|
Hol volt,
hol nem volt, volt egyszer egy turulmadár, a magyarság egészének ősi, szent jelképe, ezt a
huszadik század zavaros vérzivatarában, annak rendje és módja szerint,
kisajátította a magyarság egy csekélyke töredéke. Eme kicsiny, ám annál
eltökéltebb és elvetemültebb horda haza- és nemzetmentő „isteni
küldetésének” úgy vélt eleget tenni, hogy beszállt a módszeres
emberirtásba. Történt azonban, hogy eme töredék helyére újabb töredék –
újabb horda – nyomult. Emennek küldetése már ember- és emberiségmentésre,
mondhatni: világmegváltásra szólt, méghozzá módszeres
istenhitirtással, magyar- és nemzetpusztítással. Telt, múlt az idő, s ennek
a hordának is kitelt az ideje; ám újabb nem jelent meg a színen, hogy
amannak körmére nézhessen, esetleg néhány hordatagot annak rendje és
módja szerint lefejezzen vagy felakasszon, vagy legalább tisztességes időre
sittre vágjon. Ezért aztán mindenki beszállhatott és be is szállt a maga
módján a demokrácia díszletének ácsolásába, s lett is belőle akkora Bábel,
hogy ennél nagyobb már nem is lehetett volna. Mindenki a maga nyelvét, a
maga törzsének nyelvét érti és beszéli, ezen ordít át a másik oldalra, és
persze odaát az egészből egyetlen kukkot sem értenek. És persze amilyen
nagy a torony, olyan ingatag, és senkinek nem a testi-lelki épülésére vagy
óvására szolgál, hanem mindenkinek – valamennyiünknek – a romlására, biztos
pusztulására.
Szép
reménnyel már csak azok a ritka legények (leányok) kecsegtetnek, akik
legalább héba-hóba becsukják fülüket és szemüket a saját törzsük szólamai
és hókuszpókuszai elől, s hajlandók a túloldalt is a maga önjáró törzsi
valóságában – azaz némi beleérzéssel, empátiával – szemlélni. Ezek a ritka
lények volnának fogalmaim szerint az igazi liberálisok, vagy inkább úgy
mondanám: ez volna fogalmaim szerint a valódi liberális gondolkodás,
világlátás. Erről fogok most mesélni nektek, gyerekek, meg arról, hogy
hogyan jön ide a menóra, a tolerancia, az SZDSZ és tóta w, ám előbb még,
tanulságképpen, elmondanék egy másik történetet.
Hol volt,
hol nem volt, volt egyszer – hála az égnek, van is még – egy jeles költő s
drámaíró barátom, aki végtelenül tisztességes ember lévén (akárcsak
apám) becsületesen (no meg ártatlanul, akárcsak apám) leülte a magáét
ötvenhatért annak idején. Történt, úgy fél évszázad múltán, hogy jeles
barátom ötvenhatról írt darabot, s ezt a Térszínház készült bemutatni. Jött
egy kérő telefonhívás, jó lenne hírt verni az eseménynek. Hát, tényleg jó
lenne, gondoltam, mert balliberális barátaink mind mocskosabb színjátékot
űznek ötvenhat drámájából, amúgy pedig apám a halála előtt nem sokkal arra
kért, hogy írjam meg ötvenhat hiteles történetét, én meg azt feleltem, hogy
írja meg más, olyasvalaki, aki hitelesebb nálam, mert legalább bokáig benne
volt. (Nem úgy mint én, aki éppenhogy négy éves múltam akkor, s csak a
fütyülő golyókra emlékszem, ám az is lehet, hogy ezt is csak képzelem.)
Végre vezekelhetek, gondoltam a telefonhívás nyomán, annál is inkább,
mert kapóra jött a színdarab egy rövid, de velős jelenete. „Volt egy idős
zárkatársam – szól a monológ –, egy vidéki nemzeti bizottság elnöke. Kis
keresztet faragott magának fogkefenyélből. Az egyik hipisnél megtalálták. A
smasszer röhögött, és bedobta a kiblibe. Amikor magunkra maradtunk, a jó
öreg könyékig turkált az undorító szószban, míg a keresztjét ki nem
halászta. (…) Vizünk inni is alig volt. A szerencsétlen nem tudta lemosni
magát, csak a keresztet. Napokig bűzlött a zárka, de ettől a bűztől a
rendszer lett még büdösebb. Máig ideérezni.”
Máris
megvolt írásom főcíme: „Máig ideérezni”. Aztán az alcíme is: „Gyere el,
Feri, a Rongylabdára!” Merthogy ez volt a színdarab címe: Rongylabda. S
merthogy erősen bennem kavargott Gyurcsány Ferenc kegyeletsértő
pojácáskodása a mártír miniszterelnök szobránál („Mondd, Imre, mit tennél
az én helyemben?). Aztán már folyt is ki fejemből a mondandó:
„Máig
ideérezni.” Ezért írtad, Laci, a Rongylabdát. Most fogja bemutatni a
TÉRSZÍNHÁZ. Hogy legyen hova beülni és szagolni.
Mert
sehol másutt nem érezni már azt a jó kis kijózanító, fertelmes szagot.
Mindenütt csak az illatot. „Imre, mit szólnál ahhoz…?” – kérdezi
kedvesen-kedélyesen Ferike, és megpaskolja a mártír arany pofikáját…
Szegény Nagy Imre! Békés idillben kénytelen-kelletlen ácsorog a szépen
ívelő hazugság románcos hídján, ott csacsognak-suhannak el naponta
mellette. De így, hullamereven, nem tud már a nyakára se bökni, dühtől
tajtékozva: „Feri, inkább nem kellett volna felakasztanotok!”
Itt állunk
tehát liberalizmusfejtő kísérletünk egyik stációján, s elkerülhetetlenül
fel kell tennünk a kérdést: minek nevezzük azt a különös fordulatot, hogy
az írás megjelenése után a Térszínház vezetője levelet küldött a cikk
közlőjének, a gondola.hu főszerkesztőjének, egyebek között eme tartalommal:
„Varga
a mai divat előtt hajlongva alpári az említett írásában. Varga cikke a
Térszínház JÓ HÍRNEVÉT sérti. Sérti a készülő darabot és sérti
színházi műhelyünk több mint harmincéves munkáját. Mindezek alapján
nyomatékosan kérem T. Főszerkesztő Urat, hogy Varga Domokos György „Máig
ideérezni" című cikkét azonnal vetesse le a világhálóról.”
Értitek, kedves gyerekek? Itt van előttünk egy igaz ember
(Hegedűs László) igaz műve (Rongylabda), itt van előttünk egy nemes,
harminc évével immár veretes társulat (Térszínház), és itt van egy nekik
tisztelgő és értük szóló, amúgy pedig ilyen-olyan újságíró; és
hármójuk kölcsönös létezésének különös eredménye eme rideg felszólítás,
hogy tüstint vegyenek le a világhálóról.
Ám nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze sincs, s nem is lehet,
az igazi liberalizmushoz; az afféléhez, amely nem csak magának óhajtja a
szabad megnyilvánulás éltető szabadságát, de jó szívvel másoknak is. Amely
nem igyekszik mindenáron a maga képére és a maga ízlésére formálni a
világot. Ha a másik neki túl trágár (vagy túl szagos), odább húzódik; ha
nem annyira, vitába száll vele; de nem siet elnémítani, a szellemi
körforgásból kirekeszteni, virtuálisan megsemmisíteni.
No, gyerekek, akkor most visszafordulhatunk az első meséhez.
Egyszer, amidőn éppen úgy hozta a sors, hogy jobboldali pártok
uralkodtak Budapest főváros XII. kerületében, hogy, hogy nem, egy termetes
turulmadár került a második világháború áldozataira emlékeztető emlékmű
tetejére. Mint közismert – s ezért a szó szaporításása most merőben
felesleges –, menten felharsant a balliberális kórus, követelvén a turul
azonnali eltávolítását. Mondván, a turul a nyilasoké. Eminnen azonnal
visszakiabáltak, hogy nagy tévedés, a turul a magyaroké. A nyilasok csak
kisajátították. Erre megint odaát következtek: a turul akkor is a
nyilasoké, akkor is a zsidók kiirtására emlékeztet, akkor is el kell
távolítani. Mire eminnen: a turul akkor is a magyaroké, akkor se adjuk, ha
kell, a saját testünkkel, vérünkkel védjük!
Így ment és mehetett volna ez az idők végezetéig, ha a
túloldali táborban nem akadt volna egy igazi liberális legény, aki attól
igazi és liberális, mert agyát és jellemét még nem lúgozták ki – zsigereit,
reflexeit nem itatták át és bénították le – a hangzatos törzsi szólamok; s
azért igazi és liberális, mert úgy tűri el a mást – a másságot –, hogy esze
ágában sincs azonosulni vele, sőt, tele szájjal még gúnyolódik is rajta, ám
mégicsak – teljesen félreérthetetlenül – arra szólítja fel táborbelieit:
hagyjátok élni!
Javában Tóta W. Árpádról beszélek, az internetes magyar
világtenger egyik balliberális vezérhajójának, az Indexnek az
újságírójáról. Hogy ne a levegőbe beszéljek, idéznem kell tőle egy
tekintélyes részt Turultolerancia című írásából:
Akkora szerencsém van, hogy időnként elhaladhatok a turul
aurájában, sőt nézegetni is van időm, mivel a turul egy kereszteződést
felügyel, ahol meg kell állni olykor. Az nem vitás, hogy áldozat-emlékműnek
ölég vérbő ötlet, pont olyan, mintha egy Tigris tankot állítanánk fel
holokauszt-emlékműként. De az se vitás, hogy a Tigris tank a maga nemében
szép. Van olyan szép, mint egy Volvo. És a turul is szép abban az
értelemben, hogy egy jó csomó embernek szemlátomást bejön. A turul meg van
koszorúzva mindig, idős bácsikák álldogálnak a tövében, gyertyát gyújtanak,
és szemlátomást élvezik, hogy ott álldogálhatnak, emlékezhetnek a
fiatalságukra, a frontra, a megfagyott bajtársakra, arra, hogy egy szál
csákánnyal várták a szovjetet, meg a seggfejekre, akik ezt megszervezték
nekik, továbbá Karády Katalinra. Csak ők tudják, mi mindenre; meg az
unokájuk, akinek a fejét tömik mindezzel. Aztán hazamennek békében tévézni,
és beveszik a gyógyszert.
És engem mindez a legkevésbé sem zavar. Még senki nem
kergetett oda a turulhoz koszorúzni vagy élőképet alkotni. Van a kerületben
hatszáz ilyen bácsi, akiknek ez fontos. Hadd örüljenek. Másoknak a buziklub
fontos: ők is hadd örüljenek, amíg egyik sem kötelező. Ki kell férnie a
toleranciánkból, hogy kibírjuk a mások turulját.
Nem tudom, kedves gyerekek, hogy értitek-e most már az igazi
liberalizmus lényegét? Mi szeretjük és becsüljük a turult, ezért nyilván
nem örülünk annak, hogy valaki ezt a vonzódásunkat egy napon emlegeti a
buziklubosokéval. Esetleg olyannyira nem örülünk ennek, hogy néhányunk
mindjárt arra gondol, így csak egy szemét zsidónak járhat a feje, ezért
rögtön egy menoratükörrel tromfolunk. Ilyképpen (idézet következik az egyik
hírlistáról):
„Forgassuk ki kicsit tóta w úr szavait, játsszunk el a
gondolattal, ha mondjuk nem egy ősi magyar jelképet gyalázunk, hanem egy
másikat, ugyanebben a stílusban, ugyanezekkel a szavakkal. (…)
Menoratolerancia. (…) Akkora szerencsém van, hogy időnként
elhaladhatok a menóra aurájában, sőt nézegetni is van időm, mivel a menóra
egy kereszteződést felügyel, ahol meg kell állni olykor. Az nem vitás, hogy
áldozat-emlékműnek ölég vérbő ötlet, pont olyan, mintha egy Tigris tankot
állítanánk fel holokauszt-emlékműként. De az se vitás, hogy a Tigris tank a
maga nemében szép. Van olyan szép, mint egy Volvo. És a menóra is szép
abban az értelemben, hogy egy jó csomó embernek szemlátomást bejön.”
És így tovább, és így tovább. Annyiból jók ezek a tükrök, hogy
az erős kontraszt rendszerint kiemeli a hamisságokat, kettős mércéket. Most
azonban rossz helyre lett címezve: tóta w úr ugyanis, ha feltűnt, ha nem,
éppen táborának egyik legkedveltebb szokása, a kettős mércézés ellen
dolgozik. Ha feltűnt, ha nem, az olyasféle kettős mérce ellen berzenkedik,
amilyen a szabad demokratáknak is sajátjuk: a „buzik” bátran házasodjanak,
vállaljanak s neveljenek akár (még) romlatlan gyerekeket is, minden
megengedve, még erőszakos reklámozásuk, gáttalan fesztiválozásuk is; de már
a turulnak vesznie, pusztulnia kell!
Kedves gyerekek, de jó lenne, ha így a mese vége felé erre az
aprónak tűnő, ám annál lényegesebb különbségre felfigyelnétek! Ne
kívánjatok lehetetlent! Elégedjetek meg azzal, sőt, hangosan üdvözöljétek,
ha valaki köti magát a közös játékszabályokhoz. Nem kell, hogy szeresse a
turult, ha nem akarja elvenni tőletek. Nem baj, ha avittnak s idiótának néz
benneteket, ha nem akar erőszakkal sem öregek otthonába, sem
elmegyógyintézetbe zárni benneteket – azazhogy minket. Az ilyentől, bizony
mondom, még az sem lenne baj – hacsak saját magának nem –, ha imígyen
fohászkodna: „Jöjjön el az én országom!” Az igazi liberális nem úgy képzeli
ezt, hogy kitakarítana belőle mindent, ami csak zavarja. Legfeljebb úgy,
hogy nem az Isten, hanem ő van középen – no és mindenki más. Ám ha a szabad
demokraták mondják ugyanezt, azt érdemes fenyegetőleg fogadni. Ha a
szocialista társaiknak nincs egy rossz szavuk sem erre, azt is. Az ő országuk
ugyanis valóban az ő országuk lenne.
Csak az övék.
Turulmentes.
Magyar- és nemzetmentes.
Na, de akkor hol laknánk mi?
|