magyar irodalomban
Elhangzott Győrben 2001. október 19-én az Apáczai-napok keretében rendezett Nemzetközi Tudományos Konferencia Hagyomány és megújulás korunk irodalmában szekciójában
Sorjáznak előttünk a fogalmak: maradiság, konzervativizmus, hagyomány, újítás, modernség, avantgárd. Mióta a művészeteket kanonizálták a művészettörténetek, ezek a fogalmak sokszor párhuzamosan futnak egymás mellett, máskor pedig konfliktushelyzetekben feszülnek egymás ellen. És különösen így van ez a határon túli magyar irodalomban, ahol ezek a kifejezések újabb és újabb árnyalatokat kapnak. Anélkül, hogy veszítenének eredeti tartalmukból, kibővülnek a művészeti-esztétikai vagy művészetpolitikai kérdéseken túli fogalmakkal is: szociális, sőt politikai jelentőséget kapnak. A kisebbségi helyzetben élő magyar irodalomban a hagyomány és a hagyományőrzés a megmaradás, a megkapaszkodás eszköze (is) lett, az emigráció irodalmában pedig a nosztalgia egyik megnyilvánulása, kifejeződése. Vajay Szabolcs Svájcban élő prózaíró és történészprofesszor szavaival: „a diaszpóra meg kívánná tartani, amit elhagyott, amit elveszített, a kisebbség meg akarná védeni, ami az övé, amihez jussot formál. (…) A kisebbségi író témája: kik vagyunk, az emigráns íróé pedig: kik voltunk.” (Forrás: 65) Így lesz a hagyomány, a hagyományőrzés ars poeticája magatartásformává.
Az újítás sem csak irodalompolitikai kérdés természetesen. A kisebbségi írók megújító, faltörő szándéka sem csupán az irodalompolitika súlyos köveiből emelt fala ellen irányul, hanem határozott politikai lázadás is. Erre számtalan példát találhatunk az erdélyi magyar irodalomban is, ahol a költők avantgárd szerepe visszakapta első jelentését: valóban élcsapatot alkottak, különösen a XX. század 70-es, 80-as éveiben, és ez természetesen nem csak irodalmi csoportosulás volt. Talán egyik jellegzetes példája ennek az átlényegülésnek Markó Béla költészete, de más neveket is említhetnénk. Természetesen a két dolog, a hagyomány és újítás nem zárja ki, nem semmisíti meg egymást: békésen vagy kevésbé békésen élhetnek egymás mellett is. Megint csak erdélyi példa: a kolozsvári Helikon című folyóirat, amely az 1946-tól megjelenő Utunk utóda, a nagy múltú hagyományok egyik legfontosabb folytatója (szerkesztői, a ma már klasszikusoknak számító „nagy öregek”: Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Sigmond István, Király László, Mózes Attila, K. Jakab Antal), helyet adott és otthont a legfiatalabb avantgárd nemzedéknek, amelynek külön rovata van a lapban Serény Múmia címmel. Erről az érdekes és ma még meglehetősen ritka szimbiózisról mondta a lap főszerkesztője, Szilágyi István: „A klasszicizáló Helikon lapnévnek, a hagyományokat is felvállaló iránynak már a belőtt lapcím – Serény Múmia – is fügét akar mutatni. Sebaj, mutasson, hiszen ma a lap körül az a nemzedék nő fel, amely holnap maga írja, s nyilván szerkeszti is a Helikont,” (Örökké itthon…: 143) A Serény Múmia munkatársa, Orbán János Dénes arra a kérdésre, hogy vállalják-e ezt a feladatot, így válaszolt: „Ha majd úgy alakul, természetesen elvállaljuk a Helikon szerkesztését. De az az igazság, hogy nem szívesen. Én úgy szeretném, ha ez a gárda soha nem menne nyugdíjba, ha még évtizedekig úgy lenne, hogy valahányszor örömem vagy bánatom van, vagy egyszerűen csak jól akarom magam érezni, és jókat akarok dumálni, mehessek a Helikon szerkesztőségébe.” (Nyugalmam itthon…: 147) Hát lehet-e a hagyománynak és a megújulásnak békésebb manifesztuma? És ha már a lapoknál tartunk, meg kell említeni az Előretolt Helyőrség című folyóiratot, amely 1995-től jelent meg 1998-ig Kolozsváron, de anyagi nehézségek miatt megszűnt. A fiatal, megújító szándékú erdélyi írók orgánuma volt. A klasszikus hagyományok mellett helyet kaptak benne a legmodernebb törekvések is, új és friss hangon szólaltak meg a lapban publikáló alkotók. Főszerkesztője, Orbán János Dénes szerint egyik céljuk volt kinyilvánítani azt, hogy el akarnak távolodni a hagyományos transzszilvanizmustól is.
Ez a kettősség, a hagyománynak és az avantgárdnak a kettőssége érhető tetten például Markó Béla költészetében. Számára a szonettforma nem csupán a hagyományos vers újrafelfedezése vagy továbbfolytatása az erdélyi magyar irodalom formai gazdagítása céljából, hanem „alkatilag is fontos volt az, hogy fölfedezzem a kötött formát, például a szonettet. Ami pedig ezeknek az erdélyi üzenetét illeti, a szonett mintája lehet egyfajta rendteremtésnek. (…). Ugyanis a cenzúra is nagyon hamar fölfedezte, hogy egy neoavantgárd formájú vers, egy grafikai játék, egy képvers – egy, a megszokott formákat romboló alkotás – az olvasó és a közvélemény számára, áttételesen természetesen, modell értékű lehet olyan értelemben, hogy a létező rendet is ily módon kellene szétfeszíteni. (…) A cenzúra valóban tiltotta is ezeknek a szövegeknek a megjelenését néhány esztendő után, és amint ez az áramlat megpróbált érvényesülni, le is fojtották” – mondta Markó. (De azért…:111) Maradt tehát az üzenet lehetőségeként maga a forma, ami visszautalás is volt, de szándék is, politikai ars poetica. Markó Béla szonettkoszorúja, a Költők koszorúja tizenöt darabjában nem csupán tizennégy költő szellemét idézi meg, hanem azt, amit publicisztikában vagy szabad versben nem fogalmazhatott meg: a szorításban élő ember szorongásait, vágyait, reményeit, szándékait. És itt, akárcsak Kányádi Sándor az idő tájt írt gyermekverseiben, a hagyományos forma megtelik az arra a napra rendelt legfontosabb gondolatokkal, a zárt térbe rendezett költői-politikai aktualitással, mondhatni: a legkorszerűbb problémákkal. Széles Klára hívja fel a figyelmet ezeknek a szonetteknek kettős arcélére: „Monológok ezek a szonettek, mesteri tömörítésű pszichikai pillanatképek a gondosan megformált szerep és a nem kevésbé gondosan megszólaltatott (s a történeti díszleteket kiváló alkalommá változtató) legszemélyesebb vallomás szavai.” (De azért…:113) A tizenötödik darab, a Mesterszonett összegezésként is kerül a sorozat verseinek végére, amelyekről Markó Béla így nyilatkozott: „Ezeknek ürügyén nyilván a saját credómat, ars poeticámat is próbáltam megfogalmazni.” (De azért…:113)
A pannon dombok dermedten feküsznek,
s nem hűti mégsem véremet a fagy,
mennybéli Isten, milyen messze vagy,
ki látni engedted fájó szemünknek,
mit jobb lett volna setétbe takarni,
hogy romlik minden, s hullnak díszei,
nyugodna már a szív, de színleli,
hogy melledből tán éppen most szakad ki,
úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül,
hogy verseidnek ritmusát kövesse,
s egy fázó ország gyúljon föl a versre,
szabad lehessen, éljen emberül,
szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik!
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!
Markó Béla költészetének ez csak egyik oldala természetesen, hiszen ott van például a Kannibál idő című kötete, amelyben a szonettek és a szapphói versek mellett olvashatók szabad versek, avantgárd alkotások is. A hagyományos formákkal történt szakítás persze nem jelenti a hagyományok száműzését a költészetből, és erre a Felvidéken élő Cselényi László példája az egyik kézzel fogható vagy inkább olvasható bizonyíték. A montázsvers lehetőségeinek kipróbálásával a modern magyar költészet egy érdekes kísérletét tárja az olvasó elé. Az általa tisztelt, szeretett hagyományokat idézi meg: egymásból csak távoli asszociációkkal követhető gondolatok, a különböző gondolati egységeket nyomdatechnikával jelző sorok adják a költeményt. Cselényi nehezen követhető példája bizonyítja, hogy a hagyomány lehet egyszerű hatás, de megújulást motiváló szándék is. Szemmaró füstön című verséről mondta: „Ez a vers alkalomra íródott: 1980-ban, József Attila 75. Születésnapjára. (…) A Dunánál szinte a véremmé vált, ahogy nagyon kevés vers. Akkoriban került elő naplója, a Szabad ötletek jegyzéke…is.” (De azért…: 177) A vers háromféle betűtípussal jelent meg: Cselényi saját soraiból, A Dunánál verssoraiból és a Szabad ötletek jegyzéke idézeteiből áll össze a költemény. Másik verse, a Széphistória is montázstechnikával készült: magyar népballadák sorait váltja Móricz Zsigmond harminckét művéből vett harminckét idézet és a Magyar Mondák Könyvének néhány részlete. A technika természetesen nem fejleszthető a végtelenségig, de példázza a hagyomány formaújító hatását. A hagyomány felidézése az is, amikor vendégszövegeket (az elnevezés Papp Tibortól származik) illesztenek saját műveikbe, mintegy tisztelegve az idézet alkotója előtt. Cselényi másoktól átvett sorai is vendégszövegek, és Ferdinandy György szerint „egy időben ilyen vendégszövegekkel jeleztük… hogy kikkel vállalunk közösséget” (Én otthon…: 155) – írói és sorsközösséget is egyben.
A Vajdaságban élő Tolnai Ottó egész könyvet szentel a számára fontos irodalmi hagyománynak: árvacsáth című verses kötetében kilencvenkét szabad vers szól az elődnek is tekintett Csáth Gézáról. Fiktív önéletrajznak is tekinthetők az egymásra sorjázó szövegek, és mind a kilencvenkét versnek azonos a címe: ugyanaz, mint a köteté. Kosztolányi alakja is ott lebeg szinte állandó szereplőként a költő által fölidézett szabadkai utcákon. Tolnai Ottó a verskötettel kapcsolatos kérdésre, hogy mit jelent ma az, hogy modern költészet, ezt a tömör választ adta: „a formai újítást, a szabadságot, a fölszabadulást.” (Én otthon vagyok…: 101) És hogy ebben milyen szerepe van a hagyománynak, arra az árvacsáth egyik sora válaszol: „példámnál nem kell szebb bizonyíték.”
Az emigráció magyar költészetében a nosztalgiához (is) kapcsolódik a hagyományidézés. Természetesen fontos, ihlető szerepe van az elhagyott, de el nem felejtett tájnak, ugyanakkor meghatározók az emigráció előtti kulturális élmények is. Például Kosztolányit a New Yorkban élt Baránszky László utolsó verskötetének címében is megidézi: a Kosztolányi húga olyan lírai önéletrajz, amelynek negyvennégy szabad versében megszakíthatatlanul kavarognak emlékek, érzések, emberi alakok, kulturális, vallási asszociációk. A Menetközben című verseskötetének utolsó darabja: appendix, tartalmi kivonat Homérosz Odüsszeiájából Devecseri szerint címet viseli. A versben antik ritmusra komponált sorok váltakoznak a diákszleng kifejezéseivel, és frivol szövegek fennkölt gondolatokat hordozó sorokkal. Baránszky számára a homéroszi mű alapkönyv, aminek kedvéért görögül is meg akart tanulni. Így beszélt művéről a költő: „Ebbe a versbe kevés konkrét szituáció került, de ami benne van, az fontos. A doni hadsereg pusztulása például a munkaszolgálatosokkal együtt. Ez nagyon a lelkemen feküdt. Az Odüsszeia nemcsak Odüsszeuszról szól, hanem az isteni társakról is, akik odavesztek.” (Hazajöttünk hát…:107)
A hagyománynak és megújulásnak nem feltétlenül a csatatéren kell találkoznia, békésebb helyeken is jól megférnek egymás mellett, akár egy szerkesztőségben is. A már említett fiatal erdélyi költő, Fekete Vince találóan fogalmazta meg a kettő lehetséges viszonyát, ami nem csupán alkalmi ismeretség lehet, hanem tartós kapcsolat is: „A megmaradás, helytállás, Erdély kétségtelen értéke, nem váltak érvénytelenné, ám ezt az immár közhelyessé kopott megmaradásozást, erdélyezést ellapították, prostituálták. Nem lehetett egy olyan vidéki felolvasóestre menni, ahol középkorú vagy idősebb tanító bácsik – a valamikori »kántortanítók« leszármazottai –, de akár az ifjabbak is, meg ne kérdezzék, hogy hogyan is állunk akkor a helytállással, a fenyő-magatartással. A hagyomány – azt gondolom – arra való, hogy valamiképpen megkíséreljük meghaladni: vagy radikálisan, úgy, hogy elvetünk mindent, vagy pedig szépen továbbépítkezve az alapokon. Én ez utóbbit választottam.” (Nyugalmam itthon…:254)
A megújulás, megújítás kényszere nem csupán a komoly témájú, nagy lélegzetű művek esetében szembetűnő, a rövid műfajok is erről árulkodnak. A XX. század végének robbanásszerű technikai, tudati változásai, a felgyorsult életritmus szinte kikényszeríti a tömör, frappáns megfogalmazásokat, hiszen sem írni, sem olvasni nincs elég idő. A könyv formájú és az elektronikus irodalom egyelőre még békésen él egymás mellett, de a videó és még inkább a számítógép elterjedésével a képernyő kezdi kiszorítani a könyvet. A hagyományos jelentéshordozó nyelvi rétegek: az orális nyelv, írott nyelv, látható nyelv mellé felzárkózik a képnyelv is.
Nagy Pál, a párizsi Magyar Műhely alapító triászának egyik tagja így rajzolja elénk a változásokat. „Az irodalom (a művészetek) fokozatos dematerializálódása, anyagtalanná válása már rövid távon is a művészetek teljes átalakulásához, a virtuális művészetek kibontakozásához vezet. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a kép a mágnesszalagon vagy a lemezen nem látható, csak elektromos energiával működő készülék segítségével, az átkódolás elvégzése után nézhető meg. A dematerializálódás egy általános absztrakciós folyamat része, fontos ismertető jele. Az absztrakció: nézetem szerint a huszonegyedik század irodalmának, művészetének is rendkívül fontos rendezőelve marad. (Frissítsük fel emlékezetünkben az absztrakció meghatározását: a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztása és kiemelése. Az irodalomban például: a szószátyár regény után a lényegre törő elektronikus képszöveg.)” (Nagy Pál 1995: 343).
Ez az erős absztraháló szándék hozza ismét divatba például a miniatűr klasszikus japán versformát, a haikut, amely ma már nem annyira a formai kötöttségek felől jelent kihívást, inkább az újszerű életérzés kifejezésére kínál lehetőséget. (Emlékeztetőül: a haiku „lírai műfaj. Három sorból, tizenhét szótagból áll, rímtelen, hangsúlyos; az első sor 5, a második 7, a harmadik 5 szótag. Eredete a tanka Xlll. századi kialakulásáig nyúlik vissza, de a XVII. század végén Matsuo Bashō dolgozta ki végleges formáját. Témához kötötte - tartalma a természetábrázolás, mely filozófiai gondolatot közvetít. Jelképei között gyakori a vízen tükröződő Hold, mely a dolgok tudati tükröződését szimbolizálja, s általában a fent és lent viszonya, mely ellentét, párhuzam, megfelelés, kölcsönösség egyaránt lehet. A XX. század elején honosodott meg Európában. Kosztolányi a »szép hűtlenség« jegyében rímes, időmértékes formában fordította, a szótagszám megváltoztatásával: »A holdsugár, mint az ezüsteső dűlt / s én hajnalig járkáltam künn a tónál, / akár egy őrült.« (Matsuo Bashō: Babonás holdfény). (Alföldi Jenő: 103-4.).
Az újvidéki Pap József számára a haiku nemcsak a tömörítés gyakorlására, hanem a megvilágosodás pillanatainak megformálása is lehetőséget kínál. Egy ilyen pillanat:
„Csak mosolyom van
és feléd nyújtott kezem.
Az nincs - fegyverem. " (De azért…: 131)
Az ugyancsak vajdasági Böndör Pál, aki szintén próbára tette magát a japán költészet kisformái: a haiku és tanka kipróbálása során, így összegezte tapasztalatait: „A haiku szabta 17 szótagban is lehet bőbeszédű valaki, és a hexameterekben is szűkszavúan lényegre szorítkozó.” (Várnak a kapuk: 211). András Sándor szintén írt jó néhány rövid verset. Amikor megkérdeztük tőle, hogy ezeknek van-e valami közük a japán haiku formához, így válaszolt: „Hangulatilag vagy indulatilag biztos, hiszen a zen-féle gondolkodás vagy életérzés nagyon közel áll hozzám. Nem formájában, jelentésében haiku: mint a víz tükrén egy fodor: jön és elmegy” (De azért…: 142).
A magyar költészet hagyományai között más követésre méltó példa is akad, ilyen az epigrammatikus tömörségű, csattanós rövidvers. Kányádi Sándor egyik versciklusa a „Körömversek” címet viseli. Az erdélyi költő a műfaj magyarázatát Kosztolányi Dezsőre hivatkozva adja meg, aki szerint nincs mentség: ha nincs mire írni, írj a körmödre! A ciklus kezdőverse erre utal:
„Itt a körömvers
ideje Kosztolányi!
Körömszakadtig.”
Mondolatok, Maforizmák, Maxiómák - András Sándor, Balázs Tibor, Mózsi Ferenc komoly nyelvi játékai a nyelv és gondolat gyökereinek kutatását rejtik.
De a próza területén kalandozva is felfedezhetünk hasonló változásokat. A rájuk adott válaszok sokféleségéből a magyar irodalom palettájának gazdag színei csillannak fel. A kiindulás persze Örkény az egyperceseivel és a groteszk. Balázs Attila az ájnekálájne-sorozatban megkísérelte félpercesekbe sűríteni saját abszurd élményeit, bár a Mester utolérésére kevés esélyt ad magának: „A félpercesek tömény abszurdjával Örkény mindenképp a Nagy Mesterek közé tartozik. Nagyon szeretem a műveit, s ha csavarintok picit a gondolatomon, akkor azt mondom, hogy Örkény ezzel együtt a legnagyobb, legtömörebben fogalmazni tudó realista írók sorába tartozik. Egy-egy »percesébe« esetenként egész becketti dráma sűrűsödik.”(Várnak a kapuk: 74)
Gittai István prózai miniatűrjei már születésük körülményeiben is különösek, hiszen egyik „írói tréfája" segítette őket a világra. Barabás Eszter álnéven úgynevezett „araszosokat" küldött be saját lapjának, ahol kollégái ráharaptak a küldeményre: „felfedeztek egy ifjú tehetséget". Majd leleplezte magát, és önálló kötetben is megjelentette a kis írásokat. Már a kötet címe - Kötéltolás - is elárulja, hogy épp olyan fordított látásmóddal figyeli a világot, mint a Mester. Hogy hogyan sikerült mégis valami mást adni, erről szóljon a szerző maga: „Örkényt már a '70-es, '80-as években olvastam, jól ismertem. Arra azonban vigyáztam, s volt annyi önbecsülésem, hogy ne utánozzam. Már eleve az egyperces-t is araszos-nak kereszteltem át, de volt, aki cseprintés-nek nevezte. Örkénynél nagyon fontos az exponálás, nálam nem. Az én miniatűr történeteim meseszerűek. Tapasztaltam, hogy az embereknek ma is szükségük van mesékre. Ebben a korban, amelyben élünk, nincs idő tíz-húszoldalas novellákra, elbeszélő költeményekre, de egy-egy rövid történetet szívesen elolvasnak az emberek. (…) Ebben a kötetben minden írás egy kicsit valóságfölötti, mint a mesében. (Várnak a kapuk: 220)
Báthori Csaba Egymásodpercesek című kis kötete első látásra aforizmagyűjteménynek tűnik. És bár a 106 másodperc mindegyike gondolati töltésű, mégis gyanút fog az olvasó – tudata alatt Örkény Egyperceseivel –, hogy talán több ez, mint szellemes gondolattöredékek gyűjteménye. Az író így vall a kötet létrejöttének körülményeiről: „A szándékom nem az volt, hogy aforizmagyűjteményt írjak, hanem először is egy sajtóhiba nélküli könyvet szerettem volna létrehozni. Ez sajnos nem sikerült. Minden oldalon egyetlen egy mondat van, az oldal többi része fehér, ennek magyarázatát a 102. másodperc megadja: »A fekete a fehérben gyökerezik«. Tehát a fehérség is hozzátartozik a szövegtesthez. Más hatásmechanizmusra épül egy olyanfajta kötet, ahol egy versszöveg ömlesztve van – gondoljunk Pilinszky összegyűjtött verseire, szembeállítva az első kiadású kötetekkel, ahol minden négysoros külön lapon van. Voltaképpen – kicsit Örkény nyomában járva –, minimális formában nagy mozgalmasságot szerettem volna létrehozni, valamely apró fontos esemény, egy történet elmondásával. Egy-egy mondatban igyekeztem az élményt a történések közelébe irányuló lesőlyukként rögzíteni. Tehát nem lekerekítettségre, valami bölcsesség közvetítésére törekedtem, hanem bármilyen furcsának tűnik: novellisztikus szándék van az írások mögött. Ez persze nem zárja ki, hogy egyik-másik megfogalmazásnak ne lenne aforisztikus oldala. De alapvetően egy rövid novellafüzért akartam létrehozni. Én mindig is csodáltam a kicsinységet. Az volt a történelmi és a személyes tapasztalatom, hogy az olyan szervezetek, államok, törekvések, amelyek egy bizonyos határon túlléptek, túlterjeszkedtek, túlnövekedtek, egy idő után kártyavárként omoltak össze szemben a kicsi, életképes és szövetkezésre, átalakulásra képes szervezetekkel, egységekkel. A kötet hátulján is ezt próbálom megfogalmazni, hogy a kicsinység, a tömörség, az valamiképpen a becsületességnek, az életképességnek a tanúsága. Örkény Egypercesei természetesen szélesebb ívűek, az én Egymásodperceseim a magam-állította műfaji korlátból fakadóan nem tarthatnak igényt erre, hiszen nekem egyetlen mondatot kell a tökéletességre törekedve világosan megírnom. Ahogyan Voltaire mondja valahol: a világosság az író udvariassága. Apró egységekben folytathatjuk a párbeszédet az olvasóval, sőt odáig megy ez a könyv, hogy a 107. oldal szándékosan üresen marad, és akiknek a könyvet adom, azoknak a figyelmét felhívom rá, és szeretném őket arra ösztönözni, hogy válaszoljanak. Már egészen tekintélyes válaszgyűjteményem van egymásodpercesekből. A mondatot olyan egységnek tartom, amelyet meg kell faragni. Hosszabb írásaimban igyekszem az egyes mondatokat többször és máskor átnézni és olyan módon megformálni, hogy azoknak legyen egyedi formája és illeszkedése”. (Hazajöttünk hát…: 216). Ars poetica-érvényű az alábbi, 62-es számú egymásodperces: „Ha vesztes a mondat, elvérzik a mű”.
A „pillanat formáinak" egyike az egyperces esszé is - Thomka Beáta írásait legalábbis így jellemzi Fogarassy Miklós. A szerző válasza a kritikusi véleményre:
„Szellemes megfogalmazás, de nem hiszem, hogy eljutottam egy olyan gondolati tömörségig, ami ennek a fogalomnak megfelelhetne. Hogy vannak inspiráló példaképeim, az tény. Nem lehet különválasztani azt a különös hatást, amit egy-egy Kosztolányi prózai miniatűr, töredék, esszészerű kis följegyzés kivált attól a hatástól, amit esetleg egy-egy versének rezonanciája jelenthet a befogadó tudat számára. Van a gondolatnak egy olyan tömör állapota, amelyben kristálytisztán ragyog. Nem feltétlenül kell, hogy az aforizma vagy a bölcseleti töredék felé mozduljon ki az a fajta tömörség, szikárság, ami számomra imponáló. Tehát lehet az élménynek és mindenféle esztétikai, intellektuális tartalomnak is egy olyan különös, frappáns kifejeződése, ami formailag csakugyan közelíthet a metszett prózai töredékhez, vagy lírai sűrítéshez. Ez tehát egy virtuális, lehetséges műfaj, forma. Jó lenne eljutni az ilyen tökéletesség szűkszavúságáig.” (Induljunk tehát…: 198)
És ha már a virtuálisnál tartunk, lépjünk át a XXI. század irodalmába!
A költői performansz, a képszöveg és a számítógépes irodalom már a ma, illetve a holnap új irodalmi formáit, műfajait reprezentálja. Ahhoz, hogy megértsük ezt az újfajta műhelymunkát, olyan kifejezésekkel kell megismerkednünk és megbarátkoznunk, mint például a logomandala, amelyet a vizuális irodalom szonettjének is lehetne nevezni, a haikut, illetve disztichonokat gyártó interaktív kibernetikus automatikus versgenerálás, térképvers, tapogatós vers, virtuális installáció, hipertextus, komplex multimédia-művészet és a többi. Ezek közül most kettőt emelünk ki, a térképverseket és a számítógépes versgenerálást. Mindkettővel a párizsi Magyar Műhely-es Papp Tibor költészetén keresztül barátkoztunk meg.
Néhány szó az előzményekről: Azok az új irányzatok, költői formák, amelyek a második világháború után Európában már tért hódítottak, Magyarországra csak a hetvenes évek közepétől érkezhettek, elsősorban a nyugati emigráns irodalom csatornáin keresztül. Ekkor kaphatott nyilvánosságot a komoly hagyományokkal rendelkező hazai képvers-irodalom, majd a technika fejlődése lehetővé tette a hangvers-műfaj meghonosodását is. A nyolcvanas években Hollandiában kiadtak egy magyar nyelvű hangköltészeti folyóiratot Hangár címmel.
Papp Tibor, aki sokféle formát kipróbált, Térvers képek címmel 1998-ban jelentetett meg egy egész kötetnyi térképverset. Egyik interjúnk során megkértük a költőt, hogy adjon némi tájékoztatást erről az új költői műfajról, és ő a következőket mondta el: A térképversek „úgynevezett tipográfiai ikonok. A hagyományos térképhasználathoz már hozzászoktunk. Ha úgy közeledünk egy vershez, aminek térképformája van, hogy a térképpel szokásos habitusainkat használjuk, akkor ide-oda beleolvasunk. Azt tehát úgy kell megírni, hogy mindenhol legyen egy önálló költői érték. Tehát ha egy fél „utcát” elolvas valaki, már ott érezze, hogy ez költői szöveg. Fontos tudni azt is, hogy a térképvers nem egyetlen bemenettel rendelkezik. A klasszikus verset elkezdem az elején, és haladok a végéig, fordítva nem mehetek. A térképversnél viszont elindulok valahol, mintha sétálnék a városban, és akkor alapjában véve egy verset olvasok. De elkezdhetem máshol is. A térképen bizonyos jelekhez is hozzászoktunk, bizonyos megkötöttségekhez, ezeket is költőivé kell tenni. Minden költői tudás arra irányul, hogy azokat a vizuális elemeket, amelyekhez közünk van a hétköznapi életben, természetesen emeljük be a térképversbe.” (De azért …: 210)
De talán még ennél is szokatlanabbak számítógépes disztichonjai, melyeket a Disztichon alfa című kötetében mutatott be 1994-ben. A költő „kidolgozott ... 24 üres, szavakkal kitöltetlen, de metrikai és jelentéstani szerkezetében kötött disztichon-sémát, majd minden kitöltetlenhely-pozícióhoz összeállított egy-egy sok- (10 usque 200-) elemű választékot.” (Magyar Napló: 30). A véletlenszerűen kiválasztott szavakkal 16 billió, formailag tökéletes, nyelvileg hibátlan, értelmes disztichon varázsolható elő. Elképesztő szám ez, s főként, ha meggondoljuk, hogy valamennyi variációt nyolcmillió év alatt lehetne megtekinteni. A szerző a programba szándékosan nem épített bele nyomtatási lehetőséget, s minden egyes disztichont úgy tekint, mint csupán idézetet a műből. De nem csak verseskötet íródhat számítógépen, hiszen Papp Tibor barátaival már 1989-ben számítógépes folyóiratot is alapított, alire címen, s az előfizetők olyan lemezeket kapnak, amelyeken számítógépen kreált irodalmi művek vannak.
Nagy Pál megpróbálja prognosztizálni, hogy Milyen lesz a XXI. század irodalma?, sőt olyan radikális kérdést is megfogalmaz, hogy lesz-e egyáltalán a XXI. századnak irodalma. Válasza elgondolkodtató: „Az irodalom nem örökéletű képződmény, az is elképzelhető, hogy egy szép napon eltűnik az életünkből.” És hogy milyen jövő elé nézünk, így látja: „...napjainkban az irodalom súlypontja lassan áttevődik a könyvről az elektronikus eszközökre, mindenekelőtt a videóra és a számítógépre. A paradigmaváltás kellős közepén vagyunk; az irodalom fogalma is átértékelődik; nyelvközpontú esztétikai tevékenységből egyre inkább az audio-vizuális kommunikáció esztétikai jellegű válfajává alakul át. (...) Az átalakulást, változást nemcsak hogy tudomásul kell vennünk, hanem amennyire erőnkből telik, segítenünk kell. Mint ahogy történelmünk hajnalán beszélt nyelvében, a könyvnyomtatás feltalálása után nyomtatott nyelvében élt a nemzet, ma egyre inkább elektronikus nyelvében él. Ha szeretjük az irodalmat, mindent meg kell tennünk, hogy elektronikus nyelven is íródjék (magyar) irodalom.” (Módszertani Lapok - Magyar 1996: 39)
Végezetül szeretnénk bemutatni Nagy Pál Phoné című képszövegéből egy részletet, amelyben jól megfigyelhető a hagyomány és modern törekvések ötvöződése. Az alkotó a klasszikus mitológiából két izgalmas alakot – a ciklikusság, az elmúlás és újjászületés istennőjét, Perszephonét, és a halottak alvilági kalauzát, a találékony és furfangos Hermészt – állította a képi síkba. Ugyanakkor a nyelv, a fonéma megszületése, újjászületése, átváltozásai is izgatják, maga a rematerializálódás, vagyis „egy sereg jel, egy sereg elektromágneses impulzió átmeneti testet öltése” (Nagy Pál 1995: 344), maga a kísérletezés. A technikai lehetőségek révén a videó-képszöveg izgalmas kalanddá válik. Ezt a sokszorosan kódolt, absztrakt világot nem könnyű megérteni, ám ha vesszük a fáradságot, igazi esztétikai élvezetekben lesz részünk.
Alföldi Jenő: Irodalmi fogalomtár. Nemzeti Tankönyvkiadó Bp. 103-4.)
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván:
Én otthon vagyok költő. Kis-Lant ésTárogató Kiadó Bp., 1993.
De azért itthon is maradni. Tárogató Kiadó Bp., 1994.
Határokon járok örökké. Tárogató Kiadó Bp., 1995.
Induljunk tehát: otthonról haza. Tárogató Kiadó Bp., 1996.
Várnak a kapuk. Tárogató Kiadó Bp., 1997.
Hazajöttünk hát... hazajöttünk? Tárogató Kiadó Bp., 1998.
Örökké itthon már e tájban. Tárogató Kiadó Bp., 1999.
Nyugalmam itthon lesz-e még? Tárogató Kiadó Bp., 2001.
Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: „Az ember formálja a századot, és nem fordítva”. Forrás, 2001. Június 62-5.
Magyar Napló 1995. Február. Kecskeméti Gábor könyvszemléje
Nagy Pál: Az irodalom új műfajai. Magyar Műhely Baráti Kör Füzetek. Budapest, 1995.
Nagy Pál: Milyen lesz a XXI. század irodalma? Módszertani Lapok - Magyar 1996. dec. 37-39.
„Határokon járok örökké”. Irodalmi Kalauz. CD-ROM. Cyberstone Entertainment 2000.