Bár a beszélgetés színhelye Veszprém, de mindkettőjük mögött több évtizednyi pedagógiai gyakorlat áll, melyet különböző vajdasági oktatási intézményekben szereztek. Beszéljenek először erről a múltról!
- Dr. Varga Zoltán: 1994. februárjáig a szabadkai pedagógiai akadémia, (voltaképpen tanítóképző főiskola) igazgatója voltam, azt megelőzően az Újvidéki Egyetem rektorhelyettese. Eközben a politikai életbe is belesodródtam. 1990-től, az első többpárti választásoktól kezdve négy évig országgyűlési képviselője voltam a vajdasági magyar politikai szervezetnek, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségnek, majd ezt követően megalapító tagja a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Mandátumom 97 januárjáig szólt, de időközben Milosevic elnök feloszlatta a parlamentet, én pedig igen gyorsan, 94-ben az utcára kerültem. A szerb kormány minden indoklás nélkül leváltott, így arra kényszerültem, hogy Magyarországra áttelepüljek, s 1994.-február 1-je óta főiskolai tanárként dolgozom a bajai Eötvös József főiskolán.
- Dr. Bogner István: A Veszprémi Egyetem Német Tanszékének vagyok a docense, valamint Szabadkán egyrészt a Tanítóképző Karnak, másrészt a Műszaki Főiskolának német tanára. Úgyszintén Szabadkán tanítottam a Pedagógiai Akadémián német nyelvet. Valamivel tovább sikerült még itt maradnom. Varga Zoltánt követte egy igazgatónő, aki egyben a rendőrfőnök felesége volt, és azt a feladatot kapta, hogy robbantsa szét a szabadkai Óvó-és Tanítóképző Főiskola magyar tagozatát. Pár hónap múlva válaszút elé állított, hogy vagy minden héten három napot töltök bent az iskolában, naponta nyolc órát, amely a felsőoktatásban merőben szokatlan volt, vagy távozom. Ugyanakkor már meghívott vendégelőadóként tanítottam a szegedi József Attila Tudományegyetemen. A vége az lett, hogy Szabadkán megköszöntem az együttműködést, mert jobbnak láttam eljönni. Így kerültem át Szegedre, majd ide Veszprémbe az Egyetemre tanszékvezetőnek, de ugyanakkor maradtam még a Műszaki Főiskolán Szabadkán. Nem is annyira anyagi okokból, hanem azért, mert ott elég szép számban vannak még magyar gyerekek, és ha elmegyek, biztosan hoztak volna oda valakit, akinél a németet a gyerekeknek nem magyarra kellett volna fordítaniuk, hanem szerb nyelvre, és gondoltam, így valamit mégis tudok értük tenni. Vállaltam az állandó utazást Veszprém és Szabadka között. Mindkét helyen csak németet tanítok.
Kétfajta tendencia érezhető a Vajdaságban. Az egyik már évek óta az, hogy minden jugoszláviai nép megpróbál magának valami önállóságot kivívni. Ennek véres következményei voltak már évekkel ezelőtt is. Tudjuk, hogy néhánynak sikerül, de a magyaroknak nem, mert autonómiáról hallani sem akar az államvezetés. A másik szempont viszont - és ez Magyarországról is hatott - az Európába menetelés, ami egyfajta liberalizálódást, asszimilálódást is jelent. Tehát így kettős tűz közé kerülve nagyon nehéz bármit is csinálni. Hogyan érzékelte ezt annak idején a pedagógia, és mi változott azóta?
- Dr. Varga Zoltán: Az utóbbi évtized pedagógiai gyakorlatát végigkíséri egy tendencia: a kisebbségi magyar nyelvű oktatás leépülése. Milosevic 1989-ben gyakorlatilag magához ragadta a hatalmat, és azóta megfigyelhetünk egy olyan állandó jellegű folyamatot, ami a magyar nyelvi oktatást valamiképpen leírta. Ez annál is inkább meghökkentő, mert a 60-as években már egy egészen ellentétes irányzat kezdődött, tudniillik mindazokon a településeken, ahol a magyarság jelentősebb számban él, ott a szerb és egyéb délszláv ajkú tanulók is az anyanyelvivel megegyező óraszámban tanulták a magyart, nem idegen nyelvként, hanem az ottani megnevezés szerint mint a környezet nyelvét. S akkor úgy éreztük, hogy egy olyan bikulturális légkör kezd kialakulni, amely egyértelműen és hosszútávon biztosítja a kisebbségek, így a vajdasági magyarság számára is a teljes egyenjogúságot, és gátat vet minden asszimilációs törekvésnek. 1989-től kezdve viszont állandó leépülésnek vagyunk a szemtanúi. Ez megnyilvánul mindazokon a területeken, ahol az oktatás jelen van. Tehát egyrészt oly módon, hogy egyre kevesebb iskolában folyik a kisebbség nyelvén az oktatás, ehelyett egyre inkább a kétnyelvű oktatás elemei jelennek meg.
Másrészt a tankönyvkiadás, amely valaha tartományi szinten egyértelműen biztosította a vajdasági magyarok számára a tankönyveket, megszűnt önálló intézményként létezni, s a belgrádi tankönyv- és tanszerkiadó vállalatnak egy kihelyezett fiókja lett, ugyanakkor a pedagógusképzést gyakorlatilag felszámolták. A magyar nyelvű tanítóképzés mellett a tanárképzést is teljesen megszüntették. És amíg korábban jó néhány egyetemi karon magyar nyelvű lektorátus működött (pl. Szabadkán az építészmérnöki karon, Újvidéken a jogtudományi karon, a természettudományi karon), lassan ezeket is leépítették. A legsúlyosabb csapás akkor érte a vajdasági magyar oktatást, amikor teljes egészében minisztériumi, központosított irányítás alá helyezték az oktatás egészét. Ez azt jelenti, hogy az általános iskola igazgatójától kezdve az egyetem rektoráig mindenkit a művelődési, illetve a közoktatási miniszter nevez ki. Ebből pedig az következik, hogy gyakorlatilag azok jönnek számításba a vezető tisztségekre, akik egyértelműen a hatalmi párt képviselői. Most már a szakértelem, a szakmai rátermettség, a nyelvismeret, - mondjuk a kisebbségi nyelvismeret - egyáltalán nem jelent semmit. Ha csak itt, szabadkai viszonylatban megvizsgáljuk, az általános iskolai igazgatók nemzetiségi összetételét, akkor látjuk, hogy - tudtommal - 24 általános iskolából 2 iskolában maradt magyar igazgató, akik egyértelműen a hatalmi párt emberei. Szabadkán kb. 50%-ban élnek magyarok, de ha ezekhez hozzászámítjuk az ott élő horvátokat, akiket el sem akarnak ismerni nemzetiségként (gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásuk nem is létezik), akkor a magyarok és a horvátok a lakosságnak 80 vagy annál több százalékát jelentik. De vannak települések, ahol a magyar kisebbség aránya ennél is nagyobb. Még az sem számít, hogy az illető intézmény vezetője, pl. az iskola igazgatója a kisebbségi nyelvet ismeri-e vagy sem. A környezetnyelv tanítása gyakorlatilag megszűnt. Engem ez nagyon bánt, mert hosszú éveken keresztül ez volt az a szűkebb terület, amivel foglalkoztam. Egy kedves barátommal, Horváth Mátyás főiskolai tanárral együtt tankönyvek sorát írtuk: a gimnáziumok III-IV. osztálya számára tankönyvet, az általános iskolák számára környezetnyelvi tankönyvet. Éveken keresztül kb. 25-30 ezer délszláv anyanyelvi tanuló tanulta heti néhány órában a magyar nyelvet. Úgy éreztük, hogy ezzel szinte egyedülálló európai modellt valósítottunk meg, de sajnos ‘89-től ez is teljesen megszűnt. Ma már gyakorlatilag egy nagyon sajátos módszer alakult ki: sok helyütt nem tiltják meg a magyar nyelv oktatását, de nem biztosítanak ehhez költségvetési támogatást. És melyik az a munkaszervezet, oktatási intézmény, ahol a pedagógusok elfogadják azt, hogy a fizetésük kárára esetleg a kisebbségi nyelvet tanítsák.
A kisebbségi törvény szabályozza, hogy 15 fő fölött biztosítani kell a magyar tanárt. Hogyan létezik az, hogy ilyen esetekben mégis szerb tanárok kerülnek a katedrára?
- Dr. Varga Zoltán: Az igazgatók egyszerűen nem hirdetik meg a pályázatot olyan lapokban, amelyekhez mindenki hozzáférhet, hanem csak egy nagyon szűk körben, tehát gyakorlatilag a pedagógusok nem is értesülnek róla. Másrészt pedig tudni kell, hogy a pedagógusképzésben főiskolai forma egyáltalán nincs, tehát tanárképző főiskoláknak megfelelő intézmény nem létezik.
- Dr. Bogner István: Illetve most újra beindult. Azelőtt volt tanítóképzés Szabadkán. Aztán megszűnt, csak óvóképzés maradt. Utána átvitték Zomborba a tanítóképzést, de ez teljesen elhibázott lépés volt, mert a pedagógiai gyakorlatot nem lehetett megvalósítani, mivel nem volt meg a természetes nyelvi környezet. Másrészt Zomborban a magyarság már csak igen kis számban él, azok jelentős része is asszimilálódott.
Tehát a szabadkai tanítóképzés újraindítása előrelépésnek tekinthető?
- Dr. Bogner István: Valóban előrelépés. Sokan vannak, akik olyan álmokat dédelgetnek - talán lesz is belőle valami-, hogy önálló magyar tanárképzés legyen Szabadkán. Jelenleg szerb tagozattal közösen működik.
Ha ilyen hézagos volt a tanárképzés, volt-e megfelelő létszámú tanár az anyanyelv és környezetnyelv tanításához?
- Dr. Varga Zoltán: Az újvidéki bölcsészettudományi karon a magyar tanszékre évente 34-40 hallgatót vettek föl az első évfolyamra. Ez általában fedezte a Vajdaság szükségleteit. A gyakorlat ellenben azt mutatja, hogy más tantárgyakból mind a bölcsészettudományi, mind a természettudományi karon már teljes mértékben szerb nyelven folyt az oktatás, holott a magyar nyelvű oktatás ott is fontos lett volna. Sőt nem volt lektorátus se, tehát csak a magyar ajkú pedagóguson múlt, hogy egyáltalán megismerkedhetett-e a magyar szakterminológiával, művelte-e, felhasználta-e. Abban az esetben, ha nyelvi igénye volt, akkor rendben volt. Ha nem volt, akkor nem érdekelte, hogy milyen nyelvi formában fejezi ki magát, esetleg csak a tartalom volt a lényeges. De a tanítási gyakorlatban ez nagyon negatív következményekkel járt. Mert ha a kétnyelvű oktatást leszűkítjük egyetlen tantárgyra, abban az esetben a két tannyelvű oktatás nem lesz eredményes. Az anyanyelvi oktatás megvalósításához különleges oktatási elv szükséges. Minden egyes tantárgy keretében igényes nyelvi követelményeket kell támasztani. Ez azonban hiányzik. Egyébként jól megmutatkozik ez a hiány abban, hogy ha megfigyeljük a TV-ben, rádióban nyilatkozó vajdasági magyar polgárokat, bizony a nyelvi és beszédkultúrájuk elég alacsony szintű. A kétnyelvűség elemei is jelen vannak beszédükben, és ez annak is a következménye, hogy gyakorlatilag az általános iskolától kezdve a középiskolán át két nyelven folyik az oktatás. A másik dolog az, hogy az ún. kétnyelvű oktatás elvét meghirdették, méghozzá azt hangsúlyozva, hogy ezzel szélesebbre tárják a lehetőségeket a kisebbségek előtt, de valójában szűkítették.
A kétnyelvűséget többféleképpen lehet értelmezni.
- Dr. Varga Zoltán: A 60-as évek elejétől Szabadkán, akkor még Újvidéken is, az önálló Vajdasági Autonóm Tartomány keretében volt egy Pedagógiai Intézet, amely 5 éven keresztül kísérletet folytatott többféle modellel. Az egyik modell szerint a tantárgyakat vagy a tantárgyak egy részét magyar nyelven, más részét szerbül tanították. A másik elképzelés szerint minden egyes órán szerbül és magyarul is tanítottak. Ezt az arányt persze állandóan megváltoztatták. Az 5 éves ciklus után, amikor felmérték az eredményeket, megállapították hogy gyakorlatilag az ismeretszerzést a nyelvtanulásnak rendelték alá. Tehát, hogy a tanuló megtanulja a szerb, tehát a többségi nyelvet, akkor tulajdonképpen az ismeretek alacsonyabb szintjével kell ezért fizetnie.
Jól tudjuk, hogy az anyanyelven szerzett ismeretek a legerősebbek, a legszilárdabbak. Azért is kellett ezt szem előtt tartani, mert később már el is tekintettek ettől a szabadkai modelltől, és minden egyes intézményben abból indultak ki, hogy ha az illető tantárgyból nincs megfelelő képesítésű magyar pedagógus, akkor majd biztosítják olyannal, aki azt szerb nyelven tanítja.
Hogyan hatott ki mindez a tanárképzésre?
- Dr. Bogner István: A szabadkai óvónőképzőben megmaradt anyanyelvi tantárgyként a magyar nyelv, a pedagógia, a gyermek-és ifjúsági irodalom, de minden egyéb tantárgyat ma már szerb nyelven tanulnak a hallgatók. Az újonnan megalakult zombori tanítóképző karon az a tendencia, hogy szinte minden tantárgyat magyarul tanítsanak. Nagyon jó dolog lenne ez, de pillanatnyilag még nincsenek hozzá tanárok. Ezért mindenkit mozgósítottak – főként nyugdíjasokat -, akinek van tudományos fokozata, hogy ott tanítson. Egy ideig ez tartható, de meddig? Csak egy példa: amikor a pedagógiai akadémián szükségünk volt egy pszichológusra, kiderült, hogy egy-két nyugdíjast kivéve egyetlen pszichológusunk sincs.
Magyar irodalomból pl. mit tanítanak a vajdasági magyar iskolákban? Az
irodalomnak melyik részét? Főként a vajdasági magyar irodalmat?
- Dr. Varga Zoltán: Nem. Ehhez csak annyit még, hogy valaha Újvidéken a Tankönyvkiadó Intézetben heten, nyolcan dolgoztak a magyar szerkesztőségben a magyar tankönyveken. Mióta megszüntették önállóságát, egyetlen szerkesztő dolgozik ott. Ő nagyon jól tudja azt, hogy én Magyarországon élek, ennek ellenére az általam írt 7., 8. osztályos olvasókönyvek újabb és újabb kiadásban állandóan megjelennek. Nem tette közhírré, hogy én Magyarországon élek, mert akkor rögtön kidobták volna őt is meg a könyveimet is. Válaszolva a kérdésre: az irodalmi anyagnak a 60%-át a magyar irodalom legkiválóbb képviselői adják.
Nem csak a vajdaságiak?
- Dr. Varga Zoltán: Nem, semmiképpen. Kb. 15%-ban szerepel a vajdasági magyar irodalom, és a megmaradt kb. 20-25%-ban egyéb, a Vajdaságban élő nemzetiségek irodalmából és a délszláv irodalomból legalább a legreprezentánsabb képviselők. A világirodalomból csak egy-két alkotó van jelen. A középiskolában is tanulnak természetesen magyar irodalmat, az anyaország legkiválóbb irodalmi alkotásait, kisebb részben a vajdasági legkiválóbbakat és világirodalmat, de a délszláv irodalom képviselői ott már nem szerepelnek. Önálló tantárgyként azonos óraszámmal a szerb nyelv keretében tanítják a délszláv, a szerb irodalmat.
Tanítják-e a vajdasági iskolákban a szlovéniai vagy horvátországi írókat?
- Dr. Varga Zoltán: Gyakorlatilag egyáltalán nem szerepelnek. Ez esetben a politikai koncepció érvényesül. Korábban már meghatározták, hogy kiket taníthatnak., Ivo Andric műveit pl. tanították, mivel egyetemes érték, és korábban élt. Ellenben ma, a legkiválóbb horvát írók már nem szerepelnek. Szinte nem is akarnak beszélni róluk. Olyan a helyzet, mint a nyelvvel kapcsolatosan. 1952-ben az újvidéki nyelvészkongresszuson elfogadták, hogy a szerb-horvát és a horvát-szerb egységes nyelv, amely két nyelvváltozatban él. Egy horvát-szerb és egy szerb-horvát változatban. Ezt követően, amikor a politikai események miatt Jugoszlávia széthullott, nemcsak a szerbek, a horvátok is saját nyelvüknek tekintették. És attól a perctől kezdve, a horvát írókat, függetlenül az értéküktől, már nem tanították. A szlovénokat sem fogják tanítani, pl. Cankart vagy a legkiválóbb írókat, mert itt politikai szempontok döntenek. És ha korábban teljesen szabad keze volt egy tankönyvszerkesztőnek, a helyzet megváltozott, mert meghatározták a szerzőt, sőt most már a művet is. Én pl. megpróbáltam egy Jókai regényrészletet a 48-as szabadságharcról becsempészni a könyvembe, de kivágták belőle.
Mi a helyzet a történelemmel és a földrajzzal? Magyarország történelmét és
földrajzát tanulják a magyar iskolákban?
- Dr. Bogner István: Magyarország földrajzát kevésbé. Amikor a gyerekeim jártak iskolába, az volt a gyakorlat, hogy nagyon részletesen tanulták a 43-ban megalakult Jugoszlávia földrajzát, ezen kívül általános földrajzot, amely a Jugoszlávián kívüli területeket tárgyalta, de Magyarországot külön nem említették meg részletesen. Ez a magyar iskolákra vonatkozott. Közép-Európát, Dél-Európát, ilyen formán nagyobb régiókban mutatták be. A 60-as 70-es években a magyar gimnáziumokban a történelmet a magyar gyerekeknek is szerbül tanították, hogy könnyebb legyen a leendő egyetemistáknak elsajátítani a szerb nyelvet. Egy idő után azután a szülők kérésére visszatértek a magyar nyelvű történelemtanításhoz. A többi tárggyal kapcsolatban is ez volt a helyzet: eleinte nem volt magyar énektanár, tornatanár, hát akkor tanulják szerbül. Az idegen nyelv oktatásában is összevonták a magyar és a szerb nyelvet. A kollégák közül soknak kényelmesebb volt valamit egyszer elmagyarázni, hiszen a magyar gyerek úgyis tud szerbül, akkor elég, ha csak szerbül mondják. És így szépen belopták a szerb nyelv túlsúlyát az oktatásba.
A történelmet tehát magyar nyelven is lehet tanítani. És Magyarország történelmét
- Dr. Bogner István: Bátorság kell hozzá. Szabadkán pl. van a gimnáziumban egy történelemtanár, aki ezt nagyon bátran és merészen csinálja.
És a Magyarországot tárgyaló tankönyv milyen nyelvű?
- Dr. Bogner István: Ilyen tankönyv nincs. Magyarország földrajzáról és történelméről nincs tankönyv. Sőt volt egy időszak, amikor tilos volt bármilyen anyaországi tankönyvet használni.
- Dr. Varga Zoltán: A 60-as években volt egy fontos vállalkozás: egy Pozsony—Budapest--újvidéki tankönyvkiadó közös, egységes tankönyveket (pl. a környezetnyelv tanulásához képeskönyveket), adott ki három országban. A hatalom részéről a reagálás erre az volt, hogy ha a magyarság nem fogadja el a kétnyelvű modellt, meg azt, hogy a többségi nyelvet tökéletesen elsajátítsa, akkor önmagát gettóba zárja, kizárja abból a lehetőségből, hogy az ország egész területén éljen, munkát keressen, leszűkíti a mozgásterét, és így tovább. De gyakorlatilag ez megint semmi egyebet nem szolgált, mint azt, hogy az asszimilációt felgyorsítsa. Tudniillik aki nemzeti kisebbségként élt, az egyértelműen tudja, hogy egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához az oktatáson át vezet az út. Ez a legdöntőbb tényező. Ezért már az általános iskolától kezdve próbálja a hatalom a szülőt meggyőzni, hogy sokkal jobb lesz a gyereknek, ha többségi nyelven kezd tanulni, mert magyarul, vagyis a kisebbség nyelvén úgyis tud. Ezzel megindul az asszimilációs folyamat. Van ugyan egy nagyon kis réteg, amelyik képes lesz két nyelven azonos szinten kommunikálni, ez azonban csak egy kis százalék. A többség nem tanulja meg, hanem gyakorlatilag folyamatosan kialakít magában egy olyan nyelvi kompetenciát, ami sem nem anyanyelvű, sem nem többségi nyelvű, két nyelven beszél tehát, de gyakorlatilag két fél nyelven.
Visszatérve a tankönyvekre: a Vajdasági Magyar Szövetség néhány középiskolai és egyetemi tanár segítségével középiskolai füzeteket adott ki matematikából, fizikából, kémiából stb. Megpróbált a kiadványsorozattal szellemi mankót nyújtani a középiskolásoknak. Ez legális volt, mert nem számított állami kiadványnak, hiszen egy szervezet vállalta magára a költségeket - bizonyos mértékig az Illyés Alapítvány is támogatta. Ezzel próbálták valamiképpen biztosítani a magyar nyelvű tanítás folyamatosságát.
Tankönyvtámogatást kapnak a gyerekek?
- Dr. Varga Zoltán: Ösztöndíjat kaptak. Vagy valamely intézménytől, vállalattól, vagy pedig aki akart, felvehetett tanulmányi kölcsönt, amit tanulmányai befejeztével vissza kellett fizetnie. Erre létrehoztak egy gazdasági alapot, de pillanatnyilag Jugoszláviában ez sem létezik.
A tanártovábbképzésnek igen jó hagyományai voltak: vajdasági tanárok jöttek Magyarországra, magyarországi tanárok mentek a Vajdaságba. Most mi a helyzet a magyar tanárok továbbképzésével?
- Dr. Varga Zoltán: Magyarországon, amennyire én ismerem a helyzetet, továbbra is megtartották ezt a formát, sőt most már sok új terület is van, ahol különböző nyári továbbképzési tanfolyamokat indítanak. Az a gyakorlat, ami korábban volt a magyar szakosok, illetve tanítók részére, megmaradt. De itt kölcsönösség nincs már, tehát innen már nem mennek előadók, mert ezt nagyon megnehezítették. A tankönyveket és segédkönyveket nem engedik behozni.
A szerb oktatási hatóságok nem szerveznek a magyar tanárok számára
továbbképzést?
- Dr. Varga Zoltán: Nem. Szabadkán van egy kisebb csoport, az megszervezi, és előadókat is hív, itt-ott egy-két magyarországi előadó is átjön. Főleg a magyar tanszékekről, de ez nem központi intézkedés. Néha a Vajdaság területéről is jönnek néhányan, főleg irodalmi és irodalomtörténeti témákat adnak elő.
A szerb tanároknak sincs továbbképzése?
- Dr. Varga Zoltán: Vannak köztársasági, tartományi szinten továbbképzési formák, illetve az utóbbi időben lassan azok is eltűnnek. No de ennek nem az az oka, hogy nem akarják megrendezni, hanem az intézmények egyszerűen képtelenek biztosítani hozzá az anyagiakat. Nagyon sok iskolás Szabadkára sem tud beutazni, hogy tanulmányait a középiskolában folytassa kizárólag azért, mert a szülők képtelenek a havi vonatjegyet biztosítani. Ez a szörnyű valóság.
A horvátországi vagy szlovéniai pedagógusokkal van-e valamilyen kapcsolatuk?
- Dr. Varga Zoltán: Semmi. Nehezebb Horvátországba vagy Szlovéniába vízumot kapni és elutazni, mint eljutni Németországba.
Van-e kapcsolatuk a magyar oktatással? Mi a véleményük a nálunk bekövetkezett változásokról?
- Dr. Bogner István: Most már ugyan kevésbé vagyunk benne a vajdasági gyakorlatban, csak egy kisebb csoporttal van kapcsolatunk, de azt azért látjuk, hogy ahhoz a káoszhoz képest, ami a vajdasági oktatásban uralkodik, a magyarországi oktatási rendszer sokkal áttekinthetőbb és jobban megszervezett. Volt egy időszak, amikor egyértelműen fölnéztünk rá. Az elmúlt években az állam igyekezett minden kapcsolatot megszakítani a magyarországi oktatással. Nem engedik behozni a tankönyveket, nemcsak hogy nem szabad magyar tankönyvekből tanítanunk, de még a tanárnak sem szabad használni a felkészüléskor. Listákat kell beadni arról, hogy az oktatásban milyen segédeszközöket használunk. Azért csak jobban bízik a vajdasági magyar lakosság a magyarországi oktatásban, hiszen nagyon nagy számban jönnek át diákok Magyarországra tanulni.
- Dr. Varga Zoltán: És nemcsak középiskolákba jönnek át, hanem általános iskolákba is. Ugyanis kialakult az a vélemény, hogy ha valaki később magyarországi egyetemen vagy főiskolán akar tanulmányokat folytatni, akkor nem elegendő a vajdasági középiskolában megszerzett ismeret. Szerencsére van egy olyan intézet Magyarországon, amely egy éves, úgynevezett 0-ik évfolyamon biztosítja a felkészítést az egyetemi felvételre. De van egy negatív diszkrimináció is, hogy a Vajdaságból érkező és ott középiskolát végzett tanulóknak az egyetemen nem ismerik el a középiskolai bizonyítványukban elért eredményét, hanem csak a felvételi vizsgán elért eredményt szorozzák meg kettővel. Ez kb. 10%-os hátrányt jelent. És éppen ezért bizonyos népszerű egyetemi karokra nagyon nehéz a vajdasági magyaroknak bejutni. Az a tendencia, hogy a fiatalok Magyarországon egyetemi tanulmányokat folytassanak, igen jó, de ugyanakkor nagy veszélyt is hordoz: ezeknek 90%-a nem tér vissza a Vajdaságba, ugyanis nem látnak egzisztenciális szempontból semmilyen távlatot otthon, ezért itt maradnak. Kb. 50 ezerre becsülhető azoknak a vajdasági magyaroknak a száma, akik jelenleg Magyarországon élnek, közöttük nagyon sok az alkotó csúcsán levő értelmiségi, akik otthon nagyon hiányoznak.
- Dr. Bogner István: Sajnos a jugoszláv állam is megtesz mindent, hogy megnehezítse a visszatérését azoknak, akik Magyarországon fejezték be felsőfokú tanulmányaikat. Borzasztóan nehézkes és költséges a diploma honosítása. Az is előfordul, hogy nem csak a leckekönyv másolatát kérik, hanem néha az egész tantervet, persze szerbre fordítva.. Egy ilyen 60-70 oldalas tanterv magyarról szerbre fordítása rendkívül idő- és pénzigényes.
Talán azért is jönnek ide diplomát szerezni a fiatalok, mert attól félnek, hogy nem állják meg a helyüket az otthoni felsőoktatásban?
- Dr. Varga Zoltán: Nagyon jól meg tudják állni a helyüket. Az újvidéki egyetemen a 10 legjobb hallgató közül általában 7-8 a magyar.
Jelenleg hogy látják innen a vajdasági oktatásügy helyzetét?
- Dr. Varga Zoltán: Gyakorlatilag teljes stagnációban. Ennek két oka van. Politikai törekvésként - és ez összefügg az általános jugoszláviai politikával is - érzékelhető az a szándék, hogy Jugoszlávia, de főleg Szerbia nemzetállam legyen, ehhez pedig a nemzeti kisebbségeket lassan szét kell zilálni. De gazdasági tényezők is közrejátszanak, egy elszegényedett országban az oktatás színvonala sem emelkedhet.
- Dr. Bogner István: Sokat segítene az, ha a Magyarországon tanulmányaikat végzett értelmiségiek visszatérnének. A magyar pedagógusok esetében különösen tragikus a helyzet, hiszen 2001-ig mintegy 60-an vonulnak nyugdíjba, és ezt a nyomasztó tanárhiányt nincs honnan pótolni. Igaz, jelentősen lecsökkent az általános iskolások száma, hiszen amíg 1959/60-ban 45 ezret is meghaladta, 1997/98-ban már csak 21 ezer 400. Jelenleg 78 magyar tannyelvű általános iskola, 7 gimnázium és 19 szakközépiskola működik, s ezekben 109-en végzettség nélkül tanítanak. A megoldást az jelentené, - amiben a szabadkaiak is reménykednek -, ha megindulna ott egy tanárképző főiskola vagy egyetem, ahol különböző szakos tanárokat tudnának képezni magyar nyelven. Mert ha egy fizika tanár pl. Belgrádban végezte egyetemi tanulmányait, a magyar szakkifejezéseket nem ismeri eléggé, ezért inkább szerbül tanítja ezeket. Egy időben Magyarországi távoktatással próbáltak a helyzeten segíteni vagy vendégtanárok meghívásával, de ma már ez sem megy.
Veszprém, 1999. október 2.