V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

A törzsi háború természetrajza

a rendszerváltozás Magyarországán

KÓSTOLÓ

http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=41993

Varga Domokos György

2005. május 13. 11:42

Móricz és a zsidókérdés? - I. rész

„Antiszemita” példatár. Új fogalmak, új értelmezések – I. rész

http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=44541

Varga Domokos György

2005. október 26. 12:29

Törzsi trilógia

A törzsi háború természetrajza

a rendszerváltás Magyarországán

http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=48712

Varga Domokos György

2006. június 9. 13:57

Hogyan terem az antiszemita? – avagy a Népszabadság „ártatlanságáról”

Bevezetés

Történelmi áttekintés a Törzsi trilógiához

Aki átélte a rendszerváltozás hajnalát, a Lelkesedések korát[i], az részese lehetett a legnagyobb csodának: a szovjet birodalmi katonák védte kádári diktatúra – némi habozás után – egyszer csak feltette kezét és egyetlen puskalövés nélkül megadta magát. A demokráciának: a sajtó- és szólásszabadságnak, a szabad pártválasztásnak, a szabad tulajdonnak és szabad kereskedelemnek… A hosszú évtizedek óta hol keményebb, hol puhább elnyomásban élő magyar nép felett teljesen váratlanul felragyogott a Nap.

A legerősebben – komor felhők és félelmek nélkül – egy különös esemény alkalmából tündöklött: 1989. június 16-án, a Nagy Temetés napján. Ötvenhat mártírjainak újrahantolása szinte hemzsegett az örömteli, biztató jelképektől. Már a fő szervező elnevezése is: Történelmi Igazságtétel Bizottság.

A díszes ravatalokkal és szózatokkal nem csak az egykori hősök előtt tisztelegtek, nem csupán őket temették, de magukat a gyilkosokat is. Ország-világ színe előtt, kamerák kereszttűzében elevenen elföldelték – az utolsó napjait élő – Kádár János nimbuszát, szívós rezsimjét, a Párt csalhatatlanságát, a Kommunizmus és Szocializmus felsőbbrendűségét, s nem különben a Nagy és Dicsőséges Szovjetunió legyőzhetetlenségének mítoszát.

Elhantolták a sajátos magyar gulyás-kommunizmust, a „legvidámabb barakk”-életével és hétköznapjait átszövő hazugságaival egyetemben.

A búcsúztatók között ott álltak és szónokoltak 1956 élő szimbólumai, súlyos börtönéveik és siralomház-emlékeik glóriájában. Mostantól előbújhatnak a politikai üldözöttek, a számkivetettek, a hazaszeretetükért és bátorságukban megalázottak és meggyalázottak…

Szintén ott állt, némán fejet hajtva, az ország miniszterelnöke, a Párt legfelsőbb vezetőségének tagja: a Kiegyezés – és a Folytonosság. A Békés Átmenet – és a Békés Hatalomátmentés…

Alig pár lépésre tőle a Hatalom Ellenzéke. Újdonsült pártok lelkes igehirdetői, a Nyugati Demokrácia és a Nyugati Jólét reményteli megtestesítői. Köztük egy dörgedelmes ifjú: a Jövő (a jövő miniszterelnöke). Egy egészen új, vakmerő hang, a régesrég feledésbe merült Szókimondás. „A tegnap kórusban gyalázók ma szinte tülekednek, hogy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat… Olyan kormányt választunk, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának azonnali megkezdéséről…”[ii] – ilyesféléket hallani.

Minden tekintetben felemelő, csodálatos nap volt. „Kora reggeltől végeláthatatlan sorokban kígyózik a nép, hogy a kegyelet virágait letegye Nagy Imréék koporsójánál” – számol be a korabeli krónikás. „12 órakor megszólal a harang, s az országban egy percre megáll az élet. A Himnuszt a Hősök terén 250000 ember énekli együtt, majd pillanatnyi csend után a hangszórókból öreg magnószalag sercegése hallatszik: Nagy Imre beszél.”[iii]

Akinek ettől a ragyogó, fenséges naptól – s kiváltképp Nagy Imre feltámadt szellemétől – igazán rettegnivalója volt, az már nem számított. Kádár János, a Párt egykori főtitkára, ez idő tájt tiszteletbeli – valójában lefokozott s félreállított – elnöke három hét múlva meghal. Jelkép a pontos dátum is: 1989. július 6., Nagy Imre rehabilitálásának napja. Az újabb temetésen részt vevő tízezernyi ember szintén némán tüntet: a végnapjait élő Szocializmus, a Népi Demokrácia, a Munkás- és Parasztosztály Vezető Hatalma, a Középszer Uralma, az Egyenlőség és Testvériség Boldog Illúziója mellett. – „Fel, fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár!” – énekli búcsúzóul a vert sereg a maga éltető himnuszát: az Internacionálét.

Részlet az Új fogalmak, új értelmezések c. fejezetből

Azokra, akik általában a magyar jellemtől, gondolkodásmódtól, kultúrától idegennek tekintik általában a zsidó jellemet, gondolkodásmódot, kultúrát[viii]; továbbá szükségét érzik a sajátos zsidó vonásoktól, törekvésektől, hatásoktól megóvni a magyar néplelket, magyar kultúrát, magyar jövőt; és mindezt abból a meggyőződésből, hogy ezek a zsidó sajátosságok kártékonyak és rombolóak akár a magyar nemzeti értékek, akár az erkölcs, de akár a demokrácia érvényesülése (érvényesíthetősége) tekintetében; akik tehát így vélekednek, azokra általánosabb értelemben a zsidóellenes, valamint a pontosabb értelemben a kirekesztő nacionalista, kirekesztő nemzetvédő, kirekesztő magyarérzelmű, magyarkodó, fajvédő, kifejezés alkalmazása egyaránt helyesnek mondható.

Azokra viszont, akik tiszteletüket nyilvánítják ki általában a zsidó gondolkodás, kultúra, önazonosság, nemzetépítő (cionista) törekvések iránt, de aggodalmukat fejezik ki a sajátosan magyar (népi, nemzeti) kultúra, a hangsúlyosan magyar nemzeti törekvések, érdekek, jelképek háttérbe szorulása, szorítása miatt – vagy a háttérbe szorításuk kísérlete miatt –; s mindennek akkor is hangot adnak, ha ezeknek nem a zsidóság (hanem pl. az internacionalista-antinacionalista baloldal) a fő érzelmi vagy érdekforrása; tehát mindezekre a zsidóellenes, valaminta kirekesztő nacionalista, kirekesztő nemzetvédő stb. kifejezés alkalmazása egyaránt indokolatlan. Helyénvaló viszont a jelző nélküli vagy liberális nacionalista, liberális magyarérzelmű, vagy liberális nemzetféltő, esetenként a népi és népies szavak használata.

A demonstrálók számaránya (százezrek a tízezrekkel szemben) jól tükrözi a kialakult erő- és politikai viszonyokat a rendszerrel örökre leszámolni és a rendszert az utolsó utáni pillanatig védelmezni igyekvők között. Az Ellenzék egységfrontba tömörült s Ellenzéki Kerekasztal néven sikeres alkuba bocsátkozott a Hatalommal – magának a hatalomnak a békés és demokratikus újraosztásáról. A Nemzeti Kerekasztal, amelynek keretében e sorsdöntő tárgyalások folytak, még a Nagy Temetés előtt három nappal megkezdte maratoni üléssorozatát; s amit még a legmerészebb álmodozók sem mertek remélni, alig több mint három hónap múlva a felek bejelentették, egyezségre jutottak. 1989. szeptember 18-án – a televízió és a rádió egyenes közvetítésének jóvoltából – az ország színe-java „élőben” várhatta az ünnepélyes eredményhirdetést. A Lelkesedések korának akár ez is lehetett volna a legtündöklőbb napja: a végeláthatatlan, izgalmas tüntetések („Gyertek velünk! Gyertek velünk!”) és a kemény alkudozások megkoronázása.

A Dicső Napra azonban váratlan, sötét árnyék vetült.

Nem a Hatalom makacsolta meg magát. A „testvéri” szovjet csapatok még javában Magyarországon állomásoztak, okkal lehetett tartani attól, hogy a bársonyszékek gazdái egyszer csak fügét mutatnak az egyre követelőzőbb Ellenzéknek. Nem tették. A tárgyaló felek megegyeztek abban, hogy Magyarországon szabad utat engednek a rendszerváltozásnak, a többpárti demokráciának. A Párt (az MSZMP) elfogadta az Ellenzéki Kerekasztalnak azt a javaslatát, hogy az alkotmánymódosítás hatályba lépésével egyidejűleg az Elnöki Tanács mondjon le, és a köztársasági elnök megválasztásáig az államfői funkciókat az Országgyűlés elnöke lássa el (Szűrös Mátyás személyében). A régi országgyűlés – önként! – fel fogja oszlatni magát. Október 23-át ünnepnek nyilvánítják, s ezen a napon –1989-ben – Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az országgyűlés elnöke kikiáltja az új államformát, a Magyar Köztársaságot. Aligha feledhető pillanat lesz: amint ott áll az Országház ablakában, alatta a Történelem friss szellőjétől megborzongó tömeg, s ő meglengeti a hatalmas, nemzeti színű lobogót…

A sötét árnyékot-felleget az Ellenzék kenyértörése vonta a Nap köré.

Az SZDSZ és a Fidesz, a két liberális párt, nem írta alá a megállapodást!

Úgy is mondhatnánk, hogy a szabad demokraták és a fiatal demokraták leváltak a magyar demokratákról (s mindenki másról, aki ott ült a Kerekasztal Hatalommal átelleni oldalán). Önállóan népszavazást kezdeményeztek (ez volt a „négy igenes” szavazás), látszólag a rendszerváltozás gyorsítására, a kommunisták mielőbbi eltakarítására. A valódi szándék azonban a referendum negyedik kérdésében rejtőzött: „Akarja-e, hogy csak az országos választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására?”

Magyarán: akarja-e, hogy ne Pozsgay Imre legyen az új köztársaság első elnöke? Ő, ki az MSZMP renitenseként először nevezte népfelkelésnek Ötvenhatot, s aki – államminiszterként – akkortájt Magyarország legnépszerűbb politikusa; aki nagyra becsült vendége a Lakiteleki Sátornak, ahol a nemzeti erők legjelentősebb politikai tömörülése, a Magyar Demokrata Fórum bontogatja szárnyait; s aki alkatánál fogva közös szellemi kötelékbe vonhatta volna a szocialisták (a Régi Hatalom) népi szárnyát az új pártképződmények (az Ellenzék) nemzeti vonulataival.

A magukat liberálisnak nevezők semmit nem akarhattak kevésbé. Igazi céljuk éppen ennek a Nagy Egymásra Találásnak mindenáron való megakadályozása volt: gátat vetni egy veszedelmesnek tűnő szellemi-politikai áramlat – a Nacionalizmus – kibontakozásának, elszabadulásának.

Kevesen látták, hitték ezt akkoriban.

Kevesen értették meg, hogy ezennel megkezdődött – lobot vetett – a Törzsi háború. Amikor az értelem helyét átveszik az ősi félelmek és nyers indulatok. Amikor a politikai mozgások megmagyarázhatatlanná válnak a már bevált fogalmakkal és a hétköznapi logikával: a Szabadságnak többé nem a Diktátorok, Kommunisták, a Rendszerkiszolgálók, a Történelmi Igazságtalanság, a Párt- és KISZ-vagyon Átmentők és hasonlók a legfőbb ellenségei. Hanem a Magyarkodó Magyarok. A Nemzetféltők. A Nacionalisták.

Az országgyűlési választások küszöbén, 1990. január 14-én a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alelnöke, Csurka István, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban megkongatja a vészharangot: „Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás.”[iv]

A választások előestéjén a Szabad Demokraták Szövetségéhez (SZDSZ) szellemileg és jellemileg közel álló („tudjuk, merjük, tesszük”) Nyilvánosság Klub számolni kezdi, hogy a Magyar (!) Televízióban, legnézettebb politikai műsoraiban (Híradó, A Hét) hányszor hangzik el a magyar, a nemzet, a falu szó.

A Várva Várt Napon, 1990. március 25-én, a szabad választások első fordulójában igazából már két Törzs kél hadra egymással. Ám ez sem a politikusok, sem a választók többsége számára nem világos maradéktalanul. Nem csoda. Ördögi játék folyik, s nehéz felfedni, mennyi belőle a rideg politikai (hatalmi) számítás, mennyi belőle a nemes emberi megfontolás, s mennyi az elvakult törzsi indulat. Annyi bizonyos, hogy a Magyar Demokrata Fórum csak egy paraszthajszállal nyeri meg az első fordulót a Szabad Demokraták Szövetsége előtt; a nagy állampárt (MSZMP) összezsugorodott jogutódja (MSZP) pedig alig haladja meg a tíz százalékot. A liberális pártokat a radikális antikommunista szólamaik és látványos akciózásaik kis híján győzelemre segítették egy olyan országban, ahol a nemzeti jelző nélküli (sőt, kifejezetten antinacionalista) liberalizmusnak soha nem voltak erős bázisai, ezért soha nem alakultak ki igazi hagyományai. Vajon mennyire volt őszinte ez az antikommunizmus, s mennyi benne a rájátszás? („Szavazz az SZDSZ-re, tőlük félnek egyedül a bolsik!” – hirdette egy korabeli graffiti.) Ha azt tekintjük, hogy négy évvel később az SZDSZ-t már ott találjuk az utódpárt, az MSZP oldalán a balliberális kormánykoalícióban, hajlamosak vagyunk – sokakkal együtt – azt gondolni, hogy az egész „kommunistázás” nem volt több ügyes színjátszásnál. Csakhogy akkor a kisebbik liberális testvérről, a Fideszről is azt kellene gondolnunk, hogy színváltásai – az antinacionalista liberalizmustól a szabadelvűn át a nemzeti jobbközépig – úgyszintén nem mások, mint hűvös hatalmi megfontolások inspirálta képmutatások.

Semmilyen kutatási adatom, eredményem nem támasztja alá ezeket a feltételezéseket, bármennyire népszerűek is és bármennyire makacsul tartják is magukat – mondanom sem kell, mindig az átelleni táborokban. A Törzsi trilógia három könyvében – a magyar törzsi háború természetrajzát kutató-elemző terjedelmes tanulmányomban – be kívánom bizonyítani, hogy rendszerváltozásunk pártjainak ideológiájában és viselkedésében, minden látszat ellenére, összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszottak egyfelől az ösztönök* (félelmek, előítéletek, beidegződések, levethetetlen kulturális és etnikai önazonosságok), másfelől a végső szándékot tekintve nemes („előremutató”, „progresszív”) törekvések – mint a hideg profizmus, a számító haszonlesés.

Ugyanezt gondolom a magyar médiáról és a magyar értelmiségről, legnevezetesebb harcosairól, személyiségeiről.

Ám mindez korántsem jelenti – s én véletlenül sem állítom –, hogy közéletünk eme meghatározó tényezőinek az elmúlt tízegynéhány évben ne lett volna erős késztetése a Hatalomhoz Vezető Út kifürkészésére és követésére. Csupán azt állítom, hogy eme törekvésük során soha nem tudták igazán levedleni ösztöneiket, megtagadni önmagukat és önképüket, s ezekből táplálkozó ideológiájukat.

Tendenciájában ez még arra a pártra is igaz, amely történelmi okoknál fogva a legnagyobbat volt kénytelen változtatni saját arculatán: az MSZP-re. E tekintetben különösen figyelemre méltó a szocialisták sorsa: a karakteresen ideologikus (marxista) MSZMP, a társadalmi tulajdonra és a dolgozó osztályokra épülő szocializmus vezető ereje (azaz egyetlen Pártja) miképpen tudhatott oly sikeresen átalakulni (tudhatta átalakítani magát), hogy a magántulajdonon és a valóságos, demokratikus választásokon alapuló kapitalizmusnak is meghatározó (időnként kormányzó) erejévé vált. Ez a tény éppen cáfolni látszik iménti állításomat: vagyis mégsem az ösztönök és nemes (előremutató, haladó) szándékok, hanem a hatalom iránti mérhetetlen sóvárgás az, ami – legalábbis – e párt törekvéseinek erejét és irányát leginkább meghatározta. Amennyiben és amennyire ez az állítás igaz, annyiban és annyira igaz, hogy az MSZP ideológiamentes (értsd: ideológiáját vesztett), pragmatikus (haszonelvű) politikai képződmény, amely a mindenkori legsikeresebbnek ígérkező széljárások, legvalószínűbbnek tűnő társadalmi-környezeti alakulások szerint formálja mimikrijét…[v] A Törzsi trilógiában – a magyar politikai tényezők, s ezen belül a szocialisták természetének vizsgálatával – kísérletet teszek annak bebizonyítására, hogy egyfelől a magyar parlamenti pártok közül valóban az MSZP az, amely éppen a régi identitásának elveszítése (teljes összezavarodása) miatt a leginkább hajlamos az ideológiai megfontolások sutba vágására, s a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából legkedvezőbb utak s változatok követésére; másfelől viszont az MSZP sem mentes azoktól a „természetadta” jegyektől (úgy is mondhatnánk, hogy „politikai genetikai” vonásoktól), amelyek sorskérdésekben markánsan kijelölik a helyét. Ezért és ennyiben szereplője a Magyar Szocialista Párt is a magyar törzsi háborúnak. Megítélésem szerint ma már az egyik politikai-hatalmi főszereplője. A másik: a Fidesz Magyar Polgári Szövetség.

E törzsi háború kezdetén a két főszerepet minden kétséget kizáróan még más pártok, a magyar demokraták (MDF) és a szabad demokraták (SZDSZ) játszották: jellegzetes értelmiségi holdudvarukkal, kemény médiaharcosaikkal, többé-kevésbé rejtőzködő gazdasági (vállalkozói) háttérbázisukkal, lelkes, olykor vérmes tagságukkal, s inkább a szívükre (rokonszenvükre és megérzéseikre), mint eszükre (józan érdekeikre és előrelátó képességükre) hallgató szavazóikkal. A törzsi háború természetrajzában megkísérlem megragadni azokat a mélyebb mozgatórugókat, amelyek következtében a két párt és szekértábora (a két Törzs) magatartásában, viselkedésében átlépte azokat a határokat (normákat), amelyeket az eltérő politikai, gazdasági, kulturális csoportérdekek a maguk természetes módján jelölnek ki egy demokratizálódó rendszer pártjai számára. Be kívánom bizonyítani, hogy az egymással szemben kifejezésre juttatott, gyakran hisztérikus érzékenységük, ugyanakkor az egymás iránt mutatott nagy fokú értetlenségük és érzéketlenségük mély történelmi és kulturális ellentétekből (nem egyszer identitásbeli, ezen túl származásbeli különbségekből) fakadt – azaz törzsi gyökerekből táplálkozott.

Ebben a háborúzásban – hogy a marxista alaptétel szellemét idézzük – nem a lét (osztálylét), hanem a múlt határozta meg a tudatot. A Lelkesedések korát gyorsan követte a Félelmek kora, az első szabad választások előestéje, amikor e drámai pillanatokban (most fog eldőlni, kinek milyen szerep jut a történelmi szereposztásban) mindenki félt, szorongott valamitől. A Hatalom (a szocialisták) a múlt számonkérésétől, a leszámolástól. A magyar demokraták (a Nyugodt Erő) leginkább a régi-új radikálisoktól, a Kun Béla-féléktől és a Jászi Oszkár-féléktől – a szabad demokrata-féléktől –, akik „szemlátomást” újra kísérleti terepnek nézik Magyarországot, s megfontolatlan (vagy nagyon is megfontolt?) igyekezetükben újra idegen hatalmaknak és érdekeknek szolgáltatnák ki. A szabad demokraták, ellenkezőleg, attól tartottak, hogy Magyarország túlságosan is saját magába – magyarságába, múltjába, dicső emlékeibe – igyekszik zárkózni, s lemarad a végre Nyugat felé tartó gyorsvonatról; kimarad abból a Globalizációból, amely éppen a határok átjárhatóvá tételén (s nem mellékesen a Korlátok Nélküli Világpiac megteremtésén) fáradozik. De a szabad demokraták, ha lehet, még ennél is jobban féltek attól, hogy aki nem eléggé mélymagyar, nem eléggé nemzeti, konzervatív, keresztény, azt az új osztozkodáskor kirekesztik; s nemcsak a Hatalomból, de legrosszabb esetben az Életből: a kultúrából, az egzisztenciából, a méltó emberi létből.

Nem csoda, hogy a Félelmek kora sarkában közvetlenül ott járt az Akciózások kora. A gyorsan terjedő törzsi háború első négy kemény évében (1990-94) a szabad demokraták – értelmiségi és egyéb hátterükkel, önkéntes médiahadtestükkel – a demokratikus választások számukra kedvezőtlen eredményét demokrácián túli eszközök bevetésével igyekeztek semmissé tenni. Megpróbáljuk megérteni, és mindjárt magyarázatot is igyekszünk adni rá, hogy egy olyan, gyakorlati szempontból lényegtelennek tűnő kérdés, mint hogy a koronás címer vagy a Kossuth-címer legyen-e új köztársaságunk állami jelképe, hogyan tudott vérre menő vitát gerjeszteni az Új Országgyűlés jeles honatyái között (miközben nem kisebb feladat, mint egy totális rendszercsere lebonyolítása tornyosult előttük). Vagy hogyan tudott egy puszta félrehallás (a „Hordót a szónoknak” helyett: „Hordót a zsidónak!”) akkora lobot vetni? Vagy akár egy nyilvánvalóan beteges hallucináció? (Egy ismert, zsidó származású történész szintén zsidó feleségét emeleti ablakon át szúrta volna meg támadója.) Vagy hogyan voltak képesek magukat értelmiséginek tekintő kultúremberek – képletesen szólva – máglyára küldeni valakit gondolatáért? Még egy olyan, köztiszteletnek örvendő, szellemi bátorságáról már Kádár alatt bizonyságot tevő költő-politikust is, mint Csoóri Sándor, esszéjébe (Nappali Hold) szőtt egyetlen, rövid passzusáért? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok, akik ma néhai Antall Józsefről, az Új Köztársaság első miniszterelnökéről (s bizonyos értelemben mártírjáról) mély tisztelettől rebegő hangon emlékeznek meg, azok tíz-tizenkét éve még a Demokrácia Ellenségének, a Szélsőjobb Szállásadójának, az Antiszemiták, Fasiszták (stb.) Legfőbb Támogatójának hirdették őt? (Cseppet sem mellékesen, éppen úgy, ahogy később Orbán Viktorral tették.)

Lehet-e azzal elintézni ezeket a különös jelenségeket, hogy semmi más nem történt (és nem történik), mint hogy – szerencsére – működni kezdett (és azóta is működik) a demokrácia? Nemhogy árnyék nem vetült a Napra, hanem ellenkezőleg: hosszú és kényszerű (kényszerzubbonyos) csend után végre szabad utat és teret kaptak az egymással vitázó, egymást megtermékenyítő gondolatok. A véres törzsi viták, elementáris csatározások sokkal inkább kikristályosították az eltérő eszmerendszereket, egyértelműbbé tették a politikai, kulturális törésvonalakat, ennek folytán – a kezdeti keveredések után – a pártpalettán is világosabbá váltak a színek, világosabbá vált, hogy mi hova tartozik, hova kötődik. S ne feledjük: minden háborúság ellenére Magyarország immár tagja az Európai Unió közösségének.

A Természetrajzban egyszerre kísérlem meg felkutatni és bemutatni a Törzsi háború valódi veszteségeit és kétségtelen hozamait. Foglalkozni fogok azokkal a jelenségekkel, amelyek a demokrácia paradigmájának talapzatáról (látószögéből) nézve csakis egyféleképpen, mégpedig veszteségként értelmezhetők. Ilyennek vélem azt az óriási mértékű szellemi gettósodást, amely a politika, a média, a közélet fő sodrát (de legalábbis legzajosabb áramlatát) jellemzi, s amelyben a gondolatok, vélemények ütközése és cseréje sokkal rosszabb hatásfokkal zajlik, mint a kádári puha diktatúrában! Ilyen értelemben szó sincs megtermékenyítésről. Szemben a rendszerváltozás kezdetének üde vitáival, amikor egy asztalhoz ültették az eltérő álláspontokat képviselő ellenfeleket, ma ugyanannak a törzsnek (szellemi gettónak) a tagjai boldogítják egymást és a közönséget. Nem magyar (vagy jelző nélküli, sima) sajtóklub létezett – amíg létezett – a Magyar ATV-n, hanem volt külön Hétfő Esti Újságíróklub, és volt külön Péntek Esti Sajtóklub, egyik az egyik törzsé, másik a másik törzsé. De nemcsak a médiaharcosok különülnek el gondosan a médiában, hanem jobbára a politikusok is. Jól megfigyelhető volt a 2002 elején zajló választási kampányban is, hogy a két oldal közös – egymással vitatkozó – szereplése, mint a fehér holló; ezzel szemben ugyanabból a politikai pártból vagy körből egyszerre hármasával-négyesével ültek szembe a nagyközönséggel, hogy az egyengondolatot erősítsék. Vajon hova vezet mindez: inkább kedvező, vagy inkább kedvezőtlen a végső eredője?

A rendszerváltozás óta eltelt tízegynéhány év szerencsére elég hosszúnak és változatosnak tűnik ahhoz, hogy tendenciákat tudjunk felismerni és előrevetíteni. Az Akciózások korában a törzsi háborúzásnak a média volt a legfőbb tárgya, nem kevésbé alanya és hadszíntere. E kor kezdeti szakaszában inkább a sajtó volt a kezdeményező és szolgálta ki a politikát, hamarosan azonban a politika vette át a kezdeményező szerepet, s robbantotta ki – természetesen a sajtó segítségével – a médiaháborút. Mivel a harc – törzsi jellegéből fakadóan is – gyakran jelképek szintjén zajlott, a média kiváló terepnek bizonyult a képzeletek táplálta (persze, ettől még valóságos veszteségekkel járó) csatározásra. A Médiagrund – a Mindenható Szócső – megszerzése ezért is tűnt mindkét törzs számára a legfontosabb célnak és feladatnak. Eközben a nemzeti oldal ellen elementáris erővel harcoló, értelemszerűen a balliberális tábort szolgáló médiaharcosok váltig bizonygatták függetlenségüket, s bizonygatták, hogy az újságíró született ellenzéki. Ha más lesz kormányon, azt fogják kritizálni, azzal szemben fogják védelmezni a sajtó- és szólásszabadságot, a demokráciát.

Nos, amikor 1994-ben a szocialisták abszolút többséget szereztek a választásokon, majd pedig a szabad demokratákkal az oldalukon négy éves kormányzásba fogtak, a folyamatokat érteni vágyók számára nagyon sok minden megvilágosodott. Mondhatnám, a Szerepcserék korában (1994-98) mindjárt ott, a történelem kísérleti asztalán vált megfigyelhetővé, hogyan viselkednek a legkülönfélébb hatalmi, közéleti tényezők az új szereposztásban.

„Ami összetartozik, az előbb-utóbb összenő!” – gúnyolódtak a Fideszes politikusok. Vajon a szocialisták és a szabad demokraták mennyire tartoznak össze – mennyire egyívásúak –, mert hogy „összenőttek”, azaz kormánykoalícióra léptek egymással. Mennyire helytálló az a felfogás, hogy még az Akciózások korában a Demokratikus Charta megszervezésével, fellépésével a szabad demokraták újra szalonképessé tették a gazdasági hatalmat már sikeresen átmentő szocialistákat, s ezzel a politikai hatalomba is lényegében ők segítették vissza őket? Amikor pedig 1994-ben az abszolút többségük mellé beszálltak a kormánykoalícióba, minősített (kétharmados) többséget garantálva ezzel a baloldalnak az Országgyűlésben, vajon puszta politikai érdekek döntöttek, vagy hasonló a hasonlóhoz nőtt?

És mi döntött a Fidesznél? Hogyan kerültek a radikális fiatal demokraták a magyar demokratákkal, a nemzeti, keresztény, konzervatív erőkkel egy társaságba?

E kérdések eldöntéséhez ki fogok térni a bal- és jobboldaliság fogalmának különféle értelmezésére. Kísérletet teszek annak megállapítására, hogy e fogalmak hogyan viszonyulnak a törzsekhez, illetve hogy a törzsek hogyan viszonyulnak e fogalmakhoz. Hogyan függ össze baloldaliság, filoszemitizmus, antiszemitizmus? Magyarázatot fogok keresni rá, hogy a magyar zsidóság miért fél ösztönösen a jobboldaltól, és miért nem tart a baloldaltól; ha egyáltalán igaz ez a megállapítás.

A remélt megvilágosodásban – a magyar törzsi háború lényegének meglátásában – nagyon sokat segítettek azok a könyvek, tanulmányok, amelyekről majd a maguk helyén szólok. Egyet mégis megemlítenék itt, a bevezetőben is. Shlomo Avineri ragyogó műve, A cionizmus története[vi] a zsidó nacionalizmus legkiválóbb elméinek gondolkodásmódját, félelmeit és törekvéseit mutatja be; rajtuk keresztül pedig, természetesen, többé-kevésbé az egész zsidóságét. Ez a könyv segített annak a felismerésében, hogy a nagy zsidó cionisták éppen olyan nemes küzdelmet folytattak a zsidó népért, mint a nagy magyar nacionalisták a magyar népért. Ennek a felismerésnek a sikeres továbbítása (elterjesztése) talán megszünteti azt az abszurd állapotot, hogy az egyik táborban eleve alávaló embereknek tekintik a cionistákat, a másikban pedig a nacionalistákat, miközben emberi értékeik teljesen ugyanazok (és csupán a népeik mások).

Szükségesnek ítéltem a lelki összefüggések, mechanizmusok vizsgálatát is. Úgy tűnik, hogy az Ember, minden látszat ellenére, valójában a szívével, és nem az eszével gondolkodik. Mégis úgy tűnik, a viharos idők elmúltával feléled – felébreszthető – benne az Értelem kíváncsisága.

A pszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a kellemetlen tünetet, mely olyankor keletkezik bennünk, amikor addigi szokásunkat, tudásunkat, véleményünket megkérdőjelező jelenséggel (szokással, ismerettel, véleménnyel) szembesülünk. Legelső reflexünk a hárítás. Több mint hihetetlen, hogy e kényelmes vonásunk miatt – amint ezt bizonyítani szándékozom – milyen hamis képeket vagyunk képesek kialakítani és őrizni a másik törzs egészéről és egyedeiről.

Többé-kevésbé érthető és az Értelmes Embertől is elfogadható, hogy a Félelmek korának bizalmatlanságában, az Akciózások korának hevében és forgatagában nem tudott időt és lelkierőt szakítani arra, hogy érdeklődéssel és kíváncsisággal forduljon ellenfelei (ellenségei) felé. A Szerepcserék kora e tekintetben némi változást hozott. Horn Gyuláék (az MSZP) győzelme, Kuncze Gáborék (az SZDSZ) kormányzati pozícióba kerülése sokakat megnyugtatott azok közül, akik odáig éber állapotban is rémeket álmodtak: fasizálódást és csurkizálódást, vagy egyszerűen tartós kirekesztődést a politikai, gazdasági, kulturális kulcspozíciókból. De akik meg éppen attól féltek, hogy Horn Gyuláékkal egy kommunista visszarendeződés indulhat meg, vagy a hatalom, a kétharmados többség birtokában egy mindenre kiterjedő támadás (boszorkányüldözés és szőnyegbombázás) a másik törzs tagjai és értékvilága ellen, azoknak is „csalatkozniuk” kellett. Visszarendeződés helyett Bokros-csomag jött (másszóval az egykori kommunisták bebizonyították, hogy tőkés érdekeket is hűen tudnak szolgálni), s a leszámolások is mértékletes keretek közé szorultak. A Magyar Televíziót ugyan nem kerülte el a tisztogatás, de a későbbiekben fontos szerepet játszó Magyar Nemzetet életben hagyta az egykor kétségkívül karhatalmista, most azonban szemlátomást konszenzusra törekvő miniszterelnök.

A törzsi háborúság (s ezen belül a médiaháborúság) ebben a négy évben némileg alábbhagyott. A vesztes, a nemzeti oldal – jobb híján – a következő megmérettetésre gyűjtötte erejét, a nyertes, a balliberális oldal pedig – győzelme és kényelmes többsége birtokában – fékezte magát. Ebben a viszonylag konszolidált helyzetben az Értelmes Ember megfigyeléseket tehetett, s megállapíthatta, hogy az ellenséges törzs és annak legtöbb tagja nem annyira elvetemült, mint amilyennek odáig látta; és a saját törzsének tagjai sem mind annyira feddhetetlenek, mint amennyire remélni szerette volna ezt.

Ez a váratlan felismerés akár véget is vethetett volna a törzsi háborúnak. Az ellentéteket beterelhette volna a szokásos politikai-hatalmi harcok medrébe, ahová már sem az értelmiség, sem az újságírók legjelesebbjei nem követték volna az egymásra rontó pártokat.

Nem így történt.

A Fidesz Magyar Polgári Párt választási győzelmével, a szocialisták és a szabad demokraták ellenzékbe szorulásával megbékélés (konszolidáció) helyett újra a nyílt háborúság (konfrontáció) ideje jött el. Ezért is kapta ez a négy év (1998-2002) a Déjà vu-k kora elnevezést: a törzsi háborúzás mintha ott folytatódott volna, ahol 1994-ben, a „nemzetiek” csúfos vereségével abbamaradt. A balliberális erők (beleértve az értelmiségi és médiahadtestet) újra elővették a régi – „demokrácián túli” – fegyvereket, módszereket. Legfeljebb annyi változtatással, hogy a ciklus derekán az „A-fegyver”-t egy darabig helyettesítették az „R-fegyver”-rel („R” mint roma és mint rasszizmus). A háború ereje azonban, úgy tűnt, semmivel nem maradt el a nemzeti erők első négy évének kormányzati ciklusában tapasztaltakhoz képest; kiváltképp igaznak látszott ez az elkövetkező választási kampány legforróbb időszaka, a 2002. évi tavaszi választásokat megelőző néhány hónap tekintetében. A heves indulatokat, olykor vak dühöket részben megmagyarázza, hogy a két nagy párt, a Fidesz és az MSZP népszerűsége a közvélemény-kutatási adatok szerint fej-fej mellett haladt (csekély előnnyel az előbbi javára), vagyis kétesélyes volt a küzdelem. Bármely demokráciára igaz az, hogy kiélezett helyzetben a hatalomért küzdő felek könnyen elveszítik fejüket, vagy legalábbis hamar engednek agresszív, romboló ösztöneiknek, ártó szándékaiknak. Igazolni kívánom, hogy az egymás elleni lejárató kampányok – egy-két kivételtől eltekintve – olyan témákban folytak, amelyek általában nem a demokráciák, hanem leginkább a törzsi háború jellegzetes kísérői (ld. pl. a kedvezmény- törvény és aTerror Háza ügyét; a kokárdaviselet körüli összetűzéseket ).

Hogyan tovább?

Merre mutat ez a tízegynéhány év, történelmi jelentőségű eseményeivel, változékony korokon átívelő tendenciáival? Mélyül vagy mérséklődik, vagy talán örök időkig változatlan marad a törzsi háborúskodás?

Rá kívánok mutatni, hogy a nacionalizmus erősödése nemcsak hogy elkerülhetetlen, de még kívánatos is a globalizmus korában. Rá kívánok mutatni, hogy a Déjà vu-k kora valójában nagyon jelentős változást hozott a rendszerváltozás történetében: ekkor szűnt meg végleg a baloldal – a balliberálisok – kulturális és médiahegemóniája (ha nem is a dominanciája). Rá kívánok mutatni, hogy miközben a politika és a média színpadán folyik a pankráció, a színfalak mögött egyre többen keresik a gettókon kívüli közös, békés élet lehetőségét.

Akármely pártok győznek az elkövetkező választásokon, a nemzeti oldal pártjaival és ezek győzelmével mostantól mindig számolni kell – még akkor is, ha ez a győzelem el-elmaradna. A balliberálisok nem folytathatnak nyíltan antinacionalista politikát, és esetleges kormányra kerülésükkor sem vállalhatják az erősödő civil, polgári, nemzeti lét és tudat nyílt és brutális visszafojtását, lerombolását.

Éppen ezért gondolom, hogy a frontálisan vívott törzsi háborúskodás hamarosan erejét és értelmét veszti. Marad még számos oka és indítéka az ellenségeskedésnek[vii], ám annak az értelmiségnek és annak a médiahadtestnek, amely eddig a politika hatalmi érdekeinek feltétlen szolgálatába állt, csökkenni fog a népszerűsége; nőni fog ugyanakkor azoké – ha nem is a népszerűségük, de legalább a megbecsülésük –, akik a párbeszéd, a közös élet, az egymást termékenyítő közös gondolkodás és közös erőfeszítések lehetőségeit keresik.

Így legyen.

* Az ösztönök fogalmát itt nem tudományos, hanem köznyelvi értelemben használom. Helyesebb – de az átlagolvasóra bizonyára riasztó hatású – lenne itt szociokulturális és szociopszichológiai automatizmusokat emlegetni.