Gondolatok a határon túli kortárs magyar irodalomról
Határokon járunk örökké
„Én otthon vagyok költő...” Kányádi Sándornak ez a szép sora volt az egyik elindítója annak a munkának, annak az immár hétkötetes sorozatnak, amelynek bemutatására vállalkozunk. Föltettük magunknak a kérdést: valóban, meddig terjednek a magyar költészet - tágabban értelmezve - a magyar irodalom, a magyar szellem határai? Meghúzhatók-e egyáltalán ezek a határok? Otthon van-e a költő-író, ha a földrajzi határokon túl él és alkot? És örömmel jöttünk rá, hogy ezek a szellemi határok megjelölhetetlenek: nincs olyan geográfus, aki körülhatárolhatná a magyar irodalom területét. A költő-író ott van otthon, ahol anyanyelvén alkothat - még akkor is így van ez, ha műveinek egyik, de csak egyik motívuma, a nosztalgia a kényszerűen vagy önként elhagyott szülőföld után. Vagy a másik írósors: szülőföldjén alkot, magyarul ír, de Magyarország határain kívül. Természetesen az emigrációban élt/élő írókról beszélünk, azokról, akik az utolsó ötven évben hagyták el Magyarországot, és a világ különböző vidékein telepedtek le, és azokról, akik Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján, tehát szülőföldjükön alkottak, alkotnak. A határok tehát valóban meghúzhatatlanok: Közép-Európán kívül Hollandián, Franciaországon, Svédországon, Norvégián is túl, Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália jelenthetnék a határokat, ha lennének ilyenek. Így hát ezt a kifejezést, hogy határon túli magyar irodalom, akár erre is fölcserélhetnénk: határtalan magyar irodalom.
Szőcs Géza, Erdélyben, Svájcban és Magyarországon élő költő mondta nemrégiben egy interjúban: „Bárhol, ahol magyarok éltek, vagy a magyar történelemben szerepet játszó személyiségek megfordultak, ott valamit tettek, írtak, mondtak, az az én számomra hozzátartozik ehhez a glóbuszos, planetáris nemzethez, a földgömbön elhelyezkedő magyar hazához. Nekem a kisázsiai Kütahya, ahol megszületett a szerintem legmodernebb alkotmánytervezet Kossuth Lajos tollából, ez a Kütahya ehhez a hazához tartozik. Soha nem jártam ott, számomra mégis sokkal inkább hozzátartozik, mint több olyan város, ahol többször is megfordultam. Persze nincs arról szó, hogy Rodostót elmagyarosítsuk, vagy hogy Torinót a magyar államhoz csatoljuk. A következő évezred talán megcáfolja azt a hamis tételt, hogy haza csak ott van, ahol a szülőföld van. Nekem a haza egy tágabb értelmű képzetet jelent. Látomást.” (részlet az Örökké itthon már a tájban című, kiadás előtt álló kötetünkből).
A másik késztetés, ami erre a munkára sarkallt minket, pedagógiai célú, ugyanis - magyartanárok lévén - tapasztaltuk: a tanulók jószerivel alig tudnak valamit erről a határtalan magyar irodalomról, és ha tudnak is egy-két adatot, ismernek is egy-két nevet - és ez a jobbik eset -, értékeiről hiányoznak ismereteik. Így a teljes egyetemes magyar irodalomról nagyon hézagos képük lehet csak. A tantervekből is hiányzott ez a fogalom, a tankönyvekben elvétve lehetett egy-egy jelentős alkotó nevét megtalálni, így a pedagógusok látóköréből is kiszorult ez a stúdium, hiszen a tanárképzőkön, az egyetemeken sem hallhattak róla. Így került sor azután arra, hogy elkezdtük faggatni, vallatni, kérdezgetni a határon túl élő írókat életükről, műveikről, műhelytitkaikról, ars poeticájukról, műfajokról, stílusokról, folyóiratokról, intézményekről. Szándékainkban megerősített bennünket a többszöri találkozás határon túli pedagógusokkal. Ők ugyanis jó néhányszor és több régióból jelezték azt az igényüket, hogy szeretnék megismerni különböző nemzetiségi területek irodalmi életét, alkotóit, műveiket, de ehhez nincs számukra forrásanyag.
Az első kötet 1993-ban jelent meg az akkori Pedagógus Szakma Megújítása Projekt kuratóriumának támogatásával. Ebben a kötetben 10 interjút közöltünk, a megkérdezett alkotók egy-egy művét is (verset vagy novellát), és ezeket a műveket dialógusos formában - mi disputának neveztük - elemeztük is. A második kötettel is eredményesen pályáztunk meg a PSzM támogatását, de az ismert pénzügyi manipuláció (Lupis-ügy) miatt a könyv kiadását már nem vállalhatták. A Tárogató Kiadó segítségével mégis megjelenhetett a kötet. Több oldalú szponzori támogatással sikerült hat kötetet megjelentetnünk (valamennyit a Tárogatónál), a hetedik most került a kiadóba. Az utolsó két kötetet a KOMA jelentősen támogatta. Ezekben a könyvekben továbbra is interjúkat közlünk, valamint a megkérdezett alkotók három-három művét (verset, novellát, esszét). Eddig tehát 94 interjút tettünk közzé, az élő „határtalan” magyar irodalom számunkra fontosnak tartott alkotóival, és 250 művüket közöltük a kötetek antológia részében. Ezekről a művekről az interjúkban megkérdeztük az alkotókat is, így a legautentikusabb forrásból közölhettük azokat a szempontokat, amelyek a művek esetleges elemzéséhez felhasználhatók. A már örökre eltávozott költőkről (Tűz Tamás, Szilágyi Domokos, Sziveri János, Székely János, Bakucz József, Thinsz Géza) a jó barátot vagy családtagot kérdeztük, akik maguk is ma is irodalmi életünk fontos képviselői. Voltak olyanok is, akikkel még sikerült elkészítenünk az interjút, de ma már nincsenek az élők sorában (Herceg János, Rácz Olivér, Koncz István, Dezséry András). Az interjúknak mintegy egyharmadát „meghangosítottuk”, a Kossuth Klubban rendszeresen beszélgettünk ugyanis a kötetben szereplő alkotókkal.
Ez a munka nyolc éve kezdődött tehát, de természetesen nem előzmények nélkül, hiszen a határon túli magyar irodalom olyan jeles kutatóinak nyomain haladtunk, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Görömbei András, Borbándi Gyula, Czigány Lóránt és mások. Számunkra is revelációként hatott egy-egy beszélgetés, mert olyan szellemi vidékeket tudtunk bejárni, amelyek bizonyára ismeretlenek maradtak volna. És ezáltal olyan fogalmakat, jelenségeket is meg tudtunk vagy tudunk mutatni azoknak, akik ezeket a könyveket kezükbe veszik, amelyek bizonyos fokig bővíthetik eddigi ismereteinket a mai magyar irodalomról, az eddig talán kevésbé ismert alkotásokról. Reméljük, hogy ezeket a szempontokat haszonnal tudják alkalmazni a magyartanárok pedagógiai munkájuk során.
Érdemes még megemlíteni azokat az „oldalági rokoni kapcsolatokat”, amelyek e munkánk során létrejöttek. A beszélgetések alkalmával többször érintettük irodalmunk egy sajátos területét, a gyermekirodalmat. Ennek a különösen XX. századi magyar irodalmi hagyománynak számos folytatójára találtunk munkánk során. Annak a ténynek, hogy a gyermekirodalom, különösen a kisebbségben élő költők életművében fontos helyet foglal el, talán két oka lehet: az egyik az, hogy valamilyen megélhetést biztosított az alkotóknak ez a népszerű műfaj, hiszen jelentős a kereslete a gyermekverseknek, meséknek. A másik ok, és ez talán a fontosabb motiváció, hogy a diktatúrák szorításában élő költők számára a politikai gondolat, a lázadás kifejezésének szinte egyetlen lehetősége a gyermekversben történő elrejtőzködés volt. Ez különösen az erdélyi magyar nyelvű irodalomra igaz. Ott, ha egy költő a versben azt írta, hogy „Rákóczi” vagy „magyar”, az a hét főbűn egyike volt, de ha például egy gyermekversében Kányádi Sándor azt írta, hogy „megtanultam jég alatt is pengetni a citerámat”, akkor az irodalmilag nem túlképzett cenzor ebben nyilván csak az első jelentést vette észre, és így megjelenhetett a vándormadarakról szóló szép vers. A gazdag termésből összegyűjtöttünk egy kis antológiára valót, és megjelentettünk egy kötetet, a Világvégi palotát. A másik „melléktermék” (nem jó ez a kifejezés, mert az eredményt nem tekintjük mellékesnek, csak éppen nem teljesen vág egybe munkánk eredeti szándékával) a szarvasmotívum felbukkanása az általunk megismert alkotásokban és egybegyűjtése egy művelődéstörténeti kiadványban. Sorozatunk első kötetében szerepel a Puerto Ricóban élő Ferdinandy György szép novellája, a Szarvasok, az emigrációs életérzés egyik megrázó lírai alapdokumentuma. Ez az írás hívta fel figyelmünket a magyar kultúrtörténetben oly fontos szarvasmotívumra, és elkezdtük gyűjteni azokat a verseket és novellákat, amelyekben a szarvas valóságosan vagy szimbólumként előfordul. Azután kiszélesítettük a kört a szarvassal foglalkozó más művelődési területekre is, például a zenére, a szobrászatra, éremművészetre, régészetre, vallástörténetre, néprajzra, nyelvészetre, heraldikára, filatéliára, gasztronómiára. A végeredmény egy olyan művelődéstörténeti olvasókönyv, amely nem tudományosan - bár a kötetben szereplő írások szerzői és a beszélgetőpartnerek az adott terület jeles képviselői -, hanem népszerű formában irodalmi alkotásokkal és művészi reprodukciókkal, fotókkal együtt próbálja a leendő olvasóknak megmutatni a szarvasmotívum agancs módjára szerteágazó és összekapcsolódó sokrétűségét. A tervezett könyv, a Szarvasnyomon hét határon át talán aktuális is lehet a millenniumi esztendőben az elmúlt ezer évre való visszatekintésre.
Fogalomtisztázás
„Minden negyedik vagy ötödik magyar író az ország határain kívül él...” - írja egy helyütt Pomogáts Béla. Megdöbbentő ez a tény és zavarba ejtő, hiszen a határon innenieket sem ismerjük eléggé, nemhogy a határon túliakat. És mi is a határon túliság? Egy újvidéki magyar író, Juhász Erzsébet erről így vélekedett: „... mi ott Újvidéken sokat játszunk kínunkban azzal, hogy ki is a határon túli? Hát azok ott Magyarországon, tehát attól függ, honnan nézem.” (Bárka, 113.o.) Sokan degradálónak, kirekesztőnek, sőt megalázónak érzik a határon túli kifejezést, mert anyaországi szájból elhangozva éppúgy hordozhat valami leereszkedő gesztust, akárcsak a kisebbségi jelző. A Washingtonban élő András Sándor szerint a „kisebbség” szó a „minoritás” rossz fordítása, s a pejoratív árnyalat elkerülhető lenne, ha a „kevesebbség” szót használnánk helyette. Ő szót emel egy másik kifejezés ellen is, mondván: „...ahogy a magyar nemzet egy, úgy a magyar irodalom is egy... Ezért nagyon dühít az egyetemes magyarság kifejezés, tudniillik ebben meghúzódik az, hogy a magyar azt jelenti: magyarországi. Van is olyan antológia, amely a magyar költészetet mutatja be 1945-től 1990-ig, és csupa magyarországi szerző van benne. Mi más lehetne a magyar irodalom, mint egyetemes?” (Bárka 115.o.) Talán szerencsésebb összmagyar irodalomról beszélni, de bizonyára e megkülönböztető jelző ellen is tiltakoznak néhányan. Olasz Sándor a nemzeti irodalom fogalmának használatáról szólva hangsúlyozza, hogy ha ezen „...valamilyen ideologikus egységet értünk, meghaladott fogalom.” Ugyancsak ő hangsúlyozza, hogy a regionális szó szintén érzékenységet sértő lehet, ha provincializmust, rezervátumlétezést értenek rajta, és a Pozsonyban élő Grendel Lajost idézi, aki régóta küzd a „gettósítás” ellen.”:A fikcióim szereplői általában szlovákiai magyar regénytérben helyezkednek el. Ott megjelennek bizonyos szlovákiai magyar szempontok is. Ennél többnek tartom ezt a kérdést. Úgy gondolom, hogy a szöveg az elsődleges és érdekes, nem pedig az a különbség, az a különös íz, az a szöveghez társult különös szellemi szempont, ami abban nyilvánul meg elsősorban, hogy az én regényhőseim szlovákiai magyar sorsot éltek meg, ami más, mint a Budapesten vagy Gyöngyösön vagy Gyulán élő magyarnak az élettörténete. Hiszen ők nem éltek meg kitelepítést, illetve nem azért éltek meg kitelepítést, deportálást, mert magyarok stb. stb. Tehát ezek a szlovákiai reáliák egy különös ízként vannak csak jelen az én prózámban, de nem ez a lényege. Hiszen mindig egy alapvetően tragikomikus emberi helyzetről van szó.” (Bárka 1-8.o.) Ehhez a gondolatsorhoz kapcsolható a Kárpátalján élő Balla D. Károly költő is, aki szellemesen így fogalmaz: „ Néhány példázat segítségével próbálok meg válaszolni a kérdés lényegére, arra, hogy van-e olyan, hogy kárpátaljai, erdélyi stb. magyar irodalom. Úgy van, hogy nincs, úgy nincs, hogy van, van is, meg nincs is - de akkor hogy is van ez? Például úgy, mint amikor az egyszerű paraszt bácsi felmegy Budapestre az állatkertbe, leül egy padra a zsiráf előtt. Hosszan nézi, nézi a zsiráfot, és aztán azt mondja: márpedig ilyen állat nincs. Hát úgy nincs kárpátaljai magyar irodalom sem. És hogy van? Például úgy, mint az ufók. Déry János mondta annak idején a Nulladik típusú találkozások című műsorában azt, hogy őt abszolút nem érdekli, vannak-e ufók vagy nincsenek, őt az izgatja, hogy miért van az, hogy ufót látott, kicsit, alacsonyat, három fejűt, zöldet és hat lábút. Pontosan ilyen a kárpátaljai magyar irodalom is. Úgy van, hogy nincs. Nincsen, de azért, mintha lenne. Egyszerre nincs is, meg van is. (Bárka 112.o.)
A közelmúlt politikai változásai folytán mind Keletről, mind Nyugatról szép számban át- vagy visszatelepültek Magyarországra olyan írók, akik irodalmi élményeiket, témáikat, emlékeiket a határon túlról hozták magukkal. Csak két példa: Bodor Ádám évek óta él Magyarországon, de műveinek orwelli világán a kisebbségi magyar sors sejlik át. P. Szabó Ferenc, aki a vatikáni rádió magyar adásának volt 30 évig a vezetője, ma már egy pasaréti rendházban írja tanulmányait, teológiai műveit, költeményeit. Tehát mára már - tekintve, hogy a szellemi határok egyre kevésbé léteznek, megváltozott a határon túliság jelentése. Olyan életrajzi információvá vált, mint például Csokonainál, Móricznál Debrecen, Krúdynál a Nyírség vagy Óbuda.
A magyar nyelven írt, esztétikai minőség szempontjából kifogástalan irodalom tehát magyar irodalom, függetlenül attól, hogy szerzője a jelenlegi országhatár melyik oldalán él. De hova soroljuk azokat a magyar származású írókat, akik magyarul is, más nyelven is, vagy csak idegen, például választott hazájuk nyelvén írnak? Az a Puerto Ricóban élő Ferdinandy György, aki először mindent magyarul ír meg, másodszor pedig franciául, még a magyar származású megkülönböztetést is kifogásolja, mondván: „Irodalmunk kétnyelvű képviselőit „magyar származásúvá” degradáljuk, ami, még ha a tisztelet mondatja is velünk, lefokozás. Azok, akik leghatékonyabb képviselőink a nagyvilágban, soha, egy pillanatra sem tagadták meg magyarságukat. A nyugati olvasó számára érthetetlen, hogy miért nem magyar író a mi számunkra a londoni Mikes György vagy a párizsi Arnóthy Kriszta, a világhírű Gáspár Lóránt ...” (Az idézet az Örökké itthon már e tájban című kötetünk előszavából való .) A sort Kristóf Ágotával zárja, azaz Agota Kristóffal, aki Svájcban él és franciául ír. Mi mostanában kezdjük megismerni munkáit, fordításokból. Ő bizonyára másként élte meg a Márai számára tragikus tényt, hogy „nevedről lehull az ékezet.” Ám ez nem kizárólag magyar sajátság, hiszen a cseh Kundera újabb műveit már franciául írja. A román Jonesco is Franciaországban vált híressé, vagy az orosz Vladimír Nabokov, aki az Egyesült Államokban írta legjobb regényeit, angolul. Vagy említhetnénk a Londonban élő Nyíri János nevét is. Több nyelvre - köztük magyarra is - lefordított regényeinek cselekménye a budai Svábhegy villanegyedei és bérházai között játszódnak. Ezek az írók belső szemükkel oég a hazai tájat látják, szívükben pedig ott van „ a régi szerelmek lábnyoma”. A Magyarok Világszövetsége Nyugati Régiójának és Amerikai Tanácsának elnöke, Papp László az ún. emigrációs magyarság magyarul már alig vagy egyáltalán nem tudó harmadik generációja példájából kiindulva az alábbi megújult jelmondatot ajánlja figyelmünkbe: „Szívében él a nemzet”. „A nyelvi kapcsolatok hiánya esetén a magyarság megtartásának talán egyetlen eszköze az öntudat, az érzelmi elkötelezettség ”(Magyar Napló 1997. május-június 18.o.). Nyelvünk története bővelkedik mostohaságokban, ezért a megkülönböztetett figyelem. A valóban művészi színvonalon szóló író - bárhol éljen is a világban - magyarul írt művei irodalmunkat gazdagítják, idegen nyelven írt alkotásai pedig jó hírünket.
(A fejezet idézetei a Bárka című irodalmi és művészeti folyóirat 1996. 3-4-es számából valók.)
Műfaji sajátosságok
Visszatérve eredeti célunkhoz, a határon túli vagy határtalan magyar irodalom értékeinek felmutatásához, némelykor olyan érdekes jelentségekre bukkantunk, amelyekről érdemes néhány szót szólni. Egyik ilyen jelenség a regény és dráma helyzete, illetve hiánya. Többen a kisebbségi létben írók közül elmondták, hogy a ‘89-es változások után, amelyeket több évtizede vártak, amikor kinyíltak az íróasztalfiókok, kiderült, hogy üresek, nem rejtőznek bennük megírt vagy készülő regények kéziratai. Mik lehettek ennek az okai? Talán az egyik az, hogy az írók inkább a gyors reagálást lehetővé tevő kisebb terjedelmű műfajokat, a novellát vagy az esszét választották, mert kevesebb reményük lehetett egy nagyobb lélegzetű mű megjelentetésére. Ezt a gyors reagálást talán az olvasóközönségük is elvárta, hiszen az írók ezeken a vidékeken nem lehettek függetlenek a napi eseményektől; a politikai szerepvállalások, de legalábbis az állásfoglalás írói tevékenységük részévé vált. Kisprózai alkotások viszont bőven születtek, lírai művek ugyancsak, így a válogatáskor szerencsés helyzetben voltunk. Ugyanezt a jelenséget - a regény hiányát - tapasztalhattuk a nyugati magyar irodalom alkotóinál is. Itt azonban más okok szolgálhatnak magyarázatul. Elsőként talán az olvasóközönség hiánya, és ha nincs befogadó, hiányzik a megfelelő motiváció is. A nyugati magyar prózaírók olyan szűkre szabott anyanyelvi környezetben éltek, élnek, hogy ez nem lehetett inspiráció nagyobb lélegzetű prózai mű megírásához. Márton László párizsi magyar író mondta: „Mi egész olvasóközönségünket telefonon felhívhattuk.” Ezenkívül hiányzott a visszajelzés: nem volt kritikai élet, vagy ha igen, ez nagyon belterjesen létezett csak; egymás műveiről írtak, és így sokszor irodalmon kívüli szempontok is befolyásolták a kritikát, személyes vagy politikai indulatok határozták meg ezeket. És még egy nagyon is hétköznapi ok: ezek az írók valamilyen foglalkozást űztek, munkába jártak, és esténként vagy hétvégeken nem lehet regényt írni. Arra pedig nem számíthattak, hogy művük valaha is eljut oda, ahová tulajdonképpen szánták, Magyarországra. De kivétel itt is akad: Kabdebó Tamás egy írországi könyvtár csendjében írta meg regénytrilógiáját, a tavaly megjelent Danubius, Danubia című „folyamregényét”. A mű ugyan a Dunához kapcsolódva beszéli el a magyarság sorstörténetét, de a műfaji meghatározás mégsem ezért került a cím alá. A folyamregény műfajáról maga a szerző a következőket mondta: „A regényfolyam és a folyamregény két különböző műfaji fogalom: a regényfolyam kötetről kötetre haladó történet, ami lehetőleg egy család, egy ország viszonylatában kiszélesedik, elmélyül. A folyamregény formája is egy folyamat, de a lényege nem ez, hanem az, hogy többféle regénytípust magába foglal. Mint ahogy egy nagy folyó magába gyűjti a mellékfolyókat, ez is magába kell hogy gyűjtse a meglévő regénytípusokat. Egyes fejezetek olyanok legyenek, mint ahogy Joyce, mások mint ahogy Proust írta regényeit, vagy anekdotikusak, mint Mikszáthé, lírikusak, mint Krúdyé, esetleg áttetszően világosak, mint Tolsztoj művei. És persze íródjanak olyan világlátással, mint Kabdebó Tamásé.” ( Határokon járok örökké 138-9.o.)
A nyugati magyar irodalomban a dráma hiányának egyik-másik oka ugyanaz, mint a regény esetében: a közönség és a kritika hiánya. De itt még az is hozzájárul, hogy hiányzik a mű előadásához szükséges apparátus: vajon melyik színház vállalná egy dráma bemutatását, ha még egyetlen előadásra sem telne meg a nézőtér. Természetesen le is lehetne fordítani a művet a befogadó ország nyelvére, de az előadás a hatalmas konkurencia miatt reménytelen vállalkozás lenne.
A kisebbségi irodalomban viszont bőséges drámatermésnek lehetünk tanúi Erdélyben. Elég, ha csak Sütő Andrásra, Páskándi Gézára, Székely Jánosra, Kocsis Istvánra, az utóbbi időkben pedig Szőcs Gézára gondolunk. Ha ennek az okát keressük, ezt bizonyára az erdélyi magyar irodalmi hagyományokban találhatjuk meg, és abban is, hogy Erdélyben öt-hat kiváló magyar színház működik nagyszerű színészekkel és rendezőkkel, és nem utolsósorban abban a hatásban is, amelyet az igen magas színvonalú román színjátszás gyakorol az erdélyi színházi életre. Meg azután itt alakulhattak ki olyan konfliktushelyzetek, amelyek ihletik a drámák megszületését. Ilyen konfliktusok természetesen a többi nemzetiségi területen is megvannak, magyar nyelvű színházak is működnek, ám a hagyományok hiánya lehet az oka annak, hogy igazi jelentős dráma ott nem született.
E hiányok számbavételekor pontosan az ellenkezőjét tapasztalhatjuk a szépirodalomhoz kapcsolódó művek műfajaiban: igen jelentős, bőséges az esszé, a tanulmány és a szociográfia jelenléte mind a nemzetiségi, mind a nyugati magyar irodalomban. A társadalmi, művészeti, irodalmi problémák megközelítése, feldolgozása jó lehetőségeket teremt az elgondolkozásra és elgondolkoztatásra. Ilyen problémák pedig bőségesen adódtak az utóbbi ötven esztendőben. A tényfeltárás műfajai fontosak lehetnek a társadalmi konfliktusokkal sújtott társadalmakban: a kimondás, ha nem is megoldás, de lehetőség, vagy a lehetőség keresése a megoldáshoz. (A mi sorozatunk egyik kötete az esszéirodalommal foglalkozik.) Egy műfajtörténeti stúdiumban érdekes lehet ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata is.
A nyelvromlás ellen, új utakon
A két- vagy többnyelvű környezetben óhatatlanul szürkül, romlik az anyanyelv, ahogyan ezt több író, költő is felpanaszolta. (A romlás is teremthet virágokat, az agrammatikus nyelvi modell költői példájaként született például Domonkos István Kormányeltörésben-je, vagy Báthori Csaba Vendégmunkás-magyar című Babits-variációja) A szórványmagyarságnak ebből a szempontból nehezebb a helyzete, mint az ún. kisebbségi sorban élőknek, hiszen a közösség hiánya egyúttal közönséghiányt is jelent. A szókincs sorvadása ellen többféleképpen lehet védekezni. Állandó szótározással például, mint ahogyan ezt Sárközi Mátyás, András Sándor, Határ Győző, Ferdinandy György is teszi. De fordítói tevékenységgel vagy a nyelv játékosságával is próbára tehető az anyanyelv rugalmassága. A Kaliforniában élő András Sándor mondta verseiről: „A Mondolatok tulajdonképpen nem versek, a mondás folyamatában gondolkoznak, csűrnek-csavarnak, szétszednek, összeraknak, rábukkannak szokásos meggondolatlanságokra és talányos meggondolhatatlanságokra.” (De azért itthon is maradni 142.o.) Az Írországban élő Kabdebó Tamás pedig kimondja: „A XX. század költői rádöbbentek arra, hogy ha el akarják kerülni a közhelyeket, akkor teljesen új költői nyelvet kell teremteniük, meghökkentő, frappáns kifejezésekre van szükségük.”(Határokon járok örökké 136.o.) A párizsi Magyar Műhely már indulásakor, 1962-ben az új-avantgárd szószólójaként lépett fel, de később az Arkánum (1981) a Symposion, Új Symposion és Ex-Symposion is programszerűen hirdette meg a gondolati és nyelvi megújulás szükségességét. Később a Kalligram is felzárkózott ehhez a sorhoz. Az új irodalmi törekvésekről Papp Tibor írt egy rövid áttekintést (A számítógépes versgenerálás becserkészése. Módszertani Lapok - Magyar 1994. 33-38.o.), ennek felhasználásával végigkövethető a modern irodalom felé vezető út. Azok az új irányzatok, költői formák, amelyek a második világháború után Európában már tért hódítottak, Magyarországra csak a hetvenes évek közepétől érkezhettek, elsősorban a nyugati emigráns irodalom csatornáin keresztül. Ekkor kaphatott nyilvánosságot a komoly hagyományokkal rendelkező hazai képvers-irodalom, majd a technika fejlődése lehetővé tette a hangvers-műfaj meghonosodását is. A nyolcvanas években Hollandiában kiadtak egy magyar nyelvű hangköltészeti folyóiratot Hangár címmel. A költői performansz, a képszöveg, és a számítógépes irodalom már a ma, illetve a holnap új irodalmi formáit, műfajait reprezentálja. Ahhoz, hogy megértsük ezt az újfajta műhelymunkát, olyan kifejezésekkel kell megismerkednünk és megbarátkoznunk, mint például a logomandala, amelyet a vizuális irodalom szonettjének is lehetne nevezni, a haikut, illetve disztichonokat gyártó interaktív kibernetikus automatikus versgenerálás, térképvers, tapogatós vers, virtuális installáció, hipertextus, komplex multimédia-művészet és a többi. Ezek közül most kettőt emelünk ki, a térképverseket és a számítógépes versgenerálást. Mindkettővel a párizsi Magyar Műhely-es Papp Tibor költészetén keresztül barátkoztunk meg.
Térvers képek címmel 1998-ban jelentetett meg a költő egy egész kötetnyi térképverset. Egyik interjúnk során megkértük a költőt, hogy adjon némi tájékoztatást erről az új költői műfajról, és ő a következőket mondta el: A térképversek „úgynevezett tipográfiai ikonok. A hagyományos térképhasználathoz már hozzászoktunk. Ha úgy közeledünk egy vershez, aminek térképformája van, hogy a térképpel szokásos habitusainkat használjuk, akkor ide-oda beleolvasunk. Azt tehát úgy kell megírni, hogy mindenhol legyen egy önálló költői érték. Tehát ha egy fél „utcát” elolvas valaki, már ott érezze, hogy ez költői szöveg. Fontos tudni azt is, hogy a térképvers nem egyetlen bemenettel rendelkezik. A klasszikus verset elkezdem az elején, és haladok a végéig, fordítva nem mehetek. A térképversnél viszont elindulok valahol, mintha sétálnék a városban, és akkor alapjában véve egy verset olvasok. De elkezdhetem máshol is. A térképen bizonyos jelekhez is hozzászoktunk, bizonyos megkötöttségekhez, ezeket is költőivé kell tenni. Minden költői tudás arra irányul, hogy azokat a vizuális elemeket, amelyekhez közünk van a hétköznapi életben, természetesen emeljük be a térképversbe.” (De azért itthon is maradni 210.o.)
De talán még ennél is szokatlanabbak számítógépes disztichonjai, melyeket a Disztichon alfa című kötetében mutatott be 1994-ben. A költő „kidolgozott ... 24 üres, szavakkal kitöltetlen, de metrikai és jelentéstani szerkezetében kötött disztichon-sémát, majd minden kitöltetlenhely-pozícióhoz összeállított egy-egy sok- (10 usque 200-) elemű választékot.” (Magyar Napló 1995. február 30. o. Kecskeméti Gábor könyvszemléje). A véletlenszerűen kiválasztott szavakkal 16 billió, formailag tökéletes, nyelvileg hibátlan, értelmes disztichon varázsolható elő. Elképesztő szám ez, s tegyük hozzá azt is, hogy valamennyi variációt nyolcmillió év alatt lehetne megtekinteni. A szerző a programba szándékosan nem épített bele nyomtatási lehetőséget, s minden egyes disztichont úgy tekint, mint csupán idézetet a műből. De nem csak verseskötet íródhat számítógépen, hiszen Papp Tibor barátaival már 1989-ben számítógépes folyóiratot is alapított, alire címen, s az előfizetők olyan lemezeket kapnak, amelyeken számítógépen kreált irodalmi művek vannak.
Milyen lesz a XXI. század irodalma?
A párizsi Magyar Műhely klasszikus triászának másik tagja, Nagy Pál megpróbálja prognosztizálni, hogy Milyen lesz a XXI. század irodalma? (Módszertani Lapok - Magyar 1996.dec. 37-39.o., 37.o.): Sőt olyan radikális kérdést is megfogalmaz, hogy lesz-e egyáltalán a XXI. századnak irodalma? Válasza elgondolkodtató: ”Az irodalom nem örökéletű képződmény, az is elképzelhető, hogy egy szép napon eltűnik az életünkből.” És hogy milyen jövő elé nézünk, így látja: „...napjainkban az irodalom súlypontja lassan áttevődik a könyvről az elektronikus eszközökre, mindenekelőtt a videóra és a számítógépre. A paradigmaváltás kellős közepén vagyunk; az irodalom fogalma is átértékelődik; nyelvközpontú esztétikai tevékenységből egyre inkább az audio-vizuális kommunikáció esztétikai jellegű válfajává alakul át.... Az átalakulást, változást nemcsak hogy tudomásul kell vennünk, hanem amennyire erőnkből telik, segítenünk kell. Mint ahogy történelmünk hajnalán beszélt nyelvében, a könyvnyomtatás feltalálása után nyomtatott nyelvében élt a nemzet, ma egyre inkább elektronikus nyelvében él. Ha szeretjük az irodalmat, mindent meg kell tennünk, hogy elektronikus nyelven is íródjék (magyar) irodalom. (I.m. 39.o.)
Befejezésül néhány szót kell még szólnunk a határon túli magyar irodalom tantervekbe illesztésének lehetőségeiről. Nem hisszük, hogy helyes lenne, ha ilyen címszó alatt kerülne a tananyagba ez a stúdium, egyrészt azért, mert a szellemi határok megszűntével megváltozott a „határon túli fogalom” jelentése is, valamint a diszkrimináló felhangok miatt sem lenne szerencsés ez a megoldás. Ugyanakkor mivel valamennyien a XX. század második felének alkotói, lehetetlen még a jelentősebbek valamennyiét is beválogatni a tananyagba. De arról mégsem mondhatunk le, hogy ennek a nagyon gazdag anyagnak legalább egy-egy részletét be ne emeljük a megtanulandók közé; ennek számtalan lehetősége kínálkozik a tanítás során. Például Örkény Egyperces novelláinak tárgyalásakor szinte folytatásként említhetjük meg Gittai István Araszosak vagy Báthori Csaba Egymásodpercesek című rövid prózai alkotásait. Vagy amikor esetleg a haikut mutatjuk be, jusson eszünkbe Pap József haikujai mellett Kányádi Körömversek-ciklusa is. A magyar irodalom klasszikusainak tanításakor segítségül hívhatjuk Markó Béla Költők koszorúja című szonettciklusát, amely Janus Pannoniustól Radnótiig villantja fel legnagyobbjaink költőportréját, s ezáltal élővé teszi a magyar költészet 14 nagy klasszikusát. Összehasonlító elemzések alkalmával se feledkezzünk el erről a gazdag irodalmi anyagról A válogatáshoz szeretnénk segítséget adni könyvsorozatunkkal.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Én otthon vagyok költő. Kis-Lant ésTárogató Kiadó Bp., 1993.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: De azért itthon is maradni. Tárogató Kiadó Bp., 1994.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Határokon járok örökké. Tárogató Kiadó Bp., 1995.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Induljunk tehát: otthonról haza. Tárogató Kiadó Bp., 1996.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Várnak a kapuk. Tárogató Kiadó Bp., 1997.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Hazajöttünk hát... hazajöttünk? Tárogató Kiadó Bp., 1998.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Világvégi palota. Hét Krajcár Kiadó Bp. 1998.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Örökké itthon már e tájban. Megjelenés előtt
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Szarvasnyomon hét határon át. Megjelenés előtt.
Gittai István
A nyelv, amelyen élsz
A nyelv, amelyen élsz
bozót, bunker, tenger homokja
ózon, csárda, ekecsoroszlya
előjog, kiút - légi, folyami -
templom, isten, anyák kebele
alvó gyermekek lehelete
szóval ami nélkül a tengely
úgy nyikorog s könnyen ledengel
a szél, a jég, az ár, az aszály
iránytű, szalmaszál, létmuszáj.
Horváth Elemér
Amerikai rózsa
Takarjuk be a rózsafát Október vége van
Ilyenkor már a kürt ekhóiban
hallatszanak a tél lovasai
s varjak riadnak föl ha átsuhan
a dér ezüst gyepén Persephone
Hozd a zsákot az ollót és a madzagot
Kevés íly gyönyöröm akadt a nyáron át
Amerikai rózsa - - türelmes telet!
S egy verset attól aki erre járt
és betakart - - a komor idegen
Egy verset búcsúzóul – magyarul
Horváth Elemér
a farkasok dala
amikor elmentünk
mi voltunk a szabadság farkasai
(secundum petőfi)
poggyászunkban az erkölcsi fölény
amelyre idővel elfogytak a vevők
ki rendel tőlünk verset karácsonyra?
És aratásra h-mollban misét?
Nekünk nincsen megsérthető diktátorunk
se kötelezett olvasónk
nemcsak künn vagyunk hanem kívül is
s természetünk szerint
haza többé nem érkezünk
bár tudjuk hogy csak otthon havazik
here it’s only snow
Tóth László
Kis levél
Domonkos Istvánnak,
a Kormányeltörésben írójának
sehol nem lenni otthon
s lelni kis haza mindenütt
meghalni belepusztulni olykor
egyszer kétszer többször is naponta
e csöppnyi létbe szemfedő lenni látó
szemüregbe zuhanó anyaföld hulló falevél
cipelni hátadon bika s a bikán európa
sirató lenni dalnyi anyanyelv
bolyongani hegedű vijjog jönni-menni
akár egy porszemben is teremteni ezt-azt
csupa kis dolgokat és nem lenni könnyű
májusi felleg bégető barika én mit
mellembe zárni most mellemben
szétfeszít s emlékeztet
emlékezni mindenre
ami történni fog
Farkas Árpád
Az átutazó
Lászlóffy Aladárnak
Jön egy férfi az időből
azték homályból longobárd ködből
lipicai kancán ógörög éjben
torkig többes szám első személyben
Tajtékzik mögötte csontig lecsupálva
törmelék történelmi óra ábra
nyugodni kőre ül s fölzúdul a kőben:
álmodni nem lehet jelen időben
Mohácsnál lovat vált benne iszony
Treblinkán zabol és itat Atlantiszon
tornyul elébe mind mi mögé maradt
stanzák puhulnak kancák nyerge alatt
Erős nagy kézzel becézget időtlen tájat
kitakart orcákban fölragyog barmok is kezessé válnak
simogat s ilyenkor zsibongó ujjbegye boldog:
csecsemőkorukig szuszognak vissza a dolgok
Idegerdőket susogat mintha csak volna
kedve így élni örökkön lélegzetvisszafojtva
álmai ághegyén hintázva nézi a gyermek:
járkál egy férfi az időben dolgozik elmegy