A számítógép-technika “őstörténete”
1600-1960

Tartalom

Előzmények

Számítástechnika

Irányítástechnika

Információtechnika

A mechanika kora

Számoló- és logikai gépek

Programvezérlés

Információtechnika hatása

Az elektromechanika korszaka

Villamosított mechanika

Elméleti alapok

Információföldolgozás

Elektromechanikus számítógépek

Az elektronika korszakának kezdete

Az elektronika alkalmazása

Az első elektronikus számítógép(ek)

A Neumann elv

Memória

Perifériák

A felhasználási terület kiterjesztése

A számítógépipar kezdete

Az áttörés

a Tranzisztor

b Programozás

Magyarországi fejlesztések

Röviden a jelenről és a jövőről

A honlap tartalomjegyzéke
Előzmények Mielőtt a számítógép “őstörténetéről” szólunk, két - sajnos eléggé elterjedt - félreértést kell eloszlatnunk.

1. A számítógép nem számító gép! A számítógép olyan technikai rendszer, amely (magyar nevétől eltérően) nem (csak) számítások elvégzésére, hanem (elvileg) bármely, algoritmusokkal megfogalmazható feladat megoldására alkalmas. (Egyes idegen nyelvekben a név jobban tükrözi a valódi funkciót. Pl. a francia ordinateur = “rendezőgép”, “szabálygép” v. a finn tietokone = “tudásgép”.)

2. A számítás-technika nem azonos a számítógép-technikával! A számítástechnika (csak) a számoló, ill. számító műveleteket gépesítő eszközök és módszerek összessége. A számítógép-technika viszont mindazon eszközöknek és módszereknek az összessége, amelyekkel az ember a számítógépet különféle feladatainak megoldására fel tudja használni. (Ennek felel meg az angolszász Computer Engineering, míg a csak számolásra szolgáló gép Calculating vagy Computing Machine.) Számítástechnikai eszköz pl. az abakusz, a logarléc, a számológép (kalkulátor). A mai számítógépek nem csak (nem is elsősorban) számításokra szolgálnak; lényegében logikai gépek, amelyekkel - elvben - minden algoritmizálható feladat megoldható, s így fölhasználásra kerülnek az élet (szinte) minden területén. Ezek közé tartoznak a számítások is, de ezen túl - és annál sokkal szélesebb körben - az információkezelési és a folyamatirányítási feladatok, sőt a tervezés, a döntés-előkészítés és a művészi alkotások egyes részfeladatai is.

A mai számítógépek folytatói és egyben “egyesítői” is azon évszázados törekvéseknek, amelyekkel az ember gépesíteni akarta

1) a nagytömegű számításokat,
2) az egyre növekvő adatmennyiségek kezelését és
3) az egyhangú termelő tevékenységet.
 

A számítógép "törzsfejlődési" fája
Számítástechnika A számítástechnika területét lényegében 2 csoportba sorolhatjuk. Az egyik: az eljárások, formulák (mai szavunkkal: algoritmusok), amelyekkel utasítássorozatokká alakíthatók a bonyolult számítások. A másik: az eszközök (gépek), amelyekkel gépesíthetők az egyhangú, fáradtságos számítások.

Számítási algoritmusokra már a papirusztekercseken is (pl. Rhind papirusz) találhatunk utalásokat, de maga az elnevezés Al-Chvarizmi arab matematikus könyvének latinra fordított címéből ered. Ebben írta le korának legfontosabb számítási eljárásait. Az algoritmizálható számítások körét szélesítette ki Francois Vieta (1540-1603) azzal, hogy 1580 körül bevezette a matematikában a betűk használatát. A következő jelentős előrelépés John Napier, Merchiston bárója (1550-1617) nevéhez fűződik, aki föltalálta a logaritmust (1614). Mindezek azonban nem mentesítették az embert a számítások egyhangú munkájától. Már Leibniz is megjegyezte: “Kiváló emberekhez nem méltó, hogy rabszolga módra órákat vesztegessenek el olyan számítások elvégzésével, amelyeket bárkire nyugodtan rá lehetne bízni, ha gépet használna”. Ezeket a gépeket meg kellett alkotni. Kezdettől fogva két (gyakran párhuzamos) lehetőséget használtak fel a számítások gépesítésére: a digitális eszközök csak meghatározott (diszkrét) értékeket vehetnek fel, míg az analóg eszközökön két határérték között “bármely” érték folytonosan ábrázolható.

Amikor a számoknak kavicsokat (lat. calculus, innen ered a kalkulátor = számológép szó) vagy a kéz ujjait (lat. digitus, innen származik a digitális elnevezés) feleltették meg, ún. diszkrét eszközöket használtak. Dél-Amerikában az inka csomók (quipu), Európában a homokba rajzolt vonalakra “vetett” kavicsok tekinthetők az első számítógépnek, amelynek fejlettebb változata az abakusz (illetve Kínában a Kr. e. 1000 körül, a Csu dinasztia idején meghonosított szuanpan vagy a japán szoroban). Az ókori abakusz 6...8 jegyű, a 10. szd.-ban már 12 jegyű. Herbert, a későbbi II. Szilveszter pápa (940-1003) 27 jegyű abakuszt készített. (Az abakusz mérete kb. 40×50 cm.)

Napier - a logaritmus bevezetésével egy időben (1617) - a szorzáshoz egy új eszközt alkotott. Ezek az ún. “Napier pálcikák” mozgatható lapocskák voltak, amelyek szegmenseiben a szorzandók láthatók. A tolómérce (logarléc) ősét E. Gunter (1581-1626) találta föl, majd tökéletesebb változatát - egymástól függetlenül - W. Oughtred (1574-1660) és R. Delamine. A jelenlegi logarlécformát 1657-ben S. Partridge alkotta meg.

Az első, az alapműveletek gépesítésére szolgáló - valóban gépi - szerkezeteket alkottak: 1623-ban W. Schickard (1592-1635), az összeadást és a kivonást teljesen, a szorzást és az osztást részlegesen automatizálva; 1642-ben B. Pascal (1623-1662) (csak) összeadásra és kivonásra, 1673-ban G. W. Leibniz (1646-1716) a négy alapművelet végzésére. Az Ő általa kialakított elveket (pl. “Leibniz kerék”) hasznosították a 19. és a 20. sz. mechanikai számológépeiben.

A másik módszer a megoldandó feladathoz hasonló (gör.: analóg) folyamatot megvalósító szerkezeteket alkalmaz. A geometriában Eukleidész által bevezetett fogalmat Galilei, majd Newton terjesztette ki a folyamatok, jelenségek körére. Ezzel megalapozták az analóg számítási módszereket. Ezek eszközei voltak pl. a geometriai modellek, a holdfogyatkozást ill. bolygópályát számító gépek, planetáriumok. Analóg számítógép a planiméter is, amellyel a görbe alatti terület határozható meg (lényegében: integrátor).

Irányítástechnika Az ember - szinte egész történelme során - törekedett a monoton termelési tevékenység gépesítésére is. Arisztotelész írja: “Ha minden eszköz képes lenne utasítások alapján önmagától elvégezni a munkát, ha a mondabeli Daidalosz szövőszékei önmaguktól szőnének ..., úgy a munkavezetőknek semmi munkájuk sem lenne és a gazdagoknak nem, lenne többé szükségük rabszolgákra.” Az első csapdák az ősei, a kalapácsot vagy fújtatót mozgató bütykös tengelyek, majd az ezekből kifejlesztett vezérlő dobok - a maguk bináris utasításaival - már közvetlen elődjei a vezérlés gépesítésének (részletesebben). Az ókori mondák világa több példával is szolgál különféle tevékenységek automatizálására. (A görög eredetű automata szó is az önmagától való működésre utal.) Ilyen pl. Héphaisztosz “arany szolgálólánya”; Homérosz Iliászának “magától mozgó” háromlábú széke; a Pütagorász tanítvány Archüatasz repülő fagalambja a Kr. e. 4. szd. első feléből. Nabisz, Sparta tirannusa (Kr. e. 200) állítólag egy robot tulajdonosa volt, amely úgy nézett ki, mint a felesége Apega, de ruhája alatt tüskékkel volt felfegyverezve. Ha egy spártai az adófizetést megtagadta, a robothoz vezették, “aki” átkarolta a szerencsétlent és addig szorította magához, amíg a pénzt át nem adta vagy meg nem halt. Az alexandriai Héron (Kr. e. 1. szd.) oltára a tűz meggyújtása után automatikusan kinyitotta a templom ajtaját. Ebből a korból ismertek különféle vízórák is. Héron ír egy automatikus színházról: “A nyitó jelenetnél 12 figura állt 3 csoportban a színpadon, mutatva, hogy egy hajót építenek. Egyesek fűrészeltek, mások vágták a fát. Volt aki kalapált, mások vésővel dolgoztak. Mint az igazi munkások, mindeközben nagy lármát csaptak.” Az arabok is építettek hasonlókat: az ebéd idején trombitáltak, mozgatták a bolygókat az állatövben vagy 12 lovast 12 kapun át ugrattak. A bagdadi Abdullah al-Mamun kalifa (Kr. u. 827) automatája egy aranyból és ezüstből készült fa volt, amelynek ágain fémmadarak énekeltek. Kínában a Jüan dinasztia utolsó császára híressé vált játékaival. Farkát csapkodó sárkányokat és hasonló automatákat épített.

A 13. szd.-tól kezdve egyre több vezérlő automatát ismerünk: rugós órákat, játékokat irányító, a dallamismétlést mechanikus eszközökkel megvalósító zenélő dobozokat, különféle mechanikus automatákat. Különösen kiemelkedő szerepe volt ebben a svájci Droz családnak, akik a 18. században igen bonyolult folyamatokat (zongorázást, rögzített szöveg ismételt leírását) megvalósító babákat készítettek.

Információtechnika A mai számítógép-technika harmadik forrása az információk szerzésének, tárolásának, továbbításának és földolgozásának technikája. Eredete visszavezethető az ősi barlangrajzokig, a szám- és betűábrázolás kialakulásáig. Már az ókori könyvtárakban “index” jelöli az egyes “könyveket” a könnyebb visszakereshetőség érdekében. Az ókori birodalmak az információ továbbítását nemcsak lovas futárokkal oldották meg, hanem pl. “kódolt” fény- vagy hangjeleket továbbító hírközlő láncokat is szerveztek. A tárolás és továbbítás területén forradalmi változást hozott Gutenberg (1394-1468) találmánya: a cserélhető betűkkel történő könyvnyomtatás.

*

A következőkben tárgyalt időszak számítógép története 3 szakaszra bontható: az első - közel 120 éves - szakasz eszközei tisztán mechanikaiak. A második - mintegy 60 éves - szakaszt az elektromos ill. elektromechanikus szerkezetek jellemzik. A harmadik az elektronika (napjainkig tartó) korszaka.

A mechanika kora A számítógép-technika fejlesztését a 18. sz. közepétől a társadalom, a természettudományok és a technika (így többek között a navigáció, a csillagászat és a kereskedelem) terén megnövekedett számítások igényelték. Pl.: a tengeri hajók navigálásához gyorsan és pontosan kellett (volna) meghatározni a hosszúsági fokot; az összegyűlt nagytömegű adatok feldolgozásához, értékeléséhez, a kereskedelmi áruk nyilvántartásához igen hosszadalmas számításokra volt szükség; nem tudtak bonyolult görbék alatti területeket pontosan kiszámítani.

A fejlesztés lehetőségeit a mechanika és a matematika fejlődése teremtette meg. Az ipar - különösen az óra- és gépgyártás - fejlesztése egyre finomabb mechanikai szerkezetek kialakítását tette lehetővé. A már említett játékautomaták közül e korszak kezdetére (1769) esik Kempelen sakkozó “automatája”. A számítógép-technika fejlesztésére legnagyobb hatással a szövőszékek lyukkártyás vezérlése volt. Ez ugyanis - lényegében - a szövőmintakészítést, annak algoritmusa szerinti igen-nem utasítások sorozatát végrehajtó szerkezettel automatizálta.

A bináris aritmetika alapjait 1666-ban Leibniz fektette le De arte combinatoria c. tankönyvében. Ezt fejlesztette tovább - az egész további fejlődést meghatározóan - George Boole (1815-1864), aki művébenkifejezte ... a következtetés alapvető törvényeit az algebra szimbolikus nyelvén”, s így a logikát algebrai formulákká redukálta. Ezzel lehetővé tette logikai feladatok megoldásának algoritmizálását.

Az analóg módszerekről lásd a Modellezés matematikai módszerei tanulmányt.

Számoló- és logikai gépek A megnövekedett és sürgető igények a kor legkiválóbb tudósait ösztönözték arra, hogy - a meglévő technikai alapokon - új módszereket ill. eszközöket fejlesszenek ki. Ettől kezdve már egyértelműen megkülönböztethetők az analóg és a digitális gépek.

Az analóg technika fejlesztésében elért eredmények: 1814-ben J. H. Hermann német mérnök megalkotta az első planimétert, a görbe alatti terület mechanikus szerkezetű integrátorát, majd 1854-ben J. Amsler elkészítette az ennek napjainkban is használatos változatát (ami - mint említettük - analóg számológép!). Lord Kelvin (W. Thomson, 1824-1907) harmonikus dagály-analizátort és dagály előrejelzőt készített. Ő és J. C. Maxwell (1831-1879) analóg számológép készítésén dolgoztak. Már ebben az időben is többen foglalkoztak az elektromos analógiával. G. R. Kirchhoff (1824-1887) 1845-ben a síkkondenzátort rézfólia elektromos modelljével vizsgálta. Elektrolit modelleket elsőként W. R. Smith (1872) és W. C. Adams (1875), majd Förster (1913) használt Laplace egyenletek megoldására.

A 18. sz. végén Charles, Stanhope grófja (1753-1816) szerkesztette meg a formális logikai problémák megoldására szolgáló első gépet, 1850 körül pedig W. S. Jevons (1835-1882) egy olyan gépet, amely elég hatékony volt ahhoz, hogy vele egy bonyolult problémát gyorsabban lehessen megoldani, mint nélküle.

A digitális technikában az első hatékony mechanikus szerkezetű, Leibniz elvét felhasználó számológépet 1779-ben M. Hahn, majd 1820-ban Ch. X. Thomas de Colmar építette. (Az 1862. évi londoni Nemzetközi Kiállításon érmet nyert vele.) Ebből a következő 30 évben kb. 1500 darabot gyártottak “Arithmometer” néven. Sebessége: 2 db nyolcjegyű szám szorzása 18 mp; tizenhatjegyű szám osztása nyolcjegyűvel 24 mp; tizenhatjegyű számból négyzetgyök vonása 1 perc. Hasonló működésű számológépet készített F. S. Baldwin 1872-ben, az USA-ban. 

OdhnerEnnek továbbfejlesztése volt W. T. Odhner néhány évvel későbbi gépe (1878), amelyet ezután Odhner kerékként ismertek. E gép (amelyet 1892 után Brunsviga néven is terjesztettek) előnye az Arithmometerhez képest egyrészt egyszerűsített átviteli mechanizmusa volt, amelynek következtében lényegesen gyorsabban lehetett vele dolgozni, másrészt az, hogy sokkal olcsóbb volt.
Brunsviga gép   
Ezért egészen 1960-as évekig világszerte elterjedt, különösen a tudományos számítások körében, egészen addig, amíg helyére nem lépett az elektronikus kalkulátor.

Egy másik gépet 1887-ben a zürichi O. Steiger fejlesztett ki, L. Bollée tervei alapján. Ez lényegében a “Napier pálcika” automatizált változata volt. “Millionaire” néven 2500 darabot adtak el belőle 1912-ig, 1910-től már villamos motorral meghajtva. Sebessége: 2 db nyolcjegyű szám szorzása v. hatjegyű számok osztása 6...7 mp; kilencjegyű szám négyzetgyöke 5 jegyre 18 mp.

1897-ben A. Michelson (1852-1931) és S. W. Stratton (1861-1931) olyan analizátort szerkesztett, amely 20 tagból álló Fourier sorokat is tudott kezelni. (Az 1900. évi párizsi Világkiállításon nagydíjat nyert.)

E vázlatos felsorolás is szemlélteti, hogy a 19. szd.-ban igen jelentős fejlesztési eredményeket értek el az analóg és digitális számítástechnika területén. Ezek a szerkezetek azonban kézi irányításúak voltak: a műveletek sorrendjében kellett a kezelő embernek a szerkezeteket működtetni, ami a számítások elvégzését bonyolulttá tette. A gyökeres változáshoz azt kellett megoldani, hogy a gép csak a kezdeti adatokat kapja meg és “saját maga tudja”, hogy milyen sorrendben hajtsa végre a műveleteket. Más szavakkal: meg kellett alkotni a számológép (vagy már számítógép?) programozásának lehetőséget. Ennek elvi alapjait fektette le Charles Babbage (1791-1871), felhasználva a termelésirányításban elért eredményeket (Jacquard).

Programvezérlés  Babbage első munkája az ún. differencia gép volt, amellyel magasabbrendű polinomok értékét is ki lehetett számolni. Azzal kezdődött, hogy 1822-ben, cambridge-i szobájában, csillagászati számítások ellenőrzése közben így szólt J. Herschel csillagászhoz és fizikushoz: “Adná Isten, hogy ezeket a számításokat gőzzel lehessen elvégezni!”. A későbbi Sir John így válaszolt “Ez nagyon is lehetséges!” Babbage még ez évben írt a gépről egy tanulmányt, majd Sir Humphry David, a Royal Society elnöke címére küldött levelében beszámolt a gép előnyeiről és a felépített kis modellről. Az elnök megértette, hogy egy ilyen készülék megszabadít az ismétlődő számítások “tűrhetetlen munkájától és fárasztó egyhangúságától”.
A gép azon a felismerésen alapult, hogy egy
alakú polinom i-dik differenciája Δi = i! formában adható meg.

Pl. egy y = x+x2+C másodfokú polinomra
 


x=
y=
Δ1=Δy
Δ2=Δ(Δ1)
1
2+C
-
-
2
6+C
4
-
3
12+C
6
2
4
20+C
8
2
5
30+C
10
2
6
42+C
12
2

A brit kormány hozzájárult egy hatodfokú, 20 számjegyes differenciagép megépítéséhez. A munka 1823-ban kezdődött. 14 évi munkára az állam 17 ezer £-t adott. De 1842-ben a kormány a tervet már halottnak tekinti, G. Airy királyi csillagász véleménye alapján: “Miután kellőképpen elmélyedtem a témában, válaszként azt a véleményemet közöltem, hogy a gép értéktelen.

Babbage részletes leírása, amely 1834-ben jelent meg az Edinburgh Review hasábjain, felkeltette P. G. Scheutz (1785-1873), egy stockholmi technikai folyóirat szerkesztőjének figyelmét. Fiával megépített előbb egy kisebb, majd egy nagyobb differenciagépet, nyomtatóval együtt. Ez már nemcsak decimális számításokat végzett, hanem fokokat, perceket és tizedmásodperceket is számolt. Az egész gép “nem volt nagyobb, mint egy zongora”. 1854-ben mutatták be Angliában és az 1855. évi párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert. Több évig működött a New-Yorki Dudley Obszervatóriumban. (Jelenleg: a londoni Science Museum-ban látható!)
 
 


Babbage analitikus 
gépének "malma"
Babbage gépének rekonstrukciója
a londoni Science Museumban

Babbage valóban korszakalkotó gondolata az analitikus gép volt. 1832-től haláláig dolgozott rajta. (1837. dec. 26-i keltezésű, nem publikált kézirata részletesen ismerteti a gép terveit.) Ez a gép a modern elektronikus számítógépek lényeges részrendszereit tartalmazta, természetesen mechanikai szerkezettel. Fő részei: a malom és a tároló. Előbbi hajtja végre a műveleteket, utóbbi (amely 1000 db ötvenszámjegyes regiszterből állt) tartalmazza a földolgozandó adatokat és a közbenső eredményeket. A műveletek irányítására - a Jacquardéhoz hasonló - lyukkártya köteg szolgál. Saját közlése szerint az ipari eredmények (Jacquard) ösztönözték Babbage-t a vezérlőkártyák számítástechnikai fölhasználására. Két fajta kártyaköteget tervezett: az egyik (operációs kártyák) a végrehajtandó műveleteket írta le, a másik (a változók kártyái) azokat az adatokat tartalmazta, amelyeken a műveleteket végre kellett hajtani. Minden operációs kártya 3 további kártyát igényelt, amiből kettő a változók és a konstansok számszerű értékeit adta meg, egy pedig annak a változónak a nevét, ahová az eredményt le kellett rakni. A tervek szerint két ötvenjegyű szám összeadásához 1 mp, szorzásához 1 perc szükséges. 1842-ben jelent meg L. F. Menebrea könyve Babbage analitikus gépéről. Ezt Ada Augusta, Lovelace grófnője, Byron leánya még abban az évben lefordította, és hozzá jegyzeteket is írt, amelyek terjedelme meghaladta a könyv kétszeresét. Ebben írja: “az analitikus gép algebrai mintákat sző, éppúgy, mint a Jacquard szövőszék virágokat és leveleket”. Ada grófnő először fogalmazta meg a ciklus és (mai terminológiával) a szubrutin fogalmát.

Babbage tragédiája, hogy gondolatai 100 évvel megelőzték korát. Aiken - aki az USA első elektronikus számítógépét építette - mondta: “Ha Babbage 75 évvel később élt volna, én munka nélküli lennék.” Lord Moulton - aki 1870-ben meglátogatta a 80 éves tudóst - visszaemlékezésében elmondja, hogy minden szobában az analitikus gép egy-egy változatát látta, amelyet Babbage mindig egy jobb ötletért hagyott abba, s fogott hozzá egy másikhoz, mondván: “Ezt sohasem fejeztem be, mivel egy másik, ennél sokkal hatékonyabb módszer jutott eszembe.” A munkát halála után fia, Henry P. Babbage folytatta, a “malmot” megépítette és 1888. jan. 21-én üzembe helyezte, kiszámítva vele az iπ szorzatokat (i=1...44), 29 számjegyre. Az analitikus gép egyes részei ma is láthatóak a londoni Science Museum-ban.

Információtechnika hatása Az 1870-es években C. L. Sholes készítette el a mára elterjedt betűelrendezésű írógép-billentyűzetet (QWERTY keyboard), amelyet a modern számítógépek is használnak. Kezdetben azonban csak azt az ötletet vették át az írógépek fejlesztéséből, hogy a számológépeknél is billentyűket használjanak a számok bevitelére. Az első ilyen kísérlet J. M. Parmelee nevéhez fűződik (1850), de ez csak egyetlen számoszlop összeadására volt alkalmas és nem volt sikere. Az első sikeres “keyboard machine”-t egy 20 év körüli amerikai, D. E. Felt tervezte.  Kétévi fejlesztés után egy gyakorlatilag is használható gépet készített, amelyet Comptometer néven 1870-ig gyártottak. Felt 1889-ben megalkotta az első eredménynyomtatót. Ezzel egyidőben W. S. Burroughs olyan szerkezetet alkotott, amely a billentyűn megadott számokat előbb tárolta és csak akkor kezdődött el a beviteli művelet, amikor az adatot a kezelő helyesnek találta. A gép nemcsak az eredményt, hanem a bevitt adatokat is kinyomtatta. (Ezt alkalmazta J. Powers 1910-ben a népszámlálási adatföldolgozáshoz.) Az első ilyen gépet 1890-ben gyártották, de csak egy-két év múlva kezdték terjeszteni. Népszerűsége növekedett (1906-tól villanymotorral működött) és 1909-ben 15000 gépet adtak el.

Az adatbevitel egy más megközelítését alkalmazta Oscar és David Sundstrand 1914-ben. Gépükön csak 10 billentyű volt, mindegyik egy számjegyre, valamint az ellenőrző számokra. Az adatbevitelt a legnagyobb helyértékű számnál kellett kezdeni. A kocsi tároló regisztere mindegyik után egyet lépett, és a szám látható volt. Amikor komplett lett az adat, egy gombot lenyomva kellett bevinni. Ez inkább “billentyű-tároló” semmint “billentyű-vezérelt” változat volt.

Az új “billentyű-tároló” technika gyorsan terjedt a számológépek körében, és fokozatosan átalakította a gépek valamennyi aritmetikai funkcióját. Az elsők között volt a TIM Arithmometer, amelyet közvetlenül az I. vh. előtt építettek. Ezzel kb. egyidőben J. R. Monroe és F. S. Baldwin egy új, teljesen “billentyű-tárolós” kalkulátort építettek, amelyet 1922-től gyártottak. Kicsit később egy hasonló gép került forgalomba, amely lényegében Odhner gép volt, egy, a szorzandók bevitelére szolgáló 10 billentyűs billentyűzettel. Csak az 1930-as években érte el a mechanikus kalkulátor a végső formáját, amelynél automatikusan lehetett bevinni a szorzandókat vagy osztandókat a billentyűzeten keresztül.

Az elektromechanika korszaka Villamosított mechanika Az elektromosság gyökerében átalakította a számítógép-technikát. Egyrészt a kézi meghajtást villanymotorral lehetett felváltani. (Ilyen volt pl. Millionaire villamosított változata.) Az ekkor kialakított villanyírógépekből, elektromos távírógépekből “születtek meg” később a számítógépek bemeneti és kimeneti egységei. Másrészt a mechanikus végrehajtó (számláló) szerkezeteket a távíró- és telefonkészülékekben alkalmazott jelfogókkal lehetett helyettesíteni. Végül az adat- és utasítás-bevitelt is egyszerűsítették a villamos eszközök, a távíró-, ill. a telefonközpontok dugaszolós táblái, lyukszalag ill. lyukkártya egységei, majd az automatikus telefonközpontok számkeresési, tárolási és kapcsoló áramkörei felhasználásával.

Mindezekhez azonban szükség volt néhány alapvető kérdés elméleti tisztázására.

Elméleti alapok Babbage - előzőekben említett - munkái megalapozták a programvezérlést. Ezekre építve kellett kialakítani az elektromos (majd az elektronikus) rendszerek elméleti alapjait.

1936-ban A. M. Turing megmutatta, hogy az olyan gép, amely el tud végezni néhány alapvető műveletet, bármilyen számítás elvégzésére alkalmas. Ezzel precízen megfogalmazta az univerzális számítógép alapelveit. 1937-ben C. E. Shannon és G. Stibitz bemutatta: hogyan lehet leképezni a Boole logikai algebrát jelfogókra.

Ezzel egyidőben, egymástól függetlenül a német Konrad Zuse és a bolgár származású J. V. Atanasoff leírták a bináris gép előnyeit, valamint a logikai és az aritmetikai gépek azonosságát.

A számítógépek felépítésének és működésének elméleti megalapozása Neumann János nevéhez fűződik (erről azonban külön szólunk).

Információföldolgozás Az USA 1879-ben létesített Népszámlálási Hivatala megbízásából H. Hollerith (1860-1929) készítette elő az 1880. évi népszámlálás adatainak elemzését. A földolgozás 7½ évet vett igénybe és az utolsó kötet 1890-ben, a következõ népszámlálás elõtt nem sokkal jelent meg. Az USA lakossága rohamosan nõtt (10 év alatt 50 millióról 63 millióra), így a 10 éves adatok már teljesen elavultak. Hollerith elvállalta a számítások gépesítését és elhatározta, hogy - Babbage-hez hasonlóan - Jacquard-féle kártyákat fog használni. 1885-ben építette meg a lyukasztó és az olvasó gépeket. Az olvasók a lyukak érzékelésekor jelfogókkal számoltak, percenként 50...80 kártyát dolgoztak fel.

Az 1890. évi népszámlálás földolgozása - az adatok 25%-os növekedése ellenére - csak 2½ évet vett igénybe. 1901-ben numerikus billentyûzettel egészítette ki a rendszert. (1911-ben a brit népszámlálás eredményeit is ilyen gépekkel dolgozták fel.)

L. J. Comrie (1893-1950) új-zélandi csillagász a Hollerith géppel táblázatokat készített a Hold pozíciójáról. Ez egyfajta áttörés volt: statisztikai célra készült gépet tudományos célra használtak fel!

Hollerith is felismerte, hogy ezek a gépek másra is alkalmazhatóak, s ezért céget alapított 1896-ban Tabulating Machine Company (TMC) néven. 1911-ben a TMC egyesült az International Time Recording Company és a Dayton Scale Company cégekkel, Computer-Tabulating Recording Company néven. Ennek elnöke 1914-ben Thomas J. Watson lett és 1924-ben felvette az International Business Machine Corporation (IBM) elnevezést.

Eközben az USA Statisztikai Hivatala, felismerte, hogy sokkal nagyobb földolgozási sebességekre van szükség. Megbízásukra J. Powers a Hollerith-rendszertől eltérően nem elektromechanikus, hanem mechanikus gépeket épített. Lyukasztógépeihez Burroughs féle billentyűzetet használt. Osztályozó és tabuláló gépei is mechanikusak voltak. Több mint 300 gépet gyártottak az 1910. évi népszámláláshoz. 1926-ban listázó számológépet készített, amely kilistázta a számokat és az eredményeket.

Powers is - mint Hollerith - felismerte a széleskörű hasznosítási lehetőségeket és 1911-ben megalakította a Powers Accounting Machine Company-t, amely 1927-ben egyesült az írógépeket gyártó Remington céggel Remington Rand néven. Ebből alakult meg a Sperry Rand Corporation.

Hollerith és Powers által alapított vállalatok az 1950-es évektől az elektronikus számítógépipar legfontosabb cégeivé váltak. A lyukkártya-lyukasztók és -olvasók az elektronikus számítógépek bemeneti-kimeneti részrendszerei lettek.

Elektromechanikus számítógépek Közben folytatódott az analóg gépek fejlesztése is. Még közel öt évtizednek kellett eltelnie, míg a digitális technika gyakorlatilag uralkodóvá vált, s az analóg számítógépek csak egy szűk felhasználási területre szorultak. 1916-ban Case School of Applied Sciences és Geneva Riverbank Laboratories (Illinois) analóg integrátorokat, analizátorokat készíttetett. Az I. vh. alatt a tengerészeti lövegekhez lőelemképző (mechanikai) analóg számítógépeket építettek. A General Electric Co. és a Westinghouse cég 1929-ben egy hálózat analizátort fejlesztett ki. 1927-ben az MIT analóg integrátora olyan sikeres volt, hogy emiatt itt hosszú időre az analóg módszer uralkodott. V. Bush (1890-1970) 1925-től általános felhasználású mechanikai differenciál-analizátort tervezett, amelyek korszerűsített változatát 1942-ben helyezték üzembe. Később, a II. vh. alatt az elektronikus differenciál-analizátor kiszorította a mechanikait, kivéve néhány területet (pl. sugárhajtás tüzelőanyag-szabályozása). Japánban még 1943-ban is építettek analóg számítógépet lineáris egyenletrendszerek megoldására.

1937-ben H. H. Aiken összefoglalta azokat a mérnöki elveket is, amelyek alapján - felhasználva a lyukkártya-gépeket, az automatikus telefonközpontok jelfogóit és kapcsoló szerkezeteit - felépíthető a Babbage-féle automatikus számítógép. Mivel a Hollerith gépek erre igen alkalmasaknak látszottak, Aiken az IBM-et kérte fel a közreműködésre. A következő 7 év alatt egy mérnökcsoport megépítette az ASCC-t (Automatic Sequence Controlled Calculator), és 1944. augusztusában bemutatták a Harvard Egyetemen.  A 15,5 m hosszú és 2,5 m magas gép tömege 35000 kg volt, 800 ezer alkatrészből és 800 km hosszúságú vezetékből állt. Működési sebessége: 2 szám összeadása 0,3 s, szorzása 6 s, osztása kb. 15 s. Az ASCC - vagy más nevén: a Harvard Mark I - koncepciója hasonlított a Babbage géphez, de kisebb méretű és kevésbé igényes volt. Babbage 1000 db ötvenjegyű számot akart tárolni, Aiken csak 72 db huszonháromjegyű szám (+előjel) tárolására vállalkozott. Az aritmetikai egység (Babbage terminológiájával: a “malom”) feladata csak a szorzás és az osztás volt. Az összeadást és a kivonást közvetlenül a tároló oldotta meg, amely ugyanolyan elektromágneses jelfogót használt, mint a lyukkártya rendszerek tabulátor regiszterei. A szorzó és osztó egység a Napier pálcikákhoz hasonlóan működött, az 1...9 szorzatok táblázatának segítségével. A részszorzatokat megfelelő sifteléssel tárolta és végül összeadta.

Az adatokat lyukkártyáról, az utasításokat a villanyzongoránál használatoshoz hasonló, 24-csatornás lyukszalagról vitték be. Egy-egy sor megadta a végrehajtandó utasítást, az operandus helyét, valamint azt a helyet, ahová az eredményt le kellett rakni. A végeredmény megjelenítésére két írógép vagy kártyalyukasztó szolgált. A gép nem volt képes egy utasítás átugrására vagy feltételes ugrásra. Mindezek ellenére ez volt az első univerzális elektromos digitális számítógép, amely sokféle mérnöki és tudományos számítást végzett 15 éven keresztül, éjjel-nappal. Aiken és csapata még további 3 gépet épített a Hollerith elektromágneses számlálók helyett speciálisan tervezett jelfogókat használva. A Mark II (1947) csak tízjegyű számokkal dolgozott, de az összeadás ideje 200 ms, a szorzásé 700 ms volt. Fejlettebb utasítás-beviteli rendszert (lyukszalag helyett szabványos géptávírót) használt.

1939-ben G. R. Stibitz, a Bell Telefon Laboratórium munkatársa jelfogókból egy olyan gépet tervezett, amely automatikusan átalakította a komplex számokkal történő számítások logikai műveleteit. A gép a szabványos távíró kóddal bevitt adatokat dolgozta fel és az eredményeket is ebben a formában adta ki. Így az USA bármely területéről - a szabványos távíróhálózaton keresztül - a mérnökök közvetlenül kommunikálhattak a géppel. Az első bemutató 1940-ben volt: a New York-ban lévő gép megoldott egy feladatot, amelyet a New Hamphsire-ben lévő Dartmouth College-ból küldtek és az eredményt is oda küldte vissza. Ez volt az első TAF (számítógépes távadat-földolgozás), amelynek különös jelentősége az 1960-as évekkel kezdődött. Ezt a gépet más, speciális célú gépek (pl. 1940 Relay Interpolator) követték.

Világossá vált, hogy ezek a speciális gépek más feladatokra is felhasználhatóak. 1944-ben a Bell megbízást adott ezen az elven épülő két, univerzális gép építésére. Az elsőt 1946. júliusában, a másikat 1947. februárban helyezték üzembe. A gépeknek néhány szokatlan sajátossága volt. A normál tizes helyett “biquinary” kódot használt (mint a japán szoroban). Ebben minden számot 7 jelfogó tárolt. Ebből öt a 0...4 közötti jegyeket, kettő a 0 és az 5 jegyeket képviselte. Mivel minden számot két jelfogó ábrázolt, lehetővé tette a hibaellenőrzést. Másik sajátosság, hogy minden számot lebegőpontosan ábrázolt ±x×10±y alakban, y < 21. Sebessége: összeadás 300 ms, szorzás 1 s, osztás 2,2 s, négyzetgyökvonás 4,3 s.

1950-ig (részben az elektro- és az információtechnika II. vh. alatti rohamos fejlődése eredményeként) hasonló gépeket építettek más országokban is, ilyen volt pl. az 1950-ben Svédországban átadott BARK (Binär Automatic Relä-Kalkylator), Németországban az 1937-ben elkészült Z1, 1947-ben Nagy Britanniában az ARC (Automatic Relay Computer), Hollandiában 1948-1951 között az ARRA, Japánban 1952-ben az ETL Mark I, 1955-ben az ETL Mark II. Ezek a gépek még elektromechanikusak, s nem elektronikusak voltak.

Az elektronika korszakának kezdete A jelfogókkal megvalósított elektromechanikus szakasz viszonylag rövid ideig tartott. Az utolsó nagy összecsapás egy 1947. januári szimpóziumon volt az elektronikus és az elektromechanikus megoldást képviselők között. Ez időre már bebizonyosodott, hogy a legjobb jelfogós gépnél is ezerszer gyorsabbak az elektronikus gépek.

Az elektronikus számítógépeknél hosszú ideig két fő résznek tekintették a hardvert és a szoftvert. Előbbi a gépi alkatrészek összessége, utóbbi pedig a bevitt utasítások, programok. (Napjainkban e két rész éles megkülönböztetése már nem lehetséges.)

Az elektronika alkalmazása A 20. sz. első évtizedeiben a nagyüzemi írógép-, műszer- és rádiógyártás által kifejlesztett finommechanikai- ill. elektronikus technika hatása fokozatosan kiterjedt a tudomány és a technika, majd a társadalom egész világára. 1883-tól ismert az “Edison effektus”, az elektroncső fizikai alapelve. 1904-ben alkotta meg J. A. Fleming az első vákuumdiódát. A triódát Lee de Forest 1906-ban találta fel. W. H. Eccles és F. W. Jordan 1919-ben elkészítette az első elektroncsöves tároló áramkört: két triódával egy bistabil multivibrátort. Az 1920-as és 1930-as években az elektroncsöveket a rádiózásban használták, s ennek során kifejlesztették a csövek és más alkatrészek tömegtermelését. A híradástechnikán kívül először C. E. Wynn-Williams és társai használtak 1930-ban a Cambridge University-n elemi részecskék számlálására elektroncsövet.

1937-ben J. V. Atanasoff fizikus kifejti, hogy elektronikus digitális eszközök kellenek a számítások gépesítésére. Ő alkalmazott először elektroncsöveket digitális számításokhoz. Műszaki koncepciója koraszülött volt. Nagy hatást gyakorolt viszont J. W. Mauchly-ra, aki az 1940-es évek elején már határozottan hirdeti, hogy elektronikus áramkörökkel előnyösen növelhető a sebesség. Ezidőben számol be C. A. Lovell és D. P. Parkinson is arról, hogy elektronikus erősítőt használ számítógép komponensként.

Németországban is többen foglalkoztak az elektronika számítástechnikai alkalmazásával. Zuse 1938-ban megépítette első mechanikus Z1 nevű gépét, és a többszöri továbbfejlesztés során elkészített Z3 nevű gépét (1941) már jelfogókból felépített lebegőpontos aritmetikai egységgel szerelte fel. Ez a berendezés Leibniz korábbi javaslatát megvalósítva már a 2-es számrendszert alkalmazva működött.
 


Z1
Z3
Zuse  számítógépei

1939. ápr. 6.-án szabadalmaztatta W. Hündorf az “Elektronische Rechenzelle”-t (elektronikus számolóegység). 1943. jún. 11. keltezésű Helmulth Sreyer (Zuse munkatársa) szabadalmi bejelentése egy speciális számoló elektroncsőről. Megépített egy kisméretű berendezést, de a nácik ezt elutasították (“völlig irreal und unwichtig” - teljesen lehetetlen és szükségtelen).

Japánban 1944-1956 között 6 elektronikus differenciál-analizátort helyeztek üzembe.

Tulajdonképpen meglepő, hogy milyen későn (az “Edison effektus” fölfedezésétől számítva mintegy hat évtized késéssel) kezdtek elektronikus számítógépet építeni.

Az első elektronikus számítógép(ek) A II. vh. alatt - a harci járművek megnövekedett sebessége miatt - a lövegek irányzásához új lőelem táblázatokat kellett készíteni. Ezek számolás igénye és a hadi helyzet megkövetelte a számítások automatizálását. Ez volt az a raison d'ìtre (államérdek), amely elősegítette az első elektronikus digitális számítógép megépítését. 1943. május 31-én kezdődött a munka a marylandi Ballisztikai Kutató Laboratóriumban, június 5-én kötötték meg a szerződést. J. P. Eckert volt a főmérnök (Pennsylvania Egyetem), Mauchly a konzultáns. Gillon ezredes javasolta az ENIAC (Electronic Numerical Integrator and Computer) elnevezést. 1946-ban (alig két évvel Aiken jelfogós gépe után) helyezték üzembe. A 30,5 m hosszú, 3 m magas és 1 m széles, 30000 kg tömegű gépben 18000 elektroncső, 1500 jelfogó, kb. 70000 ellenállás, 10000 kondenzátor, 6000 kapcsoló volt. Villamos teljesítmény-felvétele 140 kW. Bementi-kimeneti egységként az IBM lyukkártyás berendezéseit használták.

A gépet - a kézi telefonközpontokhoz hasonló - dugaszolós eljárással programozták. A gyakori csőhibák miatt a legjobb eredmény az volt, amikor egyszer 120 óráig hibamentes volt az üzem. Egyébként működési módszere igen hasonlatos volt az ASCC-hez, de a vezérmű szolgáltatta elektromos impulzusok helyett 0,2 ms időközű elektronikus impulzusokat adott. Csak 20 db tízszámjegyes elektronikus számlálója ill. akkumulátora volt, amelyből 4 a szorzáshoz, 2 a tényezők és 2 a részletszorzatok tárolására szolgált. A tárolt adatok tízjegyűek + előjel. A szorzáshoz a Bollée féle táblázathoz hasonlót használtak. Sebesség: összeadás 0,2 ms, 2 db tízjegyű szám szorzata 2,3 ms. Egy nap alatt annyi számítást végzett, ami abban az időben egy embernek egy kalkulátorral 1 esztendőig tartott. A géppel végzett első számítások a los-alamosi “problémához” (az atombomba kifejlesztéséhez) kapcsolódtak. “Hamar kiderült, hogy a gép sokkal többre is használható lesz, mint a távolsági ballisztika differenciálegyenleteinek megoldására. Fokozatosan világossá vált, hogy a digitális módszer eredményeként az ENIAC egy valóban általános célú berendezéssé fog válni.” (Goldstine, 50. old.) Egészen 1956-ig dolgozott. Ekkor a Smithsonian Institute múzeumába került.

D. Hartree, brit matematikus, aki dolgozott az ENIAC-on, írta 1949-ben: “A jövő gépei jelentősen különbözni fognak elveikben, megjelenési formájukban; kisebbek és egyszerűbbek, ezerszer vagy tízezerszer kevesebb cső és jelfogó lesz bennük ..., gyorsabbak, sokoldalúbbak lesznek és egyszerűbb lesz a kódrendszerük is.

Az ENIAC és más - hasonló szerkezetű - gépek, mint pl. az IBM által 1948. januárjában épített SSEC (Selective Sequence Electronic Calculator) kisebb “igényűek” voltak, mint a babbage-i analitikus gép. A SSEC-ben 21400 jelfogó, 12500 elektroncső volt. 1952. augusztusáig működött.

Az elektronika bevonult az analóg technikába is. Russel (Columbia Egyetem) vezetésével építik meg 1947. májusában az első általános felhasználású elektronikus analóg számítógépet a Nemzeti Védelmi Bizottság megbízása alapján. A későbbi (modern) elektronikus analóg számítógépek előfutárát 1947-ben építette a Haditengerészet megbízása alapján a Reeves Instrument Corp.

A Neumann elv Az 1946-os év nemcsak az ENIAC üzembe helyezése, hanem - sokkal inkább - azzal vált meghatározóvá a számítógépek történetében, hogy Neumann János - miután kapcsolatba került a számítógép fejlesztőkkel - rövid idő alatt kidolgozta a számítógépek felépítésének legutóbbi időkig használatos (és ma is legelterjedtebb) alapelveit. Kifejtette, hogy a bináris aritmetika nemcsak azért alapvető, mert kiemeli az aritmetikai és a logikai gépek azonosságát, hanem azért is mert a bináris műveletek egyszerűen megvalósíthatóak elektromos és elektronikus áramkörökkel. Felismerte, hogy mennyire fontos - a Babbage-i “döntés”, vagyis - az, hogy gép menetközben módosítani tudja (az eredményektől függően) utasításait. “A gép úgy dolgozhat az utasításokkal, mint számokkal és módosíthatja a memória tartalmát.” Az általa megfogalmazott elv: a gépben a programot és az adatokat is ugyanolyan formában kell tárolni. A további számítógépek fejlesztéséhez ez az elv jelentette az alapot. A Neumann és H. H. Goldstine irányítása alatt épített EDVAC (Electronic Discrete Variable Calculator) mintaként szolgált a továbbiakban valamennyi számítógépek tervezőnek. Ezért nevezik a mai számítógépeket Neumann-gépnek is.

Az EDVAC tárolt programú, elektronikus programvezérlésű, digitális számítógép volt, mely 1500 szorzást v. 15 000 összeadást végzett másodpercenként, legfeljebb 12 jegyű decimális számnak megfelelő bináris számokkal.

Mégsem az EDVAC lett az első tárolt programú számítógép, mivel a brit MADM (Manchaster Automatic Digital Machine) a manchesteri Egyetemen F. C. Williams irányításával előbb (1948-ban) készült el. Ennek továbbfejlesztése (a cambridge-i Cavendish Laboratóriumban) az 1949. június 22-25-én bemutatott EDSAC (Electronic Delayed Storage Automatic Computer).

Tervezői: Williams és T. Kilburn, építésének vezetője: M. V. Wilkes. Az EDSAC 512 db, egyenként 34 bites szót tárolt, egy ún. higanyos késleltetővonalon. Két szám összeadásához 70 μs, szorzásához 8,5 ms volt szükséges. “Mindössze” 3000 elektroncsöve volt. Ez a gép már képes volt a tárolt program menetközbeni módosítására is! Bementi és kimeneti egysége telex gép volt (5-csatornás lyukszalag).

A harmadik gép építése az angliai Nemzeti Fizikai Laboratóriumban kezdődött 1945-ben, Turing vezetésével. Az ACE (Automatic Calculating Engine) első, kísérleti (Pilot) változata után 8 évvel megalkották a komplett gépet, amely jelenleg a londoni Science Museum tulajdonában van. Ugyancsak 512 szavas (egyenként 32 bites), késleltetővonalas memóriája volt; összeadási ideje 32 μs, a szorzásé 1 ms.

1954. márc.-ban készült el az EDVAC másolata, amelyet Neumann tiszteletére JOHNNIAC-nak neveztek el. Építője W. Ware, aki előbb az Advanced Studies, majd a Rand Co. (Kalifornia) munkacsoportját vezette.

Memória A tárolt programú gép neumanni koncepciója a korábbiaknál sokkal nagyobb tároló kapacitást igényelt. Úgy számoltak, hogy minimális 1000 tároló regiszterre van szükség. A probléma az volt: hogyan lehet ezt megoldani?

A jelfogós vagy az ún. késleltetővonalas tárolók kapacitása nem volt elegendő. Célszerűnek látszott felhasználni a mágneses hangrögzítés technikáját, amelyet Poulsen talált fel és a németek a II. vh. alatt fejlesztettek tovább. Technikatörténeti érdekesség, hogy egy analóg célra készült rendszert alkalmaznak digitális célokra!

Mágnesdobot először A. D. Booth használt, az általa tervezett jelfogós géphez; egy sor, mágnesdobos tárolójú elektronikus számítógépet épített 1950-től. A mágnesdobnak a késleltető vonalakhoz képest előnye volt a kisebb méret, a nagyobb tárolókapacitás, az információk megőrzése a gép kikapcsolása után is. A mágnesdob “továbbfejlesztése” a mágneslemez, amely a dobál lényegesen több adatot tud tárolni. (Technikatörténetileg hasonlítható ez a fejlesztési lépés ahhoz, ahogy a vezérlő dob helyett kártyákból összeállított végtelenített szalaggal oldották meg a szövőgépek vezérlését!) Az első - még merev, nem cserélhető - mágneslemezt az IBM 305. tip. számítógépéhez építették be, 1956-57-ben.

Volt azonban mind a mágneses, mind a késleltetővonalas tárolóknak egy nagy hiányossága: meg kellett várni, míg a memóriából valamennyi összetartozó adategység megérkezik. Ezért nagy erőfeszítéssel kerestek olyan tárolót, amely ezeknél sokkal gyorsabb. Próbálkoztak elektromos és dielektromos (kondenzátoros) tárolókkal. Végül a II. vh. alatt a radarokhoz kifejlesztett és célszerűen átalakított katódsugárcső mellett kötöttek ki. Ilyet először J. W. Forrester és A. V. Haeff (Massachusetts Institute of Technology, MIT) készített 1947-ben, és alkalmazta 1949-ben egy (akkori időben) rendkívül gyors számítógéphez, a Whirlwind-hez. Ebben a gépben 6000 elektroncső volt, 1000 db 16 bites szót tárolt és 5 μs volt egy összeadás, ill. 40 μs egy szorzás ideje. Egy hasonló, Selectron nevű eszközt fejlesztett ki a Radio Corporation of America cégnél J. Rajchman. De a legjobb megoldást Williams (az EDSAC tervezője) adta, aki 1948-ban egy olyan katódsugárcsövet fejlesztett ki, amelynek üvegborításában nem volt speciális rész, s ezért olcsóbb, tömegtermelésre alkalmasabb volt. A Williams csöveket használták fel több amerikai, angol, valamint svéd és szovjet számítógép építésénél is. Alkalmazása a computer tervezés új forradalmának első lépése volt. Ez a forradalom Neumann János munkásságával kezdődött, aki a princetoni csoporttal 1952-ben fejezte be gépét, módosított Williams csővel 1024 db 40 bites szó tudott tárolni.

A Williams cső sikerei ellenére rövid életű volt, hiszen 1950-es évek második felétől felváltotta a ferritgyűrűs memória, amely megőrizte a dielektrikus tároló gyorsaságát, de sokkal olcsóbb, egyszerűbb és sokkal nagyobb tároló kapacitású volt. Kifejlesztésén sokan dolgoztak. Forrester (MIT) volt az első, aki meglátta, hogyan lehet egy ferritgyűrűt tárolóként használni. A sikert egy új anyag, a ferrit tette teljessé. Már a századfordulón ismert volt, de mágneses tulajdonságait rendszeresen csak 1933-tól vizsgálta a hollandiai Philips laboratóriumban (Eindhoven) J. L. Snoek. Az MIT kutatói ismerték fel, hogy a ferrit ideális anyag a tároló részére. Az első gép, ami ezzel készült a Whirlwind volt, 1953-ban, majd az UNIVAC 1103A 1956-ban. (Egészen 1970-ig, az LSI bevezetéséig a ferritgyűrű volt a komputer memória. Bizonyos - elsősorban sugárzásnak kitett készülékekben - még ma is használják.)

Perifériák

Az első perifériákat a Hollerith kártya-egységek, ill. a távírógépek átalakításával hozták létre. A számítógépek gyors fejlesztése miatt azonban egyre kevésbé felelt meg a lyukszalag-lyukkártya technika bemeneti-kimeneti egységeként. Pl. az ENIAC egy kártya beolvasási ideje alatt 2000...3000 összeadást tudott (volna) elvégezni. A princetoni Neumann gépnek 20 perc kellett ahhoz, hogy papírszalagról feltöltse az 1024 szavas memóriáját. Igény-lehetőség ellentmondása kikényszeríttette a megoldást: A brit EDSAC csoportja, majd a FACIT cég gyors papírszalag olvasót fejlesztett ki. De már új megoldások is születtek: az UNIVAC-1 papírszalag helyett mágnesszalagot használt. Az eredmények dokumentálására sem felelt meg a géptávíró (a “konzolírógép”). Az első nyomtatógép a francia Bull cég 1954-ben üzembe helyezett gyors dobprintere volt.

A felhasználási terület kiterjesztése Kezdetben nem volt világos, hogy milyen lehetőségek rejlenek a számítógépekben. Csak két “jóslatot” idézünk:

Thomas Watson, az IBM elnöke írta 1945-ben: “Úgy gondoljuk, hogy a világpiacon talán öt darab számítógépet tudnánk eladni.

Még 1977-ben is így nyilatkozott az egyik legnagyobb számítógépgyártó vállalat, a Digital Equipment Corporation alapítója és igazgatója, Ken Olsen: “Nincs semmi ok, amiért bárki is számítógépet akarna vásárolni az otthonába.

1948. II. felében azonban már az UNESCO közgyűlés is foglalkozott a számítógépekkel. “Már  általánosan felismertté vált, hogy az elektronikus számítógépek valószínűleg felbecsülhetetlen fontosságra fognak szert tenni az egész világon, de mindenki úgy gondolta, hogy belátható időn belül kevés ilyen gépet kell beszerezni.” (Goldstine, 282. old.) De még azt jósolták, hogy az ezredfordulóra az USA valamennyi gépesíthető számítási feladatának elvégzéséhez elég lesz néhány (legfeljebb tucatnyi) elektronikus számítógép.

1950 körül “a vezető ipari szakemberek a számítógépeket elsősorban az egyetemeken működő, ill. kormánymegrendelésre dolgozó kevés tudós segédeszközének tekintették, és úgy gondolták, hogy főképpen tudományos jellegű problémák megoldására alkalmazhatók”. (Goldstine, 223. old.) Rövidesen rájöttek azonban arra, hogy a gép nemcsak számítások elvégzésére alkalmas, “hogy sokkal inkább logikai gépként kell használni információk kezelésére, tárolására és visszakeresésére”. (History of Technology, 1155. old.) “Az, amivel a számítógép foglalkozik, nem csupán a számok világa, hanem a szó szélesebb értelmében vett információ ... Ez tette és teszi oly hasznossá a humán tudományok művelői, a szociológusok és az üzletemberek számára egyaránt.” (Goldstine, 301...302. old.) Elgondolkoztató, hogy egy évszázaddal korábban Ada grófnő már világosan látta, hogy (a számítógép) “mindent meg tud tenni, aminek meg tudjuk adni az utasításait”.

A fölhasználás területei az USA-ban elsősorban banki és kereskedelmi, míg Európában többségében tudományos és katonai számítások voltak. A statisztikai feladatokra, majd később az irodai, banki munkákra való fölhasználhatósága meggyorsította a fejlesztést, amely elsősorban a tárolóképesség növelésére, a miniatürizálásra és a műveleti sebesség fokozására irányult. Termelésirányítási funkcióra csak a mikroelektronika (integrált áramköri technika) kifejlesztése után lehetett a számítógépet alkalmazni. (Az elektroncsöves, de még a tranzisztoros számítógépek mérete és megbízhatósága sem volt alkalmas az ipari és a közlekedési gépekbe, eszközökbe való beépítésre.)

Az első kereskedelmi elektronikus számítógépet (UNIVAC I) az USA Népszámlálási Hivatala építtette 1951-ben, és 1952-ben az elnökválasztás eredményének előrejelzésére használták fel. A következő évben a londoni J. Lyons kenyérvállalat a kenyér- és süteményrendeléseket a brit LEO (amely a cambridge-i EDSAC tervein alapult) géppel kezelte. Ez volt a számítógép első kereskedelmi felhasználása.

A mechanikus kalkulátorok korszaka az 1950-es években, az elektronikus számítógépek kifejlesztésével lealkonyult. Kezdetben még sokan úgy vélték, hogy a drága computerek mellett megmarad a mechanikus kalkulátorok szerepe is, de az elektronika átalakította a kalkulátorok tervezését is. Az első ismert (tranzisztoros) elektronikus kalkulátor a Bell cég “ANITÁ”-ja, amelyet a brit Nemzeti Fizikai Laboratórium munkatársa, N. Kritz fejlesztett ki. Az ANITA digitális kijelzőjét a Sumlock Comptometer Ltd. gyártotta, és 1961-ben dobta piacra, nem sokkal a mechanikai kalkulátorok “utolsó vacsorája” után. (Az 1960-as évek után, az 1970-es évek elején, az LSI technológia felhasználása tette lehetővé a nagysebességű elektronikus kalkulátorok tömegtermelését, igen alacsony áron.)

A számítógépipar kezdete A fölhasználási terület kiterjesztése, a megnövekedett igények következtében létrejött az elektronikus digitális számítógépek gyártó ipara. A már említett IBM és Rand cégek mellett sorra alakulnak az újabb, kezdettől fogva számítógépgyártással foglalkozó vállalatok.

1946 okt.-ben Eckert és Mauchly megalapították az Electronic Control Co.-t. Első gépük a BINAC (Binary Automatic Computer) volt, amelyet 1950. aug.-ra készítettek el, a Northrop Légitársaság részére. Ekkor átszervezték vállalatukat: Eckert-Mauchly Computer Co. néven. Itt gyártották - az USA Népszámlálási Hivatala rendelésére - az UNIVAC-ot (Universal Automatic Computer), amelyet 1951. márc.-ban helyeztek üzembe. Ez volt az első, kereskedelmi célra készült tárolt programú számítógép, amelyet ezután sorozatban gyártottak. 1955-re 15 db-ot adtak el. Különös sajátossága: a nagy adatmennyiség tárolására papírkártya ill. -szalag helyett mágnesszalagot használtak, elsőként szereltek fel számítógépet ún. operátor-konzollal.

Az Eckert-Mauchly cég rövid élete alatt anyagi gondokkal küszködött és a Remington Rand (a Powers cég utódja) magába olvasztotta. Az UNIVAC 1103 1953-ban készült el, 2000 elektroncsővel.

A számítógépek kora az IBM-nél 1953. ápr. 7-én, az IBM 701 ünnepélyes avatásával kezdődött el.  [Az IBM 1951. okt.-től tanácsadóként alkalmazta Neumannt.] Ez volt a cég az első kereskedelmi célú gépe (amelyben 4000 elektroncső volt). Az IBM 702, inkább köznapi, mint tudományos célú gép első példányát 1955. febr. 1-jén adták át. Az év végéig 14 db-ot gyártottak. Ezután jött a 705 tip. A megrendelések száma ekkor már 100 felett volt. Az IBM számítógép-gyártása ezután rohamosan nőtt, 1960-ra a piac 70%-át uralta. Az egyik legelterjedtebb típusa az IBM 360 volt.

1960-ig több mint 40 számítógépgyártó vállalat jött létre. Országonként: USA 26, Nagy Britannia 7, Németország 3, Dánia 2, Franciaország 1, Olaszország 1. Az üzembe helyezett gépek száma az USA-ban - a “jóslattal ellentétben - rohamosan nőtt: 1955 : 88; 1957 : 103; 1961 : 222.

Csak felsoroljuk az ebben az időszakban más országokban épített gépeket:

Az áttörés A számítógépek széleskörű az általunk tárgyalt történelmi kor végén (1960-as évek) kezdődik. Ekkor alakítanak ki forradalmi újítást mind a hardware, mind a software területén. Előbbit a tranzisztor föltalálása, utóbbit a programnyelvek megalkotása és széleskörű bevezetése jelenti. Ezek adják a további - de már a 60-as évek utáni - fejlesztések (az integrált áramkörös mikroelektronika és a széleskörű felhasználást lehetővé tevő forradalmian új ember-gép kapcsolatok kialakításának) alapjait.

a A tranzisztor

W. B. Shockley, J. Bardeen és W. H. Brattain 1947-ben fedezte fel a tranzisztoreffektust. 9 év telt el, míg elkészült a TRADIC, az első (kísérleti) tranzisztorizált (kb. 800 tranzisztort tartalmazó) számítógép 1955-ben (a Bell Telefon Laboratóriumban). Japánban 1957-ben készítették el az ETL Mark III. és IV. tranzisztoros számítógépeket. 1958-ban már a Philco, az IBM és a General Electric is tranzisztorizált gépeket bocsátott piacra.

1956-ban a föltalálók fizikai Nobel díjat kaptak “a félvezetéssel kapcsolatos kutatásaikért és a tranzisztoreffektus felfedezéséért”.

b Programozás

Az első számítógépeket - mai szemmel - csak rendkívül bonyolult módon lehetett programozni. Előbb a kapcsolótáblákon, majd később a kódolt adatokat lyukkártyán ill. lyukszalagon rögzítve kellett a végrehajtandó utasításokat és a sorrendet megadni. A programozás művészetét csak kevesen ismerték. A magyar származású északamerikai Kemény írja: “A nagysebességű számítógépek történelmének első két évtizedében a gépek olyan ritkák voltak, hogy az emberek úgy közeledtek a komputerekhez, mint a régi görögök a jósdához.” (35. old.)

Ada grófnő a Menebrea könyvhöz írt jegyzeteiben megemlíti, hogy a nagy számítások során gyakran ismételni kell ugyanolyan utasításokat. Ezt a gondolatot vitte tovább Turing (1930-as évek), A. Church (1936) és Neumann (1946). Az EDSAC programozásánál alakították ki a folyamatábrákat (1946, Neumann és Goldstine) az algoritmus megfogalmazásra. M. W. Wilkes és az EDSAC team 1951-ben a tapasztalataikat összefoglaló cikkben már mikroprogramokról (mai elnevezéssel: szubrutinról) írnak. Ilyen mikroprogamként jelölték meg pl. a négyzetgyökvonást, az interpolációt, a kártyaolvasást ill. -nyomtatást. Ezekhez utasítás kódokat készítettek, amelyeket egy speciális program, az ún. assembler alakított át gépi utasításokra. Ezek voltak az automatikus programozás terén elért első eredmények. Ez a módszer rohamosan terjedt az 1950-es években, kifejlesztették a mnemonikus utasítás-jelölőrendszereket (szorzás = multiply helyett MULT, négyzetgyökvonás = square root helyett SQRT stb.).

A Manchester Egyetemen a MADM-hez egy ún. AUTOCODE-t készítettek, abból a célból, hogy egyszerűen lehessen megfogalmazni a matematikai utasításokat, majd ezt egy program átalakította gépi kóddá. Hasonló fejlesztés fűződik G. Hopper (USA Haditengerészete) nevéhez, aki az első problémaorientált nyelvet készítette az 1940-es évek végén.

1952. októberében az UNIVAC-ra rövidített kódrendszert írtak. Ezzel egyidőben H. Rutishauser (ETH, Zürich) leírta, hogy hogyan lehet a matematikai fogalmakat a számítógép számára érthető módon kifejezni. Valószínűleg Ő találta fel a fordítóprogramot (compiler). 1952-53-ban készítette el Laning és Zierler az első értelmező (interpreter) programot.

1954 nyarán J. W. Backus (IBM) egy algebrai nyelvet és egy compiler-t kezdett írni az IBM 704 gépre. Az új nyelvet FORTRAN-nak nevezte (Formula Translator), megjelent 1957-ben. A compiler írása 18 emberévet vett igénybe. Ezt követte 1958-ban az ALGOL (Algorithmic Language). Ennek első compiler-jét 1960-ban a holland E. W. Dijkstra és P. Naur írta. A harmadik, az általunk áttekintett időszak utolsó (1959-ben) kifejlesztett programnyelve a COBOL (Common Business Oriented Language). A cél minden esetben az volt, hogy egyszerűsítsék a gép programozását, jelezzék a programozás hibáit, és lehetővé tegyék az egyik gépre írt program felhasználását egy másik gépen. (Ez utóbbi - a számítógép nyelvek szabványosításának hiánya miatt - a mai napig sem valósult meg teljesen.)

Magyarországi fejlesztések A számítógép-tudomány és -technika hazai megalapozásában kiemelkedő szerepe volt három tudósnak.

Nemes Tihamér gépészmérnök (1895-1960) 1940-ben beszédírógépet, 1944-ben a mozgást modellező járógépet szabadalmaztatott. Foglakozott a sakkozó, ill. sakkfeladványt fejtő gépekkel. 1953-ban fából készített logikai alapműveletekre mechanikus gépet.

Kozma László Kossuth díjas villamosmérnök (1902-1983) 1930-tól a Bell Telephone Co. antwerpeni gyárában dolgozott. 1938-ban megbízták, hogy tervezzen és építsen a gyárban használatos telefonközpont-elemekből automata számológépet. Ezt megtervezte és szabadalmaztatta. 1939-ben készült el az első gép, a harmadik pedig 1941-ben. (A második gépe 1940-ben az Atlanti óceánon elsüllyedt.) A háború után a Standard perben elítélték. Börtönévei alatt megtervezte, majd (szabadulása után) a Budapesti Műszaki Egyetemen 1955-58 között oktatási célra megépítette az első hazai jelfogós bináris számítógépet, a MESz 1-et. A gép programvezérelt, de nem tárolt programú volt. A berendezés kb. 2000 darab (10-féle) jelfogóból épült, az adatokat bebillentyűzték, az eredmény kiírására egy írógépet alakítottak át, a billentyűket elektromágnesek húzták meg. Teljesítményigénye kb. 600...800 W volt. A programot egy kézzel lyukasztott lapon tárolták. A gép egycímű utasításokat használt, egy lapra 45 utasítás fért rá (5 bit a műveleti kód, 7 bit az adat címe, ezen kívül 9 konstans). A jelfogós adattárban 12 db 27 bináris számjegyű számot lehetett tárolni. A gépbe automatikus bináris-decimális és decimális-bináris átalakító volt beépítve. A gép kb. 10 évig működött. 

  Kalmár László (1905-1976) a matematikai logikai és a számítástudomány egyik legkiemelkedőbb, iskolateremtő egyénisége. 1958-60-ban megépítette az ún. szegedi vagy Kalmár-féle logikai gépet. Háromvezetékes huzalrendszerrel lehetett programozni. Jelfogókból összeszerelt vezérlőmű vizsgálta meg a programozott logikai feladat minden egyes variációját, és megállapította, hogy a kívánt bonyolult ítéletsorokból álló összetett ítélet milyen feltételek mellett igaz vagy hamis.

A hazai számítógépgyártás csak a 60-as évek után kezdődik. Az első ipari méretű gyártmány az EMG (Elektronikus Mérőkészülékek Gyára) HUNOR asztali digitális, négy alapműveletes, automatikus számológépe volt.

A hazai számítástechnikai szakemberek első generációjának iskolája az M3 építése volt. 1956-ban alakult meg a MTA Kibernetikai Kutató Csoportja, Tarján Rezső vezetésével, azzal a céllal, hogy megtervezze és megépítse az első magyar elektronikus számítógépet. A magyar M3 egyszerre épült a szovjetunióbeli prototípussal. A számítógép-építés sikeres befejezése és a gép üzembe helyezése (1959. jan.) után az intézmény új neve a MTA Számítóközpontja lett.

Az M3-ban 1000 elektroncső, 5000 dióda, 4000 ellenállás, 3000 kondenzátor volt. A gép teljesítményfelvétele 10...15 kW. Átlagban 1½ mûszakot üzemelt a hét öt napján, tehát kb. 240...280 órát havonta. Nagyon sok elektroncsőhiba volt. Egy másik hibaforrás a mágnesdob volt. A számítógépet felhasználták szerszámgépek NC-vezérlésének fejlesztésére, elektronikus áramkörök tervezésére és nyelvészeti problémák megoldására. Kimeneti-bemeneti egysége egy Siemens T100 távgépíró volt, amely 5-csatornás telexkódot használt, 7 kód/s sebességgel. Másik bemeneti berendezése egy Ferranti gyártmányú fotodiódás, 5- és 8- csatornás lyukszalag-olvasó volt, 300 kód/s beviteli sebességgel. Mágnesdobos memóriájának kapacitása kezdetben 1 kszó (31 bites szavak), majd 2×2 kszó volt. Később 1 kszó kapacitású ferrit-tárral bővítették. Egy-egy művelet elvégzéséhez szükséges idő: összeadásnál kb 60 μs, kivonásnál kb. 70...120 μs, szorzásnál kb. 1,9 ms, osztásnál kb. 2,0 ms.

Összehasonlításként:



 
Összeadás
Szorzás
Osztás
 
(1 perc alatt)
1820 Arithmometer
*
3,5
2,5
1832 Babbage (analitikus)
60
1
*
1887 Millionaire
*
10
8,5
1944 ASCC
150
20
6
1944 Bell
200
60
27
1946 ENIAC
300 ezer
26 ezer
*
1947 MARK II.
300
86
*
1948 MADM
850 ezer
7 ezer
*
1949 EDSAC
860 ezer
7 ezer
*
1949 EDVAC
900 ezer
90 ezer
*
1949 Whirlwind
12 millió
1,5 millió
*
1953 ACE
1875 ezer
60 ezer
*
1954 JOHNNIAC
6 millió
200 ezer
*
1959 M3
1 millió
31 ezer
30 ezer
*nincs adatunk
A budapesti M3-at 1963-ban (amikor egy Ural 2 gép került a helyére) leszerelték, kitisztították, felújították, és a szegedi József Attila Tudományegyetem Kibernetikai Laboratóriumában helyezték üzembe, ahol 1969-ig szolgált.

Magyarországon 1967-ben kezdődött a Számítástechnikai Központi Fejlesztési Program, amely összehangolta az addig nagyon elszigetelten dolgozó intézmények munkáját.

Röviden a jelenről és a jövőről Az eddig áttekintett korszak a számítógépek történetének ókora és középkora. Generációkként is csoportosíthatjuk: 1. generáció az elektroncsöves, 2. generáció a tranzisztoros. (Az elektromechanikus gépeket 0. generációnak tekinthetjük.) A 60-as évek után kezdődik az “újkor”. “Az 1960-as években alapvető változás történt az ember és a számítógép viszonyban.” - írja Kemény (35. old.) A rohamos fejlesztés során hozták létre előbb a 3. generációt: az integrált áramkörös, majd a 4. generációt: a nagy bonyolultságú integrált áramkörös rendszereket. Ma már 5. generációs számítógépekről is beszélünk, amelyek szerkezetükben alapvetően különböznek az eddigi számítógépektől. Ilyenek pl. az ún. szuperszámítógépekben több ezer processzor teszi lehetővé az adatok egyidejű, párhuzamos feldolgozását. Ezek a gépek másodpercenként 10 billió lebegőpontos műveletet hajtanak végre, több száz GB a memóriájuk és több ezer GB a merev lemezek tároló kapacitása!

A tároló kapacitás fejlődése

A miniatürizálás, a sebesség és a kapacitás rohamos növekedése, az árak rohamos csökkenése, az ember-gép kapcsolatok egyszerűsítése következtében ma már a számítógépek hatással vannak az ipar, a tudomány, a hétköznapi élet szinte minden területére és alkalmazási területük beláthatatlanul széles. Lehetővé teszik az iparban az automatizált tervezést (CAD) és gyártást (CNC, CIM), az oktatásban a tanulás algoritmizálható részeinek gépesítését (CAL, CAI), a szolgáltatások (egészségügy, kereskedelem, bank) egyszerűsítését és gyorsítását stb. A kifejlesztett személyi számítógépek, azok hordozható (LAPTOP, NOTEBOOK, PALMTOP) változatai nagytömegű és olcsó előállítása az egész társadalmat, az ember és a számítógép viszonyát gyökeresen átalakítja. Már nyoma sincs a régi, nehézkes ember-gép kapcsolatnak (gondoljunk pl. a dugaszolós vagy lyukkártyás gépi kódos programozásra), a képernyőn megjelenő ábrákra vagy szavakra rámutatva a programozásban teljesen járatlan felhasználó is képes a neki szükséges programok, utasítások kiválasztására. Az aktatáskában is elférő gépek szöveg- és ábraszerkesztésre, hordozható adatbank funkciókra (pl. naptári előjegyzésekre, címek és telefonszámok nyilvántartására) használhatók. Az ún. nagy számítógépek az egész Földet átfogó hálózatok csomópontjaiban, hihetetlenül nagy tároló-kapacitásukkal “villámgyorsan” kezelhető adatbankokként működnek, lehetővé teszik az elektronikus levelezést a személyi számítógépek között. Jellemző a fejlődésre a gépi memóriák kapacitásának növekedése: 1955 ~ 400 KB, ami megfelel egy 10 íves könyvnek; 1965 ~ 10 MB, ami kb. egy lexikon terjedelme; 1992 ~ 400 GB, ami már egymillió kötettel egyenértékű. Az ezredfordulóra a tároló kapacitás elérte a TB (1012) nagyságrendet, ami már a világ nagy könyvtárainak adatállományával egyenértékű.

Az 1970-es évek közepétől egyre inkább elmosódnak a távközlés és a számítógép-technika határai. A távközlés a számítógép-technikától a digitális jelföldolgozást és továbbítást vette át, míg a számítógép-technika terebélyesedő hálózataiban a hírközlő csatornákat használja adatátvitel céljaira. Érdekes változás: a kezdettől fogva analóg és vezetékes telefonhálózat digitális és egyre szélesebb körben vezeték nélküli (mobil telefon) hálózattá alakul. A tv-hálózatot pedig fokozatosan vezeték nélküliből vezetékessé fejlesztik (kábel tv). A cél a különféle információkat (telex, telefax, teletext, videotex, tv, telefon, elektronikus levelezés) hordozó jeleket egységes digitális formában, egyetlen közös hálózaton (integrált szolgáltatású digitális hálózaton, ISDN) keresztül továbbítani.

A jövőben az elektromágneses jelenségek hasznosításán kívül más lehetőségek alkalmazására is fokozódó mértékben számítani lehet. A fotonika már ma is képes jelkeltésre ill. -továbbításra. Egy fotonikus számítógépnek az információföldolgozási képessége messze meghaladná bármely elektronikus számítógépét. A biochip előállítása lehetőséget teremt egy biológiai elveken működő bioszámítógép létrehozására. Az emlősök agyának mintájára elhelyezett processzorok szintén újszerű kezdeményezést körvonalaznak: a neuroszámítógépét.

Ma már elsősorban a szoftver fejlesztésének és elterjesztésének üteme határozza meg, hogy a számítógép újabb eredményei milyen sebességgel hatolnak be és alakítják át az emberi tevékenységet. Megfontolandó azonban a magyar származású Kemény János (a BASIC nyelv “atyja”) figyelmeztetése:

 

“A régi gépekkel az volt a baj, hogy sohasem azt csinálták, amire utasították őket. A modern gépekkel az a baj, hogy pontosan azt csinálják, amit mondunk, és nem azt, amit mondani akartunk. … A legjobb indulatú emberek, ha híján vannak a célokhoz szükséges eszközöknek és technikai tudásnak, akkor többet árthatnak, mint amennyit használnak.”
A modern technika lehetőségeinek célszerű, az ember jelenét és jövőjét egyaránt segítő felhasználása általános és magas fokú technikai műveltség nélkül nem lehetséges.


Néhány érdekes WEB lap:
http://cpumuseum.webcom.hu/ibm.htm
http://djp.tvn.hu/HTM/Info/HunInfo/Neumann.htm
http://www.computerhistory.org/
http://www.jaky.sulinet.hu/konyv5/FEJ18.html
http://www.scitech.mtesz.hu/10kiraly/kiraly_1.htm
http://www.zmka.hu/Forum/99jan/szamtechn.html

Vissza a tartalomjegyzékhez