak az érdekel, amit mi jónak látunk, Istentől legföljebb segítséget és méltánylást várunk ahhoz, amit mi szeretnénk, hivatkozni tudunk rá, de akaratára figyelni nem. És még amiről azt gondoljuk, hogy  Isten tiszteletére tesszük, abban is csak magunkat tudjuk keresni! Az ilyen és hasonló „holt cselekedeteknek"  (vö. Zsid 9,14) Ő „nem bírja a szagát"  (ló'  'áríah - Ám 5,21).   

Alapigénkkel kapcsolatban a mi ünnepeinkre és istentiszteleteinkre vonatkozóan hadd idézzek néhány leleplező és figyelmeztető gondolatot egy evangéliumi könyvecskéből:

„Miből fakad minden ritualizmus? Abból, hogy könnyebb megőrizni a helyes formát, mint az istenfélő szívet. Szép szavakra még akkor is képesek vagyunk, amikor szívünk már régen elidegenedett az Úrtól... Inkább hebegjünk el néhány esetlen köszönő szót, ha azok őszinte szívből jönnek, mint hogy megkövéredett szívvel énekeljünk dörgő korálokat, vagy fogalmazzunk olyan imádságokat, amelyeket úgy építünk fel, mintha kőből lennének kifaragva, és előadjuk őket a gyülekezet előtt. Minden, ami nem hitből van, az bűn, még a legszebb imádó dal éneklése is... Meglehetősen könnyen rabul ejt az a csábító ötlet, hogy érzéki ösztönzéssel megtölthetjük üres szívünket, istenfélelmet gerjeszthetünk magunkban, és ezzel beindíthatjuk az imádatot...  Zenélnünk kell, és akkor beindul az istentisztelet. Nemcsak mi gondolkodunk így, így gondolkodtak az izraeliták is, ahogy azt éppen az előbb láthattuk (Ám 5,23; 6,3-6)...  Mindannak, ami az istentiszteleten történik, Istentől kell kiindulnia (3Móz 10,1.2), minden önhatalmú istentisztelet utálatos Isten szemében (Kol  2,23)... Ha azonban nem szeretjük, és nem féljük Istent, az imádat meghal. A zene már csak elfedheti ezt a megrázó tényt." (Benedikt Peters: Önkívületi állapot, eksztázis vagy önmagunk átadása?  - Evangéliumi Kiadó, Bp. 1999., 27-30. lp.)

 

Mit akar Isten?

 

Nem kultuszt, hanem személyes közösséget Ővele: hogy ez Ő kegyelmes jelenléte érvényesüljön az istentiszteletnek és a mindennapi életfolytatásnak szerves egységében és rendjében!

Isten ószövetségi népe körében Ámósz az ÚRnak ezt az igényét és szándékét hirdeti meg tömören: „Amilyen gúnyos, megbotránkoztatóan profán hangon szól az istentiszteletről, olyan szép, a keleti ember számára nagyon is kedves képpel beszél a törvényről és igazságról: áradó, üdítő és életet adó vízhez, bővízű patakhoz hasonlítja. Ahol megszűnik az elnyomás, a kizsákmányolás, a hatalommal való visszaélés, a szegénység, ott kivirul az élet" (Muntag Andor: id. mű, 87-88.lp.). Megjegyzem: az utóbbi idézett mondat - bár jellegzetesen leegyszerűsíti ezen a téren a prófétai mondanivalót - jelzi, hogy az Istenhez való viszony és az egymással való bánásmód elválaszthatatlanul összetartozik. Az egyházban is...!

A „törvény"-nek fordított szó ezen a helyen az eredeti szövegben a mispát: a bírói tevékenységből származó ítéletet, az ügyek, dolgok és viszonyok bírói megítélését, helyes eldöntését jelenti. Ez a törvény/ítélet tehát  nem vonatkoztatható el az  ÚRtól, aki  az  igaz Bíró, és a hozzá való viszonyulástól!

Az „igazság" szó megfelelője a cedáqáh: az, ami  „all right". Rendezett viszony Istennel, az Ő fölfoghatatlan kegyelme és elhívása alapján (megigazulás), és ebből fakadóan rendeződő emberi magatartás (az igazság gyümölcsei - vö.  Fil 1,11).

Istennek az a szándéka, hogy „áradjon" a törvény és az igazság (Ám 5,24) nemcsak  parancsként  érthető,   hanem ígéret  is (az eredeti szövegben  jiggalgálal  Nifal impf./iuss.)!

Hogyan lehetséges mindez? Itt kerülhet az Újszövetség ragyogásába az ámószi ige, Isten legfölfoghatatlanabb bírói döntésének abba a világosságába, amelyről így olvashatunk: „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten Őt rendelte engesztelő áldozatul  azoknak,  akik az Ő vérében hisznek,  hogy igazságát megmutassa..." (Róm 3,24-25).  Erről az igazságról tettek bizonyságot a törvény és a próféták előre: Ámósz is (vö.  Róm  3,21)!

Ahhoz, hogy holt „istentiszteletből" Istennel közösségben folyó életre jussunk, így hangzik számunkra is az Úr Jézus Krisztus hívása: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!" (Jn 7,37-38). Ezt akarja  Isten! Ámen.

 

 

 

Adámi László    

 evangélikus lelkipásztor

Nyíregyháza     

 

 

 
. .