„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

Hol töltöd az örökkévalóságot?

Jel 21,6-7/8/

A címben föltett kérdés talán idegenkedést vált ki azokból, akik magukat „modern” gondolkodásúnak tartják, de kérem: ne tekintse senki „ósdi, kegyes frázispuffogtatásnak". Hiszen ez a leghatalmasabb kérdés  mindegyikünk mulandó élete fölött, és amit Isten tudtunkra ad ezzel kapcsolatban, az a legszemélyesebben érint és kikerülhetetlenül felelőssé tesz bennünket. Csak két lehetőség van, amit az ÚR meghatároz igéjében: vagy örökre ott lehetsz az Ő boldogító jelenlétében, éltető szeretetében, - vagy örökre ki leszel zárva onnét.

Isten, aki Fiában, Jézusban nyilatkoztatja ki nekünk lényét, szent szeretetét, befejezett tényként közli velünk azt, ami számunkra a kikutathatatlan jövő titka lenne. Biztosít afelől, hogy üdvtervének, mindent újjáteremtő  szándékának megvalósulása nem kétséges. „Megtörtént" (6.v.), mondja Ő, akivel kezdődik és végződik  minden,   mert Ő maga a kezdet és a vég. Az eget, földet átfogó és újjáteremtő fenséges kijelentéséhez kapcsolódik az Ő bensőséges, mindnyájunk szívét egyenként irgalommal kereső ígérete: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz" (6b-7.v.).

Isten tudja, hogy tőle elszakadt, magunkat kereső állapotunkban (ez a bűn!) mi mind Őrá szomjazunk, és semmi meg nem elégíthet: se pénz, se szesz, se misztika, se szex mámora, vagy sorolhatnánk bármit, ami ezen a világon akár nemesnek, akár nemtelennek számít... Az „élet vizének forrása" a Megváltó Úr Jézus Krisztusból fakad csak; és halott lelkünket nem elevenítheti meg és nem üdítheti föl más, csak az a megfizethetetlen, „ingyen" kegyelem, hogy Isten „szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul   bűneinkért" (1Jn  4,10b). Isten azt is tökéletesen tudja, hogy míg „önmagunkért reszketünk", csak vesztesek lehetünk nélküle, magunkat és másokat tönkretéve, lutheri kifejezéssel élve: „az  ördög, a világ és a test" bűvöletében. Mennyei Atyánk pedig győztessé akar tenni: győztessé önmagunk és a bennünk lakó bűn fölött; győztessé a világ megejtő csábításai, megtévesztései és megfélemlítései fölött; győztessé a Sátán igézetével, vádjaival és kényszerítő hatalmával szemben; s végül győztessé a halál fölött is! Hogy lehetsz „győztes"? Ha van  Istentől  született hited, amelyben Isten maga kapcsol oda az Ő Fiához; és Szentlelke által bizonyossággal ajándékoz meg afelől,  hogy bűneidet megbocsátva gyermekévé fogadott, gyermekeként nevel, vezet és megőriz, és örökre kellesz neki...  (Vö. 1Jn  5,4-5!)

Miközben Atyánk erre a hitre hív, és ezt a hitet ajándékképpen kínálja nekünk, Ő, a szent Isten, félelmetes erővel figyelmeztet örök ítéletére is: meg ne vessük Krisztushoz hívó szavát! „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta" (Jn 3,36). Van kárhozat, van örök tűznek ítélete: mert az Isten szent, mert az Isten - Isten! A végtelen szeretet a bűnnel nem alkuszik: mivel éltetni akar, éppen ezért az ítélet következik belőle az életrontó gonosszal szemben! Bizony, kihagyhatatlan igeszakaszunkból a zárójelbe tett 8. vers is. Számomra olyan fájdalmas különben ez a zárójel, mert arra a be nem vallott gyakorlatra utal egyházunkban, hogy „az ítéletről inkább ne beszéljünk, mert még több embert elveszítünk". Hadd idézzek itt néhány sort Albert Lüschertől: „Miért kell az embernek oly kétségbeesetten védekeznie az ítélet valósága ellen? Aki egy kissé jártas a bibliai lélektanban, az tudja, hogy csak a bűnnel terhelt szív kénytelen teljes elszántsággal azt állítani, hogy az örök kárhozat a vallási fanatikusok találmánya, tehát nem létezik".

Ne csapjuk be magunkat és másokat sem...  Ne hazudjuk az Úr Jézusnak hinni és engedelmeskedni nem merő gyávaságot toleranciának, szívünkben rejtegetett intoleranciával az igazság ellen. Ne fabrikáljunk a „mássághoz való jogot” abból, ami Isten előtt utálatos, és amiből Krisztus meg tud szabadítani (lásd pl. a homoszexualitás ügyét). Ne legyünk lélekgyilkosok, és ne próbáljuk a „keresztyénséget” sem közös nevezőre hozni bármiféle bálványimádással, okkult, mágikus - bár esetleg tudományosnak álcázott - praktikákkal, mert a Krisztus nélküli „keresztyénség" Urunk ítélete szerint kidobni- és eltaposnivaló „megízetlenült só". Ne minősítsük a paráznaságot vagy pl. a magzatpusztítást sem „felelős szeretetnek"...   Mert mindezekért Isten haragja jön, ha bűnbánat nélkül megmarad bennük az ember! Túróczy Zoltán lényegre törő mondatát idézem most: „Senki sem kárhozik el bűneiért, hanem csupán a kegyelem elutasításáért”.

A  kegyelemnek ne elutasítói, hanem hálás hittel elfogadói legyünk, hogy a  mi szívünkben is zengjen Isten  kinyilatkoztatására az a válasz,  amit egy csodálatos finn ének így dalol el: „Igen, ott minden kész. Igen, ott minden kész. Minden győztesnek jár örök rész. Boldog, véghetetlen öröm vár odafenn, Jézusért én is elnyerhetem."                                                                                                                                                           

      Adámi László, 2001. november 25.