|
2006. október 23-ának kimenetelét eldöntötte, ami aznap
hajnalban történt: mindenféle korábbi ígéret ellenére rendőrök
ürítették ki a Kossuth teret. Egyes híradások szerint több ezer
rohamrendőrt mozgósítottak, az 50. évforduló központi ünnepségére
készülődvén ennyien szállták meg a környéket. A rendőrség és a kormány
illetékes vezetőinek nyilatkozata szerint a demonstrálók nem tartották be a
rendőrséggel kötött megállapodást, nem engedték a tűzszerészeknek, hogy
átvizsgálják a sátrakat. Nos, egyetlen szó sem igaz ebből. Kuncze Gábor, az
SZDSZ elnöke durván meghamisította a valóságot, amikor parlamenti heves
szónoklatában azt állította, a „rendőrök provokálták a tüntetőket”
magyarázat ócska politikai cinizmus, mert a tüntetőknél „rendzavarásra alkalmas
eszközök” voltak. „Nem nevezhetők békés tüntetőknek, akik
Molotov-koktélokkal, vasgolyókkal, fejszékkel grasszálnak Budapest utcáin”
– állította a pártelnök, s milyen sokat elárul, hogy az SZDSZ honlapján már
„Molotov-koktéllal, vasgolyóval és baseball-ütőkkel közlekednek a
városban”-ra finomult a szöveg. Még a rendőrség sem akadt senki olyanra,
aki vasgolyóval, fejszével rohangált volna, s a Molotov-koktél is csak
akkor került elő, amikor már lőtték a védtelen, békésen tüntető népet…
A tér erőszakos kiürítése, persze, nem önmagában vezetett az
összecsapásokhoz. Ezt meg kellett tetézni két további hazugságnak. Az
egyik: hogy ez az ünnep az országé lett volna. Másnap Gyurcsány Ferenc
bánatos képpel előadta újabb színjátékát a magyar országgyűlésben: egy erőszakos
kisebbség nem hagyta ünnepelni az ország népét (no meg a kislányát), és
neki „ez fáj leginkább”. Éppenséggel semmi közöm nem volt a tüntetőkhöz,
amikor 23-án tizenegy óra körül a Kossuth tér felé tartottam, megnézni, mi
a helyzet. Egyedül voltam, mások családostól jöttek, kisgyerekekkel, de
mindannyian fennakadtunk a Patyomkin-ünnepséget körülzáró
rohamrendőr-sorfalaknál. Hangosbeszélőn parancsoltak ránk, hogy tessék a
Bajcsy-Zsilinszky út irányába hátrálni. Már túljutottunk a Szabadság téren,
s a népet még mindig tolták elfelé. A másik hazugság az volt, hogy a
központi ünnepség után, délután három óra körül a Kossuth téri tüntetők
visszamehetnek az Országház elé. A többit már tudjuk: az Alkotmány utcánál
rohamrendőrök fogadták a próbálkozókat. Nincs ebben az országban
valamelyest is értelmes ember, aki az előzmények után azt gondolhatta, hogy
a többszörösen átvert tüntetők, az addig hangsúlyozottan és bizonyítottan
békésen demonstráló Kossuth tériek nem tesznek kísérletet a visszatérésre.
Gyurcsány Ferenc is csak egyszer gondolhatta, hogy a tüntetők majd
előbb-utóbb megunják és hazamennek. Már csak ezért a pofátlanságért is,
hogy mégsem voltak hajlandók megunni, megérdemelték, hogy azt kapják, amit
jó előre elterveztek nekik. És mindenki más is azt kapja, amit megérdemel,
amiért nem volt hajlandó részt venni az ő nagy fáradsággal összehozott,
nagy műgonddal megalkotott Patyomkin-ünnepségén.
Egyszer már megadta a sors, hogy utánanézhettem október 23-ánk
tényleges történéseinek, hazugságainak. Az 1992. év e nevezetes napján
Göncz Árpád köztársasági elnököt saját bajtársai fütyülték ki – méghozzá
több ezren – a Kossuth Lajos téren. A Bánó András vezette Egyenleg aznapi
híradásában bődületesen meghamisította a valóságot: úgy állította be,
mintha néhány – Árpád-sávos zászlót lengető, náci sasos sapkát viselő,
leginkább távolabb ácsorgó – szkínhed fojtotta volna bele a szót
köztársasági elnökbe, s egész egyszerűen elhallgatta, hogy a fő füttyösök
az öreg ötvenhatosok voltak. 1992 hazugsága, ha lassan is, ha részben is,
felfeslett. Egy pillanatig ne legyen kétséges, hogy a mostani hazugságokkal
is nem ugyanez fog történni. Ehhez szeretnék most néhány adalékot
szolgáltatni: alább szem- és fültanúk mesélnek arról – kerítéssel,
rendőröktől változatlanul kívül rekesztve –, mi is történt 2006. október
23-án hajnalban, majd a nap folyamán. Csak azokat a részleteket emelem ki,
amelyekről meglehetősen hamis információk keringenek médiaszerte, illetve
amelyek kulcsfontosságúak lehetnek annak megítélése szempontból, mi
bújhatott meg a brutális rendőri fellépés hátterében. A beszélgetésen
összesen heten vettek részt. Csak azok nevét említem meg külön, akik eddig
is vállalták a nyilvánosságot, s nem kell tartani attól, hogy
megkülönböztetett rendőri figyelmességben részesülnek.
- Idézem a sajtót: „A rendőrség reggel 7 órára
feloszlatta a 36 napja tartó Kossuth téri tüntetést, miután közlésük
szerint a demonstrálók nem tartották be a rendőrséggel kötött
megállapodást, nem engedték a tűzszerészeknek, hogy átvizsgálják a sátrakat.
A demonstrálók három napig nem tüntethetnek a téren, mivel a tüntetést a
gyülekezési törvény megsértése miatt oszlatta fel a rendőrség. Gergényi
Péter budapesti rendőrfőkapitány elmondta, rengeteg veszélyes anyagot és
eszközt (kést, benzint, glicerint, vasgolyókat) találtak a tüntetőknél.”
Így volt?
- No, akkor vegyük sorra! A megállapodás
szerint minden egyes sátornál egy ember bent maradhatott. Sőt, kívánatos
volt, hogy maradjon bent az átvizsgálás miatt! A különféle eszközöket mi
magunk gyűjtöttük össze, már csak azért is, nehogy a rendőrök behozzanak
valamit és ott elhelyezzék.
Elhatároztuk, hogy amikor bejönnek a tűzszerészek ellenőrizni, mi azt
mondjuk, hogy mi már összeszedtünk ennyit, de azért tessék megnézni a
sátrakat. Minket azonban, akik bent maradtunk, szó szerint kihajítottak
onnan, aztán a kosárban megtalálták a késeket, amelyek össze voltak
készítve, gyűjtve.
- Szalonnázó bicskák?
- Meg húsvágó kések. Egy órával az ígért
ellenőrzés előtt, a színpadról el is hangzott, hogy össze van minden
készítve az ellenőrzéshez. Úgy volt, hogy közösen fogja őrizni egy rendőr
meg egy általunk kijelölt személy.
- Átvágták volna önöket?
- Nem is kicsit. Nagyon.
- Akkor viszont miért nyilatkozta
Takács András, a tüntetés főszervezője, hogy jogszerű volt a rendőrség
eljárása? Már ha valóban ezt nyilatkozta.
- Másnap biztos, hogy azt nyilatkozta, hogy
nem volt jogszerű. És azt mondta, hogy előző nap sem mondott mást.
- Egy biztos: megállapodás szerint maradt
ott minden sátornál egy ember, tehát hazudtak, amikor arra hivatkoztak,
hogy azért takarították ki a tüntetőket, mert nem tartották be a
megállapodást. Kérdés, hogy a rendőrség is így tudta-e, így gondolta-e? Mi
azt vártuk, hogy a mi részünkről elhangzanak ezek a dolgok, a több ezer
rendőr közül pedig idejön valaki, és azt mondja, igen, ezt kell csinálják.
- Ehelyett szó nélkül nekiindultak?
- Mi már kint voltunk, amikor ők bementek.
- Én a sátrat őriztem, mert nekem ez volt a
feladatom.
- És akkor odamentek Önhöz a rendőrök.
Hányan, mit csináltak?
- Semmi különöset: ketten megragadtak és a
kerítésen kívül leraktak.
- Maradtak bent olyanok is, akik nem a
sátrat őrizték?
- Maradtak. A nagy sátorban. De ők meg a
koronás címert őrizték. A rendőrök hangszórókkal állandóan beszóltak, hogy
mit csináljunk; hogy ne hangoskodjunk, mert most ők fognak hangoskodni;
ugyanígy tehát hangszóróból elmondhatták volna, hogy mihez tartsuk
magunkat. Ez nem történt meg. Ha tehát egy megállapodást csak az egyik
oldal ad át nekünk, akkor nekünk azt kell elhiggyük. Ahhoz kell tartanunk
magunkat. A rendőrök közül egy se jött oda, vagy egy se mondta, hogy jó, ha
mi ezt meg ezt csináljuk, ha mi ezt megtesszük, akkor utána ez meg ez lesz.
Ezek után a médiában folyamatosan azt nyomták, hogy mi nem engedtük oda
őket, és a terület tele volt szúró-vágó fegyverekkel. Egyébként az is
bizonyítja, hogy eleve nem akarták betartani a megállapodást, hogy eszük
ágában sem volt idehozni a beléptető kapukat. Hoztak helyettük vízágyút.
*
(Válaszol: Molnár Tamás, a Magyar Nemzeti
Bizottság 2006. ügyvivője)
- Valóban így volt, hogy a rendőrséggel
kötött megállapodás szerint minden sátornál maradhatott egy-egy személy?
- Így. A rendőrség a következőkben szegte
meg a megállapodást: egyrészt az elénk rakott, három méter magas
paravánnal, másrészt a kordonnal, harmadrészt nem hajnal kettőre jöttek,
hanem már éjfélkor itt voltak, negyedrészt pedig valóban minden sátorban
bent maradhatott egy ember.
*
(Válaszol Gonda László, a Magyar Nemzeti
Bizottság 2006 egyik vezetője)
- Tűzszerészek jöttek?
- Végül jöttek, s arról volt szó, hogy öten
együtt megyünk be velük.
- Valaki itt elmondta, hogy Takács
András még nekik, a biztonságiaknak sem mutatta meg a szerződést, hogy mi
van benne.
- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem
is vállalni kell egy dologban a felelősséget. 22-én este tíz óra tájban, 11
felé minket, vezetőket Lapid Lajos dandártábornok kihívott, és
átadott Takács Andrásnak egy papírt. Rá volt írva, hogy nem nyilvános, s ez
még alá is volt húzva. Takács András ezt a papírt - amelyet én a mai napig
nem olvastam –, zsebre vágta. És én őt másnapig nem is láttam. Én azt
tudtam, hogy a végső megállapodás szerint a kordont például az úthoz közel
fogják rakni, s nem vágják ketté vele a teret. S ez köszönhető volt annak,
a jó Istennek, hogy én Sólyom Lászlót a Magyar Tudományos Akadémián tartott
56-os konferencián meg tudtam szólítani. 22-én este itt volt egy hölgy, aki
ott volt az akadémia dísztermében, és elmondta, hogy Sólyom László kétszer
is behívta a testőrét és egy rövid jegyzetet adott át neki. Aztán
történt, hogy magához hívatta Petréteit, beszélt vele, és aztán
történt, hogy a vezérkari főnökét is ide küldte tájékozódni. A közvélemény
semmit nem tud erről, de én megtudtam, mi a kocsinak a rendszáma, amellyel
idejöttek, s innen tudom, hogy itt volt a teljes kíséretével, a színpad
mögött. Tény, hogy nagyon sokat köszönhetünk Sólyom Lászlónak, például hogy
nem napokkal előbb vertek ki minket innen.
- De ez óvatlanná is tehette Önöket,
hiszen nem gondolhatták volna, hogy a köztársasági elnököt is becsapják.
- Ez már a vége volt. De nem voltunk
könnyelműek, csak úgy gondoltuk, hogy hiteles emberekkel tudunk tárgyalni,
akik belátják, hogy nem lehet a tüntetők számát száz főben korlátozni; nem
lehet, hogy lebontsuk a sátrakat, hiszen emberek a nap huszonnégy óráját
itt töltötték, ezért volt szükségük szerszámokra, csőkulcsokra – a
csőkulcsot fegyvernek minősíteni, gátlástalan hazudozás… Szóval a Lapiddal
megegyeztünk, hogy nem a Rákóczi-szobornál húzzák a kordont, hanem kint a
járdánál, a villamos sínnél, át kell helyeznünk a vécéket, és ki kell
ürítenünk a területet körülbelül egy-másfél órára. Éjféltől el kell
kezdeni, legkésőbb két órára ki kell üríteni a területet. Akkor még arról
volt szó, hogy a sátrakból is mindent ki kell szedni, és addig, amíg a
különleges biztonságot igénylő személyek, tehát az államfők itt vannak,
addig elkülönített helyen kell tárolni. Ebbe beleegyeztünk, tehát hogy
éjjel kettőtől másnap 3 óráig átadjuk így a teret. Akik tehát itt aludtak,
azok vállalták, hogy az otthonukat átengedik, csak azért, hogy meglegyen a
biztonság. Viszont bármekkora számban tartózkodhatunk a téren. Másnap,
vagyis 22-én este tíz órakor, fél tizenegykor kerestem az Andrást, hogy
jöjjön már ide, intézkedni kell, az emberekkel meg kell beszélni a dolgot.
A hírTV-nek nyolc felé adtam egy interjút. Kérdezték, mitől félek. Mondtam,
hogy attól félek, hogy ha nem beszélünk hamarosan az emberekkel, hogy el
kell hagynunk a teret, hiszen a szavát adta rá Lapid Lajos dandártábornok,
hogy átvizsgálás után visszamehetünk, akkor itt baj lesz, mert az embereket
váratlanul érinti. Az embereket lelkileg fel kell készíteni. Takács Andrást
nem lehetett elérni, nem lehetett tízkor, tizenegykor elérni, hanem
megjelent röviddel éjfél előtt, és kitört a palotaforradalom. Az emberek
becsapva érezték magukat. Nem is értem a mai napig sem, hogy miért történt
ez? Illetve egy magyarázatom van rá, de engedd meg, hogy ezt ne mondjam el.
Mindenkinek a fantáziájára bízom. Az a lényeg, hogy kitört a
palotaforradalom, az indulatok elszabadultak, olyan emberek, akikkel azt
hittem, lehet józanul beszélni, váratlanul megmerevedtek, s erőszakkal is
meg akarták védeni a területet.
- Provokátorok lehettek közöttük?
- Ennek az egész rendezvénynek, a
vezetőségnek becslésem szerint az egyharmada…. Nem tudom, mekkora része, de
az biztos, hogy nagyon sok téglát érzek, akik a háttérben együttműködtek a
hatalommal.
*
- Akkor éjjel, hajnalban utalt valami a
provokátorok jelenlétére?
- Mi, ötszázan kijöttünk. Mi onnan kívülről
semmit nem láttunk. Arra ügyeltünk, hogy végrehajtsuk a kéréseket.
Folyamatosan bekiabáltunk, hogy gyertek ki, gyertek ki, hogy végre véget
érjen ez a procedúra. Közben egy vízágyú is megjelent, tele lett a Kossuth
tér rendőrrel. Annyira, hogy ennyi rendőr ott még soha nem volt. És érdekes
módon, az az átvizsgáló kapu sehogy sem akart ide érni.
*
(Válaszol Gonda László)
- Az előbb még itt volt
valaki, aki bent maradt…
- Én tudok egy tanúról, aki bent maradt, de
nem árulnám el a nevét. Egy tény: amit a rendőrség állít, az szemen szedett
hazugság. Ugyanis azt állítják, hogy mi nem engedtük be őket. Tizenegy
ember valóban bent maradt. Nem mind a sátorőrzés miatt, de mivel volt bent
ennyi sátor, jogilag mondhatjuk, hogy ők őrizték a sátrakat. Hiszen azt
mondták, hogy minden sátornál maradhat egy ember. Ezek az emberek a nagy
sátorban összeültek, és semmiféle ellenállást nem fejtettek ki. Takács
András is elmondta a Corvin közben, hogy az akkori ügyeletes tiszt megkért
minket, hogy nyissuk meg a kerítést, az egyik szegmensét, én adtam tovább,
mondjuk úgy, hogy a parancsot, és az emberek minden további nélkül
kinyitották. Tehát a rendőröknek nem erőszak ellenében kellett bemenniük,
hanem nyitott kapukon. Én próbáltam volna utánunk menni, mert úgy illett
volna a megállapodásunk szerint, hogy közülünk legyen ott valaki. Erre rám
kiabáltak belülről, hogy nehogy bemenjek, mert azonnal letartóztatnak. Ezek
után kint várakoztunk egy-másfél órát. Korábban még jött is egy ilyen
kérdés a parancsnoktól, hogy ki az az öt ember, akit kijelöltünk arra, hogy
a tűzszerészekkel bemehetünk. Mi öten tehát ott várakoztunk. Valamikor egy
óra múlva megjelentek a tűzszerészek, adjunk utat nekik. Bementek. Akartunk
utánuk menni a társainkkal, hát úgy elparancsoltak onnan minket, mintha
kirúgtak volna a saját lakásunkból. Körülbelül így éreztük magunkat. És
erről nem beszél a magyar média. És nem telt el egy óra, kijött tíz erős
ember, meg egy kőkemény parancsnok, és ez azt mondta, hogy ha nem hagyjuk
el második felszólításra az egész Kossuth teret, letartóztatnak. Fáber
Karcsi volt az egyetlen, aki azt mondta, ő márpedig nem megy el. Nagyon
csendes, nagyon jó szándékú gyerek, a Kossuth téren mindig
szorgalmasan dolgozott. Egy kicsit jóhiszemű. Mert én mondtam neki, hogy
nincs értelme, hogy itt maradjál, mert letartóztatnak, s nem tudsz nekünk
segíteni. Nekünk itt kint kell az emberekben a lelkesedést, a hitet tovább
tartani, s valami útmutatást adni. S akkor mi átmentünk az út másik
oldalára, s szegényt, annak ellenére, hogy semmi ellenállást nem
tanúsított… Civilizált, nyugati országokban elfogadhatatlan, hogy álarcos
rendfenntartók leteperik a földre és rátérdepelnek és megbilincselik.
Érthetetlen és felháborító. Emberi méltóságában sértették, alázták meg.
*
- Mit tapasztaltak a 23-i tüntetésen?
- Már délelőtt megkezdődött a terelés
- Én elmentem innen este, és reggel úgy
jöttem ide, hogy azon a bizonyos kapun be fognak engedni. Jöttem, nem
engedtek be, mindenhol korlát volt. Ezt még tudomásul vettem, mert nyilván
megmondták a rendőröknek, hogy oda senkit ne engedjenek be. De az, hogy
innen a korláttól a későbbiekben valóban nyomták ki az embereket a külső
utcákba, az már valóban őrült nagy hiba volt.
- Mint a birkákat, úgy tereltek bennünket.
*
- Ez nem tömegoszlatás volt. Hiszen a
tömegoszlatásnak az a célja, hogy eltűnjön a tömeg. Délelőtt fél
tizenegykor már veréssel kezdődött a Szabadság téren. Ahol tényleg semmi
nem volt. A templom előtt álló emberekbe egyszerűen belement a rendőrség.
- Úgy tudom, Novák Elődöt, a Jobbik
volt szóvivőjét is megverték. Látta valaki, hogyan történt?
- Én ott voltam a közvetlen közelben,
öt-tíz méterre. Az az ember kicsi is, nem lehet több, ötven kilónál,
és egy nagy dobot vert elismerésre méltóan. S az egész olyan volt, mint
amikor egy nagy sasmadár lecsap az égből s csak utólag látjuk, hogy elvitt
egy csirkét. Egyszer csak kinyílt a rendőri sorfal, ketten kiugrottak, az
egyik a dobot fogta meg, a másik a lábát kapta el, s mire felocsúdtunk, már
vitték a rabszállítóba. Az egyik dobütője ott maradt utána.
- Jellegzetes kommandós módszer.
- Mit csinált? Miért kapták el?
- Semmit. Dobolt.
- Biztos behallatszott a Kossuth térre,
zavarta a hivatalos ünnepség méltóságát…
- Onnan?!
- Az egész belvárost kordonokkal zárták le.
Egybe terelték a kóválygó embereket. Sem befelé nem engedtek, sem kifelé,
egyedül arra ügyeltek, hogy egybe maradjon a tömeg. Ha valaki bement a
kocsmába borozgatni, miért kellett onnan kirángatni? Nem az volt nekik a
lényeg, hogy eltűnjön az utcáról az úriember?
- Ha már a terelésnél tartunk. Mi,
rendészek voltunk hátul, mi toltuk magunk előtt az embereket, hogy ne
tudják bántalmazni őket, illetve felállítottuk azokat, akik elestek. És
egészen „véletlenül” betereltek minket egy olyan utcába, ahol karók százai
és boros üvegek voltak előre odakészítve, és hatalmas kábeldobok. Gondolom
azért, hogy a felháborodott emberek nekitámadjanak a rendőröknek, hiszen
egy előre eltervezett útvonalra tereltek minket. És fel is vették az
emberek a botokat, az üvegeket, de hál’ Istennek, sikerült kivenni a
kezükből, sikerült jobb belátásra téríteni őket. Szóval, ez is
nyilvánvalóan provokáció volt.
(Válaszol Gonda László)
- Először a Roosevelt térre mentünk, aztán
a Bazilikához. Ami a demokrácia alapja. Hogy mi egy spontán tüntetést
megtarthatunk. Sem az Európai Unió, sem a strasbourgi bíróság nem
engedélyezi a békés spontán tüntetés feloszlatását. A 2002-es hídlezárás
óta arra hivatkozik a hatalom, hogy a nem bejelentett tüntetést fel lehet
oszlatni. Ez nem igaz, mert a spontán tüntetés is alapvető emberi jog. Ha
békés célú. És a miénk békés volt. Békésen végigmentünk aztán a Rákóczi
úton, a nagy körúton, a Corvin közbe, s onnan a tömeg egy része vissza ide,
a Kossuth térre. S döbbenten konstatálták, hogy le van zárva, s nem csak a
Kossuth tér, de a hozzá vezető utak is. Hiszen azt ígérték, hogy délután
három órakor, mikor elmennek a külföldi vendégek, megnyitják a teret.
Amikor értesültem, hogy nem nyitották meg, elindultam a Fidesz
rendezvényre, mert arra gondoltam, hogy ha vége lesz a gyűlésnek, majd
csatlakozni fognak a békésen tüntető tömegek egymáshoz. Amikor az Erzsébet
térhez értem, láttam, hogy a rendőrök válogatás nélkül lövik a tömegre a
könnyfakasztó gránátokat. Az Erzsébet téren, a gödörnél, úgy lőtték
össze-vissza, hogy nem is látták, hogy ki hol van, előttem, az orromtól
három méterre, vízszintesen repült el egy ilyen gránát. És nem tudtam
kijönni a körből.
Az Erzsébet téren láttam, amint a fiatalok
pajzsul rakták maguk elé a SZABADSÁG feliratot, ezt az álcát, ezt a
hazugságot a Budapest a szabadság fővárosa feliratból, amelyet az SZDSZ
rakott ki. Le a kalapot a fiatalok előtt! Ennél szebb performanszt ki sem
lehetett volna találni: ez volt a szabadságharcosok barikádja a lövöldöző
rendőrökkel szemben. Mert amit a rendőrök csináltak, az a terror, a
diktatúrák jellemzője. Nem maszkírozott, nem brutális rendőrökkel simán
szét lehetett volna oszlatni a tüntetőket. Oda kellett volna engedni a
népet a Kossuth térre, mert joga volt ott megemlékezni, s joga volt ott
békésen tüntetni. És nem is történt volna az égvilágon semmi, ha nem
csapnak be, ha nem hazudnak, ha nem provokálnak. Itt lehetett volna sok
százezer ember, s nyugodtan tüntetett volna, ahogy eddig is. Ezek után
próbáltam haza menni, mert itt lakom a közelben, a Hajós utcában, de nem
tudtam hazamenni, mert nem engedtek át sehol. Hol azt egyik átkelőhöz
küldtek el, hol a másikhoz, de át sehol nem engedtek.
Hívtak a Magyarok Házába, nem tudtam
bemenni, mert az Astoriánál is le volt zárva. Próbáltam az Andrássy úton
kimenni, le volt zárva. Minden mellékutca le volt zárva. Ezek a rendőrök
egyszerűen, mint a birkákat a karámba, úgy tereltek össze bennünket.
Telefonált Karcsi is, a motorosok
egyik vezetője, valahol az Astoria és a Blaha között volt, hogy körbe
vagyok zárva, nem tudok kimenni. Végül az Erzsébet-híd felé mentem, mert
ott volt leparkolva az autóm, valakinek kölcsön adtam, aki sokat segített
nekem a téren. Ott láttam a barikádot, a lelkes fiatalokat. Mondtam nekik,
hogy gyerekek, úgy sincs semmi esélyetek, mert pillanatok alatt elsöpörnek
benneteket. De hát ez valójában egy szimbolikus barikád volt. Azt is
mondtam nekik, hogy ne dobáljátok a téglát, mert semmi értelme. Ott
megjelent két-három olyan ember, akikről most nem beszélek, akik nyilvánvalóan
provokátorok voltak, akik azt mondták, hogy jönnek a gazdák, akik mindig
azt mondják, hogy jönnek a gazdák, de soha nem jönnek, van néhány
kőkemény sameszuk, akik ki akarták tépni a kezemből a megafont, hogy
beszélhessenek, azt hazudták, hogy az övéké…
- Itt valaki megjegyezte, hogy Körösi
Imréről van szó…
- Valóban… Szóval mikor a híd felé mentem,
már jöttek a hókotrók, az oldalsó utcákba hihetetlen mennyiségben lőtték be
a könnygázgránátokat, és olyan borzalmasan erős, maró volt, hogy az nem lehet
leírni. Nekem ott mutatta valaki, hogy olyan gránátokat lőttek ki,
amilyeneket az Európai Uniós szabályok tiltanak. Tehát próbáltam
elmenni a kocsimért az Erzsébet-híd alá, Pestről nézve tök egyedül álltam a
jobb oldalán, amikor szemben velem megjelent körülbelül száz állarcos
rohamrendőr. „Én csak a kocsimért szeretnék menni”, mondtam, mire az egyik
odakiabált, „Gyere csak, te köcsög, majd megkapod a magadét!”. „De hiszen
csak az autómat akarom elhozni”, s akkor valaki jóindulatúan odaszólt, hogy
hagyd ott. Volt egy indulat, hogy csak azért is elviszem, milyen jogon
akadályoznak meg benne, de hát agyon vernek. Semmi tanú nem volt ott.
*
- Volt esélye a tüntetőknek?
- Semmi. Azt hiszem, ezt kimondhatjuk.
- Persze. Esélyünk sem volt.
- Nem lehet, hogy kommandósok,
terrorista-elhárítókat vetettek be?
- Nagyon is lehet. Az Alkotmány utcánál
oroszul beszélő, magyar egyenruhájú rendőrök várták a tüntetőket.
- Ez terjedő pletyka, vagy valamelyikük
hallotta is?
- Konkrétan hallottuk. Nincs tiltva, hogy magyar
rendőrök oroszul beszéljenek, csak kicsi a valószínűsége, hogy magyar
rendőr oroszul beszél.
*
(Válaszol: Rozgics Mária, a Magyar Világ
főszerkesztője)
- A Kossuth térhez elsőként érkeztünk. Én
voltam az, aki odaálltam a sorfal elé egyedül, utána jött oda egy zászlós
úriember, hogy tudjanak kijönni a fiatalok, és hátul német, francia és
szláv nyelvű vezényszavak hangzottak el több területről.
- Ez mikor volt?
- 23-án fél három óra után, fél négy fele a
Kossuth térnél. Az Alkotmány úton akartunk bejönni.
- 23-án nem lehetett odaférni a Kossuth
térhez.
- Az Alkotmány utca sarkához, a végéhez
mentünk oda, s nem sokára a külső kordont ledöntötték. Akkor a rendőrök
elkezdtek szaladni, és akkor nem magyar vezényszavak hangzottak el. Aztán
felzárkóztak alakzatba, úgy jöttek vissza, én feltartottam a kezemet, ne
üssenek minket, addig a fiatalok hadd menjenek el. És folyamatosan nem
lehetett érteni, hogy az autóból milyen vezényszavak hangzanak el, biztos,
száz százalék, többen hallottuk, hogy nem magyar vezényszavak.
- Ön is ott volt 23-án hajnalban…
- Egy fontos információ ehhez: mi a nagy
sátor felállítására birtokvédelmet és fennmaradási engedélyt kértünk.
Megkaptuk március 20-ig, viszont a rendőrök ráírták, és ez nagyon
fontos: október 17-én, hogy a tér október 23. és november 4. között
műveleti területté lesz nyilvánítva, és akkor nem használhatjuk. Nekünk meg
azt hazudták, hogy egyezkedjünk, és csak ki kell jönnünk, de aztán
visszamehetünk, holott 17-én már eldöntötték, hogy kihajtanak bennünket.
Megvan az eredeti dokumentum, ügyvédnek átadtuk. A másik: amikor
kihajtottak bennünket, én az egészségügyi sátorban feküdtem a kórházi
ágyon, és hallottam, amikor bejelentették, hogy most mennek ki az utolsók,
és Lapid Lajos kiadta a parancsot, hogy azonnal rabszállítókat, és
hajtsátok ki őket. A Gergényi hazudott, amikor azt mondta, hogy mindenki
arra mehetett, amerre akart. Megmondták, hogy kizárólag a Nyugati és a
Zoltán utca felé szabad hajtani őket, és vigyázzatok, hogy a szállodák
közelébe ne menjenek. Igyekeztek egybe terelni a csapatot. Szóval ott
feküdtem a sátorban, és mindent hallottam. Ez egy előre megtervezett akció
volt. Később kaptuk meg az engedélyt, ma reggel adták át az eredeti
példányt, s ebből derült ki világosan.
*
- Most tíz perccel ez előtt jöttem fel a
Metróból, s a szemetesek a szemem láttára a magyar nemzeti zászlót tették
be a kukába.
*
Epilógus
A bíróság összesen hét ember szabálysértési
ügyét tárgyalta, a rendzavarás miatt indult eljárásokban zömében
pénzbüntetést és elzárást szabott ki azokra a személyekre, akik a hatóság
felszólítása ellenére nem voltak hajlandók elhagyni a Kossuth teret –
közölte a Fővárosi Bíróság sajtótitkársága
|