Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván:

A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével

(Elhangzott 1999.október 15-én Győrben az Apáczai-Napok Magyarságkutatás  szekciójában)

Sokszor próbáltuk már a magyarságtudat fogalmát meghatározni, megfogalmazni, idéztük eleinket és kortársainkat, rákérdeztünk tapasztalatainkra: történelmi, filozófiai, netán etikai kategória-e a közösséghez, a nemzethez tartozás tudata. Számunkra, pedagógusok számára elsősorban a nevelés fontos kategóriáinak egyike, mely aktualitását sohasem veszti el. A Nemzeti alaptanterv is a nevelés elsődleges céljai között említi, amikor „Fontos szerepet szán a nemzeti hagyományoknak, valamint a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének.” Századunk magyar történelme pedig pozitív és negatív példáival számos-számtalan lehetőséget kínál, ajánl a nevelés számára a magyarságtudat erősítésére. Ezek közé tartozik a Trianon és a II. világháború után kialakult sajátos alakulat vagy képződmény, a határon túli magyar irodalom. Azért sajátos, mert kénytelen volt bizonyos kényszerpályákon létezni, és éppen ez a kényszerítés hozta létre századunk irodalmának ezt a nélkülözhetetlen fejezetét. Azt, hogy nélkülözhetetlen, ma már mindnyájan tudjuk, és értékrendszerünk legfontosabb elemei közé emelhettük erkölcsi értékei és esztétikai minősége okán. Ma már ugyan megváltozott a határon túliság fogalma, ahogyan a történelmi helyzet is változott, de ez a fejezet számos lehetőséget rejt a nevelés számára éppen etikai és esztétikai kontextusai révén.

A határon túli magyar irodalom sokszínűségéből, gazdagságából most csak néhányat emelünk ki, amely pedagógiai munkánkat talán a legjobban szolgálhatja: a kisebbségi sorsvállalás műalkotásokban megfogalmazott hitvallását és az emigráció nosztalgiáját. Egyazon fa két ágáról van szó - különbségekkel és hasonlóságokkal együtt. Itt most a szűkre szabott idő miatt csak a legfontosabbakat említhetjük meg: mind a kisebbségi, mind az emigrációs irodalom Magyarország határain kívül alakult ki és élt meg nyolcvan, illetve ötven évet. Az előbbi azonban kényszerhelyzetben létezett, az utóbbit pedig az önként vállalt sors hozta létre. Az előbb említett tartalmak sok másik mellett meghatározói voltak a magyar irodalomnak Kolozsvártól Puerto Ricóig, Ungvártól Oslóig, Kassától Párizsig, Szabadkától Chicagóig és így tovább szinte az egész glóbuszon, ahol a „legkisebb világnyelvet”, ahogyan Czigány Lóránt aposztrofálta nyelvünket, a magyart beszélik és értik. És ha mára már meg is szűnt az emigrációs irodalom (ne is legyen olyan történelmi kényszer, amely újra létrehozza), a kisebbségi pedig mára már integrálódott az ún. egyetemes magyar irodalomba, a megteremtett érték azonban itt van, kínálja magát, nekünk csak értően és gazdaságosan kell válogatni a gazdag anyagból, a páratlan sokszínűségből, és felmutatni azt, hogy a nemzet a szétszóródás ellenére is anyanyelvében éli tovább közösségi életét.

A nemzetiségi irodalom talán legfontosabb és emblémaként is idézhető gondolata az, hogy a kisebbségi sors nemcsak lefegyverző, hanem felemelő is lehet. Koncsol László, Pozsonyban élő költő és irodalomtörténész, amikor azt kérdezték tőle, hogy miért nem megy el végleg derűsebb tájakra, így válaszolt egy interjúban: „Vannak mélytengeri halak és vannak sekély víziek. Próbálj egy mélytengeri halat abból az iszonyatos nyomásból felhozni a sekély vízbe, felrobban, nem bírja. Én sem bírnám ki már a kisebb nyomást, belepusztulnék. Nekem ez a nyomás kell, mert ezt szoktam meg, ezért itt maradok, és itt próbálok meg tovább élni. Itt próbálom végigcsinálni azt, amit elkezdtem.”¹ A kisebbség közösségében vállalt szerepéről a beregszászi költő, Finta Éva ezeket mondta: „… a kisebbségi lét hozta, hogy megtanultam: minden írásomnak, nyilatkozatomnak engemet felejthető, de általam egy közösséget kirajzoló jelentőséget adni, és az én dolgom, meg kényszerem, hogy ennek meg tudjak felelni. Az én magyarságom ellenzékben kiművelt magyarság, amelynek ezáltal lett egy kis nemes patinája.”² Az ugyancsak kárpátaljai Horváth Sándor is ezt erősíti meg: „A magyarság megmaradásának szolgálata kisebbségben nem csupán feladat, de minden felelősséggel gondolkodó irodalmár kötelessége is.”³ Az elkötelezettség fogalmazódik meg ezekben a vallomásokban és egy jellegzetesen közép-európai sors vállalása, amelyet - többek között - Markó Béla is megír a Költők koszorúja című versében: „…magyarul élek, s most mégsem tudom, / hogy otthonom-e ez, vagy itthonom / csupán a nyers vidék…” A „nyers vidék”, a szülőföld vonzásától Tolnai Ottó sem tud szabadulni: „…Abszolút kanizsai, bácskai meg újvidéki költőnek tartom magam, csak erről írok, és ebből a mikrovilágból bontom ki azt, amit csinálok.”⁴

            Az elkötelezettség mellett van egy másik parancsa, ösztönzése a kisebbségben alkotó művészeknek, így az íróknak is: a minőség. Tudván tudják, hogy csak úgy őrizhetik meg szellemi rangjukat, ha a lehető legmagasabb szinten - sokszor, legtöbbször nehezen megharcolt küzdelmek árán – teljesítik a maguk vállalta feladatot. A magyar és a minőség szinonim fogalmak a nemzetiségi területeken alkotó írók számára. Az erdélyi Csiki László ezt mondta a költőtársról és barátról: „Szilágyi Domokos nemcsak, hogy magyar, hanem kisebbségi magyar. Vagy minőségi. A sok elhullott jobb maradéka, a java.”⁵

¹ De azért… 195. oldal

² Harátokon járok… 150. oldal

³ Várnak… 94. oldal

⁴ Én otthon vagyok… 100. oldal

⁵ Határokon járok… 219. oldal

Zalabai Zsigmond, a Felvidéken élő irodalomtörténész, esztéta, kritikus és tanár igen szigorúan fogalmazott: „Tévedés azt gondolni, hogy a határon túli körülmények között minden magyarul leírt versszaknak, prózarészletnek nemzetmentő funkciója van. Tudniillik rossz versekkel, rossz novellákkal, félig gondolt tanulmányokkal, meg nem gondolt gondolatokkal nem lehet nemzetet menteni. Csak meggyalázni lehet, és leszakítani a nagy véráldozatok árán ezerszáz év alatt kivívott európai rangú kultúra értékszintjéről. És erre nincs felmentés.”⁶ Az itt idézett író természetesen nem az elit művészet mellett tör lándzsát, és ilyen értelemben szinte folytatható ez a gondolat a Kárpátaljáról származó S. Benedek András szavaival: „….nem elit-irodalmat kell termelni, hanem a kultúra egészét kell kiépíteni, hagyományaival és jövőképével egyaránt számot vetve.”⁷ Így teremhet a kisebbségi lét szorításából, imperatívuszaiból magasrendű irodalom.

            Az etikus magatartás és az esztétikai érték természetes harmóniája szólal meg ezekben a gondolatokban, amelyeknek szinte summája a pozsonyi Dobos László kategorikus véleménye: „A nemzetiségi irodalom számára nincs külön mérték, és a hibákért nem jár erkölcsi elnézés: ezeknek az irodalmaknak is egyetlen mentsége a minőség lehet.”⁸ És bizonyítandó, hogy ez nem csupán egy, jelentős művészi értékeket létrehozó etikai egység irodalmának a jellemzője, idézzük még a muravidéki Bence Lajost, akinek tanulmánykötete ezt a sokatmondó címet viseli: Írott szóval a megmaradásért. Ezt a publicisztikai ars poeticát egészíti ki a következő gondolattal: „… már korábban is sejtettem, hogy a kisebbségi író – ha komolyan veszi ezt a tevékenységét - , sohasem ír öncélú művet, sohasem lehet célja saját írói exhibicionista vágyainak kiélése. A kisebbségi írót az elhivatottságon kívül mindig valamilyen konkrét szándék vezérli.”⁹

            A kisebbségben alkotó író mostanában újabb problémával szembesül. A határok megnyitásával sokan – és ezek között számos olyan értelmiségi is található, akinek távozása szegényíti a nemzetiségi kultúrát, - át-, ki-, visszatelepültek Magyarországra és más tájakra. Akik ottmaradtak, mert ragaszkodtak szülőhelyükhöz, „belakott” közösségükhöz, nem tehettek mást, (mit is tehettek volna?) az eltávozottak helyére álltak. Erről az új, nyomasztó voltában is felemelő feladatvállalásról így szól a beregszászi költő és lapszerkesztő, Füzesi Magda: „…a kivándorlási hullám sok értékes embert ragadott ki közülünk.

⁶ Induljunk tehát… 34. oldal

⁷ Hazajöttünk hát… 123. oldal

⁸ Örökké itthon… 198. oldal

⁹ Örökké itthon… 229-230. oldal

Akik itthon maradtak, kénytelenek felvállalni az eltávozottak feladatait is. Kovács Vilmost idézve: „maradt itt még néhány bolond, ….homlokuk jeles, nyakukon kolomp.” Nem nagyon tapasztaljuk, hogy Istenen kívül bárki is vigyázna azokra, akik nap mint nap  felnégyelik magukat a kötelességek vágóhídján”¹⁰ – eddig az idézet. Bátran mondhatjuk, ez a helytállás igazi próbája.

            A határon túli magyar irodalom másik fejezete az emigrációban – helyesebben a volt és mára már megszűnt emigrációban – élő írók műveiből bontakozik ki, és ez a fejezet az utolsó fél évszázad magyar irodalomtörténetének különösen érdekes része. A világ minden táján alkotó magyar írókat – ellentétben a kisebbségben élőkkel – sem szellemi tiltófák, sem gazdasági kényszerek nem korlátozták semmiben: szabadon élhették a maguk választotta életformát, és írhatták műveiket korlátok nélkül. Rendkívül gazdag az a tematika, amely ezekből elénk tárul, de most e gazdagságból csak egyet ragadjunk ki: a nosztalgiát. Azt az érzést, amelyet szabadon fordítva így mondhatnánk: visszavágyódás az elhagyott otthon, a visszatérés reménye nélküli szülőföld után. Így nyugodtan állíthatjuk - talán kissé túlzó pátosszal – , hogy ez a része irodalomtörténetünknek - kiegészítve a nemzetiségi irodalmat – a hazaszeretet fejezete is. E gondolatokból csak néhányat tudunk itt kiemelni, és nehéz a merítés, hiszen nagyon sok a példa. Thinsz Géza, a svédországi magyar költő csaknem egy évtizede lezárult életművét is a nosztalgia színesíti. A lefordíthatatlan város című versében például szülővárosára emlékszik vissza, a „hol – volt – talán – sohase – volt” körtéri Thinsz cukrászdára. Ehhez a Svájcban élő költőbarát, Lőkkös Antal hozzáteszi: „A több évtizedes távollét a legérzékenyebb lelket sem hagyja nyugton az elhagyott után, legyen az a gyerekkor a szülői kéz melegének emlékével, vagy csak egy táj, egy város megkoptatott utcaköveivel, a sarki vegyeskereskedéssel, ahol medvecukrot lehetett venni.” ¹¹

A Londonban élő költő és irodalomtörténész, cambridge-i egyetemi tanár, Gömöri György így nyilatkozott néhány évvel ezelőtt: „…fontosnak tartom, hogy az angolok tudják: honnan jövök és ki vagyok. Angol könyveimben, írásaimban mindig kiteszem vezetéknevemre a pontokat – lássák, hogy nem vagyok bennszülött. Ami pedig a versírást illeti, a legszemélyesebb dolgokról hitelesen csak magyarul, anyám nyelvén szólhatok. Tehát túl a kezdeti évek valóban még erősebb nosztalgiáján, a magyar nyelvhez és kultúrához való kötődésem,...»hűtlenséges hűségem« nemcsak egy korszakhoz kapcsolódik, hanem életre szóló.”¹² A befejező két szó a hazaszeretet fogalmának legfontosabb jelzője lehet.

¹⁰ Örökké itthon… 156. oldal

¹¹ Várnak…. 161. oldal

¹² Várnak… 202. oldal

Az Egyesült Államokban alkotó Horváth Elemér vallomása kiegészíti ezt a gondolatot: „Természetes, hogy a rábaközi táj sűrűbben kísért verseimben, mint bármi egyéb, hiszen életem első huszonkét évének színhelye. Tudjuk, hogy milyen végzetesen elhatározó az ember gyermekkora és ifjúsága. Ez azonban nem választás eredménye, hanem ajándék… A Rábaközben születtem, s ott éltem emberek között. Mondhatnám: beléjük ágyazva! Közöttük és általuk lesz a puszta természet: táj.”¹³ A Los Angelesben nemrégiben elhunyt költő, Kannás Alajos így ír az emlékeiben élő kiskunhalasi temetőről: „ Az öreg temetői fák emléke ültetett a Szajnánál is a platánok alá, hogy a csend és a falevelek hangtalan beszéde mindig az élet szeretete felé fordítson a legnehezebb időkben is.”¹⁴

            Bőségesen sorolhatnánk még a példákat, hiszen alig volt olyan alkotója az emigrációs irodalomnak, akitől ne idézhetnénk fel azokat a gondolatokat, amelyek ezt a különös, nehezen meghatározható érzést fejezik ki, a nosztalgiát. A pedagógiának szép feladata lehet segíteni a meghatározást. És még egy gondolat: ha megismerjük és megismertetjük ezeket az alkotókat, ez számukra is igazságszolgáltatás, mert – Ferdinandy Görgy szavaival: - „általa visszafogadja őket szülőanyjuk és édes gyermekük, a magyar irodalom.”¹⁵

         Lászlóffy Csaba Erdélyben élő magyar költő írja az Anyanyelv című versében: „… most csak ezt / a szót vedd s védd meg mintha várba / bajvívni mennél s úgy szeresd / mintha nélküle halál várna.” Tulajdonképpen ez a gondolat summázatát adja annak a régi-új tartalomnak, ami az emigrációs és nemzetiségi irodalom egyik legfontosabb motívuma. Számunkra, a magyar irodalommal és nyelvvel foglalkozó pedagógusok, kutatók számára elsősorban új tartalmat jelent, hiszen csak az utóbbi időben épültek fel azok a hidak, amelyeken az emigrációban és a nemzetiségi létben alkotó írók gondolatai és művei eljuthattak hozzánk.

A határon túli magyar irodalom értékei, mondhatnánk: tartalmai szerves, elidegeníthetetlen részét képezik nemzeti kultúránknak. Gazdag, bőséges választékából azonban most csak egy-két olyan gondolatot ragadhatunk ki, amely segítségünkre lehet nemzeti kultúránk felmutatásában, a haza fogalmának frázisoktól megtisztított kiszélesítésében.

¹³ Várnak… 229. oldal

¹⁴ Örökké itthon… 217. oldal

¹⁵ Örökké itthon… 6. oldal

Az egyik ilyen gondolat az előbb már említett anyanyelv. Az az anyanyelv, amely szellemi identitásunk hordozója, a határokon túl alkotó írók, költők számára azonban még ennél is több: nemzeti identitásuk fenntartója, a szellemi létezés oxigénje, vagy ahogyan Gittai István nagyváradi költő megfogalmazta: „létmuszáj”. Most nincs lehetőségünk arra, hogy felidézzük a birtokunkban lévő példákból mindazokat, amelyek bizonyítják, hogy a nemzetiségi és emigrációs – most már a volt emigrációs – irodalom milyen nehéz külső és belső küzdelem árán tudta, tudja csak fenntartani, megőrizni a magyar nyelvet, de néhány a pedagógiai munkában – akár a példakép okán is – hasznos lehet. Ennek a küzdelemnek a mottóját talán Major-Zala Lajostól, a négynyelvű Svájcban élő magyar költőtől lehetne idézni: „…egy nyelv kihalásával, akármilyen kevesen beszélik is azt, az egész emberiség lesz szegényebb. Egy kisebbségi nyelv elnyomása mindig a többség szégyene.”¹⁶ Mintha erre a gondolatra válaszolna a Pozsonyban élő Dobos László: „…a többségi hatalom, nyelvének szükségét az érvényesüléssel köti össze. Ha érvényesülni akarsz, tanulj meg szlovákul, románul, szerbül stb. A másik nyelv kényszere. Ez már az erőszakosan számon kért nyelvtudás. Bennem ez haragot teremt, ellenszenvet. Szembeszegülést az erőszakkal. Nem más nyelvvel állok szemben, hanem az erőszakkal. Alapjában véve ez évtizedre visszanyúló s egyre arrogánsabb nyelvháború. Önvédelem és küzdelem anyanyelvünkért. A határon kívüli irodalmunknak a nyelvért is meg kell küzdenie.”¹⁷ Az erdélyi Csiki László pedig a következőket mondja: „Olyan helyre születtem, ahol a nyelv fontos volt: nemcsak mint kommunikációs közeg, hanem mint az identitás megvallásának, megtartásának eszköze. Ezt már gyerekkoromban éreztem, a költő, író eleven kapcsolatban van a nyelvvel.”¹⁸  És, hogy még egy másik vidékről is megszólaljon egy költő, a szlovéniai Bence Lajost idézzük: „A szlovéniai magyarok nyelvállapotának állandó és fokozott romlása, a nyelvi erőtlenség, nemcsak a közéleti nyelvhasználatban, hanem az alkotók nyelvében is kiütközik. Így első feladatomnak tartottam, hogy a nyelvet vallatóra fogjam, jószerével megharcoljam saját harcomat a verssel.” És másutt ugyanő vallja: „a szlovéniai magyar irodalom képviselői az íróval nemzet(iség)mentő feladatot is vállaltak, egy kis közösség, a megmaradás mellett érveltek a beolvadással szemben"¹⁹

¹⁶ Örökké itthon… 114. oldal

¹⁷ Örökké itthon… 195. oldal

¹⁸ Hazajöttünk hát… 31. oldal

¹⁹ Örökké itthon… 224 és 229. oldal

A felvidéki Somorján élő Keszeli Ferenc kedvesen furfangos módját választotta a helységek magyar nevének tudatosítására. Találkozott egy nyolcvanéves parasztemberrel, aki nem merte magyarul megnevezni faluját, Albár helyett Dolný Bart mondott. Ezért a költő gyermekverseket, mondókákat, falucsúfolókat kezdett írni Barangoló címmel az eredeti magyar helységnevekről, és miután ezek a legfiatalabb olvasni tudó korosztályhoz szóltak, ezek a gyerekek a szépirodalom közvetítésével ismerhették meg a szlovákiai magyar falvak eredeti nevét. Csak két példa ezekből: „Rétén régen volt egy rét, / kecske legelt azon hét. / Rétén most már nincsen rét, / kecske egy sem, nemhogy hét.” Vagy a másik: „Híres Felsőjányokon / szoknya sincs a lányokon. / Alsószoknya, felsőszoknya, / Nagyon nehéz ezt megszoknya.” Sütő András pedig a konzervativizmus ódiumát is vállalja, amikor „a trágárságban megrühesedett, irodalminak szánt szövegek” olvastán inkább szánalmat érez, mint élményt, örömöt. Egyébként ő mondta azt a szép gondolatot, amely minden magyarul fogalmazó íróembernek ars poeticája lehetne: „Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét.”

            Érdekes lenne most itt egyfajta „hadijelentést” olvasni a nyelvi küzdelmek különböző harctereiről, a nyugati „hadszínterekről” és a nemzetiségi területekről, de ehelyett idézzük újra Csiki Lászlót, aki A nyelv kegyelmi állapota című esszéjét így fejezi be: „Csak saját szavainkkal szólhatunk, az egészből kiszakadva, szegényen, bátran és dacosan. Magyarul: becsületesen.”

            Az anyanyelv megőrzéséért folytatott küzdelem mellett szintén új tartalma a határon túli magyar irodalomnak a közösségi érzés megfogalmazása. Kettős probléma ez: a kérdés egyik oldala éppen a közösség hiánya – a megtartó, tápláló és buzdító közösségé – a nyugati magyar irodalom tájain, ahol az író, a költő fájdalma éppen ez. Hiányzik a magyarul beszélők tábora, a megtartó és elindító erő, amely intézményeket jelent: kiadókat, színházakat, kritikát, egyszóval olvasóközönséget. A Párizsban élő Márton László mondta keserű hangsúllyal: „Olvasótáborunkat akár telefonon is felhívhatnánk.” Ezt a hiányt talán ideiglenesen feledtethetik a szerencsésebb életkörülmények, a vándorlás izgalma, a kaland, de véglegesen nem pótolhatják. És nem pótolhatja semmi az író számára az olvasóközönség közösségét. Sárközi Mátyás így ír: „Itt lenne az ideje, hogy hazatérjünk. Én Magyarországon ott folytatom, ahol tizenkilenc éves koromban abbahagytam. Remekül érzem magam. Úgy járok az utcákon, mint egy bennszülött. Hiszen ha végig megyek a Picadillyn, ott egyetlen potenciális olvasóm sincs, de itt a körúton legalább minden 141-ik emberről sejdíthetem, hogy ha novellásköteteimet nem is, de legalább a napi sajtóban megjelenő publicisztikámat esetleg elolvassa. ” ²⁰

²⁰ De azért… 94. oldal

            A kérdés másik oldala a közösségüket megtartó írók, költők vallomásaiból bontakozik ki. Ezek az alkotók szülőföldjükön élnek, éltek, és csak a történelem szeszélyes alakulása következtében lettek határon túliak. A Trianon utáni hét évtized olyan kisebb-nagyobb közösségeket hozott létre (tizenötezertől kétmillióig), amelyek szinte kényszerítették (természetesen erkölcsi ez a kényszer) íróikat a közösségi szerepvállalásra. Voltak, akik politikusként, vagy lapszerkesztőként, vagy tanárként, vagy színházi rendezőként vettek részt közösségük életében, és voltak olyanok, akik „csak” alkottak: versek, regények, novellák, drámák, esszék páratlan bőségével gazdagították nemcsak közösségüket, hanem századunk magyar irodalmát, irodalomtörténetünk folyamát is.

            Gál Sándor Kassán élő költő Se nyelv se közösség című versében írja: „félországnyi gyermek tántorog jövőtlenül / nem védi őket / se nyelv se közösség.”

Arra a kérdésre pedig, hogy az irodalom eszközeivel lehet-e ezen segíteni, így válaszolt: „Én hiszek az irodalom közösségi küldetésében. Nem hiszem el, hogy az olyan irodalomnak haszna lehet, amelyik nem kötődik valamilyen módon a nemzethez és közösséghez. Ez az irodalom olyan, mint a desztillált víz, semleges, tehát ihatatlan. Én csak saját közösségemnek tudok valamit megfogalmazni, fiktív dolgokról két mondatot sem tudok leírni. Csak az egyetemes magyar kultúrában tudok gondolkozni. Nem is vagyok hajlandó másban.”²¹ Nagyon fontos gondolat fogalmazódik itt meg, pedagógiai munkánk alfája és ómegája: a kultúra közösségteremtő és közösségmegtartó erejéről van szó. Az írók közösségi szerepvállalásáról így beszél Balla D. Károly ungvári költő és lapszerkesztő: „Mi valamennyien ott bábáskodtunk a politikai vállalások létrejötténél. Egy kicsit ki is rángatott bennünket az irodalomból, amit volt, aki megbánt, van, aki megpróbálta visszafordítani, de akkor mi felhagytunk az írással, teljes odaadással fogtunk a magyarság szervezéséhez.”²²

²¹ Határokon járok… 195. oldal

²² Én otthon vagyok… 59. oldal

            Ám nemcsak a közösségét megszervező íróktól idézhetünk, hanem szólnunk kell a közösség megtartó erejéről, arról a szép emberi kölcsönösségről, amelyről Kányádi Sándor így beszélt: „Én otthon vagyok költő. Elindulok Kolozsvárról keletre, s mire megérkezem, ez történik: két gyerek játszik a porban. Megkérdezem tőlük: - Mit főz édesanyátok? – azt mondják: - Krumplilevest. – Mondjátok meg, hogy egy tányérral tegyen oda Kányádi Sándor bácsinak. És én így elmehetek a Keleti-Kárpátokig. Ezért vagyok én otthon.”²³

Határon túli költők szavaival próbáltunk megidézni azokból az új tartalmakból néhányat, amelyek nemcsak emberi portrék, költői arcélek megrajzolásában segítettek, hanem általuk XX. századi irodalmunk néhány olyan gondolatát is megismerhettük, amelyeket talán fel is használhatunk pedagógiai munkánk során. Fogadjuk el a trópusokon élő Ferdinandy György javallatát: „Az első lépés, a legsürgősebb tennivaló: felmutatni az értékeket, amelyeket a magyar irodalom az ország határain kívül létrehozott. A történészek és a tudósok feladata lesz, hogy a helyükre tegyék, divatos szóval integrálják ezt a színes és gazdag anyagot.”²⁴ De – és ezt már mi mondjuk -, a felmutatás és a tudatosítás a mi dolgunk marad. Befejezésül ismét Gál Sándort idézzük, aki a közösségi író ars poeticáját fogalmazza meg: „Erre kell áldozni egy egész életet; s ezt lehet egy élet kudarcának, de eredményének is mondani. Végül aztán csak az a kérdés, hogy érdemes-e erre egy egész életet »eltékozolni«”?²⁵ A kérdésre a határon túli magyarság történelme és az etika is egyértelmű választ ad: igen, érdemes. Csak erre érdemes.

Felhasznált irodalom:

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Én otthon vagyok költő. Kis-Lant ésTárogató Kiadó Bp., 1993. 168 o.

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: De azért itthon is maradni. Tárogató Kiadó Bp., 1994. 252 o.

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Határokon járok örökké. Tárogató Kiadó Bp., 1995. 240 o.

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Induljunk tehát: otthonról haza. Tárogató Kiadó Bp., 1996. 256 o.

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Várnak a kapuk. Tárogató Kiadó Bp., 1997. 248 o.

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Hazajöttünk hát... hazajöttünk? Tárogató Kiadó Bp., 1998. 240 o.

Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Örökké itthon már e tájban. Tárogató Kiadó Bp., 1999. 271 o.

²³ Én otthon vagyok… 137. oldal

²⁴ Örökké itthon… 5. oldal

²⁵ Határokon járok… 195. oldal