|
„Nem
hagyjuk bántani a mi kis Jeanne d Arc-unkat!” – kapom az egyik e-levelet,
már a tárgyban ezzel a felszólítással. Morvai volna a magyar szabadsághős?
A haza megmentője? Inkább úgy tűnik, a haza megosztója. Aláírásokat
gyűjtenek ellene. Cikkek születnek ellene. Vitafórumokon gyalázzák. Nyakló
nélkül antiszemitázzák és hülyepicsázzák. No meg istenítik mások, ugyanitt.
Az Indexen topikot törölnek, mondván, elszabadult a nyilas hangnem. („Csak
nyugi: a mocskos nyilas duma törlése nem antidemokratikus, hanem nagyon is demokratikus,
de persze tőletek nem várható el ennek megértése, ezért egyelőre
kénytelenek vagytok beletörődni abba, hogy nem a nácik fújják a
passzátszelet ebben az országban.”)
Helyben
vagyunk.
Dúl a
törzsi háború.
Ahogy
rendszerváltozásunk, demokráciaépítésünk legkezdetétől fogva.
Nincs
itt, kérem, semmi új!
Nincs?
*
Kéretik
odafigyelni: nagyon is van!
Morvai
Krisztina egyetemi docens, büntető jogász, az ELTE Büntetőjogi Tanszékének
munkatársa. Nemzetközileg elismert, EU-ban megbecsült emberjogi harcos.
Alapítója és vezetője az október 23-i rendőri fellépés kivizsgálására
létrehozott civil bizottságnak. S nem mellesleg: Baló Györgynek, a kormány
felügyelte köztévé egyik kulcsemberének felesége.
Ki
kinek a kije? Számít valamit? Elvileg nem. Gyakorlatilag annál inkább: a
hitelesség miatt. Fontos például, hogy Hegedűs Zsuzsa az SZDSZ
alapítójának, első elnökének (Kis Jánosnak) volt valaha a felesége:
ugyanis amikor szót emelt a elszaporodó antidemokratikus jelenségek
(hatalmi túlkapások, választási csalárdságok) ellen, nem lehetett
azzal elintézni, hogy „nyilas”, „antiszemita”, „szélsőjobbos”,
„fideszbérenc” és így tovább, „s nyilván csak ezért mondja”.
Demokráciánk,
közös jövőnk leginkább ezen, éppen ezen múlik: lesz-e összességében elég
hitelesség, elég meggyőző erő a hamis gondolatok, közfelfogások – no és az
ezekből táplálkozó kártékony politikák, ficamos törekvések –
„tömegoszlatásához”.
Iszonyatosan
nehéz a feladat.
Hogy
mennyire nehéz, arra bajos volna szemléletesebb példát találni, mint Morvai
Krisztina minapi, Kereszttűzbeli szereplését, egy bizonyos Bánó András, egy
bizonyos Ferenczy Krisztina és egy bizonyos Gréczy Zsolt ellenében. A bő
félórás küzdelem és médiabeli fogadtatásának tárgyilagos elemzése és
leírása szinte önmagában egy világos, beszédes esettanulmány lehetne
elrettentő média- és politikabeli viszonyainkról.
Legyen
elég itt csupán néhány jellemző mozzanat.
A
meghívott vendéggel szemben a balliberális médiahaderő három katonája
foglalt el tüzelőállást. Nem állítom, hogy zsoldosok volnának, inkább
önkéntesek. De ez sem változtat a tárgyszerű lényegen: az első pillanattól
az utolsóig mint elfogult törzsi harcosok viselkedtek. Harci jelszavakat és
törzsi dogmákat hangoztattak. Nem kíváncsiak voltak a vendégre, nem
meghallgatni akarták véleményét, nem tájékozódni akartak, a közönséget meg
tájékoztatni egy – a demokrácia szempontjából – roppant fontos témáról (a
rendőri túlkapások vizsgálatának eddigi eredményeiről), hanem mindent
elkövettek, hogy egy jóelőre elkészített bélyeget („antiszemita”) üssenek
rá.
Mindhárman
foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz a gyurcsányi-kunczei-gergényi
felfogáshoz (és persze sulykolták is nyakló nélkül – azaz legjobb tudásuk
szerint – a nézőközönségbe), hogy a tüntetők (mind, úgy, ahogy voltak)
bizony randalíroztak október 23-án, törtek-zúztak, vasgolyókkal,
hasonlókkal voltak felszerelkezve, Árpádsávos zászlók alatt – azaz nyilas
módra – vonultak, velük szemben tehát nagyon is jogos, sőt, határozottan
kívánatos volt a rendőri fellépés, eddig is, ezután is. És ugyancsak
mindhárman foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz az értelmezéshez, hogy Morvai
Krisztina egyik levelében a „magunkfajta” és a „magukfajta”
megkülönböztetés nem jelent mást, mint kódolt zsidózást.
Tehát
akár innen nézzük Morvait („nyilasok védője”), akár onnan („zsidózó
antiszemita”), a felhevült önkéntesek (zsoldosok?), mondhatni, kutya
kötelességüket teljesítették. Hiszen a mocskos („nyilas”, „antiszemita”) duma törlése (eltakarítása a Föld
színéről) ugyebár nem
antidemokratikus, hanem nagyon is demokratikus, mint ahogy ezt
megtudhattuk az Index vitafórumának cenzoros moderátorától.
Az
észvesztve lövöldöző három törzsi harcos tehát egyáltalán nem valami
elvetemült, aljas figura, csupán meggyőződéses. Megingathatatlan
meggyőződésük, hogy Morvai Krisztina (és minden egyes védence) maga a
Gonosz, aki nem elég, hogy egy kisebbség ellen támad, de még a kisebbséget
óvó államhatalom rendjét is veszélyezteti. Márpedig az ilyen
ellenében nem csak elfogadható, de egyenesen kívánatos az effajta hevület,
éppen az ország, a haza (no meg azért saját kiváltságaik) megmentése
érdekében. Vélekednek.
*
Persze
attól még, hogy mindez megingathatatlan meggyőződésük, még óriásit
tévedhetnek. Mint ahogy tévednek is. Bánó Andrásnak, a Nap-kelte
műsorvezetőjének, már 1992-ben, az Egyenleg hírszerkesztőségének
vezetőjeként is az volt az (üldözési?) mániája, hogy nyilas suhancok
veszélyeztetik az ország békéjét; ezt bizonyítandó, Göncz Árpád
köztársasági elnök elmélyült szónoki hallgatása alá a háromezernyi ötvenhatos
füttyös helyett néhány ráérősen ácsorgó, fekete zubbonyos, gyanús alakot
vágott be, no meg egyetlenegy, Árpád-sávos zászlót lengető, kiabáló
fiatalt. Ilyesféle „kényes” ügyekben Bánó tehát időtlen idők óta betegesen
torzan látja és tálalja a valóságot.
Nem
kevésbé beteges lelkületű, nem kevésbé (üldözési?) mániás szegény Ferenczy
Krisztina sem. Ő sem képes egy pillanatra sem kinézni szellemi-lelki
ketrecéből, egyéni, családi tragédiái (amelynek részleteiről nem tisztem
számot adni) teljességgel megakadályozzák, hogy akár a legkisebb
fogékonyságot is mutassa az átelleni tábor szempontjai, igazságai iránt.
Utolsó porcikájáig hagyja magát átitatni a kormányhatalom sokmilliárdos
költséggel kitenyésztett propagandájával, így keresvén magának – mániájának
– biztonságos langymeleget.
Gréczy
Zsoltnak (a Népszabadságosnak) még nincsenek efféle lelki-testi torzulásai.
Ő egy politikailag ízig-vérig korrekt újságíró egy olyan országban, ahol a
politikailag korrekt követendő normáit jellemzően balliberális és hangsúlyosan
antinacionalista körökben szabják meg (például a Népszabadságnál), s ahol a
helyi Pulitzer-emlékdíjat is kizárólag az ilyesféleképpen korrekt
újságíróknak szokás adományozni. Ha egyszer Gréczyt sem valamiféle családi
hagyomány (pl. vallás, hazafiasság), sem a magasabb rendű igazságokhoz való
egyedi és különleges ragaszkodás nem téríti el a jól bejáratott, ígéretes
úttól, miért is viselkedne másképp, mint ahogy?
*
Mert
hiszen lehetne azért másképp is gondolkodni, másképp is viselkedni.
Elküldtem a Torontóban fészkelő Magyar Rádió producerének és
főszerkesztőjének, Bede Fazekas Zsoltnak a szóban forgó televíziós ütközet
internetes elérhetőségét, valamint a hozzá kapcsolódó írásos anyagokat
(előzményeket). Engedelmével közrebocsátom – közkinccsé teszem – személyes
levele idevágó passzusát:
Elolvastam
mindent, és megnéztük a videót! Mit mondjak, mellbe vágott bennünket. Apám
olyan ideges lett, hogy el is ment lefeküdni. (…) Csak abban reménykedem,
hogy azért ezeknek a tetveknek (a két újságírónak és a műsorvezetőnek)
valaki csak elmondja a véleményét; úgy, hogy minél többen meghallják azt.
Egyébként egy közszolgálati média riportere hogy viselkedhet így?
Dombi,
ez az antiszemitázás már szinte fájdalmat okoz nekem. Komolyan mondom! Én
kétszer is elolvastam Morvai levelét. Egy szóval nem zsidózik. A
„magunkfajta” és a „magukfajta” egyáltalán nem a zsidó és nem-zsidó
párhuzam. Vagy csak én vagyok hülye? Esetleg hülyének
néznek?
Barátsággal,
Bede
Fazekas Zsolt
*
Mindezek
tudatában legfeljebb már csak azt a kérdést tehetjük fel, hogy a magyar
köztelevízió egyik legnézettebb műsorában miért csupán az egyik –
antinacionalista – törzsből verbuválnak harcosokat, kereszttüzelőket?
Gyárfás Tamás producer szereti hangoztatni, hogy hiszen ő válogatna „jobbról”
is, ha volna kit. Ennek némileg ellentmond egy nehezen cáfolható példa,
történetesen a magamé. A mai napig rendszeresen megállítanak az utcán, s
kérdezik, hova tűntem a Kereszttűzben műsorából. Kénytelen vagyok elmesélni
nekik az igazat, csakis az igazat: ahogy közeledtek az országos
választások, úgy ritkítottak ki a képernyőről. Mígnem teljesen eltüntettek.
Választások után aztán megint hívtak. „Elment a hajó”, üzentem vissza.
Tehát
egy színjáték erejéig jó úgy megmutatkozni, mint a szólásszabadság erős
bástyája. Valójában Morvai Krisztinát – és a hozzá hasonlókat – csak azért
hívják be a Nap-keltébe, hogy fenntartsák a hitelesség – a sajtószabadság –
látszatát. Lám, Gréczy Zsoltnak is kapóra jött, hogy – egyébként mint
kérdező – hosszan kifejthette álláspontját (ugyan Morvaival szemben, ám a
nagyközönség okulására) a jól működő hazai sajtószabadságról: ahol bárki
bármit leírhat, elmondhat. Persze ha Gréczy nem volna ennyire tökéletesen
korrekt politikailag, akkor felvetődne benne, hogy valamicskét a megszólalási
arányok és lehetőségek is számítanak. Ha a magyar média túlsúlyos
balliberális része csak fele annyi szót vesztegetett volna arra a
kézcsókra, amit Gyurcsány kapott, mint arra, amelyet Orbán kapott, s csak
fele annyi szót vesztegetett volna Gyurcsány lopásaira, mint „Orbán
bányájá”-ra, könnyen lehet, ma más lenne a miniszterelnök.
*
A
helyzet azonban adva van, s ha Morvai Krisztina egyáltalán el akar jutni
gondolataival a magyar nagyközönséghez, akkor be kell mennie a Nap-keltébe,
s ott három politikailag korrekt, újságíróilag azonban tökéletesen
inkorrekt médiaharcossal kell felvennie a küzdelmet. A tét voltaképp
óriási.
Híveket
kell szereznie az igazi szabadság, az igazi demokrácia világának. Most
éppen nem az ún. nemzeti táborból, mert itt már (vagy még, ellenzéki
pozícióból) elég jól átlátják az összefüggést a hatalom hazugságai,
erőszakos, törvénytelen fellépései és az országromlás között. Hanem a másik
táborból, illetve a táborok közt lebegő, ide-oda csapódó bizonytalanok
köréből.
A túloldali
törzsi harcosok megnyerésére, persze, szinte semmi remény. Az ún. kognitív
disszonancia jelensége szinte korlátlanul érvényesül náluk: egész
életfelfogásuk legfontosabb sarokpontjait kellene elvetniük abban a
pillanatban, amikor hinnének Morvai Krisztinának. Személyes tapasztalataim,
benyomásaim alapján állítom például, hogy Bodor Pál (Diurnus) tisztességes
ember. Tehát nem a tisztességen múlik, hanem valami egészen máson, hogy nem
látja meg Morvai Krisztinában a szabadság, a demokrácia nagyon okos, nagyon
felkészült és valóban áldozatos harcosát. Ehelyett Morvai Krisztina
„apropóján” ilyesféléket ír:
Sajnálom,
hogy először előnytelen fotó jelent meg Morvai Krisztináról. A kép
összezavarta a politikai ábrát. Most végre jó arcképét láttam egy lapban.
Csinos, nyílt, magabiztos, bátran mosolygó asszony. (Endre László se volt
ellenszenves fickó.) Tökéletesen érteni fogja e reprint legendát.
Megnyerő
embernek tűnt a magas rangú főtiszt is, akit nemrég rehabilitáltak illetékesek.
Nagyon szeretném látni annak a bizonyára ugyancsak egyenes tartású
férfiúnak a fényképét – nevezzük ma Szemes Mihálynak – akivel családilag
távoli ismerősök vagyunk. Állítólag ő ölte meg magukfajta nagyapámat,
léczfalvi (és sepsizaláni, gidófalvi, márkosfalvi) Bodor Pált, aki az
erdélyi Agrártakarék-pénztár vezérigazgatója volt marosvásárhelyi
székhellyel. A színház és az irodalom volt a mániája. (…) A nyilasok
nem ismerték az öregembert, az „ellenséges állampolgár apját” – irtózatosan
összeverték, majd agyonlőtték. Kékgolyó utcai lakásán rövidesen a
nagyanyámat is (a Vígszínházban kezdte színésznői pályáját) agyonlőtték,
mert (rákműtét utáni transzban) a belépő nyilas fegyveresek láttán, eltűnt
fia-férje miatt felkiáltott: végre itt vannak az oroszok. Véres hálóingében
a szanatórium parkjában temették el – ahol születtem és gyerekkoromat
töltöttem.
Gyilkosát
(a lapok szerint Szemes Mihályt) a Népbíróság ítélte el. A tárgyalás
anyagát még nem leltem föl, semmit nem ellenőrizhettem. De kiderül, miért
lettem baloldali. Meg író, újságíró. Azért is, mert Romániában csak a
baloldal állt ki 44 után a magyar (és minden) kisebbség mellett. Egy
ideig. Ennyit arról, hogy magunkfajta, magukfajta.
*
Mondhatnám
én is: ennyit arról,
miért tehet meg bármit Gyurcsány, Demszky, Gergényi és a többi
„büntetlenül”, miért nem az ő torkukat akarják átharapni a Bánók,
Ferenczyk, Gréczyk, Bodorok (Várkonyi Tiborok, Szilágyi Ákosok stb.), hanem
Morvai Krisztináét (Orbán Viktorét stb.). És ennyit arról, hogy miért
látnak ők minden „magukfajta-magunkfajta” különbségtételben egy
holokausztos epizódot vagy magát az egész holocaustot, s miért nem látja és
miért nem gondolja ugyanebben ugyanezt akár Morvai Krisztina, akár Bede
Fazakas Zsolt, vagy bárki, aki a Lényegre, az Egészre, az Egyre figyel, s
nem az ördögöt keresi, lesi mindenütt, minden mozzanatban, minden
zörrenésben, minden jelképben (turulban, Trianonban, zászlóban, kokárdában,
Erdélyben, nemzetben, hazában, és így tovább, és így tovább).
Sajnos
a holokauszt direkt és indirekt hatásegyüttese – legfőképp a
nacionalizmustól való kiterjedt félelem, sőt, rettegés – a mai napig
meghatározója politikai életünknek (erről szól A törzsi háború természetrajza – a rendszerváltozás Magyarországán
című könyvem). Kitüntetett szerepe teszi lehetővé, hogy balliberális
körökből lelkileg amúgy kevésbé érintettek politikai fegyverként vessék be
a másik tábor (a jobb-, illetve nemzeti oldal) ellen. Szerencsére azonban –
ezt is évtizedeim tapasztalatai alapján állítom – összességében a túloldalon
is, illetve a hányódó bizonytalanok között is jóval több a jó szóra
hallgató, valódi értelemre, tisztességre odafigyelő ember, mint a
reménytelenül elvetemült, reménytelenül javíthatatlan (a kognitív
disszonancia miatt valójában gondolkodásképtelen) alak.
És
éppen ebben rejlik Morvai Krisztina nagy feladata, küldetése – s
mindannyiunk páratlan lehetősége. Hiszen egy szokványos földi halandó
hamar térdre zuhan egy olyan tűzcsapástól, amilyet Bánóék követtek el; az
ilyen földi halandón hívei, törzsbeli társai legfeljebb sajnálkozni tudnak,
ő pedig lelkesíteni, bátorítani őket nem tudja, s főleg nem tud más
körökből egyetlen hívet sem szerezni magának, nemes céljainak, elszánt
küzdelméhez.
Ám
Morvai Krisztina, éppen mert egy pillanatig meg nem rendült a fergeteges
össztűzben, éppen mert véges-végig helyén volt az esze is, a szíve is
(neki, Baló-feleségnek!), szóval ő óriási örömöt, elégtételt okozott
mindazoknak, akiket vagy akiknek valakijét 56 emlékére megkergették,
megverték, őrizetbe vették, dutyiba dugták; és feledhetetlen élményt
nyújtott mindazoknak, akik láttak már jobb sorsra érdemes politikusokat,
közszereplőket orra bukni az elementáris médiacsapásban, s most alig
akartak hinni a szemüknek: ettől a „csinos,
nyílt, magabiztos, bátran mosolygó asszony”-tól Bánó és
csapata bizony – ahogy az Index „jobbos” topiknyitója fogalmazott – bentégett a Kereszttűzben.
A
politikailag ártatlanabb, képzetlenebb bizonytalanok ebből a súlyos égésből
persze semmit nem érzékeltek. Annyira azonban ők sem vakok, hogy ne lássák,
ne érzékeljék: ezt az asszonyt nem sikerült lelőni, legyőzni. Ezek a
bizonytalanok leginkább az erősek, a győztesek mellé csapódnak; nem
kedvelik a politikai hullákat, a gyengéket, a bizonytalankodókat. Kedvelik
viszont az amazonok szépségét, talán kevésbé a szabadságharcosok
elszántságát, valamivel jobban a közszereplők szellemi magabiztosságát.
Aztán
van még itt egy elég jelentős értelmiségi réteg, amelyik valóban elég
értelmes és elég felelősségteljes ahhoz, hogy a nyilvánvaló bűnnel, erkölcstelenséggel,
jogsértéssel, törvénytelenséggel – vagyis mindenféle országrontással és
országrontóval – szemben azoknak szorítson, azokkal szövetkezzen, akik az
országrontó Hatalom ellenében is az igazságért küzdenek. Közülük sokan a
Védegyletbe tömörültek, a törzsi háború viszonylatait tekintve tehát inkább
a Senki földjén tanyáznak, semmint a parlamenti pártok (főképp az MSZP és
az SZDSZ, illetve a Fidesz) által felügyelt törzsi hadszíntereken. Egyikük
írásából idézek most egy bővebb passzust (Schiffer András: Párt a
betonban), rögtön hangsúlyozva, hogy a cikk a balliberálisok egyik szellemi
kirakatában jelent meg, az Élet és Irodalomban, márpedig ha itt jelent meg,
akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a kognitív disszonancia
szerepét, a félelmekből, előítéletekből, fals érzésekből táplálkozó
gondolkodás jelentőségét nem szabad túlbecsülni!
Idén
október 23-án az ellenszegülőkkel és barikádépítőkkel szemben – a hatályos
jogszabályok alapján – a rendőrségnek joga és kötelessége volt nemcsak
fellépnie, de kényszerintézkedéseket is foganatosítania. A rendőrségi
fellépés azonban olyan szinten vált aránytalanná, hogy alapjaiban ingatta
meg a jogállami intézményekbe vetett bizalmat. Élő, egyenes adásban
láthattuk, amint a földön fekvő, megbilincselt tüntető testébe az összes
arra járó egyenruhás rúg egy méretest. Gergényi rendőrkapitány másnap ezt
úgy kommentálta, hogy tömegoszlatás közben a rendőr belebotlik ebbe-abba. A
youtube.com oldalról most is letölthető videók arról tanúskodnak, hogy a
Deák téren átvonuló rendőrök – minden előzmény nélkül – maguk kezdtek
vaktában utcaköveket hajigálni. A rendkívül heterogén tiltakozó tömegre
fejmagasságban szórták a gumilövedékeket. Az egyik mellékutcában, az
összecsapásoktól távol egy bolttulajdonos egymagában tartott hazafelé,
amikor a rendőrsorfal előbb elzárta előle! az eltávozási utat, majd egy
adag gumilövedéket eresztettek bele. Ma még kétséges, hogy sikerül-e
megmenteni szeme világát... A törvényesen megtartott Fidesz-gyűlés
résztvevői apokaliptikus körülmények között hagyhatták el a helyszínt. A
mentelmi jogát igazoló Révész Máriusz országgyűlési képviselőt
eszméletlenre verték a rend őrei. Az elkövetők személyazonosságáról sem
Révész képviselő, sem a karhatalmi agresszió más áldozatai nem tudtak
számot adni, mivel az intézkedő terminátorok maszkot viseltek, azonosító
jelvényt azonban – a törvényi előírás dacára – nem. A világhálón keringő
felvételeken az is jól látható, hogy 23-án éjszaka a Váci utcában
magányosan ácsorgó és üldögélő személyeket vertek cipóra és hagytak
sorsukra a Gergényi-huszárok. A főkapitány és a miniszterelnök még aznap
teljesen törvényesnek minősítette a 23-i rendőri fellépést. A koalíciós
kormány feje később azért létrehozott egy bizottságot az „események”
kivizsgálására, s abba elhívta Vörösmarti Mihályt,! a BM Forradalmi Rendőri
Ezred parancsnokát is, aki a jogállami időszámítás előtt – egyebek közt – a
demokratikus ellenzék tüntetései kapcsán szerzett felbecsülhetetlen értékű
tömegoszlatási tapasztalatokat.
*
Ha viszont nem értékeljük túl a kognitív disszonancia
szerepét, a félelmekből, előítéletekből, fals érzésekből táplálkozó
gondolkodás jelentőségét, akkor – a másik oldalról – Morvai Krisztina
állhatatos szabadságharcát, ennek várható hasznát, eredményességét sem
szabad alábecsülni, attól félve, hogy ilyen köztelevíziós magyar világban
úgysem lesz, úgysem lehet elég követője, elég segítője, elég harcostársa.
Éppen az efféle, most idézett példa elő-előfordulása bizonyítja
legékesebben, hogy a törzsekben is, és a törzsek közötti Senki földjén is
van fogékonyság az igazi liberálisként, igazi demokrataként való
gondolkodásra, viselkedésre. Márpedig ha van, akkor csak egyet kívánhatunk
Morvai Krisztinának: győzze hittel, győzze erővel, győzze elszántsággal!
Legyen ő a mi kis Jeanne d Arc-unk!
Magunkfajtáké
és magukfajtáké.
|