|
A fontosnak
– vagy mondjuk így: a szokásosnál is fontosabbnak – vélt írásaimról
véglegesítés előtt ki-ki szoktam kérni mások véleményét. Így tettem ezt
Kuliffay Hanna könyvéről szóló hosszabb fejtegetésemmel is (Hazugságok
szárnyain. Egy könyv és egy irányzat, amelyre nagyon oda kell figyelni;
gondola, 2006. július 31.). Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a kapott
vélemény hatására alaposabban hozzá kellene nyúlnom dolgozatomhoz. Most
azonban ezt történt. Ráadásul egy olyan hosszabb rész kimetszésének kívánalma
merült fel, amelyről úgy gondoltam, hogy éppen egy meglehetősen kényes
részletkérdésben bizonyítja kimerítően és cáfolhatatlanul a könyv
szerzőjének igazát.
Kuliffay
Hanna ugyanis erre a következtetésre jutott:
„Az új
világrendet propagáló neokonok legfontosabb célja Izrael határainak
kiterjesztése és általános érdekvédelme. Minden más csak ezután következik.
Ez az elkötelezettség befolyásolja minden országos, sőt globális
döntésüket, ezen alapszik minden ideológiai állásfoglalásuk, politikai tanácsuk
és gyakorlati lépésük is.”
„No,
akkor most álljunk meg egy kicsit!”, írtam erre én. „Nem rugaszkodott-e el
itt Kuliffay az igazságtól? Nem légből kapott gondolatok-e ezek…?”
Néhány
idevágó, rövid lélegzetű érv bemutatása után egy olyan – ráadásul alapos és
hiteles – – tanulmánnyal hozakodtam elő, amely minden elemében Kuliffay
álláspontját látszik igazolni. Egy egyenes és világos gondolkodású, józan
világban természetes volna, hogy egy ilyen kínálkozó érvkészletet a lehető
legteljesebben hasznosítsunk. Bírálóm azonban másképp vélekedett. Azt
javasolta, a szóban forgó részt „úgy, ahogy van, hagyd el”, mert „a rá való
hivatkozás minden alkalommal akkora vihart kavar, hogy az eredeti cikk vagy
könyv állítása és jelentősége eltörpül mellette. Kedvenc trükkje a
kritikusoknak, hogy ahol a két szerző neve megjelenik (ugyanis két kutató jegyzi a tanulmányt – VDGy),
ott attól fogva csak velük foglalkoznak, az ő állításaikat szapulják, aztán
az eredeti írást egészen a végén pár szóval ostoba hőzöngésnek és antiszemita
firkának nyilvánítják”.
Felkért
bírálóm tehát elfogadta annak a nagyon súlyos – politikailag „helytelen”,
azaz „szalonképtelen” – állításnak a helyénvalóságát, hogy „a
neokonok legfontosabb célja Izrael határainak kiterjesztése és általános
érdekvédelme”, attól mégis óvott, hogy a súlyos állítást valóban
alátámasztó tanulmányra a legkevésbé is hivatkozzak. Azt gondolhatnánk,
hogy egy szellemi mazochistával állunk szemben, aki annak örül, ha
álláspontja nem győzedelmeskedhet, ha csúfos vereséget szenvedhet. Ámde
azonnal beláttam igazát: mai közgondolkodásunk nem engedi meg a
„keresetlen” igazmondást. Ha egy könyv nagyszerűségét, alaposságát akarom a
nagyközönségnek bizonyítani, legjobb, ha a legfajsúlyosabb érvekről, a
legfontosabb forrásról hallgatok. Különben fordított hatást érek el:
ahelyett, hogy a mennyekbe meneszteném a ragyogó művet, a pokolig
lejáratom. „Ostoba hőzöngést, antiszemita firkát” csinálok belőle.
Úgy,
ahogy volt, kimetszettem hát a könyvismertetésből a tanulmányra vonatkozó
teljes részt.
Mondhatnám,
jól felfogott érdekből öncenzúráztam.
*
A
könyvismertetés azóta megjelent, s így, észrevétlenül megcsonkítva, talán
kevesebben utasítják el kapásból, s többen értik meg, fogadják el legfőbb
mondandóját: a hazugságok szárnyain csak romlásba lehet repülni; ha nem
előbb, akkor utóbb; olykor teljesen értelmetlen és teljesen kilátástalan
háborúkba. Hasonlóképpen vélekedem azonban az öncenzúráról is: semmilyen
igaz nem maradhat kimondatlanul. Ideig-óráig hallgathatunk, s tekintettel
lehetünk mások érzékenységére, szalonképes – politikailag korrekt –
előítéleteire, és tekintettel lehetünk a magunk és családunk ilyen-olyan
védtelenségére, kiszolgáltatottságára; ám ha soha nem keressük meg a
megfelelő alkalmat és formát meggyőződésünk elmondására… Nos, akkor
tevőlegesen és hatékonyan hozzájárulunk a romlás virágzásához.
Akár a
háborúhoz is.
*
Meggyőződésem,
hogy ha Amerika nem úgy fogadta volna a szóban forgó tanulmányt, ahogy, s
ha a fél világ és benne Magyarország – nem
csak bal fele – nem úgy fogadná az efféle tanulmányokat, ahogy,
akkor a mostani izraeli-libanoni háború is megelőzhető lett volna. A „kánai
menyegzőtől” nem jutottunk volna el a „kánai vérengzésig”. S akkor most
jöjjön végre – „úgy, ahogy van” – a könyvismertetőből kimetszett rész:
Ennél is erőteljesebben igazolja Kuliffay felvetését egy azóta
megjelent tanulmány. A magyar nagyközönség ezúttal is ki másnak, mint Lovas
Istvánnak köszönheti a róla szóló híradást, ismertetést (A terrorizmus
valódi oka. Magyar Nemzet). A tekintélyes tanulmány címe: Az
Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika. Szerzői: John J. Mearsheimer, a
politikai tanulmányok professzora és a Nemzetközi Biztonságpolitika
Programjának igazgatója a Chicagói Egyetemen, valamint Stephen M. Walt, a
Harvard Egyetem és a kormányzással foglalkozó Kennedy Intézet
dékánja.
Nem akárkik tehát.
A szerzők kiindulópontja – tudjuk meg Lovastól – egy
alapvetően zavaró kérdés: „Vajon az Egyesült Államok miért hajlandó arra,
hogy saját biztonságát félretéve egy másik állam érdekeit mozdítsa elő?” A
kérdésre adott feltételes válasz az lehet, hogy a két ország - az Egyesült
Államok és Izrael - közötti kapocs közös stratégiai érdekeken vagy pedig
kényszerítő morális parancsokon alapul. Azonban - mint ahogyan az a
tanulmányból kiderül - egyik feltételezés sem igaz. A valódi válasz az,
hogy Amerika közel-keleti politikáját csaknem teljes egészében az amerikai
belpolitika irányítja, elsősorban az „Izrael lobbi” tevékenysége.
A lobbi magját olyan amerikai zsidók teszik ki, akik napi
életükben jelentős erőfeszítéseket tesznek, hogy Washington politikája
Izrael érdekeit szolgálja. Tevékenységük messze nem csak abban merül ki,
hogy Izrael-barát jelöltekre szavaznak, levelet írnak, pénzzel támogatják
jelöltjeiket és Izrael-barát szervezeteket támogatnak. Sikeres
stratégiájának egyik oszlopa, hogy a kongresszust és a végrehajtó
ágat nyomás alá helyezi: az általa kívánt módon támogassa Izraelt.
A lobbi a Kongresszusban olyan nagy hatalomra tett szert, hogy
– figyelem, szó szerint idézem a tanulmányt ismertető Lovast – a potenciális bírálók egyszerűen nem merik
Izraellel kapcsolatos bírálataikat hangoztatni és azzal kapcsolatban
gyakorlatilag nem is folyik vita. Amely képviselőket vagy
képviselőjelölteket a lobbi nem tekint Izrael barátjának, azok
ellenfeleinek kampányköltségeit finanszírozzák. A lobbi egyébként még azt
sem tűri, hogy az arab-izraeli konfliktusban valaki egyenlő mércével mérjen
és pártatlan legyen. Nem meglepő tehát, olvasható a tanulmányban, ha a
palesztin tárgyalók arról panaszkodnak, hogy a gyakorlatban „két izraeli
csapattal tárgyalnak - az egyik előtt izraeli zászló, a másik előtt
amerikai zászló van”.
A média manipulálása fejezetben az elemzők Közel-Kelet
szakértők adataira hivatkozva azt írják – tudjuk meg szintén Lovastól –,
hogy míg 61 olyan országszerte ismert, befolyásos publicistát tartanak
számon, aki reflexszerűen Izrael-barát, csupán öten vannak, akik
következetesen bírálják az izraeli magatartást vagy arabbarátok. A szerzők
idéznek a CNN hírtelevízió egyik vezetőjét, aki elmondta, hogy alkalmanként
egyetlen nap akár hatezer e-mailt is kap, amelyek kifogásolják, ha egy
tudósítást „Izrael-ellenesnek” ítélnek. Számos szervezet pedig tüntetést
szervez vagy igyekezik rávenni a pénzügyi támogatókat anyagi támogatásuk
visszavonására, ha úgy ítélik meg, hogy egy médium nem a szájuk ízének
megfelelően viszonyul Izraelhez, mint tették ezt a Nemzeti Közszolgálati
Rádióval.
És így tovább, és így tovább.
Még néhány nagyon idevágó, nagyon fontos megállapítás.
Noha nem egy amerikai azt hiszi, hogy a háború az „olaj” miatt
folyt, a szerzők szerint erre nem igazán van közvetlen bizonyíték. Arra
viszont igen, hogy a háborút nagy részt az váltotta ki, hogy Izraelt
biztonságát növeljék.
A lobbi hatása számos fronton okozhat bajt. Azáltal, hogy nem
teszi lehetővé az amerikai vezetőknek: gyakoroljanak nyomást Izraelre az
izraeli-palesztin béke érdekében, a lobbi lehetetlenné tette az
izraeli-palesztin konfliktus befejezését. Ez a helyzet a szélsőségeseknek
erős toborzóeszközt biztosít; növeli a potenciális terroristák és a velük
rokonszenvezők merítési lehetőségét és hozzájárul az iszlám globális
radikalizmusához.
Lovas arról is beszámol, hogy a tanulmány elérését először
lehetővé tevő internetes hírportál (antiwar.com) főszerkesztője (Justin
Raimondo) hosszú, méltató cikkét így fejezi be: e tanulmány
„mérföldkő az amerikai külpolitikáról folytatott vitában. Az emberi
emlékezetben először a Lobbi hatalmát két neves egyetemi tanár
megkérdőjelezte. A Lobbi aktivistái bárhogy igyekeznek majd, Mearsheimert
vagy Waltot nem fogják tudni neonácikként beszennyezni és az sem sikerül
majd nekik, hogy aggodalmaikat »marginális figurák őrjöngéseként«
elmismásolni. Ami a Lobbit illeti, a komédiának vége - és ennek nagyon is
eljött az ideje”.
„Justin Raimondo rossz jósnak bizonyult”, állapítja meg írása
végén Lovas. Eliot Engel New York-i kongresszusi képviselő a tanulmányt
antiszemitának nevezte és kijelentette, hogy „megérdemli az amerikai
nyilvánosság” megvetését. 2006 áprilisában pedig az antiwar.com ezt
közölte: Már nem a Harvard Egyetem Kennedy intézetének dékánja Stephen
Walt, az Izrael-lobbinak az amerikai életre gyakorolt roppant befolyásáról
készült Harvard-tanulmány társszerzője.
*
Az élet tehát, legalábbis látszólag, ugyanúgy folyik tovább:
aki azt hiszi, vége a komédiának, az téved; politikailag korrekt
politikusok „simán”, azaz gátlás nélkül antiszemitának bélyegeznek egy
olyan alapos, körültekintő tanulmányt, amely legalább akkora felelősséget
érez és mutat a zsidók, illetve Izrael sorsa, mint bárki másoké iránt. Az
amerikai nyilvánosság pedig jellemzően nem azok mellé áll, akik állásukat, megélhetésüket kockáztatva azt
mondják, amit igaznak gondolnak, hanem azok mellé, akik azt mondják, amiről
úgy gondolják, politikailag helyes és hasznos. Ám nem lehet-e, hogy eme
jelenségek makacs léte nagyon is szorosan összefügg a izraeli-libanoni
háború mostani, hirtelen kitörésével?
A nyilvánosságra, a nagyközönségre ugyanis nem jellemző, hogy
a bátrakkal szemben a látványosan igazodók pártjára álljon. A
választások ideje, az más, ott szereti az erőst, a harsányat, a lehetséges
vezért követni; de ha egyébként is a hatalommal, a hivatalos állásponttal
rokonszenvezik inkább a szókimondóval szemben, akkor ennek alapos okának
kell lennie.
Például az, hogy jól hangzó szavakkal – hazafias, keresztény
szólamokkal – egyszerűen becsapják, és effélékkel bőségesen találkozhattunk
is Kuliffay könyvének lapjain. Ez azonban aligha lenne elégséges ahhoz,
hogy Amerika népét Izrael (vélt vagy valós) érdekeinek rendelje alá, sőt!
Ehhez ugyanis még legalább két dolog kell.
Egyrészt bűntudat, amely a lelkeket irracionális módon
mozgatja, tereli; másrészt félelem, amely nem engedi kimondani, hogy a
király meztelen.
Kuliffay könyvét, a Hazugságok szárnyaint elemezve jutottam erre
a következtetésre:
Először is: korunk
a kommunikáció világa.
Soha ennyi információhoz nem juthattunk, mint mostanság. Új világunk paradoxona: a sajtó- és
szólásszabadság (önmagában való) jóságának illúziója.
Százszor könnyebb azt a tömeget becsapni s mozdulatlanságra bírni, amelyik
ott fogja a kezében a „világjáró” távirányítót.
Másodszor: korunk a
szabadság világa. A két szuperhatalom közül a nyíltan
diktatórikus szűnt meg, a demokratikus maradt meg a világ trónján. Új világunk paradoxona: a demokrácia mint
intézményrendszer (önmagában való) jóságának illúziója. Százszor könnyebb azt a tömeget megvezetni, amelyik úgy véli, hogy az ő
akarata szerint, de legalábbis a jóváhagyásával zajlanak körülötte a
dolgok.
S végül harmadszor: korunk
a „politikai korrektség” világa. Új világunk paradoxona: a „politikailag helyénvaló” igazságának
illúziója. Azt hisszük, hogy valóban a terrorizmus ellen
harcolunk, ha azok mellé állunk, akik a terrorizmus elleni harcot tűzik
zászlajukra. Azt hisszük, hogy valóban az antiszemiták ellen, ha azok mellé
állunk, akik az antiszemitizmus elleni harcot tűzik zászlajukra.
Az
említett bűntudat (amely a lelkeket irracionális módon mozgatja) és félelem
(amely nem engedi kimondani, hogy a király meztelen) a harmadik illúzió
egyik fő táplálója, ezért olyan nehéz – bár nem lehetetlen – kigyógyulni
belőle. Ezért fordulhat elő, hogy végtelenségig civilizált világunk olyan
képtelennek látszó helyzetekbe szalad bele, mint a civil lakosok válogatás
nélküli, gátlástalan lemészárlása. De már nem is csak lakosoké, hanem
ENSZ-megfigyelőké is. S most nem foglalkoznék a Hezbollah akár idézőjeles,
akár idézőjel nélküli rémtetteivel: e „terrorista” szervezet létrejöttének
világos oka Palesztina megszállása, a maradék föld megvédése, illetve az
elfoglalt föld visszaszerzése. Teljesen megértem és elfogadom a
zsidóság érintett részének törekvését, hogy saját földet, saját országot,
szabad és biztonságos életet akar magának, de ez egy szemernyit sem
kérdőjelezi meg azok önvédelmének jogosságát, akiktől elvették a kiszemelt
földet, s akiket elűztek az anyaföldjükről. Béke a világnak ezen a tájékán
egyedül akkor és attól kerekedhet, ha a két fél belátja, hogy egyik sem
játszhat a másik elpusztítására, ha egyik sem próbál meg alkudozás és
alkukötés helyett erőnek erejével felülkerekedni.
Nos,
úgy látom, hogy Izrael egyedül azért próbálkozik olyan mértéktelenül az erő
(az erőszak) alkalmazásával, mert maga is részévé, vagy inkább foglyává,
sőt, áldozatává vált a három – s legfőképp a harmadik – nagy, világmozgató
illúziónak.
„Orwell
azt írta egy magánlevélben valakinek – írta nekem felkért bírálóm –, hogy a
zsidókról nem lehet úgy írni, se jót, se rosszat, hogy az ember ne kerüljön
bajba miatta. Ezt jobb lenne szem előtt tartani, és legalább az éppen
műsoron levő, felfújt témájukkal nem foglalkozni.” Ezért aztán kritikusom
határozottan javasolta, hogy ezt a gondolatmenetet is hagyjam el: „A
holokauszt valóban az emberiség ellen elkövetett bűnök egyik
legfertelmesebbike. A világ szerencséje, hogy a miatta való bűntudat máig
bennünk él. Ám ettől még a világ szerencsétlensége, hogy e bűntudat nem
enged hatékonyan fellépni azok ellen, akik az antiszemitizmust jól
felfogott önérdekből, álságos politikai vagy üzleti megfontolásból
hangoztatják. Mint ahogy az is, hogy a holokauszt abszolutizálása
automatikusan eljelentéktelenít minden más bűnt. Például a kommunizmuséit.
De még ennél is nagyobb baj, hogy az antiszemitizmus ellen – s
értelemszerűen Izrael mellett – látványosan hadakozóknak minden – minden
bűnük – eleve megbocsáttatik.”
Hogy
jön ide a holokauszt, hogy jönnek ide a zsidók, amikor a Hazugságok
szárnyain mégiscsak Bushról, Irakról szól? - szegezte nekem a kérdést
bírálóm. Hát úgy – s egész gondolatmenetemnek ez a lényege –, hogy már rég
nem a holokausztról (és a zsidókról) van itt szó, hanem a nyomában itt
maradt legfőbb bűntudat – no és kihasználóinak – erőteljes munkálkodásáról.
Izrael például éppen ezért gondolhatja, hogy neki – a kicsiny országnak –
lehet atombombája, a nála sokszorosabban nagyobbaknak viszont nem; s még
azért gondolhatja, mert Amerika is ugyanezért gondolja ugyanezt. Hogy miért
pont Amerika, és miért még mindig Amerika, ez kiderült Kuliffay könyvéből.
Mindenesetre elég az ottani hatalomnak látványos zászlólobogtatással a
terrorizmus és az antiszemitizmus elleni „globális” küzdelem élére állni, s
onnantól kezdve „politikailag korrekt” követői otthon is, a világban is,
bárkit óriási politikai nyomás alá helyezhetnek, aki nem hajlandó hozzájuk
csatlakozni. „Terroristabarát”, „antiszemita” – ez a legkevesebb, amit
bűnként kényükre-kedvükre rájuk húzhatnak.
*
Akár
Magyarországra is. Politikusaink kellőképpen gyávák, de legalábbis
rövidlátók – nem tanultak az „utolsó csatlós” örökké visszahangzó vádjából.
Nem mernek ujjat húzni sem Amerikával, sem a „politikailag korrekt”
világával; nem merik vállalni sem a „terroristabarát”, sem az „antiszemita”
bélyeget; sem külföldön, sem itthon.
E
magatartás egyenes következménye az a teljesen egyoldalú álláspont, amelyet
hivatalos Magyarország foglal el az izraeli - libanoni háború dolgában. „A
magyar külügy is tűzszünetet szeretne”, persze, olvashatjuk a híradások
élén, no meg azt is, hogy „A Külügyminisztérium mély megrendüléssel és
megdöbbenéssel értesült a hét végi súlyos háborús tragédiáról, amelynek során
56 polgári személy, köztük 37 gyermek vesztette életét egy izraeli
légitámadás következtében a dél-libanoni Kánában.” Még az a megállapítás
sem csak politikailag korrekt, hogy „Az eset ismét rávilágított a
közel-keleti konfliktus elmúlt évtizedeinek fájdalmas tapasztalatára: az
erőszak erőszakot szül, és semmilyen problémát nem old meg”, s hogy „tartós
és igazságos közel-keleti rendezés csak békés eszközökkel, tárgyalásos
úton, a nemzetközi jog tiszteletben tartásával valósítható meg”. A szólamok
szintjén tehát minden rendben van. Ám pár nap „pihenés” után – amidőn a
világ, s benne Magyarország közvéleménye többé-kevésbé megemésztette a
civilek lemészárlását – hivatalos Magyarország egy teljesen egyoldalú
állásponttal rukkolt elő. „A Hezbollah a felelős a Dél-Libanonban és
Észak-Izraelben kialakult fegyveres konfliktusért, ez a magyar kormány
hivatalos álláspontja” - közölte Eörsi Mátyás, az Országgyűlés európai
ügyek bizottságának SZDSZ-es elnöke. „A Hezbollah lefegyverzése a cél”–
nyilatkozta Göncz Kinga külügyminiszter a sajtónak. Ezzel szemben mit ír
magánlevelében újságíró barátom: „Egyébként katonák foglyuk ejtése nem
lehet ok egy ország tönkrebombázására: ha ez így lenne, az elrabolt
libanoniak és a több ezer elrabolt és izraeli börtönökben fogva tartott palesztin
miatt fel lehetne égetni Izraelt.”
Egy
ilyen vélemény azonban – legalábbis egyelőre – nem tartozik a
szalonképesek, a politikailag helyénvalók közé. Amikor a Jobbik
Magyarországért Mozgalom alelnöke, Balczó Zoltán a Magyar Nemzet
egyik kérdésére azt felelte, hogy „nem fogadjuk el a szalonképesség
kritériumának, hogy kínosnak tűnő, szenvedélyeket kiváltó kérdésekben ne
mondjuk el érvekkel alátámasztott, világos véleményünket”, az újságíró
megkérdezte, „Mik a kérdések, amik Önök szerint ebbe a körbe tartoznak?”.
Balczó ezt válaszolta:
-
Például állásfoglalás a közel-keleti konfliktussal kapcsolatban. Amikor a
zsidósággal vagy Izraellel kapcsolatos kérdés napirendre kerül, egy
politikai pártnak világosan el kell mondani a véleményét. Ha az izraeli-palesztin
konfliktusról, háborús helyzetről beszélünk, akkor vállaljuk annak
kimondását, hogy kit tekintünk agresszornak és kit az ENSZ-határozatokkal
is támogatott módon saját függetlenségéért harcoló népnek. Ha ártatlan
emberek meggyilkolása ellen emeljük fel a szavunkat és elítéljük az
önmagukat felrobbantó palesztinokat, akkor hogyan adhatnánk felmentést
azoknak az izraeli katonáknak, akik az Apacs helikopterek biztonságából
gyilkolnak ártatlan civileket. Nálunk könnyen antiszemitának minősítenek
valakit olyan vélemény megfogalmazásáért, amit meghatározó békepárti
izraeli politikusok, értelmiségiek képviselnek.
Ha
vesszük a bátorságot és a fáradságot hozzá, hogy kibújjunk a politikailag
korrekt illúziójából (sematikus érzés- és szellemvilágából), azonnal
szembesülünk az igaz valósággal: a
hivatalos Magyarország álláspontja sokkal inkább egyoldalú, s ilyen
értelemben sokkal szélsőségesebb, mint a szélsőségesnek nyilvánított kis
párté. Balczó utolsó mondata (megjegyzése) különösen fontos
számunkra: a „demarkációs vonal”, lám, nem a zsidók és barátaik, valamint a
zsidók ellenségei (a „született antiszemiták”, „fajgyűlölők” stb.) között
húzódik. Hanem a „politikailag korrektek” és a mérlegelni, gondolkodni – az
igazság szárnyain repülni akarók – között!
Éppen
ezért nem is reménytelen a „politikailag korrekt” világhatalmának
megnyirbálása. Ezek a békepárti izraeli politikusok és értelmiségiek,
akárcsak azok az izraeli katonák, akik megtagadják a szolgálatot, mondván,
nem hajlandók civileket gyilkolni – szóval ők már javában érzik a súlyos
veszedelmét, hogyan üt vissza Izraelre s általában a zsidókra a bűntudatból
és a politikai korrektből táplálkozó kivételezés. Az embernek és a
hatalomnak egyenesen a természetéből fakad, hogy természetes járandóságként
fogadja a vele szembeni kivételezéseket; természetszerűleg mindenki saját
magát gondolja a világ középpontjának – egészen addig, amíg ebből más erők
ki nem ábrándítják. Aki nem egy az egyenlők között, hanem „egyenlőbb”, az
akár a civilek legyilkolását is megengedi magának, ha meg merészelik
sérteni „természetes előjogát”. Vagy független országokat száll meg
kénye-kedvére.
Erőszakot
tehát nem csak erőszak szülhet, hanem előjogok is. Előjogokhoz azonban nem
csak valóságos (katonai, gazdasági stb.) hatalom révén lehet jutni, hanem
mások „meggyőzésével” is: azaz megvezetésével, bűntudatának táplálásával,
érzésvilágának, gondolkodásának szabályozásával. Éppen ezért jelenthetjük
ki teljes meggyőződéssel: minden egyes írástudó felelősséggel tartozik
azért, milyen előjogok formálódnak a világban, s ezek nyomán milyen
erőszakos tettek születnek. Egzisztenciális és más megfontolásokból lehet
magunkat a végtelenségig öncenzúrázni, csak legyünk tisztában vele: akár az
afganisztáni és iraki, akár a libanoni és izraeli – és sorra a többi
– áldozatokért minket is megillet a felelősség.
*
Jó
hírem van: van értelme a kockázat vállalásának, az öncenzúrázás
visszafogásának. A hivatalos Magyarország álláspontja ugyan teljesen – és
ostobán – egyoldalú (persze, mit várhatunk egy olyan miniszterelnöktől, aki
nem lát túl a Hatalom orrán, s mit várhatunk egy olyan külügyminisztertől,
aki egy „politikai korrektségben” felülmúlhatatlan apa politikai
nyomdokaiba lépett); szóval a hivatalos Magyarország álláspontja bár
szélsőségesen egyoldalú, a magyar médiáé – nem szólva a magyar
közvéleményről – korántsem az. Hogy csak egyetlen példát említsek: a
közszolgálati tévé egyes csatornájának Híradójában a bemondó a következő
megjegyzést tette: „Az izraeli áldozatok száma tizede a libanoninak.” Ez
bizony már óvatos lázadás a politikai korrekt ellen – amikor már nem csupán
két tényt, két számot közölnek, hanem egy lényeges összefüggésre is lopva
rámutatnak: a hangoztatott – politikailag helyénvaló – igazság és a véres
valóság ordító távolságára.
|