V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a

 

 

Válogatott írásaim

Varga Domokos György

2007. május 16. 09:14

 

 

 

„Új hitvallásom” - Varga Domokos György búcsúja olvasóitól, a politikai újságírástól

 

Olyan szüksége van ma az országnak az őszinte szóra, mint egy falat kenyérre. S mint az új, közös mesékre, mesélésekre. Amidőn gyanakvások, félszek, vérig sértődések nélkül telepszünk oda egymáshoz, s figyelünk a másik szép és igaz szavára. Hogy közösen építsünk belőlük, rájuk egy hadovamentes, új világot.

 

 

Nem azoknak írok most, s nem azoktól – vagy inkább: azoknak – búcsúzkodom, akik eddig sem szerettek.

Hanem  hozzátok szólok – azokhoz, akiknek egyike ezt írta nekem:

(...) Sajnos nem tudom érzékeltetni veled, hogy nekünk milyen sokat jelent olvasni az írásaidat – most csak annyit röviden, hogy állandó vitatémát adnak, más szemmel nézzük az otthon történteket…

Vigyázz magadra, nagy szükség van rád! (...)

Nos, hát épp azért búcsúzkodom, mert úgy vélem, az eddigi formában s tartalommal már igazából nincs olyan nagy szükség rám. Éppen eleget írtam és szóltam a média álnokságairól, a korrupció veszedelmeiről, az eszement törzsi háborúzás pusztító hatásairól, a lelketlen honi politika szemfényvesztő mutatványairól, hamisságairól, fékevesztett brutalitásáról. S mostanság egyre többet írtam azokról a bátor és okos civilekről és civil kezdeményezésekről, akik és amelyek végre a pártok feletti magasságokból igyekeznek láttatni a mai magyar valóságot. Majdnem minden napra jut most már egy-egy ilyen jobbító törekvés, kísérlet – az egyik legjelentősebb, a Márciusi Charta alig pár napja bontogatta ki szárnyait. Mondhatni, célt értem, s célt értek azok a közgondolkodók, akik nálam is bátrabban, szívósabban és jobban tették a dolgukat.

*

Nem kétséges, a gyurcsányi hadovapolitikának befellegzett. Ahogy már a bushi és a blairi hadovapolitikának is. A világinga megindult visszafelé. Minden korszaknak megvannak a maga ügyeskedői, kihasználói. Kitalálták, hogyan lehet demokráciát mímelve kényük-kedvük szerint terelni, vezetés helyett megvezetni a jónépet. Persze nem azért állt meg az ingájuk, mert a jónép nehezen bírja, ha átvágják. Hanem azért, mert a kényelmes és felelőtlen hazudozásokba, mióta világ világ, előbb-utóbb mindenki belesántul. S nem csak a kaszás-kapás nép, de még a televíziós is utoléri. Meg lehet nézni a legújabb közvélemény-kutatási adatokat. Amerikában is, Angliában is, Magyarországon is.

Ha nem biztos is, hogy mi, harsonások fújtuk a passzátszelet, de legalább jó ideje jó irányban, szélirányban állunk. Jó érzés arra gondolnunk, hogy Gyurcsánynak hamarosan vége; ám mégsem mindegy, meddig húzza még, meddig tartja még magát ő és szűkebb-tágabb csapata; és az sem mindegy, hogyan tovább, Magyarország.

Kétféle veszedelem leselkedik.

Az egyik: addig feszítik a húrt, hogy egyszer csak elpattan.

Belobban. Berobban az ország. 

Leszámolások. Eddig elmaradt nagytakarítás.

Most igazi. Kíméletlen.

A másik: elhúzódó, lassú  haldoklás, Magyarország végelgyengülésével, nemzetgazdaságának tönkremenésével, kivérzésével, állampolgárainak  rabszolgasorsba –  bérrabszolgaságba – süllyedésével. Egy virágzó gazdaság s egy bizakodó nép talán meg tudhat birkózni akkora adósságállománnyal, amelyet nyögünk; egy kiváltságokhoz szokott, lopásra szakosodott, KISZ-es mentalitású gárda, egy ilyenektől vezetett ország soha az életben.

*

Mindkét veszedelemnek – a túlfeszítésnek és a lassú haldoklásnak is – egy a legfőbb forrása. Nagy oka van annak, miért tűrte el a jónép, hogy Magyarország az első helyről olyan gyorsan az utolsóra csússzon, s miért hagyja még most is a helyén ennek legfőbb felelőseit.

Kétségkívül segített Gyurcsány Ferencnek hatalomban maradni az a puszta tény, hogy Európa nemzeteinek, a nyugati demokráciák politikai és pénzügyi hatalmasságainak igazából nem fáj a magyar gazdaság gyengélkedése, a magyar nép kizsigerelése, lovasrendőrökkel, gumilövedékekkel való megzabolázása. 

De mégsem ezen múlott.

Kétségkívül segített Gyurcsány Ferencnek hatalomban maradni az a puszta tény, hogy a mögötte elvtelenül – hatalmi és anyagi érdekből – felsorakozók napnál világosabban látják: ha ez a kurzus megbukik, ők is vele buknak. Vége lenne a jó világnak, amikor az uniós pénzektől kezdve a titkosszolgálatokig szinte mindent a maguk érdekei szerint mozgathatnak – s a legkevésbé a nemzet javára, boldogulására.  

De mégsem ezen múlik.

*

Hanem azon, hogy Magyarországnak, a magyar nemzetnek – másokhoz képest – rosszul működik az önvédelmi reflexe. Túl sokan „fáradoztak” s túl sokat ennek gyengítésén, kioltásán. S mesterkednek mind a mai napig. Ráadásul pokoli hatékonysággal.

Még mindig túl sokan vannak, akik jobban félnek, reszketnek az orbáni démontól, mint a gyurcsányi rohamrendőrös, gumilövedékes – no meg kórház-, vasút-, iskola- és kisposta-felszámoló, azaz életminőség-romboló – valóságtól. 

S nem is akárkik!

Olyanok, akik kellőképpen okosak, ráadásul kellőképpen becsületesek ahhoz, hogy szavuknak, ítéletüknek súlya, hitele, hatása legyen.

Mint amilyen például Ranschburg Jenő.

*

Ez a „minden gyanú felett álló”, tisztességes ember ilyesféléket nyilatkozik a magyar sajtónak (ezúttal a Hit Gyülekezete lapjának, a Heteknek), a jónép okulására:

„Egyik oldal irányába sem bírok semmiféle elkötelezettséggel, de egyre mérgesebb vagyok, mikor kiváló értelmiségiek egyensúlyozni próbálnak a két oldal hibái, bűnei között, mondván, mind a kettő megéri a pénzét. Hát nem! Korántsem azonos a két oldal hibáinak a súlya.  A veszélyessége meg főleg nem. Csak az egyik oldalon jelenik meg az a mértéktelen kockázatvállalás, amely semmiféle árat nem érez túl drágának a cél megvalósításához, és így válik a társadalom számára is veszélyessé. Pontosan nyomon lehet követni a szélsőjobb fejlődését: azt, hogy az elmúlt tíz évben, az eleinte elszórtnak tűnő jelenségek, megnyilvánulások, akciók hogy lettek egyre dominánsabbak, és hogy kezdtek összekapcsolódni a jobboldallal. Ma már az árpádsávos zászlók, az antiszemita kiadványok, a miniszterelnök fizikai likvidálását hirdető transzparensek, szlogenek a Fidesz utcai akcióinak természetes kellékei. Mindezt a rettegés motiválja: nehogy szavazatokat veszítsek a szélsőjobb térfeléről. Ezért a folyamatos bátorítás, kéznyújtás, összekacsintás.”

*

Ki is retteg itt, drága jó Tanár Úr?!

Gyerekkori játszópajtásomnak nyílt levélben vagyok kénytelen megírni: vedd már észre, réges-rég nem áldozatok, hanem balekok vagytok! Titeket, a ti zsigeri félelmeteket használják ki Gyurcsányék arra, hogy legelvetemültebb eszközeiket, módszereiket is elfogadtassák, tisztára mosassák; no meg hogy minden komoly ellenfelüket ellehetetlenítsék. Visszaélve a holokauszt nyomában támadt általános bűntudattal, a hatalom bástyái mögül riogatnak az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a fasizmus, a szélsőjobb fenyegető – s hol másutt, mint „az ellenzék soraiban” leselkedő – rémével.

Így védeti meg magát sikeresen egy velejéig romlott hatalom talpig becsületes emberekkel. Ha már csak ideig-óráig is.

*

Hogyan lehetne a fenyegető veszedelmeket elkerülni?

Nem, én most sem egy küszöbön állónak képzelt, újabb holokauszt veszedelmére gondolok. Európa, s benne Magyarország helyzete ma egészen más, mint a második világháború idején volt, egészen más politikai, gazdasági és katonai szövetségi rendszerben, környezetben élünk.

Ki kell mondani: ma a „szélsőjobbos” hatalomátvételnek nincs semmi esélye, akár az alávaló gyurcsányok, akár a feddhetetlen Ranschburgok sugallják. Ám a két oldal kockázatvállalása között iszonyatosan nagy különbség van! Mert ha igaz volna is, hogy a Fidesz valamiféle „holokausztokra szakosodott” erővel azért kacsint össze, hogy „szélsőjobbos” szavazatokat nyerjen, ennek legfeljebb annyi „kockázata” van, hogy az MSZP elveszíti a legközelebbi választást. De hogy aztán pogrom vagy holokauszt következzék, annak szemernyi valószínűsége sincs.

Annak viszont van, hogy ha most a túlfeszített húr hirtelen elpattan, vagy ha a lassú agonizálás végsőkig kiábrándítja, elkeseríti az állampolgárokat, elinduljon majd egy zajos leszámolás. Vagy hívjuk a régi nevén: „nagytakarítás”. Ám vigyázat, szemfényvesztés! Nem a kicsinyke jobbszél fog akkor sem hatalomra, kormányra kerülni, hanem a széles, nyugodt közép fog „radikalizálódni”, azaz fellázadni. Éppen amiatt, mert kénytelen-kelletlen szembesül vele: ebben a világban azok oszthatják az észt és a pénzt, azok szónokolhatnak erkölcsről, nemzetről, demokráciáról, jövőt építő távlatos feladatokról, akik a legtöbbet tették mindennek elpusztításáért.

*

Mindez nektek, akikhez szólok – akik egyáltalán figyeltek rám –, bizonyára teljesen logikus, világos. Sokan tán még előre örültök is: ha most megszenveditek is a mindennapokat, de legalább egyszer majd eljön még az igazság pillanata. Az erőszakos leszámolás azonban azzal a nagyon komoly veszedelemmel jár, hogy egy átmeneti átrendeződés után minden kezdődik elölről. A legfőbb ok ugyanis, amely a mai áldatlan állapotot leginkább előidézte, éppen hogy nem gyengül, éppen hogy nem veszíti hatását.

Abban a tekintetben feltétlen jobb lesz a helyzet – sőt, máris jobb –, hogy az ország nem középen lesz kettészakítva. Erőteljesen beindult az a folyamat, amelyről idevágó könyvemben, A törzsi háború természetrajzában... szóltam reménykedve: szaporodik ama civilek és civil szervezetek száma, akik és amelyek megértik és hirdetik, hogy globalizálódó világunkban a nemzeti vonások, a magyarságtudat erősödése önmagában nemhogy nem jelent mindjárt veszedelmes nacionalizmust, hanem éppen kívánatos a versenyképességünk  megteremtéséhez, vagyis ahhoz, hogy a nagypályán egyáltalán labdába tudjunk rúgni. Az is bekövetkezett persze, amit szintén megjósoltam: lám, eljött az az idő, amikor népszerűsége növelése érdekében már az antinacionalista törzs is mind sűrűbben él nemzeti szólamokkal. Nos tehát, eljutottunk végre odáig, hogy a – politikailag aktívnak tekinthető – magyar választók nagyjából fele pusztán antinacionalista és antiszemitázó szólamokkal nem terelhető egyetlen táborba  (törzsbe) a másik törzs (a „nemzeti”) ellenében. Nem lehet többé a felelőtlen hadovákat, a beváltatlan ígéreteket, a reformnak nevezett rombolásokat egy fél országnyi választó számára hamis váltókkal fedezni.

*

Előbújtak a talpig becsületes Hegedűs Zsuzsák és Morvai Krisztinák, akiknek bár ilyen-olyan kötődéseik vannak a másik törzshöz, nem hagyják „elvakítani” magukat az Árpád-sávos zászlók látványától, nem hagyják „elsüketíteni” magukat a valóban szaporodó „zsidózásoktól”; nem hajlandók rémüldözni távoli, ködös veszedelmektől, amikor a gyurcsányi politika itt és most teszi tönkre a magyar demokráciát, itt is most él az önkény hol burkoltabb, hol nyíltabb eszközeivel.

Mindez elég is lesz Gyurcsány bukásához – de nem lesz elég egy egészséges, törzsiháború-mentes ország – közélet – kialakulásához.

Mert itt vannak s itt lesznek a Ranschburg-féle talpig becsületesek. A maguk hitelességével, hatásosságával. És félelmeikkel, lázálmaikkal. Amelyek, mint virágmagok, gombaspórák a széllel, úgy szóródnak szerteszét, nem hagyva semmit békén, érintetlen.

*

Márpedig őket – a Ranschburg-féléket – semmilyen logikával, semmilyen világos okfejtéssel sem lehet meggyőzni, lázálmaikról, félelmeikről lebeszélni. Nem használ itt semmit az okos – okosnak gondolt – szó, nem használnak semmit a legkülönfélébb politikai, történelmi kifejezések és összefüggések, hiszen ahova behatolni próbálunk, az nem az értelem világa, hanem az érzelemé, a szívé.  

„Sok nagyszerű, mindenki által tisztelt és elismert tudós, orvos, közéleti személyiség rajong a jobboldalért” – veti fel a Ranschburgot kérdező riporter. – „Ennek egyik oka a tisztességes jobboldal teljes hiánya Magyarországon” – feleli erre az amúgy okkal köztiszteletnek örvendő gyermekpszichológus.

Ahol a jobbhoz és a balhoz, a nemzethez, hazához, országhoz, a demokráciához és a diktatúrához, a rendhez és az önkényhez, a hatalomhoz és az ellenzékhez, a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz, a magyarhoz és a zsidóhoz kiben-kiben gyökeresen más értelmezések kötődnek, ott szavakkal már lehetetlenség meggyőzni egymást. Közös alapfogalmak, közös nyelv híján lehetetlenség közös hazát, közös nemzetet, közös demokráciát építeni, lehetetlenség akár a legalapvetőbb dolgokban is egyetértésre jutni. Ahol ugyanazt a személyt a meghatározó értelmiség egyik fele a demokratikus rend megmentőjeként tiszteli,  a másik fele viszont a régi önkény (régi hazugságok, régi kiváltságok) új megtestesítőjének tekinti, ott a nép nem jut könnyen követhető normákhoz, viselkedési mintákhoz, pedig egy közös, virágzó társadalom csak ezekre épülhetne aztán.

Törzsi trilógiám harmadik kötetében, amikor a megoldás nyomába eredtem, még nem voltam tisztában ezzel a lehetetlenséggel. Még nem jutottam el addig a felismerésig, hogy nem csupán lelkileg agyonsérült, erkölcsileg felettébb ingatag („kétmércés”), szellemileg szerény képességű emberek maradnak az elvetemült vezérek ideológiai szolgálatában, hanem – akarva, akaratlan – kiváló elméjűek s talpig becsületesek is. Olyanok tehát, akikről nem lehet, nem szabad, s nem is érdemes lemondani.

*

Ám ha a politika, a közélet dimenziójában lehetetlenség megközelíteni s szellemileg, érzelmileg megérinteni őket, hogyan lehetne másképp? Hogyan lehetne megértetni velük, hogy itt, a „jobb”-nak nevezett oldalon legalább annyi tisztességes ember tolong, mint a másikon; s a másik oldalon sincs kevesebb olyan, akitől egy emberként összefogva – azaz törzsi kötődéseinken túllépve – kellene óvni közös hazánkat, közös jövőnket, közös sorsunkat? Nincs mit tenni: vissza kell térni a még közös, romlatlan, feldúlatlan alapokhoz. Oda, ahol a szavak még jóformán mindenkinek ugyanazt jelentik. Ahol a jó, az jó, a rossz rossz, a fehér fehér, a fekete pedig fekete.

Azaz: a gyermeki világba. A mese világába.

*

Ranschburg Jenőnek elküldtem frissen elkészült mesekönyvem első fejezetét. Arra kértem, ha tetszik neki, hadd küldjem el a többit is, s írjon majd pár szót a megjelentetendő könyv hátára. „Először is: pontosan tudom – amikor írása megérkezett, akkor is pontosan tudtam –, kicsoda Ön” – válaszolta egy aggodalmaskodó kérdésemre.

Vajon olyan-e ez az ember, amilyennek a képernyőn látszik? – tépelődtem. Csakugyan olyan emberséges és tisztességes-e? Vajon magához engedi-e még az én szavaimat? Vajon el tudom-e – el tudjuk-e – még hitetni, fogadtatni vele, hogy hiszen mi éppen olyan nagyszerűek és éppen olyan esendők vagyunk, mint ő. Mint ők. Túlpartiak. Csak épp más világnézetűek. Higgyük el ezt egymásról, és akkor nem kell félnünk, rettegnünk egymástól. Nem egymástól s nem a néptől kell félnünk – hanem mindkettőnknek a bármelyoldali szemfényvesztésektől, hazugságoktól, csalásoktól, önkényeskedésektől.

*

Nos, Ranschburg Jenő ezt kínálta könyvem hátára:

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg király, aki birodalma minden lakóját szerette, de legjobban a kutyájához ragaszkodott. Történt egyszer, hogy a Sors nevű gonosz boszorkány a királyt csúf, bozontos vén koldussá, kutyáját pedig koszos, vézna kis vakarccsá változtatta. Mindketten alamizsnán, sietős, közömbös emberek hulladékán tengődtek, amíg egyszer csak összetalálkoztak egy tiszta lelkű, napsugáreszű négyéves kisfiúval. Ennek a kisfiúnak a hite, sértetlen embersége végül is erősebbnek bizonyult a gonosz varázslatnál: az öreg király visszanyerte trónját – helyét az emberek között –, és Fittyfirity, a kutya, szebb, okosabb és vidámabb lett, mint valaha. Erről szól Varga Domokos György gyönyörű meséje, amely itt játszódik valahol a Budakeszi út környékén, és – akár a többi valódi mese – a lényegét tekintve, elsőtől az utolsó szaváig igaz történet. Meggyőződésem, hogy felhőtlen, örömteli perceket szerez valamennyi olvasójának – kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

*

Vezet-e, vezethet-e valóban bármi jóra is, hogy én és ő – s talán még néhányan innen és onnan – egymásra találunk ebben a kissé félre eső, politikától távoli világban? Hiszen még igaz barátom s szellemi küzdőtársam sem ért egyet velem, a legkevésbé sem! Szerinte a másik oldal „minden gyanú felett álló, tisztességes” emberei csak egyetlen „aprócska” dolog megítélésében tévednek: az origó helyének kijelölésében. „És ez a tévedés ilyen helyzetekben, mint amilyenben mi most vagyunk, nem ítélhető csupán rossz szemmértéknek – ez annál jóval több: ERKÖLCSI tévedés” – írja levelében, majd így folytatja: „Mert egy nép létéről van szó, a léthez való jogáról. Ezt veszélyeztetik most azok, akik az Árpád-sávos zászlóktól meg a zsidózás miatt »félnek«. A saját félelmük fontosabb nekik annál a rettegésnél, amelyre egy egész népet kényszerítenek a máskülönben a világ és az emberiség létét is veszélyeztető globalofasiszták helytartói. Bocsánat, de tojok a félelmükre: most a mi létünkről van szó. Ha valaki szellemi ember létére nem veszi észre, hogy egy haláltusáját vívó nép sorai között él, tőle ezt nem tudom csupán elfogultságnak, pártos részrehajlásnak látni. Az ilyen – lássék bármilyen jóindulatúnak és humanistának is – mégiscsak hatalmasat vét erkölcsileg. Mert érzéketlenül, részvétlenül szemléli egy nemzet kimúlás elleni küzdelmét.”

*

Meg hogyan is gondolhatom, hogy mindkét oldalon ugyanannyi tisztességes ember tolongana?! – tiltakozik igaz barátom. „Persze, mindkét oldalnak megvannak a maga gazemberei, marha, aki ezt nem látja. De aligha tehetünk egyenlőségjelet a két tábor közé arra hivatkozva, hogy mindkettőben vannak gazemberek és tisztességes emberek is – a mostani helyzetben meg különösen nem. Hát ha a nemzetet értéknek tételezzük, az egyik oldalt meg nemzetnek elkötelezett oldalnak, a másikat pedig inkább »antinacionalistának«, azzal máris felborult az egyenleted. A két oldal erkölcsileg nem egyenlő. Akkor lenne igazad, ha mindkettő a nemzet érdekében munkálkodna, csak másféle módszerekkel. De ez itt nem Kossuth és Széchenyi ellentéte – itt Kossuth és Széchenyi ugyanazon az oldalon van, a másikon pedig Haynau és Metternich van, csak ezek már nem osztrákok, hanem labancok... Azt csinálsz, amit akarsz, de legfeljebb akkor tudnám elfogadni, hogy itt igazad, van, ha pacallá vernének egy vériszamos, vizelettől bűzlő cellában.”  

*

S hogyan győzhetném meg még csak nem is kebelbarátaimat arról, hogy inkább engem kövessenek, s hagyják abba a mind lendületesebb, mind zajosabb „zsidózást”? A politika erőterében nincsenek, nem lehetnek ez ellen igazi érvek a birtokomban: hiszen akik ma már arra vetemednek, hogy ultimátumokat fogalmaznak meg „a zsidók” ellen, azok éppenséggel egy teljes képtelenségre adnak egy – érthetően – szintén képtelen választ.  Ma Magyarországon egy bizonyítottan hazug, aljas, türelmetlen, erőszakos – békés tüntetőkre lövető – ember hirdethet „az antiszemiták” ellen (no meg persze az előzőleg leantiszemitázott ellenzék ellen) „zéro toleranciát”; s a túloldalon nem akad egyetlen ember, egyetlen szervezet – sem zsidó felekezetű, sem másmilyen –, aki vagy amely ez ellen az elképesztő szemforgatás, szemfényvesztés ellen hangosan tiltakozna. Sőt! Annál inkább, foggal-körömmel, hatalomban tartják.

S táplálják vele az antiszemitizmust. Az idézőjelest és az idézőjel nélkülit.  

*

Abban reménykedni, hogy e cudar világot majd éppen meséimmel fogom megváltoztatni, legalább akkora eltökéltség kell, mint egy négyéves, óvodakerülő kisfiúnak ahhoz, hogy inkább elmegy óvodába, csak hogy – onnan megszökve – segíthessen „Vademberen”, egy erdőlakó hajléktalanon, mert hogy „se kutyája, se macskája” nincs neki. De hiszen éppen erről szól „igaz történetem”! Meg arról, amit ugyancsak egyik barátom fedezett fel: a mese mindkét konok főhőse, a négyéves is, a hajléktalan is: én vagyok. 

*

Így hát, kedves Barátaim, tisztelt Olvasóim, bocsássátok meg hirtelennek s talán elhamarkodottnak tűnő búcsúmat a politikai újságírástól. Úgy érzem, nekem már nem itt van teendőm. Van, s remélhetőleg – a vészjósló jelek ellenére – még lesz itt teendője viszont a Gondolának: örök hálával fogok emlékezni főszerkesztőjére és munkatársaira azért, mert befogadtak, s befogadták, ami velem együtt járt:  az ön- és pártcenzúramentes megnyilatkozást. Olyan szüksége van erre – az őszinte szóra – ma az országnak, mint egy falat kenyérre.

S mint az új, közös mesékre, mesélésekre. Amidőn gyanakvások, félszek, vérig sértődések nélkül telepszünk oda egymáshoz, s figyelünk a másik szép és igaz szavára. Hogy közösen építsünk belőlük s rájuk egy hadovamentes, új világot. Egy elviselhető országot.

http://www.gondola.hu/cikkek/54392