Bevezetés Karácsony Sándornak a nyelvi nevelésről vallott gondolataiba

Elhangzott a Nagykőrösi Karácsony Sándor Közéleti Kör ülésén 2001. dec. 17-én

Nem szerencsés mentegetőzéssel kezdeni egy előadást, legszívesebben én is elkerülném. De még mielőtt a figyelmes hallgatóság magától is rájön, töredelmesen bevallom: nagy fába vágtam a fejszémet, amikor elvállaltam, hogy Karácsony Sándornak a magyar nyelvvel kapcsolatos gondolataival alaposabban megismerkedem, és ezeket a kör lelkes tagjai elé tárva együtt lépünk tovább névadónk sokrétű munkásságának feltárásában. Azt hittem, mindössze annyi lesz a dolgom, hogy elolvasom a Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon című tanulmányát, összevetem nyelvészeti ismereteimmel, világosan – és talán élvezhető formában – előadást készítek belőle, és szépen elbeszélgetünk róla itt a körben. Ugyanis - ahogy mondani szokták - hallottam valamit harangozni, pl. hogy Karácsony Sándor a mellérendelést igen fontosnak tartja, gondoltam, ez érdekes, miért lenne fontosabb, mint az alárendelés?

Aztán mostanában fel-feltünedezik Karácsony Sándor neve itt is, ott is nyelvészeti cikkekben. Pl. az Édes Anyanyelvünk októberi számában Maróti Andor a címlapon lévő vezércikkében arról panaszkodik, hogy a rádióban, televízióban milyen magyartalan, furcsa hangsúlyozással szólal meg sok ember, és idézi Karácsony Sándornak A magyar észjárásban (Bp., 1985. 242-243) megjelent sorait. „Mindenki tudja, hogy szó-, szólam- és mondathangsúlyunk…az első szótagra esik… A magyar élőbeszédről is tart nyilván annyit a köztudat, hogy annak a menetében van valami titokzatos lejtés, amelynek belső törvényszerűsége szinte kodifikálhatatlan, de annál érvényesebb, s aki nem érzi, meg nem tanulhatja.”

Nemrégiben Szilágyi N. Sándornak, az erdélyi nyelvész, szerkesztő és tudós tanárnak frissen megjelent könyvéről (Ne lógasd a nyelvedet hiába!) olvastam egy recenziót a Támpont. 2001. októberi számában (10-11). A könyv szerzője bevallja, hogy Karácsony Sándor nyomdokain haladva próbálja megértetni a mai diákokkal a nyelvtan, abban a reményben, hogy ha megértik, meg is szeretik. A recenziót író Jászó Anna az előszóból azt emeli ki, hogy Szilágyi N. Sándor „mer másképp gondolkodni a magyar nyelvről.”, és kiegészíti azzal, hogy mások és régebben hasonlóképpen gondolkoztak a magyar nyelvről” és Simonyi Zsigmond példáját hozza fel.

            Még valami felkeltette az érdeklődésemet a témával kapcsolatosan: Karácsony Sándor nevének említésére vehemens reagálásokat tapasztaltam: egyesek lelkesen reagálnak, mások meglepően ingerülten. Amikor kissé utánanéztem a szakirodalomban, megértettem, hogy olyan emberről van szó, akinek életútján gyakran előfordult indulatokat polarizáló konfliktushelyzet. Ilyen volt az 1927-es a budapesti VIII. ker. Zrínyi Miklós reálgimnáziumi fegyelmi ügye, melyről Lányi Gusztáv írja a 2000-ben megjelent monográfiájában: „(A „felmentett tanár”) Az ügy még ötven évvel később is alkalmas volt a Karácsony „hű” és „renegát” tanítványai közötti összecsapás indulatainak felizzítására … az bizonyos, hogy „egyéni rendszerével” már ekkor megosztotta maga körül a közvéleményt. Hiszen voltak, akik szinte fanatikusan követték (például Lükő Gábor, aki ekkor a gimnázium tanulója volt, Karácsony hatására tért át a katolikus vallásról a reformátusra), másokból inkább viszolygást váltott ki…”

Az eddig elhangzott kitűnő előadások, valamint a hozzászólások alapján már megsejthettük, hogy Karácsony Sándor a pedagógia, filozófia, etika, vallás, művelődéspolitika, szociálpszichológia vonatkozásában igen fontos és eredeti, időnként talán eretneknek is minősített elveket vallott. Kíváncsian vettem tehát kezembe a Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon című, 1938-ban megjelent művet, hiszen várható volt, hogy újabb felfedezésekre bukkanunk. Bizony sok meglepetést tartogatott a könyv, ennek egy részéről tudok csak beszámolni a mai alkalommal.

Először is meglepően terjedelmesnek találtam ezt a nyelvtankönyvet, mert bár tudtam, hogy Karácsony Sándort 1929-ben a debreceni egyetemen a filozófia, pedagógia mellett a magyar nyelvészet doktorává is avatták, azt mégsem gondoltam, hogy ilyen elmélyülten foglalkozott a magyar nyelvtannal. Az már az Előszóból kiderül, hogy a kor neves nyelvészeivel kapcsolatban állt: egyetemi tanulmányai során Szinnyei József és Simonyi Zsigmond professzoroktól tanulta a magyar nyelvészetet. Külföldi vendéghallgatóként (München, Bécs, Graz) olyan kiváló nyelvészek kalauzolták az egyetemes nyelvtudomány még alig járt ösvényein, mint az újgrammatikus iskola egyik fő teoretikusa, Hermann Paul, akit egy féléven át hallgatott, vagy egy jeles Wundt-tanítvány, aki mesterének völkerpsychologiáját közvetítve talán Karácsonyban már a társas-lélektani alapokat rakta le. De a strukturalizmus atyjának, Saussure-nek a hatása sem hagyható figyelmen kívül. 1927 és 42 között a MTA Szótárközi Bizottságának munkatársaként Gombocz Zoltán mellett dolgozik, de Melich János, Schmidt József, Petz Gedeon, Zlinszky Aladár is sokat alakított nyelvszemléletén. A csodálatos mégis az, hogy Karácsony Sándor nem vált szolgai követőjévé ezeknek a nagy nyelvészegyéniségeknek. Mindenkitől átvette azt, ami az ő sajátos gondolatrendszerébe beleillett, de kritikával kezelte még a legnagyobb tekintélyeket is. Érdekes például mondatmeghatározása, melyben Wundt és Hermann Paul elképzeléseit olvasztotta össze.

            De lépjünk tovább, és vizsgáljuk meg az Előszót követő 33 oldalas Bevezetést.

„Arra kérem azokat, akiknek ez a könyv kezükbe kerül, ne olvassák úgy, mintha nyelvtan volna. Úgy se olvassák, mintha nyelvtani vezérkönyv volna. Tehát se nyelvészeti, se módszertani szempontból ne nézzék, mert különben megcsalódnak és meg is fognak botránkozni. A könyv ugyanis feldolgozott anyaga mellett is pedagógia s nincs kizárva, hogy nyelvtannak is, módszertannak is kifogásolható. Nem hibájából, hanem természetéből kifolyólag.”

A tizenöt római számmal jelölt fejezetben aztán sorra kifejlik előttünk az a nagyon jellemző felfogás, amely Karácsony Sándor gondolkodását, a gyakorlaton alapuló pedagógiai elméletét, emberfelfogását, nyelvteóriáját foglalja össze.

Vizsgálódásának középpontjában természetesen most is pedagógiai alapprobléma áll: a nevelhetőség kérdése, pontosabban: a nyelvi nevelés kérdése. A kiindulásban leszögezi, hogy a legjobb szándékú direkt nevelés is hatástalan, hiszen a gyermek autonóm lényként ösztönösen tiltakozik minden olyan ráhatás ellen, amely arra irányul, hogy megváltoztassa egyéniségét. Mégsem mondhatunk le a gyermekek testi-lelki alakításáról, fejlesztéséről, s a tapasztalat is azzal biztat, hogy ez valamilyen módon mégis sikerül. A titok nyitja: a társas lelki funkciókon alapuló indirekt nevelői hatás. A társas viszonylatok, a másik ember felé fordulás eredményre vezethet, helyesebben: csak ez vezethet eredményre. Kimondja tehát egyik alaptételét: „A nevelhetőség egyetlen lehetősége ez a „társas” lelki funkció.” (XIII.) Az egyéniség tehát autonóm, de bizonyos megnyilvánulási formái – ilyen például a jog, a művészet, a vallás és a nyelv is – megkövetelik egy másik autonóm egyéniségnek a közreműködését. Nagyon elgondolkodtató az alábbi alaptétele: „Sem az életérzés, sem az érzelem, sem az értelem, sem az akarat nem nevelhető tehát, de igenis lehetséges a jogi, művészi, nyelvi, társadalmi és vallásos nevelés.” (XVIII)

A mi témánk szempontjából igen fontos a további gondolatsor egyik tételmondata: „Ha lehetséges egyáltalában nevelés, akkor szükséges, hogy az nyelvi is legyen.” (XIII).

Karácsony Sándort tovább olvasva és más, ide vonatkozó munkáját is megismerve – ilyen például A magyar észjárás - elkeseredünk: ismét bebizonyosodik, hogy az emberiség vak és süket, vagy tudatosan nem figyel azokra, akik éles szemmel és még élesebb logikával felfedezik azokat az összefüggéseket, amelyek révén előbbre lehetne jutni. Mindazt, amit mostanában a Nemzeti alaptanterv és a nyomán létrejövő kerettantervi koncepció a magyar nyelv vonatkozásában mint nagy „felfedezést”, jelentős újítást lobogtat, Karácsony Sándor már fél évszázaddal ezelőtt világosan megfogalmazta. Hangsúlyozza ugyanis, hogy a nyelvi nevelés több mint a nyelvtanítás, s ez utóbbi csak akkor lehet gyümölcsöző, ha nem az öncélú grammatizálásra teszi a hangsúlyt, hanem gondolkodni tanít. A kommunikáció felől közelít a nyelvi jelenségekhez, funkcionális szemlélettel, a beszédből kiindulva. Példaanyaga mindig szemléletes, a valós élet tapasztalatain alapul. Egyes nyelvi jelenségek megértéséhez olyan jelenetet rajzol elénk, melyben kisfiúként édesapjával a vásári forgatagban ismerkedik a világgal. Máskor filmjelenetet elemez, melynek gyermek főszereplője nagyon is átélhető élethelyzetben – biciklijét javítja, s közben elblicceli a délutáni francia nyelvi órát, amit nagyon nem szeret – mutatja meg, hogy a nyelvi tények egymással milyen logikus kapcsolatban állnak, csak meg kell tanulnunk ezeket leolvasni a képről, kiérezni a szóból. Az alárendelt jelzőt például a majomház képeivel, humoros jeleneteivel tanítja, s még a legnehezebb nyelvtani fogalom is szinte beleragad a diákok tudatába ilyen „indukciós anyag” motiváló ereje folytán. A 10 éveseket nem elvont szabályrendszerrel kell gyötörni, amelyet úgysem értenek, inkább az anyanyelv hajlékony használatára kell őket ösztönözni, s mindig figyelembe kell venni életkorukat. Nagyon igaz az is, amit a gyermekszerűség elvéről mond: a gyermeket nem leendő adófizető polgárnak kell tekinteni, hanem jelen szükségletét kell kielégíteni. Újabb kérdést vet fel az alábbi gondolatai is: „…az ember fejlődése életkorok szerint nem egyenes irányú és szakaszos, hanem újra meg újra kezdődő körvonalas, olyanforma, mint a fák évgyűrűi.”(XXVII.). Megerősíti ezzel azt a – mára már igazolódott – módszertani alaptételt, hogy a 12 év alatt nem elég egyszer megtanítani bizonyos anyagrészeket (ld. A történelemtanítás mellékvágányát). A mai nyelvtantanítás – úgy tűnik – még mindig nem ismeri fel ennek alapigazságát, amikor pl. a mondattani ismeretek megtanítását kizárólag a tizenkét, tizenhárom éves korosztály számára írja elő. A nyelvi jelenségeket a legtágabb irányból, a szövegtan felől közelíti meg, a mondattant összekapcsolja a szófaji, alaktani tudnivalókkal. Érvényes megállapításai vannak a mondat aktuális tagolásáról, az elemi mondat és a bonyolult mondat kapcsolatáról, a testbeszéd és a gesztusnyelv fontosságára is felhívja a figyelmet. Még ma is eretnek tételei közé tartozik a tájnyelvnek, a regionális köznyelvnek az elismerése, elfogadása az iskolai nyelvhasználatban, vagy a helyesírásban megnyilvánuló „engedékenység”, a fonetikusság elvének tiszteletben tartása (persze ehhez kellene egy egészséges belső hallás, amire meg kell tanítani a gyerekeket).

Mi a helyzet ezzel a bizonyos mellérendeléssel? Nem arról van szó, hogy a magyar nyelvet a kétféle mondatösszetétel – az alá- és mellérendelés – közül az utóbbiak jellemezné inkább. Helyesebben nem csak arról. Igaz, hangsúlyozza, hogy pl. a latin szerkezetekkel összevetve a magyar nyelv inkább mellérendel, mesél. (Aki tanult latint, tudja, hogy az abl. absolutus, a nominativus és accusativus cum infinitivo milyen nehezen emészthető a magyar gondolkodás számára, éppen azért, mert mellékmondatot sűrít szószerkezetté). De jelenti a parataxisjellegét elárulja az is, hogy a nyelvtipológia szempontjából a agglutináló-ragasztó nyelvek sorába tartozunk. (szemben az indoeurópai flektáló-hajlító nyelvekkel). Sokkal többet jelent ez a mellérendeléses viszony Karácsony Sándor nyelvszemléletében: egész nyelvfilozófiáját, sőt az előtag el is hagyható: egész gondolatrendszerét. Többről van tehát itt szó: arról, amit Karácsony Sándor így definiál: a nyelv a társas lélek értelmi funkciója. Arról a reláció-fogalomról, társas-vonatkozásról, ami a nyelvhasználatban elkerülhetetlen, hiszen „csak a bolond beszél magában” - szoktuk mondani.

Ez bizony már nyelvpszichológia, ami átvezet a Karácsony-féle pszicholingvisztikai metafizikába, mely szerint az élet mondatforma, a világ kifejezésforma, az élet mellérendelés, a világ alárendelés. (Vö.Lányi G.: 73.)

Ezért vágtam én nagy fába a fejszémet, amikor a téma végiggondolását elvállaltam.

De ereszkedjünk alá ezekből a filozófiai magaslatokból, és térjünk vissza a hétköznapi gyakorlatunkhoz! Karácsony Sándor a nyelvtant a lelki gazdagodás egyik legfinomabb, leghasznosabb és legérdekesebb fegyverének tartja. Szeretné, ha a diákok sem unnák, hanem szeretnék és óvnák, s főképpen használnák anyanyelvüket. (Leckék a 74)

Karácsony Sándor a Leckék a leckéről című módszertani javaslatait szedte csokorba A tanulás mesterfogásainak folytatásaként. Többek között arra sokak által megtapasztalt jelenségre keres és talál választ, hogy a legtöbb gyerek miért tartja a nyelvtant „haló unalmas leckének”, amitől vagy ideges lesz, vagy álmos. Az az iskolai szituáció, amit leír, sok mai iskolában is elleshető lenne. Íme:

 „Elemeznek valahol, nem fontos, hogy hol, nem fontos, hogy kik, nem fontos, hogy mit. Elébb feláll az első-szék-első a hatodik osztályból, feléfordul az ötödik osztálynak és elmondja a minden időkre és minden esetekre érvényes alapigazságokat. –A mondat részei a következők: állítmány, alany, tárgy, jelző és határozó. Állítmánynak nevezzük azt a mondatrészt, mely a mitcsinál, mitörténikvele, milyenállapotbanvan kérdésre felel. Alanynak nevezzük azt a mondatrészt, amely a kicsodamicsoda kérdésre felel…

            Mikor aztán már eléggé meg van az ötödik osztály okosítva, onnan is felpattan az első-szék-első és elolvassa a nagytáblára felírt példamondatok közül a legelsőt:

--Nádorispán látja Toldit a nagy fával.

Rektor úr helyeslőleg és bátorítólag int feléje:

-- Derék gyerek vagy, fiam, jól hangsúlyozol olvasásközben. No próbáld elemezni. Mit csinál?

A gyerek felmondja, mint a vízfolyás, önmaga tévén fel önmagának a kérdőszókat:

-- Mit csinál? Látja. Állítmány látja. Ki látja? Nádorispán. Alany benne a nádorispán. Kit lát? Toldit. Toldit tárgy. Milyen fával látja? Nagy fával. Nagy melléknévi jelző. Mivel látja? Fával. Fával eszközhatározó.

Rektor úr elégedetten bólogat minden egyes mondatrész megállapítása után:

-- Jól van! Helyes! Ez is igaz! Nagyon jól van! Leülhetsz, jól feleltél Nagyidei Pista, nagyot nőjj.

Újabb mondat következik. Mester, deák és az egész iskola apraja-nagyja egyértelműleg belenyugosznak a megváltoztathatatlanba, hogy nyelvtanilag nemcsak a maga szemével, esetleg pápaszem mögül lát az ember, hanem a nagy fával is.” 68-70)

Bizony ma sem sokkal jobb a helyzet az iskolai nyelvtanórákon. NAT ide vagy oda, kerettanterv és helyi tanterv mondhat, amit akar, ilyen lélektelen, mechanikus, gyakran öncélú bifláztatás folyik az órákon. Csodálkozunk, hogy a mai diák is unja az édes anyanyelvünk megismerésére szolgáló órákat? Karácsony Sándor pontosan diagnosztizálja a betegséget: az ilyen gépies elemzés megfosztja a diákot attól, hogy élményhez jusson. A szavak sorjáznak egymás után, nincs közöttük kapcsolat, nincs mögöttük kép, hiányzik az eleven valóság. Az ilyen gyerek csak beszél a világba, vakon és süketen. Mert ha csakugyan látná maga előtt a jelenetet, Toldit, aki „a nehéz fát véginél ragadja, mint csekély botocskát, könnyedén forgatja…”, nem minősítené a „nagy fával” szókapcsolatot a látást meghatározó eszköznek. Karácsony Sándor - mint a jó orvos – a vakságra gyógyszert is felír: azt ajánlja, hogy a kisdiák úgy tekintse az elemzendő mondatot, mint egy filmrészletet. Képzelje elé az előzményt és vonja le a következtetést. A Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon című munkájában ő éppen ehhez ad példaanyagot.

Lükő Gábor, a Kossuth díjas etnológus tudós, egykori Karácsony-tanítvány így látta mestere jelentőségét:

„Az emberek közti kapcsolatok lélektani törvényeit világította meg Karácsony társaslélektana, a kultúra különböző megnyilvánulásait és létformáit: hogy különböző egyedekként is szolidárisak lehetünk egymással, megérthetjük egymás gondolatait, elszenvedhetjük egymás tetteit, ha azok megfelelnek a szokásoknak, a kultúrközösségen belüli törvényeknek.” (Lükő Gábor: A magyar lélek formái Táton, Bp., 2001. 18.)

Javasolt irodalom

Forrás: Lányi Gusztáv: Magyarság, protestantizmus, társaslélektan. Hagyomány és megújulás konfliktusa KARÁCSONY SÁNDOR életművében. Osiris Kiadó. Budapest, 2000.

Szépe György: Utólagos előszó Fabricius-Kovács Ferenc Kommunikáció és anyanyelvi nevelés című posztumusz kötetéhez. Magyar Nyelv, 1981. 2. sz. 241. o.

Szépe György (szerk.) 1976. Az anyanyelvi nevelés korszerűsítéséről. Budapest, Tankönyvkiadó.

Fabricius-Kovács Ferenc: Jelentés, társaslélektan, kommunikációelmélet. Magyar Pszichológiai Szemle, 3. Sz. 331-346. o.

Fabricius-Kovács Ferenc: Nyelvtudomány, kommunikációelmélet, szociálpszichológia,in Szecskő Tamás – Szépe György (szerk.) Nyelv és kommunikáció. II. 1969.

Fabricius-Kovács Ferenc: Kommunikáció és anyanyelvi nevelés. Bp., 1980. OPI

Simoncsics Péter: Egy magyar nyelvtan a 30-as évekből. Nyelvtudományi Értekezések 104. sz. 1980. Akadémiai Kiadó, 695-705.

Szabó Ferenc S. J. Az Emmauszi úton. Róma, 1987.

Heltainé Nagy Erzsébet 1985. A megszólalás kulcsa a másik embernél van. In Grétsy László (szerk.) Nyelvészet és tömegkommunikáció. II. köt. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 38-46. o.

Vekerdi László: 1981. Az absztrakt filozófia és a nyelv. Általános Nyelvészeti Tanulmányok, XIII. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Vekerdi László: 1985. Karácsony Sándor és A magyar észjárás. Mozgó Világ, 12. sz. 62-69. o.

Mátrai László 1979/1982. Műhelyeim története. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 42-59. O. (Reformpedagógia – alulnézetben. Kortárs, 1979. 3. Sz. 409-416. o.)

(A „tudós” megítélésének bonyodalmai) Karácsony társaslélektani nyelvelméletének értékét – interakciós, kommunikációs és szemiológiai szemléletét – az 1980-as években kezdték fölfedezni, illetve ezzel kapcsolatos régi nézetek nyilvánosságot is kaptak. (Lásd Fabricius-Kovács 1967, Simoncsics 1980, Vekerdi 1981, 227.; Heltainé Nagy Erzsébet 1985.)

            Noha a korabeli visszhang elfogadó-megértő volt, inkább „baráti” recenziók s nem szaktudományos értékelés formájában.” Lányi Gusztáv: Magyarság, protestantizmus, társaslélektan. Hagyomány és megújulás konfliktusa KARÁCSONY SÁNDOR életművében. Osiris Kiadó. Budapest, 2000. 27. o.

            A szaktudomány és fórumai hallgattak, nem vettek tudomást a műről. Először is évekig várt – kedvező szakvélemény hiányában – kinyomtatásra az Egyetemi Nyomdánál, ahová Karácsony 1935-ben benyújtotta kéziratát. Ezután alapították meg Karácsony tanítványai 1937-ben az Exodus Könyvkiadót, mely a Magyar Nyelvtannal indult. (27-9.o.)

22. lábjegyzet magyarázza ez utóbbit.