V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a

 

 

Válogatott írásaim

 

Varga Domokos György

2006. január 26. 15:07

 

 

 

Mi fán terem az igazi liberalizmus?

Mese a turulról, a menoráról, a toleranciáról, tóta w-ről és az szdsz-ről

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy turulmadár, a magyarság egészének ősi, szent jelképe, ezt a huszadik század zavaros vérzivatarában, annak rendje és módja szerint, kisajátította a magyarság egy csekélyke töredéke. Eme kicsiny, ám annál eltökéltebb és elvetemültebb horda haza- és nemzetmentő „isteni küldetésének” úgy vélt eleget tenni, hogy beszállt a módszeres emberirtásba. Történt azonban, hogy eme töredék helyére újabb töredék – újabb horda – nyomult. Emennek küldetése már ember- és emberiségmentésre, mondhatni:  világmegváltásra szólt, méghozzá módszeres istenhitirtással, magyar- és nemzetpusztítással. Telt, múlt az idő, s ennek a hordának is kitelt az ideje; ám újabb nem jelent meg a színen, hogy amannak körmére nézhessen, esetleg néhány hordatagot  annak rendje és módja szerint lefejezzen vagy felakasszon, vagy legalább tisztességes időre sittre vágjon. Ezért aztán mindenki beszállhatott és be is szállt a maga módján a demokrácia díszletének ácsolásába, s lett is belőle akkora Bábel, hogy ennél nagyobb már nem is lehetett volna. Mindenki a maga nyelvét, a maga törzsének nyelvét érti és beszéli, ezen ordít át a másik oldalra, és persze odaát az egészből egyetlen kukkot sem értenek. És persze amilyen nagy a torony, olyan ingatag, és senkinek nem a testi-lelki épülésére vagy óvására szolgál, hanem mindenkinek – valamennyiünknek – a romlására, biztos pusztulására.

Szép reménnyel már csak azok a ritka legények (leányok) kecsegtetnek, akik legalább héba-hóba becsukják fülüket és szemüket a saját törzsük szólamai és hókuszpókuszai elől, s hajlandók a túloldalt is a maga önjáró törzsi valóságában – azaz némi beleérzéssel, empátiával – szemlélni. Ezek a ritka lények volnának fogalmaim szerint az igazi liberálisok, vagy inkább úgy mondanám: ez volna fogalmaim szerint a valódi liberális gondolkodás, világlátás. Erről fogok most mesélni nektek, gyerekek, meg arról, hogy hogyan jön ide a menóra, a tolerancia, az SZDSZ és tóta w, ám előbb még, tanulságképpen, elmondanék egy másik  történetet.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer – hála az égnek, van is még – egy jeles költő s drámaíró  barátom, aki végtelenül tisztességes ember lévén (akárcsak apám) becsületesen (no meg ártatlanul, akárcsak apám) leülte a magáét ötvenhatért annak idején. Történt, úgy fél évszázad múltán, hogy jeles barátom ötvenhatról írt darabot, s ezt a Térszínház készült bemutatni. Jött egy kérő telefonhívás, jó lenne hírt verni az eseménynek. Hát, tényleg jó lenne, gondoltam, mert balliberális barátaink mind mocskosabb színjátékot űznek ötvenhat drámájából, amúgy pedig apám a halála előtt nem sokkal arra kért, hogy írjam meg ötvenhat hiteles történetét, én meg azt feleltem, hogy írja meg más, olyasvalaki, aki hitelesebb nálam, mert legalább bokáig benne volt. (Nem úgy mint én, aki éppenhogy négy éves múltam akkor, s csak a fütyülő golyókra emlékszem, ám az is lehet, hogy ezt is csak képzelem.) Végre vezekelhetek, gondoltam a telefonhívás nyomán,  annál is inkább, mert kapóra jött a színdarab egy rövid, de velős jelenete. „Volt egy idős zárkatársam – szól a monológ –, egy vidéki nemzeti bizottság elnöke. Kis keresztet faragott magának fogkefenyélből. Az egyik hipisnél megtalálták. A smasszer röhögött, és bedobta a kiblibe. Amikor magunkra maradtunk, a jó öreg könyékig turkált az undorító szószban, míg a keresztjét ki nem halászta. (…) Vizünk inni is alig volt. A szerencsétlen nem tudta lemosni magát, csak a keresztet. Napokig bűzlött a zárka, de ettől a bűztől a rendszer lett még büdösebb. Máig ideérezni.”

Máris megvolt írásom főcíme: „Máig ideérezni”. Aztán az alcíme is: „Gyere el, Feri, a Rongylabdára!” Merthogy ez volt a színdarab címe: Rongylabda. S merthogy erősen bennem kavargott Gyurcsány Ferenc kegyeletsértő pojácáskodása a mártír miniszterelnök szobránál („Mondd, Imre, mit tennél az én  helyemben?).  Aztán már folyt is ki fejemből a mondandó:

„Máig ideérezni.” Ezért írtad, Laci, a Rongylabdát. Most fogja bemutatni a TÉRSZÍNHÁZ. Hogy legyen hova beülni és szagolni. 

Mert sehol másutt nem érezni már azt a jó kis kijózanító, fertelmes szagot. Mindenütt csak az illatot. „Imre, mit szólnál ahhoz…?” – kérdezi kedvesen-kedélyesen Ferike, és megpaskolja a mártír arany pofikáját… Szegény Nagy Imre! Békés idillben kénytelen-kelletlen ácsorog a szépen ívelő hazugság románcos hídján, ott csacsognak-suhannak el naponta mellette. De így, hullamereven, nem tud már a nyakára se bökni, dühtől tajtékozva: „Feri, inkább nem kellett volna felakasztanotok!”

Itt állunk tehát liberalizmusfejtő kísérletünk egyik stációján, s elkerülhetetlenül fel kell tennünk a kérdést: minek nevezzük azt a különös fordulatot, hogy az írás megjelenése után a Térszínház vezetője levelet küldött a cikk közlőjének, a gondola.hu főszerkesztőjének, egyebek között eme tartalommal:

„Varga a mai divat előtt hajlongva alpári az említett írásában. Varga cikke a Térszínház JÓ HÍRNEVÉT  sérti. Sérti a készülő darabot és sérti színházi műhelyünk több mint harmincéves munkáját. Mindezek alapján nyomatékosan kérem T. Főszerkesztő Urat, hogy Varga Domokos György „Máig ideérezni" című cikkét azonnal vetesse le a világhálóról.”

Értitek, kedves gyerekek? Itt van előttünk egy igaz ember (Hegedűs László) igaz műve (Rongylabda), itt van előttünk egy nemes, harminc évével immár veretes társulat (Térszínház), és itt van egy nekik tisztelgő és értük szóló, amúgy pedig ilyen-olyan újságíró;  és hármójuk kölcsönös létezésének különös eredménye eme rideg felszólítás, hogy tüstint vegyenek le a világhálóról. 

Ám nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze sincs, s nem is lehet, az igazi liberalizmushoz; az afféléhez, amely nem csak magának óhajtja a szabad megnyilvánulás éltető szabadságát, de jó szívvel másoknak is. Amely nem igyekszik mindenáron a maga képére és a maga ízlésére formálni a világot. Ha a másik neki túl trágár (vagy túl szagos), odább húzódik; ha nem annyira, vitába száll vele; de nem siet elnémítani, a szellemi körforgásból kirekeszteni, virtuálisan megsemmisíteni.

No, gyerekek, akkor most visszafordulhatunk az első meséhez.

Egyszer, amidőn éppen úgy hozta a sors, hogy jobboldali pártok uralkodtak Budapest főváros XII. kerületében, hogy, hogy nem, egy termetes turulmadár került a második világháború áldozataira emlékeztető emlékmű tetejére. Mint közismert – s ezért a szó szaporításása most merőben felesleges –, menten felharsant a balliberális kórus, követelvén a turul azonnali eltávolítását. Mondván, a turul a nyilasoké. Eminnen azonnal visszakiabáltak, hogy nagy tévedés, a turul a magyaroké. A nyilasok csak kisajátították. Erre megint odaát következtek: a turul akkor is a nyilasoké, akkor is a zsidók kiirtására emlékeztet, akkor is el kell távolítani. Mire eminnen: a turul akkor is a magyaroké, akkor se adjuk, ha kell, a saját testünkkel, vérünkkel védjük!

Így ment és mehetett volna ez az idők végezetéig, ha a túloldali táborban nem akadt volna egy igazi liberális legény, aki attól igazi és liberális, mert agyát és jellemét még nem lúgozták ki – zsigereit, reflexeit nem itatták át és bénították le – a hangzatos törzsi szólamok; s azért igazi és liberális, mert úgy tűri el a mást – a másságot –, hogy esze ágában sincs azonosulni vele, sőt, tele szájjal még gúnyolódik is rajta, ám mégicsak – teljesen félreérthetetlenül – arra szólítja fel táborbelieit: hagyjátok élni!

Javában Tóta W. Árpádról beszélek,  az internetes magyar világtenger egyik balliberális  vezérhajójának, az Indexnek az újságírójáról. Hogy ne a levegőbe beszéljek, idéznem kell tőle egy tekintélyes részt Turultolerancia című írásából:

Akkora szerencsém van, hogy időnként elhaladhatok a turul aurájában, sőt nézegetni is van időm, mivel a turul egy kereszteződést felügyel, ahol meg kell állni olykor. Az nem vitás, hogy áldozat-emlékműnek ölég vérbő ötlet, pont olyan, mintha egy Tigris tankot állítanánk fel holokauszt-emlékműként. De az se vitás, hogy a Tigris tank a maga nemében szép. Van olyan szép, mint egy Volvo. És a turul is szép abban az értelemben, hogy egy jó csomó embernek szemlátomást bejön. A turul meg van koszorúzva mindig, idős bácsikák álldogálnak a tövében, gyertyát gyújtanak, és szemlátomást élvezik, hogy ott álldogálhatnak, emlékezhetnek a fiatalságukra, a frontra, a megfagyott bajtársakra, arra, hogy egy szál csákánnyal várták a szovjetet, meg a seggfejekre, akik ezt megszervezték nekik, továbbá Karády Katalinra. Csak ők tudják, mi mindenre; meg az unokájuk, akinek a fejét tömik mindezzel. Aztán hazamennek békében tévézni, és beveszik a gyógyszert.

És engem mindez a legkevésbé sem zavar. Még senki nem kergetett oda a turulhoz koszorúzni vagy élőképet alkotni. Van a kerületben hatszáz ilyen bácsi, akiknek ez fontos. Hadd örüljenek. Másoknak a buziklub fontos: ők is hadd örüljenek, amíg egyik sem kötelező. Ki kell férnie a toleranciánkból, hogy kibírjuk a mások turulját.

Nem tudom, kedves gyerekek, hogy értitek-e most már az igazi liberalizmus lényegét? Mi szeretjük és becsüljük a turult, ezért nyilván nem örülünk annak, hogy valaki ezt a vonzódásunkat egy napon emlegeti a buziklubosokéval. Esetleg olyannyira nem örülünk ennek, hogy néhányunk mindjárt arra gondol, így csak egy szemét zsidónak járhat a feje, ezért rögtön egy menoratükörrel tromfolunk. Ilyképpen (idézet következik az egyik hírlistáról):  

„Forgassuk ki kicsit tóta w úr szavait, játsszunk el a gondolattal, ha mondjuk nem egy ősi magyar jelképet gyalázunk, hanem egy másikat, ugyanebben a stílusban, ugyanezekkel a szavakkal. (…) Menoratolerancia.  (…) Akkora szerencsém van, hogy időnként elhaladhatok a menóra aurájában, sőt nézegetni is van időm, mivel a menóra egy kereszteződést felügyel, ahol meg kell állni olykor. Az nem vitás, hogy áldozat-emlékműnek ölég vérbő ötlet, pont olyan, mintha egy Tigris tankot állítanánk fel holokauszt-emlékműként. De az se vitás, hogy a Tigris tank a maga nemében szép. Van olyan szép, mint egy Volvo. És a menóra is szép abban az értelemben, hogy egy jó csomó embernek szemlátomást bejön.”

És így tovább, és így tovább. Annyiból jók ezek a tükrök, hogy az erős kontraszt rendszerint kiemeli a hamisságokat, kettős mércéket. Most azonban rossz helyre lett címezve: tóta w úr ugyanis, ha feltűnt, ha nem, éppen táborának egyik legkedveltebb szokása, a kettős mércézés ellen dolgozik. Ha feltűnt, ha nem, az olyasféle kettős mérce ellen berzenkedik, amilyen a szabad demokratáknak is sajátjuk: a „buzik” bátran házasodjanak, vállaljanak s neveljenek akár (még) romlatlan gyerekeket is, minden megengedve, még erőszakos reklámozásuk, gáttalan fesztiválozásuk is; de már a turulnak vesznie, pusztulnia kell!

Kedves gyerekek, de jó lenne, ha így a mese vége felé erre az aprónak tűnő, ám annál lényegesebb különbségre felfigyelnétek! Ne kívánjatok lehetetlent! Elégedjetek meg azzal, sőt, hangosan üdvözöljétek, ha valaki köti magát a közös játékszabályokhoz. Nem kell, hogy szeresse a turult, ha nem akarja elvenni tőletek. Nem baj, ha avittnak s idiótának néz benneteket, ha nem akar erőszakkal sem öregek otthonába, sem elmegyógyintézetbe zárni benneteket – azazhogy minket. Az ilyentől, bizony mondom, még az sem lenne baj – hacsak saját magának nem –, ha imígyen fohászkodna: „Jöjjön el az én országom!” Az igazi liberális nem úgy képzeli ezt, hogy kitakarítana belőle mindent, ami csak zavarja. Legfeljebb úgy, hogy nem az Isten, hanem ő van középen – no és mindenki más. Ám ha a szabad demokraták mondják ugyanezt, azt érdemes fenyegetőleg fogadni. Ha a szocialista társaiknak nincs egy rossz szavuk sem erre, azt is. Az ő országuk ugyanis valóban az ő országuk lenne.

Csak az övék.

Turulmentes.

Magyar- és nemzetmentes.

Na, de akkor hol laknánk mi?

 

http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=46251