V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

Merre jársz most, Dombikám?

Ötvennégy közös esztendő kései krónikája

KÓSTOLÓ

Ötven évvel ez előtt,

ötven év múltán

Ünnepi ajánlásom a kitartó tüntetőknek

Az alábbi vallomások 1956-ról szólnak. Egyik részét apám írta – kénytelenségből, ám nem kényszerítésre – a börtönben: Varga Domokost 1957-ben két év börtönre ítélte a mostani hatalom szellemi, fizikai elődje. A másik részét pedig édesanyám, Vargha Domokosné – az apámról szóló könyvében: Merre jársz most, Dombikám? (Ötvennégy közös esztendő kései krónikája). Ajánlom e részleteket a Kossuth tér kitartó tüntetőinek: egy pillanatig ne legyen kétségük, milyen szerepet kapnak majd 2056 visszaemlékezéseiben, s milyen jut azoknak, akik ma hol rendőrrohamokkal, hol három méter magas paravánokkal igyekeznek eltüntetni őket. - VDGy

1956. A XX. Kongresszus, és ami utána következett.

Az Életképek

Rákosi hazajön, s kijelenti, nem fog változni semmi, akik ebben hisznek, tévednek „éhes disznó makkal álmodik”. […]

1956. augusztusában Kucka Péter komoly ígéretet kapott illetékes pártszerveink részéről, hogy megindíthatja az Életképek című új folyóiratot, melynek tervét hónapokkal azelőtt felvetette. Engem is felkért, vegyek részt a lap szerkesztésében. […]

A lap első számába többek közt Ádám György közgazdásztól kértem cikket, a második ipari forradalomról. A cikken valami igazítani való volt, úgyhogy telefonon megbeszéltük, a Petőfi-kör már említett mezőgazdasági (Kertmagyarország) vitáján találkozunk, melyre ő is készült. Sikerült is összeakadni, s kimentünk beszélgetni a folyosóra. Miután a cikk ügyét letárgyaltuk, megkérdezte tőlem: „Mondd, mi a véleményed, engem aggaszt a dolog, nem lesz mindebből ellenforradalom? Én úgy érzem mintha vulkánon járnék.” Meglepett a kérdése, de szinte gondolkodás nélkül ráfeleltem: „Ki van zárva. Ki tudna itt ellenforradalmat csinálni? Végeredményben mindez egy több ezer főnyi hadsereg és ÁVH-s csapatok jelenlétében megy végbe, az ellenforradalmároknak pedig legfeljebb kis, elszigetelt csoportjaik lehetnek. Én nem félek.”

Akkor el se tudtam képzelni, hogy mindez túl mehessen egy fegyvertelen, békés, demokratikus tömegmozgalom keretein.

Október elején volt ez. Én akkor már – több mint négyéves szünet után – ismét a Rádió munkatársa voltam.

Október 1-ével léptem be, azzal, hogy kötetlen munkaidőben dolgozhatom, csak a tényleges munkateljesítményemet nézik, s így lehetőségem marad az Életképek szerkesztésében való további részvételre is.

Valamikor ezekben a napokban jártam néhány más íróval Nagy Imre lakásán. Nekem Kucka szólt, vele és Lukácsy Sándorral mentünk az 5-ös autóbusz végállomására, hogy találkozzunk a többiekkel. Emlékezetem szerint a következők jelentek meg ott még hármunkon kívül: Sarkadi Imre, Márkus István, Tardos Tibor, Cseres Tibor, Szeberényi Lehel, Sipos Gyula.

A beszélgetés során Nagy Imre elmondta, hogy párttagsági ügyében kezdeményező lépést tett, levelet intézett a Központi Vezetőséghez, melyben késznek mutatkozott bizonyos hibáit elismerni, s önkritikát gyakorolni. Valahogy így fejezte ki magát: elment addig a határig, meddig lelkiismerete szerint elmehetett. (Ezt a levelet később a Szabad Nép is közölte, legalábbis azt hiszem, ez volt az.)

Bizakodó volt atekintetben, hogy vissza fogják venni a pártba. Kucka kérdezte, nem adna-e valami írást az Életképekbe. Erre határozottan azt felelte, hogy csak akkor, ha a pártagsági ügy rendeződik, mert a dolgoknak nem szabad elébevágni; s abban az esetben is csak akkor, ha nem vét vele a pártszerűség ellen, tehát olyan írást adhat, mely nem a párton belüli viták körébe tartozó témával foglalkozik. De még ezt is erős fenntartásokkal ígérte.

Elmondta, hogy a Mezőgazdasági Egyetemen dolgozik jelenleg, néhány napja vagy hete.

Szó került régebbi közgazdasági munkásságáról, elmondta, hogy főleg a moszkvai magyarnyelvű kommunista folyóirat számára írt cikkeket.

Valaki megkérdezte a társaságból: milyen viszonyban volt odakint Rákosival, Gerővel, Révaival, a magyar emigráció vezetőivel. Azt felelte: keveset találkoztak, alig érintkeztek, mert ő kinn élt a városban, az említettek pedig a Komintern fellegvárában működtek. Mintha azt is mondta volna: később, a háborús években ő dolgozott a moszkvai magyarnyelvű Kossuth Rádiónál, akkor már inkább volt alkalom a fentiekkel való találkozásra.

Egy kérdésre, hogy miben látja a legsürgősebb gazdaságpolitikai feladatokat, azt válaszolta: jelenleg a mezőgazdaság fellendítése volna a leghalaszthatatlanabb feladat, s a mezőgazdaságon belül is a termelés növelése a legfontosabb.

Szó került ipari problémákról is, elmondta, hogy ezekben ő kevésbé járatos. Viszont ha minket ezek érdekelnek, ajánlja, hogy keressük fel Kiss Árpádot, a Műszaki Fejlesztési Tanács elnökét, ő neki igen józan, reális elképzelései voltak abban az időben, mikor miniszterelnök korában együtt dolgozott vele.

Az egész beszélgetés kötetlen, közvetlen hangon zajlott le, bár Nagy Imrén látszott, hogy minden szavát háromszor meggondolja, számolva akkori helyzetének kényes és felelős voltával. Minden szavából az sugárzott, hogy szigorúan tartani akarja magát a pártszerűséghez, s a párt vezetőinek józan belátásától várja ügyeinek a rendezését.

Miután eljöttünk tőle, még valami eszpresszóban megittunk egy-egy feketét, aztán szétszóródott a társaság, én is hazafelé indultam.

Valamivel később, de még mindig október első felében volt, hogy a Zrinyi-kollégista lányok találkozót rendeztek a kollégium egykori épületében, a Gorkij fasorban. Engem is meghívtak mint egykori énekmesterüket, feleségemmel mentünk el. Előtte azt mondták, ne ijedjek meg, ha én leszek az egyetlen férfi, mert férjek nem jönnek, de úgy látszik, mégis megadták nekik az engedelmet, mert voltak ott vagy hatan-heten. Mind énutánam jöttek, miközben a lányokkal körbeültünk és sorra énekeltük a régi nótákat. Ott volt Jóború Magda is, ő ült a fő helyen mint egykori igazgató.

Aztán abbahagytuk a nótázást, s a lányok (jobban mondva többnyire már mind asszonyok) sorra elkezdték mesélni egymásnak, mi történt velük azóta. Én ezalatt kimentem az elülső terembe, a férfiak közé, a feleségemmel együtt.

A következőkre emlékszem, hogy ott voltak: Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Győrffy Sándor, Csatári Dániel, Kemény István. Rémlik, hogy tán Radó Gyuri is – Veress Anna férje –, de erre nem tudok határozottan visszaemlékezni. Az viszont biztos, hogy ott volt egy jugoszláv újságíró, gondolom, Altman nevezetű.

Mindezek nem egy csoportban ültek, büfé volt ott, néhány asztal, ezek között mozgott a társaság, ki-ki hol evvel, hol azzal beszélgetett. Győrffy, Csatári a belső teremben is üldögélt közben, a nők háta mögött. Kemény is ott volt.

Én először Donáth-tal beszélgettem. Kérdeztem, hogy milyen munkát végeznek a Közgazdaságtudományi Intézetben, melynek ő – úgy tudom, helyettes – vezetője volt. Különösen a mezőgazdasági vonatkozású témák érdekeltek, kérdeztem, tartanak-e már ott a kutatások, hogy azok alapján már esetleg általánosabb jellegű következtetéseket is le lehessen vonni a hazai agrárpolitika különböző kérdéseire vonatkozólag. Erre elsorolt egy néhány témát, mellyel az Intézet munkatársai foglalkoznak, és elmesélte, hogy ő is gondolkozik már egyes következtetéseken, ezekről a kérdésekről egy előadása is van készülőben. Mint mondta, Debrecenbe hívták meg a hónap végére, hogy előadást tartson. Kérdeztem: megkaphatom-e majd a szövegét az Életképek számára, ígéretet tett rá, hogy odaadja.

Később Vásárhelyi is odaült az asztalhoz, s különböző napi kérdésekről folyt a társalgás, például a Hétfői Hírlapról. Vásárhelyi meglepetésemre élesen kikelt Gimes Miklós cikke ellen, melyben nyílt tárgyalást követel a Farkas Mihály perben. Farkas megérdemli a sorsát, mondta, de ha elkezdjük bogozni végesvégig, ki mit csinált ezekben az években, akkor nincs megállás, mindenkire lehet találni valamit, aki kommunista volt. Valahol határt kell vonni.

A Rajk-temetés is szóba került, főleg Münich beszédének az éles hangja. Ezt viszont, úgy emlékszem, helyeselte Vásárhelyi.

Altman, a jugoszláv újságíró csak hallgatta a beszélgetést, nemigen szólt közbe, legalábbis amíg én ott voltam.

Kemény Istvánnal és a feleségével mentünk el az elsők között, gyalog ki a körútig, onnan villamoson haza.

Még a Rajk-temetésről. Az Életképek többi munkatársával mentünk ki, egy koszorút is vittünk. A néma tömeggel végigvonultunk az úton, a ravatalok előtt, de aztán egy olyan helyre kerültünk, ahol hangszórón lehetett tisztán érteni a beszédet. Az élmény azonban beszédek nélkül is megrendítő volt.

Ezekben a hetekben én pokoli sokat dolgoztam a Rádiónál, Életképeknél, állandó hajszában voltam: okt. 20-a körül a laphoz megjöttek az első nyomdai hasáblevonatok, ezek korrigálásában is részt vettem. 22-én is, úgy emlékszem, épp ezt csináltam, amikor Kuckát áthívatták az Írószövetségbe. Visszatérve nem kérdeztem, mit akartak tőle, de gondolom, a Szabad Népben megjelent másnapi írószövetségi közleményről lehetett szó, mert tanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, melyben ő a másnapi tüntetést gyanús, provokációs ügynek nevezte, mellyel vigyázni kell, mi, ha lesz is, nem megyünk, mondta, nincs hozzá semmi közünk.

1956. október 23. – és az azt következő események

Jómagam, azt hiszem, ekkor hallottam először az egészről. S másnap úgy ébredtem fel, mint egy közönséges hétköznapot ahogy kezd az ember.

Déli 1 órára vagy ½ 2-re a Lapkiadó Vállalat helyettes vezetőjéhez voltam hivatalos. A feleségem is bent volt aznap a városban, s kérte, találkozzunk délben. Mondtam, ez nagyon nehéz, mert fogalmam sincs, meddig tart az Áccsal való tárgyalás.

Elég sokáig tartott. Ő azt vetette fel, hogy az eddig tervezett kisebb példányszámú, ráfizetéses Életképek helyett csináljunk egy nagyobb példányszámú, mélynyomású, rentábilis lapot. Ezzel én egyetértettem, csak azon vitáztunk aztán életre-halálra, hogy mekkora legyen ennek a lapnak a terjedelme, nem növekedhetnénk-e 3 ívről 4 ívre, vagy ha nem, az árát nem csökkenthetnénk-e 3 Ft-ról 2-re. Végül azzal váltunk el, hogy sürgős lévén a döntés, feltétlenül beszéljek még Kuckával, s az hívja őt fel telefonon.

Lent a portán, mikor feljöttem, egy levelet hagytam feleségemnek, azt hiszem 100 forinttal, mert előzőleg erre kért. Ahogy most Ácstól megyek le, mondják, hogy épp az előbb vitte el a levelet. Szaladok le az utcára – nincs sehol. Benézek a sörszanatóriumba, hátha ebédelni ment – ott sincsen. Kijövök, látom, hogy a Lapkiadó épülete (a New York palota, Lenin krt. 9-11.) előtt egy fiatalember valami papírt szögez a fára. Pillanatok alatt összesereglett egy-két tucat ember, köztük én is, s olvastuk. Gépelt szöveg volt rajta, különböző követelésekkel, 12 pontba szedve, ha jól emlékszem, s aláírva, Építéstudományi egyetem METESZ szervezete.

Egyszerre jön a feleségem, az éjjel-nappaliban volt vásárolni.

Saját mondandóm az 56 előtti időszakról

Most félbeszakítom ezt az érdekes és számomra is sok újdonságot tartalmazó beszámolót az 56-ot előkészítő évekről, hogy kiegészítsem a magam emlékeivel.

Nagyon szép éveink voltak. Legalább is utólag így emlékszem ezekre.

Ha egész életünkben szegények voltunk is, ez a többihez képest kissé nyugodtabb időszaknak számított. A Színművészeti Főiskolára járás azt is jelentette, hogy egész nyáron a gyerekkel voltam, és minden újabb gyerek születése utáni hónapokban a többiekkel is együtt lehettem.

Nem tudom, mióta engedhettük meg magunknak, hogy háztartási alkalmazottat tartsunk. Talán éppen 1954-től volt ehhez elég jövedelmed, és ekkor már én is ösztöndíjat kaptam. 800-Ft-ot – épp ennyi volt Marikának a bére. Ekkor már két gyerekünk óvodába járt, és Marika vigyázott a másik kettőre. Az, hogy már nem családok laktak nálunk, kissé enyhítette a lakás zsúfoltságát. Marikával ráadásul jó viszonyban voltunk, vizsgára az ő fehér kardigánjában mentem, mert arra már nem futotta, hogy magamnak is vegyek egyet. Tegeződött velünk, és minden vendégünkkel. Egyelőre jó újra átélni a bizakodó hangulatot. Emlékszem arra, amikor Nagy Imre vezércikkét 1953 júniusában kézbevettük. Én szorongást éreztem, annyira váratlan volt. De lassanként beleszoktunk abba, hogy reménykedni is lehet. Nem kell többé szégyenkeznünk a szocializmusba vetett hitünk miatt, hisz még minden jóra fordulhat.

A Te beszámolódból is világosan kiolvasható, hogy bár örültünk annak, hogy őszintén beszélhettünk az átélt rossz dolgokról, de nem ezeknek a felhánytorgatása volt a legfontosabb feladatunk ebben az időben. Nekünk különben sem kellett önkritikát gyakorolni, amely akkoriban olyan divatos tevékenységnek számított. Mi kisemberek voltunk. Azt írod, hogy szinte elszigetelten éltél az emberektől, és időd nagy részét a Parlamenti Könyvtárban töltötted. Ennek, amikor az Irodalmi Újsághoz kerültél, vége szakadt. Te alapvetően mindig, vagy legalább sokáig, közösségi ember voltál, aki emellett „országban gondolkodott”. Jó olvasni, a mai körülményekre vonatkozóan is mennyi hasznos terv fordult meg az agyadban, és hogy a levegőben volt ez az „építkező” hangulat. Ami a kettőnk életének hétköznapjait széppé tette, erről sok apró emlékem van. Először is előfordult, hogy együtt ebédeltünk, legtöbbször a Sörszanatóriumban, a körúton, olcsósága miatt, s azért, mert mindkettőnk munkahelyéhez igen közel volt. Ahogy erre visszagondolok, régi hétköznapi ételek íze tolul a számba. Rántott hús, pörkölt, máglyarakás. Mindennap élveztük a randevú izgalmas örömét. Később azt is megengedhettük magunknak, hogy az Újságíró Szövetség vendéglőjében ebédeljünk. Mindig kétféle ételt rendeltünk, és félidőben kicseréltük a tányérainkat. Ott összetalálkozhattam az akkori fiatal írókkal, akik szeretettel nézték szőke hajamat, örömmel bámultak bele világítóan kék szemembe, és gyengéden figyelték gömbölyded hasamat. Jó volt ránk nézni.

Kissé szégyenkezve gondolok arra, hogy fiatal házasként évekig egy tányérból ettünk. Természetesen csak otthon.

Jó érzés volt tapasztalni, hogy az emberek együtt szeretnek minket. Egy sokkal későbbi emlék villant az eszembe. A 90-es évek végén történt, hogy Gyulán találkozott az Irodalmi Társaságok Szövetsége. Ott sétáltunk együtt, kézenfogva. Egyszerre hallom, valaki megszólal, tőlünk nem is olyan messze: „Milyen szép öreg pár!” Nagyon jól esett hallani a kedves szavakat. Könnyű fiatalon vonzónak lenni…

Nagyon szerettem az Irodalmi Újságnál lévő szobádban megpihenni. Ott engem mindenki szeretett… A drága Lányi Saskával voltál egy szobában, aki annyiszor kisegített minket gyors kölcsönnel, ha bajban voltunk. Illés Béla is kedvelt, sok csokoládéval ajándékozott meg az ott töltött esztendőkben.

Amikor csütörtökönként nyomdában voltál, akkor is szerettem veled lenni. Ott ültem melletted, olvastam, tanultam. Ilyenkor Marika fektette le a gyerekeket. Késő este együtt fogasoztunk fel a Széchenyi-hegyre. Legtöbbször összebújva aludtunk. Egyszer egy régi barátunkkal találkoztunk a fogason. Megtudtuk tőle, hogy ő is évek óta a hegyen lakik. „Hogyhogy még eddig nem találkoztunk?” – kérdeztük tőle. Nevetve válaszolt: „Én sokszor láttalak titeket, csak mindig aludtatok, és nem akartalak felébreszteni benneteket.” Egyszer – ez már akkor történt, amikor Te már odabenn voltál – arra ébredtem a Fogason, hogy békésen pihenek egy idegennek a vállán. Megrettentem, nem mertem kinyitni a szemem, ki lehet az illető. Végül csak ránéztem. Kedves idős hölgy volt, anyásan mosolygott rám.

Néhány Petőfi-köri ülésre is elmentem veled. Minden érdekelt. Diplomám megszerzésének küszöbén voltam, és az 56-os évre jellemző bizakodással készültem egy új és szebb, elnyomás nélküli világban való munkára, félelem nélküli életre. Nagyon szerettem a szakmámat, és már rágondolni is jó volt, hogy színházban fogok dolgozni.

Mielőtt esténként hazamentünk, együtt vásároltunk be az „Éjjel-Nappali”-ban a nagykörúton. Sok finom ízes falatot lehetett ott vásárolni a családnak, és talán meg is engedhettük magunknak, ha nem is a legdrágább dolgokat. Mivel örökké gyereknek tartottál, kérés nélkül vettél nekem csokit vagy fagyit, vagy valami ínyencséget, ami egy pocakos asszonykának mindig kijárt.

Hiába töröm a fejem rossz emlékek után. Biztos voltak, de most nincs kedvem előbányászni őket. Ahogy a „Vallomás”-od segítségével újra átéltem ezeket az éveket, amelyekben annyi szép és hasznos teremtő gondolat született meg benned, elfog a nosztalgia, jó lenne kicsit újra hinni magunkban és abban, hogy fontos dolgokat tudunk cselekedni.

Valami szomorú emlék mégis megmozdult bennem. Téged ezekben az években, miközben teljes erőddel azon dolgoztál, hogy népes családod eltartsad, elsősorban a közügyek érdekeltek. Azon, hogy én ki vagyok valójában, nem nagyon volt időd gondolkozni. Nyugodt voltál, örömmel vetted tudomásul, hogy én sikert, sikerre halmoztam a főiskolán. Arra, hogy mi mit jelentettünk számodra, igazán a börtönben döbbentél rá. Ettől az időponttól kezdve mindig mi voltunk a legfontosabbak a számodra.

A Vallomás legérdekesebb része az 56-os eseményekről szóló beszámoló

Sok új dolgot tudtam meg belőle. Folytatom tehát ott, ahol abbahagytam.

Akkor már lehetett látni csoportokat, az úttesten velünk szembe jöttek. Néztük őket. Ahogy a Király (jobban mondva a Majakovszkij utca) sarkára értünk, ott egy csoport épp befordult a körútra, vagy 100-200 fő. Észrevettük köztük az Irodalmi Újság néhány munkatársát is. Ott volt Földes Anna, a lap egyik titkárnője, Éva, tán Örvös Lajos is, de erre nem emlékszem határozottan. Odamentünk hozzájuk, mi is bevágódtunk a sorba, s elindultunk visszafelé, mostmár az úttesten. Innen kezdve sodródtunk a tömeggel. Az útvonal: Körút, Rákóczi út, Tanács körút, Bajcsy Zsilinszky út, Marx tér, Szent István körút, Margit híd, Falk Miksa utca, Bem tér volt. A Bem téren a laktanya előtt ott állt egy rádiós hangfelvevő kocsi, amellett húzódtunk meg, hogy az összetorlódott tömeg meg ne nyomja a feleségemet, aki már akkor a nyolcadik hónapjában volt. Ő egy időre be is ült a kocsiba.

Később oszlani kezdett a Bem téri tömeg, sokan a parlament felé indultak. Mi is velük tartottunk, néhány gyalogos Rádió-munkatárssal: Gyalog Rozival, Molnár Auréllal. A Fő utcán és a Kossuth hídon keresztül értünk a Kossuth Lajos térre. Ott már alkonyodni kezdett. Valakinél egy egylapos újság volt, kértem, mutassa meg.

A Szabad Ifjúságnak volt különkiadása nagybetűs vezércikkel: „Miénk az utca”.

Fél hét felé járhatott az idő. Vagy tán még csak hat óra volt. A feleségem sürgetett, gyerünk, őt várja a doktor, a nőgyógyász, akihez járt, hétig rendelt, el ne késsünk.

Átmentünk a Kossuth hídon, s a 9-essel (villamossal) utaztunk a Gellért térig. A doktor ott lakott a Budafoki út elején. Idejében odaértünk. Ahogy a vizsgálattal végzett, elmentünk bátyámékhoz, Vargha Balázsékhoz, a Bocskai úton lévő lakására, hogy meghallgassuk a Gerő beszédet, melyről már hallottuk, hogy 8 órakor lesz.

Meg is hallgattuk, nem nagy gyönyörűséggel. Egy ideig beszélgettünk még, vacsoráztunk, s aztán indultunk Magdussal haza, villamossal. A Móricz körtéren szálltunk át a 61-esre, ott a villamoson mondta valaki, hogy a Rádiónál lövöldöznek, öt halott van. Budán szerencsére nem volt akkor még semmi, a Fogas is járt, baj nélkül hazaértünk.

Másnap otthon voltam, tehát szerdán, 24-én. Hallgattuk a rádiót, lestük a híreket, közleményeket, beszédeket. Próbáltam a testvéreimmel telefonon beszélni, Balázzsal, úgy emlékszem, sikerült is.

Estefelé, vagy már 25-én, csütörtökön reggel bemondta a rádió, hogy mindenki menjen dolgozni.

Október 25-én lefelé indultam a városba. A rádió előző este mindenkit felszólított, hogy vegye fel a munkát a hivatalában, üzemében, de a levegő puskaporos volt, távoli lövések zaját lehetett olykor hallani. Én mindenesetre megígértem a feleségemnek, hogy vigyázok magamra, és nem megyek sehová, ahol lőhetnek. Mielőtt Pestnek vettem volna az irányt, Budára leérve felkerestem a lakásán Tamási Áront, jobban mondva a feleségét, mert ő nem volt otthon. De a lakásáról tudtam vele telefonon beszélni, mondtam neki, hogy aggaszt, hogy az első éjszaka kiadott statáriumrendelet alapján olyanok is halállal lakolhatnak, akik nem érdemlik meg. Kérni kellene a kormányt, hogy egyelőre ne engedélyezzen kivégzéseket, nehogy jóvátehetetlen igazságtalanságok történjenek. Egyetértett ezzel, s azzal is, hogy jó lenne ez ügyben másoknak is szólni, íróknak, művészeknek

Ezután Pest felé vettem az utamat, a Lánchídon készültem átmenni. De mire odaértem, már jött a nép Pestről szörnyülködve, mi történt a Kossuth Lajos téren, belelőttek a fegyvertelen tömegbe. Többszáz halottat emlegettek. Erre elhatároztam, hogy nem megyek át. Néhány telefonbeszélgetést sikerült lebonyolítanom a Lánchíd eszpresszó nyilvános készülékén, részben a testvéreimtől érdeklődtem, megvannak-e egészségben, részben az említett statárium-ügyben beszéltem Török Erzsi énekesnővel, s Kurtág György fiatal zeneszerzővel.

Ez elég soká tartott, mert alig lehetett…(Itt hiányos a napló.)

Lent az intézetben csakugyan sikerült kinek-kinek egy-egy beszélgetés, kivéve Gőz Lajosnét, aki el is volt kenődve szegény. A férje bent volt a Belügyben, s nem hívták oda a telefonhoz, hiába kérte.

A pesti hírek különben riasztóak voltak, itt is, ott is harcok, lövöldözés. Sőt már Budán is megkezdődött, épp jöttünk visszafelé, akkor mondta valaki, a János kórház előtt, hogy Széna téren is áll a bál. Igyekeztünk hazafelé, fel a hegyre, bele ne kerüljünk a szórásba.

Másnap 28-án, vasárnap otthon voltam egész nap, csak a házbeli ismerősökhöz mentem át egy-egy félórára.

29-én, hétfőn mintha már csendesebb lett volna a helyzet, a harcok megszűnőben voltak. Beszéltem telefonon Hubay Miklóssal, azt mondta, állítólag valami írómegbeszélés lesz Pesten, Belgrád rakpart 24. szám alatt. Mondtam neki, lemegyek, gyerünk át együtt.

Úgy is történt. A Lánchíd el volt zárva, a Szabadság híd felé kerültünk. A Belgrád rakpart 24-ben azonban nem találtunk írókat. Némi töprengés után elindultunk az Írószövetség Bajza utcai épületébe.

Ott meglepően békés világ volt, még valami ebédfélét is lehetett kapni, s elég sokan voltak ott írók. Később, délutánfelé már ritkult a nép, én ottmaradtam, gondoltam, ott töltöm az éjszakát, sok lett volna még aznap gyalog visszamenni a hegyre.

Ott volt többek közt Sarkadi Imre, valakitől kaptunk egy paksaméta kéziratot, nézzük meg, lehetne-e ezekből egy Irodalmi Újság számot csinálni. Elég gyenge anyag volt, kevés jó írás. Imre később elment, én pedig próbáltam telefonon felcsöngetni néhány írót, adjanak ők is kéziratot.

A telefonvonalak nagy része halott volt. Szerencsére Nyíry Tibor író segített, volt valami ismerőse a rendőrségen, annak adta meg a telefonszámát, hogy hívjam fel, az bekapcsoltatja a kívánt vonalat. Beszéltem vele, s vagy 20 írónak be is kapcsoltatta a vonalát, bár egyikét csak egy óra hosszára, a késő esti órákban, mondván, hogy nem bírja a központ.

Én hát telefonálgattam jobbra-balra, mindenkinek azt mondtam, azt írja meg, amit látott, vagy amit érez, gondol; minden szerkesztői megkötöttség nélkül. De később aztán, hogy pénteken megjelent az Irodalmi Újság, nemigen volt benne olyan írás melyet én beszéltem meg ezen az éjszakán, kivéve talán Dallos Sándor kis cikkét.

Ebben az időben, hétfőről keddre virradóra valami olyasféle hangulat volt az Írószövetségben, hogy az írók nagyokat hallgattak az elmúlt napokban, ideje lenne, hogy megszólaljanak. Ki-ki üljön le és írjon. Azt hiszem, ebben a hangulatban született Sarkadi Imrének egy igen értelmes kis cikke, melyet akkoriban nagyon sajnáltam, hogy nem jelent meg. A lényege az volt nagyjából: most pedig ne adjanak teret a konclesőknek, az új hatalom, illetve a kormány támaszkodjék minél következetesebben a munkások, parasztok tömegeire, azoknak a forradalmi szervezeteire. Jómagam is írtam egy cikket ezen az éjszakán, mely szintén abban a gondolatkörben mozgott, hogy az előállott helyzetben kié lesz a hatalom, kié lesz az ország, és az akkori kormány támogatására szólított fel. Vallomásomban erről már részletesen beszámoltam.

Másnap, ha jól emlékszem, a Rádióba mentem be délelőtt, s a romeltakarításban, meg az épület különböző részeiben szétszórt töltények, kézigránátok összeszedésében segédkeztem, ezekez az udvar közepén álló katonai teherautóba hordtuk papírkosarakban, csak úgy beöntöttük, válogatás nélkül.

Aztán haza indultam a hegyre, úgyis fáradt, törődött voltam az előző éjszaka után.

Otthon aludtam, s másnap, szerdán, 31-én megint a Rádióba mentem. Egy ideig folytattam a takarítást, majd a VI-os stúdióban vettem részt a rádiós dolgozók gyűlésén, ahol vagy 300-an jelentek meg. Itt közölték, hogy a munkástanács megbíz egy öt vagy vagy 6 tagú szerkesztőbizottságot, hogy menjen át a Parlamentbe, és biztosítsa a rádiós munka folyamosságát. Ennek tagjai közé delegáltak engem is, Gömöri Endrével, Burján Bélával együtt.

Átballagtunk. Olvasgatva bőven az utcai falragaszokat, nagyrészük a kormányt támadta, egyik például Nagy Imrét Nagyimrov néven emlegette gúnyolódva. Riadtan tárgyaltuk, mi lesz ebből? Teljes anarchia?

A Parlamentbe érve még fokozódott ez az érzésünk. Néhány tucat fegyveres őrizte az egész épületet, de azokról sem lehetett feltételezni, hogy ellenforradalmi puccs – támadás – esetén készek lennének meghalni a kormányért. Elkezdtük a munkát. Küszködtünk az üzenetáradattal, a kormány mellett egy füst alatt minket is meglátogató és követeléseiket előterjesztő küldöttségekkel, amellett híreket teszteltünk, s közben mi is érdeklődtünk, mi a helyzet odakint, a városban. Jöttek a fegyveres pogromok, lincselések hírei. Gömöri félrehúzott, s kérdezte, mi a véleményem, az jobb-e, ha otthon marad a felesége a gyerekkel, vagy ha ismerősökhöz költözik, mert esetleg épp a költözés hívhatja fel rá a figyelmet. Gellért Endre a hároméves pártiskolára telefonált, amelynek hallgatója volt, hogy azonnal semmisítsenek meg minden névsort, lakáscímeket, nehogy lincselő banda kezébe kerülhessenek. Más részről jöttek a külföldi hírek: az angolok, franciák megtámadták Egyiptomot, szóval mintha az egész mindenség recsegett-ropogott volna a fejünk felett.

Ebben a helyzetben mi azt éreztük a legfontosabbnak, hogy minden jóakaratú, tisztességes embert, aki ellene van az ellenforradalomnak, anarchiának, igyekezzünk a kormány mellé állítani, többek közt az egyházakat is. Ez a szándék szülte azt a gondolatot, hogy a reformáció emlékünnepe lévén (okt. 31) szólaltassunk meg a három protestáns egyházból egy-egy vezetőt, hátha ezzel hathatnánk a tömegek egy részére. A műsor kb. félórás volt. Vető Lajos evangélikus püspök, Szamosközi István református esperes, még egy református pap és egy unitárius püspöki helynök működött közre benne, olyan hangon, amely alkalmasnak látszott a kedélyek megnyugtatására, semlegesítésére. Felvételében én is közreműködtem, a magnetofonos szobában.

Közben híre jött, hogy a balatonszabadi állomás át akar kapcsolni a győri stúdió műsorára. Szolnokkal, a szolnoki adóval valami technikai hiba volt, s az a veszély fenyegetett, hogy a Kossuth Rádió teljesen leáll. A rádiós kábelvonalon többek közt én is könyörögtem a balatonszabadii technikai személyzet vezetőjének, ne hagyják cserbe a Kossuth rádiót, hivatkoztam rá, hogy ez ma az egyedüli országos fórum, ha elhallgat, abban a pillanatban darabokra esik szét Magyarország. Ezen az estén Kádár János is átjött a rádiós részlegbe. Elmondtam neki többek közt, hogy beszéltem délelőtt egy Pestről 30 km-re falun lakó fiúval, a technikus a rádiónál, s az milyen híreket hozott a falusi osztályharc fellángolásáról, kulákok és szegényparasztok közötti ellentétekről a földkérdésben, s a tanácsházán hogy ki legyen az úr. Mondtam neki, hogy véleményem szerint most, hogy a valóságos osztályerők sokkal nyíltabban és közvetlenebbül hatnak, mint eddig, óriási felelősség és súlyos feladatok háramlanak az MSZMP-re mint az egyetlen forradalmi marxista pártra. Volt ott egy másik fiatalember, a nevét nem tudom, az erre közbeszólt, hogy ő eddig pártonkívüli volt, de most szeretné, ha tagja lehetne az MSZMP-nek, s ő azt hiszi, sokan vannak hozzá hasonlók.

Kádár akkor, úgy emlékszem, azért jött át hozzánk, mert a szolnoki forradalmi tanács küldöttsége járt nála, s azt kérte, mármint Kádár, hogy a küldöttek egyikének átadott írásbeli üzenetét a szolnokiak részére a Rádióban is olvassák be.

Aztán jött Vas Zoltán, egy írástudó embert kért, aki megfogalmazná a kormány felhívását a munkássághoz, hogy hagyják abba a sztrájkot. 400 millió forintba kerül ez nekünk naponta – mondta.

Elmentem vele a Parlament egy másik fertályába, mintha nem az ő szobája lett volna, hanem Bognár Józsefé, ott szövegeztem meg egy rövid írásművet, mely elég drámai hangon szólította fel a munkásságot, dolgozzanak, termeljenek, hisz követeléseik már lényegében teljesedtek – „Úgyis szegények vagyunk, ne tegyük magunkat koldussá” - ez volt az egyik utolsó mondata.

Nem hangzott el a rádióban. Mikor ugyanis Vas Zoltánnal visszamentünk a rádiós részlegbe, ott a munkatársak közt az a vélemény alakult ki, a városból kapott információk alapján: ha ez a felhívás az angyalok nyelvén szólna, ebben a pillanatban még akkor sem hallgatnának rá. A kormány pedig csak magát járatná le vele, ha szavai hatástalanok maradnának. Közben odajött Tildy Zoltán is, s a beszélgetésből az a javaslat született: hívja össze a kormány másnapra a nagyobb üzemek küldötteit s közvetlen tárgyaláson igyekezzenek szót érteni velük...

Csütörtök, nov. 1-e. Éjszaka még jött egy fiatalember, aki autóval kint volt a városban nem tudom már, mi ügyben (olvashatatlan) kimentek, az utcák, mint mondta részeg bandákkal, fegyveres csoportokkal van tele, őket is többször igazoltatták, egyszer agyon is akarták lőni, alig tudták magukat kimagyarázni.

Ezen az éjszakán alig aludtam, hánykódtam a díványon s járt az agyam, mint a megvadult motolla, mi lesz ebből. Hajnali háromkor át is mentem a stúdió-szobákba. Ott azzal fogadtak, hogy záhonyi hírek szerint, nagyobb szovjet egységek lépték át a határt. Egyre elkerülhetetlenebbnek láttam a szovjet katonai beavatkozást, és egyre reménytelenebbnek azt, hogy ennek a helyzet belső normalizálásával, egy szocialista jellegű államhatalom megszilárdításával elejét tudnánk venni. Ady egyik verssorát mormogtam magamban:

Minket korszakok tűzdühe nem edzett,

S felolvaszt a világ kohója,

Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

Ebben az elkeseredett hangulatban mentem át délelőtt az Írószövetségbe, majd a Rádió Sándor utcai épületébe, többeknek elmondván kínzó kétségeimet. S déltájban az álmatlanságtól dülöngélve indultam fel, haza, a hegyre.

Ez a lelkiállapotom érteti meg talán, hogy pénteken, szombaton (nov. 2-3.) én a konszolidáció minden jelének százszoros jelentőséget tulajdonítottam. Görcsösen kapaszkodtam abba a gondolatba: nem szabad, hogy mindez után, ami okt. 23-a óta történt, az derüljön ki, hogy magyar nép éretlen kamaszbanda, mely képtelen arra, hogy atyai felügyelet nélkül a maga sorsával felnőtt módon, józanul rendelkezzék.

Ezen a két napon megint lent voltam a városban. S amennyire meg tudtam ítélni, a kormány semlegességi nyilatkozata óta szilárduló volt a helyzet. A munkásság késznek látszott a munka felvételre, a garázdálkodó ellenforradalmi fegyveres bandák mintha megijedtek volna, hogy a tömegek a kormány mellé álltak, s ők elszigetelten egyedül maradnak, s lakolni fognak a bűneikért. Ezen a két napon, nem tudok róla, hogy folytatódott volna az embervadászat. Bár a kommunista ellenes hangulat még mindig erős volt, s a pártokon belül is tovább nőtt azoknak a hangja, akik minden „kollaboránst” (tehát aki az elmúlt években együttműködött a párttal) ki akarnak zárni a közéletből...

Madártávlatból: részlet egy 1986-os riportból

Tekintve, hogy november 4-e ugyanolyan szörnyű sokk volt számomra, mint annak idején 1944. március 19-e és október 15-e, a németek bevonulása és Szállasi uralomra kerülése, két kézzel kaptam ezen a Bibó-féle tervezeten. Tóbiás Áron barátom is bíztatott, hogy vigyük ki az Egyesült Izzóba, ahol épp tartották a Nagy-budapesti Munkástanács alakuló ülését, és ismertessük a megjelentekkel. Nekem akkor már születőfélben volt a hatodik gyermekem, akkor lépett a feleségem a kilencedik hónapba, őrá igazán tekintettel lehettem volna, de nekem most sem volt veszélyérzetem, pedig a forradalomban is lényeges szerepe volt annak, hogy az írók és munkások kontaktust találtak egymással. Tudhattam volna, hogy ez nagyon fáj Kádáréknak. Mégis vettem magamnak a bátorságot, kimentem az Írószövetségből a munkástanácsok vezetőinek a gyűlésére, és ismertettem a tervezetet. Valóban nagy érdeklődéssel fogadták. […]

1957. január 19-étől a Fő utcai fogház lakója lettem, nem akarom itt részletezni, hogy és mint, legyen elég most annyi, hogy akkor úgy éreztem, ezt én megérdemeltem. Nem azért, mert kimentem Újpestre, az Egyesült Izzóba, nem azért, mert kivittem a Bíbó-féle tervezetet, hanem mert előző években sok mindennel megalkudtam önmagammal és a lelkiismeretemmel. Nem azért szenvedek tehát, amiért ők akarják, hogy szenvedjek, mégsem kaptam méltatlanul ezt a csapást a sorstól. Hozzáteszem, hogy ez csak az egyik érzésem volt. A másik még ennél keservesebb: hogy fogja ezt túlélni a családom, amely nem tehet semmiről.

Apját letartóztatják

Hogyan éltük túl? Szavaidat megszakítva, hadd beszéljek erről.

1957. január 19-én azzal a rossz hírrel jöttél haza, hogy letartóztatásokról beszélnek a városban.

Szorongással fektettük le hat kis gyerekünket. Próbáltunk elaludni. Kismagdus akkor 5 hetes volt, Andris, a legnagyobb fiunk, novemberben töltötte be hetedik évét.

Én azt álmodtam, hogy letartóztattak. Fölébredten, boldogan láttam, hogy mindez, álom volt csupán.

Csöngettek. Nem sokkal lehetett éjfél után. Hálóingben fogadtam őket. El sem tudtam képzelni, hogy mindez valóság. Figyelmeztettél, hogy öltözzek fel. Én teljesen kába voltam. Sokan jöttek, fegyverekkel. Ezeket a pribékeket azzal tüzelték fel ellenünk, hogy az írók, akiket a népidemokratikus hatalom elkényeztetett, jó dolgukban fellázították a dolgozó népet. És e helyett mit tapasztaltak? Száradó pelenkákat, szegénységet, ócska bútorokat. Láttam, hogy néhányan meg vannak rendülve. Az egyik fegyveres, akit később az egyik legvadabb nyomozótiszttel tudtam azonosítani, odajött hozzám, és fülembe súgta, adjak a férjemre meleg ruhát, és a zsebébe összetett kenyeret.

Miután téged elvittek, itthon mindent átkutattak. Minden írásodat, amely a sublótban volt összegyűjtve, átolvasták. Nem találtak semmit, én valamiféle megjegyzést is tettem arra, hogy rájuk fér egy kis kultúra, jó írások olvasása.

De ezt csak a fogaim közt mormogtam. Sohasem ingereltem őrzőidet, tudtam, rajtad vernék el a port.