V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a

 

 

Válogatott írásaim

Varga Domokos György

2006. október 31. 12:07

 

 

Október 23: ahogy a szemtanúk látták

„A sas lecsapott az égből”

 

2006. október 23-ának kimenetelét eldöntötte, ami aznap hajnalban történt: mindenféle korábbi ígéret ellenére rendőrök ürítették ki a Kossuth teret. Alább szem- és fültanúk mesélnek arról – kerítéssel, rendőröktől változatlanul kívül rekesztve –, mi is történt 2006. október 23-án hajnalban, majd a nap folyamán.

 

2006. október 23-ának kimenetelét eldöntötte, ami aznap hajnalban történt: mindenféle korábbi ígéret  ellenére rendőrök ürítették ki a Kossuth teret. Egyes híradások szerint több ezer rohamrendőrt mozgósítottak, az 50. évforduló központi ünnepségére készülődvén ennyien szállták meg a környéket. A rendőrség és a kormány illetékes vezetőinek nyilatkozata szerint a demonstrálók nem tartották be a rendőrséggel kötött megállapodást, nem engedték a tűzszerészeknek, hogy átvizsgálják a sátrakat. Nos, egyetlen szó sem igaz ebből. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke durván meghamisította a valóságot, amikor parlamenti heves szónoklatában azt állította, a „rendőrök provokálták a tüntetőket” magyarázat ócska politikai cinizmus, mert a tüntetőknél „rendzavarásra alkalmas eszközök” voltak. „Nem nevezhetők békés tüntetőknek, akik Molotov-koktélokkal, vasgolyókkal, fejszékkel grasszálnak Budapest utcáin” – állította a pártelnök, s milyen sokat elárul, hogy az SZDSZ honlapján már „Molotov-koktéllal, vasgolyóval és baseball-ütőkkel közlekednek a városban”-ra finomult a szöveg. Még a rendőrség sem akadt senki olyanra, aki vasgolyóval, fejszével rohangált volna, s a Molotov-koktél is csak akkor került elő, amikor már lőtték a védtelen, békésen tüntető népet…

 

A tér erőszakos kiürítése, persze, nem önmagában vezetett az összecsapásokhoz. Ezt meg kellett tetézni két további hazugságnak. Az egyik: hogy ez az ünnep az országé lett volna. Másnap Gyurcsány Ferenc bánatos képpel előadta újabb színjátékát a magyar országgyűlésben: egy erőszakos kisebbség nem hagyta ünnepelni az ország népét (no meg a kislányát), és neki „ez fáj leginkább”. Éppenséggel semmi közöm nem volt a tüntetőkhöz, amikor 23-án tizenegy óra körül a Kossuth tér felé tartottam, megnézni, mi a helyzet. Egyedül voltam, mások családostól jöttek, kisgyerekekkel, de mindannyian fennakadtunk a Patyomkin-ünnepséget körülzáró rohamrendőr-sorfalaknál. Hangosbeszélőn parancsoltak ránk, hogy tessék a Bajcsy-Zsilinszky út irányába hátrálni. Már túljutottunk a Szabadság téren, s a népet még  mindig tolták elfelé. A másik hazugság az volt, hogy a központi ünnepség után, délután három óra körül a Kossuth téri tüntetők visszamehetnek az Országház elé. A többit már tudjuk: az Alkotmány utcánál rohamrendőrök fogadták a próbálkozókat. Nincs ebben az országban valamelyest is értelmes ember, aki az előzmények után azt gondolhatta, hogy a többszörösen átvert tüntetők, az addig hangsúlyozottan és bizonyítottan békésen demonstráló Kossuth tériek nem tesznek kísérletet a visszatérésre. Gyurcsány Ferenc is csak egyszer gondolhatta, hogy a tüntetők majd előbb-utóbb megunják és hazamennek. Már csak ezért a pofátlanságért is, hogy mégsem voltak hajlandók megunni, megérdemelték, hogy azt kapják, amit jó előre elterveztek nekik. És mindenki más is azt kapja, amit megérdemel, amiért nem volt hajlandó részt venni az ő nagy fáradsággal összehozott, nagy műgonddal megalkotott  Patyomkin-ünnepségén.  

 

Egyszer már megadta a sors, hogy utánanézhettem október 23-ánk tényleges történéseinek, hazugságainak. Az 1992. év e nevezetes napján Göncz Árpád köztársasági elnököt saját bajtársai fütyülték ki – méghozzá több ezren – a Kossuth Lajos téren. A Bánó András vezette Egyenleg aznapi híradásában bődületesen meghamisította a valóságot: úgy állította be, mintha néhány – Árpád-sávos zászlót lengető, náci sasos sapkát viselő, leginkább távolabb ácsorgó – szkínhed fojtotta volna bele a szót köztársasági elnökbe, s egész egyszerűen elhallgatta, hogy a fő füttyösök az öreg ötvenhatosok voltak. 1992 hazugsága, ha lassan is, ha részben is, felfeslett. Egy pillanatig ne legyen kétséges, hogy a mostani hazugságokkal is nem ugyanez fog történni. Ehhez szeretnék most néhány adalékot  szolgáltatni: alább szem- és fültanúk mesélnek arról – kerítéssel, rendőröktől változatlanul kívül rekesztve –, mi is történt 2006. október 23-án hajnalban, majd a nap folyamán. Csak azokat a részleteket emelem ki, amelyekről meglehetősen hamis információk keringenek médiaszerte, illetve amelyek kulcsfontosságúak lehetnek annak megítélése szempontból, mi bújhatott meg a brutális rendőri fellépés hátterében. A beszélgetésen összesen heten vettek részt. Csak azok nevét említem meg külön, akik eddig is vállalták a nyilvánosságot, s nem kell tartani attól, hogy megkülönböztetett rendőri figyelmességben részesülnek.

 

- Idézem a sajtót: „A rendőrség reggel 7 órára feloszlatta a 36 napja tartó Kossuth téri tüntetést, miután közlésük szerint a demonstrálók nem tartották be a rendőrséggel kötött megállapodást, nem engedték a tűzszerészeknek, hogy átvizsgálják a sátrakat. A demonstrálók három napig nem tüntethetnek a téren, mivel a tüntetést a gyülekezési törvény megsértése miatt oszlatta fel a rendőrség. Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány elmondta, rengeteg veszélyes anyagot és eszközt (kést, benzint, glicerint, vasgolyókat) találtak a tüntetőknél.” Így volt?

- No, akkor vegyük sorra! A megállapodás szerint minden egyes sátornál egy ember bent maradhatott. Sőt, kívánatos volt, hogy maradjon bent az átvizsgálás miatt! A különféle eszközöket mi magunk gyűjtöttük össze, már csak azért is, nehogy a rendőrök behozzanak valamit és ott elhelyezzék.

Elhatároztuk, hogy amikor bejönnek a tűzszerészek ellenőrizni, mi azt mondjuk, hogy mi már összeszedtünk ennyit, de azért tessék megnézni a sátrakat. Minket azonban, akik bent maradtunk, szó szerint kihajítottak onnan, aztán a kosárban megtalálták a késeket, amelyek össze voltak készítve, gyűjtve.

 

- Szalonnázó bicskák?

 

- Meg húsvágó kések. Egy órával az ígért ellenőrzés előtt, a színpadról el is hangzott, hogy össze van minden készítve az ellenőrzéshez. Úgy volt, hogy közösen fogja őrizni egy rendőr meg egy általunk kijelölt személy.

- Átvágták volna önöket?
 
- Nem is kicsit. Nagyon.

 

- Akkor viszont miért nyilatkozta Takács András, a tüntetés főszervezője, hogy jogszerű volt a rendőrség eljárása? Már ha valóban ezt nyilatkozta.

 

- Másnap biztos, hogy azt nyilatkozta, hogy nem volt jogszerű. És azt mondta, hogy előző nap sem mondott mást.

 

- Egy biztos: megállapodás szerint maradt ott minden sátornál egy ember, tehát hazudtak, amikor arra hivatkoztak, hogy azért takarították ki a tüntetőket, mert nem tartották be a megállapodást. Kérdés, hogy a rendőrség is így tudta-e, így gondolta-e? Mi azt vártuk, hogy a mi részünkről elhangzanak ezek a dolgok, a több ezer rendőr közül pedig idejön valaki, és azt mondja, igen, ezt kell csinálják.

 

- Ehelyett szó nélkül nekiindultak?

 

- Mi már kint voltunk, amikor ők bementek.

 

- Én a sátrat őriztem, mert nekem ez volt a feladatom.

 

- És akkor odamentek Önhöz a rendőrök. Hányan, mit csináltak?

 

- Semmi különöset: ketten megragadtak és a kerítésen kívül leraktak.

 

- Maradtak bent olyanok is, akik nem a sátrat őrizték?

 

- Maradtak. A nagy sátorban. De ők meg a koronás címert őrizték. A rendőrök hangszórókkal állandóan beszóltak, hogy mit csináljunk; hogy ne hangoskodjunk, mert most ők fognak hangoskodni; ugyanígy tehát hangszóróból elmondhatták volna, hogy mihez tartsuk magunkat. Ez nem történt meg. Ha tehát egy megállapodást csak az egyik oldal ad át nekünk, akkor nekünk azt kell elhiggyük. Ahhoz kell tartanunk magunkat. A rendőrök közül egy se jött oda, vagy egy se mondta, hogy jó, ha mi ezt meg ezt csináljuk, ha mi ezt megtesszük, akkor utána ez meg ez lesz. Ezek után a médiában folyamatosan azt nyomták, hogy mi nem engedtük oda őket, és a terület tele volt szúró-vágó fegyverekkel. Egyébként az is bizonyítja, hogy eleve nem akarták betartani a megállapodást, hogy eszük ágában sem volt idehozni a beléptető kapukat. Hoztak helyettük vízágyút.

 

*

 

(Válaszol: Molnár Tamás, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006. ügyvivője)

 

- Valóban így volt, hogy a rendőrséggel kötött megállapodás szerint minden sátornál maradhatott egy-egy személy?

 

- Így. A rendőrség a következőkben szegte meg a megállapodást: egyrészt az elénk rakott, három méter magas paravánnal, másrészt a kordonnal, harmadrészt nem hajnal kettőre jöttek, hanem már éjfélkor itt voltak, negyedrészt pedig valóban minden sátorban bent maradhatott egy ember.

 

*

 

(Válaszol Gonda László, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 egyik vezetője)

 

- Tűzszerészek jöttek?

 

- Végül jöttek, s arról volt szó, hogy öten együtt megyünk be velük.

 

- Valaki itt elmondta, hogy Takács András még nekik, a biztonságiaknak sem mutatta meg a szerződést, hogy mi van benne.

 

- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem is vállalni kell egy dologban a felelősséget. 22-én este tíz óra tájban, 11 felé minket, vezetőket Lapid Lajos  dandártábornok kihívott, és átadott Takács Andrásnak egy papírt. Rá volt írva, hogy nem nyilvános, s ez még alá is volt húzva. Takács András ezt a papírt - amelyet én a mai napig nem olvastam –, zsebre vágta. És én őt másnapig nem is láttam. Én azt tudtam, hogy a végső megállapodás szerint a kordont például az úthoz közel fogják rakni, s nem vágják ketté vele a teret. S ez köszönhető volt annak, a jó Istennek, hogy én Sólyom Lászlót a Magyar Tudományos Akadémián tartott 56-os konferencián meg tudtam szólítani. 22-én este itt volt egy hölgy, aki ott volt az akadémia dísztermében, és elmondta, hogy Sólyom László kétszer is behívta a testőrét és egy rövid jegyzetet adott  át neki. Aztán történt, hogy magához hívatta Petréteit, beszélt vele, és aztán  történt, hogy a vezérkari főnökét is ide küldte tájékozódni. A közvélemény semmit nem tud erről, de én megtudtam, mi a kocsinak a rendszáma, amellyel idejöttek, s innen tudom, hogy itt volt a teljes kíséretével, a színpad mögött. Tény, hogy nagyon sokat köszönhetünk Sólyom Lászlónak, például hogy nem napokkal előbb vertek ki minket innen.

 

- De ez óvatlanná is tehette Önöket, hiszen nem gondolhatták volna, hogy a köztársasági elnököt is becsapják.

 

- Ez már a vége volt. De nem voltunk könnyelműek, csak úgy gondoltuk, hogy hiteles emberekkel tudunk tárgyalni, akik belátják, hogy nem lehet a tüntetők számát száz főben korlátozni; nem lehet, hogy lebontsuk a sátrakat, hiszen emberek a nap huszonnégy óráját itt töltötték, ezért volt szükségük szerszámokra, csőkulcsokra – a csőkulcsot fegyvernek minősíteni, gátlástalan hazudozás… Szóval a Lapiddal megegyeztünk, hogy nem a Rákóczi-szobornál húzzák a kordont, hanem kint a járdánál, a villamos sínnél, át kell helyeznünk a vécéket, és ki kell ürítenünk a területet körülbelül egy-másfél órára. Éjféltől el kell kezdeni, legkésőbb két órára ki kell üríteni a területet. Akkor még arról volt szó, hogy a sátrakból is mindent ki kell szedni, és addig, amíg a különleges biztonságot igénylő személyek, tehát az államfők itt vannak, addig elkülönített helyen kell tárolni. Ebbe beleegyeztünk, tehát hogy éjjel kettőtől másnap 3 óráig átadjuk így a teret. Akik tehát itt aludtak, azok vállalták, hogy az otthonukat átengedik, csak azért, hogy meglegyen a biztonság. Viszont bármekkora számban tartózkodhatunk a téren. Másnap, vagyis 22-én este tíz órakor, fél tizenegykor kerestem az Andrást, hogy jöjjön már ide, intézkedni kell, az emberekkel meg kell beszélni a dolgot. A hírTV-nek nyolc felé adtam egy interjút. Kérdezték, mitől félek. Mondtam, hogy attól félek, hogy ha nem beszélünk hamarosan az emberekkel, hogy el kell hagynunk a teret, hiszen a szavát adta rá Lapid Lajos dandártábornok, hogy átvizsgálás után visszamehetünk, akkor itt baj lesz, mert az embereket váratlanul érinti. Az embereket lelkileg fel kell készíteni. Takács Andrást nem lehetett elérni, nem lehetett tízkor, tizenegykor elérni, hanem megjelent röviddel éjfél előtt, és kitört a palotaforradalom. Az emberek becsapva érezték magukat. Nem is értem a mai napig sem, hogy miért történt ez? Illetve egy magyarázatom van rá, de engedd meg, hogy ezt ne mondjam el. Mindenkinek a fantáziájára bízom. Az a lényeg, hogy kitört a palotaforradalom, az indulatok elszabadultak, olyan emberek, akikkel azt hittem, lehet józanul beszélni, váratlanul megmerevedtek, s erőszakkal is meg akarták védeni a területet.

 

- Provokátorok lehettek közöttük?

 

- Ennek az egész rendezvénynek, a vezetőségnek becslésem szerint az egyharmada…. Nem tudom, mekkora része, de az biztos, hogy nagyon sok téglát érzek, akik a háttérben együttműködtek a hatalommal.

 

*

 

- Akkor éjjel, hajnalban utalt valami a provokátorok jelenlétére? 

 

- Mi, ötszázan kijöttünk. Mi onnan kívülről semmit nem láttunk. Arra ügyeltünk, hogy végrehajtsuk a kéréseket. Folyamatosan bekiabáltunk, hogy gyertek ki, gyertek ki, hogy végre véget érjen ez a procedúra. Közben egy vízágyú is megjelent, tele lett a Kossuth tér rendőrrel. Annyira, hogy ennyi rendőr ott még soha nem volt. És érdekes módon, az az átvizsgáló kapu sehogy sem akart ide érni.

 

*

 

(Válaszol Gonda László)

 

- Az előbb még itt  volt  valaki, aki bent maradt…

 

- Én tudok egy tanúról, aki bent maradt, de nem árulnám el a nevét. Egy tény: amit a rendőrség állít, az szemen szedett hazugság. Ugyanis azt állítják, hogy mi nem engedtük be őket. Tizenegy ember valóban bent maradt. Nem mind a sátorőrzés miatt, de mivel volt bent ennyi sátor, jogilag mondhatjuk, hogy ők őrizték a sátrakat. Hiszen azt mondták, hogy minden sátornál maradhat egy ember. Ezek az emberek a nagy sátorban összeültek, és semmiféle ellenállást nem fejtettek ki. Takács András is elmondta a Corvin közben, hogy az akkori ügyeletes tiszt megkért minket, hogy nyissuk meg a kerítést, az egyik szegmensét, én adtam tovább, mondjuk úgy, hogy a parancsot, és az emberek minden további nélkül kinyitották. Tehát a rendőröknek nem erőszak ellenében kellett bemenniük, hanem nyitott kapukon. Én próbáltam volna utánunk menni, mert úgy illett volna a megállapodásunk szerint, hogy közülünk legyen ott valaki. Erre rám kiabáltak belülről, hogy nehogy bemenjek, mert azonnal letartóztatnak. Ezek után kint várakoztunk egy-másfél órát. Korábban  még jött is egy ilyen kérdés a parancsnoktól, hogy ki az az öt ember, akit kijelöltünk arra, hogy a tűzszerészekkel bemehetünk. Mi öten tehát ott várakoztunk. Valamikor egy óra múlva megjelentek a tűzszerészek, adjunk utat nekik. Bementek. Akartunk utánuk menni a társainkkal, hát úgy elparancsoltak onnan minket, mintha kirúgtak volna a saját lakásunkból. Körülbelül így éreztük magunkat. És erről nem beszél a magyar média. És nem telt el egy óra, kijött tíz erős ember, meg egy kőkemény parancsnok, és ez azt mondta, hogy ha nem hagyjuk el második felszólításra az egész Kossuth teret, letartóztatnak. Fáber Karcsi volt az egyetlen, aki azt mondta, ő márpedig nem megy el. Nagyon csendes, nagyon jó szándékú gyerek, a Kossuth  téren mindig szorgalmasan dolgozott. Egy kicsit jóhiszemű. Mert én mondtam neki, hogy nincs értelme, hogy itt maradjál, mert letartóztatnak, s nem tudsz nekünk segíteni. Nekünk itt kint kell az emberekben a lelkesedést, a hitet tovább tartani, s valami útmutatást adni. S akkor mi átmentünk az út másik oldalára, s szegényt, annak ellenére, hogy semmi ellenállást nem tanúsított… Civilizált, nyugati országokban elfogadhatatlan, hogy álarcos rendfenntartók leteperik a földre és rátérdepelnek és megbilincselik. Érthetetlen és felháborító. Emberi méltóságában sértették, alázták meg.

 

*

 

- Mit tapasztaltak a 23-i tüntetésen?

 

- Már délelőtt megkezdődött a terelés

 

- Én elmentem innen este, és reggel úgy jöttem ide, hogy azon a bizonyos kapun be fognak engedni. Jöttem, nem engedtek be, mindenhol korlát volt. Ezt még tudomásul vettem, mert nyilván megmondták a rendőröknek, hogy oda senkit ne engedjenek be. De az, hogy innen a korláttól a későbbiekben valóban nyomták ki az embereket a külső utcákba, az már valóban őrült nagy hiba volt. 

 

- Mint a birkákat, úgy tereltek bennünket.

 

*

 

- Ez nem tömegoszlatás volt. Hiszen a tömegoszlatásnak az a célja, hogy eltűnjön a tömeg. Délelőtt fél tizenegykor már veréssel kezdődött a Szabadság téren. Ahol tényleg semmi nem volt. A templom előtt álló emberekbe egyszerűen belement a rendőrség.

 

- Úgy tudom, Novák Elődöt, a Jobbik volt szóvivőjét is megverték. Látta valaki, hogyan történt?

 

- Én ott voltam a közvetlen közelben, öt-tíz méterre.  Az az ember kicsi is, nem lehet több, ötven kilónál, és egy nagy dobot vert elismerésre méltóan. S az egész olyan volt, mint amikor egy nagy sasmadár lecsap az égből s csak utólag látjuk, hogy elvitt egy csirkét. Egyszer csak kinyílt a rendőri sorfal, ketten kiugrottak, az egyik a dobot fogta meg, a másik a lábát kapta el, s mire felocsúdtunk, már vitték a rabszállítóba. Az egyik dobütője ott maradt utána.

 

- Jellegzetes kommandós módszer.

 

- Mit csinált? Miért kapták el?

 

- Semmit. Dobolt.

 

- Biztos behallatszott a Kossuth térre, zavarta a hivatalos ünnepség méltóságát…

 

- Onnan?!

 

- Az egész belvárost kordonokkal zárták le. Egybe terelték a kóválygó embereket. Sem befelé nem engedtek, sem kifelé, egyedül arra ügyeltek, hogy egybe maradjon a tömeg. Ha valaki bement a kocsmába borozgatni, miért kellett onnan kirángatni? Nem az volt nekik a lényeg, hogy eltűnjön az utcáról az úriember?

 

- Ha már a terelésnél tartunk. Mi, rendészek voltunk hátul, mi toltuk magunk előtt az embereket, hogy ne tudják bántalmazni őket, illetve felállítottuk azokat, akik elestek. És egészen „véletlenül” betereltek minket egy olyan utcába, ahol karók százai és boros üvegek voltak előre odakészítve, és hatalmas kábeldobok. Gondolom azért, hogy a felháborodott emberek nekitámadjanak a rendőröknek, hiszen egy előre eltervezett útvonalra tereltek minket. És fel is vették az emberek a botokat, az üvegeket, de hál’ Istennek, sikerült kivenni a kezükből, sikerült jobb belátásra téríteni őket. Szóval, ez is nyilvánvalóan provokáció volt.

 

(Válaszol Gonda László)

 

- Először a Roosevelt térre mentünk, aztán a Bazilikához. Ami a demokrácia alapja. Hogy mi egy spontán tüntetést megtarthatunk. Sem az Európai Unió, sem a strasbourgi bíróság nem engedélyezi a békés spontán tüntetés feloszlatását. A 2002-es hídlezárás óta arra hivatkozik a hatalom, hogy a nem bejelentett tüntetést fel lehet oszlatni. Ez nem igaz, mert a spontán tüntetés is alapvető emberi jog. Ha békés célú. És a miénk békés volt. Békésen végigmentünk aztán a Rákóczi úton, a nagy körúton, a Corvin közbe, s onnan a tömeg egy része vissza ide, a Kossuth térre. S döbbenten konstatálták, hogy le van zárva, s nem csak a Kossuth tér, de a hozzá vezető utak is. Hiszen azt ígérték, hogy délután három órakor, mikor elmennek a külföldi vendégek, megnyitják a teret. Amikor értesültem, hogy nem nyitották meg, elindultam a Fidesz rendezvényre, mert arra gondoltam, hogy ha vége lesz a gyűlésnek, majd csatlakozni fognak a békésen tüntető tömegek egymáshoz. Amikor az Erzsébet térhez értem, láttam, hogy a rendőrök válogatás nélkül lövik a tömegre a könnyfakasztó gránátokat. Az Erzsébet téren, a gödörnél, úgy lőtték össze-vissza, hogy nem is látták, hogy ki hol van, előttem, az orromtól három méterre, vízszintesen repült el egy ilyen gránát. És nem tudtam kijönni a körből.

 

Az Erzsébet téren láttam, amint a fiatalok pajzsul rakták maguk elé a SZABADSÁG feliratot, ezt az álcát, ezt a hazugságot a Budapest a szabadság fővárosa feliratból, amelyet az SZDSZ rakott ki. Le a kalapot a fiatalok előtt! Ennél szebb performanszt ki sem lehetett volna találni: ez volt a szabadságharcosok barikádja a lövöldöző rendőrökkel szemben. Mert amit a rendőrök csináltak, az a terror, a diktatúrák jellemzője. Nem maszkírozott, nem brutális rendőrökkel simán szét lehetett volna oszlatni a tüntetőket. Oda kellett volna engedni a népet a Kossuth térre, mert joga volt ott megemlékezni, s joga volt ott békésen tüntetni. És nem is történt volna az égvilágon semmi, ha nem csapnak be, ha nem hazudnak, ha nem provokálnak. Itt lehetett volna sok százezer ember, s nyugodtan tüntetett volna, ahogy eddig is. Ezek után próbáltam haza menni, mert itt lakom a közelben, a Hajós utcában, de nem tudtam hazamenni, mert nem engedtek át sehol. Hol azt egyik átkelőhöz küldtek el, hol a másikhoz, de át sehol nem engedtek.

 

Hívtak a Magyarok Házába, nem tudtam bemenni, mert az Astoriánál is le volt zárva. Próbáltam az Andrássy úton kimenni, le volt zárva. Minden mellékutca le volt zárva. Ezek a rendőrök egyszerűen, mint a birkákat a karámba, úgy tereltek össze bennünket.

 

Telefonált Karcsi is, a motorosok egyik  vezetője, valahol az Astoria és a Blaha között volt, hogy körbe vagyok zárva, nem tudok kimenni. Végül az Erzsébet-híd felé mentem, mert ott volt leparkolva az autóm, valakinek kölcsön adtam, aki sokat segített nekem a téren. Ott láttam a barikádot, a lelkes fiatalokat. Mondtam nekik, hogy gyerekek, úgy sincs semmi esélyetek, mert pillanatok alatt elsöpörnek benneteket. De hát ez valójában egy szimbolikus barikád volt. Azt is mondtam nekik, hogy ne dobáljátok a téglát, mert semmi értelme. Ott megjelent két-három olyan ember, akikről most nem beszélek, akik nyilvánvalóan provokátorok voltak, akik azt mondták, hogy jönnek a gazdák, akik mindig azt mondják, hogy jönnek a gazdák, de soha  nem jönnek, van néhány kőkemény sameszuk, akik ki akarták tépni a kezemből a megafont, hogy beszélhessenek, azt hazudták, hogy az övéké…

 

- Itt valaki megjegyezte, hogy Körösi Imréről van szó…

 

- Valóban… Szóval mikor a híd felé mentem, már jöttek a hókotrók, az oldalsó utcákba hihetetlen mennyiségben lőtték be a könnygázgránátokat, és olyan borzalmasan erős, maró volt, hogy az nem lehet leírni. Nekem ott mutatta valaki, hogy olyan gránátokat lőttek ki, amilyeneket az Európai Uniós szabályok tiltanak. Tehát  próbáltam elmenni a kocsimért az Erzsébet-híd alá, Pestről nézve tök egyedül álltam a jobb oldalán, amikor szemben velem megjelent körülbelül száz állarcos rohamrendőr. „Én csak a kocsimért szeretnék menni”, mondtam, mire az egyik odakiabált, „Gyere csak, te köcsög, majd megkapod a magadét!”. „De hiszen csak az autómat akarom elhozni”, s akkor valaki jóindulatúan odaszólt, hogy hagyd ott. Volt egy indulat, hogy csak azért is elviszem, milyen jogon akadályoznak meg benne, de hát agyon vernek. Semmi tanú nem volt ott.

*

- Volt esélye a tüntetőknek?

 

- Semmi. Azt hiszem, ezt kimondhatjuk.

 

- Persze. Esélyünk sem volt.

 

- Nem lehet, hogy kommandósok, terrorista-elhárítókat vetettek be?

 

- Nagyon is lehet. Az Alkotmány utcánál oroszul beszélő, magyar egyenruhájú rendőrök várták a tüntetőket.

 

- Ez terjedő pletyka, vagy valamelyikük hallotta is?

 

- Konkrétan hallottuk. Nincs tiltva, hogy magyar rendőrök oroszul beszéljenek, csak kicsi a valószínűsége, hogy magyar rendőr oroszul beszél.

 

*

 

(Válaszol: Rozgics Mária, a Magyar Világ főszerkesztője)

 

- A Kossuth térhez elsőként érkeztünk. Én voltam az, aki odaálltam a sorfal elé egyedül, utána jött oda egy zászlós úriember, hogy tudjanak kijönni a fiatalok, és hátul német, francia és szláv nyelvű vezényszavak hangzottak el több területről.

 

- Ez mikor volt?

 

- 23-án fél három óra után, fél négy fele a Kossuth térnél. Az Alkotmány úton akartunk bejönni.

 

- 23-án nem lehetett odaférni a Kossuth térhez. 

 

- Az Alkotmány utca sarkához, a végéhez mentünk oda, s nem sokára a külső kordont ledöntötték. Akkor a rendőrök elkezdtek szaladni, és akkor nem magyar vezényszavak hangzottak el. Aztán felzárkóztak alakzatba, úgy jöttek vissza, én feltartottam a kezemet, ne üssenek minket, addig a fiatalok hadd menjenek el. És folyamatosan nem lehetett érteni, hogy az autóból milyen vezényszavak hangzanak el, biztos, száz százalék, többen hallottuk, hogy nem magyar vezényszavak. 

 

- Ön is ott volt 23-án hajnalban…

 

- Egy fontos információ ehhez: mi a nagy sátor felállítására birtokvédelmet és fennmaradási engedélyt kértünk. Megkaptuk március 20-ig, viszont a rendőrök ráírták, és ez nagyon fontos:  október 17-én, hogy a tér október 23. és november 4. között műveleti területté lesz nyilvánítva, és akkor nem használhatjuk. Nekünk meg azt hazudták, hogy egyezkedjünk, és csak ki kell jönnünk, de aztán visszamehetünk, holott 17-én már eldöntötték, hogy kihajtanak bennünket. Megvan az eredeti dokumentum, ügyvédnek átadtuk. A másik: amikor kihajtottak bennünket, én az egészségügyi sátorban feküdtem a kórházi ágyon, és hallottam, amikor bejelentették, hogy most mennek ki az utolsók, és Lapid Lajos kiadta a parancsot, hogy azonnal rabszállítókat, és hajtsátok ki őket. A Gergényi hazudott, amikor azt mondta, hogy mindenki arra mehetett, amerre akart. Megmondták, hogy kizárólag a Nyugati és a Zoltán utca felé szabad hajtani őket, és vigyázzatok, hogy a szállodák közelébe ne menjenek. Igyekeztek egybe terelni a csapatot. Szóval ott feküdtem a sátorban, és mindent hallottam. Ez egy előre megtervezett akció volt. Később kaptuk meg az engedélyt, ma reggel adták át az eredeti példányt, s ebből derült ki világosan.

 

*

 

- Most tíz perccel ez előtt jöttem fel a Metróból, s a szemetesek a szemem láttára a magyar nemzeti zászlót tették be a kukába.

 

*

Epilógus

 

A bíróság összesen hét ember szabálysértési ügyét tárgyalta, a rendzavarás miatt indult eljárásokban zömében pénzbüntetést és elzárást szabott ki azokra a személyekre, akik a hatóság felszólítása ellenére nem voltak hajlandók elhagyni a Kossuth teret – közölte a Fővárosi Bíróság sajtótitkársága

 

http://gondola.hu/cikkek/51083