Erdélyi Erzsébet

Önképzés – önkifejezés - öntudat

Önképzőköri hagyományok

(Megjelent: Módszertani Lapok – Magyar 2002. 3-4. sz.)

Úgy tűnik, kezdenek ébredezni Csipkerózsika-álmukból olyan, a régi diákélethez szorosan kapcsolódó szavak, tevékenységek, mint például önképzőkör, önképzés. A mai oktatási dokumentumok erőteljesen hangsúlyozzák az önálló ismeretszerzés szükségességét, ugyanakkor legalább ilyen fontosnak ítélik meg az önkifejezés, a képzelet, az egyéni stílus bátorítását, a produktív, kreatív képességek fejlesztését. Igaz, a ma iskolásának, akinek szinte tölcsérrel töltik fejébe a rengeteg – valljuk be, részben fölösleges – információt, és a praktikus, rövid távon megtérülő, esetleg azonnal pénzre váltható ismeretözönt, alig marad ideje és energiája „a lélek balga fényűzésére”, például a költői szárnypróbálgatásra. Meg aztán a megmérettetéshez se alkalom, se bátorság. Pedig a Karinthy-szindrómától (ti. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”) a mai diákok is ugyanúgy szenvednek, mint ötven vagy száz évvel ezelőtti társaik. Abban a legtöbb pedagógus és oktatási intézmény egyetért, hogy az iskolának a teljes személyiség fejlesztésén kell munkálkodnia, mégsem fordít elég figyelmet az ifjú tehetségek felfedezésére.

Tanulságos lehet visszapillantani a múltba, felidézni a kezdeteket.

Magyarországon az első önképzőkört - Magyar Társaság néven - Kis János alapította 1790-ben a soproni líceumban. A reformkor előtti idők németesítő törekvéseivel szemben, az iskolák latin nyelvű oktatási rendjében akkor ez volt az egyetlen lehetőség a magyar nyelv művelésére. A reformkor nagy szellemi fellendülése az önképzőköri munkát is pezsgésbe hozta, s a XIX. század 40-es éveinek politikus légköre egyetlen ifjúsági egyesületet sem hagyott érintetlenül. A pápai kollégium önképzőkörének megalakítása Jókai és Petőfi nevéhez fűződik. (Hű képet fest erről a tevékenységről Jókai az „És mégis mozog a Föld" című regényében.) Arany János debreceni diákként Csokonai megkezdett útján haladt.

Erre az időre esik a Nagykőrösi Református Főgimnázium önképzőkörének megalakulása is, feltehetően pápai mintára. Nagykőrösön „1843-44-ben alakult meg az első ifjúsági olvasókör, melyhez némi összeggel járult az önként belépő" - olvashatjuk a főgimnázium történetében. Kezdetben latin, majd magyar nyelvű újságokat olvasgattak, melyeket főleg a tanárok adtak a tanulóknak. A szépirodalmon kívül azonban mérsékelt irányú politikai és gazdasági folyóiratokat is járattak. Később, 1848 és 1860 között, szünetelt az önképzőköri munka. „Inter arma silent Musae"; a felsős diákok fegyvert fogtak a szabadságért. Az önkényuralom nehéz évei következtek, amikor is tiltottak mindenféle gyülekezést. Arany János kilencévi tanársága azonban pótolta és nélkülözhetővé tette az önképzőköri munkát. A megújulás 1860-ban, Szilágyi Sándor elnökségével következett be. Az első közgyűlésen tiszteletbeli tagokat is választottak, az illusztris névsor legjelesebbje Arany János volt.

Az önképzőkörnek egyetlen tanár tagja volt, a főelnök, aki egyfajta közvetítő szerepet töltött be a tanári kar és a diákok között. Az általában harminc körüli tagság az ötödik osztálytól magasabb osztályokból került ki. Demokratikus szavazással választották meg félévenként a tisztségviselőket: alelnököket, titkárt, főjegyzőt, aljegyzőt, döntő- és békebírákat, könyvtárnokot, pénztárnokot és ellenőrt. Jövedelmük a tagdíjból, büntetéspénzekből és adományokból származott, amelyet nemes célokra: jutalmazásra, könyvtárfejlesztésre és folyóiratok vásárlására fordítottak. Megvették például az Üstököst, a Borsszem Jankót, A Hont, a Fővárosi Lapokat, a Pesti Naplót, de forgatták a Magyarországot, a Nagyvilágot, a Tanulóifjúság szépirodalmi közlönyeit, a Koszorút, a Nyelvőrt, s a helyi lapokat. A régi újságokat eladták, s a pénzből újabb lapokat rendelhettek meg.

Tanévenként átlagosan 25 gyűlést tartottak. Szépirodalmi és tudományos jellegű önálló és fordítási munkákat olvastak fel, verseket mondtak, s ezek megbírálása adta az önképzőköri munka gerincét. Néha hat-nyolc jeligés levél is érkezett megbírálás végett, nagyobb részt versek. A népies formájú balladák, hazafias költemények között csak ritkán akadt bonyolultabb forma: hexameter, disztichon. Közkedvelt műfaj volt a novella is. A történelmi témák közül a legnépszerűbb volt a nagy francia forradalom, a Dózsa-féle parasztháború, Széchenyi és Kossuth munkássága. Mostoha sors jutott a természettudományoknak, csak elvétve akadt biológia, földrajz körébe tartozó munka. A beérkezett dolgozatokra vagy a nyilvánosság előtti elismerés vagy az elégelés várt aszerint, hogy a kettős bírálat (bíró, döntőbíró) hogyan ítélte meg. Néhány esetben előfordult „szellemi tolvajlás" is, noha ezt elég keményen büntették: jegyzőkönyvi megörökítéssel és a körből való kizárással. A fegyelem különben is alapelve volt a társulatnak. Azokat, akik elkéstek, hangoskodtak vagy a gyűlés vége előtt eltávoztak, bizonyos pénzösszeg fizetésére kötelezték társaik. Fennmaradt egy saját szerkesztésű hetilap: a Diákhíradó, amely részletesen beszámol az önképzőköri munkáról. A patronáló tanárok névsorából feltétlenül meg kell említenünk Tinódi leszármazottját, Mészöly Gáspárt, aki sokoldalú tevékenysége mellett az önképzőkör főelnöki tisztét három évtizeden keresztül nagy lelkesedéssel látta el. A legtermékenyebb diákköri szerző: Boros Lajos verséből idézünk egy strófát. Ez a hat sor hű képet fest a századforduló diákköri munkájáról.

„Én nem tudom, miért szeretem úgy nézni,

Mikor zúg az orkán, bömböl a zivatar,

Csak azt tudom, hogy a lelkem sejti, érzi,

Hogy ez a világ: élni ebben akar.

Mintha egy más világ fogadna magába,

Mikor megzendül az égnek orgonája."

E „remekmű” olvastán igazat kell adnunk Németh Lászlónak, aki 1934-ben, egy rádiós előadásában a következőket mondta: „Az önképzőkör szónak ma rossz a csengése. Ahelyett, hogy kezdetleges, együgyű, puffogó: azt mondják, önképzőköri. Önképzőköri az üres szólamokat eldurrantó szónoklat, melyből a Kárpátok koszorúja, Petőfi lánglelke s a szabadság harsonája minden ép gondolatot kizár, kiéget és kitülköl; (...) Én mindig igazságtalannak tartottam az önképzőköri szónak ezt a megbélyegző és lekicsinylő használatát. Egyik tanáromnak sem tartozom annyi hálával, mint annak, aki a szombat délutánját az önképzőkörnek áldozta. Emlékszem, ott állt a katedraasztal sarkának dőlve; még mi szavaltunk, vitatkoztunk, értekeztünk, ő beteg szívén tartotta a kezét, s kabátja alatt titkon pulzusához nyúlt, a kicsiny testét félelemmel, fuldoklással eltöltő roham közeledését kémlelve – de betegen is kitartott köztünk, s néma jelenlétével part és gát volt lelkesedésünk és éretlenségünk mellett. Az iskolának megvolt a tananyaga, s az eszünk letérdelt, mint a teve, amikor megrakják; jól van, erre a van szükségem az életben, rakjátok rám. Az önképzőkörnek nem volt tananyaga, itt mindenki maga kereste az anyagát; mester volt, bűvész, alkotó, s alkotó örömének az sem ártott, ha az alkotásról ő maga is belátta csakhamar, hogy szemét. (...) A múlt század negyvenes éveinek a legjobbjai mind az önképzőkörök neveltje volt, ... s a szabadságharc előtti idők szelleme a reformkor önképzőköreiben lobbant fel.

Hogy szolgáltak rá hát az önképzőkörök, hogy az együgyűség helyett használják szinonimának, csereszónak? Rászolgáltak a nemzeti hanyatlás éveiben, a  múlt század végén, s ennek az elején, amikor a régi nagy szándékok ellobbantak, de a nagy szavak megmaradtak, az önképzésből önáltatás lett, a tudásszomjból frázisdüh, Petőfiből egy ég fele lódított kar, a hazából háromszínű szalag a bömbölő mell körül. Az ifjúság jogcím volt a szavalásra, s az ifjúság múlása jogcím volt a megalkuvásra. A nagy eszmények pedig olyan üresek lettek közben, amilyen pirosak voltak kívülről.

Úgy látom, hogy az önképzőköri élet ma sokhelyütt megint emelkedőben van.”

            Németh László optimizmusa korainak bizonyult, hiába próbálta felkarolni ezt az ügyet, s az 1945-től kezdődő politikai, iskolapolitika változások a hagyományok ápolása helyett új utak bejárására ösztönöztek inkább. Az önképzőkörök tevékenységét a szakkörök vállalták fel. Az addig háttérbe szorult természettudományok ugrásszerű fejlődése következtében az úgynevezett humán tárgyak (magyar, történelem) elveszítették monopolhelyzetüket, s az általános önképzés a felhalmozódott ismeretanyag miatt lehetetlenné vált. A szakköri munkában a tanár-diák kapcsolat is más lett, mint az önképzőkörökben volt: itt hangsúlyosabb a tanári irányítás. Más területre helyeződött át a diákszervezet demokratikus rendje is. Az alkotótevékenységet - a produktív munkát - mindinkább a passzív befogadás váltotta fel, és ez azért sajnálatos, mert bírálni csak az tud, aki megkóstolta az alkotás gyötrő, de felemelő érzését is.

Jól tudjuk, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, és azt is, hogy a legszínvonalasabb önképzőköri, szakköri, diákköri keretek között is ritkán bontakoznak ki igazán jelentős tehetségek. A világ is nagyot változott, hiszen az irodalom – és általában a humán tudományok, de a művészetek is – perifériára szorultak. Az emberek keveset olvasnak, az is gyakran silány, színvonal alatti „iroda-lom”. Vannak, akik egyenesen a Gutenberg-galaxis végét jósolják. A magyartanárok ebbe természetesen nem nyugodhatnak bele, mint ahogyan az író-pedagógus-orvos Németh László sem, aki mint az enciklopédikus műveltség apostola (Hoffmann Rózsa szavait idéztük), többféle javaslatot tesz az irodalom megmentése érdekében. Az egyik például a „száz könyv ismertetésének” ötlete, amely kalauzként vezeti a fiatalokat az igényes irodalomhoz, bizonyítva, hogy az író „nem valami lomtár-őr, holt írások bogarásza, hanem az élet újdonságainak, változatainak szerelmese...”. A Vajthó László által szerkesztett Irodalmi Ritkaságokra hivatkozva biztatja a diákokat, hogy kapjanak kedvet egy-egy ilyen kis tükör megszerkesztésére. A harmadik javaslata is érdekes, azt is mondhatnánk, furcsa módon aktuális:

„A harmadik javaslat akkor jutott eszembe, amikor a budapesti irányítóiskola természetrajz óráján mint vendég megjelentem. Kis elsőosztályos polgárista leánykák versengtek ott egy narancsért. A narancs, azt hiszem, igen szerény jutalom volt a dicsőséghez képest, amelyet jelképezett. A narancsot az a kislány kapta meg, aki a legtöbb virágot ismerte fel. A győztes, ha jól emlékszem, kilencvenhét virág és növény nevét vágta ki. Gyönyörű szám ez. A háttérben figyelő vendégek szégyenkezve nézhettek össze; a kis pocok jobban ismerte a mezőt, mint ők. Azt hiszem, nagyon szép verseny az ilyen, s minálunk, magyaroknál különösen fontos. A magyarság boldogulását elsősorban a növényektől remélheti. Közgazdák mondják, hogy jövőnk a kertgazdálkodással függ össze. A talaj alattunk, a nap fölöttünk nagy termőkertnek szánta Magyarországot; csak mi nem értünk még eléggé a növényekhez, tőlünk idegen a nyájas tudomány, a botanika. Pótolja ezt a nagy hiányt a diákönképzés.”

            Mindezt 1934-ben javasolta Németh László, az önképzőkörök felélesztésnek lehetőségén elgondolkodva. Javaslatai ma is időszerűek.