|
Még idejében szólok: a köcsög nem azonos a közönségesen
buzinak, szépelegve szólva melegnek, homokosnak, „tudományosan”
homoszexuálisnak nevezett emberi lénnyel. A köcsög egy mélyen taszító,
heves undort keltő kifejezés. Gyűjtőfogalom, amibe, akár egy küblibe,
minden mocsok belefér. Ám nem fér bele mindegyik „buzi”, „meleg” vagy
„leszbi”. Egyik legnépszerűbb színészünk nemcsak a képernyőn nyűgözött le
mindig, de egy ízben személyes találkozásunkkor is: kevés nála
szeretetreméltóbb, kedvesebb, előzékenyebb emberrel találkoztam életemben.
Tudtam, hogy homokos, de e tudat a legkevésbé sem nyomasztott vagy
taszított. Kultúrlény volt. Emelkedett. Emberi. Akármennyire paradoxon:
áradt belőle a természetesség.
Amikor rá
gondolok, legszívesebben azt mondanám a Jobbiknak, hagyd a fenébe a
melegeket békében vonulni.
Ám amikor
a budapesti melegfesztivál vonulóit nézem, egyáltalán nem így gondolom.
Ha
egyesével találkoznék velük, családi asztalnál, mint a nagyszerű
színésszel, vagy akár egy kávézóban, bizonyára nem fogna el az iszony. De
így, egy harsány, magamutogató „köcsögfesztiválba” sűrűsödve, kifejezetten
zavarnak. Taszítanak.
Árad
belőlük a természetellenesség.
Akkor meg
mire jó az egész? Kinek?
Szigorún
véve?
Magam elé
képzelem a vakokat. Mondjuk, éppen azért demonstrálnak, hogy minden
közlekedési lámpánál legyen hangjelzés, megkönnyítendő az átkelésüket.
Libasorban haladnak, némán, az előttük lévő vállát szorítva. A puszta
képzelet is megrendít. Sajnálom őket. Noha nem sajnáltatni akarják magukat.
Rászorulók. Szívesen segítenék nekik, rajtuk.
Magam elé
képzelem a nyomorékokat. Nem esik nehezemre: sokukkal találkozom az egyik
budai bevásárlóközpont környékén. Hívhatnám őket hivatalos nevükön is:
mozgásukban korlátozottak; csakhogy akkor hideg bürokratákat látnék lelki
szemeim előtt, és nem segítségre szoruló, esendő embereket Pedig éppen ezt
próbálgatom: ha ők vonulnának fel tiltakozásul amiatt, mert Magyarország
tojik végrehajtani az akadálymentesítést… Guruló székeikkel ezer meg ezer
közintézményből, szórakozó helyről szorulnak ki, szegény nyomorultak.
Bizonyára nem örülnek neki, hogy így gondolok rájuk; némelyikre kéz és láb
nélkül. Ők szeretnék teljes embernek érezni-gondolni magukat. Teljes életet
élni. Szorítok nekik. Szívesen segítenék nekik, rajtuk.
A melegek
is nyilván ezért vonulnak: a teljes emberi élet jogáért. Ne kelljen
másodrangúnak érezni, tudni magukat. Ne csúfolják, ne buzizzák őket. Ne
tekintsék természetellenesnek őket. Ugyanúgy járjon nekik az élettársi,
házastársi kötelék joga, sőt, a családalapításé, gyereknevelésé, mint
akárki másnak.
Magam
előtt látom a parlamenti tévéközvetítések jelbeszélőjét, ott a képernyő bal
felső sarkában. Ha éppen nem érdekel, mi zajlik a tisztelt házban, ki mit
mond és tesz közös jövőnkért, elkap a jóérzés: lám, milyen emberséges világ
ez. Szegény süketnémák így legalább ugyanúgy nyomon követhetik, mi történik
az ország házában, mint a „fogyaték nélkül élők”. Amikor viszont – egyre
ritkábban – érdekel, pontosan mi hangzik el, megőrjít a képernyőn hadonászó
ember. Megosztja a figyelmem. Nem hagy a mondandóra, az ország dolgára, sorsára
összpontosítanom.
Teljesen
természetellenes helyzet.
Cirkusz.
Mutatvány.
Fesztivál.
Az
álemberség oltárán feláldozzuk maradék józan eszünket.
A törvény
kimondásának pillanatában tudom, hogy az országnak nem lesz elegendő pénze
az akadálymentesítés végrehajtására, de megszavazom, mert ettől vagyok
nagyon emberséges, nagyon demokrata, nagyon kisebbség- és másságpárti, azaz
politikailag korrekt. Innentől fogva kényelmesen hátradőlhetek a szalon
pamlagán, a végrehajthatatlan törvények burjánzása, a normasértések napi
megszokássá válása legyen a közösség – a közösség sorsáért aggódók –
gondja.
Mint
oktatási miniszter már most, a törvénytervezet elfogadása előtt tudom, hogy
bizony a Magyar Püspöki Konferenciának van igaza: pénz, paripa és fegyver
híján aligha lehet parancsszóra beolvasztani a hátrányos helyzetű gyerekek
képzését a „hagyományos” képzésbe. „Mélyen elítélendő”, „előítéletes”,
„nincs tekintettel sem a hátrányos helyzetű gyerekek érdekeire, sem pedig
az esélyegyenlőség európai eszméire és pedagógiai eredményeire” – harsogja
a katolikus egyházról Magyar Bálint, politikailag korszerűen, én meg lelki
szemeim előtt Iván atyát és templomát látom, a reverenda alól kibukkanó
kopott farmernadrágot és viseltes sarut, no meg a Dawn-kóros ministránst, a
tolókocsis nyomorultakat; és amint Iván atya méltósággal, lélekben
emelkedetten, mégis (vagy éppen ezért) könnyedén, a maga szeretetteli
természetességével lépked oda mindőjükhöz, s helyezi szájukba az ostyát
(„Krisztus testét”). Veres András, a püspöki konferencia titkára „adatokkal
is előhozakodott” – írja a Népszabadság. Ha tisztességes, ha
elfogulatlan akart volna lenni – mármint a lap –, számos más kifejezést is
választott volna: például alátámasztotta, bizonyította, igazolta; de
hát nem akart. Tény és való: míg a katolikus iskolákban 44, addig az
államiakban 18,5 százaléknyi hátrányos helyzetű – bikkfanyelven: „sajátos
nevelői igényű” – diák tanul.
Ha kis
unokahúgomat nézem, messzi Skóciában, előtte meg Spanyolországban, ahogy
kórja ellenére befogadták a „normális” közösségek, s ő élhette – élheti – a
maga „teljes” életét közöttük – nos, akkor hajlok Magyar Bálint igazára.
Ha az
idegileg és fizikailag végtelenül lefárasztott, anyagilag lerongyolódott
magyar pedagógustársadalmat nézem, inkább arra hajlok, hogy a szabad
demokraták nem – most sem – a magyar valóságban élnek. Erőszakosságuk,
árnyalatlan doktrinerségük éppen annyi mérget fog velünk itatni minden
(élet)téren, amire csak rászabadulnak, mint a kommunisták valóságtól
elrugaszkodott eszmevilága.
Amelytől
csupán másfél évtizede menekültünk meg végre-valahára.
Szigorúan
véve.
Nyugodtan
kísérletezgetnek velünk, mint Csernobillal az atomtudósok.
Hátha nem
robban.
De
robbant.
Az
ifjúsági és családügyi miniszter távozását követeli a Jobbik Magyarországért
Mozgalom. Göncz Kinga nyitotta meg a meleg és transzvesztita mozgalom
budapesti rendezvénysorozatát.
A
melegfesztivált.
Ezért
követeli.
Azért,
mert e demonstráció „deklarált célja, hogy megváltoztassa az alkotmány
által is védett házasság és család intézményének több ezer éve kialakult
normáját” – mondja a Jobbik.
Valóban.
A köcsögök
Spanyolországot éltették, mert törvénybe iktatta a homoszexuálisok
házasodásának jogát.
Spanyolország
már igazodott.
Mihez?
Magyarország,
Göncz Kinga, Gyurcsány Ferenc, a szocialisták és a szabad demokraták az
igazodókkal igazodnak.
Mihez?
A
kisebbség-doktrinához.
A
demokrácia paradoxonjához.
A
demokrácia a nép, a többség hatalmának kinyilvánítása és gyakorlása. A
Szalon eközben azon ügyködik, lelkesen és szorgosan, hogy e többség mélyen
hajtson fejet a normáit rombolók előtt. Államilag, kormányilag, ifjúsági és
családügyileg ösztönzi, hogy a többség együtt ünnepeljen saját normáinak
züllesztőivel és rombolóival.
Nem a
másokkal, esendőkkel, rászorultakkal.
Nem az
ilyen vagy olyan kisebbségekkel.
Hanem a
köcsögökkel.
Hogy
világos legyen.
Szigorúan
véve.
|