|
Humanista embergyűlölők?
Az egész
Gyurcsány-jelenség, és ennek keretein belül az október 23-i rendőri
brutalitás fogadtatásának talán legkülönösebb és leváratlanabb mozzanata az
az elementáris buzgalom volt, ahogy a szabad demokraták első emberei
kiálltak a felelősök védelmében, illetve beszálltak az áldozatok
megvádolásába. Vajh’, hova illant a felkent emberi jogi harcosok minden
maradék tisztessége? Írható mindez a hatalomszeretet számlájára? Aligha.
Hiszen a nagyobbik kormánypárt tagjai, a szocialisták sem szeretik kevésbé
a hatalmat, mégsem vetemedtek akkora hazugságra, mint az SZDSZ elnöke („Nem
nevezhetők békés tüntetőknek, akik Molotov-koktélokkal, vasgolyókkal,
fejszékkel grasszálnak Budapest utcáin”), s nem is könyörögtek olyan
hosszan és hangosan a rendőrkapitánynak, hogy maradjon, brutalitásáért (na
jó: brutalitása után) még meg is jutalmazva (ki is tüntetve) őt, miként ezt
a szabad demokrata főpolgármester cselekedte.
S vajon
legfőbb, a maga humanizmusát, egyetemes tisztességét, emberségét hangoztató
vitapartneremnek, Kerekes Sándornak véletlenül vág egybe a véleménye a
szabad demokratákéval?
„Szinte
axiomatikus különbség közöttünk – írtam neki első és egyetlen reakcióként
az itt, a gondolán is megjelent levelére –, hogy én nem tudok úgy humanista
lenni, hogy közben csőcseléknek lássam a joggal elégedetlenkedőket.”
Ugyancsak
röviden s tömören válaszolt: „Elégedetlenkedés - rombolás, próbáljunk
disztingválni!”
Vajon mi
lehet az oka s magyarázata, hogy egy humanista (Kerekes Sándor) esetünkben
egészen csekélyke hajlandóságot sem mutat arra, hogy az indulatok mögé
pillantson, hogy a maga sokszínűségében, a maga árnyalt valóságában nézze
és lássa a tömeget? Hogy lehet, hogy eszébe sem villan, neki, a
baloldalinak, a liberális szószólónak a nehezen cáfolható ellenérv, s nekem
kell figyelmeztetnem rá: „A Bastille lerombolása egy nemzet ünnepe, kedves
Sándor!”. „Jó példa” – feleli; ám véletlenül sem azt, hogy „Jé, tényleg!”,
vagy: „Igaz, ami igaz! Mostantól másképp látom 2006. október 23. tüntető,
háborgó népét!” Semmi ilyesmit nem mond, mert Kerekes Sándor őszinte ember,
s csak akkor mondaná, ha így gondolná.
De nem
tudja így gondolni, képtelen így látni! Erőnek erejével megakadályozza
ebben valami. De vajon mi?
Érdekellentét?
Maleczki
József barátom azért nem osztja derűlátásomat, mert szerinte megrögzött
idealista vagyok. Például akkor, amikor így vélekedem: „Megfigyeléseim,
tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a két törzs
egyedeinek ellenségeskedését sokkal inkább hiedelmek, félreértések,
félelmek, kulturális szokások, családi hagyományok táplálják, semmint igazi
érdekellentétek”. Ő inkább az ellenkezőjéről van meggyőződve, s erre
történelmi példát is hoz: az első világháborúban, amikor a központi
hatalmak győzelemre állva békejobbot kínáltak az antantnak - ám az antant
ezt elutasította. „Ha egyszer megérted – írja Maleczki –, hogy miért volt
ez így, akkor értheted csak meg igazán a magyarországi törzsi háború
lényegét és a zsidókérdést is – addig nem”.
Nem csak
az első, de a második világháború különös alakulásában is szerepet
játszhattak zsidó kötődésű pénz- (és nem csak pénz-) központok sajátos
megfontolásai; ilyenre magam is hozok példát A törzsi háború természetrajza
– a rendszerváltozás Magyarországán című könyvemben. Ám e szervezeteknek –
megfontolásaiknak és érdekeiknek – csak nagyon áttételesen van közük ahhoz,
hogy Kerekes Sándor hogyan gondolkodik. Valóban személyes tapasztalataim
(nem egyszer baráti, őszinte beszélgetések) alapján állítom, s csakugyan
teljes meggyőződéssel: a zsidósághoz így-úgy kötődve Kerekes Sándor nem
valamiféle zsidó világszervezetek fizetett ügynöke vagy megbízott
szószólója, amint hogy általában világbeli és itthoni társai sem azok,
egyszerűen botorság ilyet gondolni. Nem azért gondolja és mondja ő sem, a
többi sem a Kossuth tériekről, hogy csőcselék, mert felsőbb parancsra
tenné, vagy mert érdekében állna. Egyáltalán. Hanem azért mondja, mert
őszintén így gondolja. Ez a „szent” meggyőződése.
„Hogy
őszinte legyek, felszisszentem, amikor megtudtam, hogy beszéltél ott” –
árulja el valóban őszintén itt, a gondolán megjelent válaszában. De neki
nem elég, hogy kifejezze megrökönyödését, azt is szeretné, ha azt az embert
(engem), akivel ő barátként szóba áll, ne kelljen a gyűlöletes
„csőcselékhez”, valamiféle antiszemitázó (zsidózó) hordához hozzáképzelnie.
Szinte kérve kér, hogy határolódjak el ettől a „slampos, mosdatlan,
bárdolatlan” tömegtől, s legalább most, csak néhány hónap múltán, a
nyilvánvaló, „szánalmas kudarc” után szórjak hamut a fejemre és sajnálkozzak,
amiért nevemet adtam hozzá. „Ha most még nem is, egy vagy két év múlva be
fogod látni – jósolja reménykedve Kerekes Sándor –, hogy a Kossuth téri
epizód és ami követte, nem volt egyéb, mint egy tipikusan magyar, komikusan
elcseszett puccskísérlet, melyet a kitervezői nem mertek személyesen
vállalni, ezért inkább az összecsődített sokaságra tolva a felelősséget,
úgy tettek, mintha a »Nemzet« kívánságára cselekednének.”
Félelmi
logika
Hátborzongató
tisztaságában bomlik ki előttünk a félelemből táplálkozó, valóságtól
elrugaszkodó, kificamodott logika minden eleme, kelléke.
Hiszen
gondoljuk csak meg!
1989-90-ban
szippantunk egy nagyot a friss levegőből, és szavazatunkkal beszállunk a
rendszerváltoztatásba, a demokráciaépítésbe, az erkölcsi és anyagi
megújulásba. Pufajkás és D-209-es epizódok után jön egy KISZ-mozgalmár, aki
múltból szerzett kapcsolati tőkéjét, ebül szerzett pénztőkéjét és minden
gátlástalanságát mozgósítva (beleértve egy éppenséggel nem elcseszett,
feljebbvalója és pátyolgatója elleni puccsot is) egyenesen a
miniszterelnöki székbe emelteti magát, megszerezvén ezzel a Magyarországon
legnagyobb hatalommal járó közjogi méltóságot. Közérdekű adatokat
elhallgatva, meghamisítva, adócsökkenést s ezer mást hamisan ígérve, s
ezzel a választókat törvénytelen, csalárd módon, tudatosan megtévesztve
újra választási győzelemre segíti a szocialistákat, újra kormányhoz
juttatja őket és a szabad demokratákat, vagyis azokat, akiknek
koalíciójáról ő maga mondja el ama bizonyos hangfelvételen feketén-fehéren,
hogy négy évig nem csináltak semmit, viszont hazudtak reggeltől estig. S
hogy ez volt az egyetlen kendőzetlen igazmondása Gyurcsány Ferencnek,
amióta a politika színterére lépett, azt azóta már a külföldi, független
elemzők Magyarországra vonatkozó, lesújtó gazdasági mutatói is híven
igazolják.
Demokráciában,
demokratikus fejjel gondolkodva, vajon mi az egyetlen logikus lépés egy
ilyen helyzetre?
A heves
tiltakozás! A közfigyelmet felkelteni, felrázni igyekvő hangos, zajos
tüntetés! A hatalom, békés, kitartó ostroma – akár a Kossuth tériek módján!
Tehát,
kedves Kerekes Sándor, nemhogy esetleg egy-két év múlva, de soha sem fogom
tudni belátni, hogy ne lett volna szabad nevemet adni a Kossuth téri
tüntetéshez. Nem valamiféle makacsságból, szent konokságból nem fogom,
hanem azért nem, mert a lehető legtisztább logikával cselekedtem, a lehető
legtisztességesebb megfontolásból; és nem pedig valamiféle vétkes,
felelőtlen meggondolatlanságból, ahogy Te szeretnéd hinni, remélni.
Hiszen
lehet-e ennyi (gyurcsányi) gátlástalanság, ennyi politikai manipuláció,
ennyi cinizmus ellen szépelegve hadakozni? Vajon jobbra fordulhat-e egy
szemernyit is az ország sorsa, ha népe megfogadja a legújabb szocialista
tanácsot: tavasszal ne az utcán tüntessen (Gyurcsány és kormánya ellen),
inkább fát ültessen! Azaz: ne éljen demokratikus jogaival, ne mondja, ne
harsogja, hogy baja, gondja, elege van, inkább fákkal bíbelődjön,
kertészkedjen, ültetgessen, gulyást zabáljon (régi, szép
gulyáskommunizmus!), amíg még futja rá egyáltalán, csöndben, magában!
Ebből, az
effajta meghunyászkodásból soha, de soha nem lesz egészséges demokrácia,
soha nem lehet virágzó Magyarország!
Nem
felétlenül kell ezt felismernie Kádár itt maradt, agymosott népének. A
tudatlanságából hasznot húzó, valóban érdek- és hatalom vezérelt kék-vörös
politikai garnitúrának pedig – amely, lám, most is egy emberként állt össze
a notórius törvényszegő, esküszegő és szószegő védelmében – mindig
fontosabbak a pillanatnyi haszonszerzési lehetőségek, mint a bizonytalan hosszútávúak.
Ám Kerekes
Sándor nem tartozik sem ebbe, sem abba a körbe. Harminc éve él Kanadában,
demokráciában, s ezt éppen a Kádár-rendszer helyett választotta.
Lakik ám
ott másvalaki is, ugyancsak magyar, ugyancsak hosszú évtizedek óta, s
ugyancsak a Kádár-rendszer helyett választotta Nyugat demokráciáját: Bede
Fazekas Zsolt, a torontói Magyar Rádió producere, főszerkesztője. Ő aztán a
Kossuth tériek, a Gyurcsány ellen felkelők minden elkeseredését, minden
dühét a sajátjaként élte át! Igazságosnak és kívánatosnak tartotta és
tartja a tiltakozást. Magyarország elemi érdekének.
S esze
ágában sincs csőcselékről, összeesküvésről, orbáni puccskísérletről
vizionálni. Agyában úgy állnak össze dolgok, ok-okozat sorrendjében, ahogy
a valóságban vannak: a Hatalom átvágta a Népet, a Hatalom lezüllesztette,
végveszélybe sodorta Magyarországot, a Nép végre kezdi felismerni,
megelégelni, tiltakozik, lázad, mentené, ami még menthető.
Hála
Istennek!
Ám Kerekes
Sándor mégsem hálás ezért Istennek. Akármennyire logikus, helytálló, igazán
demokratikus és igazán liberális, igazán emberséges és igazán tisztességes
gondolatmenet is ez, s akármily emberséges és tisztességes is maga Kerekes
Sándor, ez a színtiszta logika az ő fejében megbicsaklik, kificamodik, az
ellentétére vált.
A
tiltakozókból megvezetett csőcselék lesz, a szónokokból súlyosan
megtévesztettek, a hatalomból és „rendfenntartóiból”, brutális népverőkből
és népnyúzókból az ország megmentői.
Csak mert
voltak a téren, akik zsidóztak…
A
félelem vására
Valóban voltak.
Nem akarnám azt mondani, hogy „Na és?”. De mint tüntető, mint önkéntes
résztvevő, kéretlen szónok; másfelől pedig mint elfogulatlanságra, logikus
gondolkodásra törekvő elme, fenntartom, hogy ez a zsidózás úgy aránylott a
demonstráció valódi okához és irányához, mint bögöly a lóhoz. S amióta
olvastam a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 ügyvivőjének nyilatkozatát,
különösen így gondolom.
Gonda
László abból az alkalomból adott interjút a Nemzeti Hírhálónak, hogy immár
130. napja tüntettek a Kossuth tériek. „Ügyvivőként a feladatom –
nyilatkozta –, hogy a felszólalások színvonalát védjem, a médiában
képviseljem hitünket, céljainkat, bajtársaimat. (…) Mint említettem,
egyetlen egyszer történt egy »hiba«, amikor egy ismeretlen felszólaló 50
országgyűlési képviselő nevét fölolvasta, akik 5. ciklusukat töltik a
parlamentben, amihez hozzáfűzte, hogy ebből 15 »zsidó«, amire a
álballiberális politikum és a média persze azonnal rácsapott (…) De ez az
egész nem erről szól, az ismeretlen felszólalót el is küldtük, soha nem is
jött vissza. Sokan a médiában »zsidó listákat « kezdtek emlegetni, holott
nekem és a bizottságnak ehhez semmi köze nem volt. Az MNB 2006 elsődleges
célja a Gyurcsány kormány lemondatása. A valódi rendszerváltás és a
1944.március 19-én megszakadt jogfolytonosság visszaállítása a végső cél.
És végre egy államforma fölépítése, amelyet a nép szuverén választ és nem
egy hazaáruló, puccsoló banda vagy idegen hatalom erőltet ránk egy nem
szabad, megszállt országban.”
Gondolhatnánk,
persze, azt is, hogy sokkal nagyobb szerepet játszik a tiltakozásban a
zsidógyűlölet, csak épp ügyesen titkolják. S én vagyok a naiv, amikor nem
veszem észre (nem akarnám észrevenni), hogy a „hazaáruló, puccsoló banda
vagy idegen hatalom” Gondánál sem más, mind kódolt zsidózás. Ám akkor mit
kezdjünk Laufer Gábor véleményével, akinek ugyancsak meggyőződése, hogy a
függetlenség „el lett adva néhány milliárd euróért”, s a jelenben „csak
szimbolikus jelentősége van annak, hogy Gyurcsány vezeti az országot, vagy
Orbán, vagy akárki más”, hiszen „akárki van a kormányban, ezeket
teljesíteni kényszerül”. „… mi nem annyira a zsidóságunkhoz kötődünk –
habár ahhoz is –, mint inkább a humanizmusunkhoz, egyetemes
tisztességünkhöz és emberségünkhöz” – vélekedik saját magáról és Laufer
Gáborról Kerekes Sándor.
No de
miért nem tud ugyanígy vélekedni a Kossuth tériekről?
Azt
hihetnénk, hogy azért nem, mert a Nemzet, a Haza hangos szószólói,
hungarista csőcselékbe verődve, egyszer már tevékenyen hozzájárultak zsidók
százezreinek kiirtásához, pusztításához. Van is ebben igazság.
Kerekes
Sándor maga is ezt írja: „Hiszen az Árpád-sávos zászlók olyan kölykök
kezében vannak, akik életükben nem hallottak, nem hallhattak róluk, amíg
valaki a kezükbe nem adta. Persze, mindjárt a kellő ideológiai útbaigazítással
együtt. Ne áltasd magad! Ez a nacionalizmus még akármi lehet (…). A
legenyhébb kritika ezek után, amit a nacionalista gyűlölködés szítói ellen
felhozhatunk, az az, hogy ócska hipokriták, akik nem csak a nemzetet védik,
miközben a kirekesztésnek és végső soron a kirekesztett megsemmisítésének a
feltételeit teremtik meg.”
Kerekes
Sándor láthatóan mindent-mindent a múlt, s fogalmazzunk még világosabban: a
holokauszt (shoa) szemüvegén keresztül néz és lát. Az ő szavával élve: nem
tud disztingválni. Mindent, de mindent ehhez a tragikus ponthoz viszonyít.
Bármi történjék is, ez a vonatkoztatási pontja.
Ha egy
tömegben Árpád-sávos zászlót, nemzetiszín zászlót lengetnek, akkor ez
tömeg: csőcselék. Ha ez a csőcselék a baloldal ellen mozgolódik, akkor a
társadalmi rendet készül felszámolni, méghozzá felelőtlen nacionalisták
(„ócska hipokriták”) ideológiai útbaigazításával: a „nem eléggé
nacionalisták” (zsidók, mások) kirekesztésére bátorítva, végső soron pedig
a megsemmisítésükre hergelve, uszítva.
Az már
majdnem mindegy, hogy Kerekes Sándor nem feltétlen a mozgolódás (utcai
tüntetés) céljának, inkább csak lehetséges következményének vizionálja a
holokausztot. A rémület, a borzalom ott ül a fejében.
A
fejekben.
Ám hogy
ott legyen, valójában még mozgolódás sem kell. Elegendő, ha „jobboldali”
hatalomátvétel fenyeget, a félelmi logika ugyanúgy beindul. Hiszen Popper
Péter még a tüntetések előtt, a választási csatározások hatására írta Egy
illúzió halála című könyvét, s benne mégis erről hallucinál: „A csőcselék csapatokba
verődve kóborol és támad, ha biztos fölényben érzi magát”. Kérdezi is tőle
minap egy újságíró: „Prognózisnak szánta?”. „Nem, noha nem leptek meg
túlságosan az események” – válaszolja Popper Péter.
Hogyan is
lephették volna meg, hiszen fejében ott áll készen, örökké készenlétben a
„vészforgatókönyv”, azaz egy újabb vészkorszak örök, múlhatatlan látomása.
Nincs az az atyaúristen, akit ez a látomás el ne torzítana. A tüntetés
résztvevői egy ilyen látomásos elmének csakis ostobák, céltalanok, hőzöngők
lehetnek. „Inkább az ostobaság döbbentett meg – folytatta mondandóját
Popper. – Ötvenhatra hivatkoztak, csakhogy annak a forradalomnak világos
céljai voltak. De a tavalyi októberi hőzöngők mit akartak? Néztem Sas
József szilveszteri kabaréját. Két úriember nemzeti slafrokban üvölti:
»Monnyon le!« »Ki mondjon le, és miért?« »Nem tudjuk, de monnyon le!«
Telitalálat” – vélekedik Popper.
Én meg
csak ámulok-bámulok. A négy és féléves kisfiam tudja, hogy Gyurcsány
mondjon le, méghozzá azért, mert hazudott. Popper Péter, a tudós, nem
tudja. Sas József sem tudja…
Nos,
nagyon úgy tűnik, hogy a holokauszt miatt nem tudják tudni.
De még
inkább: a holokausztüzlet miatt.
Nem,
nem, shoa?
Egyetemi
professzorunk meglehetősen szarkasztikusan fogalmaz, de ettől még alighanem
igaza van: „A valamikor nagyjából egységes zsidóság a 19. század második
felétől egyre szakadozottabbá válik. Mondhatni – bizonyos álláspontról –
idegesítően sokszínűvé. (…) Ha valamilyen egységet akarok (…), meg kell
találnom a közös nevezőt, s ez kézenfekvően lesz a shoa.”
Idevágó
könyvemben (A törzsi háború természetrajzában) foglalkozom ezzel a
részkérdéssel: hogyan vált az amúgy nemes célú, kívánatos
holokauszt-megemlékezés (shoa: soha többé!) anyagi és politikai szempontból
üzletté. A holokausztbiznisz ilyen-olyan művelői kihasználják azt az egyébként
egészségesnek mondható bűntudatot, amely a jólelkű emberek millióiban,
milliárdjaiban támad: ha ezek a milliók, milliárdok felfigyelnek is a
visszaélésre, a shoával való seftelésre, akkor sem teszik szóvá, hiszen
csak nem fogják a zsidókat (és nem zsidókat) igaz gyászukban az átélt
borzalmakhoz képest ilyen „semmiségekkel” zaklatni.
Ha
felfigyelünk arra, hogy a kicsinyke Izrael – pontosabban az amerikai
Izrael-lobbi – milyen meghökkentő mértékben képes befolyásolni a legnagyobb
katonai és gazdasági hatalom, az Amerikai Egyesült Államok kül- és
belpolitikáját, akkor nagyjából képet alkothatunk arról, mekkora a tét –
vagyis mekkora a jóhiszemű hallgatás, a „politikai korrektség” ára.
De
felfigyelhetünk egy Magyarországra vonatkozó, aprócska hírre is: „Évente
40-50 történelem- és magyartanár, illetve újságíró utazhat Jeruzsálembe az
izraeli holokauszt-kutatás legfontosabb intézetébe. A továbbképzés már évek
óta folyik, Hiller István [oktatási miniszter] jeruzsálemi látogatásán
azonban megegyeztek a program folytatásáról és kibővítéséről is.”
(Net-Hírlap, 2007. január 16.)
Hol van
ebben a politikai üzlet (hogy a haszonnak most csak erről a részéről
beszéljünk)?
Mondhatnánk,
ott, hogy ez a páratlan nagy számban mozgósított tanár és újságíró
igazabbul fog beszélni, írni, emlékezni a holokausztról, s ezért majd
kevesebb antiszemita, rasszista, idegengyűlölő lesz kis hazánkban. Vagy
akár ott, hogy ha az arab-zsidó ellentét további éleződése miatt
élhetetlenné válna Izrael, Magyarország kellőképpen felvilágosított
lakossága könnyebben befogadná az onnan menekülőket. Akár ez, akár az volna
igaz, mindkettő üdvözlendő volna. (Nacionalista barátaim „kedvéért”
megerősítem: üdvözlendő. A maga helyén egyszer majd ezt is kifejtem.)
Ám
egyelőre itt sokkal-sokkal többről, jóval nagyobb tétekről van szó!
Méghozzá mindezekről: kik vezethetik, hogyan vezethetik Magyarországot?
Lesz-e, lehet-e egyszer még igazi demokráciánk? Lesz-e nemzetünk? S ezzel
szorosan összefüggve: lesz-e virágzó – vagy legalább élhető Magyarországunk?
Ugyanis a
holokausztban fogant gondolkodás – legyen bár átitatva akár gyásszal,
rémülettel, gyűlölettel, akár bűntudattal – képes arra, hogy teljesen
felülírja a demokratikus gondolkodást. A tárgyilagos, józan ítéletalkotást.
Éppen amiatt, mert oly erős a késztetése minden más szempont elvetésére. A
maga abszolutizálására. A kiindulási és végpontként való önmeghatározásra.
E
holokausztos közgondolkodás tehát ilyen értelemben a demokrácia testén
növekvő hatalmas antidemokratikus daganat. S már nem is feltétlen
jóindulatú.
Maroknyi
zsidó, ám sok millió antinacionalista
„Rendben
van, beszéljünk újra zsidókról, ha már egyszer ezt nem lehet elkerülni,
bármiről legyen is szó” – fakad ki Kerekes Sándor a vitairatában, s
hozzáteszi: „Rettenetes kisebbségi érzés szükséges azt hinni, hogy a
maroknyi zsidó, az elnyomorított cigányság vagy a minden mással elfoglalt
EU egyébbel sem törődik, mint a magyarok tönkretételével.”
Határozottan
leszögezem: ebben egyetértek Kerekes Sándorral.
De ebben
is:
„Minden
gyűlöletet és megvetést megszolgált az, aki ezt a kisebbségi érzést nem
csak támogatja, de erősíti, szorgalmazza, és ami a legaljasabb, ebből
magának politikai tőkét próbál gründolni.”
S itt is,
mindegyik szót akár én is mondhatnám:
„Feltéve,
de meg nem engedve, hogy zsidók is vannak a felelősök között, akiket a
jelenlegi helyzetért hibáztatni lehet, akkor is: nem a zsidóság
testületileg, hanem azok a személyek egyénileg tartoznak felelősséggel. De!
DE! Amikor a felelősségvonásra kerülne sor, bűnükül rónák-e fel zsidóságukat?
Ugye nem? Nem a zsidóságuk, hanem a magatartásuk a bűn.”
Annál
különösebb, hogy mindezekből aztán Kerekes olyan következtetésre jut,
amelyet a legkevésbé sem tudok elfogadni:
„Ezért a
zsidóságról szólni a politikai kontextusban a legnagyobb ostobaság.”
A törzsi
háború természetrajzában bővebben is kifejtem, ezért itt inkább csak
jelzem: élesen meg kell különböztetnünk a zsidóságról, illetve a zsidókról
való elmélkedés két síkját.
Nincs
értelme senki ember fiáról firtatni, hogy zsidó-e, vagy nem. Ugyanis nincs
olyan jellemvonás, nincs olyan szemlélet, nincs olyan gondolkodásmód, amely
csak a zsidókra volna jellemző.
De van
értelme azon elmélkedni, hogy van-e olyan gondolkodásmód, magatartás, amely
a zsidóságra inkább jellemző (például: antinacionalizmus), s ennek milyen
politikai következményei vannak, illetve lehetnek.
Nyilvánvaló,
hogy a második síkon való eligazodáshoz mégiscsak szükség van egyénekre
vonatkozó adatokra. A gondolkodó ember – ha valóban el akarja kerülni a
tisztességtelen firtatást – kétféle adatforrásra hagyatkozhat. Egyfelől
kihasználhatja (kihasználja), hogy vannak olyanok, akik nem rejtik véka alá
zsidó származásukat, vallásukat, identitásukat, kötődésüket, de még
témánkba vágó véleményüket sem. Másfelől pedig kihasználhatja
(kihasználja), hogy fellelhetők olyan szociológiai felmérések (például
Kovács Andrásé), amelyeket célirányosan a zsidóság köreiben végeztek, s
ugyancsak választ adnak a témánkba vágó kérdéseinkre. Például arra, hogy
milyen szerepet játszik a holokauszt a hazai zsidóság önazonosságában,
baloldali kötődésében, jobboldal-ellenességében. Ha ugyanis kiderül, hogy
erőset, s ha kiderül, hogy a bűntudaton s az együttérzésen keresztül a
magyar választók számottevő része viszonylag könnyűszerrel a jobboldal („nemzeti”
oldal) ellen hangolható és a baloldal („antinacionalisták”) mellé
állítható, akkor bizony ezzel a következménnyel minden felelős
gondolkodónak, minden igaz demokratának szembe kell néznie. Mert lehet,
hogy a zsidósághoz így-úgy kötődők „maroknyian” vannak (talán
nyolcvanezren?), ám antinacionalistából – no meg baloldali
kényszerszavazóból – akár milliónyian is vannak.
Korszakos
felismerések, beismerések
Amíg nem
ismerjük fel s nem ismerjük be, hogy a farka csóválja a kutyát:
irracionális érzelmek, eltúlzott félelmek torzítják el közgondolkodásunkat,
határozzák meg szavazatainkat; addig megállítani sem lehet a szellemi,
erkölcsi és anyagi (gazdasági) romlást, s Magyarország törzsi háború
sújtotta övezet marad.
Ezért hát:
lehet-e számomra örömtelibb hír, mint hogy a balliberális tábor egyik
értelmiségi kiválósága, mondhatni jelképe, Lengyel László legújabban
rátévedt arra az útra, amelyen magam már évek óta járok, igencsak
magányosan.
Egyebek
közt ezt írja Lengyel László, nem is akárhol megjelent eszmefuttatásában
(Két forgatókönyv, Népszabadság, 2007. január 7.):
„A
baloldali és liberális törzsszavazók 1992-93 óta abban a hitben élnek, hogy
a jobboldal először 1944-ben, a magyar holokauszttal és a nemzetvesztő
háborús politikával veszítette el jogát az ország irányítására (…) De ennél
is mélyebb a törzsszavazók érzelmi érintettsége: a jobboldal mindenkor
készen áll arra, hogy megismételje 1944-es antiszemita és 1990-es
baloldalellenes szereplését [mármint e törzsszavazók szerint]. A »soha
többet Orbánt« érzületre 2002-ben és 2006-ban építhetett a baloldal
politikai osztálya. Orbán Viktor minden megmoccanása életre galvanizálja a
Gyurcsány Ferenc melletti érzelmeket: valakinek meg kell fékeznie az
életveszélyes jobboldalt.” (az én kiemeléseim – VDGy)
Így
gondolkodik tehát a balliberális oldal. S hogy még sokáig így gondolkodjon,
nagyon is megéri gondoskodni erről – akár Gyurcsány Ferencnek is. Politikai
pályájának figyelemmel kísérői újra és újra megtapasztalhatták, milyen
módszeresen, milyen tudatosan építi önmagáról az „antinacionalista”,
„antifasiszta”, „anti-antiszemita” imázst (hozzá keverve a „modern”-t, a
„haladó”-t), másfelől viszont milyen módszeresen építi-terjeszti legfőbb
politikai ellenlábasairól (Orbán Viktorról, a Fideszről) mindennek
ellenkezőjét. Nincs egyetlen esély, amelyet a kormányfő e tekintetben
kihagyna. Ha Bush elnökhöz látogat, akkor ott „derül ki”, hogy Orbán
mekkora „antiszemita”, de ha épp saját magát (no meg az országot) kívánja
szembesíti önmagával, tévedéseivel, hibáival (ld. Szembenézés,
Népszabadság-melléklet, 2007. január 26.), mondandójának legsarkosabb,
legmarkánsabb részét ugyancsak a Fidesz szélsőségességének bizonygatása
teszi ki.
A Fidesz –
hozza fizetett hirdetésben ország-világ tudtára – „mára antiliberális,
populista, radikális nemzeti politikai alakulat” lett. „…klasszikus
értelemben ma nehezen tekinthető konzervatív pártnak, sokkal inkább igaz rá
a nacionalista, populista, Nyugat-ellenes és nemegyszer antiszemitizmussal
operáló Csurka István egykori megfogalmazása: se bal, se jobb, hanem
magyar”. Hazánkban ezekben az években „nem a mérsékelt középpártok
parlamenti váltógazdálkodása zajlik, hanem bal- és jobbközép pártok
demokratikus koalíciója vív kiélezett küzdelmet a demokratikus
alapkonszenzust egyre inkább elutasító radikális, populista párttal, a
Fidesszel. E küzdelem szélsőséges megnyilvánulásait is láthattuk az őszi
események során”.
Csak aki
legalább valamelyest jártas a média és a politika világában, az képes
átlátni, milyen ördögi tudatossággal lettek felépítve ezek a mondatok,
milyen megfontolt manipulációs szándék húzódik mögöttük. Nem, dehogy
állítja a balliberálisok miniszterelnöke, hogy a Fidesz antiszemita volna,
csak épp azt üzeni a gyanútlan vagy épp zaklatott elméknek, hogy a
legnagyobb ellenzéki párt így-úgy egylényegű az „antiszemita” Csurka Istvánnal,
a modern Magyarország, a haladás, a demokrácia ádáz ellenfelével. Nem a
rendőrség és megbízóik lehető legszélsőségesebb megnyilvánulásait láthattuk
az őszi események során (békés ünneplők és tüntetők brutális bántalmazását,
indokolatlan letartóztatását, elzárását), hanem a Fideszéit (mit kerestek
hívei, egyáltalán emberek, október 23-án az utcán?).
Hogy
valóban nagy fokú tudatosságról van itt szó, mi sem bizonyítja jobban, mint
hogy Gyurcsány Ferenc ugyanebben a „Szembenézésben” voltaképp igazolja azt,
amit az imént Lengyel Lászlótól idéztem (s ebből következőleg: azt is, amit
én A törzsi háború természetrajzában írtam). Szerencsére – az ördögien
elmés, ám betegesen önhitt, valójában iránytű nélküli emberekre jellemző
módon – most sem bírt ellenállni a kitárulkozás gyermekded vágyának.
Amiképp elbüszkélkedett az ideözönlő 23 millió román történetének
kitalálásával is; vagy azzal, hogyan etette meg a szavazókkal Kövér László
nem létező akasztási hajlamát. Mostani opuszában ezt a felismerését osztja
meg országa népével:
„Vannak
olyan közvetlenül, személyesen megélt, vagy a családban áthagyományozott
tragédiák, amelyek még ma is tömegesen hatnak, és szinte törvényszerűen
meghatározzák, ki hova áll a jelenlegi politikai küzdelemben.” (az én
kiemelésem – VDGy)
Márpedig
ha szerinte „szinte törvényszerűen meghatározzák”, akkor biztosak lehetünk
benne, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – és általában a politika,
gátlástalansága mértékében, várható haszna függvényében – mindent el fog
követni, hogy ezekek az áthagyományozott tragédiákat, a hozzájuk kötődő
érzelmeket, félelmeket, bűntudatokat – no és butaságokat – a maga javára
aknázza ki.
És
pontosan ez történik a szemünk előtt. Rendszerváltásunk legkezdete óta.
Fejére
ejtett nemzet
Bizony,
fejére ejtették ezt a nemzetet, ezt az országot, választóit, szavazóit! Azt
bizonygatják unos-untalan, mekkora nacionalista, mekkora antiszemita,
holott ilyen kórosan antinacionalista országot, ennyire önvédelemre
képtelen népet s kórosan nemzetellenes elitet, mint a mienk, közel s távol
nem lehet még egyet találni!
Igazolásképpen
hadd szolgáljak két súlyos, cáfolhatatlan ténnyel.
Noha a rá
vonatkozó törvény határozottan tiltja, hogy a népszavazás kiírása után a
kormány bármilyen módon is befolyásolni próbálja annak eredményét, a magyar
kormány 2004-ben nyílt és zajos, ráadásul hazugságelemekkel átszőtt
kampányt folytatott a külhoni magyarság „befogadása” ellen. Hogy még
világosabban megértsük a magyar kormány magatartásának különösségét és
súlyát, vessük össze vele a románt, a szerbet, a horvátot – vagy akár a
németet és az izraelit. Mindegyikről elmondható, hogy bármilyen színezetű
volt éppen, határozottan ösztönözte határon túl élő nemzettársai kettős
állampolgárságát. Románia kormányát például az sem aggasztotta, hogy Ukrajna
törvényben tiltja állampolgárai számára a kettős állampolgárság státuszát –
az ott élő román nemzetiségűek akadálytalanul kaphattak román
állampolgárságot. Szerbia és Horvátország parlamentje nem sokkal a 2004.
december 5-ei magyar népszavazás után döntött úgy, hogy a külföldön élő
honfitársak – szerb, illetve horvát – állampolgárságot kaphatnak.
Németország és Izrael pedig, mint köztudomású, egykoron még fizetett is a
Ceausescu-rezsimnek azokért a szászokért és zsidókért, akiket Románia a
fejpénz ellenében kiengedett, s akik így német, illetve izraeli
állampolgárrá válhattak.
Egyszóval
legyen szegényebb vagy gazdagabb, kisebb vagy hatalmasabb, békésebb vagy
békétlenebb valamely ország, egyvalamiben soha nem volt vita, soha nem
támadt éles (sőt, semmilyen) belpolitikai csatározás, ez pedig a máshol élő
nemzettársakhoz való kötődés fontossága, természetessége, számukra a
„nemzeti” állampolgárság megadásának magától értetődése. Valóban páratlan –
példa nélküli! – a maga nemében, ahogy a balliberális magyar politika (a
kormány és a kormánypártok képviselői), no meg a népszavazási kérdésben
NEM-mel szavazók vagy nem szavazók megtagadták (kitagadták) saját véreiket.
A másik
sokatmondó, tagadhatatlan tény: a balliberálisok által amúgy szüntelenül
leszélsőségesezett, lenacionalistázott Fidesz minden további nélkül „aláírt
egy biankó csekket” a valóban és okkal nacionalistának tekinthető román
hatalomnak, illetőleg Romániának: úgy szavazta meg szomszédunk uniós
csatlakozását, hogy semmiféle feltételt nem szabott hozzá, semmilyen
garanciát nem kért arra, hogy az ottani népes magyar kisebbségnek az akár
Gyulafehérvárott, akár Trianonban, akár Párizsban megígért, illetve
határozatban, szerződésben rögzített jogait végre érvényesítsék, jogos
követeléseiket (pl. az önrendelkezésre vonatkozókat) végre teljesítsék. Ez
a minden rossznak lehordott, lenacionalistázott, leantiszemitázott,
leszélsőségesezett párt valójában még szólamaiban sem haladja meg kelet- és
nyugat-európai megfelelőit, az ottani nemzeti pártokat, nemhogy tetteiben!
Az, hogy a Fidesz radikális, szélsőséges lenne, ez csak a balliberálisok –
a Gyurcsány-félék – nagy bűvészmutatványa!
Ez a
mutatvány – legalábbis rövid távon – sokat hozott a baloldal konyhájára
(megismételt választási győzelmek, politikai hatalom gazdaságivá alakítása,
gazdasági hatalom politikába való visszaforgatása, közpénzek gátlástalan
megcsapolása), ám annál hatalmasabb veszteségeket okozott a nemzetnek,
népnek, országnak. Ezekről másutt többször s részletesebben is írtam már
(szellemi – értelmiségi - gettók, kétosztatú, pártos média, felelősségre
vonások elmaradása, korrupció virágzása, a nemzetgazdaság legyengítése,
kivéreztetése, piacaink eladása, közvagyonunk eltékozlása, Magyarország
felelőtlen s végzetes eladósítása), ezért itt csak egyetlen, annál
markánsabb példával hozakodnék elő. Méghozzá egy olyannal, amelyre már
többször is felhívtam a figyelmet (nem csak írásban, de képernyőn is).
Mellbevágó adatai, különös módon, mégsem voltak képesek meghaladni a
balliberálisok (antinacionalisták) ingerküszöbét, nem tudták áttörni a
szellemi-érzelmi gettó falát, azaz nem tudtak átjutni a túloldalra, hogy
ott felismerésként, vészjósló fenyegetésként hathassanak, hogy hoznák végre
működésbe az egészséges önvédelmi reflexeket. Ám ez a példa talán most
mégis elég csattanós válasz lesz Kerekes Sándornak arra a felvetésére, hogy
nemzetként, ugyan, ki ellen, mi ellen kellene nekünk védekezni?
„A
külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a feldolgozóiparban, a pénzügyi
szektorban és más szolgáltatásokban a világon egyedülálló jelenség. Az unió
régi tagországaiban ez az arány 10-30 százalék között változik, és a többi
rendszerváltó országban sem közelíti meg a magyarországi arányt” –
állapítja meg 2004-ben Lóránt Károly közgazdász.
„Most már
utolsó Magyarország” – így az Index.hu egyik hírének címe 2007. január
25-én. Majd a rövid hír: „Az ICEG European Center elkészítette legfrissebb
makrogazdasági előrejelzését a nyolc kelet-európai EU-tagról. Az elemzés
lesújtó képet fest Magyarország teljesítményéről: egyetlen olyan adatsor
van, ahol nem hazánk az utolsó.”
Íme hát a
nacionalizmus ellen folytatott honi hadjárat „eredményei”.
Az iménti
„egyedülálló jelenség” okáról egy jeles szakember (Lóránt Károly) a
következőképpen vélekedik:
„Lényegében
ugyanaz a gárda, amelyik negyed százada a hitelfelvétel mellett érvelt,
most könnyedén odadobta a magyar vállalatokat és magyar piacaikat a
multinacionális vállalatoknak. Erre sem a Nemzetközi Valutaalap, sem a
Világbank nem kényszerítette, sőt, a Világbanknál módfelett csodálkoztak
azon a könnyedségen, ahogyan Magyarország felszámolta saját iparát.”
Pedig
mutatványos – törzsi háborús – világunk legnagyobb kára és veszedelme éppen
abban rejlik, hogy lényegét tekintve sem csak ugyanaz a gárda követte el,
amit elkövetett. A sajátos magyar valóságközegben az antinacionalista törzs
sikeresen állította be szélsőséges (elvetemült, alantas) magatartásnak a
nemzeti érdekek igazi védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában
a „nemzeti” pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti érdekeink
közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más európai ország akár bal-,
akár jobboldali pártjai, kormányai.
Az egyik
finn lap (Helsingin Sanomat) azt elemzi (2005-ben), mi lehet az oka annak,
hogy az utóbbi időben több finn nagyvállalat kudarcot vallott, amikor
Norvégiában próbált meg ottani, nemzeti vállalatoknál részvénycsomagokat
szerezni. Az egyik vállalat (Finprom) elemzője szerint „a norvégok azon
nyomban megijednek, mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi vállalkozás
Norvégia infrastruktúrájából akar magának részt szakítani. A szállítási, a
postai, a banki és energiaszektorok adják a társadalom gerincét, és ezekhez
a szférákhoz Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok
kötődnek”.
Más
nemzetek, példás nyugati demokráciák, ugyan, ki ellen, mi ellen védekeznek
olyan bőszen? Százszoros, ezerszeres erővel hozzánk – „veszedelmes
nacionalistákhoz” – képest?
Balek
zsidók, balek antinacionalisták
Másfél
évvel ezelőtt törzsi háborús könyvemben még így fogalmaztam: „Adódik a nagy
kérdés: amíg Magyarország törzsi háborús övezet marad, képes lesz-e valaha
is valódi versenytársa lenni akár uniós társainak, akár a világ más,
fejlett országainak?”
Mára már
ott tartunk – a legújabb, meglehetősen riasztó gazdasági adatok és
kilátások, a kiábrándító kormányzati teljesítmények, a rémisztően
antidemokratikus elitpolitika és züllött közállapotok ismeretében –, hogy a
tévedés legkisebb kockázata nélkül át lehet térni a kérdezésről a
kijelentésre: ha Magyarország törzsi háborús övezet marad, ha
lelkiismeretlen politikusok – cirkuszi mutatványosok – háborítatlan
porondja marad, ha tehát nem erősödik meg mint nemzet és mint demokrácia,
akkor soha nem lesz képes valódi versenytársa lenni akár uniós társainak,
akár a világ más, fejlett országainak.
Lesz
viszont – ha máris nem lett – az erősek és gazdagok kiszolgáltatottja, örök
adósa (adófizetője), sokszoros kizsákmányoltja, bér- és kamatrabszolgája.
Nem tudom
elképzelni, hogy ez akár Kerekes Sándornak, ki Kanadában él, akár Laufer
Gábornak, ki Amerikában, akár az Izraelből már ide menekülteknek vagy ide
menekülendőknek, vagy akár az itthoni balliberális (antinacionalista)
törzsszavazók legtöbbjének érdekében állna. Sokkal inkább vélem azt, hogy
ők valójában áldozatai a saját félelmeiknek, hiszékenységüknek, csúful
becsapottjai – mondhatni: szerencsétlen balekjai – a nagyban játszó
politikai mutatványosoknak.
Nyilván
nehéz megbarátkozni ezzel a felismeréssel. De megéri.
Hiszen
azoknak is kockán forog a hazájuk sorsa, a magyarságuk, a békéjük és a
boldogságuk, akik éppen nem itthon laknak. Ám nem csak eme hazájuk sorsa,
hanem a később maguknak választotté is. Ugyanaz a mutatványos szemlélet –
liberálisnak, demokratikusnak, igazságosnak, humanistának, „korrektnek”
hazudott politika –, amely tönkrevágta Magyarország immunrendszerét, s
elképesztő lejtőre vitte Magyarországot, már az Amerikai Egyesült Államok
társadalmát is kikezdte, nem szólva Izraelről. Mindenütt, ahol hamar
antiszemitakérdést csinálnak minden kritikából, mindenütt, ahol úgy
gondolják, mint Kerekes Sándor, hogy „a zsidóságról szólni a politikai
kontextusban a legnagyobb ostobaság”, mindenütt, ahol a holokauszt bűnének
abszolutizálásával relativizálják a politikai és köztörvényes bűnöket,
mindenütt, ahol így vagy úgy üzletelnek az emberiség egyik szörnyűséges
tragédiájával (ilyen-olyan előnyöket, hasznokat húzva belőle), ott
előbb-utóbb lejtőre kerül az ország.
Nagyon
szoros összefüggés van aközött, hol tart és merre tart Magyarország, és
aközött, hogy a zsidóság elleni bűnök abszolutizálása, állandó előtérben és
napirenden való tartása, mindenek feletti és túli hangoztatása
megbocsáthatóvá tette ’56 sortüzes gyalázatait, valamint az 50 évvel
későbbi karhatalmi brutalitásokat, kitüntethetővé tette a kádári diktatúra
– a kommunizmus – jelképes pilléreit, holott akikre a náci bűnöknek csupán
az árnyéka vetül (legyenek bár matuzsálemi korban), már azoknak is
vezekelniük kell egész életükben. De még ennél is veszedelmesebb
következmény adódik az abszolutizálásból: ha – miként Lengyel László
fogalmaz – „valakinek meg kell fékeznie az életveszélyes jobboldalt”, akkor
az sem számít, ha ez a lehetséges valaki egyébként csal, lop, hazudik,
magyarán politikai és köztörvényes bűnök, erkölcstelenségek, kihágások
sorozatát követi el.
Már most
látható, hogy Amerikának is milyen nagy árat kell fizetnie azért, hogy az
Izrael-lobbi nyomására belement egy hazug háborúba, Irak megszállásába.
És már
most látható, hogy a holokausztüzlet látszólag legnagyobb
kedvezményezettje, Izrael is milyen óriási árat kénytelen fizetni az anyagi
és politikai előnyökért. Bolond az, aki még mindig nem látja, nem hiszi az
összefüggést a szóban forgó „holokausztos” – egyetemi professzorunk
szavával élve: egyelemű – szemlélet és aközött, hogy a zsidó állam legfőbb
közjogi méltóságai keverednek egyre-másra köztörvényes bűnökbe, botrányokba
(ld. korrupció, nemi erőszak).
Nemzet
és demokrácia: nincs más lehetőség
Az
országok (nemzetek) közötti versenyben Magyarország sem akkor nem fogja
tudni megúszni a teljes lecsúszást, a hosszú időre szóló leszakadást, ha
megmarad erőteljes törzsi (nemzeti) kettéosztottsága, sem akkor, ha a
demokráciája (a népfenség érvényesülése) megmarad többé-kevésbé hamis
illúziónak, csekélyke valódi tartalommal csupán.
Nemzet és
demokrácia: nincs más lehetőség.
Nagyon
fontos a kötőszó, az és. Ha nincs (ha nem lesz) nemzeti összefogás,
összetartozás, nincs (nem lesz) demokrácia. Ha kölcsönösen nem erősítjük,
ha kölcsönösen nem töltjük fel tartalommal közös demokráciánkat, ha közösen
nem ügyelünk demokratikus jogainkra és kötelezettségeinkre, nem lesz közös
nemzet. Legfeljebb két nemzet egy hazában. Odavetve igazi, összetartó
nemzeteknek könnyű prédának.
Igaza van
abban Laufer Gábornak, hogy Európának az „öszvér-balos irány” felé
törekedvén Gyurcsány nagyon is megfelel. Ezért „nem háborodtak fel, nem
ítélték el, nem fenyegették Magyarországot szankciókkal”. Európa más népei
és Magyarország között nagyon is éles az érdekellentét: mindenki inkább a
maga javára és inkább a másik kárára igyekszik érvényesülni. Ha valakinek
eddig még lett volna olyasféle illúziója, hogy Európát inkább a közös
szabadságeszmék, semmint a „piszkos anyagiak” (piacbővítés,
versenyképesség-növelés) vezérlik, az most nézzen szembe azzal a szomorú
ténnyel, hogy Románia mindmáig büntetlenül megúszott egy minden elképzelést
felülmúlóan nacionalista, soviniszta tettet: két magyar oktatónak a
Babes-Bolyai Tudományegyetemről való kirúgását, csak mert magyar nyelvű
feliratokat helyeztek ki az egyetem falán! Románia pontosan tudja, hogy
Európában jóformán egyetlen nemzetnek sem fontos a másik nemzet védelme,
sőt erősödése, inkább mindenkinek csak a sajátjáé, ezért a továbbiakban sem
kell túlságosan számítaniuk súlyosabb büntetésekre.
Magyarán:
csakis magunkra hagyatkozhatunk. Nem áltathatjuk magunkat tovább az az
átjárható határokkal, a törvénybe-alkotmányba foglalt egyetemes emberi
szabadságjogok mindenhatóságával .
Ha lesz
nemzet, itt még lehet olyan ország s olyan demokrácia, amilyet voltaképp
mindkét törzsbéliek egyformán akarunk: élhető, lakható, s remélhetőleg
egyszer még virágzó. Ha nem lesz, itt olyan ország lesz, amilyet mások
szeretnének nekünk: gyenge, könnyen ugráltatható, szabadon
kizsákmányolható.
Na
de hogyan?
Na de
hogyan lehetne, hogyan kellene nekiállni a közös építkezésnek?
Hiszen
igaza van Maleczki Józsefnek, hogy itt történelmi léptékű érdekellentétek
feszülnek.
Hiszen
igaza van Laufer Gábornak, hogy itt világnyi tendenciával, a globalizmussal
kell szembefordulni, s talán még abban is, hogy zseninek kell lenni ahhoz,
hogy valaki a globális és a nemzeti létet hatékonyan összekombinálja.
És
egyetemi professzorunknak is alighanem igaza van abban, hogy a (keresztény)
egyetemesség (amely „a nemzeti kultúrákkal együtt lesz gerendája az európai
jellegű világnak”) és a (zsidó) törzsi kultúra „nagyon korlátozottan tud
egymással mit kezdeni”, akkor pedig joggal vetődik fel, „miért kéne
túllépni az egymás mellett élésen, csak azért, hogy aztán az egyik, aki
védekezik, kirekesztőnek legyen nevezhető, a másik meg … tolakodónak?”
Legalábbis
Kerekes Sándor minden egyes szava őt látszik igazolni. Morvai Krisztinát
alantas módon megtámadja egy bolsevik őskövület (nem mondanám, ha
újságíróként nem járna el zavarba ejtően ugyanúgy, mint pártállami
korszakában), ő (mármint Morvai) védekezni merészel ellene, ennél fogva
Kerekes Sándornál rögtön kirekesztő – antiszemita, kútmérgező, náci stb.,
stb. lesz.
Egyáltalán,
hogyan is lehetne túllépni az egymás mellett élésen, amikor Kerekes szerint
minden, a „szeretet politikáját” emlegető, szirupos megnyilatkozás kudarcra
van ítélve, a magyarok összefogása (hogy végre együtt majd sokra visszük),
csak hazug, ostoba propaganda, a mai nacionalista politika és a másik oldal
között sem átjárásnak, sem megegyezésnek nincs helye, mert „ezzel a politikai
erővel egyenlő lenne az ördöggel kötött egyezséggel, és engem – írja
Kerekes – az aggaszt a legjobban, hogy ez a kimondhatatlanul aljas
megegyezés esetleg mégis létrejön”.
Uramisten,
csakugyan! Hogyan is akarhatok én közös nemzetet és közös demokráciát
építeni Kerekes Sándorral, és mindazokkal, akik ördögnek látják (és
bőségesen megadatott eszközeikkel ördögnek festik is le) a hozzájuk képest
másképp gondolkodókat? Nem lenne egyszerűbb erőnek erejével eltávolítani
őket? Kiseperni őket? Örökre kirekeszteni, örökre távol tartani őket?
Őket?
Kiket?
Kerekes
Sándort?
A
zsidókat?
Milyen
zsidókat? A hazafias érzelműeket? Az igaz demokratákat? A másképp érzőket
és másképp gondolkodókat? A szerencsétleneket? A balekokat? Az árulókat? Ki
döntené el, ki Kicsoda? Kinek kell jobbra menni, kinek kell balra? Ki
szeretne még egy holokausztot? Kérem szépen, van olyan hülye itten?
Vagy az
összes antinacionalistával kellene leszámolni? És őket hol találni? A
baloldalon? És mi legyen a nemzeti érzelmű baloldaliakkal? A liberálisok
között? És mi legyen a valóban demokrata érzelmű liberálisokkal? És
egyáltalán, mit kezdjünk a jobboldalra szavazó antinacionalistákkal,
azokkal, akik távolmaradásukkal vagy voksukkal ugyancsak határon túli
testvéreink „befogadása” ellen szavaztak?
Akármily
furcsa, derűlátásom egyik legfőbb forrása a felismerés: nincs igazi
választási lehetőség. Aki nem szándékozik megszökni, legjobb ha megszokja a
gondolatot: együtt kell megpróbálnunk. Akárhogy kapálózik Kerekes Sándor –
és kapálóznak nem csak az egyik, de a másik oldalon is – a közeledés ellen,
én bizony továbbra is, kitartóan kísérletet teszek annak bizonyítására,
hogy van értelme.
Mert van
értelme.
Mert van
érdekazonosság: élhető demokrácia; élhető Magyarország.
Mert van
közös ellenség: a bizonyítottan országrontók, a többszörösen visszaesők.
Mert még
mindig kevesebben vannak az aljanépek: a tudatos országrontók,
nemzetvesztők, összeesküvők, ügynökök, hasonlók, mint a megtévesztettek.
Mert nincs
az az érzelmi és szellemi vakság, amelyből súlyos érvek nyomán, a
valósággal való, kijózanító szembesülések után ne lehetne kigyógyulni.
Nincs az a hazugság, amelyet előbb-utóbb ki ne kezdene a kiáltó igazság.
Alig pár
napja hívott fel egy baloldali civil szervezet vezetője: „Kár, hogy nem ti
győztetek. De csak neked mondom” – teszi hozzá.
Egyelőre
csak nekem mondja. Nemsokára társainak is. Rendszerváltoztató léptékkel
mérve valóban történelmi pillanat: Orbán nacionalista démona hirtelenjében
összezsugorodott az országromboló réméhez képest!
Hét
régióból egy sem hagyta jóvá az egészségügyi miniszter javaslatát…
Ellenállhatatlanul
terjed a megvilágosodás.
Ellenállhatatlanul
nő a keletje a törzsektől független igazságnak. A demokratikus igazságnak.
Már az
SZDSZ-ben is egyre többen tudják és mondják, hogy a Kossuth teret rendőri
önkényre zárva tartani – botrány. Hogy Gyurcsány Szembenézése valójában: a
régi lemez. Lenini út.
Nem lesz,
persze, túl gyors ez a megvilágosodási folyamat. Sokára fogja felismerni
Kerekes Sándor, hogy hiszen a Morvai Krisztinák megvilágosodása, törzseken
felüli és túli tisztessége, bátorsága és eltökéltsége vezethet csak el
egyáltalán az élhető – valóban demokratikus, valóban szabad – élethez. Ma
még meg tudná fojtani egy kanál vízben. Holnap? Holnap észre fogja venni,
hogy Morvai nem magának, inkább a családjának, nem a Fidesznek, hanem az
állampolgároknak keresi a szabad, törvényes, félelemmentes boldogulás
útját. Holnapután pedig már talán azt is észre fogja venni Kerekes Sándor,
hogy erről az útról leszorulnak az igazi (rasszista) antiszemiták, a
hőzöngő (sovén) nacionalisták, és ezen úton azok az emberek szeretnek
járni, akik nem félnek, nem utálkoznak még az ő véleményétől sem, nem
akarják voltaképp vérlázító véleménye miatt a nemzetből kirekeszteni, hanem
megköszönik őszinteségét, hogy ezzel is hozzájárult a helyzet
tisztázásához. S lám, még majd ezt is hozzáfűzik: Legyen máskor is
szerencsénk!
http://www.gondola.hu/cikkek/52639
|