Szelek és kikötők

Októbert újabban nyugodtan át lehetne keresztelni a konferenciák hónapjának, hiszen egymást érik, sőt, fedik a legkülönbözőbb témakörben szervezett összejövetelek, eszmecserék, tanácskozások, értekezletek. Még az önkormányzati választások hétvégéje sem volt ezektől mentes; Debrecen város vendégszeretetét élvezhette például csaknem félezer közoktatási szakértő három napon át a IV. Országos Közoktatási Szakértői Konferencia résztvevőjeként. Négy rangos szervezet: a KÖSZE (Közoktatási Szakértők Egyesülete), az ISZE (Informatika-Számítástechnika Tanárok Egyesülete), az OKÉV Észak-alföldi Regionális Igazgatósága és a Suliszerviz debreceni irodája összehangolt munkájának eredményeképpen jeles előadók, tartalmas előadások, színes és gazdag kulturális programok várták az Aranybika és a Hotel Cívis elegáns termeiben azokat a szakértőket, akik a közoktatás időszerű kérdései iránt érdeklődnek. Ezekből pedig nincs hiány, a három nap alatt mind a plenáris, mind a szekcióüléseken bőséggel záporoztak, és még az utolsó nap utolsó órájában is szinte odaszögezte a közönséget a székekhez. A húszoldalas programfüzet előzetes végigböngészése alapján már fölébredhetett a gyanúnk, hogy kevés lesz az idő ennyi fontos téma körüljárására, és ez be is bizonyosodott.

A plenáris üléseken az oktatáspolitika olyan kérdései és általános irányelvei kerültek terítékre, mint például a pedagógus-továbbképzés, a közoktatás-fejlesztés irányai, az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont aktuális feladatai, a közoktatási rendszer szelektív jellege és ennek következményei, az utolsó napon pedig egy rendkívül izgalmas pódiumbeszélgetésben a közoktatásnak szinte minden aktuális kérdése felvetődött, sőt, a legtöbbre a válasz is megszületett.

A hét szekcióban (óvoda, általános iskola, középiskola, gyógypedagógiai, szakértői tevékenység, intézményfenntartók, nevelésközpontú iskola) elsősorban az adott terület konkrét problémáiról szóltak neves szakemberek. Bár az előadók fegyelmezetten igyekeztek az időkeretükön belül maradni, a hozzászólások tömkelege miatt mégis egy-egy előadást és előadót csak a szekcióelnökök erélyes fellépése mentett meg a „végtelenítéstől”. Nagy vitát váltott ki a kétszintű érettségi vizsga előkészületeit, szabályozását bemutató előadás. A PISA vizsgálat eredményeinek – részünkről (mármint a magyarok részéről) inkább eredménytelenségének – bemutatása sem maradt visszhang nélkül. De szó esett többek között a tantervi szabályozásról, a szegregált intézmények jövőképéről, a szakértői tevékenységről, a pedagógiai szakmai szolgáltatás helyzetéről, a siker útjáról, a minőségfejlesztésről, a mérési-értékelési rendszerről, és még sok egyébről is. A nevelésközpontú iskola szekciójának résztvevőit játékra is invitálták a moderátorok: „Nyolcvan perc alatt a Föld körül” címmel 11 osztály 11 országot mutatott be színesen és szellemesen.

A számtalan érdekes programból nehéz volt választani, a résztvevők jelentős része legszívesebben mindenütt ott lett volna. A szervezők ígérete szerint az elhangzott előadások írott anyaga – az eddigi szokásokhoz híven - kötetben meg fog jelenni, ez a hiányérzetet némileg enyhíti majd. Az egyes szervezetek honlapjait is érdemes felkeresni, minden bizonnyal megtalálható néhány hasznos, érdekes és tanulságos előadásrészlet. Nehéz lenne kiemelni, és hiánytalanul összefoglalni a három nap valamennyi előadásának legfontosabb gondolatait, ezért csupán a szubjektív válogatásra, szemezgetésre vállalkozhatunk. Világosan körvonalazódott például az a pedagógiai alapelv, amely a hagyományos értékek és az újszerű értékek egyensúlyának megteremtését szorgalmazza. Ez utóbbihoz szemléletváltásra, módszertani megújulásra, új eszköztárra van szükség. Megfogalmazódott az igény: a lexikális ismeretek tömkelege helyett az érzelmi intelligencia megszerzésének színhelye legyen az iskola. Ha nagyobb odafigyeléssel tanítottunk volna praktikus ismereteket, a PISA felmérés eredményeként nem mi lettünk volna a mérésben részt vevő 40 ország sereghajtója: osztozva Szlovéniával, Lengyelországgal, Chilével a dicstelen utolsó négy helyek egyikén. Ki sejtette, hogy szövegértés felmérése címszó alatt buszmenetrendben, kalóriatáblázatban kell kiismernie magát a 15 éves tanulóknak. Nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy semmit sem romlott az iskolai tudás színvonala, csupán olyat kérdeztek, amire nem voltak felkészülve a diákok, mert ez nem lenne más, mint struccpolitika. Ugyanakkor a túlzott pesszimizmusra sincs okunk. Talán ezek a tapasztalatok segítenek majd bennünket abban, hogy 2003-ban a matematikai, 2006-ban a természettudományos tudásszint felmérése után rangosabb helyezéssel bizonyítsuk: tanultunk az első kudarcból. A középszintű érettségi követelményeinek ismeretében mégis elbizonytalanodunk: miért kell főiskolai mennyiségű és minőségű tananyagból (a mennyiségnél is nagyobb baj az, hogy nagyrészt lexikális tudást kér számon) érettségizni-felvételizni a tanulóknak. Hogyan lehet a középiskolások túlterheltségét csökkenteni, ha a felsőoktatást „lehozzuk” a középiskolába? Miközben a közoktatási rendszer megerősödik, a felsőoktatás szétesőben van. Meg kell teremteni az együttműködést a közép- és felsőoktatásban. A tanárképzésnek is meg kell újulnia, s az innovációt a gyermekközpontúság vezérelje. Az már eldöntött tény, hogy 2005-ben be kell vezetni a kétszintű érettségit, amely kiváltja a kettős vizsgarendszert. Azt is örömmel hallottuk, hogy hamarosan megjelenik a kerettantervek átdolgozott változata, hiszen pillanatnyilag furcsa kettősség bizonytalanítja el az iskolákat. Kiderült ez a helyettes államtitkár beszámolójából is, amely így indult: a kerettanterv nem kötelező, majd folytatódott: olyan mértékben, mint korábban. A stabilizálásra törekvésnek több jelét is tapasztalhattuk: egyik például 2003-ra ígérte azon jogszabályok megjelenését, amelyek alapján a kétszintű érettségi törvényességi kerete megnyugtatóan biztosítható, az első vizsgák nyugodt körülmények között megszervezhetők. Nem halogatható a projekt-struktúra bevezetése sem, versenyszellem helyett kooperációs tevékenységre van szükség. Az önfejlesztő mozgalom előtérbe kerül, és felerősödik az integrációs szemlélet. Elhangzott olyan vélemény is, hogy alsó tagozaton nem is lenne szabad tantárgyakat tanítani.

Meg kell szüntetni a szabályozási zavart, el kell dönteni, hogy folyamat- vagy kimenetszabályozás szervezze-e az oktatási dokumentumokat. Ez kihat a tankönyvek ingyenességére is. A tankönyvbírálati rendszernek szintén változnia kell, hiszen pillanatnyilag a bírálat egyik szempontja az, hogy megfelel-e az adott kerettantervnek a könyv, holott a kerettanterv nem kötelező. Jó lett volna többet hallani az elektronikus tankönyvekről, a digitális tananyag elkészítésének módjáról, az új információs technológiáknak az oktatásban való felhasználhatóságáról, az ehhez szükséges módszertani feltételekről stb. – de ez már egy másik konferencia programja. Hallhattuk azt is, hogy az ezredforduló jó néhány évvel ezelőtt megrajzolt műveltségképe mára elavult, a XXI. század iskolájának jövőképét hitelesen megrajzolni pályázatok segítik majd. Az esélyegyenlőtlenségek megszüntetése és a kulcskompetenciák fejlesztése ma már elodázhatatlan feladat. A pedagógusszakma professzionalizálódásához az első lépéseket már megtettük: egyrészt a tanárképzésben a pedagógus-mesterségbeli tudás megszerzésének egyik útjaként a tanári képesítő vizsga bevezetésével. Vannak olyan programok is a felsőoktatásban, ahol a tanításnak a mesterségből művészetbe hajló apoteózisa is végbement. A pedagógusok életminőségének jelentős javulásával a szakmai presztízs emelkedése is joggal elvárható.

A sok értékes és szép gondolat közül én mégis az antik bölcs, Seneca gondolatát éreztem a legidőszerűbbnek: „Semmilyen szél nem jó annak, akinek nincs célul kitűzött kikötője.” Nem pusztán azért éreztem ezt a gondolatot a legfrappánsabbnak, mert a kampánycsend politikai „szélcsendre” kötelezte a konferencia közreműködőit is, hanem azért, mert egyre világosabban megfogalmazódott az igény: a jövő nemzedék nevelésének irányvonalait függetleníteni kellene a politikai „széljárásoktól”. Az oktató-nevelő munka legfőbb irányvonalai nem változhatnak négyévenként ellenkező előjelűre.

Ha ez megoldható lenne, a nyugodt, kiegyensúlyozott, előre kiszámítható iskolapolitika „nem lenne játéka mindenféle szélnek.”

                                                                                  Dr. Erdélyi Erzsébet