|
Nem
azoknak írok most, s nem azoktól – vagy inkább: azoknak – búcsúzkodom, akik eddig sem szerettek.
Hanem
hozzátok szólok – azokhoz, akiknek egyike ezt írta nekem:
(...)
Sajnos nem tudom érzékeltetni veled, hogy nekünk milyen sokat jelent
olvasni az írásaidat – most csak annyit röviden, hogy állandó vitatémát
adnak, más szemmel nézzük az otthon történteket…
Vigyázz
magadra, nagy szükség van rád! (...)
*
Nos, hát
épp azért búcsúzkodom, mert úgy vélem, az eddigi formában s tartalommal már
igazából nincs olyan nagy szükség rám. Éppen eleget írtam és szóltam a
média álnokságairól, a korrupció veszedelmeiről, az eszement törzsi
háborúzás pusztító hatásairól, a lelketlen honi politika szemfényvesztő
mutatványairól, hamisságairól, fékevesztett brutalitásáról. S mostanság
egyre többet írtam azokról a bátor és okos civilekről és civil
kezdeményezésekről, akik és amelyek végre a pártok feletti magasságokból
igyekeznek láttatni a mai magyar valóságot. Majdnem minden napra jut most
már egy-egy ilyen jobbító törekvés, kísérlet – az egyik legjelentősebb, a
Márciusi Charta alig pár napja bontogatta ki szárnyait. Mondhatni, célt
értem, s célt értek azok a közgondolkodók, akik nálam is bátrabban,
szívósabban és jobban tették a dolgukat.
*
Nem
kétséges, a gyurcsányi hadovapolitikának befellegzett. Ahogy már a bushi és
a blairi hadovapolitikának is. A világinga megindult visszafelé. Minden
korszaknak megvannak a maga ügyeskedői, kihasználói. Kitalálták, hogyan
lehet demokráciát mímelve kényük-kedvük szerint terelni, vezetés helyett
megvezetni a jónépet. Persze nem azért állt meg az ingájuk, mert a jónép
nehezen bírja, ha átvágják. Hanem azért, mert a kényelmes és felelőtlen
hazudozásokba, mióta világ világ, előbb-utóbb mindenki belesántul. S nem
csak a kaszás-kapás nép, de még a televíziós is utoléri. Meg lehet nézni a
legújabb közvélemény-kutatási adatokat. Amerikában is, Angliában is,
Magyarországon is.
Ha nem
biztos is, hogy mi, harsonások fújtuk a passzátszelet, de legalább jó ideje
jó irányban, szélirányban állunk. Jó érzés arra gondolnunk, hogy
Gyurcsánynak hamarosan vége; ám mégsem mindegy, meddig húzza még, meddig
tartja még magát ő és szűkebb-tágabb csapata; és az sem mindegy, hogyan
tovább, Magyarország.
Kétféle
veszedelem leselkedik.
Az egyik:
addig feszítik a húrt, hogy egyszer csak elpattan.
Belobban.
Berobban az ország.
Leszámolások.
Eddig elmaradt nagytakarítás.
Most
igazi. Kíméletlen.
A másik:
elhúzódó, lassú haldoklás, Magyarország végelgyengülésével,
nemzetgazdaságának tönkremenésével, kivérzésével, állampolgárainak
rabszolgasorsba – bérrabszolgaságba – süllyedésével. Egy virágzó
gazdaság s egy bizakodó nép talán meg tudhat birkózni akkora
adósságállománnyal, amelyet nyögünk; egy kiváltságokhoz szokott, lopásra
szakosodott, KISZ-es mentalitású gárda, egy ilyenektől vezetett ország soha
az életben.
*
Mindkét
veszedelemnek – a túlfeszítésnek és a lassú haldoklásnak is – egy a legfőbb
forrása. Nagy oka van annak, miért tűrte el a jónép, hogy Magyarország az
első helyről olyan gyorsan az utolsóra csússzon, s miért hagyja még most is
a helyén ennek legfőbb felelőseit.
Kétségkívül
segített Gyurcsány Ferencnek hatalomban maradni az a puszta tény, hogy
Európa nemzeteinek, a nyugati demokráciák politikai és pénzügyi
hatalmasságainak igazából nem fáj a magyar gazdaság gyengélkedése, a magyar
nép kizsigerelése, lovasrendőrökkel, gumilövedékekkel való
megzabolázása.
De mégsem
ezen múlott.
Kétségkívül
segített Gyurcsány Ferencnek hatalomban maradni az a puszta tény, hogy a
mögötte elvtelenül – hatalmi és anyagi érdekből – felsorakozók napnál
világosabban látják: ha ez a kurzus megbukik, ők is vele buknak. Vége lenne
a jó világnak, amikor az uniós pénzektől kezdve a titkosszolgálatokig
szinte mindent a maguk érdekei szerint mozgathatnak – s a legkevésbé a
nemzet javára, boldogulására.
De mégsem
ezen múlik.
*
Hanem
azon, hogy Magyarországnak, a magyar nemzetnek – másokhoz képest – rosszul
működik az önvédelmi reflexe. Túl sokan „fáradoztak” s túl sokat ennek
gyengítésén, kioltásán. S mesterkednek mind a mai napig. Ráadásul pokoli
hatékonysággal.
Még mindig
túl sokan vannak, akik jobban félnek, reszketnek az orbáni démontól, mint a
gyurcsányi rohamrendőrös, gumilövedékes – no meg kórház-, vasút-, iskola-
és kisposta-felszámoló, azaz életminőség-romboló – valóságtól.
S nem is
akárkik!
Olyanok,
akik kellőképpen okosak, ráadásul kellőképpen becsületesek ahhoz, hogy
szavuknak, ítéletüknek súlya, hitele, hatása legyen.
Mint
amilyen például Ranschburg Jenő.
*
Ez a
„minden gyanú felett álló”, tisztességes ember ilyesféléket nyilatkozik a
magyar sajtónak (ezúttal a Hit Gyülekezete lapjának, a Heteknek), a jónép
okulására:
„Egyik
oldal irányába sem bírok semmiféle elkötelezettséggel, de egyre mérgesebb
vagyok, mikor kiváló értelmiségiek egyensúlyozni próbálnak a két oldal
hibái, bűnei között, mondván, mind a kettő megéri a pénzét. Hát nem!
Korántsem azonos a két oldal hibáinak a súlya. A veszélyessége meg
főleg nem. Csak az egyik oldalon jelenik meg az a mértéktelen
kockázatvállalás, amely semmiféle árat nem érez túl drágának a cél
megvalósításához, és így válik a társadalom számára is veszélyessé.
Pontosan nyomon lehet követni a szélsőjobb fejlődését: azt, hogy az elmúlt
tíz évben, az eleinte elszórtnak tűnő jelenségek, megnyilvánulások, akciók
hogy lettek egyre dominánsabbak, és hogy kezdtek összekapcsolódni a
jobboldallal. Ma már az árpádsávos zászlók, az antiszemita kiadványok, a
miniszterelnök fizikai likvidálását hirdető transzparensek, szlogenek a
Fidesz utcai akcióinak természetes kellékei. Mindezt a rettegés motiválja:
nehogy szavazatokat veszítsek a szélsőjobb térfeléről. Ezért a folyamatos
bátorítás, kéznyújtás, összekacsintás.”
*
Ki is
retteg itt, drága jó Tanár Úr?!
Gyerekkori
játszópajtásomnak nyílt levélben vagyok kénytelen megírni: vedd már észre,
réges-rég nem áldozatok, hanem balekok vagytok! Titeket, a ti zsigeri
félelmeteket használják ki Gyurcsányék arra, hogy legelvetemültebb
eszközeiket, módszereiket is elfogadtassák, tisztára mosassák; no meg hogy
minden komoly ellenfelüket ellehetetlenítsék. Visszaélve a holokauszt
nyomában támadt általános bűntudattal, a hatalom bástyái mögül riogatnak az
antiszemitizmus, a nacionalizmus, a fasizmus, a szélsőjobb fenyegető – s
hol másutt, mint „az ellenzék soraiban” leselkedő – rémével.
Így védeti
meg magát sikeresen egy velejéig romlott hatalom talpig becsületes
emberekkel. Ha már csak ideig-óráig is.
*
Hogyan
lehetne a fenyegető veszedelmeket elkerülni?
Nem, én
most sem egy küszöbön állónak képzelt, újabb holokauszt veszedelmére
gondolok. Európa, s benne Magyarország helyzete ma egészen más, mint a
második világháború idején volt, egészen más politikai, gazdasági és
katonai szövetségi rendszerben, környezetben élünk.
Ki kell
mondani: ma a „szélsőjobbos” hatalomátvételnek nincs semmi esélye, akár az
alávaló gyurcsányok, akár a feddhetetlen Ranschburgok sugallják. Ám a két
oldal kockázatvállalása között iszonyatosan nagy különbség van! Mert ha
igaz volna is, hogy a Fidesz valamiféle „holokausztokra szakosodott” erővel
azért kacsint össze, hogy „szélsőjobbos” szavazatokat nyerjen, ennek
legfeljebb annyi „kockázata” van, hogy az MSZP elveszíti a legközelebbi
választást. De hogy aztán pogrom vagy holokauszt következzék, annak
szemernyi valószínűsége sincs.
Annak
viszont van, hogy ha most a túlfeszített húr hirtelen elpattan, vagy ha a
lassú agonizálás végsőkig kiábrándítja, elkeseríti az állampolgárokat,
elinduljon majd egy zajos leszámolás. Vagy hívjuk a régi nevén:
„nagytakarítás”. Ám vigyázat, szemfényvesztés! Nem a kicsinyke jobbszél fog
akkor sem hatalomra, kormányra kerülni, hanem a széles, nyugodt közép fog
„radikalizálódni”, azaz fellázadni. Éppen amiatt, mert kénytelen-kelletlen
szembesül vele: ebben a világban azok oszthatják az észt és a pénzt, azok
szónokolhatnak erkölcsről, nemzetről, demokráciáról, jövőt építő távlatos
feladatokról, akik a legtöbbet tették mindennek elpusztításáért.
*
Mindez
nektek, akikhez szólok – akik egyáltalán figyeltek rám –, bizonyára
teljesen logikus, világos. Sokan tán még előre örültök is: ha most
megszenveditek is a mindennapokat, de legalább egyszer majd eljön még az
igazság pillanata. Az erőszakos leszámolás azonban azzal a nagyon komoly
veszedelemmel jár, hogy egy átmeneti átrendeződés után minden kezdődik
elölről. A legfőbb ok ugyanis, amely a mai áldatlan állapotot leginkább
előidézte, éppen hogy nem gyengül, éppen hogy nem veszíti hatását.
Abban a
tekintetben feltétlen jobb lesz a helyzet – sőt, máris jobb –, hogy az
ország nem középen lesz kettészakítva. Erőteljesen beindult az a folyamat,
amelyről idevágó könyvemben, A törzsi
háború természetrajzában... szóltam reménykedve: szaporodik ama
civilek és civil szervezetek száma, akik és amelyek megértik és hirdetik,
hogy globalizálódó világunkban a nemzeti vonások, a magyarságtudat
erősödése önmagában nemhogy nem jelent mindjárt veszedelmes nacionalizmust,
hanem éppen kívánatos a versenyképességünk megteremtéséhez, vagyis
ahhoz, hogy a nagypályán egyáltalán labdába tudjunk rúgni. Az is
bekövetkezett persze, amit szintén megjósoltam: lám, eljött az az idő, amikor
népszerűsége növelése érdekében már az antinacionalista törzs is mind
sűrűbben él nemzeti szólamokkal. Nos tehát, eljutottunk végre odáig, hogy a
– politikailag aktívnak tekinthető – magyar választók nagyjából fele
pusztán antinacionalista és antiszemitázó szólamokkal nem terelhető
egyetlen táborba (törzsbe) a másik törzs (a „nemzeti”) ellenében. Nem
lehet többé a felelőtlen hadovákat, a beváltatlan ígéreteket, a reformnak
nevezett rombolásokat egy fél országnyi választó számára hamis váltókkal fedezni.
*
Előbújtak
a talpig becsületes Hegedűs Zsuzsák és Morvai Krisztinák, akiknek bár
ilyen-olyan kötődéseik vannak a másik törzshöz, nem hagyják „elvakítani”
magukat az Árpád-sávos zászlók látványától, nem hagyják „elsüketíteni”
magukat a valóban szaporodó „zsidózásoktól”; nem hajlandók rémüldözni
távoli, ködös veszedelmektől, amikor a gyurcsányi politika itt és most
teszi tönkre a magyar demokráciát, itt is most él az önkény hol burkoltabb,
hol nyíltabb eszközeivel.
Mindez
elég is lesz Gyurcsány bukásához – de nem lesz elég egy egészséges,
törzsiháború-mentes ország – közélet – kialakulásához.
Mert itt
vannak s itt lesznek a Ranschburg-féle talpig becsületesek. A maguk
hitelességével, hatásosságával. És félelmeikkel, lázálmaikkal. Amelyek,
mint virágmagok, gombaspórák a széllel, úgy szóródnak szerteszét, nem
hagyva semmit békén, érintetlen.
*
Márpedig
őket – a Ranschburg-féléket – semmilyen logikával, semmilyen világos
okfejtéssel sem lehet meggyőzni, lázálmaikról, félelmeikről lebeszélni. Nem
használ itt semmit az okos – okosnak gondolt – szó, nem használnak semmit a
legkülönfélébb politikai, történelmi kifejezések és összefüggések, hiszen
ahova behatolni próbálunk, az nem az értelem
világa, hanem az érzelemé,
a szívé.
„Sok
nagyszerű, mindenki által tisztelt és elismert tudós, orvos, közéleti
személyiség rajong a jobboldalért” – veti fel a Ranschburgot kérdező
riporter. – „Ennek egyik oka a
tisztességes jobboldal teljes hiánya Magyarországon” – feleli
erre az amúgy okkal köztiszteletnek örvendő gyermekpszichológus.
Ahol a
jobbhoz és a balhoz, a nemzethez, hazához, országhoz, a demokráciához és a
diktatúrához, a rendhez és az önkényhez, a hatalomhoz és az ellenzékhez, a
múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz, a magyarhoz és a zsidóhoz kiben-kiben
gyökeresen más értelmezések kötődnek, ott szavakkal már lehetetlenség
meggyőzni egymást. Közös alapfogalmak, közös nyelv híján lehetetlenség
közös hazát, közös nemzetet, közös demokráciát építeni, lehetetlenség akár
a legalapvetőbb dolgokban is egyetértésre jutni. Ahol ugyanazt a személyt a
meghatározó értelmiség egyik fele a demokratikus rend megmentőjeként
tiszteli, a másik fele viszont a régi önkény (régi hazugságok, régi
kiváltságok) új megtestesítőjének tekinti, ott a nép nem jut könnyen
követhető normákhoz, viselkedési mintákhoz, pedig egy közös, virágzó
társadalom csak ezekre épülhetne aztán.
Törzsi
trilógiám harmadik kötetében, amikor a megoldás nyomába eredtem, még nem
voltam tisztában ezzel a lehetetlenséggel. Még nem jutottam el addig a
felismerésig, hogy nem csupán lelkileg agyonsérült, erkölcsileg felettébb
ingatag („kétmércés”), szellemileg szerény képességű emberek maradnak az
elvetemült vezérek ideológiai szolgálatában, hanem – akarva, akaratlan –
kiváló elméjűek s talpig becsületesek is. Olyanok tehát, akikről nem lehet,
nem szabad, s nem is érdemes lemondani.
*
Ám ha a
politika, a közélet dimenziójában lehetetlenség megközelíteni s
szellemileg, érzelmileg megérinteni őket, hogyan lehetne másképp? Hogyan
lehetne megértetni velük, hogy itt, a „jobb”-nak nevezett oldalon legalább
annyi tisztességes ember tolong, mint a másikon; s a másik oldalon sincs
kevesebb olyan, akitől egy emberként összefogva – azaz törzsi kötődéseinken
túllépve – kellene óvni közös hazánkat, közös jövőnket, közös sorsunkat?
Nincs mit tenni: vissza kell térni a még közös, romlatlan, feldúlatlan
alapokhoz. Oda, ahol a szavak még jóformán mindenkinek ugyanazt jelentik.
Ahol a jó, az jó, a rossz rossz, a fehér fehér, a fekete pedig fekete.
Azaz: a
gyermeki világba. A mese világába.
*
Ranschburg
Jenőnek elküldtem frissen elkészült mesekönyvem első fejezetét. Arra
kértem, ha tetszik neki, hadd küldjem el a többit is, s írjon majd pár szót
a megjelentetendő könyv hátára. „Először is: pontosan tudom – amikor írása
megérkezett, akkor is pontosan tudtam –, kicsoda Ön” – válaszolta egy
aggodalmaskodó kérdésemre.
Vajon
olyan-e ez az ember, amilyennek a képernyőn látszik? – tépelődtem.
Csakugyan olyan emberséges és tisztességes-e? Vajon magához engedi-e még az
én szavaimat? Vajon el tudom-e – el tudjuk-e – még hitetni, fogadtatni
vele, hogy hiszen mi éppen olyan nagyszerűek és éppen olyan esendők
vagyunk, mint ő. Mint ők. Túlpartiak. Csak épp más világnézetűek. Higgyük
el ezt egymásról, és akkor nem kell félnünk, rettegnünk egymástól. Nem
egymástól s nem a néptől kell félnünk – hanem mindkettőnknek a
bármelyoldali szemfényvesztésektől, hazugságoktól, csalásoktól,
önkényeskedésektől.
*
Nos,
Ranschburg Jenő ezt kínálta könyvem hátára:
Egyszer
volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg király, aki birodalma minden
lakóját szerette, de legjobban a kutyájához ragaszkodott. Történt egyszer,
hogy a Sors nevű gonosz boszorkány a királyt csúf, bozontos vén koldussá,
kutyáját pedig koszos, vézna kis vakarccsá változtatta. Mindketten
alamizsnán, sietős, közömbös emberek hulladékán tengődtek, amíg egyszer
csak összetalálkoztak egy tiszta lelkű, napsugáreszű négyéves kisfiúval.
Ennek a kisfiúnak a hite, sértetlen embersége végül is erősebbnek bizonyult
a gonosz varázslatnál: az öreg király visszanyerte trónját – helyét az
emberek között –, és Fittyfirity, a kutya, szebb, okosabb és vidámabb lett,
mint valaha. Erről szól Varga Domokos György gyönyörű meséje, amely itt
játszódik valahol a Budakeszi út környékén, és – akár a többi valódi mese –
a lényegét tekintve, elsőtől az utolsó szaváig igaz történet.
Meggyőződésem, hogy felhőtlen, örömteli perceket szerez valamennyi
olvasójának – kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
*
Vezet-e,
vezethet-e valóban bármi jóra is, hogy én és ő – s talán még néhányan innen
és onnan – egymásra találunk ebben a kissé félre eső, politikától távoli
világban? Hiszen még igaz barátom s szellemi küzdőtársam sem ért egyet
velem, a legkevésbé sem! Szerinte a másik oldal „minden gyanú felett álló,
tisztességes” emberei csak egyetlen „aprócska” dolog megítélésében
tévednek: az origó helyének kijelölésében. „És ez a tévedés ilyen helyzetekben, mint amilyenben mi most
vagyunk, nem ítélhető csupán rossz szemmértéknek – ez annál jóval több:
ERKÖLCSI tévedés” – írja levelében, majd így folytatja: „Mert egy nép létéről van szó, a léthez való
jogáról. Ezt veszélyeztetik most azok, akik az Árpád-sávos zászlóktól meg a
zsidózás miatt »félnek«. A saját félelmük fontosabb nekik annál a
rettegésnél, amelyre egy egész népet kényszerítenek a máskülönben a világ
és az emberiség létét is veszélyeztető globalofasiszták helytartói.
Bocsánat, de tojok a félelmükre: most a mi létünkről van szó. Ha valaki
szellemi ember létére nem veszi észre, hogy egy haláltusáját vívó nép sorai
között él, tőle ezt nem tudom csupán elfogultságnak, pártos részrehajlásnak
látni. Az ilyen – lássék bármilyen jóindulatúnak és humanistának is –
mégiscsak hatalmasat vét erkölcsileg. Mert érzéketlenül, részvétlenül
szemléli egy nemzet kimúlás elleni küzdelmét.”
*
Meg hogyan
is gondolhatom, hogy mindkét oldalon ugyanannyi tisztességes ember
tolongana?! – tiltakozik igaz barátom.
„Persze, mindkét oldalnak megvannak a maga gazemberei, marha, aki ezt nem
látja. De aligha tehetünk egyenlőségjelet a két tábor közé arra hivatkozva,
hogy mindkettőben vannak gazemberek és tisztességes emberek is – a mostani
helyzetben meg különösen nem. Hát ha a nemzetet értéknek tételezzük, az
egyik oldalt meg nemzetnek elkötelezett oldalnak, a másikat pedig inkább
»antinacionalistának«, azzal máris felborult az egyenleted. A két oldal erkölcsileg nem egyenlő. Akkor lenne igazad, ha mindkettő
a nemzet érdekében munkálkodna, csak másféle módszerekkel. De ez itt nem
Kossuth és Széchenyi ellentéte – itt Kossuth és Széchenyi ugyanazon az
oldalon van, a másikon pedig Haynau és Metternich van, csak ezek már nem
osztrákok, hanem labancok... Azt csinálsz, amit akarsz, de legfeljebb akkor
tudnám elfogadni, hogy itt igazad, van, ha pacallá vernének egy vériszamos,
vizelettől bűzlő cellában.”
*
S hogyan
győzhetném meg még csak nem is kebelbarátaimat arról, hogy inkább engem
kövessenek, s hagyják abba a mind lendületesebb, mind zajosabb „zsidózást”?
A politika erőterében nincsenek, nem lehetnek ez ellen igazi érvek a
birtokomban: hiszen akik ma már arra vetemednek, hogy ultimátumokat fogalmaznak
meg „a zsidók” ellen, azok éppenséggel egy teljes képtelenségre adnak egy –
érthetően – szintén képtelen választ. Ma Magyarországon egy
bizonyítottan hazug, aljas, türelmetlen, erőszakos – békés tüntetőkre
lövető – ember hirdethet „az antiszemiták” ellen (no meg persze az előzőleg
leantiszemitázott ellenzék ellen) „zéro toleranciát”; s a túloldalon nem
akad egyetlen ember, egyetlen szervezet – sem zsidó felekezetű, sem
másmilyen –, aki vagy amely ez ellen az elképesztő szemforgatás,
szemfényvesztés ellen hangosan tiltakozna. Sőt! Annál inkább,
foggal-körömmel, hatalomban tartják.
S
táplálják vele az antiszemitizmust. Az idézőjelest és az idézőjel
nélkülit.
*
Abban
reménykedni, hogy e cudar világot majd éppen meséimmel fogom
megváltoztatni, legalább akkora eltökéltség kell, mint egy négyéves,
óvodakerülő kisfiúnak ahhoz, hogy inkább elmegy óvodába, csak hogy – onnan
megszökve – segíthessen „Vademberen”, egy erdőlakó hajléktalanon, mert hogy
„se kutyája, se macskája” nincs neki. De hiszen éppen erről szól „igaz
történetem”! Meg arról, amit ugyancsak egyik barátom fedezett fel: a mese
mindkét konok főhőse, a négyéves is, a hajléktalan is: én vagyok.
*
Így hát,
kedves Barátaim, tisztelt Olvasóim, bocsássátok meg hirtelennek s talán
elhamarkodottnak tűnő búcsúmat a politikai újságírástól. Úgy érzem, nekem
már nem itt van teendőm. Van, s remélhetőleg – a vészjósló jelek ellenére –
még lesz itt teendője viszont a Gondolának: örök hálával fogok emlékezni
főszerkesztőjére és munkatársaira azért, mert befogadtak, s befogadták, ami
velem együtt járt: az ön- és pártcenzúramentes megnyilatkozást. Olyan
szüksége van erre – az őszinte szóra – ma az országnak, mint egy falat
kenyérre.
S mint az
új, közös mesékre, mesélésekre. Amidőn gyanakvások, félszek, vérig
sértődések nélkül telepszünk oda egymáshoz, s figyelünk a másik szép és
igaz szavára. Hogy közösen építsünk belőlük s rájuk egy hadovamentes, új
világot. Egy elviselhető országot.
|