|
„ÉN VAGYOK A
VILÁG VILÁGOSSÁGA!”
(Jn 8,12)
SZÉLL BULCSÚ
kispesti lelkész előadása
a Nyíregyházi Szolgáló Női Közösség szeretetvendégségén,
2006. január 8-án
Imádkozzunk!
Köszönjük neked, Urunk, hogy te mindenütt ott vagy, ahol téged hívnak.
Te látod, hogy szívünk nyitva van előtted, és szeretnénk téged is
meghallani, nem csupán rólad. Add Urunk, hogy valóban megérthessük, hogy
te vagy itt és szólítasz bennünket, mert rád van szükségünk, hogy legyen
az életünkben igazi világosság. Köszönjük, Urunk, hogy te vezeted a te
népedet. Köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy egy a legszükségesebb és a
legfontosabb dolog, hogy a tieid legyünk és téged kövessünk, hogy az
üdvösség útján járjunk. Segíts Urunk, hogy meglássuk mindazt, ami
akadály, a te világosságodban, és ami helytelen, vagy nem tökéletes,
vagy hamis; azt mi egyszerűen, simán bűnnek tudjuk nevezni a mi
életünkben. Hogy megrendüljünk, és annál nagyobb legyen a te kegyelmed a
mi életünk számára. Áldd meg ezt az alkalmat, Urunk, légy itt velünk és
kérünk, vezess és erősíts a mi hitünkben. Ámen.
Szeretettel köszöntöm a Testvéreket! Olyan hosszú, nagy
témát kaptam, hogy: Jézus a világ világossága! Néhány másodpercre kell
ezt besűríteni, de hallottam, hogy ha valaki hátul nem hallja az igét,
az föl fogja tartani a kezét, és akkor igyekszem hangosabban is
beszélni. De még egy valamit mondok, nem tudom, ki volt az az illető,
akiről szó volt, hogy ő tartja föl a kezét. Hát Ildikó, nincs meg!
Megvan, no most, ha viszont hosszú lesz, akkor is tartsa föl a kezét,
legyen szíves. Egyszer egy misszionárius, előadást tartott egy
gyülekezetben, és ő is sok mindent mondott, az is hosszú volt, hát
buzdította őket a misszióra, adakozásra, mindenre; beszél, beszél,
egyszer csak fogja magát az egyik ember, ott a hátsó sorban, leveszi a
karóráját és föltartja. És akkor a misszionárius lelépett az
emelvényről, odament hozzá, elkapta az órát, és azt mondta: és köszönjük
az első adományt a misszió céljaira! Úgyhogy, tessék vigyázni azzal,
hogyha föltartja a kezét!
Tehát a témánk mi lesz? Igen, a világ világossága. Azért egy
mondatot hadd olvassak föl az Úr Jézus szavaiból: Azt mondta Jézus,
János evangéliuma 8. rész, 12. versében: „Én vagyok a világ
világossága: aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az
élet világossága.”
Kedves Testvérek! A sorozat mindig úgy kezdődik, hogy Én vagyok. Az Úr
Jézus kijelentéseiről van szó, amit ő magáról mond, hogy Én vagyok! És
hozzátevődik, hogy a világ világossága, és még sok mindent mondhatnánk,
hogy mit tehet ő hozzá. Tudunk néhányat biztos mondani, kapásból.
Rengeteget hallottam, nagyon-nagyon jó. No most, ezek annyira ismertek,
hogy nem baj, ha elgondolkozunk rajtuk, – hogy mit is jelentenek – néha.
Amikor az Úr azt mondja, hogy Én vagyok, akkor legelőször is, ez az Én
vagyok, ez egy csodálatos mondat, mert ez először akkor hangzik el,
amikor Mózes az égő csipkebokor előtt kérdezi, hogy ki vagy te? És akkor
Isten azt válaszolja, hogy Vagyok. Én vagyok, a Vagyok; a jelenlevő, az
örökkévaló, aki volt, aki van, és aki lesz. Aki nem szűnik meg, aki
mindig ott van. Mert minden elmúlik ebben a világban, fejedelmek,
hatalmasságok, egyházi vezetők, minden megy. De Jézus Krisztus jön, és
ott van, és vele van az övéivel. Ő a kőszikla, akibe lehet kapaszkodni,
és amikor Isten előtt ő azt mondta, hogy Vagyok, akkor ezzel azt fejezte
ki, hogy ő mindig ott van. Ő a kőszikla alap ebben a múlandó világban,
akire lehet építeni és lehet számítani mindenkor. Így legyen, Testvérek,
az életetek bármilyen vihar, veszély, nehézség, baj, vagy betegség
sodorja, hogy egy valakiben mindig lehet kapaszkodni; az Úr Jézus
Krisztusba! Tudniillik, ez a mondat, Én vagyok, elhangzik a mi Urunknak
a földi életében is, rengetegszer az ő ajkán. Így is, hogy Én vagyok.
Amikor megkérdezik tőle, amikor elfogják az Úr Jézust a főpapok, hogy te
vagy-e az Isten Fia? Az egyik helyen így van leírva, hogy Én vagyok. És
tudjuk, hogy attól kezdve, hogy az égő csipkebokornál elhangzott ez,
hogy Én vagyok, ez az „ani hu”, ez az „ego ejni”, azóta, Izráel népében,
ha így hangzik ez a mondat, hogy Én vagyok; azonnal Istenre gondolnak.
És másképpen is ki lehet fejezni azt az Én vagyok-ot, de amikor így
fejezik ki, ezt szinte csak Isten mondhatja! S amikor megkérdezi a
főpap, te vagy-e az Isten Fia, nem azt jelenti, hogy hát én vagyok, más
is van… gondold meg, hogy kicsoda, hanem súlya van ennek a szónak!
Aztán, amikor a viharban a tanítványok félnek a hajón, s Jézus megjelenik;
azt mondja: Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek! S itt hangzik, megint
középen, hogy Én vagyok! Megint nem csupán azt jelenti, hogy hát
bízzatok, itt vagyok én Jézus, akit ismertek. Tudjátok, ott voltam
veletek a parton. Most megint én vagyok, nem egy idegen valaki, hanem
aki azért rátok gondol. De amikor elhangzik, hogy: Én vagyok! – akkor az
azt jelenti, hogy az Isten van veletek az életetek viharában. Nem az a
rabbi, akit még nem ismertek föl igazán, hogy a világ Megváltója. Hanem
ismerjétek föl, és, majd, amikor eláll a vihar, akkor fölismeritek, hogy
ki az, aki ott áll előttetek. És nagyon sokszor nem előre látjuk és
tudjuk, hogy kicsoda a mi Urunk, és hogy valóban mit cselekedett, és az
volt az ő terve, és jó volt, hogy engedtünk-e neki; hanem utólag látjuk.
Isten mindig hitre biztat bennünket, bizodalomra biztat bennünket, hogy
az ő szava alapján merjünk indulni valamerre, és amikor elindultunk
hittel, bízva abban, hogy mi Istenre figyelünk. Általában ismerjük az ő
igéjét. Tanítottak minket az igére, vagy pont olvastunk egy olyan igét,
ami ide kapcsolódna az én helyzetemhez, én elindulok, de mégiscsak
hittel indulok el. Mert bizonyítékom nincsen, biztosítékom is csak az
van, hogy az Isten mondta. És amikor elindulok, és célhoz értem, akkor
tudom, hogy az Isten szólt hozzám, és az Úr az, aki velem volt. Így kell
nekünk mindig hittel elindulnunk, amikor megszólal ő és megtapasztaljuk
azt, hogy: Én vagyok; amikor megtapasztaljuk azt, hogy az Úr itt van
velünk. És még egyetlen mondatot erről az Én vagyok-ról hadd mondjak,
hogy amikor Jézus tovább folytatja ezeket a mondatokat, a mi Megváltónk;
és azt a sok szépet és jót el tudtuk mi is mondani, valamit belőle, amit
ő mondott, hogy Én vagyok a… S mondott valamit, azt különböző
helyzetekben mondta, és nem éppen egy szép „valamit” akart mondani,
hanem, ha megfigyeljük, hogy mikor mondta, mindig olyan módon folytatta
ezt a képet, amire akkor az embereknek szüksége volt. Tehát, amikor az
Úr azt mondja: hogy Én vagyok! – és folytatja valamivel, vagy nem
folytatja valamivel, mert van, hogy nem folytatja. Amikor nem folytatja,
akkor, mondjuk így, egy biankó csekket állít ki a mi számunkra, hogy
valamit utána lehet írni; ami az én problémám, és az én helyzetem, ami
az én kérdésem. Ha sötétségben vagy, akkor így folytatódik; Én vagyok a
világ világossága, de neked is Én vagyok a világosság! Ha ideges vagy;
Én vagyok a nyugalom. Így nem fogalmazódik, meg, de például Máté 11,28
azért mondja azt, hogy „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik
megfáradtatok, és megterheltettek, és én nyugalmat adok nektek.” És
akármilyen bajunk van, kérdésünk van; elnyomott vagy, erőtlen vagy; Én
vagyok a te királyod. Íme, jön néked a te királyod. Én vagyok a
hatalmas, Én vagyok az Úr. És milyen jó, hogy ezt a mondatot, mi a mi
életünkben, testvérek; folytathatjuk! Te is folytathatod! S majdnem hogy
befejezhetnénk ezt az alkalmat, ha nem kellene még a világosságról is
beszélnem. Befejezhetnénk azzal is; azért mondom, mert egy nagyon fontos
üzenetet kaptunk; hogy az Én vagyok, amikor elhangzott, hogy itt van
Isten köztünk, (280-as ének, ugye? Azt mondja a kántor úr, hogy igen.)
Amikor elhangzik, hogy Itt van Isten köztünk, és Én vagyok, és
megtapasztaljuk, megérezzük, hogy nem csak mi vagyunk itt, hanem eggyel
több valaki, az Úr is itt van, akkor mi azzal mehetünk el, hogy ami
kérdésed van, ami gondod, problémád, bajod van, vagy örömöd van, abban
melléd áll. És folytathatod azt a mondatot a magad számra, azzal, amit ő
mond a szívedben, és visszhangozhatod, hogy Én vagyok a segítőd, a
megoldás, a nyugalom, a békeség, a bölcsesség, a tanács, az erő, a
hatalom, minden. Minden, ami a kérdésed. Nem tudom, hogy kinek mi a
kérdése, és a nagy gondja ezen a mai napon. Biztos vannak olyanok,
akiknek csak nagyon pici kérdései és gondjai vannak, mint nekem például.
De azért úgy gondolom, hogy vannak itt olyanok is, akiknek nagy gondjaik
vannak. Vannak olyanok? Na vagy hárman vannak, ott a negyedik, öt. Öten
vannak. No most, testvérek, azért a kis gonddal bírók is, akikhez én is
tartozom, meg a nagy gonddal bírók is; akár milyen kicsi a gondunk, azok
közül az egyik azért mégiscsak a legnagyobb, nem? De. Ha két dolog közül
kell választani elsőre valamit, hát a két jó közül is az egyik az elsőbb
lesz! Vagy kettőtől kell óvakodni, a kettő közül is az egyiket előbb
kiválasztom. No, most ha kicsi gondjaink is vannak, de azért az egyik
azok közül is a legnagyobb. És úgy mehetünk el, nagy gondok közt
küszködő emberek, és apró gondokkal levő emberek, hogy gondoljunk most
arra, ami az én legnagyobb gondom mégiscsak. És hogy arra hogy
válaszolhatnánk meg, hogy kicsoda Jézus? Én vagyok, és azzal a gonddal
szemben annak az ellentétét tegyük oda ebbe a mondatba! Ez, az a Jézus,
aki itt van most közöttünk! Ez, az a Jézus! És ez a csodálatos, és ez,
ami megrendít bennünket. És akkor ezek után, ha ő azt mondja, hogy Én
vagyok! – és folytathatjuk azzal, amire szükségünk van, és hiányzik az
életünkből; mert ő azt nyújtja, – és ezzel már elmehetnénk, mint
üzenettel, – a másikról is beszéljünk pár szót!
Azt mondja, hogy Én vagyok a világ világossága! Hát igen, nagy-nagy
sötétség van ebben a világban, Testvérek. Nagyon nagy sötétség van!
Sötétség van; Európa romokban hever, Magyarország romokban hever,
egyházunk romokban hever, mert nem minden Nyíregyháza. De hát, gondolom,
hogy azért itt is akad rom. Romokban hever a egész keresztyénség. És ezt
jó, ha tudjuk! És ha így menne tovább, ahogy most mennek a dolgok; egy
olyan harminc év múlva nincs evangélikus egyház igazán Magyarországon!
És egy olyan harminc-negyven év múlva nem keresztyén többségű az Európa.
De hát ezek csak statisztikák, ha így megy minden tovább! De mi azért
vagyunk keresztyének, és jelképünk a horgony. És most kapott az egyik
unokám egy játék hajót, és rá lehetett ragasztani egy horgonyt, és
teljesen oda volt, hogy ő horgonyt kapott. És beszéltünk arról, hogy a
horgony a keresztyén reménységnek a jelképe. S nekünk is van egy
iskolánk; Reménység ökumenikus iskola, ahol együttmunkálkodunk öt
felekezettel azért, hogy ezek a gyermekek mégis többre jussanak. Nagyobb
legyen a reménységük, és Isten útját megismerjék; azzal a helyzettel
szemben, ami az általános tendencia. Van reménységünk, mert mi nemcsak
az emberi irányultságokat nézzük. Mert Isten nélkül valóban nem lehet
reménységünk, mert akkor csak azt számolhatjuk be, amit mi tudunk
elérni; én meg te. Mit tudunk mi elérni? Nem sokat! De mi számolhatunk
valami mással, amivel ember nem számolhat. És amivel nem hívő nem
számolhat! Azzal, hogy az élet viharában, de sötétségében is, megjelenik
az életünk tengerén Jézus, és megszólal, hogy: Én vagyok! És
fölismerhetjük, hogy ott van, és kérhetjük az ő segítségét. És adhat
olyan időket, hogy a sötét időben is, mégiscsak világosság támadjon. Én
el tudom képzelni a mai időket, hogy nem úgy fog haladni, ahogy mi
elképzeljük, hogy hatalmas ébredés az egész világon. A Biblia egy kicsit
máshogy beszél ezekről a kérdésekről. De azt el tudom képzelni, hogy ha
körülöttünk, egész Magyarországon sötétség is van, Nyíregyházán lehet
világosság, ebben a gyülekezetben! Mert van egy általános tendencia, de
hát az csak egy átlag, amit levonunk az átlaghelyzetből. De azon belül
egyik helyen lehet jobb a helyzet. És fokozzuk még egy kicsit tovább;
hogyha az egész országban, és itt az egész városban senkinek nincs
világossága, nem lát tisztán, nem tud jól dönteni, nem tudja a helyzetet
jól értékelni, hamis úton halad. Én, mindenki magát gondolja a helyébe,
én járhatok a helyes úton! Nekem lehet világosságom az Istentől; mert az
nem függ az átlagtól! És az nem függ a tendenciától! És a 99,9 %-os
sötétségbe belefér az, hogy itt legyen egy kicsi fénysugár, a ti
közösségetek, gyülekezetetek, és azon belül is te, magad is a szívedben.
Amikor engem elvittek katonának, az még nem ez a liberális idő volt, az se
jó volt, ez se jó igazán, az Isten útja a jó! Az mindig más út. A
hatvanas években; akkor elvették a Bibliámat. Ennél kisebb Bibliát
használtam, mert jobb volt még a szemem. Most meg erősebb vagyok, azért
ezt a nagyobbat is elbírom. No most, elvették a Bibliát, mert engem,
mint teológust vittek el, a teológiáról. Elkezdtem az első tanévet, és
akármit magyaráztunk, semmit nem lehetett tenni, az elkezdett tanév, és
így tovább… A szabályokkal szemben, mégis elvittek. Elvették a Bibliám.
Teljesen el voltam keseredve. Én már akkor hívő voltam, nemrég tértem
meg. És aztán egyszer csak eszembe jutott az, hogy hát azt elvehetik,
ami a kezemben van, a Bibliát, de azt, aki a szívemben van, hát azt nem
vehetik el! Milyen jó, akármit elvesznek, én az Úré maradhatok; mert ő
hűséges. „Ha hitetlenkedünk is, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja!”
S nem is akarja és nem is fogja. És aki keresi őt, és hozzá ragaszkodik,
azzal vele lesz és megsegíti. És megsegített ott is engem. És emlékszem
arra, hogy az első napokban; olyan hirtelen vittek el, nem tudtunk
semmit intézkedni; hogy hát jogtalan ez a dolog. Annyira váratlanul ért,
hogy el sem hittem, hogy ott vagyok. Benn a bajai laktanyában, a Vaskúti
úton. Éjjel fölébredtem, hogy én itt vagyok, az emeletes ágy tetején,
ami nyikorog. És bizony, ott voltam. És elkeseredtem, hogy vihetnek el
engem, most itt két évre! S aztán eszembe jutott az az ige, amit a
barátaim adtak az utolsó két este, mielőtt bevonultam. Nem tudott senki
róla, olyan hirtelen jött a bevonulásom, mégis mindkét este több barátom
eljött hozzánk Pesten, az akkori Felszabadulás téren, most Ferenciek
tere, azelőtt Aponyi tér volt. Ugye látjuk, hogy minden múlandó, a
királyságok is, egyedül az Úr az örök! És így volt akkor is, és két igét
adtak nekem azon a két estén. Az egyik az volt; 1Móz 50,20-ból: Ki tudja
megmondani? Igen: „Ti gonoszt gondoltatok felőlem, de Isten azt jóra
gondolta fordítani”. Másik este még egy másik igét, többet nem bántok
senkit, még ezt az egyet, ha megmondják: Róm 8,28. Igen, köszönöm
szépen: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javára van.” No, most
körülbelül olyan két hét múlva, eszembe jutott ez az ige, vagy nem
tudom, mennyi idő múlva. Hiszen én ezzel indultam! Hát akkor, velem van
az Isten! Javamra fordít mindent. Legyen itt akármilyen sötétség, meg
baj, meg ahogy szokták mondani, elnézést, nem merem kimondani a szót,
hogy sok mindenki bunkó. Nem, nem, itt a helyem. Szeretni kell,
szolgálni kell. És úgy imádkoztam, hogy Istenem, mutasd meg nekem, hogy
mit akarsz itt bennem, és mit akarsz itt általam elvégezni? És abban a
pillanatban minden megváltozott. Minden szomorúságnak vége volt. Nem
történt még semmi, de az Isten igéjének a világossága: „Lábam szövétneke
a te igéd, és ösvényemnek világossága” (119. Zsoltár). Egyből
megváltozott minden! „Lábam szövétneke a te igéd, és ösvényem
világossága”. Nem én vagyok a nagy, világos ember, meg nem én vagyok a
fölvilágosult ember, de az Isten igéje világosságot gyújt a mi
szívünkben, az Isten dicsőségének a ragyogtatása végett tükröződhet
rajtunk. És minden megváltozott abban a pillanatban. Uram, mutasd meg,
hogy mit akarsz bennem, és mit akarsz általam elvégezni! És elvégezte a
maga munkáját bennem is, és általam is. Megtanított arra, az akkori
fiatalok nyelvén, hogy hogy beszéljek. Mert aztán ott jöttek a kérdések,
hogy na, csuhás, mondjad! És a többi, mindent mondtak, noha csuha
életemben nem volt rajtam, meg nem lesz rajtam ilyen hasonló dolog sem!
De kellett válaszolni! És ott nem volt olyan, hogy hallgass, mert én
most nem mondok neked semmit. Egyformák voltunk és egyenlőek. Egyenlőek
voltunk, válaszolni kellett. S míg válaszolgatott az ember; néha volt
rossz válasz, azonnal jött a szó, a támadás, a kérdés, a gúny, stb.
Tehát látni lehetett, hogy nincs helyén az a válasz. Őneki legalább is,
nekem bármennyire a helyén volt. És kellett folytatni, kiigazítani,
tovább mondani. Tanított az Isten. Mintha egy gyakorlati teológiai tanár
előtt álltam volna, és itt kell igét hirdetni. És az András testvér
mondaná, ha a szószéken állsz; nem dugod zsebre a kezedet, ugye, nézd
meg előtte; hogy a nyakkendőd úgy van-e, elég hangosan beszélj, te nem
úgy beszéltél! Amit mondtál, ez érthetetlen volt, és így tovább. Tehát
egy gyakorlati teológiai oktatásban vettem részt. Azonnal mondták a
professzoraim, hogy mi a hiba és mi a gyenge az én érvelésemben. Amit
tettem is, arra is azonnal rámondták, és amit mondtam, amivel érveltem,
arra is. Igen, megtanultam azokat az egyszerű embereket nagyon becsülni.
Nem mondtam nekik, de ti vagytok az én teológiai professzoraim, az
elsők. Mert elkezdtem volna az évet, dehát máshova osztott be engem
Isten, Bajára. És ők kezdték a gyakorlati oktatást rajtam. Aztán, volt
szolgálatom is. Volt olyan, hogy megtért valaki a laktanyában, de
többekkel lehetett beszélgetni. Másvallású hívőket sikerült összefogni,
hogy istentiszteleteket tartsunk. És az egy döbbenetes történet volt,
hogy amikor rájöttek ezekre, hogy szervezem, akkor pont, mikor ebből baj
lett volna, azon a napon engem leszereltek. Szóval, vannak Istennek
csodálatos útjai, és tanít bennünket.
No, most ezt arra mondom el, mint, hogy Isten a világosság, ő mutatja az ő
Szentlelke által, ebben a sötét világban, sötét emberek között. Nem kell
félni! Ott kell lenni, abban a sötétségben is, azoknak, akik Isten
gyermekei. És hogy én nem vagyok eléggé világos, és nincs elég
világosságom, és nem tudom, hogy hogy kell mondani; az Úr fogja megadni,
hogy mit mondjak. Ő gyújt világosságot a mi szívünkbe, ő tanít meg
bennünket, és ha őt hívjuk, és ő ott van, akkor lesz világosság, annak
ellenére, hogy akármilyen kicsik, gyengék vagyunk érvelésben és
mindenben, a mi életünkben. Mert az Isten segíteni fog bennünket ebben a
sötét világban, ami azóta még inkább csak sötétebb lett. Mert az emberek
nem látnak tisztán, és nem tudják, hogy mi a bűn.
Ez a következő, amit szeretnék arról mondani, hogy milyen sötétségben
élünk és szükség van a világosságra, mert mi is, ahogy például
hittanórán is beszélgetünk a gyerekekkel, fogalmuk sincs arról, hogy mi
az, hogy bűn. Vagy ha mondjuk is, hogy bűn, igen; de hogy az valami
rossz lenne, vagy az valami helytelen lenne? Bűn, igen, az az persze,
mert azt úgy nevezik, hogy bűn. Nem jelent neki semmit. Nem úgy
gondolja, hogy jaj, az valami rossz, jaj, az valami helytelen. Az a neve
neki. Mint ahogy épület; a ház az épület, a kastély az épület, az épület
mind. Amit teszünk, az egyik bűn, a másik is bűn, a következő nem bűn,
de miért nem bűn? Nem tudják, semmit nem tudnak. Döbbenetes, és úgy
érzem, hogy sajnos, a felnőtt nemzedék se nagyon tudja azt, hogy mi az,
hogy bűn! Mert ha tudnánk, mi még értjük a szót, de ha igazán tudnánk,
akkor menekülnénk tőle. Ha valaki azt mondja, hogy tudja és érti, hogy
mi a bűn, és, hogy mi az, ami helytelen és hamis. No, most ha mi ezt
értenénk, akkor nem tennénk. És ugyanígy mondhatom, hogy ha egy
istentiszteleten ott vagyunk, és ugyanúgy megyünk el, mint ahogy
jöttünk, akkor megint csak sötétségben vagyunk. Mert akkor nem hallottuk
meg az Istent, és amíg Istent meg nem hallottuk, a magunk szava, a
magunk elképzelése, az csak sötétség. Egyedül az Istené a jó! És
mennyire mások lennének a gyülekezeteink, minden gyülekezet és minden
hely. Ha a templomból, akik ott vannak, a mi kis országunkban, mindenki
csak egy mondatot meghallana úgy, hogy azt én megvalósítom az életemben.
Ugye, merem föltételezni, hogy ma délelőtt mindenki volt templomban,
istentiszteleten. Nem? Tegye föl a kezét, aki volt? Hadd lássam! Óriási,
köszönöm szépen! Igen, jó. Még én is eljutottam, mert nekünk nyolc
órakor is van istentiszteletünk. És azt szeretném csak mondani, hogyha
mi úgy jövünk el minden vasárnap az istentiszteletről, ahányan voltunk,
hogy csak egy mondatot, ami elhangzott, és rám vonatkozott, egy mondatot
megvalósítok. Egy mondatot komolyan veszek. Egy mondatban változom. S ez
megtörténne minden vasárnap; olyan élet lenne a mi egyházunkban, de
olyan csodálatos élet lenne! Dicsőítené minden az Istent. Boldogok
lennénk, terhek nélkül, szabadon szárnyalna az életünk, nagy szeretet
lenne a másik ember felé. Munkahelyeinken föl tudnánk vidámítani az ott
levő, kesergő és szomorú embereket. Családunkba óriási békesség
költözne. Gyülekezetünk nemcsak számban, de lélekben is növekedne, nem
annyi szomorú ember ülne ott, hanem csupa vidám és boldog ember ülne ott
a templomokban. A munkákra, a feladatokra nem keresgélni kellene, hogy
van-e valaki, aki elvégzi, hanem arra lenne szükség, hogy beosztjuk:
testvér, magára már csak 2017. március 4-én kerül sor, mert már addig be
vannak osztva a szolgálók; nyugalom! De hát ehhez a világosság kell. Az
Isten világossága, hogy behatoljon a mi szívünkbe. Mert arról beszélünk,
hogy önmagunkban nincsen világosságunk! És pontosan azért van Isten
népe, és azért van gyülekezet, hogy ezt a világosságot megkapjuk az
Istentől. Hogy lássuk magunkat, a helyzetünket, hogy elveszettek
vagyunk!
Ugye, biztos ismerik azt a kis történetet, hogy megy az egyszeri ember a
templomba a feleségével, és hallja az igehirdetést, és akkor azt mondja,
odasúgja neki, hogy: asszony, ha ez igaz, akkor én elvesztem! Bólogat az
asszony, folyik tovább az igehirdetés, földerül az egyszeri ember arca;
odasúgja: asszony, ha ez igaz, akkor megmenekültem! És ilyen egyszerűen
össze lehet foglalni mindent, ha ez igaz, akkor elvesztem, ha ez igaz,
folytatásképpen, akkor megmenekültem! Ha észreveszem, hogy mi az én
bűnöm, és a bűn az, amit az Isten megítél, a bűn az, ami megkötöz, a bűn
az, ami miatt célt tévesztek. A bűn az, ami miatt nem tudom tenni azt,
ami helyes és az Isten akarata szerint való lenne. A bűn az, ami miatt
én el fogok veszni, és tönkre teszem az életemet, de az örök jövendőmet
is. Ha ezt észreveszi az ember, akkor hatalmas lesz a Szabadító, de
addig nem lesz hatalmas a Szabadító. De így hatalmas lesz, és ha kiáltok
a szabadításért, akkor fogok is kapni szabadulást! És az Isten elkezdi a
munkáját, beárad a világosság az életünkbe.
Kedves Testvérek! Az Úr a világosság, és az előadásom negyed részénél meg
kell szakítanom, mert az időm lejárt. Hadd mondjam még azt el, hogy
egyszer egy helyen, egy mulatságot rendeztek egy akkora teremben, mint
mondjuk ez, és égett a lámpa. Csodálatos kivilágítás volt, végig a
termen, nemcsak középen voltak égők, oldalt rengeteg égő. Folyt az
alkalom, nyüzsgés, minden, hatalmas fény. Lehúzták a redőnyöket,
behúzták a függönyöket, folyt a mulatság. Micsoda pompás terem és
micsoda pompás alkalom! Mulattak, mulattak, amíg el nem érkezett a
hajnal, aztán jött a reggel. Aztán mondta valaki, hogy húzzuk szét a
függönyöket! Széthúzták a függönyöket, fölhúzták a redőnyt, és beáradt a
napsugár a terembe, és mintha azok az égők elhalványodtak volna, ami a
teremben volt! Ugyanolyan volt, de a napfényhez képest, ami kívülről
jött, semmi nem volt! Ilyen az, amit mi mondunk a magunk világosságáról,
Testvérek. És lehet, hogy van világosságom, s emberileg tudok
bölcselkedni, hogy én így választok, meg így döntök, meg ezért, mert az
én emberi látásom szerint úgy, meg amúgy kellene tenni, meg azért én
tudom a magam dolgait. És tényleg, sok mindenben tudjuk, ez igaz is,
csak éppen a jézusi világossághoz képest semmi! Amíg nincs jézusi
világosság, addig egy emberi világosság, és egy emberi bölcsesség az
óriási. De mihelyt Jézus világossága beragyog az életbe, az semmivé
lesz!
Nem, Testvérek, a napkeleti bölcsek is, akármennyire a kornak a bölcsei
voltak, amikor Jézussal találkoztak, tudtak leborulni, s a maguk
bölcsessége semmivé lett, ezt is jelenti ez. És az orgonista testvérünk
melletti szomszéd gyülekezetben, az első évben, amikor odakerültem, az
egyik ötéves gyerek ezt a verset szavalta. Pici, négysoros vers, az a
címe, hogy:
Bölcsek – és így hangzik, hogy:
Kelet mágusai igen bölcsek voltak,
Jézus jászolához örömmel indultak.
Ma is az a világ legbölcsebb embere,
Ki befogadja őt, s együtt örül vele.
Ezt a
gyerek műsorba, majd, az András testvér úgyis fölvette, le lehet
gépelni, négy sorocska; el lehet szavalni, óriási üzenete van!
Akármilyen kis gyerekvers, nagyobb igazság, mint egy Isten nélküli,
akármilyen vers, most nem akarok mondani híres, vagy hírhedt költőt
például erre. De a bölcsek is leborultak, mert a nagyobb világosság
beáradt az életükbe. Ha nem árad be a nagyobb világosság, nem borulnak
le! Tehát van emberi bölcsesség, és az tényleg bölcsesség, és tényleg
azzal sok mindent el lehet érni, és lehet abban nem csupán hamis
bölcsesség, nem rossz döntés, nem arról beszélünk, hogy ami az emberi
bölcsesség az hamis, és arra nincsen szükség és az emberi tudásra
nincsen szükség. Nem, nem, nem; van emberi világosság. Az lehet nagyobb,
de lehet hamis fény is. De amikor Jézus világossága beárad, akkor ahhoz
képest kevés és kicsi. És Istennek egy egyszerű gyermeke, ha hívő,
bölcsebben tudja berendezni az életét, mint egy nagy bölcs tudós, ha nem
hívő. Persze, ennek a kettőnek nem kell ellentétben lennie, mert egy
bölcs tudós is lehet hívő ember. Ahogy tudjuk, a történelemben, most az
Egyesült Államokban épp volt egy vizsgálat, egy ilyen közvélemény
kutatás, és a tudósok 45 %-a azt mondta, hogy Jézusban hívő, nem csak
Istenben hívő! 45 % mondta, hogy Jézusban hívő ember. Hát az csodálatos
arány. Itt biztos kisebb lenne, de majd növekszik! No most, ezt kell
tehát látnunk, Testvérek, hogy nekünk Jézus világosságára van
szükségünk, aki azt mondta, hogy itt vagyok, és Én vagyok a világ
világossága; tehát a világ nélkülem sötétségben van! Ezzel azt is
mondja, a világ számára Én vagyok a világosság, mondja az Úr. Aki engem
követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága!
Olyan világosság, ami életet ad. Ami örök életet ad, olyan világosságra
van szüksége az embernek és van szükségünk nekünk is; minden embernek.
És éppen ezért, szükség van a mi életünkben arra, hogy Jézus világossága
beragyogja azt! Ez az Isten népének a többlete, ezért vagyunk. Nem
azért, hogy akármilyen szép alkalmakat rendezzünk. Kellenek azok is,
csak a lényeg ki ne maradjon, hogy Jézus áll a középpontban. Hogy őróla
beszélünk, és őrá mutatunk; a Megváltóra! Hogy ha ez igaz: elveszett
vagy, és ha valaki ezt megérti, fölragyog számára, hogy: de van neked is
szabadulás, új kezdet, boldogság és örök élet! Ez az igazi világosság,
amivel el akar vezetni bennünket, és sokszor, amikor mondjuk, hogy mi a
helyes, és mi a jó, és nem tudják az emberek elfogadni, akkor meg is
kell állni annak a tanításával, hogy mi a jó, hanem mellé kell tenni a
szabadítás örömhírét, mert Jézus nélkül nem tudja elfogadni az ember azt
sem, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi az igaz és mi a hamis, mi a
világosság és mi a sötétség. De ha Jézus tekintély lesz az életünkben,
ha szeretjük őt, mert megváltott bennünket és új életet adott, akkor
majd az ő szava is döntő lesz. Jézus kell, mint világosság, ahogy az
első betlehemi éjszakában is eljött és világosság ragyogott föl, amikor
az angyalok szózata hangzott: született néktek ma a Megváltó! S a
legnagyobb világosság lett azoknak a pásztoroknak, mert elindultak és
hittek annak a szónak: Menjünk el mind Betlehemig! S ott majd meglátjuk,
és elmentek, maradék nélkül és valóban, látták, hogy a jel
beteljesedett; ott van a jászolban Jézus.
S azért mondom el, mert nekem jubileumi évem ez a mostani, mert negyven
éve találkoztam az élő Jézussal, negyedik gimnazista koromban.
Fejszámolók kiszámolták már, hogy akkor 49-ben születtem, akkor pedig 17
és háromnegyed éves voltam. Középiskola végén találkoztam az Úrral, és
engem a barátaim vittek el a hívő közösségbe, és én csak barátságból
mentem el. S először csak azt éreztem, hogy milyen más ez a társaság,
mint a többi. Hát, most hadd fogalmazzam így; hogy az Isten szeretete és
a világossága járta át őket, mert ez egy hívő közösség volt. Milyen más
ott? Jó ott lenni. Vajon, ha közénk bejön valaki, azt mondja, hogy de jó
ezek között lenni, meg micsoda közösség, micsoda összetartás, micsoda
barátság?! Vagy a családunkba, ha jön valaki, ezt mondja? Én azt tudtam
ott mondani, és elkezdtem járni a barátság kedvéért, és egyszer csak
meghallottam, amiről beszélnek, s megértettem, hogy nekem is szükségem
van arra, hogy a saját irányításom, önző irányításom alól átadjam az
életem irányítását Jézusnak. De hát az nem úgy megy ám, hogy én azt
mondom, hogy én mostantól Jézusé leszek, mert, ha ő meg nem szólít és el
nem hív, akkor ez nem fog menni.
S akkor hadd mondom el, hogy ott voltam én, negyedik gyerek vagyok a
családban, és a többiek már kirepültek, ott voltam negyedik
gimnazistaként egyedül. Már a karácsonynak minden hangulata odébb volt,
66-ban, nem is volt karácsonyfánk, semmi különösebb. Hát ez nem is egy
igazi karácsony, szomorkodtam én ott magamban, mígnem édesanyám azt
mondja, hogy mégis csak kellene néhány fenyőgally; menjél le, ott
laktunk a belvárosban, menjél le, hozzál néhányat! Hát nekem semmi
kedvem nem volt lemenni. Hát, ott a szomszédban nyirbálták a fa alját,
mondom, adjanak már néhány ágacskát! Jó, áthoztam a szomszédtól, itt
van. Megint bementem a szobámba, mert addigra már volt. Nem úgy van,
mint ma, hogy eleve egy szobával kezdi a gyerek, hanem mivel a többi
három már kirepült, azért volt egy szobám. És akkor megint bejön
édesanyám, hogy hát kellene rá valami gyertya is. Szaladjál már le.
Akkor, abban az időben nagyon sok árus volt. Hát, nincs kedvem
leszaladni, hát előszedtem valami nagy kocsi gyertyát, itt vannak, ezek
is gyertyák, jó lesz ez, tessék. Visszamentem a szobámba. Megint jön;
jaj, de hát ezt nem tudom föltenni, azok a csipeszek, ami régen még,
ugye ilyen csiptetős gyertya volt még, nem elektromos gyertya, mindenki
tudja; az nem jó rá! Nem baj, megoldom! Körüldrótoztam, fölakasztottam
rá, tessék, megint visszamentem a szobámba, és akkor megint jött, hogy,
már hallottam a lépteit. Oda vagyok! Mit csinálok, nem tudom! Kellene
megint valami. Vagy csillagszóró volt, vagy valami díszt akart rá. Hát,
jól van, elmegyek. Ezt már nem tudtam, díszt csinálni a karácsonyfára,
annyira ügyes nem vagyok. Lehetett volna. És lementem, de hát elkezdtem
sétálni, és azért mondom el ezt az egészet, hogy Isten lekényszerített
otthonról. Akkor irtó pipa voltam, hogy miért nem hagynak engem nyugton,
de utólag tudom, Isten kényszerített le, hogy lemenjek otthonról, és
amíg ott sétáltam, összetalálkoztam azzal a barátommal, akinek a
gyülekezetébe elmentem néhányszor vele, és olyan jól éreztem magamat.
Mosta az autójukat is, Wolksvagen bogár volt. És aztán beszélgettünk,
azt mondja, most fogjuk a karácsonyt ünnepelni, nem akarsz-e följönni
hozzánk? Mondom: Dehogynem, fölmegyek. Föl is mentem. És ahogy leültek
ott, énekeltek egy éneket, imádkoztak, és az édesapja elkezdte olvasni a
Lukács evangéliumát, és odaérkezett, hogy: született néktek ma a
Megtartó. Ő semmi többet nem csinált, csak olvasta akkor a karácsonyi
történetet. És abban a pillanatban, mintha egy áramütés ért volna, hogy
ez csak nekem szól, egyenesen! Te azt akartad, azért imádkoztál, hogy
legyen igazi karácsonyod, hogy most akkor, ma történt meg, megszületett
a te Megváltód, itt van! És ezek suhantak át rajtam, ezt éreztem, amikor
azt az igét fölolvasta: született néktek ma a Megtartó! Neked
megszületett most a Megváltó, itt állok előtted. És amikor fölolvasták a
karácsonyi történetet és véget ért és imádkoztak, elmondtam az első
igazi imádságomat én is: Köszönöm Uram, hogy megszülettél énnekem, és
énértem is, hogy nekem is Megváltóm vagy, a bűnökből Szabadítóm. Hiszem,
hogy értem haltál meg. És én szeretnék neked élni és légy az életem Ura!
És attól kezdve, meg nem bántam, és az Úr útján járok negyven
esztendeje. S nem kellett engem noszogatni, hogy nézd, kisfiam, már fél
tíz van, talán indulnál a templomba, gyere velünk, meg hát azért, ha nem
is azért, de ha engem elkísérsz, legalább most havonta egyszer, vagy
valami… Nem volt, hála az Úrnak! Tudom, hogy vannak, akik kimaradnak
hosszú ideig, van ilyen is. De ez az Isten kegyelme volt, hogy én azóta
is örömmel járom az ő útját, mert világosságot adott nekem. És ez a mi
örömünk, ez a karácsonyi fény, ez az öröm, hogy megszületett a Megváltó.
S amikor most az év elején ott voltam Izraelben, és a betlehemi mezőn
jártam, másokkal együtt, és utána bementünk a születés templomába,
akkor, már előtte elmondtam nekik a megtérésem történetét, hogy én
karácsonykor tértem meg. És akkor azt mondták, hogy én olvassam föl a
Bibliából most a karácsonyi történetet. S ott olvashattam föl,
megrendülve és emlékezve mindezekre, hogy az Úr már ennyi ideje
megtartott, hogy az Úr az, aki adja a világosságot, hogy a betlehemi
mező éjszakájába fény ragyogott, ugyanúgy hisszük, hogy az ember
életében fény ragyoghat fel ma is és most is. Mindig, amikor az élő Ige
hangzik, a Krisztusról való bizonyságtétel hangzik; megláthatom, hogy
hol vagyok. Ha nem tértem meg, megláthatom, ha így maradok, elveszek, és
szükségem van a Megváltóra és fölragyog az ő dicsősége. Ha pedig az övé
vagyok, azt látom meg az ő világosságában, hogy mi az a bűn, ami még
lefele húzna, amit el kell hagyni, és amiben hozzá kell kiáltani
szabadításért, mert csak ő tud megszabadítani! És akkor, ha ő
megszabadít, akkor valósággal szabadok leszünk, s akkor világos az
életünk, a tekintetünk, a szavunk, a bizonyságtételünk, a járásunk,
minden. Nem lesz sötét és kacskaringós út és kacskaringós beszéd; hogy
én így, meg úgy gondoltam, hanem lesz az egyenes.
És még arról beszélnék, de eltelt az időnk, hogy mit is jelent ez az
egyenes, világos beszéd. És sok baja származik az embernek az egyenes
beszédből, és az igaz beszédből. De megint visszatekintve, és
hosszútávon nézve, azt látja, hogy ez őrizte meg, ez tartotta meg, a
hitben, a becsületben, a bajoktól megőrzött. Ezt majd egy következő
alkalmon talán elmondhatjuk. Testvérek! Nincs nagyobb dolog, mint az
Isten világossága. És ahol hangzik az Ige, ott világosságot ad az Isten,
és kívánom, hogy hallgassák, hangozzék sokat az Isten Igéje; és lesz a
legnagyobb emberi bölcsességnél is nagyobb világosságunk. Ámen.
*
* *
Az
előadás internetes változatának oldalai magnetofon felvétel alapján
készültek.
Lektorálta: Sz. B. * Összeállította: G. A.
|
|