Csapó Zoltán

 

PÉLDAKÉPEIM, avagy egyedfejlődésem néhány állomása

 

Ajánlás

 

Némely szakértők szerint az ember sorsa már születésekor, sőt, azelőtt elrendeltetett: a csillagokban, a Sors könyvében s egyéb titokzatos helyeken van megírva. Jobb belenyugodni, hogy az történik velünk, aminek történnie kell, úgysem tehetünk semmit, sem érte, sem ellene.

 

Mások, még szakértőbbek, azt állítják, hogy minden ember egyforma, fehér lappal születik, s hogy mivé lesz, azt a felnövekedése során és később is őt érő hatások, élmények, tanulságok határozzák meg. Igyekeznünk kell hát, mert mindegy, hogy honnan jöttünk, mi döntjük el, hová tartunk, és milyen messzire jutunk.

 

A két szélsőséges iskola számtalan keveréke létezik. Az öröklött tulajdonságaink és a születésünk utáni „kiképzés” (nature / nurture) szerepe életünk alakításában évszázadok óta ádáz viták tárgya. Egyházi és világi tudósok sokasága könyvtárnyi anyagot írt össze a témáról. Én magam ebben az írásban nem arra vállalkozom, hogy igazságot tegyek köztük, minősítsem őket, vagy bárki gondolkodását bármi módon egyik vagy a másik meggyőződés felé tereljem. Nem tudom, hogy azok az emberek, akikről írok, milyen mértékben és milyen irányban befolyásolták a sorsomat. Ha nem találkoztam volna velük, valószínűleg akkor is élnék még, és csinálnék valahol valamit. Azt sem tudom, hogy azért tekintettem őket követendő példának, mert hiányzott belőlem valami, ami bennük megvolt, vagy azért, mert eleve hasonlítottunk egymásra egyben-másban. Azt viszont tudom, hogy az ő emberi lényegük egy része bennem él tovább, néha felismerem őket gondolataimban, szavaimban, cselekedeteimben, és hálás vagyok nekik, és büszke vagyok rájuk, és igyekszem megbecsülni és továbbadni mindazt, amit tőlük kaptam. Nélkülük nem lennék most az, aki vagyok. Hogy ki vagy mi lennék, azt nem tudom. Gazdagabb talán, vagy sikeresebb, de jobb ember biztosan nem.

 

Nincsenek közöttük hősök. Egyikük sem közismert, népszerű, történelem- és társadalomformáló személyiség. Némelyikük oly messze áll a másiktól, mint egy csecsen terrorista egy alföldi parasztasszonytól. Úgy gondolom, ha én nem írok róluk, ha én nem állítok nekik emléket ezekkel a sorokkal, az életük mindörökre feledésbe merül. Az enyémmel együtt. Úgyhogy írok

 

 

 

1. Abdullah

 

Abdullah csecsen volt.

 

A teljes nevére nem emlékszem, pedig egyszer elmondta nekem az egészet. A teljes neve valami tucatnyi névből állt, és mindegyiknek volt valami jelentése: hatalmas, erős, sólyomtekintetű, számtalan gyermeket nemző, égre tekintő, meg hasonló dolgok. Ilyeneket jelentettek a nevei. A legtöbbjük azonban a mi számunkra érthetetlen, megjegyezhetetlen és főleg kimondhatatlan volt, és ő ezt tudta is, és ezért, ha bemutatkozott valakinek, mindig azt mondta: Abdullah vagyok, Dagesztánból.

 

Abdullah már első ránézésre felejthetetlen látványt nyújtott. Úgy százkilencvenvalahány centi magas lehetett, rövidre nyírt, hollófekete haja csaknem a szemöldökéig lenőtt, mélyen ülő barna szemeiben egyszerre villogott béke és ravaszság, bizalom és okosság, nyugalom és vagányság, és, ahogy most felidézem, még valami jéghideg elszántság és mindent elsöprő szenvedély is. Hatalmas sasorrát én csak alulról nézhettem volna, amint fölém tornyosul, de Abdullah, mint a magas emberek jó része, kissé meghajolva járt, megtekinthetővé téve ábrázatát az emberiség földszintes része felé. Ábrázata elég sötét volt, nemcsak barnás arcbőre miatt, hanem azért is, mert erős borostája frissen borotválva is kékesfeketévé tette arca nagy részét, pár napos sörtével pedig, ha négykézlábra áll, bátran elmehetett volna medvének is. Ha elnevette magát, a zolotaja ulibka (1) valósággal sokkolta a környezetét, honfitársai pedig rögtön vigyázzba álltak előtte. Legjellegzetesebb alkatrészei mégis hatalmas karfiolfülei voltak, amelyek csontos, dudoros koponyájától jócskán elállva messziről hirdették, hogy Abdullah magas szintű művelője hazája nemzeti sportjának: a birkózásnak.

 

Abdullah ugyanis birkózó volt. Az egyetemi birkózócsapat kincse, edzőnk szeme fénye volt ő, Szovjetunió-szerte rettegett bajnok, akinek külön szobája volt a kollégiumban (mi, földi halandók négyesével laktunk), és érmei egy egész GUM-reklámszatyrot (2) megtöltöttek. Főleg miatta kezdtem el birkózóedzésekre járni, ahol én ugyan nem sok babért arattam, de az edzések hangulata és a csúcsra törekvő, keményen dolgozó sportolók társasága, Abdullahhal az élükön, számomra egy életre szóló, felejthetetlen élményt jelentett.

 

Abdullah ahhoz az embertípushoz tartozott, amely felöltözve elég közönségesen néz ki, levetkőzve viszont – hogy is mondjam csak – megakad rajta a szem. Ő ugyanis kabátban csak egy hosszú, kissé görbe lábú, tagbaszakadt figura volt, de az edzőteremben, ha fölvette azt a  - számomra – röhejes, kantáros birkózómezt, és láthatóvá váltak hatalmas, szálkás, duzzadó izmai, és ehhez még hozzátette vészjósló, sötét tekintetét, és pillanatig sem szűnő, fényességes vigyorát (vicsorát?), hát, nem csodálom, hogy ellenfelei egy része küzdelem nélkül lelépett a szőnyegről. Szerencsére pár súlycsoporttal fölöttem volt, így én sohasem küzdöttem vele. Nem is bántam, mert úgy gondoltam, ha akar, galacsinná gyúr, vagy szétlapít, repülőt hajtogat belőlem, és áthajít a Goloszejevszkij-parkon. (3). A fekvőtámaszt számolatlanul, negyedórákig, unatkozva nyomta, a kuklát (4) úgy dobálta, mint más egy tejeszacskót,  a kanatra (5) pedig egy üvöltésből mászott fel, aztán dobbantás nélkül ismételt.

 

Abdullah nem mindennapi külseje számomra megszokottá vált. Elég sok időt töltöttünk együtt, edzések után együtt vacsoráztunk, sokat beszélgettünk. Magyar mércével mérve elég közlékeny egyén volt. Mesélt a családjáról, apjáról, aki otthon, a nagy hegyek között valami nacsalnyik (6) volt, több ezer birka tulajdonosa, feleségéről, és két gyermekéről, akik otthon várják őt, és akiknek félévente, amikor hazautazik, rengeteg ajándékot visz. Abdullah két évvel idősebb volt nálam. Apja azért küldte Kijevbe egyetemre, mert ő volt a legokosabb fia (a hat közül), és „Európában” tanulni nagy megtiszteltetés volt. Diploma után, ha végleg hazamegy majd, biztos állás és nagy gazdagság várt rá. Jól elvoltunk hát, és néha furcsálltam is, hogy mi ketten, akik annyira különböző helyekről, más kultúrából, szinte két különböző világból származunk, minden különösebb gond nélkül megtaláljuk a közös hangot. Mikor ezt megemlítettem neki, Abdullah elvigyorodott, körülnézett, és mikor látta, hogy senki sem hall minket, közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta: ez azért van, mert mindketten kicsi, sokat szenvedett nép fia vagyunk, és az ő népének is a nyakán ülnek az oroszok.

 

Másoknak, kevésbe edzett, Nyugatabbra szocializálódott lelkeknek viszont Abdullah nehezen elviselhető jelenségnek bizonyult. Egyszer például édesanyám a fejébe vette, hogy meglátogat Kijevben, megnézni, hol tanul a fia, mivel-kivel tölti fiatal éveit. Ki is utazott hozzám, és egy hétig hordoztam körbe Kijevben, holtra fárasztva szegényt a város mindenféle nevezetességeivel. Egy napon, amint ballagtunk vissza a kollégiumba, az utcán szembejött Abdullah. A nyári szünet vége felé jártunk, rég láttuk egymást, ezért hát, amint meglátott, velőtrázó ordítással („Szoltan, dárágoj!!!”) (7), kitárt karokkal, fülig érő arany vigyorral rohant felém, és kitörő örömében rettenetes karjait körém fonva megölelt, de úgy, hogy elállt a lélegzetem, és lábaim a járda felett húsz centivel kalimpáltak, és velem együtt ugrott néhányat a levegőbe. Miután sikerült kikecmeregnem a közvetlen életveszélyből, bemutattam őt édesanyámnak, aki feltűnően csendes volt, de Abdullah őt hajlongva, szívére tett kézzel, ordítva üdvözölte, és dióhéjban elmesélte, micsoda remek fickó is az ő fia, azaz én. További bőséges aranyvigyorgás és kézszorongatás (ujjrecsegtetés) után Abdullah távozott, én pedig folytattam volna sétánkat, de édesanyám földbe gyökerezett lábakkal, falfehér arccal állt egy helyben, és a karomba kapaszkodott.

 

-                Jézusom… fiam… Zoltánkám, mi… én… hhhhh… mi volt ez?...

-                Ez, édesanyám? Ez Abdullah volt, egy évfolyamtársam. Egy kollégiumban lakunk. Régen láttam, úgyhogy üdvözöltük egymást, és elmondta neked, hogy mennyire jó fej vagyok, és feltétlen jóindulatáról biztosított.

-                Jaj, fiam, jaj… Én, én csak annyit láttam, hogy neked rontott egy nagy majom, szörnyen üvöltve, és majdnem megevett, és annyira megrémültem, hogy azt sem tudtam, hová legyek… Jaj, fiam…

 

Civilben, az egyetemen Abdullahból nem nézte volna ki senki azt a hihetetlen erőgépet, amilyennek edzésen mutatkozott. Nem volt ugyan egy finomkodó szerzet, de közvetlen, őszinte modora és állandó, fültől-fülig mosolya révén a legtöbbünkkel megkedveltette magát. Legalábbis velünk, magyarokkal. Az oroszok ugyanis nem nagyon bírták. Csak a lányok, főleg, és közülük is inkább a rosszabbfélék. Abdullah ugyanis nagy étvágyú volt, és szerette a szőke lányokat. Azt mondta, otthon van fekete hajú lány elég, itt, Kijevben meg inkább kipróbálja a szőkéket. Az olyan egzotikus volt neki. Kérdésemre, hogy mit szól ehhez a felesége, kijelentette, hogy az nem számít. Az se számít, hogy a felesége mit szól, meg az se, hogy ő itt kivel mit csinál. Ezek a szőke szláv lányok, ezek hitetlenek, nincs lelkük, akármit csinál velük, az mind nem számít. Ha otthon csalná meg a feleségét, egy dagesztáni lánnyal, na, az más volna. Azt nem szabad. Akkor az apja piszokul megverné(!), kitagadná az örökségből, az apósának rengeteg pénzt kellene fizetnie, hogy kiengesztelje, amiért megszomorította a lányát, a másik lány testvéreivel pedig örök időkre szóló háborúságba keverné magát, meg az egész családját. Nevettem is rajta eleget, egészen addig, míg egy este megjelent nálam, rám villantva arany vigyorát, és bejelentette:

 

- Szoltan, nam págávárit nada. (Beszélnünk kell.) (8)

- Gyere, Abdullah, csillagom, virágom. Ülj le nálam, igyál teát.

- Köszönöm, Szoltan. Egészséges vagy? A családod is?

- Igen, Abdullah, Hála Istennek. Hát te, és a tieid?

- Ők is, hála Istennek. Jó erős ez a tea.

- Örülök, hogy ízlik. Mondjad, Abdullah, mit tehetek érted?

- Tudod, Szoltan, apám üzent. Haza kell mennem.

- Dagesztánba?

- Oda. És nem biztos, hogy visszajövök. Az egyik bátyám kiment Amerikába, az ő üzletét kell átvennem. Nagy üzlet, sok pénz. Menni kell.

- Sajnálom, Abdullah. Muszáj?

- Muszáj. De mielőtt elmegyek, kérnék tőled valamit.

- Kérjél, Abdullah.

- Add kölcsön a barátnődet.

- ??? -

- A… barátnődet. Azt a szőke lengyel lányt, akivel mostanában jársz. Nagyon szép lány, tetszik nekem, és gondoltam, kipróbálnám. Hogy milyen. Csak egy estére. Utána visszaadom.

 

Már nem emlékszem pontosan, hogy is habogtam el neki, hogy sajnos, ez nem lehetséges, mert ott, ahonnan én jövök, ez nem szokás, és nálunk a nők maguk döntik el, hogy kivel hová mennek, és mifelénk vannak olyan nők is, akikben az ő ellenállhatatlan arany vigyora nem kelt mindent elsöprő, lábról ledöntő, helyből ágyba borító vágyakozást, és az én barátnőm, sajnos, nagyon sajnálom, valószínűleg épp egy ilyen lány. Arra azonban emlékszem, hogy szegény Abdullah nagyon csalódottnak tűnt, nem is annyira amiatt, hogy kénytelen lesz kihagyni azt a szép szőke lengyel lányt, hanem inkább azért, mert én, akit a barátjának tekintett, megtagadtam tőle a szívességet, amit elutazása előtt kért. Tudtam ugyanis, hogy azt, aki elmegy, az ottani szokás szerint a barátai megajándékozzák valamivel, hogy emlékezzen rájuk, és ha újra találkoznak, bárhol és bármikor, a barátságuk töretlenül tovább folytatódjon. Szerencsére volt egy remek, vadonatúj mongol prémsapkám, amit felajánlottam neki (rajtam lötyögött vagy tíz centit, de az ő busa fejére éppen jó volt), és megtoldottam egy Old Spice arcszesszel, meg egy fényképpel, ami az edzőteremben készült rólunk, és úgy láttam, hogy sikerült kiengesztelnem. (A fényképet már bánom, mert így most nincs róla egyetlen képem sem.) Mindenesetre békében váltunk el, Abdullah pedig másnap este megvigasztalta magát egy kövér, szőke ukrán leányzóval. A nő kb. kétszer akkora volt, mint az én szép lengyel barátnőm, úgyhogy Abdullah biztos jobban járt vele…

 

Majdnem húsz év telt el, mire újra láttam.

 

A szentpétervári (már nem leningrádi!) repülőtér várójában ültem, egy szibériai expedíció után hazatérőben, amikor megállt előttem egy nagyszakállú, prémsapkás óriás, és elordította magát, ahogy szokta:

 

-                Szoltan, daragoj! Kak gyela? (9)

 

Néztem egy darabig, mire elhittem, hogy ő az. De ő volt. Abdullah. Dagesztánból. Az egyik karfiolfüle hiányzott, és nyakán, a szakáll és az ing közötti látható részen szörnyű forradás húzódott a mellkasa felé. Az egyik lábára sántított, és a bal kezéről hiányzott két ujj, de a szemei ugyanúgy villogtak, mint akkor, az egyetemen, és az arany vigyora is a régi volt. Talán tíz percet beszélhettünk, mert neki is indult a gépe, és nem volt egyedül. A sebeiről nem akart beszélni, csak annyit mondott: volt egy robbanás. Egy robbanás… Megkérdeztem tőle, mit gondol, mikor ér már véget a háború. Abdullah elkomorodott, körülnézett, és mikor látta, hogy senki sem hall minket, közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta: vagy akkor, amikor az utolsó orosz kitakarodik Dagesztánból, vagy akkor, amikor az utolsó csecsent falhoz állítják, és fejbe lövik.

 

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1.            zolotaja ulibka – magyarul: arany mosoly. A kaukázusi népek akkori szokása szerint a gazdagok szájukban hordták vagyonuk egy részét, afféle státusszimbólumként, aranyfogakban. Egészséges fogaikat kihúzatva fogsorukat aranyra cserélték, imígyen hirdetve maguk és családjuk jólétét, üzleti sikereiket. Minél több aranyfoga volt valakinek, annál tekintélyesebb, tiszteletre méltóbb, sikeresebb családból származott.

2.            GUM – Goszudarsztvennij Unyivermag, magyarul: Állami Áruház, Moszkva legelegánsabb bevásárlóközpontja a XX. század nyolcvanas éveiben. Aki ott vásárolt, és az ott beszerzett emblémás műanyag szatyrot hordozta, az a korabeli Szovjetunióban a kiváltságosok közé sorolhatta magát.

3.            Goloszejevszkij-park: Kijev legnagyobb, több száz hektáros parkja, egy óriási erdő, amelyben – többek között - számos sportlétesítmény is működött.

4.            kukla – magyarul: baba.  Bőrből varrott, ember formájú homokzsák, kb. 80 kg súlyúra tömve, amelyet a birkózók edzésen erősítésre, és a küzdelem imitálására használtak. A kukla azért volt szörnyűbb a legkeményebb élő ellenfélnél is, mert nem állt meg a saját lábán, hanem dobás vagy gáncs előtt meg is kellett emelni, és ahogy küzdöttünk vele, egyre nehezebb lett, és sosem fáradt el.

5.            kanat – magyarul: kötél, egy hatméteres, vastag kötél, amelyen a birkózók fel-le másztak, hogy erősödjenek. A kötelet csak kézzel volt szabad megfogni, lábbal nem, és mászás közben ordítani kellett. Aki végig ordított, amíg fölért, az egy szuszra húzta föl magát, tehát nagyon erős volt, aki pedig lemászás után pihenés (dobbantás) nélkül ismételt (tehát anélkül, hogy a lábát letéve pihentette volna karjait), az igazán nagymenőnek számított. Birkózói körökben, persze. Aki kíváncsi, hogy milyen érzés, próbálja ki.

6.            nacsalnyik – magyarul: főnök, elöljáró

7.            Zoltán, drágaságom!

8.            Aki beszélt már csecsennel oroszul, bizonyára emlékszik, arra a jellegzetes, kissé ijesztő, ugató-hörgő, torokhangokkal „dúsított” akcentusra, amely félreismerhetetlen áthallása kaukázusi anyanyelvüknek. Aki nem, próbálja meg elképzelni.

9.            Zoltán, drágaságom! Hogy vagy?

 

(Szentendre, 2010 február 12.)

 

 

2. Grisa

 

Grigorij Alekszandrovics Melnyik ukrán volt.

 

Egy kis faluban született, Kelet-Ukrajnában, a fővárostól úgy négyszáz kilométerre. Mikor én elkezdtem az egyetemet, Grisa már a harmadik évet járta a villamos mérnöki karon. Négy évvel volt idősebb nálam, és egy fejjel magasabb. Szívós, inas, szikár testalkata, széles vállai és megfontolt, lassú mozgása nem mindennapi erőt és állóképességet sejttettek. Jellegzetes, derűs, kissé szív alakú arcát ritkán borotválta, vidáman hunyorgó, okos kék szemeit és seszínű, fakó szemöldökét csaknem eltakarta homlokába hulló, kenderkóchoz hasonló színű és állagú haja. Grisa ugyanis nem sokat adott a megjelenésére, mondhatni, elég trehány volt. Lapát méretű kezei markolókanalakra emlékeztettek, széles, csontos ujjakkal, és egészen lapos, rövid, félholdszerű körmökkel, a lábai pedig csónaknyi, ormótlan tappancsok voltak. Cipőt nem is kapott magára sehol, télen csizmában, nyáron papucsban járt. Én vittem neki először Magyarországról 48-as méretű Adidas edzőt. Azt mondta, ez volt életében az első „rendes”pár cipő. (1)

 

A szomszéd kollégiumban lakott. Néha az utcán is összefutottunk, főleg szombatonként, ha vojenkáról (2) jöttek vissza, zöld ruhában, nagy csörtetéssel, csizmadobogással, fáradtan, sárosan, de nevetve. Mi, külföldiek, nem jártunk vojenkára. Ezt Grisa furcsállotta, és egyszer szóvá is tette.

- Férfiak vagyunk, tudnunk kell parancsolni, engedelmeskedni, kezelni a fegyvert, a haditechnikát…

- Hagyjál békén, Grisa. Én már szívtam a seregben egy évet, elég volt. Azt is el akarom felejteni, hogy bent voltam. Minket nem harcolni tanítottak, hanem krumplit pucolni, meg folyosót felmosni.

- Az meg hogy lehet? – csodálkozott, és tűnődve vakargatta a fülét. – Hát ha megtámadják a hazádat, ki véd majd meg az ellenségtől? TALÁN MI?...

 

A hegymászás volt az, ami összehozott minket. Grisa ugyanis kamaszkora óta járt a hegyekbe, komoly túrákon vett már részt, és túravezetői, instruktori képesítése is volt. Mikor elhatároztam, hogy megpróbálkozom a hegymászással, és elkezdtem járni a felkészítő oktatásra, (3) Grisa volt a vezető instruktor. Így találkoztam vele.

 

Kapcsolatunk eleinte nem volt akadálymentes, én ugyanis elsőben – enyhén szólva – korlátozott nyelvtudással rendelkeztem (bevalljam? alig makogtam valamit)(4), Grisa pedig dadogott. Nem nagyon, de azért zavaróan, és változó mértékben. Minél jobban igyekezett, vagy sietett volna hirtelen elmondani valamit, annál nehezebben nyögte ki. Aztán úgy alakult, hogy ez a kétféle hátrány (az én tudatlanságom és az ő dadogása) mintha kiegyenlítette volna egymást. Nekem mindig volt türelmem kivárni, amíg k…k…kimondja, ami a nyelve hegyén megakadt, és ő is megértően bólogatott, amíg én keresgéltem agyam fiókjaiban az igeragozást. Később észrevettem, hogy Grisa kevésbé dadog, ha velem beszél, mint amikor a honfitársaival társalog, és ez akkor is így maradt, mikor pár év múltán nekem már nem voltak nyelvi problémáim, ő viszont – ha nem velem beszélt – továbbra is nyökögött.

 

Érdekes, hogy volt egy dolog, amitől ideiglenesen elmúlt a dadogása, de annyira, hogy egy bökk nélkül végig tudott szavalni akár hosszú összetett mondatokat is: akkor, ha énekelt. Grisának ritka szépen zengő, meleg, férfias baritonja volt, amit halk, motyogó, szaggatott beszédét hallva senki sem sejtett volna. Ha azonban leültünk egy tábortűz köré, és Grisa elővette a gitárját (elővette? a többiek hozták, kérlelve, hogy játsszon már valamit), és rövid szabadkozás, hangolás és torokköszörülés után belecsapott a húrokba, és kieresztette a hangját, no, akkor megszűnt a fecsegés, a lányok szeme csillogni kezdett, a fiúk pedig bólogattak, lábukkal dobogtak, és aki tudta a dalt, az vele énekelt. Gitárjátéka felejthető volt (akkora mancsokkal csoda, hogy ráfért a húrokra), de énekelni, azt tudott. Rengeteg dalt ismert, nagy beleéléssel, lehunyt szemmel, néha fájdalmasan grimaszolva énekelt, a halk, romantikus leánycsalogatóktól a kemény szibériai vadászénekekig, a bömbölve előadott kozák indulókig, katonanótákig mindent meg tudott szólaltatni, de úgy, hogy aki hallotta, elakadt a lélegzete, a lányok pedig gyakran megkönnyezték. Még én is szerettem hallgatni, pedig a szöveg felét nem is értettem.

 

Egy elhagyott kőbányába jártunk ki edzeni. Több hektárnyi területen, harminc méteres sziklafalakon gyakoroltuk a mászást. Grisától tanultuk meg, hogy kell viselkedni a falon, hogy kell bánni a kötéllel, karabinerrel, jégcsákánnyal és a többi felszereléssel, hogy lehet túlélni egy zuhanást, biztosítani egymást, együtt dolgozni, csapatként, életünket társainkra bízva, az ő életükért felelősséget vállalva. Hogy kell tüzet rakni ott, ahol nem lehet, de mégis muszáj, ha élni akarunk. Hogy lehet a hegyen éjszakázni, beásva magunkat a hóba, hogy le ne vigyen a falról az üvöltő orkán. Hogy kell éjszaka megszárítani az elázott gyapjúzoknit, alvás közben, a hasunkra terítve, hogy másnap reggelre legalább félig száraz legyen, és végiggyalogolhassuk benne a napot, anélkül, hogy lefagyna a lábunk. Ehhez hasonló fogások, trükkök, ravasz, néha megdöbbentő módszerek hosszú sorát tanultuk meg tőle. Nekem, a fűtött lakásban nevelt, puhány „európainak” egyértelmű volt, hogy ha rossz az idő, haza kell menni. Grisa koncepciója ezzel szemben az volt, hogy rossz idő nem létezik, csak rosszul öltözött, gyenge, tudatlan ember. Ahová készültünk, az ugyanis olyan hely volt, ahonnan nem lehetett csak úgy „hazamenni”. A hegyről lejutni is napokig tartó, kemény, fegyelmet, figyelmet igénylő, életveszélyes feladat, aminek a végrehajtásához mindenekelőtt életben kell maradni. És Grisa sok hosszú, fagyos hétvégén át tanított minket minderre, végtelen türelemmel. Mindenütt ott volt, mindent személyesen mutatott be, saját kezűleg ellenőrizte, hogy mindenki jó csomót kötött-e a karabinerre, elég szoros-e a sisak, nem lötyög-e a jégcsákány nyele, és este elrugdosta a tűztől a túl közel tett bakancsokat, amelyek száradás közben megégtek volna. Mindezt óriási nyugalommal, vidám mosollyal az arcán, csendesen dünnyögve, játszi könnyedséggel tette, pedig mindenhol ő ment elöl, ő törte a friss hóban a csapást, és ő cipelte a legtöbb terhet. Egyik este megkért, hogy tegyem arrébb a hátizsákját, amíg ő kicsomagolja a sátorcövekeket. Odamentem a gömbölyűre tömött, nagy zöld zsákhoz, és meg akartam emelni, de úgy tűnt, hogy beakadt valamibe. Kihúztam alóla a vállpántot, és odébb toltam pár követ, és nézegettem még egy kis ideig, mire rájöttem: ez a zsák nem fagyott ide, nem is eresztett gyökeret, hanem egyszerűen olyan irgalmatlanul súlyos, hogy meg sem bírom mozdítani. Aztán nekiveselkedtem, és arrébb húztam valahogy, de a hajam égnek állt, és elzsibbadtam a puszta gondolatra is: Grisa ezzel a zsákkal a hátán gyalogolt reggel óta, mosolyogva, fütyörészve, anekdotákat mesélve, és most olyan vígan jön-megy a táborban, hajladozik, segít az újoncoknak sátrat verni, mint aki egész nap a lábát lógatta…

 

…Aztán fogyott a csapat. A lusták, az állhatatlanok, a hisztisek, fázékonyak, gyengék, veszekedősek vagy más miatt alkalmatlan hegymászó-jelöltek elmaradoztak, a kezdeti ötven-hatvanból maradt egy húszfőnyi „kemény mag”, akik le tudtunk vizsgázni elméletből, technikából és erőnlétből is, és megkaptuk az engedélyt, hogy a májusban induló nyolcfős csoportok valamelyikébe „besorozzanak” minket, sárgacsőrű újoncokat. Én e szerencsések egyike voltam, és Grisa csoportjában megkezdtem rövid, de élménydús hegymászó karrieremet.

 

Hogy közös túráink alatt mi mindent éltünk át együtt, arról több kötetnyit lehetne írni. Nevettünk rengeteget, dühöngtünk is eleget, sokat beszélgettünk együtt, és talán még többet hallgattunk is együtt. Volt miről, és volt miért. Grisa kétszer mentette meg az életemet.

 

Az első eset az Elbruszról (5) lefelé jövet történt. Egy szélfútta, lankás hegyháton traverzáltunk (6) át, talán négyezer méter magasan. Az erős szél levitte a gleccserről a havat, és pár órányi hótaposás után kiértünk a tükörsima jégre. Grisa azonnal kiadta az utasítást: macskát(7) fel, és kötélre vesszük egymást(8) . Rámolás, szerelés, csörgés, szuszogás következett ezután. Az én bakancsom közben beakadt valamibe, és hogy kiszabadítsam, leültem a jégre. Ez hiba volt.

 

A gleccser nem volt meredek, de annyi lejtése azért volt, hogy azonnal elkezdjek csúszni lefelé. Lassan, de megállíthatatlanul. A jég olyan sima volt, és olyan kemény is, mint az üveg. Úgy kell elképzelni, mintha egy hangya sétálna egy óriási biliárdgolyón, és a tetejétől elkezdene lefelé csúszni. Egyre gyorsabban, persze. A hangya én voltam, a golyó pedig a hegy. Eleinte nem is éreztem, hogy csúszom, olyan sima volt a jég. Mire észbe kaptam, már méterekre voltam a csapattól. Próbáltam lefeküdni, megkapaszkodni a jégben valahogy, de nem volt rajta fogás. A macskát sem tudtam belevágni, mert azonnal kipattant, és én forogni kezdtem, és tovább csúsztam lefelé, a feketén ásító, kilométernyi mélység irányába, és teltek a másodpercek, és akkor a viharon keresztül meghallottam Grisa ordítását:

- Zarubisz, Zoltan, z…zarubiiiiiiisz!!! (Vágd be magad!)

Ahogy tanultam tőle a kiképzésen, azonnal hasra kecmeredtem, jobb kézzel megragadtam a csuklómhoz szíjazott jégcsákány fejét, ballal a nyelét, a tompábbik, lapátos végét a mellkasomhoz szorítottam, a pengéjét pedig egész súlyommal belenyomtam a jégbe, és pattogó szilánkokat szórva szanaszét, a jeget karcolva, horzsolva, izzadva, néhány másodperc alatt megálltam. Felnéztem: a csapat már nem látszott. Hogy a sötétségtől, vagy már a hegy takarta őket, azt nem tudom. De a hangjukat, azt hallottam, mert tele torokból üvöltöttek:

-                Zoltaaaaaaan! Élsz mééég?!!!!!!!

-                Megvagyoook! – üvöltöttem vissza.

-                Maradj, ahol vaaaaaaagy!!!! Lemegyünk érteeeeeeed!!!

A jégcsákányokat beleverték a gleccser jegébe, rájuk rögzítettek egy dupla kötelet, Grisa rákapcsolta magát, és megindult, csúszva, a kötélbe kapaszkodva, ereszkedett lefelé. Hamarosan megpillantottam, ahogy közeledett, és pár pillanat múlva mellém ért. Kinyújtottam felé a kezemet, de rám kiáltott:

- Ne! Ne mozogj, Zoltan, csak k…kapaszkodj. Ne mozogj. M…majd én…

Hallottam, ahogy zörög a karabinerrel, aztán oldalt rákapcsolja a mellkasomra kötött pántra. A kezét a vállamra tette, és néhány leírhatatlan pillanatig némán feküdtünk. Egymás mellett. A jégen. Alattunk a feneketlen szakadék. Felettünk a kaukázusi hajnal szürkesége. Az arcát nem láttam a sötétben, csak a zihálását hallottam, ahogy lélegzett mellettem. Aztán elordította magát, rekedten, de már nem dadogva:

-                Davaj, tyanyiiiiiiiiiii!!! (Gyerünk, húzzátok!)

A kötél megindult, lassan, óvatosan felhúztak minket a csapathoz. Ahogy felértünk, Grisa leültetett mindenkit a hóra, és elővett egy tábla csokoládét (9). Összebújtunk, hogy a szél kevésbé érjen, és valaki kérdezett valamit, de Grisa felcsattant:

- Hallgass! Mi…mindenki fogja be! Rágjátok a csokit! M…majd odalent m…megbeszéljük.

Még ültünk vagy tíz percig, aztán felcuccoltunk, és lassan továbbindultunk.

 

A második eset a Krím-félszigeten történt. A Krím valóságos sziklamászó-paradicsom, több száz kilométernyi karszthegység, szakadékokkal, letörésekkel, számtalan barlanggal, délen pedig a Fekete-tengerre néző, nyolcvan-száz méter magas, függőleges sziklafallal. A barlangok nagy része máig jelöletlen, felderítetlen, és felfedezni őket, mászkálni bennük roppant izgalmas, és helyenként komoly kihívás, és mindig nagyon veszélyes.

 

Úgy adódott, hogy bementünk egy barlangba. Bahcsiszarajtól (10) néhány kilométerre, a hegyoldalban találtunk egy lyukat, amibe épphogy csak befértünk, de a járat néhány méterrel beljebb nagyobb üreggé szélesedett ki, amiből további járatok nyíltak. Be is másztunk pár ilyen járatba, amelyek közül némelyik vakon végződött, mások néhány kanyar után visszavezettek ugyanabba az üregbe. Remek szórakozás volt, ahogy huhogtunk egymásnak a lyukakból, húztuk magunk után a köteleket, gubancoltuk őket, és nagyokat nevettünk. Grisa is mosolygott, pislogott a barlang homályában, figyelte, hogy mit csinálunk, amennyire zseblámpáink fénye engedte, és lelkünkre kötötte, hogy kötél nélkül ne menjünk sehova. És egyedül se. Viselkedjünk úgy, mondta, mintha a gleccseren lennénk. Sohasem tudni, hogy mi van előttünk, alattunk.

 

És akkor én beszakadtam. Egy járat végén megmozdítottam egy követ, hogy megnézzem, mi van mögötte, és semmi nem volt mögötte, pontosabban: a SEMMI volt mögötte. A kő beesett a lyukba, a szikla megindult alattam, én a kő után hullottam, és Grisát, aki kötelem másik végén mászott, magam után rántva zuhanni kezdtem. Ő valahogy megkapaszkodott, vagy elakadt, vagy valami történt, mert egy pillanat múlva a kötél megakadt, és akkorát rántott a mellpántomra kapcsolt karabineren, hogy a bordáim belereccsentek.

 

Pár pillanatig csend volt. Gondolom, mindketten megszámláltuk, hogy hány csontunk nem tört el. De Grisa sértetlen volt, csak nem tudott mozogni, és én is egészben voltam, csakhogy a kötélen lógtam valami mélység felett. Húsz méter kötél kötött össze minket. Minket? Engem az élettel, őt a halállal.

 

Csend volt. Mélységes, halálos, természetfölötti, űrbéli csend. Nem tudom, meddig tartott, míg újra elkezdtem gondolkodni, és eldöntöttem, hogy mégsem maradhatok itt lógva, és megmozdultam, csak hogy lássam, tudok-e még mozogni. Tudtam. Megmarkoltam a nyakamban lógó zseblámpát, és körbevilágítottam. A kötél egy sziklapárkányról lógott le, amely talán négy vagy öt méterre lehetett, pont a fejem fölött. Oldalt, és főleg alattam viszont semmit sem láttam. A lámpa fénye a feneketlen sötétségbe veszett. A párkányról időnként pergő kőtörmelék zuhant hangtalanul a fekete semmibe. Füleltem, de nem hallottam, ahogy odalent koppan.

 

Sosem volt tériszonyom, de ott, a kötélen lógva elfogott a rettenet. A gleccseren, vagy a sziklafalon az ember tudja, látja, el tudja képzelni, hogy mi történhet, ha netán lezuhan. Ez azonban olyan volt, mint amikor egy nagy terem plafonjáról, egy repedésből egy kicsi pók ereszkedik le, és pár centi ereszkedés után, a vékony pókfonálon lógva marad. A kicsi pók én voltam, a teremnek pedig nem volt padlója! Elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan érzés volt, aminek csak a vegetatív tüneteire emlékszem. A szám először kiszáradt, majd a nyálam folyni kezdett az iszonyattól, izzadtam, és valami rettenetes szorítás, bizsergés volt bennem, mintha elektromos áram rázott volna meg, az ágyékomban, a beleimben, a csontjaimban, a gerincemben egészen a tarkómig éreztem, ahogy megmarkol a halál, és csak arra tudtam gondolni, hogy a csak a pánikot, csak azt kell elkerülnöm, mert ha elvesztem a józan eszem, végem van.

 

Akkor Grisa megszólalt. Valahol fölöttem. Nagyon távolról hallatszott a hangja, előbb suttogva, nyögve, majd erősebben, végül rémisztően üvöltve kiabálta a nevemet.

- Z…Zoltan… Zoltan. Zoltaaaaaan!!!!!!

- Itt vagyok. Lógok.

- Jobtvajumaty (11), te szerencsétlen, hát mért nem szólsz???

- Mondom, hogy itt vagyok.

- De hol, te átkozott kutyafi?

Elmondtam neki, hogy mit látok, és ő is elmondta, hogy ő mit lát. Egy csőszerű alagútban kapaszkodott, omlatag sziklákon, és percek óta kiabált már, és azt mondta, hogy nem sokáig bírja. Aztán, ahogy próbált mozdulni, kiderült, hogy nem is engem tartott, hanem a kötelet feszítette teljes erejéből, egész idő alatt. A kötél azonban nem mozdult, se fölfelé, amerre ő rángatta, se lefelé, amerre én lógtam rajta. Elakadt, valami sziklarésben, és nem mozdult. Túl vékony volt ahhoz, hogy zsibbadó kezeimmel fölmásszak rajta, Grisa meg nem mert elindulni, hogy megnézze, hol akadt el, mert félt, hogy ha lemászik hozzám, újra megindul a szikla, és lezúgunk a sötét nyavalyába mind a ketten.

 

Nem tudom, meddig tartott, amíg a fiúk ránk találtak, és letornásztak hozzám egy dupla kötelet, karabinerekkel. A kezem már annyira elzsibbadt, hogy alig bírtam bekapcsolni őket. De bekapcsoltam. És fölhúztak. Azt mondták, tíz perc sem volt. Grisa közben folyton beszélt hozzám, és szörnyen káromkodott, és ékesen imádkozott, felváltva, és követelte, hogy beszéljek hozzá, és szörnyű jóslatokba bocsátkozott, hogy mit csinál velem, ha ezt megússzuk. És én lógtam a fekete semmi fölött, és aztán húztak fölfelé, és közben téglányi kődarabok záporoztak a fejemre, és utána feküdtem sokáig a szikla tövében, a napon, összezúzva, vérezve, és csak néztem, mohón, az eget, a Napot, a fényt, és csak lélegeztem, nagyokat sóhajtva, mélyeket lélegeztem, és Grisát is kihúzták, és ott ült a sziklán, mellettem, a keze csupa vér, az arca szürke volt, nagy kék szemei fénytelenül, tompán néztek rám, és belém, és át rajtam, és sem akkor, sem később, sohasem mertem megkérdezni tőle, vajon gondolt-e arra, megfordult-e a fejében, átvillant-e a tudatán, hogy ha lekattintja a karabinerét a kötélről, mikor hiába szólongatott, és visszamászik, és a sorsomra hagy, akkor csaknem biztosan megmenekül, és nem kell percekig, amíg meg nem szólaltam, feszítenie az elakadt kötelet, amiről nem tudhatta, hogy én vagyok a végén, vagy egy élettelen test, vagy csak egy törött karabiner, vagy a szikla… Nem mertem, mert ismertem Grisát, és tudtam, hogy azt mondaná:

- Majd jól s…s…seggberúglak. - Vagy: - Mindjárt f…fejbeváglak. - Vagy valami hasonlót.

 

A beakadt kötelet otthagytuk. Talán most is ott lóg. (12)

 

A következő évben Grisa meghívott „domoj” (haza). A családjához, a szüleihez, a faluba, ahol született, és felnőtt. Este kilenc körül indult a vonat Kijevből. Másnap délelőtt leszálltunk valahol, majd késő délutánig zötykölődtünk egy kis busszal, úttalan utakon, bele a végtelen ukrán sztyeppbe. A sztyepp ugyan nem látszott, mert olyan hó volt, hogy az út két oldalán több méternyi falat túrt az előttünk nemrég elhaladt kotrógép. A busz megállt valahol, egy faluban. Az állomás épületén levő hőmérő -27 fokot mutatott. Leszálltunk. Grisa rábökött az előttünk fehérlő hómezőre:

- Arra. Fél óra, és otthon vagyunk.

Ami ezután következett, azt megemlegetem, amíg élek. Grisa előttem gyalogolt, törte a térdig érő havat. A szél szerencsére hátulról fújt, meg néha kicsit oldalt, de olyan erővel, hogy a három nadrágon és a pehelykabátomon át úgy éreztem, mintha tűhegyes jégkristályok milliói szurkálnának a bőrömön át, a csontjaimig. Grisa rendületlenül, ütemesen, hallgatagon lépkedett előttem, de egyszer csak hátrafordult, és az arcára tekert, jéggel borított gyapjúsál és a szemébe húzott prémsapka közötti résen rám nézett, és a szeme hunyorításából tudtam, hogy mosolyog.

-                M…mint a hegyekben, nem?

-                De, pont olyan. Honnan tudod, hogy merre kell menni?

-                Ott, látod, az a nagy fa – mutatott ormótlan, egyujjas bőrkesztyűjével egy távoli sötét foltra. – ott van az út!...

Grisa szülei tudták, hogy jön a fiuk. Azt is tudták, hogy vendéget hoz. A tiszteletünkre libát vágtak, és mikor úgy szürkület felé elértük a házat, és topogva, fújtatva beléptünk az ajtón, libaleves és frissen kisült gombás pirog (13) illata fogadott minket. Lekabátolás, ölelkezés, kézszorongatás, még több ölelgetés és az arcunkon cuppanó számtalan anyai csók után asztalhoz ültünk, és némi vodka és savanyú uborka után komoly étkezést adtunk elő. A háziak egy kukkot nem beszéltek oroszul, én pedig alig valamit ukránul, de a mosolyok és a súlyos hátbaveregetések félreérthetetlenné tették, hogy hallottak már rólam, és szívesen látnak. Később Grisa megemlítette utunk viszontagságait, én kaptam egy nagy bundát, a gazda rámutatott a kemence mellett egy ágyra, és mosolygott, és bólogatott, és a nap többi részére nem emlékszem.

 

Másnap reggel Grisával kimentünk a kúthoz mosakodni. Ásott kút volt, ahonnan vödörrel húztuk a vizet, és gatyára vetkőzve, prüszkölve, fröcskölve mosakodtunk, gőzölögtünk, párologtunk a csikorgó fagyban.

–    Hogy egészségesek legyünk! – mondta Grisa.

Reggelire áfonyás pirogot kaptunk – az áfonyát édesanyja szedte még nyáron, mesélte Grisa, a kishúgával ketten, aki most nincs itthon, és lekvárt főzött belőle, és most ebből készül a pirog - , aztán felállt, kinyújtózott, vigyázva, nehogy leverje a lámpát, és vidám mosollyal kijelentette:

-                Nu sto, otkopajem hatu? (Na mi lesz, kiássuk a házat?)

A kis vályogház körül méternyi magasan állt a hó, sőt a szél felőli oldalon embernyi magas volt. Lapátolás közben megtudtam, hogy ezt minden reggel el kell hányni, nehogy ráolvadjon a vályogfalra. A hóhányást apja szokta csinálni, de most, hogy itt van, egyértelmű, hogy az ő dolga, én pedig olyan vendég vagyok, akinek megengedik, hogy részt vegyen a házimunkában. Ez azt jelenti, hogy én közel állok a lelkükhöz, a fiuk barátja vagyok, tehát majdnem családtag, és ennek megfelelően bánnak velem. Mert ha például a megyei párttitkár jönne ide, magyarázta Grisa,  azt is megetetnék, még vodkát is kapna, de a munkában, a család mindennapi tevékenységében nem vehetne részt, és nem a kemence mellett altatnák, a nagyapó bundájában, mint engem, hanem külön szobát kapna, és egyedül aludna, és mindezzel éreztetnék vele a távolságtartást, azt, hogy ő nem tartozik hozzájuk. De – nevette el magát – eto nam nye grozit…(ez minket nem fenyeget – mármint a párttitkár látogatása)…

A ház nagyjából úgy nézett ki, mint a szentendrei skanzen egyik-másik kiállított darabja. A vályogfalon gyalulatlan gömbfából ácsolt gerendák tartották a deszkafödémet, amely fölött – a padláson – méternyi szalmaréteg szolgáltatta a hőszigetelést, és ha ez kevés lett volna, a vastag nádtetőn nehézkedő hóréteg védte meg a lakókat a nagy időtől. Víz, mint említettem, a kútban volt, de csak mosásra és fürdésre. Az ivásra szánt vizet fel kellett forralni, mert mióta a kolhoz megépítette a sertéstelepet, a trágyalé a talajvízbe szivárgott, és megfertőzte a kutakat. De forralás után iható volt a kút vize, mert a baktériumok elpusztultak. – A technika egyetlen vívmánya az elektromos áram volt, mert azzal működött a rádió, amelyen a Párt eljuttatta üzeneteit az ukrán sztyepp legeldugottabb tanyájára is. Grisa, mint mérnökjelölt, komoly elektromos rendszert épített ki otthon. Külön kapcsolója volt a háznak, az istállónak, az udvar világításának… Büszkén mutatta legújabb találmányát, a disznóól világítását, amely egy termosztáttal kombinálva védte a malacokat a fagytól.  Nemrég tanulta az egyetemen, és kipróbálta otthon. Már kész volt a rendszer, még a nyáron tervezte, és most, ahogy bekapcsolta, kaján hunyorgással dünnyögte:

- Szicsasz kak sarahnyet… (Mindjárt eldurran.)

De nem durrant el, és a kigyulladó infralámpa vörös fényében a malacok meglepődve visítottak.

 

Az utolsó túránk után vonatoztunk haza, amikor a bicskámat nekiadtam. Kiszlovodszk (14) és Kijev között majdnem egy egész nap az út, volt hát időnk beszélni, hallgatni, aludni… A többiek fáradtan bóbiskoltak, fejüket a zsákokra hajtva, mi pedig az ablak mellett ültünk, egymással szemben, és pislogva, fásultan bámultuk az elsuhanó villanydúcokat.

-                Zoltan – szólalt meg Grisa végül, talán egy órányi hallgatás után. – Podari nozsik. Pozsalujszta! (Ajándékozd nekem a késedet, kérlek.)

Volt egy görbe bicskám, amelynek csodájára jártak a hegymászók. Mindenki lehidalt, mikor előhúztam, és egymást biztatták: láttad már a Zoltan bicskáját? Nézd meg, csodálatos… - Itthon vettem, Magyarországon. Széles, borotvaéles acélpengéje volt, szarvasagancs nyele, és sárgaréz veretek tartották össze. Szép volt. Sokfelé járt már velem, és nagyon szerettem. Emlék is volt, nemcsak használati tárgy. És most Grisa elkérte. Hogy adjam oda. Neki. Örökre. - Kibámultam az ablakon.

Egyrészt: Grisa, az – Grisa. Ez az utolsó közös túránk. Ki tudja, mikor látjuk egymást. Ő lediplomázik, befejezi az egyetemet, hazamegy a kolhozba mérnöknek, nem mászik több hegyet, és sohasem lesz ilyen bicskája. Én meg hazamegyek, Magyarországra, és veszek másikat. Ugyanilyet. Vagy jobbat.

Másrészt: Grisa irtózatos medvemancsaival folyton rommá tört mindenféle technikai eszközt. A saját késeit is eltörte. Egyszer meg akartam tanítani a konzervnyitó használatára (15). Billegtette egy darabig, ahogy mutattam neki, de aztán elvesztette a türelmét, előhúzta hatalmas fekete bicskáját, az arasznyi pengét beledöfte a bádogba, és egy jól begyakorolt mozdulattal felhasította a konzervet.

-                L…látod, így kell ezt…

…Lassan a zsebembe nyúltam, megfogtam Grisa kezét, és a szemébe néztem, és a bicskámat rettenetes markába tettem. Grisa felugrott, mint egy gyerek, aki maga sem hiszi el, hogy megkapta a születésnapjára, amire oly régóta vágyott, fülig érő boldog vigyorral szorongatta a kezemet, és nevetett, és nevetett… Aztán előhúzta a saját, NERZS márkájú (16) nagy, fekete kését, a kezembe nyomta, és azt mondta, hogy ő meg ezt nekem adja. (17) Érezhette talán a két tárgy közötti szakadéknyi értékkülönbséget, mert a következő pillanatban lekapta a polcról a kabátját, némi keresgélés után letépett róla egy gombot, és átnyújtotta.

-                Vot jiso. Vojennaja pugovica. (Íme, egy katonai gomb, még ezt is neked adom.) (18)

Aztán leszálltunk Kijevben, elbúcsúztunk, és nem láttam Grisát soha többé.

 

Csak hallottam róla.

 

Néhány évvel később találkoztam a „kishúgával”. (Szesztricska, moja szesztricska, (19) így beszélt a húgáról mindig, lehajtott fejjel, hogy ne lássuk, hogy elérzékenyül.) Mikor Grisáról kérdeztem, félrenézett, sóhajtott kettőt, és elsírta magát.

- A hadsereg – mesélte szipogva. – Grisát elvitték Afganisztánba (20). Mikor visszajött, mintha kicserélték volna. Nem beszélt senkivel. Éjjel felriadt álmából, rohangált a házban, mindent összetört, és kiabált, hogy „szvolocsi, szvolocsi” (21), és félórákig kellett győzködni, hogy elhiggye, hogy itthon van, és nincs semmi veszély… Folyton vodkát ivott, és az orvos nyugtatókat írt fel neki, de nem használt semmi, és aztán elvitték, és kórházban volt. Nem tudom, mi történt vele ott, mert nem beszélt róla, de megkerestem egy katonatársát, aki vele együtt szolgált, és ő elmondta, hogy sok embert megöltek, és egyszer kilőtték a konvojukat, amivel utaztak, a mudzsahedinek, rakétával, és Grisát elfogták, meg mindenkit, aki túlélte a támadást, és az erdőben fához kötözték, és kibelezték őket… Késsel fölvágták a hasukat… Aki elájult, azt vízzel locsolták, hogy nézze a társai szenvedését… És Grisát a végére akarták hagyni, mert ő volt a vezető, a törzsőrmester, és végig kellett néznie mindent… De aztán jöttek a mieink, és helikopterről szétlőttek mindent, és amikor összeszedték a sebesülteket, megtalálták,  és eloldozták őt, meg még négy vagy öt katonát a mieink közül, akik sértetlenek voltak, mert nem volt elég idő… Utána Grisát leszerelték, és hazaküldték, de folyton ivott, és borzasztó rémálmai voltak, és akkor elvitték, és most egy katonai szanatóriumban van, nem is tudjuk, hogy hol… Nem, nem lehet látogatni, engem sem engednek be hozzá. Csak azt mondják mindig, hogy jól van. De nem ír levelet, és nem engedik ki…

 

Nekem már nincs meg Grisa bicskája. Volt egyszer egy házam, és a szomszédaim kiraboltak, és sok mással együtt az is eltűnt. De Grisának talán megvan még az én szarvasagancs nyelű, rézveretes bicskám.

 

És remélem, hogy nem bont vele konzervet.

 

 

Szentendre, 2010 február 15.

 

 

Jegyzetek

 

1.            A volt Szovjetunióban olyan áruhiány volt, amely a mi fogyasztói társadalmunkban, az árubőség zavarával küzdő ember számára elképzelhetetlen, felfoghatatlan. A legelemibb létszükségleti cikkek, a cipő, ruha, élelmiszer beszerzése is komoly nehézségekbe ütközött. Akinek külföldi kapcsolata volt, az igyekezett behozatni magának mindazt, amit otthon nem tudott beszerezni.

2.            vojenka: honvédelmi oktatás. A volt Szovjetunióban a fiúk az általános iskolától kezdődően folyamatos katonai kiképzésen vettek részt. Az egyetemi hallgatók havonta egy szombatot töltöttek vojenkán, ahol az elméleti oktatástól az éleslövészetig, a test-test elleni közelharctól a hadászati stratégiákig a legkülönbözőbb tantárgyakban fejlesztették tudásukat. Aki már letöltötte kötelező katonaéveit (a szárazföldi erőknél ez két év, a haditengerészetnél 3 év volt), az komoly tekintéllyel rendelkezett tapasztalatlanabb társai körében. A lógás, sunnyogás nem volt jellemző: ha valakiről kiderült, hogy eü. ok miatt felmentették, azt a többiek nem is vették férfiszámba. (A lányok sem.)

3.            A korabeli szovjet hegymászósport rendkívül jól szervezett volt. Az utánpótlás-nevelés, a hegymászók kiképzése, a túrák megszervezése, a csapatok összeállítása, az útvonalak kijelölése, a lebonyolítás, a hegyi mentés stb. mind szigorú szabályok szerint, dokumentálva, ellenőrizve történt. Ennek köszönhetően a balesetek viszonylag ritkák voltak.

4.            A Szovjetunióba kiküldött magyar egyetemi hallgatók két hónapos előkészítő nyelvtanfolyamon vettek rész, majd bedobtak minket a mélyvízbe, és menet közben, az egyetemi előadásokon, a kollégiumi élet során tanultuk meg a nyelvet. Az oroszt hiányosan, törve beszélő külföldi hallgatók társasága, a velünk kapcsolatos kalandok, félreértések, a rólunk szóló anekdoták sokasága az egyetemi folklór részét képezték.

5.            Elbrusz: a Kaukázus legmagasabb hegycsúcsa, az orosz-grúz határ közelében. Igazából két csúcsa van, egy nyugati (5642 m) és egy és egy keleti (kb. 5600 m), amelyeket egy széles nyereg választ el egymástól (5200 m). Ezen a túrán nekünk a nyeregig sikerült feljutnunk, a csúcsmászást az elromló időjárás megakadályozta.

6.            traverzálni: lejtős hegyoldalon keresztben átmenni, anélkül, hogy szintet veszítenénk

7.            macska (oroszul: koski): bakancs talpára csatolható, szöges fémpánt, amivel a jeges, csúszós terepen is lehet járni

8.            kötélre vesszük egymást: veszélyes terepen a hegymászók karabiner segítségével rákapcsolják magukat egy közös kötélre, így, ha egyikük elesik, a többiek leszúrják a jégcsákányt, és megakadályozzák, hogy társuk tovább zuhanjon

9.            A csokoládé abban az időben ritka csemege volt. A hegyen sem ettük mindennap. Grisa általában olyan esetekre tartogatta, amikor valami rendkívüli erőfeszítés, életveszélyes állapot vagy nagy idegfeszültséggel járó helyzet állt elő, vagy a csapattagok között széthúzás, veszekedés tört ki. A csokoládéban található szénhidrátok és zsírok gyorsan megszüntetik az adrenalinhullám után bekövetkező levertséget, kimerültség-érzést, egyéb hatóanyagai (koffein, teobromin) pedig serkentő, hangulatjavító hatásúak.

10.        Bahcsiszaraj: város a Krím-félszigeten, Jaltától északra. Nevezetessége, hogy itt volt a krími tatár kánság központja. A kánok palotája ma látogatható múzeum.

11.        Orosz káromkodás, a megszólított személy édesanyjának illetlen emlegetése.

12.        A leírt események a hegymászó sportban nem számítanak rendkívülinek. A hegyen, mászás közben számtalanszor előfordul, hogy életveszélyes helyzetbe kerülünk, és az életünk a társaink tevékenységétől, az ő erejüktől, lélekjelenlétüktől, rátermettségüktől függ, az övék pedig a miénktől. Olyan, hogy EGY hegymászó, olyan nincs. Csak a csapat van. E két történetet kizárólag azért választottam ki, mert a főszerelőik éppen mi voltunk, Grisával ketten.

13.        pirog: kelt tésztából sütött, zsemle méretű tészta, a legkülönbözőbb dolgokkal töltve (hússal, káposztával, gombával, édességekkel, gyümölccsel stb.)

14.        Kiszlovodszk: város Dél-Oroszországban, a Kaukázus lábánál. Nevét a mindenfelé feltörő gyógyvíz-forrásokról kapta (jelentése: savanyú víz).

15.        annak idején a konzervdobozokat nem lehetett egy rántással kinyitni, mint ma. A bádoglemez felvágásához szükség volt egy apró szerszámra, amit a konzervdoboz szélén kellett billegetni, tologatni. A szovjet módszer ezzel szemben az volt, ahogy Grisa nyitotta a konzervet, erőből, mert nem volt türelme a kis konzervnyitóval finomkodni.

16.        NERZS: rövidítés, jelentése: nyerzsavejusaja sztal (rozsdamentes acél). Tréfából csúfolták „márkajelzésnek”, ugyanis a legtöbb acélból készült használati tárgyon (pl. az evőeszközökön is) ez volt olvasható. Az oroszok keserű öngúnnyal dicsérték ezeket a termékeket: „a szovjet ipar nem ismer lehetetlent, nálunk még a rozsdamentes acél is megrozsdásodik”.

17.        Abban az időben a férfiak között általános volt a késkultusz. Kése nélkül nem ment senki sehová, ha két férfi megismerkedett, a bemutatkozás és néhány udvarias szó után azzal folytatták, hogy megnézték egymás kését. Ez egy gyakori beszédtéma volt. A kés mérete, alakja, minősége sokat elárult tulajdonosáról („mutasd a késedet, megmondom, ki vagy!”). Ha kicserélték a késüket, ez a barátság egyik legkomolyabb bizonyítéka, megpecsételése volt, azt jelentette: magammal egyenrangúnak ismerlek el, szövetségesnek tekintelek, nem vetélytársnak.

18.        Ez egy kb. 2 cm átmérőjű, kerek rézgomb, domborított ötágú csillaggal, sarló-kalapáccsal a közepén. Grisa a seregből hozta el emlékbe, és a kabátján viselte, én pedig később felvarrtam a farmerdzsekim bal oldali mellzsebére. A mai napig ott van.

19.        Szesztricska: húgocskám.

20.        A XX. század nyolcvanas éveiben a Szovjetunió háborút vívott Afganisztánnal, hogy megakadályozza az iszlám átterjedését az ázsiai szovjet köztársaságokra. A konfliktus a szovjetek vereségével végződött, és véres polgárháborúba borította Afganisztánt. Az afgán háborút túlélt veteránok többsége a háború pokoli élményei, a kegyetlenkedések kísértő emléke miatt pszichés problémákkal küzdött, és nehezen illeszkedett vissza a civil társadalomba.

21.        Szvolocsi: szemét gazemberek (kb.). Nem tudjuk, hogy Grisa az afgán harcosokra gondolt, vagy azokra, akik őt odaküldték.

 

 

 Fényképek

 

 

1.: Krími túránkon készült csoportkép, menetkész állapotban. Bal szélen állok én, mellettem tornyosul Grisa. Mögöttünk ásít a barlang bejárata, ahol a leírt kaland történt.

 

2.: Csoportkép a jaltai botanikus kertben. Bal szélen Grisa, én meg az a kis pöcök vagyok, aki hátrafordulva a pálmákat nézi.

 

3.: Barlangi kép a Krímből. Grisa a jobb szélen ül. Talán ez a legjobb képem róla.

 

 

3. Anatolij

 

Anatolij Ivanovics Goncsar orosz volt.

 

Apai ágon ukránok, anyai oldalról pedig szibériaiak is voltak a családjában. Ő maga nem táplált különösebb nemzeti érzéseket, egyszerűen szovjet embernek tekintette magát, de minden különösebb lelkesedés nélkül. Élete későbbi szakaszában inkább ukránnak nevezte magát. Meg is tanult ukránul.

 

Magas, büszke, egyenes tartású férfi volt, sötét haját, nagy barna szemeit Ukrajnából, széles arccsontjait pedig talán Szibériából örökölte. Rendszeretete időnként idegesítő pedantériába csapott át. Arcát minden reggel simára borotválta, haját kéthetente katonásra igazíttatta. Kezei tiszták, ápoltak voltak, körmei kifogástalanra vágottak. Ingeinek vasalását feleségére hagyta, nadrágját azonban mindig maga vasalta élére. Elegáns fekete bőrcipője állandóan példamutató fénnyel ragyogott. Kilenc évvel volt idősebb nálam.

 

Anatolijjal az angol nyelv hozott össze. Egy közös ismerősünk ajánlotta a figyelmembe, én ugyanis harmadéves egyetemistaként fejembe vettem, hogy megtanulok angolul. Megadta nekem Anatolij telefonszámát, én felhívtam őt, és találkoztunk.

 

Anatolij KGB-ügynök volt. Ezt ő természetesen sohasem mondta magáról, de hivatalosan újságíróként dolgozott, történelemből és filozófiából doktorált, évekig volt kiküldetésben az Egyesült Államokban, Indiában, Ausztráliában, és még pár csendes-óceáni szigeten, és aki ismerte az akkori szovjet rendszert, az tudta, hogy ez mit jelent. Előfordult, hogy beszélgetéseink közben hirtelen felemelte a kezét, és megkért, hogy váltsunk témát. Máskor figyelmesen hallgatta, amit nemzetközi, politikai, gazdasági ügyekről vagy a közelmúlt történelméről beszéltünk, és néha mosolygott, máskor bólogatott, de sohasem szólt hozzá.  Erős amerikai akcentussal beszélt angolul, de olyan könnyed tökéletességgel, hogy nem hallatszott ki belőle orosz anyanyelve.(1) Mestere volt viszont a különféle akcentusoknak: elő tudta adni, hogyan káromkodik egy montanai favágó, hogy panaszkodik egy bombayi taxisofőr, hogyan fenyegeti feleségét egy megcsalt ausztrál férj, vagy hogyan könyörög kegyelemért egy elfogott afrikai orvvadász. Imádta a James Bond-filmeket, a klasszikus verziót, Sean Conneryvel, és el tudta játszani, hogyan udvarol Bond Maslova őrnagynak.

 

Amikor először találkoztunk, meglepődött. Azt mondta, nem vállal tanítványokat, és nem is érti, hogy ismerősünk miért ajánlotta őt. Aztán mégis kikérdezett, hogy ki vagyok, honnan jöttem, gondolkodott egy darabig, majd így szólt:

- All right. We ll see. Next Monday, five p.m., sharp. Don t be late. (Jó, meglátjuk. Jövő hétfő, délután ötkor, pontosan. Ne késs.

Így kezdődött. Tíz rubelt kért egy óráért.(2) Megdolgozott érte. Kiváló pedagógus volt. Az órákra jobban felkészült, mint én, újságcikkeket, irodalmi szemelvényeket készített elő, az éppen aktuális tudásszintemnek megfelelően, de úgy, hogy mindig kapaszkodjak, sőt megfeszüljek az igyekezettől. Egy perc nyugalmat nem hagyott, amíg nála voltam, folyamatosan dolgoztatta az agyamat, óriástölcsérrel töltötte belém a tudást, olyan tempóban, hogy szinte repedt tőle a koponyám. Mikor látta, hogy már szédülök, és keresztbe állnak a szemeim, tíz percet adott, hogy összeszedjem magam. – Teatime! – mondta ilyenkor, kaptam egy teát, és onnantól oroszul beszéltünk. Tíz percig. Utána folytattuk. Mire vége volt az órának, olyan kimerült voltam, mintha verekedtünk volna. Pedig csak beszélgettünk.

 

Másfél évig jártam az óráira, hetente kétszer. A többiek körberöhögtek, mikor meghallották, hogy tíz rubelt adok egy angolóráért, ráadásul a város másik végébe kell metróznom érte. Később, mikor pár hónap múltán meghallották, ahogy angolul társalgok a kollégiumban az afrikaiakkal, ajkukra fagyott a mosoly. Később, már itt, Magyarországon, a tanítványaim sorban jelesre vizsgáztak angolból, és az amerikai cégeknél, ahol dolgoztam, a magyarok közül egyedül nekem nem voltak nyelvi nehézségeim, ami nyilván megkönnyítette az előmenetelemet. Anatolij egy szakmát adott a kezembe.

 

Anatolij antiszemita volt. Legalábbis most, 2010-ben, amikor e sorokat írom, a mai magyarországi közbeszéd ezzel a szóval bélyegezné őt meg.

- Zsidi, Zoltan, eto szamije gnusznije ljugyi vo vszjom mire – mondta egyszer, komor arccal nézve maga elé, mint aki rossz emlékei között válogat. - Beregisz ih. (3)

Magyarázatot nem adott, és nem is indokolta semmivel ezt a kijelentését. Valamit azonban tudhatott, mert akkor egy vezető ukrán napilapnál dolgozott, feleségével, Valentyinával együtt, és a főszerkesztőjük, a kiadó igazgatója, a lap pártbizottságának titkára és a szakszervezet vezetője is, tehát gyakorlatilag az összes döntéshozó személy, mind zsidó volt. Akkor azonban hiába kérdeztem, hogy miért mondja ezt, nem válaszolt. Egyébként is nehezen irányítható ember volt. Kérdésre csak akkor válaszolt, ha ő jónak látta, egyébként csak hallgatott, és székén hátradőlve, talányos mosollyal szemlélte kíváncsiságom kitöréseit. Most is így tett. Egy percig hallgatott, majd hirtelen azt kérdezte:

-                Mondd, Zoltan, milyen a kapcsolatod a főkonzulotokkal?

Leesett az állam.

-                A Szabó elvtárssal? Anatolij, te ismered a Szabó elvtársat?

Ismét mosolygott, és nem felelt, csak nézett rám. Szerintem látta a gondolataimat. Nemcsak hogy látta, hanem irányította is, sőt, ő idézte elő őket. Arra gondoltam, amire ő akarta, hogy gondoljak. Megjelent Szabó elvtárs a lelki szemeim előtt, a vén pohos, mert így hívtuk, a vén pohos, láttam irdatlan pocakját, lógó tokáját, nagy, táskás, dülledt szemeit a vastag szemüvege mögött. Úgy nézett ki, mintha apja egy japán sumo – birkózó lett volna, anyja pedig Rákosi Mátyás. Hallottam silány, erőtlen kappanhangját, ahogy a konzulátuson arról beszél, hogy milyen jól kell itt tanulnunk, mert a szocialista hazánkat képviseljük, és milyen hálásak lehetünk felszabadítónknak, a nagy Szovjetuniónak, hogy a nagy munkásmozgalmi keblére ölelt minket, és a proletár internacionalizmus jegyében… blabla… bla…

- Egyszer odamentem hozzá egy fogadáson – szólalt meg Anatolij -, egészen közel hajoltam, bele az arcába, és azt mondtam neki: „Én magáról mindent tudok.”. Ez a Janos Szabo erre izzadni kezdett, mint egy ló, egyre törölgette a szemüvegét, felém nézett egy párszor, aztán kiment a teremből, és aznap már nem jött vissza.

- És ezt miért csináltad? – kérdeztem.

- Ez volt a feladatom. El kellett őt távolítanom a teremből, és úgy gondoltam, ez hatni fog. Hatott is. És mondd, téged még nem próbált beszervezni?

- Hová?... Ja? Nem. Azt hiszem, nem. Kérdezgetett néha, hogy mi újság a kollégiumban, mit csinálunk, miről beszélgetünk, de olyan hülyeségeket mondtam neki, hogy hamar megunta, és békén hagyott.

- Hm. Gondoltam. Te nem lennél jó ügynök…

- Hahaha! Ügynök, én? Ugyan miért, úgy értem, miért nem?...

- Egyrészt, mert túl okos vagy. Megdöbbentően okos. Igaz, hogy villámgyorsan tanulsz, feltalálod magad a legfurcsább helyzetben is, óriási az önbizalmad, nem ismersz lehetetlent, örülsz a kihívásoknak, és nem félsz semmitől. És nem vagy homoszexuális.

- Hahaha! És te ezt mind honnan tudod?

- Látom, Zoltan. Hidd el, látszik rajtad. Másrészt viszont nagyon nehéz téged motiválni. Nem érdekel a pénz sem, nem lehet egy eszmével megőrjíteni, nincs benned szakmai becsvágy, nincs benned kegyetlenség, és, úgy látom, nagyon szeretsz valakit.

 

Ilyen volt. Úgy turkált a lelkemben, mint egy bőröndben, amit tetszése szerint hol kinyitott, hol megengedte nekem, hogy visszacsukjam. Mindenkivel így bánt. Mindenki, aki a közelében volt, úgy érezte magát, ahogy azt ő akarta. Kedve, tetszése vagy pillanatnyi céljai szerint manipulálta az embereket. Tudott csábítóan, végtelen kedvességgel hízelegni, a bolti eladónőt vagy a villamosvezető nénit úgy csavarta az ujja köré, hogy csak az ég tudja, mit meg nem tettek volna neki. Amit ő akart tőlük, azt mindenesetre megkapta. Ráreccsent a metrón a biztonsági őrre, az egyetemi portásra, ha kellett, és azonnal elhitték neki, hogy ő a big boss (4), és igazolvány felmutatása nélkül beengedték bárhova, és elmondtak neki mindent. Én sem azért tanultam tőle, mert akartam, hanem, mert ő akarta, hogy én akarjam. Hamarosan nem azt akartam már, hogy megtanuljak angolul, hanem, hogy az óra végén Anatolij elégedett bólogatását lássam.

- Making progress, boy. (Haladsz, fiú.)

Bármit megtettem volna, ha ő mondja. Olyan meggyőző tudott lenni, hogy ha azt kéri, menjek be a dékánhoz, és pöcköljem meg az orrát, megtettem volna. - Később, mikor már jól beszéltem, szerepjátékokat talált ki. Ő egy lusta hivatalnok, mondta, ripakodjak rá, hogy dolgozzon gyorsabbat. Beszéljem rá, hogy kölcsönadja drága autóját, valljak neki szerelmet, érjem el, hogy tériszonya ellenére felmásszon egy vitorlarúdra, meg hasonlókat, a legvadabb helyzeteket adtuk elő. Ő csak ült a székén, és figyelt, és néha tett egy-egy megjegyzést.

- Hangosabban mondd, nem hallom. – Nem, ez nyelvtanilag jó, de nem hangzott elég hitelesen. Nem tűntél annak, akinek mondtad magad. Játszd el megint. Nem, hát ettől egy nő sem szeretne beléd. Találj ki mást. Ismételd ezt meg. Most mondd még egyszer, ami két mondattal ezelőtt mondtál. Az jó volt. Nem, nem adom, most küldj el a pokolba. De úgy, hogy el is menjek! Ne azt mondd, amit tudsz, hanem érd el, amit akarsz! Most mondd el az egészet háromszor egymás után, de növekvő hangerővel. Most mondd örömmel. Most tűnj csalódottnak. Ismételd meg. – Istenem, ezt utáltam a legjobban! – Say it again. Say it again!... (5)

 

Felesége, Valentyina kezdetben nem volt oda túlságosan az egésztől. Sem tőlem, sem az ötlettől, hogy Anatolij elvállalta a tanításomat. Aggódott. Hogy mitől, azt ő tudta. Később megbékélt a helyzettel, és összebarátkoztunk, és tőle hallottam, évekkel később, hogy Anatolij már az első telefonbeszélgetésünk után eljött a kollégiumba, ahol laktam, bement az épületbe, ahová csak a lakók léphettek be, tudta, hogy mikor nem vagyunk otthon, megszerezte a gondnoktól a szobám kulcsát, megnézte a holmimat, a szekrényemet, az ágyamat, megkereste az útlevelemet, kiírta az adataimat, és mindezt úgy sikerült megtennie, hogy én sohasem jöttem volna rá, ha Valentyina el nem mondja.

–    De hiszen meg sem mondtam a címemet! – csodálkoztam.

–    Az nem számít – nevetett Valentyina. – Ő olyan, tudod, hogy ha akar, megtalál…

 Fél órát töltött a kollégiumban, ezalatt megtudta, hogy jelesre vizsgázom, úszom, birkózom, a hegymászás a hobbim, egy lengyel lánnyal járok, korán kelek, nem iszom vodkát, de néha kimaradok este a barátnőmmel, kapuzárás után és olyankor a földszinti szellőztetőablakon mászunk be. Mindenesetre a legapróbb részletig meggyőződött a személyazonosságomról, az adatokat összehasonlította a számára, ki tudja, hogyan, hozzáférhető információval, és mikor először elmentem hozzá, és leült velem beszélgetni, már mindent tudott rólam, talán többet is, mint én magamról. Mégis elmondatta velem is, hogy ki vagyok, és mosolyogva figyelt, vajon mást mondok-e magamról, mint amit az ő informátorai rólam… De nem mondtam mást, és ezért elkezdett velem játszadozni, mint egy öreg cirkuszi idomár egy ügyes tigriskölyökkel.

 

Másfél év múlva Anatolij kijelentette, hogy már nincs mit faragnia rajtam. Szeretné, ha a jövőben is meglátogatnám őket, szívesen látnak, de több pénzt nem fogad el tőlem, hanem, ha úgy gondolom, beszélget velem, olvastat velem némi irodalmat, és azt elemezzük, körbejárjuk egy kicsit. Ezután jött a java. Megismertetett az angol és amerikai irodalommal (Poe, Maugham, Hemingway, Shaw és még tucatnyi író művein rágtam át magam), rámutatott az összefüggésekre a gyarmatosítás és a korabeli európai gazdasági helyzet között, az amerikai polgárháború és a rabszolgaság eltörlése között, és hosszú estéket töltöttünk a kommunizmus kialakulásának, a cárizmus bukásának, a második világháborúnak a részletes kitárgyalásával. Szolzsenyicinért nem rajongott különösen, hatásvadász pojácának tartotta, de szomorúan elismerte, hogy könyveiben sok az igazság. Kikérdezett a történelmi ismereteimről, és én előadtam neki a középiskolás tananyagot. Beszéltem a Tanácsköztársaságról, Kun Béláról, Horthyról, a háborúról, a „felszabadulásról”, Rákosiról, az „ellenforradalomról” és Kádárról, aki akkor még élt. Anatolij, ahogy szokta, finom mosollyal bólogatott, de Valentyina, spontánabb természetű lévén, az oldalát fogta a nevetéstől. Ezen majdnem összevesztek. Anatolij ugyanis felháborítónak tartotta, hogy egy néppel, annak egy egész fiatal nemzedékével ilyen szemenszedett hazugságot tanítanak intézményesített keretek között, állami oktatáspolitika címén. Valentyina ellenben zseniálisnak, ördögien cinikus tervnek nevezte az egészet. Azt mondta, ennél jobban semmivel sem lehetett volna kimosni egy megszállt ország lakosságának az agyát, elhitetni velük, hogy a gyilkosaik, kirablóik valójában a jótevőik, és pumpálni, pumpálni kifelé belőlük azt a sok-sok értéket, amit az országuk terem. Az ezt követő hónapok olyanok voltak, mintha elvégeztem volna még egy egyetemet. Ketten együtt, előbb óvatosan, csöpögtetve, majd, látva őszinte, naiv érdeklődésemet, csőstül zúdítva tárták elém Magyarország újkori történelmével kapcsolatos ismereteiket. Az ő verziójuk merőben más volt, ez magától értetődik, de annyira tele volt olyasmivel, amit ma Magyarországon antiszemitizmusnak hívnak, hogy inkább nem idéznék belőle. Volt benne bőven „gyűlöletbeszéd” is, meg „közösség elleni izgatás”, igen, azt hiszem, ez a helyes meghatározás. (6)

 

Egy alkalommal, mikor megérkeztem hozzájuk, a konyhában egy nyolcévesforma, sovány kisfiú ücsörgött, és tele szájjal kanalazta Valentyina hírhedt finomságú káposztalevesét. Szőke, szeplős fiúcska volt, elálló fülekkel, riadt kék szemekkel, de vadonatúj ruhában, nadrágján, ingecskéjén még látszott a bolti hajtogatás. Köszöntem neki, és rámosolyogtam. Ő bólintott, és szorgalmasan kanalazott tovább. Valentyina is mosolygott, és intett a szemével, hogy menjek be, Anatolij bent van a szobában. Anatolij aztán elmesélte, hogy a kisfiú nem rokonuk, de abból a faluból származik, ahol ő született. Árva gyerek, apja katona volt, és egy bevetésen halt meg, anyját pedig valami betegség vitte el. Most a nagyanyja neveli, és nagyon szegények, de a fiú értelmes, okos gyerek, és kár lenne, ha elkallódna. Ezért évente többször elhozzák magukhoz, felöltöztetik, megetetik, és kicsit tanítják a civilizált életre: hogy kell a vízcsapot megnyitni-elzárni, vécét lehúzni… Valentyina meséket, verseket olvas neki, imádkoznak együtt, és igyekeznek beleoltani valamit az orosz kultúrából.

- Ez szép – mondtam meghatottan. – És nektek nincs saját gyereketek?

Anatolij vetett rám egy gyors pillantást, majd lehajtotta a fejét, és hallgatott egy sort. Aztán rám nézett.

- Tudod, Zoltán, az embernek a saját halála csak rövid ideig fáj. Bárhogy ölik meg, elég hamar vége van. De vannak, akik úgy tartják: ha bosszút akarsz állni azon, akit gyűlölsz, ne őt magát bántsd. Öld meg a fiát…

- Ezt nem értem. Hogy jön ez ide?

- Akinek családja van, az fogható. Zsarolható. A hatalom kihasználhatja az érzelmeit, és rákényszerítheti, hogy olyat tegyen, amit egyébként nem tenne meg. Akkor sem, ha ő maga kerül veszélybe. De ha a családját félti, akkor megteszi… És az én életem úgy alakult, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy családom legyen.

- Hm.

- Igen. Van viszont nagyon sok olyan ismerősünk, családok, ahol a gyerekek nélkülözve, emberhez méltatlan körülmények között élnek. Nekem pedig több pénzem van, mint amennyit valaha el fogok költeni. Magamra. A két lábamra csak egy pár cipőt húzhatok, egy fejemre csak egy kalap fér… De a gyerekek fontosak. Csak ők a fontosak. Mi már nem számítunk, nekünk végünk. De a gyerekek… ők a jövő. – Újra lehajtotta a fejét, és tovább hallgatott.

 

 

A kezdeti tanár – diák, majd mentor – tanítvány viszonyhoz képest kapcsolatunk az évek múltával egyre inkább barátsággá alakult. A Szovjetunió széthullása után meghívtam őket Magyarországra. Kirándulgattunk a Balaton-felvidéken, megmutattam nekik a kilencvenes évek Magyarországát. Ekkor készült az a néhány fénykép is, amit őrzök Anatolijról. Nagyon tetszett nekik a balatoni nyár. Olyan emberek voltak ők, akik őszintén tudtak örülni a legapróbb dolgoknak is: a napfénynek, a víz csillogásának, egy barátságos tekintetnek, egy hamvas őszibaracknak vagy egy pohár víznek.

 

A szüleim kertjében ültünk, a diófa alatt. Ásványvizet töltöttem poharainkba. Anatolij felemelte a poharát, és tűnődve nézte a hűvösen gyöngyöző buborékokat.

- Víz – jelentette ki. – Egy pohár hideg, tiszta víz.

- Az hát – nevettem rajta. – Igyuk meg, aztán induljunk.

Anatolij letette a poharat, és rámnézett. Illetve, felém nézett, irányomba fordítva az arcát, de inkább áthatolt volna rajtam a tekintete, és elrévedt valahová nagyon messze.

-Sose menj Afrikába, Zoltan. Ott nincs víz. Tudod, hogy egyszer majdnem megöltem valakit egy pohár vízért?... Sziklák között voltunk, kint, távol a lakott helyektől. Egy csapat embert kellett megtanítanom harcolni, késsel, géppisztollyal, mindennel. Embert?... Egy nyavalyát. Feketéket. Bűzlő, idióta majmokat, akik semmit sem tudtak, és nem is akartak semmit, csak egymást gyilkolni. Buták voltak, mint a sötétség. Napi egy üveg víz volt a fejadagunk. Nekem is, nekik is. Ennyit kaptunk. Több nem volt. De nekem folyton beszélnem kellett, kiabálnom, egész nap, ők meg csak ültek, és hallgattak, és nekem kiszáradt a torkom, és még volt egy hetünk, és tudtam, hogy így nem élem túl. Este odamentem az egyik harcoshoz, aki éppen a vizét itta, és felszólítottam, hogy adja nekem a maradékot. Nem adta. Öklömmel az arcába vágtam, ő elesett, és üvölteni kezdett, és a többiek odacsődültek. Rátérdeltem a földön fekvő ember nyakára, a késemet a füléhez tartottam, és kihirdettem, hogy este kiteszek egy üres üveget a sátram elé, és azt meg kell tölteniük a saját vízadagjukból, különben levágom ennek az embernek a fülét. És másnap még valakiét, harmadnap is, és így tovább.  Közben nyomtam a késemet a füléhez, és folyt belőle a vér, és vonított, mint egy sakál. Rémülten néztek egymásra, de aztán morogva szétszéledtek. - Aznap éjjel ébren feküdtem a sátramban, géppisztollyal a kezemben. Tudtam, hogy jönnek majd. Jöttek is. Hallottam a csoszogást, a kavics zizegését, aztán valaki késsel elkezdte nyiszálni a ponyvát. Amint betolta a kezét a sátorba, meghúztam a ravaszt, és a talajba lőttem egy rövid sorozatot. Kint valaki felkiáltott, és futásnak eredtek. Aztán csönd volt, reggelig nem történt semmi. De hajnalban, mikor kiléptem a sátramból, ott volt az üveg víz, csordultig töltve, frissen, csak úgy gyöngyözött, pont úgy, mint itt, ebben a pohárban. És másnap is, harmadnap is, végig. Hogy mi történt éjszaka, arról egy szót sem szólt senki. – Ne menj Afrikába, Zoltan. Nem jó hely az. Nincs víz…

 

 

Varsóban ültem, a tanszéken, a mikroszkóp előtt, mikor csörgött a telefon. Anatolij volt az. Meg sem kérdeztem tőle, honnan tudja ezt a számot, és hogy jött rá, hogy én most itt ülök.

-                Hall minket valaki?

-                Úgy látom, nem.

-                Jó. Kell egy pisztoly.

-                Egy micsoda?...

-                A segítségedre van szükségem. Utazom, nincs nálam fegyver, és úgy néz ki, szükségem lesz rá. Két nap múlva, a reggeli géppel érkezem Varsóba. Fél órám lesz a reptéren. Menni fog?

-                Megpróbálhatom…

-                Az nem elég. Menni fog?

-                Két nap?

-                Két nap.

-                Menni fog.

-                Fine. I trust you. See you there. (7)

És letette.

 

Felugrottam, nekiestem a telefonnak, másnap kimentem egy külvárosi piacra, vettem egy használt, 9mm-es Makarov-félautomatát, öt tár lőszerrel, és harmadnap ott voltam a reptéren, és néztem, ahogy leszáll a moszkvai gép.

 

De Anatolij nem volt rajta. Soha többé nem jelentkezett.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Szentendre, 2010 február 15.

 

 

Jegyzetek

 

1. Beszédmódja úgy átragadt rám, hogy akivel azóta angolul beszélek, nehezen hiszi el, hogy nem Amerikában tanultam.

 

2. Tíz rubel akkor, ott hatalmas összeg volt. A havi ösztöndíjunk kilencven rubel volt, ami egy munkás átlagfizetésének felelt meg. Az óraadó angoltanárok általában 2-3 rubelt kértek egy óráért. - Hogy hogyan szedtem össze a pénzt, azt talán egyszer megírom. Megtaláltam a módját.

 

3. – A zsidók a legförtelmesebb emberek a földkerekségen. Kerüld el őket. – Az orosz nyelvben kétféle kifejezés használatos a „zsidó” szó jelentéseinek kifejezésére. Az egyik a „jevrej”, ez hivatalosabb, irodalmi hangulatú, az izraelita vallási felekezethez tartozást, a származás megjelölését jelenti. A „zsid” a köznyelvibb változat, inkább a zsidók jellegzetes viselkedésformáira, tevékenységükre, magukhoz és a többi nemzethez való viszonyulásukra utal. A „zsid” szó oroszul majdnem olyan negatív töltést hordoz, mint magyarul a „mocskos zsidó”. – Az idézett mondat azért különösen megdöbbentő, mert Anatolij egyébként rendkívül választékos, irodalmi orosz nyelven beszélt. Káromkodni sohasem hallottam.

4. big boss: nagy főnök, magas rangú, befolyásos személy

5. Say it again: mondd újra, ismételd!

6. Az orosz értelmiség számára generációk óta egyértelmű a zsidók (pontosabban: a zsidó származású kommunisták) szerepe az októberi forradalomban, a cári család lemészárlásában, a sztálini haláltáborok működtetésében, a második világháború kirobbantásában, a katinyi tömeggyilkosságban, majd a gázkamrák legendájának világgá kürtölésében, a holokauszt-mítosz felfújásában. Oroszországban egy évszázada magától értetődő, amit a mai magyar közvélemény egy része még mindig nem akar elhinni: hogy a sajtó, a rádió és általában a tömegkommunikációs eszközök nagy részének célja nem az objektív tájékoztatás, nem az igazság közvetítése a hírfogyasztó társadalom felé, hanem a mindenkori uralkodó osztály érdekeinek szolgálata, a valóság szándékos eltorzítása, és ezáltal a társadalom egészének, vagy bizonyos, megcélzott rétegeinek manipulálása.

7. Jó. Bízom benned. Ott találkozunk.

 

 

 

Képek

 

1. Jobbról Anatolij, balról én. A kép a sümegi várban készült.

 

 

2. Bringázás közben, a Keszthelyi-hegységben

 

 

3. Anatolij és felesége, Valentyina

 

 

4. Kedvenc sorozatom róla, a tihanyi Belső-tónál, kavicsdobálás közben

 

 

 

 

4. Mami

 

 

Mami magyar volt.

 

 Teljes nevén: özv. Karácsonyi Györgyné, szül. Kovács Katalin, legalábbis hivatalosan. Hosszú élete során volt ő kicsi Kató, fiam Kató, Katókánk, majd szívem Kató. Később Kató néni, Mami, sőt, drága Mamikánk, végül Dédi. 1904 április 4.-én született a Csongrád megyei Csanádpalotán, a mostani „román” határtól éppen kicsikét befelé…

 

Hogy példaképeimről szóló sorozatomat miért nem vele kezdtem, az némileg elgondolkodtató. Kicsit már szégyellem is. Hiszen időrendben mindenképpen ő volt az első. Eszmélésem, gyermekkorom, felnövekedésem meghatározó alakja, akitől járni, beszélni, orromat törölni megtanultam. A tőle kapott, általa rakott alapra építkezhettek csak a többiek, akiknek sorsa talán kalandosabb, izgalmasabb volt, mint Mami végigküszködött, szürke magyar élete, mégis nélküle, az ő határtalan, nyugodt hite, kitartása, embersége nélkül nem született volna meg ez az írás, sőt, én sem születtem volna meg.

 

Talán úgy történhetett, hogy vénülő fejemmel tekintgetek hátrafelé, vissza az időben, és ahogy bontogatom, hámozom le egymásról az emlékek, történések vastagon egymásra rakódott, porlepte rétegeit, mostanra érkeztem el őhozzá. Első ránézésre unalmas, közönséges, hétköznapi élete volt, olyan, mint bárki másnak. Magyarnak. Azért csak nézzük meg közelebbről…

 

Csanádpalota jómódú falu volt a XX. század elején, a Mezőségtől északra, a Maros-parttól biztonságos távolban (1), Nagylak, Kövegy és Csikóspuszta közelében. Kicsi Kató parasztcsaládban született. Ősei apai ágon Arad vármegyei, anyai ágon csongrádi parasztemberek voltak, amennyire a családi emlékezet visszanyúlik (márpedig az nálunk a tatárjárásig nyúlik vissza). Édesanyja nyolc gyermeket hozott a világra. A negyedik volt kicsi Kató.

 

A család –  az ő elmondása szerint – nagy szegénységben élt. Ehhez képest azért volt mit tologatni a ház körül, mert a kisgyermeket hamar a nagyokra bízták, hogy anyjuk a dolga után nézzen, és kicsi Kató ötévesen már a libákat terelte a Maros-parti Csigáson. Libából pedig volt egy egész falka. Fűzfavesszőt suhogtatva vigyázott rájuk, meg magára is, mert ha a gúnár nagy sziszegve megindult felé, bizony elkelt a hatásos önvédelem. A gúnár ugyanis nagyobb volt, mint ő… Mire megtanulta, hogy működik a liba, már rá is bízták a kecskéket – elbírsz mán vélük, fiam Kató! -,  hiszen közben a kisöccse belenőtt a libapásztorságba… A tehenet úgy tízévesen bízták rá először, mert a tehén, az már komoly jószág. A lovakat a nagyfiúk gondozták, mert a ló, az még komolyabb, az férfidolog volt. Kinn is aludtak a fiúk az istállóban, a lovakkal, hogy éjjel sem eshessen kár a drága jószágban, hiszen akkoriban a ló volt az erőgép. A szállítóeszköz. A közlekedés, a mozgás, az élet maga. Mint manapság egy teherautó… Másrészt, így a lovak körül mindig példás volt a rend és a tisztaság, mert hiszen ki akarna bűzben, trágyában aludni?...

 

Nagy szegénység volt tehát, de azért a nyolc gyermekből hét derekasan felnevelődött. (Kishúga, Erzsi kétévesen meghalt. Ez akkoriban sűrűn előfordul, nem is csináltak belőle nagy ügyet. Azt mondták rá: gyerekhalál – háztisztulás…) Az időt is úgy tartották számon, hogy mikor melyik földet vették.

- Az, fiam, akkor vót, mikor a kicsi dinnyefődet vettük…

Vagy:

-  Abba az évbe, fiam, mikor apád a Csigásba vette azt a két hódat…

Azt hiszem, erre szokás mondani, hogy mindenki a maga módján szegény. Bárha ma lennénk ilyen nyomorultak…

 

A családban az volt a hagyomány, hogy a legerősebb fiú katonának megy, hogy védje a hazát, a leggyengébb pap lesz, hogy dicsérje Istent, a többi csináljon, amit akar, túrja a földet, ahogy tudja. A lányok „férhö” mennek, azokra nincs gond, a legkisebb leánygyermek pedig otthon marad, hogy korosodó, idősödő, öregedő, megvénülő, majd vénséges vén szüleinek segítségére legyen, míg élnek. Mert nálunk olyanok a szülők, hogy iszonyú sokáig élnek, s azokat valakinek istápolni kell… Ez a leány, a „legkissebb lyán”, előre elrendelt sorsával: ez lett a kicsi Kató.

 

Ő nem tudott még erről semmit, de nem is kérdezte meg senki, hogy van-e kedve hozzá. Ő csak dolgozott, reggeltől estig, ahogy körülötte mindenki, mást sose látott, csak a dolgot, és mikor vasárnap a templomban, a mise után megnézték őt is a legények, előbb mosolyogva, majd egyre komolyabban, bajszukat pödörve, hát elpirult ő is, mint a többi leány. Mert szép leány volt kicsi Kató, ékes járású, karcsú derekú, szőke haját és búzavirág szemeit hamar észrevették az érdeklődők. Jöttek is kérni, mikor eladósorba cseperedett, egyik a másik után, de úgy alakult a dolog, hogy anyjának egy kérő se volt jó. Az egyik szegény volt, a másik csámpás, a harmadik iszákos… Anyja mindegyikről tudott olyat mondani, vagy mutatni, vagy ha nem, hát kitalálni, hogy a végén kicsi Kató otthon maradt. Nénjei sorra férjhez mentek, bátyái is elkerültek a háztól, csak a temérdek munka maradt őrá, meg az egyre nagyobb, most már valódi, fenyegető szegénység. Apja ugyanis, hogy a földtúrástól vénségére megmeneküljön, eladta a birtok nagy részét. A pénzt egy cséplőgépbe fektette, ami szépen hozott is. Egészen a háborúig, amikor az összeomlás és a Trianont megelőző román dúlás elvitte az egészet. A pénzt is, ami államkötvényekben volt, meg a gépet is, mert a románok mindent elvittek, nemcsak a lovakat meg a jószágot, hanem mindent, ami fémből volt. Még a vasúti síneket is felszedték, ahogy kicsi Kató emlékezett rá, még az ajtókilincset is lefeszegették, és azt is ellopták. Kezdhették az egészet elölről.

 

- Nagy nyomorúság vót az, fiam. Egy kötényre, arra se telt egész évbe, pedig vakúlásig dógoztunk – emlékezett vissza ezekre az időkre. A kilátástalanság miatt a faluból többen elhagyták az országot, köztük egy nénje is, aki már férjnél volt,  s még néhányan a falubeli legények közül. Nénje később Kanadából küldött levelet. Azt írta, hogy ott nincs háború, és aki „dógozik, az mahónap ötrű hatra jut”, és nagy halak vannak a folyóban, és az asszonyok is nadrágban járnak. Aztán hazajött az egyik legény, aki egyszer régen megkérte a kezét, és váltig kérlelte kicsi Katót, hogy menjen ki vele, mert ő visszamegy, de az ottani lányoknak fertelmes lópofájuk van, meg beszélni se tudnak ember módjára, és ő olyant nem akar feleségnek. Ment is volna kicsi Kató, de az anyja megint közbelépett: mégsem mehetsz, fiam Kató, olyan szörnyű országba, ahol az asszonyok nadrágban járnak.

 

Lássuk be, ez olyan érv volt, amire kicsi Kató nem tudhatott mit szólni. Nadrágban? Hisz akkor ott a feje tetején áll a világ! Otthon maradt.

 

Az évek teltek. Kicsi Katóból lassan Kató lett csak, hiszen harminc éves is elmúlt már. Anyja megnyugodhatott: a legények elmaradoztak, nem kellett már fáradnia, hogy elhajtsa őket. Mígnem egyszer megjelent a háznál a „sógor”, anyja testvérnénjének a férje, egy szolnoki vasutas, azzal a szomorú hírrel, hogy immár megözvegyült, és nagy gyászában eszébe jutott, hogy van itt a háznál még egy leány. A Kató. Azt ő elvenné feleségül, ha adnák. Nem vénember ő még, ötvenkét éves csak, nem akarna egyedül maradni. Meg aztán Kató is csak úgy tanult főzni, ahol boldogult nagynénje, Isten nyugosztalja, és, ugye, ez sem utolsó szempont.

 

Kató csak ült, ült a helyén, a kis sámlin, nézte a csúnya, nagybajuszú, barna szemű embert, hallgatta, amit őróla beszélnek, ahogy az anyja megint csak elintézi, hogy ő ne mehessen el innen, a háztól, hosszan sorolva az érveket, amelyek mintha szálltak, lengtek volna  a kis ház sűrű levegőjében, majd  együtt összegomolyodva egy nagy tiltássá állottak végül össze, és Kató tudta, hogy itt a vég, ez volt az utolsó lehetőség, már ennél több nem lesz, egy ilyen vénleányt, mint ő, senki meg nem kér már. Itt fog ő megvénülni. Hol elsápadott, hol elpirult, egész éjjel forgolódott, és mikor a sógor másnap reggel lógó orral elbúcsúzott, ő hirtelen kiszökött a kiskapun, a „kert háta megett”, az árokparton utána rohant, amúgy meztéláb, ahogy az ágyból kiugrott, és a fordulónál felsuppant a kocsira, és soha többé nem ment haza.

 

- Így vót ez, fiam. Egy pendelybe mentem el hazúrú…

 

„Ez”, ugyebár, kimerítette a leányszöktetés tényállását. Lett is belőle családi perpatvar, de Kató, akiből időközben „szívem Kató” lett, végleg fellázadt a sorsa ellen, és semmi győzködésre nem volt hajlandó „észhö térni”. Aztán 41-ben, amikor megszületett egyetlen kislánya, méhének gyümölcse, lelkem Olgicája, lassan a család is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Talán azért is, mert a nagybajuszú vasutas (sőt: vasúti tiszt!) semmi hozományt, kelengyét vagy más effélét nem vitt Katóval. Csak Kató hozta el később a kis sámlit, amit egyszer valaki neki faragott. De Apusnak nagy telke volt Szolnokon, nyugdíjas állása, nem hiányzott hát neki semmi, most már, hogy ott volt vele szívem Katója…

 

Boldogságukat nem is zavarta semmi, még az újabb háború sem, hiszen a vasúti tiszteket – nélkülözhetetlen munkájuk miatt – nem vitték a frontra. Apus is otthon maradt, dolgozott a vasútnál, művelte a kertjét, szerette szívem Katóját, és térdén hintáztatta lelkem Olgicáját.

 

- Szép, derék ember vót Apus. Közel vót a malom, gyalog vitte oda a búzát. Őrletni. Zsákba. Főkelt jókor hajnalba, megmosdott, vállára tette a nyócvan kilós zsákot, úgy ballagott végig a Tisza-gáton. Mikor megjött a malombú, mán kész vót a reggelije. Darab szalonnát vágtam neki, ilyen tenyérnyit, e, paprikásat, azt nagyon szerette, erős paprikával, nagy karaj kenyérrel. Hozzáfogott, azt mondta mindég: no, Kató, ezt most a szívem mellé támasztom…

 

Apust 1943-ban elvitte a leukémia.

 

Kató rövid boldogsága hamar véget ért hát, de sokat töprengeni, búsongani nem volt ideje, hiszen ott volt a kislánya, lelke Olgicája, és a nyakukon a háború… És jöttek a németek, rekviráltak, és papírokkal fizettek, amik semmit sem értek, és alig maradt a kacsákból valamennyi, a tyúkokat meg éppen mind elvitték. A következő évben meg, mire az újak kikeltek, meg a kecske is legidázott megint, jött a hír, hogy Szolnokot bombázni is fogják. Aztán csend lett, egy darabig, de egyszer csak tülkölni kezdett a légiriadó szirénája, és menni kellett az óvóhelyre. Zúgtak a repülőgépek, rengett a föld, ahogy robbantak a bombák, és mikor lefújták a riadót, és haza lehetett menni, Kató alig ért el a kapuig, karján a kislánnyal, mikor újra megszólalt a sziréna, és menni kellett vissza, az óvóhelyre. Másnap is. Harmadnap is. Egy hét után Kató megunta, hogy az óvóhelyen töltik az éjszakákat, reszketve, hallgatózva: most az állomást bombázzák, hallják-e, nem, ez a kórház volt, ahun a, arrú gyünnek a robbanások … Egy este, ahogy a riadó tülkölni kezdett, azt mondta lelke Olgicájának:

 

- Nem megyünk mink sehova se, kislyányom. Itt maradunk, mind a ketten. Ha meg kell halni, együtt halunk meg. Ha jön a repülő, letérdepelünk ide, az ágy mellé, és imádkozunk majd. A jó Isten vigyáz ránk. Így, ni…. Miatyánk, ki vagy a … A kezed, kislyányom, tedd össze szépen a kezed…

 

Kintről sietős léptek dobogtak. A szomszéd fiatalasszony rontott be az ajtón lélekszakadva, hosszú szőke hajfonata lobogott utána, nagyon szép haja volt, büszke is volt rá, a derekát verte, ahogy megrázta a fejét, és rájuk ripakodott:

 

-                Kató néni, az Isten áldja meg mind a két kezivel, gyüjjenek mán, az óvóhely biztonságos, itt meghalnak mind a bombázásba…

-                Nem megyünk mink, lyányom. Mán csak itt maradunk.

-                Jaj, Istenem, jaj, jaj…- rémüldözött a szomszédasszony magánkívül, és elrohant.

 

Másnap Kató néni a városban járt, és csodálkozott nagyon, mert a ház, amelynek pincéjében az óvóhely volt, eltűnt. Pedig itt volt, még tegnap… Megállt a nagy rakás omladék, törmelék előtt, és sokáig nézte a romokat. Nagyon nézte, nézte őket, a ház romjait, az óvóhely maradványát, nézte merev tekintettel, mozdulatlanul, mert a szanaszét hullott, kormos, véres téglák alól egy szőke hajcsomó maradványait fújta, fújdogálta szanaszét a hideg szél. - Sokáig állt ott, aztán felnézett az égre, majd vissza a földre, és elindult hazafelé. Amikor hazaért, leült a kis sámlira, ölébe vette kislányát, lelke Olgicáját, és sokáig szorította magához.

 

Később mindenki menekült. – Gyünnek a ruszkik! – kiabáltak, és ez nagyjából azt jelentette, hogy: jön a halál. (2) Lovas kocsin, taligán, gyalogszerrel, ki ahogy tudott, vonultak az emberek hosszú sorokban, menekült, ki merre látott. Vitték a gyerekeket, a jószágot, az edényeket, az ágyneműt is, kinek mi értéke volt, mentette, mert híre járt: ahová „begyünnek a ruszkik”, ott vége mindennek. Ahogy az emberek elhaladtak, látták lelkem Olgicáját, ahogy ül a küszöbön, a kis sámlin, és szilvalekváros kenyeret majszol (Kató néni nagyon finom szilvalekvárt főzött, minden évben), egymásra néztek, majd vissza Olgicára.

-                De szép kisleány! – mondták ilyenkor. – Hej, de kár érte!...

Olgica nem értette, ugyan miért lenne érte kár, hiszen olyan jól ül itt, a kis sámlin, és olyan finom ez a szilvalekvár. Kató néni ugyanis („az Isten áldja meg mind a két kezivel!”) úgy döntött: ők nem mennek sehova. Hová mennének? Szélnek, világnak? Mivé lennének? Hogy hagyják itt a házat, Apus házát? Hát Apus sírjára ki vinne virágot? Hát a jószág? A kert? A föld? A FŐD??? Lesz, ami lesz, gyüjjék, aminek gyünnie kell, de itt maradnak. Nincs hová menniük. Elment a szomszéd, elmentek az utca lakói, elment már Józsa is, a boltosné, akinek a kecsketejet hordta, meg a libát, és aki két hónapig lakott náluk, a Bimbó utcai ház pincéjében, hogy a németek el ne vigyék. Beszélték, hogy a zsidókat elviszik valahová, és Józsa egy este bekopogott. Katókám, azt mondta, segíts, mert jönnek értünk, és a férjét tényleg el is vitték, meg a lányát is, a Zálit. Kató kicsit tétovázott, mert Apus valahogy nem szerette a zsidókat, azt sosem mondta, hogy miért, de Apus már nem élt. Józsa meg itt volt, és élt, ÉLT, és a szemében rémület volt, és akkor Kató néni előkereste a pincekulcsot, és azt mondta neki: itt jó lesz. Levitte Józsát a pincébe, azt mondta, itt nem fogja keresni senki, és tényleg, senki nem kereste. De már Józsa is elment, a ruszkikat ő sem várta meg. (3)

 

A „ruszkik” azonban tényleg „begyüttek”. Kató néni tudta már, hogy ez mit jelent, és víg élete következő heteit ágyban, párnák közt töltötte, sőt, egyenesen a dunyhák alatt. Bemászott ugyanis a matracba, magára húzta, amit csak tudott, lelkem Olgicája pedig felhágott az ágy tetejébe, és tudta, mert jól ki volt tanítva, hogy ha valaki berúgja az ajtót, azt kell mondani:

 

-                Papa kaputt, Mama kaputt!

 

Mondta is, szorgalmasan, ismételgette sűrűn, csodálkozva nézett nagy barna szemeivel, ahogy a ruszkik bejöttek a házba, mert eddig csak az jött ide be, akit anyukája meghívott. A ruszkik azonban csak berontottak a házba, olyasmit ordítva, hogy „Nyemci jeszty?”(3), aztán végigkutatták az egész házat, és elvittek mindent, amit meg lehetett enni vagy inni. Lelkem Olgicája ezt nagyon élvezte, és nevetett a katonákra, akik nem bántották a négyéves kisleányt, sőt, ahogy kijöttek a kamrából, rámosolyogtak, és odahajítottak neki egy marék kockacukrot. Ezek nagyon jó bácsik, gondolta, az én szigorú anyukám sosem engedi meg nekem, hogy marokszámra egyem a kockacukrot… Ahogy később visszagondolt ezekre a szép időkre, csak két dolgot nem értett. Az egyik: mi az, hogy nyemci? Ez nagy rejtély volt, de annyit azért kigondolt az okos kis fejével, hogy az valami kicsi dolog lehet, mert a ruszkik, miután ezt megkérdezték, a választ meg sem várva rögtön kirángatták az összes fiókot, átnézték a konyhakredenc polcait, ahol a szilvalekvár volt, és a kamrát, ahol anyukája a kockacukrot és a szalonnát tartotta. A másik: miért van az, hogy a ruszkik csizmával rúgják be az ajtót, mikor a kilinccsel kinyitni sokkal könnyebb? Később ő is megpróbálta a kis lábával berúgni az ajtót, ahogy a ruszkiktól látta, de sosem sikerült neki. Hiába, gondolta, ezek a ruszkik, ezek nagyon ügyesek.

 

Ahogy elmúlt a vész, és a ruszkik átvonultak a következő házba, Kató néni fulladozva kikecmergett a dunyhák alól, és hálát adott a jó Istennek, mikor meglátta a kislányt, lelke Olgicáját, aki az ajtó mellett ücsörgött, a kis sámlin, és a szanaszét szóródott, sáros csizmákkal széttaposott kockacukor maradványait szedegette ujjacskáival, és rendületlenül rakta, rakta befelé a mosolygós kis szájába, de élt, ÉLT , Istenem, édes jó Istenem, élt, semmi baja sem volt…

 

Így éltek egy darabig. Később a mindennapi dúlás megszűnt, mert beszállásolt hozzájuk egy ruszki, akinek csillag volt a vállán, és a többi ruszki úgy szólította, hogy „tovaris major”(5), és onnantól több közkatona nem jött be a házba. Csak egy néha, aki papírokat hozott a majornak, és fényesre pucolta a csizmáját, de ő kedves, mosolygós fiú volt, és nagyon szeretett hozzájuk járni. Kató néni ugyanis mindig kent neki egy darab zsíros kenyeret (a szilvalekvárt mind elvitték), és a fiú ilyenkor leült a kis sámlira, a kályha elé, és fülig érő vigyorral majszolta a zsíros kenyeret, és játszott, tréfálkozott Olgicával. Énekelt is neki, és egyszer hozott egy harmonikát, és orosz nótákat játszott rajta, és ilyenkor a major is mosolygott. Hogy mit beszéltek, azt Kató néni nem értette. Amikor a vacsorát a major elé tette, az megkóstolta, mindig bólintott, és mondott valamit, aminek az volt a vége, hogy „karasó”(6). Kató néni azt hitte, só kell neki, azt kérdi, hogy „hol a só”, vagy „kell a só”, és hozta a sótartót, de a major csak evett tovább, nem kellett neki a só… Aztán egy napon összeszedte a ruháit, a fegyverét, fejére tette a sapkáját, szívére tette a jobb kezét, és meghajolt Kató néni előtt, majd kitárta a karjait, és sajnálkozó, gondterhelt arccal azt mondta: „ Vajna, vajna!...”(7). Megsimogatta a kislány fejét, kiment az ajtón, és többé nem jött vissza. (8)

 

Kató néni ránézett a kislányára, aztán felemelte a fejét, és a következő években úgy tett, mint minden boldog ember: csinálta, amihez értett. Amit tanult. Amire nevelték. Gondozta a kertet, ellátta a jószágot, vezette a gazdaságot. Parasztnak lenni nagy művészet, nagy tudomány, és nagy munka. Aki nem hiszi, próbálja ki, milyen érzés hajnalban kivinni a malacnak a moslékot. Felásni a kertet. Tyúkot ültetni. Kecskét fejni, gidát nevelni, elérni, hogy a kiskacsák ne fázzanak meg, a csibéket ne hordja el a héja, a répa ne rohadjon, a körte ne potyogjon, az alma is teremjen, a szilvalekvár se égjen oda, és egyáltalán: kikaparni a földből, a „fődbű”, az áldott magyar anyafődbű az élést, az életet, a megélhetést. Mert a föld, az olyan, hogy nem adja csak úgy magát. Abból életet csiholni csak az tud, aki maga is rajta termett. Ezt megtanulni talán nem is lehet, csak beleszületni, belenövekedni. És Kató néni ezt tudta. Sokat mást nem tudott, mert csak négy elemit végzett a szentem, az istenadta, de ezt, ezt, ezt értette.

 

Olgica lelkem később, felnőtt korában csodálkozva nézte, ahogy a proletársorból szabadult elvtársak egy-egy fogadáson, vacsorán, rendezvényen mohón, röfögve, csámcsogva rávetik magukat a libamájra. Libamáj, gondolta ilyenkor, hát az is valami? Az ő anyukája minden ősszel vágott libát, a saját libájukat, amit maga tömött, úgy, ahogy azt kellett, ahogy annak a rendje volt, és a libamáj az élet része volt, éppen úgy, mint a kecsketej, vagy a tyúktojás. Pénzük, az nekik sosem volt. De amit a földből elő lehetett teremteni, az nekik megvolt. A föld, a jó, zsíros, fekete szolnoki föld, ahol még a vakondtúrás is olyan, hogy az ember legszívesebben beléharapna, az etette őket. Persze, anyukája hozzáfogott hajnalban, és sötétedésig meg sem állt, de eszébe sem jutott, hogy ez máshogy is lehetne, hiszen mást sem látott, mióta élt. Pontosabban, valamit mégis, mert a szomszédok néha átkiabáltak anyukájának, hogy „Kató néni, gyünnek!”, és ilyenkor nagy szaladás, sürgölődés volt az egész utcában, a csirkéket hamar, hamar be kellett zárni, a száradó ruhákat le kellett szedni, a kaput bereteszelni, és vasvillával az ajtóba kiállani. Először azt hitte, megint a ruszkik „gyünnek”, és már örült, hogy újra lesz kockacukor, de csak egy sereg rongyos, sötét arcú ember vonult végig a Bimbó utcán. Nem siettek, nézelődtek mindenfelé, és ahogy elmentek, csak az átok szállt utánuk, mert elvitték a baromfit, a gyümölcsöt, a veteményt, a szerszámot, és ha kövér, fekete, sokszoknyájú asszonyaikkal valaki szóba állt, a mezítlábas purdék azalatt besündörögtek a házba, a pincébe, és olyankor utána mindig nagy volt a kiabálás. Mondta is Kató néni a kislányának elégszer:

-                Látod, fiam, csak ezektű óvakodjál. Az Isten őrizzen tűllük, a beste fajtájuktú. (9)

Lelkem Olgicája ilyenkor leült a kis sámlira, és újraértékelte nyíladozó kis világképét. Hát olyan emberek is vannak, akik elveszik a másét? Akik nem a földből élnek meg, ahogy anyukám, és itt körös-körül mindenki, hanem megvárják, amíg a virágból gyümölcs lesz, a tojásból csirke, és akkor idejönnek, és elviszik? Pedig az ő anyukája mennyit dolgozik, és mikor leteszi a kapát, mindig azt mondja, jaj, Istenem, mert olyankor mindig fáj a dereka, ha egész nap kapál…

 

Kató néni tehát tette a dolgát, amire az Isten teremtette, és évről évre kicsiholta magának és kislányának a félhektárnyi kertből az élést. Hamarosan azonban eljöttek érte, és el kellett mennie „munkába”. A férfiak, akik bejöttek a házba, pedig nem hívta őket, azt mondták, nem szabad tovább „munka” nélkül élni. A törvény nem engedi. Hiába szabadkozott Kató néni, kérdvén, hogy mikor látja el a jószágot, meg a kertet, ha munkába megy, nem volt irgalom. Azt mondták, ha nem megy munkába, bezárják a börtönbe, s mi lesz akkor a kicsi lánnyal? Így hát elment a tejüzembe takarítani, reggeltől estig, a jószágot pedig hajnalban, munka előtt, és este, munka után látta el. A kertet a hét végén, Isten szent napján művelte.

 

 

Olgicából közben Olgika lett, már gimnáziumba járt, és jeles tanuló volt, tornázott, és evezni járt a Tiszára. Enni volt mit, mert a föld termett, nem volt más választása, hiszen Kató néni művelte. Volt bőven csirke is, kacsa is, és Cili, a kecske is tejelt, csak az nem nagyon maradt, aki megigya. A szomszédasszony ugyanis tehenet tartott, és telekürtölte a Bimbó utcát a nagy tudományos felfedezéssel: ne vegyék meg a kecsketejet, mert árt, elpusztítja a vörösvérsejteket (!)… Az elképesztő ostobaságot addig ismételgette, míg az egész utca lassan elhitte, és Kató néni többé nem tudta eladni a kecsketejet. Jutott Olgikának bőven, volt tejföl is, meg túró. Megmaradt a kecsketej. Józsa néni sem volt már ott, hogy megvegye, és kimérje a boltjában. Jött viszont évente egy csomag ruha, Amerikából, több kézen át, ügyelve, hogy senki ne lássa, honnan jön, mert Józsa néni pontosan tudta, mi vár arra itthon, aki csomagot kap Amerikából. Olgikának olyan ruhái voltak, hogy a gimnázium a csodájára járt, barátnői irigyelték, a fiúk füttyögtek és pislogtak, és megfordultak utána az utcán. Nagybátyja, aki katolikus pap volt, a lelkükre kötötte, nehogy valahol megemlítsék, hogy ő a világon van, és bármi közük van egymáshoz, mert abból baj lehet. Féltestvére, aki Apus első házasságából született, és jogász volt a háború előtt, szintén hallgatott, mint a sír, arról, hogy ők rokonok, pedig erősen kérdezgették szegényt az erre hivatott specialisták, csak úgy ropogtak a csontjai, és aztán sokáig „üdült” különböző intézményekben, felesége és néhány éves kisfia pedig a Hortobágyon építette, nyilván roppant lelkesen, a szocializmust. Kató néni viszont rendületlenül tette, amit tehetett, művelte a földet. Aki betért hozzá, azt megetette, és közben csendesen remélte: majdcsak elmúlik, fiam, ez a bolondság is. Annyi minden elmúlt már. Az mind nem fontos. Csak az élés, fiam, csak az a fontos, a megélés…

 

Olgika közben az érettségire készült. Az orvosi egyetemre akart felvételizni, de mindenki lebeszélte volna, tanárai is azt mondták: őt oda soha nem veszik fel. Jelentkezett hát a közgazdaságtudományira, s hát lássanak csodát: felvették. Erre nagy szükség is volt, feltétlenül Pestre kellett kerülnie, hiszen udvarlója, a gimnázium legjobb tanulója, a műegyetemre készült, építészhallgatónak. Ők már évek óta jegyben jártak. Köztudott volt, hogy az egyetem után egybekelnek. Ha hazalátogattak Szolnokra, a rokonok körbejárását Kató néninél kezdték, mert ott mindig volt mit enni. Pesten nem nagyon, mert az ösztöndíjuk csak arra volt elég, hogy a büfében ketten egyenek egy adag káposztás cvekedlit, de Kató néninél, ott más volt a helyzet.  Persze, ő sem a takarítói fizetéséből etette a két örökké éhes fiatalt, hanem a gazdaságból, a földből, amelyen munka előtt, munka után dolgozott… Ha visszautaztak Pestre, Kató néni méretes csomagokat készített nekik, amelyet csak a kollégiumban bonthattak ki, és – az utasítás szerint – be kellett osztaniuk…

 

Olgika szorgalmasan tanult, az évek teltek, és egy napon hazatért Szolnokra a diplomájával, és az új idők szelével, amelyet hűséges, időközben mérnökké lett vőlegényével Pestről hoztak magukkal. Ezek a szelek pedig azt fújták, hogy a paraszti létforma a múlté, ilyen ódon, zöld diófás, madárfüttyös kertes házban lakni nem divatos, mikor a szocialista állam ragyogó új lakásokat épít a fiatal szakembereknek. Ők különben is annyit fognak keresni a városi tanácsnál, hogy Kató néninek nem kell többé a földet túrnia, kecskét fejnie, arra ott vannak a téeszek. Legjobb lesz, ha Kató néni nyugdíjba megy, eladják a házat, a kertet, abból vesznek egy ragyogó új lakást, ahová mindannyian szépen beköltöznek. Kató néni, ha voltak is aggályai, ékesszólásban nem vehette föl a versenyt két egyetem agitprop-osztályának e jól sikerült termék-díszpéldányaival. Eladta hát a birtokot, a házat, a diófát, a kacsákat, de még a Cili kecskét is, pedig hej, de sírt szegény a gazdasszonya után, csak úgy forgatta a fejét egyre hátrafelé, ahogy szarvára spárgát kötve rángatta kifelé a kapun egy kevéssé korszerű paraszt. Kató néni hosszasan nézett utána az akácvirágos Bimbó utcán, még akkor is, mikor már rég nem hallatszott vissza a Cili keserves mekegése. Törölgette a szemét is. Aki kérdezte, mi baja, annak azt mondta: a kecskéjét siratja. Nevettek is rajta az emberek: bolond öregasszony, a kecskéjét sajnálja, mikor úgyis csak a sok dolog volt vele…

 

Megvették azonban a ragyogó új lakást, egyenest a legjobb helyen, a Vegyiművek lakótelepén. A legmodernebb, legjobb fekvésű, legdivatosabb, legújabb, első emeleti lakást vették meg. Nem is volt drága, kitelt az Apus házából még egy autó is, pedig az nagy szó volt a hatvanas évek elején, és még bútorra is maradt. Nem sok, de maradt. Kellett is, persze, mert a beköltözésnél derült ki, hogy Apus nagy, nehéz tölgyfa szekrénye nem fér be a bejárati ajtón. Meg a súlyos diófa ebédlőasztal sem illett a konyhába: ha bevitték, nem lehetett tőle kinyitni az ajtót. Úgyhogy vettek szép, modern farostlemez bútorokat, a régi limlomot, a faragott lábú füles karosszékeket, sublótot, miegymást pedig lerakták a tárolóba. Kató néni veje azt mondta, oda kell adni az árvízkárosultaknak. Az árvízkárosultak, úgy látszik, meghallhatták a nemeslelkű ajánlatot, mert pár nap alatt úgy elhordták az ideiglenesen lepakolt ósdiságokat, hogy igazán dicséretes volt a nagy szorgalmuk. Nem is hagytak a tárolóban semmit, csak a kis sámlit. Azt Kató néni fölvitte a lakásba, és betette a fürdőszobába. A sarokban, a kád mellett elfért.

 

Az új élet izgalmai nem tettek jót Kató néni egészségének. A lakótelepi lakás divatos, modern falai között úgy érezte, meg kell fulladnia. Ha kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen, vagy a Vegyiművek éktelen mosópor- és orvosságbűze jött be, vagy a fehérjefeldolgozó üzem rettentő dögszaga. (Ez utóbbit a szolnokiak csak „kutyagyár”- nak hívták.) Hogy melyik, az attól függött, hogy éppen merről fújt a szél. –  Előbb a feje kezdett fájni, majd a füle zúgott, reszkettek a kezei, és nem tudott aludni. Kiderült, hogy magas a vérnyomása. Nem baj, mondták a fiatalok, az orvos majd felír gyógyszert. A korszerű orvostudomány remekül tudja már „kezelni a vérnyomást”. Ne panaszkodjon, inkább annak örüljön, hogy nem kell fáradnia azzal a mindenféle állattal. Eleget dolgozott eddig, pihenjen csak. Sétáljon. Sétáljak, gondolta Kató néni, tán naplopó vagyok én, hogy sétáljak?...

 

Pedig sétált nemsokára eleget, mert a következő nyáron megszületett első unokája. Lelke Zoltánkája… Szép kisgyerek volt Zoltánka, igazi kis vasgyúró, csakhogy állandóan sírt. Keresték pedig a kedvét, etették, dajkálták, orvos is nézte, védőnő is látta, a kisfiú mégis folyton ordított. Felváltva volt torok- és mandulagyulladása. Ha a legkisebb szél érte, már vége volt, belázasodott. Kató néni úgy vette észre, ha a szél a Vegyiművek felől fúj, akkor torokgyulladás, ha a kutyagyár felől, akkor mandulagyulladás lesz műsoron. Zoltánkának ugyan mindegy volt, akármerről fújt, egyformán ordított. Csak egy módon tudta Kató néni megnyugtatni a kis bőgőmasinát: ha kitolta a babakocsiban a Tisza-partra. Ott, az óriási rezgő nyárfák alatt Zoltánka elhallgatott, és figyelmesen szemlélte a szélben mozgó, himbálózó zöld faleveleket. Nagy barna szemeit tágra nyitotta, ágról ágra pislogott, és ha meglátott egy elröppenő madarat, még csücsörített is a kis szájával.  – Kató néni otthon megemlítette tapasztalatait, de a fiatalok csak legyintettek rá. Ugyan, Mami, mondták, csak nem költözhetünk az erdőbe, nem vagyunk mi állatok.

 

Mami ilyenkor lehajtotta a fejét, és érdeklődve nézett lefelé. Hogy mit látott, azt csak ő tudta, mert a saját kezeit nézte. A saját csontos, bütykös, napszítta, szeplős, göcsörtös, ráncos ujjait, repedezett tenyereit, és a keze hátát, amelyen vastag, kék erek dudorodtak ki a vékony, száraz, foltos bőr alatt. Nézte a kezeit, és arra gondolt: nem az én eszemnek való mán ez a világ.

 

Valóban, nem tudott lelkesedni az új idők szaváért. A fényes szelekért. A szelekért, amelyek – úgy látszik – a régi világgal együtt elvitték a holtomiglan-holtodiglant is, meg az ásót, kapát a nagyharanggal, mert a fiatalok néhány év múlva úgy döntöttek, hogy ők mégis inkább elválnak. Ismét nézte egy darabig a két kezét, amíg a lánya – lelke Olgikája – előadást tartott neki az emancipációról, meg az individualizmusról. Gondolkodott erősen, de nem értette a szavakat. Nem magyarul volt ez. Az ő idejében az egyikre azt mondták, hogy szégyen, a másikra, hogy gyalázat…

 

Olgika azonban „stramm” nő volt, hamarosan újra férjhez ment, és egy dunántúli városban telepedtek le. A ragasztószagú panellakás nyomorát Kató néni szobanövényekkel igyekezett enyhíteni. Akváriumban halakat tartott, azokat etette. Váltig igyekezett valami élővel körülvenni magát, és kicsi unokáját, lelke Zoltánkáját. Bölcsődei férőhely nem lévén, amíg a szülők az épülő szocializmust csiszolgatták, a kisfiú otthon maradt Mamikájával. Nem is töltött vele egy percet sem tétlenül. Ami vers, mondóka, nóta, kiszámolós szövegecske megmaradt benne messzeringó gyermekkorából, azt mind beletöltötte Zoltánka fejecskéjébe. Az a fejecske pedig felettébb okosnak bizonyult, mert ami belement, az mind ott is maradt.

 

-                … Ide hallgass: Hármat tojott a fekete kánya / Engem szeret a kend barna lánya… Azután meg:  Elvitte a víz a szappant / Utána kűdték a kappant / Míg a kappan szállott / A szappan elázott / A folyóba…

-                Mamikám, a szappan unalmas! Most azt, hogy óccsukel!...

-                Az úgy van, hogy: Óccsukel hát a gyertyát, a gyertyát / Mert azt ingyen nem adják, galambom / Mert azt ingyen nem adják!…

-                Hahahaha! Még egyszer, Mamikám, még egyszer!

-                Óccsukel hát…

 

A legfőbb gyönyörűség, a megunhatatlan szórakozás azonban a madaraskönyv (10) volt. Zoltánka odavolt az örömtől, ha ebéd után Mami elővette az elnyűtt, szakadt kötésű fekete könyvet, amelyben száznál több madár rajzát lehetett megcsodálni. Mami fel is olvasta neki a képek aláírásait, amit Zoltánka csodálkozó figyelemmel hallgatott. Egyszer, egy délután kivette Mami kezéből a könyvet, letelepedett vele a kis sámlira, és kijelentette:

- Most én.

Olvasni persze nem tudott még, de a könyvet lapozva, kicsi ujjával rámutatva a sorakozó képekre, sorolta emlékezetből a madarak neveit:

- Vetési varjú. Küszvágó csér. Széki lile. Vörösbegy. Egerésző ölyv. Hamvas rétihéja…

 

 

Zoltánka később iskolába ment, Mamikája pedig újra tolhatta a babakocsit, egyiket a másik után, ahogy a „kicsik” születtek. Egy kisfiú, majd egy évre rá egy kislány. A gyerekek azonban felváltva köhögtek, főleg a kisfiú, s az orvos kimondta az ítéletet: asztma. Kezelni lehet, de gyógyítani nem. Az egyetlen megoldás: a költözés. -  Mami nem hallott még ilyenről, de hogy itt nincs levegő, azt ő is rég érezte. Szerencse, hogy az ablakból az egész kilátást eltakarta a szemközt tornyosuló kilencemeletes panelház, mert így legalább nem látszottak az inotai hőerőmű roppant tornyai. A másik oldalon viszont még ködös időben is idetűnt a péti nitrogénművek hol szürkén, hol fehéren gomolygó füstje… - A fiatalok ezután nyakukba vették az országot, és hosszú vándorlás után megállapodtak egy Balaton-parti kisvárosban. Itt nem volt ipar, csak a vízpart, a nádas, előtte fűzfák, felette fenyőerdő, és a városban egy egyetem. Itt a gyerekek nem köhögtek. Itt lehet élni, mondták, és költöztek.

 

 

Így történt, hogy Mami tízévnyi kínszenvedés, keserves küszködés, betegeskedés után újra földközelbe került. Ezt a földet ugyan össze sem lehetett hasonlítani a hazaival, azzal a jó, zsíros, fekete szolnoki „főddel”. Ez csupa kő volt, nyáron porrá száradt, a kapa sem ment bele, ahogy illett volna, de sok erőfeszítéssel azért életet lehetett csiholni belőle. Virágot, petrezselymet, zöldhagymát… kevés babot… meg a gyümölcsfák, azok szépen nőttek benne. Főleg a mandula. Meg az őszibarack. Más nem nagyon.

 

Az unokák azonban nőttek, aztán megnőttek, végül - felnőttek. Vásottak voltak nagyon, elevenek, de öröm volt nézni őket, olyan okosak, egészségesek, mind, egytől egyig. Mami volt számukra a kiindulási pont, afféle origó, ahonnan elindultak, ahová visszatértek, amihez mindent viszonyítottak. A szüleik dolgoztak, reggel elmentek, este hazajöttek, de Mami mindig ott volt. Tőle tanultak járni, beszélni, énekelni, a tenyerén hordta őket (később, mikor megnőttek, ők hordták Mamit a tenyerükön), és ha végképp tarthatatlanná vált a helyzet, a visongás és a verekedés, levette a papucsát, és meglóbálta:

-                Az ülepire verek!...

Ha valaki az ágy alá bújt fene nagy rémületében, a nevetéstől pukkadozva, Mami utána szólt:

–              Látlak, cigány, ne bújj el!

S ha már úgy látta, hogy vesztésre áll (ami előfordult), megadóan legyintett:

- Nem bírom én mán ezt. Elmék a tájrú… (11)

 

Nagy jelentőségű, központi személyisége volt kis életeinknek. Olyannyira, hogy öcsém egyszer kisebbfajta botrányba keveredett, amikor az iskolában, bemutató órán, a szakfelügyelet jelenlétében, a tanárnő kérdésére, hogy na gyerekek, mit is ünneplünk április negyedikén, harsányan felkiáltott:

- A Mami születésnapját!...

 

 Ha hazamentünk az iskolából, a frissen sült almás pite illata lengte be a házat. A Mami-féle tejbegríz máig családi legenda, amelyet elhomályosuló tekintettel, révedezve emlegetünk. A kamrában hosszú polcokon sorakozott a szilva- és körtelekvár, a befőttek, szörpök, levek és egyéb finomságok garmadája. A kertben és a ház előtt burjánzó virágágyások hirdették keze munkáját, tulipán, muskátli és árvácska illatozott a bejáratnál, merthogy:

- A bejáró, fiam, olyan, mint a köszöntés. Ha valaki benéz a kapun, még nem tudja, kik laknak itt, de hogy kifélék, azt igen. S a többit, azt mán gondolja is hozzá…

 

A bejáró mellett, jobbra volt Mami kis szobája. Ha valamelyikünket tragédia fenyegette (szívügyek, iskolai problémák, az élet nagy, megválaszolatlan kérdései), bekopogott hozzá, betette az ajtót maga mögött, leült a kis sámlira, és azt mondta:

-                Mamikám, van egy kis gond. – És elzokogta bánatát.

Mami ilyenkor hallgatott egy sort, nézte egy darabig csontos, eres kezeit, mintha azokból próbálná kiolvasni a megoldást. Aztán megszólalt, és többnyire azzal kezdte:

-                Hát, fiam, régen, még abba a nagyfülű világba, mikor ez meg az volt…

És elmondta, hogy volt akkor. Mindenre volt egy története. Legények, leányok, vígság és nyomorúság, sikerek és kudarcok, mintha egy másik világból, egy történelem előtti korból rajzottak volna elő, de olyan hitelesen, hogy a torkunk összeszorult, ahogy hallgattuk. A történetnek néha látszólag nem sok köze volt ahhoz a „gond”-hoz, amit elmondtunk neki, de mindig úgy jöttünk ki tőle, hogy most már sokkal jobb, már tudom, hogy merre tovább, hát persze, így már világos, de hogy ez nekem nem jutott eszembe!...

 

Ha sürgős költekeznivalónk támadt, akkor is hozzá mentünk, és leültünk a kis sámlira.

-                Csókollak, Mamikám, jöttem a bankba!

Meghallgatta a halaszthatatlan kiadás alapos indoklását, a költségvetési hiány kialakulásának terjengős történetét, valamint a vis maior-keret igénybevételére vonatkozó előterjesztést. Aztán ráérősen a szekrényhez lépett, elővette kopott fekete kistáskáját, amit hetente csak egyszer használt, mikor a templomba ballagott, egyedül, és előhúzott belőle egy ezrest. Vagy kettőt. Vagy amennyit gondolt.

- Tessék, kisunokám. Vigyázz magadra. Szégyent ne hozz rám…(12)

 

Ilyen volt. Ő maga nem is létezett, csak mint nagyanyánk, úgy volt jelen a világban. Úgy tűnt, életének csak velünk kapcsolatban volt értelme. Azért volt ő, hogy mi lehessünk, hogy mi azok lehessünk, akik voltunk, és azzá lehessünk, akik lettünk. Nem volt soha „magánügye”, nem volt soha „foglalt”, nem volt „más dolga”. Mindent letett a kezéből is, ha hozzá szóltunk, és egyszerre felénk fordult. Úgy értem, nemcsak arcával, testével, hanem mintha az egész világot felénk fordította volna. Amelyikünk vele beszélt, fontosnak, jelentősnek érezte magát, a világ közepének, valakinek, akivel érdemes törődni, aki számít, akinek van jövője, akiből majd lesz valami. Bármi. Minden… 

 

Élete utolsó éveiben sokat bosszankodott. Elfáradok, fiam, panaszkodott, nem tudok már annyit elvégezni, amennyit illene. A sok dolog mind itt van, de nem győzöm mán, fiam, nem győzöm… - Sorra születő, sokasodó dédunokáit még ringatta, énekelt nekik, de járni már nem tanította őket. Félt, hogy elrántják a fickándozó fiókák.

-                Szép kisgyerek, fiam, nagyon szép.

-                Ugyan, Mamikám, hiszen mindre ezt mondod!

-                Hát, fiam, ha eccer mindegyik szép…

 

Mária leányom születését vártuk, amikor elment. Ez 2002-ben történt, novemberben. Én harminchét éves voltam akkor, ő kilencvennyolc. Mégis úgy éreztem, hogy elengedett engem, és én megtántorodtam. Akkor jöttem rá, hogy végig fogta a kezemet, egész életemben, bármit csináltam, bármilyen messze voltam tőle, mindig velem volt, mindig magamon éreztem a tekintetét, mindent az ő mércéjével mértem, a jót, a rosszat, az illőt, az illetlent, a lehetőt és a lehetetlent is. A puszta tudat, hogy Mami él, létezik, ott van valahol messze, és gondol rám, és ha rám nem is, de felém néz nyugodt, szürke szemeivel, az ő átsugárzása a téren és időn erőt adott mindenhez, ami éppen előttem állt. És most ő nincs többé. Egyedül vagyok, gondoltam. Magamra hagyott.

 

Tévedtem.

 

Decemberben megszületett Mária. Éppen hogy csak elkerülték egymást, gondoltam, de hogy miért, arra is hamar rájöttem. Amint először láttam a leánykát, és a karomba vettem, és felébredt, és kinyitotta a szemét, elszorult a torkom, és nyeldesni kezdtem a könnyeimet. A falatnyi gyermek kicsi fejecskéjéből nagyanyám nyugodt, szürke szemei néztek fel rám, kíváncsian, fürkészve.

 

És ez még nem minden.

 

Most, ahogy ezeket a sorokat írom, tél van, és a kályhában lobog a tűz. Mária leányom a kályha előtt ül, a kis sámlin, kezében furulya, és fújja, fújja, teli tüdőből, hogy „Hármat tojott a fekete kánya…” (13)

 

 

…………………………………………………………………..

 

Szentendre, 2010 február 19.

 

 

 

1.            kép: Szívem Kató menyecske korában

 

 

2. kép: Apus lelkem Olgicájával

 

3.kép: A szolnoki baromfiudvar

 

 

 

 

 

 

4.kép: Kató néni két unokájával. A baloldalon Zoltánka eszi a vajas kenyeret.

 

 

5. kép: Mami utolsó születésnapja. Körülötte a család egy része, balról jobbra: kutyám, feleségem (szíve alatt kisebbik lányommal már), fiam, nagyobbik lányom, öcsém a feleségével, valamint Édesanyám.

 

 

Jegyzetek

 

1.            A Maros folyó a Gyergyói-havasokban ered, és a tavaszi hóolvadás heves áradásokat szokott hozni. Az árterében csak legelők, csőszkunyhók és egyéb értéktelenségek voltak, mert mindenki tudta, hogy ha jön a víz, onnan menni kell.

2.            A Magyarországot „felszabadító” Vörös Hadsereg tevékenysége, a katonák által elkövetett vérengzések, kegyetlenkedések krónikája évtizedekig csak családi szóbeszéd formájában maradhatott fenn. Nyilvánosan tilos volt erről beszélni.

 

3.            Nyemci jeszty? – Vannak itt németek?

 

4.            Józsa néni nem az egyetlen zsidó volt, akit Szolnokon magyarok mentettek meg a deportálástól. A családja odaveszett, de ő túlélte, és kivándorolt az Egyesült Államokba. Nagyanyámmal élete végéig tartotta a kapcsolatot, soha nem felejtette el, hogy az életét köszönheti neki, és évente küldött csomagokkal emlékezett meg a barátságukról. A hetvenes években hazalátogatott Magyarországra egy turistacsoporttal, és nem sajnálta a fáradságot, felkereste nagyanyámat a Balaton-parti kisvárosban, ahol akkor laktunk. Nagy botrány lett belőle, mert én akkor éppen külföldi pénzeket gyűjtöttem, érméket, effélét, és mikor Józsa néni ezt meghallotta, kiegészítette gyűjteményemet néhány öt- meg tízcentessel, meg papír egydollárosokkal. Egy igazi amerikai baseball-sapkát is kaptam tőle. Ez még hagyján lett volna, de a városban volt egy Intertourist üzlet, ahol valutáért lehetett vásárolni „nyugati cuccokat”, parfümöt, whiskyt, meg – gyermeki vágyaink netovábbja – Matchbox kisautókat is. Ott gúvadt a szemünk a fiúkkal, hazafelé az iskolából, olyan szépek voltak, és mikor egy napon fölényes mosollyal besétáltam a parfümillatú csodaboltba, és a zsebemből hanyag természetességgel kirántott másfél dollárért vettem egy igazi „mecsbokszot”, a fiúk majd hanyatt estek, és én voltam a király. Egészen másnap estig, amikor is nevelőapám tajtékozva esett be az ajtón, és ordítva közölte, hogy őt ma behívatták a pártbizottságra, hogy a nevelt fia valutával vásárol a városban, és magyarázatot követeltek, és ő az állásával játszik, és pártfegyelmit kapott, és azonnal mondjam el, hogy mi az Isten haragja történik itt… - Ez az egész ma hihetetlen pitiánernek tűnhet, de higgyék el, harmincöt éve nem volt az.

5.            Tovaris major : Őrnagy elvtárs

6.            haraso: jó. (Az őrnagy nyilván megdicsérte nagyanyám főztjét.)

7.            vajna: háború. Az őrnagy testbeszéde, mozdulatai a következőt jelentik: köszönöm, asszonyom, hogy gondoskodott rólam, sajnálom, hogy a terhükre voltam, betolakodásomra egyetlen mentségem van: a háború.

8.            A történetet szóról szóra úgy írtam le, ahogy nagyanyámtól hallottam. Csak feltételezni tudom, hogy ez a szovjet tiszt nem hivatásos volt, hanem frontszolgálatra behívott tartalékos, aki civilben értelmiségi lehetett, talán író, vagy tanár. Folyton írogatott ugyanis valamit, kockás papírra, tintaceruzával. Viselkedése végtelenül kulturált, civilizált volt, különösen, ha figyelembe vesszük a rendkívüli körülményeket. Nagyanyámat és a kislányát sohasem bántotta, és azzal, hogy beszállásolt hozzájuk, valószínűleg az életüket mentette meg.

9.            Hasonló cigányjárás szemtanúja voltam a kilencvenes években egy Somogy megyei településen. Ott nemcsak a házak zárkóztak be, ha végigvonultak a cigányok a falun, hanem a bolt is bezárt, sőt, a gyógyszerész is lehúzta a patikája vasrácsát, és kitette a „ZÁRVA” táblát. Kérdésemre elmondták, hogy kénytelenek ilyen módon védeni az értékeiket, mert ez az átkozott sáskahad mindent ellop, amit mozdítani bír. – Nagyanyám emlékezete szerint ez a cigány-magyar együttélés évszázados hagyománya, amit le lehet tagadni, lehet őket kisebbségnek, romának nevezni, meg hátrányos helyzetűnek, de a lényeg attól még nem változik. Az áldatlan helyzet máig élő bizonyítékai a magyar nyelv cigányokkal kapcsolatos szólásai: cigánykodni, cigányútra menni, nem szokta a cigány a szántást stb. Az évszázadok tapasztalata során kialakult népi bölcsességet, hogy a cigánytól óvakodni kell, ma úgy hívják: rasszizmus.

10.        Hermann Ottó: A madarak hasznáról és káráról. ………….. A könyv ma is megvan, de már nem foszladozik, mert beköttettem.

11.        Nagyanyám jellegzetes dél-alföldi tájszólása számos családi vitára adott alkalmat, amíg gyerekek voltunk. Szüleink ugyanis aggódtak, hogy talán túl sok időt töltünk Mamival, és ránk ragad jellegzetes kiejtése, tájszavai, szólásai. Ez akkoriban nem volt éppen kívánatos: a központi propaganda hatására mindenki igyekezett szabadulni a gyökereitől, és úgy beszélni, ahogy az okos emberek a tévében. Az eredmény az lett, hogy én az iskolában megtanultam az irodalmi magyart, viszonylag tűrhetően, de bármikor képes vagyok átváltani a csongrádi tájszólásra, s ilyenkor nagyanyám beszél belőlem.

12.        Nagyanyám, bár alacsony keresete miatt eleinte kevés nyugdíjat kapott, az idő haladtával az egymást követő emelések miatt komoly jövedelemmel rendelkezett. (A magyar nyugdíjrendszert nem arra tervezték, hogy valaki ennyi ideig éljen…) Mivel azonban magára szinte semmit nem költött, a nyugdíját nagyrészt félrerakta, és emiatt ő volt a családi „bank”, amely roppant hasznos intézmény volt, mivel főleg vissza nem térítendő, kamatmentes kölcsönöket folyósított.

13.        A kis sámli, amelyen a történet szereplői néha ücsörögnek, és amely végigvonult nagyanyámmal a fél országon és az egész huszadik századon, két világháborún és számtalan költözésen, ma is megvan. Viharvert ugyan, és nem túl mutatós, de kiváló asztalos lehetett, aki készítette. Egy darab fából van az ülőkéje, lábai pedig az ülőkébe fúrt lyukakba vannak ékelve, de olyan pontosan, hogy sohasem lötyögnek, se télen, se nyáron, se szárazon, se vizesen. Hogy milyen fából készült, azt még nem sikerült megállapítanunk, pedig nézegette már néhány szakértő.

 

 

 

 

 

 

5. Béla bácsi

 

Béla bácsi magyar volt.

 

Sokan furcsállják majd, gondolom, hogy az ő ellentmondásos személye helyet kap e sorozatban, amely az életemet – főleg szellemi, lelki értelemben – alakító embereket hivatott megörökíteni. A legjobban saját gyermekei csodálkoznak majd, akik nem rajongtak igazán érte – és ezzel igen kíméletesen fogalmaztam… Találtam viszont a sorsában olyan eseményeket, mozzanatokat, amelyekből következtetni lehetett e mogorva férfiú némely pozitív jellemvonására. Igaz, csak detektív módszerekkel, az időben visszaásva tudtam kutatni, mert ő, amíg élt, semmiről, de semmiről nem beszélt velem. Sem magáról, sem a világról, amelyben élt.

 

Béla bácsiról írni azért is merész vállalkozás, mert tulajdonképpen nagyon keveset tudok róla. Ez az állításom pedig kivételesen megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy közel húsz évig éltem vele egy fedél alatt. Béla bácsi ugyanis a nevelőapám volt.

 

Budapesten született, 1932-ben. Édesapja szabómester volt. Az Alagút utcai lakásban, egy régi bérház harmadik emeletén laktak, és ugyanott működött a szabóműhely is. Béla bácsi gyerekkoráról szinte semmit nem tudok. Nem mesélt magáról. Egy történet maradt csak fenn róla, amelyet egy ismerősétől hallottam, akivel együtt gyerekeskedtek. Ez egy uszályról szól, amely a Dunán pöfögött fölfelé, kínos csigalassúsággal, merthogy a pereméig süllyedt a hegyként tornyosuló dinnyerakománytól. A pesti gyerekek, nyári vakációjukat Duna-parti semmittevéssel, apró haszontalankodásokkal töltvén, a Lánchídról a lábukat lógatván, kifigyelték a nem mindennapi járművet, és elhatározták, hogy némileg enyhítenek a szenvedésén. Volt köztük egy Béci nevű, nyurga, szőke kölyök, meg egy nagydarab, lomha mozgású Anti, aki azonban inkább a Lapaj névre hallgatott. Ez a kreatív duó rohant előre a rakparton, és a következő hídnál az uszály elé kiúszva valahogyan fölkapaszkodtak rá. Életveszélyes lehetett a művelet, de a jutalma édes volt. Kövér, zöld hátú görögdinnyék halmain találták magukat. Rögvest meg is lékeltek egy párat, és miután a minőségellenőrzés sikeresnek bizonyult, rögvest el is kezdték a legszebb példányokat a Dunába hajigálni, hogy a parton ugrabugráló, integető, sivalkodó gyerekseregnek is juttassanak a mennyei csemegéből. Az uszály mögött azonban tolóhajó küszködött a teher mozgatásával. A gépkezelő el lehetett ugyan foglalva az óriás vízijármű irányításával, de hamarosan feltűnt neki a hajó két oldalhullámán békésen lefelé ringatózó dinnyesor, és kezébe söprűt kapva előresietett, hogy letessékelje a potyautasokat. A fiúk nevetve engedelmeskedtek a hajózási szakzsargonnal teletűzdelt felszólításnak, és kecskebékák módjára csobbantak a vízbe. A parti társaság már elfoglalta magát a tutajozva érkező földi javak kihorgászásával, és hamarosan az egész társaság a Lánchíd alatt boldogan ücsörögve, csámcsogva fogyasztotta a potya dinnyét. Béci és Lapaj derekasan kivette a részét a lakomából. Olyannyira, hogy az ücsörgés előbb könyökléssé, majd valóságos hanyattfekvéssé súlyosbodott. Végül úgy belaktak, hogy már hátukon fekve, hasukat az égnek domborítva sem bírtak lenyelni egy falat dinnyét sem. Ott feküdtek a rakpart kövein, az augusztusi napon, nézték egymást kidülledt szemekkel, és csak nyögtek, nyöszörögtek, és megesküdtek, hogy többet az életben nem esznek dinnyét.

 

- Jaj, anyám, eldurranok mindjárt… jaj, jaj… Nem élem túl… Ne röhögtess már… Nem bírom, kirepedek…

 

Feltételezem, hogy néhány további, semmittevéssel töltött óra és a Lánchíd lábának sűrű meglátogatása, kiegészítve az ifjak egészséges anyagcseréjével, végül is megoldotta a helyzetet, és komédiába fordította a készülő tragédiát. Annyit mégis láthatunk a történetből, hogy Béla bácsi gyermekkorában éppolyan vásott, minden csínytevésre kapható pesti srác lehetett, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva.

 

A háború és az ostrom alatt a család ugyanazt tette, mint a pesti családok többsége: igyekezett túlélni. Sikerült nekik. Hogy hogyan, és milyen körülmények között, azt szintén homály fedi, mert Béla bácsi sohasem mesélt róla. Egyáltalán semmit sem mesélt magáról, sem nekem, sem saját gyermekeinek. Hogy mit látott, tapasztalt, élt át és tanult meg egy magyar fiatalember, aki Budapesten, a háború alatt és az azt követő években vált felnőtté, a kor bőséges dokumentációjának ismeretében szinte feltételezhetjük, de legalábbis valószínűsíthetjük. Tény azonban, hogy 1956 Béla bácsit a Magyar Néphadsereg ifjú tisztjeként, a népi demokrácia védelmezőjeként találta.

 

Hogy került a katonai pályára? Mennyit hitt el, mennyit vett komolyan a „felszabadulást” követő, világra szóló hazugságkampányból? Hogy élte meg a magyar történelem meghamisítását, a hazug újsághíreket, a kékcédulás választásokat, az ország letiprását, kirablását, a szovjet megszállók „magyar” kiszolgálóinak tündöklését és bukását? Nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hol volt, és mit tett, vagy nem tett a forradalom alatt. Azt sem tudjuk, hogy mit mondott Laci nevű barátjának, aki szabóinas volt az apjánál, és váltig győzködte, hogy menjen ki vele Ausztriába, most, amíg lehet. Hogy miért nem ment, az is az ő titka marad.

 

Azt viszont tudjuk, hogy a forradalom leverését követően a Kádár-kormány nyilatkozatot íratott alá a Néphadsereg tiszti karával. A nyilatkozat szerint az aláíró egyetértett azzal az állítással, hogy az „ellenforradalom”, amely veszélyeztette a népi demokrácia vívmányait, az imperialista ügynökök aknamunkájának eredménye volt, és feltétlenül szükségessé tette a szovjet csapatok behívását, mert anélkül az ország zűrzavarba, anarchiába és véres polgárháborúba süllyedt volna. Afféle hűségeskü volt ez, amellyel a kormány színvallásra kényszerítette azokat a tiszteket, akikre a forradalmi eseményekben való részvételt nem lehetett egyértelműen rábizonyítani.

 

A magyar katonatisztek nyilván pontosan tudták, hogy mire megy ki a játék. A tét óriási volt. Ha aláírják a Kádár-nyilatkozatot, azzal meghajtják a gerincüket, behódolnak a megszállóknak, elkötelezik magukat a nyilván hosszú időre berendezkedő szovjet gyarmatosítóknak, nevüket adják egy égbekiáltó hazugsághoz, ergo: hazaárulást követnek el. Biztos viszont az állásuk az új rendszerben. Karrier, fizetés, nyugdíj várja őket. Csak a szájukat kell tartaniuk, és lojalitásukról biztosítani az új rendszert. Ha azonban nem írják alá, ha a lelkiismeretük szerint cselekszenek, akkor csak az a biztos, hogy azonnal lefokozzák őket, repülnek a néphadseregből, feketelistára kerülnek, a perifériára szorulnak. Hogy ezenkívül miféle habostorták vártak még rájuk, az egyelőre homályos volt, de sejteni azért lehetett.

 

Miféle rágódás, tépelődés előzhette meg ezt az aktust? Miről beszélhettek egymással, miről hallgathattak egymás mellett a fiatal tisztek, pár napig, amennyi időt kaptak a döntésre? Csak elképzelni tudhatjuk az iszonyú dilemmát, az önfeláldozás-önmegtagadás pokoli válaszútját, a monológokat, a párbeszédeket, a szóváltásba, majd tettlegességbe hajló érveléseket, az álmatlan éjszakákat, a pálinkagőzös hajnalokat. Az idő azonban telt, a napok peregtek, és egyszer csak mindenki ott találta magát, a laktanya politikai tisztjének irodájában, a Kádár-nyilatkozattal az asztalon, székkel maga alatt, tollal a kezében.

 

Béla bácsi a nyilatkozatot NEM ÍRTA ALÁ.

 

Élete következő éveit nem nevezhetjük a békés felvirágzás időszakának. Nem tudjuk, hol ült, és mennyit, miután kitették a seregből. Bárhonnan is szabadult, volt politikai elítéltként sehol nem kapott munkát. A jövője megszűnt. Az élete széjjelhullott. Senkivé, semmivé vált. Nemrég kötött házassága tisztázatlan körülmények között felbomlott, frissen született kisfia sem volt többé már az élete része, családjával megszakadt a kapcsolata, és nem volt hol laknia. Évekig tengődött erre-arra, volt sírásó, szállodai hordár, rakodómunkás. Szenet lapátolt a pályaudvarokon.

 

A hatvanas évek elejére azonban úgy gondolta, hogy újrakezdené mégis. A rendszer is úgy gondolhatta, hogy eleget büntette már az ötvenhatos csibészeket, és a nyilvántartás sem állhatott a helyzet magaslatán. Béla bácsi éppen valami gyári portás volt, amikor jelentkezett, mint rendszerhű, vérbeli munkáskáder, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Bemutatta a munkakönyvét is, amelyben a legaljább munkahelyek szerepeltek, tehát az ideológia szerint eszményi jelöltként pályázott az egyetemre. Az, hogy ő eredetileg katonatiszt volt, és a sereg lemondott róla, a munkakönyvben nem szerepelt.

 

Fel is vették. Jó fejű, értelmes ember lévén, nem jelentett neki különösebb megfeszülést az egyetem elvégzése. Annyi volt csak a keserve, hogy közben beleszeretett egy évfolyamtársába, egy nála kilenc évvel fiatalabb szolnoki leányba, aki azonban nemigen viszonozta az érzelmeit. Volt ugyanis neki egy udvarlója, egy építészhallgató, akivel régóta jegyben jártak, és az egyetem után holtomiglan-holtodiglan házasságot terveztek.

 

Hatvannyolcat írt a naptár. Béla bácsi a Tervhivatal egyik irodájában tologatta az aktákat, mint afféle megtért fekete bárány, aki megbűnhődte már a múltat s jövendőt. Belépett a Pártba is. Tudta jól, hogy enélkül nem visz út fölfelé. - Vége felé járt a sok egyforma munkanap egyike, amikor csöngött a telefon. Hivatali ügyben kereste egy kollégája, akivel mellesleg együtt jártak egyetemre. Miután megbeszélték a munkaügyi teendőket, váltottak néhány szót személyes témákról is. A kolléga pletykás természete már az egyetemen közismert volt. Most sem bírt magáról beszélni.

 

- Te, Béci, és azt hallottad, hogy az Olgi elvált? Úgy látszik, nem jöttek ki a Csapóval. Tudod, azzal a nagyképű szolnoki hólyaggal, aki nem engedte velünk táncolni az egyetemi bálon. Bolond az az ürge. Micsoda szuper nő az Olgi, öregem, emlékszel? Kár értük, mi? Pedig már egy kisfiuk is van…

 

Béla bácsi letette a telefont. Sokáig nézett maga elé. A papírok meggyűrődtek a könyöke alatt, de a kezét még mindig a telefonon tartotta, és kopott, barna kockás zakója szinte elrepedt a hátán, akkorákat sóhajtott.  Aztán hirtelen felpattant, tárva-nyitva hagyta a fiókjait, pedig pedáns ember volt, otthagyta az új sárga ballonkabátját is a fogason, és az ajtót sem csukta be maga után, ahogy kirohant az irodából.

 

…Miután összeházasodtak, úgy látszott, az élete egyenesbe került. Új felesége munkabíró, „stramm” nő volt, a kisfiú pedig, akit előző házasságából hozott, értelmes, nyugodt gyereknek bizonyult. Az asszony az édesanyját is magával hozta Szolnokról, ami nagy kényelmet biztosított az új családnak, hiszen mindig volt, aki a gyerekre vigyázzon. A gyerekekre, akarom mondani, mert gyors egymásutánban született egy fiuk és egy lányuk. Néhány évnyi költözködés, helyezkedés és munkahelykeresés („intézés”) után a Balaton mellett telepedtek le. Béla bácsi a helyi egyetem gazdasági osztályvezetője, igazgatóhelyettese, majd főigazgatója lett, s mint ilyen, belépett a vidéki pártarisztokrácia soraiba.

 

Ekkor kezdődtek a bajok.

 

A pozícióval ugyanis kötelezettségek is jártak, amelyek egyeseknek a vágyak netovábbjainak beteljesülése volt, míg másoknak kínkeserves robotot, kötelességteljesítést jelentettek. A körbe tartozni, a kiváltságosok társasági életét élni nem volt könnyű feladat annak, aki máshová született. Ki is vagyok én? – gondolhatta Béla bácsi, miközben a pártértekezleteken hallgatta a szörnyen fontos tudnivalókat, a minisztériumba járt eligazításra, és a munkanapot követő fogadásokon, az elvtársi vacsorák protokollzabálásain, ivászatain építette a szocializmust. Ki volt ő, tényleg, ki is volt? A szabómester fia? A szépreményű katonatiszt? A kitaszított, hajléktalan pária? A vagonrakodó segédmunkás? Az igazgató elvtárs? Munkahelyet cserélni könnyebb volt, mint identitást váltani. Testben elköltözni egyszerű volt. Fejben, lélekben átállni az új szerepre, az már komplikáltabb…

 

Béla bácsi folyton fáradt volt. Ha hazament, csak morgott, a családja sehogy sem tudott a kedvére tenni. A legkisebb hibát, kihágást, gyermeki csínyt is órákig tartó, ordítva előadott kioktatással torolta meg.

 

-                Vonul a front – mondta ilyenkor édesanyánk. – Legyetek türelmesek, gyerekek, apátok fáradt. A munkahelyén, tudjátok, nagyon sokat dolgozik…

 

Benne volt a sűrűben, az biztos, mert a kisváros a mai napig emlegeti az áldott jó Béla bácsit. Akinek ügyes-bajos dolga volt, az megkereste a főigazgató urat, és megkérte szépen, hogy segítene egyben-másban. A sógornak az az állás, a vízitelepen, főigazgató elvtárs, kérem, ha lehetne… A lányom, főigazgató úr, kérem, felvették az egyetemre, de nem kapott kollégiumot, nem tudjuk fizetni az albérletét… Bontott tégla az építkezéshez, teherautó a szállításhoz, kórházi beutaló a gyógyfürdőbe, olcsó krumpli a disznóknak, olcsó disznó az étteremnek… A főigazgató úr mindent el tudott intézni. Ha akart. Néha viszont nem akart, mert megesett, hogy valakit ordítva lökött ki az irodájából, csak úgy visszhangzott a hosszú folyosó, és tajtékozva parancsolta meg a rémülten sápadó titkárnőnek, hogy ezt az embert ide még egyszer soha a büdös életbe… Hogy az az ember mit kért tőle, és mit ajánlott fel neki, csak találgathatjuk, mert erről sem beszélt soha. Én is csak a titkárnőtől hallottam, évekkel később. Ilyen volt. Mindenkinek mindent intézett. Csak magának nem intézett soha semmit. Meg nekünk, a családjának nem tudott intézni semmit.

 

Velünk, gyerekekkel nem nagyon foglalkozott. Ha este hazaért, fáradtan leült a tévé elé, megnézte a híradót, és dühöngött. Voltak arcok, amelyek láttára elsötétült az ábrázata, öklével hadonászott a képernyő előtt, és átkokat üvöltött a híradóban szereplőkre. Később odakészített a fotel mellé egy üveg bort, és ha meglátott a híradóban valakit, vagy meghallott valamit, csak töltött egy pohárral, és elvörösödő arccal, vérben forgó szemekkel hallgatott. Ahogy a szocializmus válsága egyre mélyült, az üveg később két üveggé, majd ötliteres demizsonná növekedett.

 

Gyerekfejjel nem nagyon értettük a változások jelentőségét. Szüleink beszélgetései lassan Béla bácsi monológjaivá csökevényesedtek. Ha az otthoni játék, viháncolás, egymás gyúrása, piszkálása közben el is jutott valami a fülünkig, az mind csak hézagos, foszlányszerű töredék volt.

 

-                Szétlopják az egyetemet… Nem akarok ebben részt venni… Gazemberek… Hogy én, én ilyesmit aláírjak? Tudod, mit ígértek?... Elintéznek… Megvannak az eszközeik… Ha nem adom hozzá a nevemet… Az efemből telefonáltak, hogy vigyázzak, írjam alá, mert kicsinálnak… Az útjukban vagyok… A moszkovita zsidó banda… Ezek pofáznak nekem, ezek, hogy népgazdasági érdek… Máséval verni a csalánt, ahhoz van eszük… Mocskos, szemét árulók… Tolvajok… Én ilyet nem írhatok alá…  Engem néznek hülyének, engem… Az öreg Festetics forog a sírjában…  Tönkretesznek mindent… Pofáznak a miniszternél, játsszák az eszüket, itt meg az ellenkezőjét csinálják… (2)

 

Ahhoz képest, hogy Béla bácsi milyen sokat dolgozott, a család életszínvonala nem szárnyalt az egekbe. A nyolcvanas években a helyi arisztokrácia, a pártvezetők, a gyárigazgatók, a városi tanács elöljárói sorra építették a villákat, egyik házat a másik után húzták fel, minden gyereküknek vettek egy lakást, nyugati autókkal jártak, és látványosan elzsírosodtak (3). Tele volt velük a vitorlás klub, a teniszpályák, s ha dáridóra támadt kedvük, az elvtársi csapat kivonult a szőlőhegyre. Tavernázni, így mondták. Az elvtársak tavernáztak. Béla bácsi nem tavernázott. Tokát, azt ő is növesztett, de a család évtizede ugyanabban a nagy kínnal, szenvedéssel, OTP-kölcsönnel felépített társasházban lakott, és éveket vártunk egy Dácia-kiutalásra. Mi, a gyerekek már nagyobbacskák voltunk akkoriban, és éles szemmel persze hogy észrevettük az égbekiáltó különbségeket a városi arisztokrácia életszínvonala és a mi családunk takarékos szerénykedése között. Béla bácsival természetesen nem lehetett ilyesmitől beszélni, mert leszedte volna a plafont dühében. Édesanyánk, ha kérdéseket intéztünk hozzá, némi tűnődés után csak annyit mondott:

 

- Legyetek türelmesek, gyerekek. Apátok nem akarja beszennyezni a kezét…

 

Egy esetre emlékszem csak, amikor Béla bácsi színt vallott előttem, a „taknyos kölyök” előtt. Már középiskolás voltam, mikor az osztályfőnökünk kihirdette, hogy vadászat lesz a hét végén, valahol a környékbeli erdőkben, és hajtókat keresnek. Lehet jelentkezni. Aki ráér, és van kedve sétálni az erdőben, kicsit kiabálni, füttyögni és a fák oldalát döngetni, azt a nap végén megetetik pörkölttel, és még valamit fizetnek is. Persze, hogy jelentkeztem én is. Ilyet még sosem láttam. Vadászatot! Hiszen ez nagyszerű! Vadászni fogunk!...

 

A vadászatból végül nem sokat láttam. Sétáltunk az erdőben, az igaz, egy csomó osztálytársammal, az iskolai cigány fűtővel, meg még jó pár gyanús külsejű, rossz arcú alakkal. A felriadt fácánokat, nyulakat az erdő szélén álló vadászok sikeresen le is lődözték. Mikor kiértünk az erdőből, csodálkozva láttam, hogy hiszen ezek nem is igazi vadászok, hanem az egyetem dékánja, az iskola igazgatója, az Ottó bácsi, a városi pártbizottságról, meg a Pista bácsi, a burgonyakutató intézet vezetője, meg még néhány ismerős bácsi, akiket a tévében láttam már.  A híradóban. De amikor őket mutatták, hogy milyen okos dolgokat mondanak, akkor Béla bácsi mindig üvölteni kezdett, és lement a pincébe a demizsonért… És most itt vannak, zöld ruhában, puskával, és lődözik a fácánt, csak úgy hullik a sörét a fejünkre, és nagyon vigyorognak, pedig nincs semmi nevetség abban, ahogy leesik a döglött fácán, és nem is mennek utána, hanem velünk kerestetik meg…

 

Mire hazaértem, a nagy vadászat után, Béla bácsi már tudta, hogy hol voltam. Hogy honnan tudta, azt nem mondta, biztosan nem tőlem, de olyan ordítást rendezett, hogy a falak remegtek tőle. Tenyerével verte az asztalt, csak úgy táncoltak a poharak. Később kirúgta a széket is maga alól, és föl-alá rohangált a konyhában. Az arca vörös volt, szörnyen verejtékezett, és a haját tépte dühében, ahogy szinte önkívületben előadta a napi műsort.

 

- Ki engedte meg neked, hogy elmenj hajtónak? Mondd meg, büdös kölyök, kicsoda, ki az Isten haragja engedte meg neked? A kutya Úristenit ennek a szemét világnak! Soha többet, érted-e, soha többet ne csinálj ilyet! Soha a büdös életbe, érted-e, soha ne menj ezeknek a közelébe se, soha, semmi dolgod ne legyen velük, a tájékukat is kerüld el! Szóba ne állj velük, soha többet, soha, soha, érted, sohase… A derekadat letöröm, te taknyos, ha még egyszer megtudom, hogy elmész hajtani ezeknek… ezeknek… ezeknek a… nekik… Takarodj a szemem elől!… Nehogy, nehogy még egyszer megtudjam…

 

Tizenöt éves voltam. Fogalmam sem volt, mitől borult ki ennyire.

 

Ezek nem voltak vidám évek. Béla bácsi helyzete az egyetemen végképp tarthatatlanná vált. Meg kellett válnia a főigazgatói széktől. Egy helyi bankfiók vezetője lett, és néhány év múlva onnan ment nyugdíjba. Közben azonban az egészsége romlani kezdett, cukorbeteg lett, és a demizson-terápia nem bizonyult megfelelő gyógymódnak. Már ott tartott, hogy egy pohár sörtől képes volt berúgni. Ilyenkor általában dühöngeni kezdett, dúlva-fúlva járt föl-le a házban. Minden ajtót bevágott maga után. Csak úgy hullott a vakolat.

 

-                Én még ilyen házat nem láttam… A kaput, ki hagyta már megint nyitva a kaput? Akkutyaúristenitafejeteknek… A halálom, a halálom, mikor nyitva hagyjátok a kaput… ott van a kallantyú… azzal kell bekallantyúzni…Én még ilyen házat… a lábtörlőt, azt is, ki rúgta el a helyéről?... hogy áll már megint?...  Mért nem lehet itt rendet tartani? Én még ilyen házat nem láttam…

 

Semmi nem volt jó neki. Mindenben talált hibát. Dühöngött, morgott egész nap. Féltünk a közelébe menni. Amikor hazajött, mindenki a szobájába húzódott, csöndben, és igyekezett nem látszani. Ha végre jött a híradó, leült a tévé elé, a demizsonnal a keze ügyében, és mi tudtuk, hogy onnan aznap már nem kel fel. Akkor ismét mozoghattunk. – Öcsém tizenhat éves korában megszökött otthonról. Albérletben lakott. Kimaradt a középiskolából. Húgom évekig nem beszélt az apjával. Elment mellette az előszobában, és nem köszönt neki. Apja se a lányának. Így éltek. Én ezt az időszakát nem láttam, mert a katonaság és az egyetem miatt ekkor már nem laktam otthon.

 

Akkor sem voltam otthon, amikor elköltözött. Már nem volt miért ott maradnia. Mindenkivel összerúgta a port. Mármint velünk, a családjával. Mert a város még mindig áldotta. Bárkivel találkozott, az emberek mosolyogtak rá, az egészségéről érdeklődtek, és jókívánságokkal halmozták el. Nekik mindig az áldott jó Béla bácsi maradt. A főigazgató úr. Aki annyi mindent intézett.

 

Miután elment, nem láttuk többé soha. Egy pesti albérletben halt meg. Mikor a szomszédok megtalálták, már napok óta nem élt. Hamvait a Dunába szórták. A Lánchídról. Ez volt az utolsó kívánsága.

 

 

Jegyzetek

1. „…ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is, hogy kormányunk november negyediki felhívásában tett ünnepélyes ígéretét, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk.” (részlet Kádár János beszédéből, amely elhangzott a parlamentben, a rádióban, és megjelent a Népszabadság 1956 XI. 27.-i számában is)

2. Az elvtársi kapcsolatépítés bevált technikája a mai napig az emberek bemocskolása, kompromittálása, majd zsarolása. Előbb berántanak valakit egy panamába, mosolyogva, vállveregetve, hagyják keresni, majd benyújtják a számlát, és olyan tettekre kényszerítik, amiket a szerencsétlen magától nem követne el, az előző svindli leleplezésétől való félelmében azonban belemegy a következőbe, és a következőbe is. A mocsár így egyre mélyül, és az ember a végén nyakig ül benne, és, hogy a felelősségre vonást elkerülje, önvédelemből válik bűnözővé. A technika egyébként ősrégi, nem az elvtársak találmánya. ( Lásd Móricz Zsigmond Rokonok c. kisregényét.)

3. Egy példa arra, hogy micsoda eszközöket használtak az elvtársak a magánvagyonuk növelésére: a belvárosi cigányügy. A helyi cigányok a város szélén laktak, régen, talán évszázadok óta, a saját hagyományaiknak, igényeiknek, ízlésüknek nagyon megfelelő putritelepen. Egy pártkongresszuson aztán elhangzott valami olyasmi, hogy integrálni kell a társadalom leszakadó rétegeit, és az elvtársak felkarolták a cigányságot. A putrikat ledózerolták, a lakókat pedig betelepítették a Fő utcáról nyíló kis mellékutcákba, a gyönyörű, klasszicista homlokzatú polgári házakba, ahonnan a tulajdonosok vagy kihaltak, vagy egyéb módon végleg eltávoztak. Az új lakók villámgyorsan megváltoztatták a belváros arculatát, és aki csak tehette, menekült a környékről. Az ingatlanárak persze leestek, hiszen nem volt épeszű ember, aki ott akart volna házat venni. Azazhogy mégis akadt ilyen, mert valakik, akik tudhattak valamit, aprópénzért felvásárolták a sürgősen távozni óhajtóktól a belvárosi házak nagy részét. A következő évben a városi tanács kihirdette, hogy modernizáció következik: felújítják a belvárost. A cigányokat hirtelen visszatoloncolták a putritelepre. Nem szó szerint, persze, de valahogy meggyőzték őket, hogy távozzanak. A lelakott házakat kitatarozták, gyönyörű, virágos sétáló utcák jöttek létre. Mindez persze városi pénzen, a központi céltámogatás rendeltetésszerű felhasználásával történt. Mikor kész lett a nagyszabású beruházás, a házakra kitették a táblát: ELADÓ. A felújított városrészben az ingatlanárak azonnal az egekbe szöktek, hiszen a cigányok nélkül, ugye, mégiscsak más lett ott az élet. Akik viszont kifizették a borsos árakat, a tulajdoni lapokat szemügyre véve rácsodálkozhattak, hogy a több tucatnyi ingatlan mindössze néhány helyi elvtárs tulajdonában volt, akik mind az elmúlt egy-két évben vették a házakat. Hogy ők kicsodák, és mit tettek, azt a mai napig egész város tudja. Hogy Béla bácsi nem volt köztük, azt is.