V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

Elsőkből lesznek az elsők I.

MédiaHarcok

KÓSTOLÓ

Előhang

HOGYAN NÉZZÜK A MÉDIAVILÁGOT?

Az ősi kínai bölcsesség szerint nem az számít, mi történik veled, hanem az, hogyan éled meg.

Milyennek látod...

Hogyan nézed...

A világot. A médiavilágot. Amely egyszerre a tükör és a tükör képe: a tükrözött valóság. Bő tíz éve tartó átváltozásai: a magyar média metamorfózisa. Amelyben elsőkből lesznek - ha lesznek - az elsők...

Kétségkívül: ha körülnézünk, mindenütt a régi ismerős arcok. A Népszabadság például akkor is, most is a vezető politikai napilap, javarészt ugyanazokkal a régi vezetőkkel. Ha akkor, 89-90-ben, a Kádár-rendszer bukásakor vakmerően kinyilvánította volna valaki, hogy tíz év múlva is ennek a bukott rendszernek a pártszócsöve terpeszkedik a legmagasabb polcon, lehet, hogy menthetetlen elvtársnak nézik szerencsétlent, jobbik esetben sima elmebetegnek.

És mégis…

Mi történt?

Magyarországon tizenkettedik éve szakadatlanul zajlik a médiaháború.

Mi történhetett velünk?

Mi történik itt velünk?

Megesett velünk a rendszerváltozás

A világ nézhető így is, úgy is. Nézhető a tudományosság igényével: hűvös távolságtartással, rideg tárgyilagossággal. Igazabb lenne-e ez a kép a többinél?

A tudomány örve alatt a marxizmus-leninizmust tanulhattuk hosszú évtizedeken át. Minden tudományos megállapításhoz lehetett találni hol egy marxi, hogy egy engelsi, hol egy lenini, hol egy sztálini idézetet. Az utóbbiak aztán lassan elmaradoztak. Majd az előbbiek is elmaradoztak. Mi azonban itt maradtunk és rendszert változtattunk.

Helyesebben: megesett velünk - is - a rendszerváltozás.

Mindenki választott magának új nézetet. Új rendezési elvet, új cselekvési filozófiát. Nyájat, vezérürüt, ellenséget. Gazdasági és politikai szövetségest. Lelki közösséget: vallást, szektát. Bűnszövetkezetet: maffiát. Megélhetést: szellemi, lelki, fizikai értelemben.

Nem hiszek abban, hogy ez a sorsfordító élet, ez a színes kavalkád - tükrök és tükörképek - pontosan leírható lenne bármiféle tudományos eszköztárral. A tudományos igényű feldolgozás sem kezdődhetne másképp, mint a lehető legszubjektívebb döntéssel: milyen nézőpontot, látásmódot választok[1]. Mégha a legobjektívebbnek tűnő statisztikusét is, akkor is csak arról a kevés dologról szólhatok, ami számokkal mérhető egyáltalán. De még itt is gondom lenne az értelmezéssel; pontosabban nem nekem, hanem mindenki másnak, akinek nem tetszenek a kimutatások és következtetések. Ahol elementáris a bizalomhiány, ott már a tényszerű számok és világos szavak sem igazolnak semmit a másik (a "halálos ellenség") számára.

Márpedig elementáris.

Az elmúlt tucatnyi évben, különböző összetételű kormánykoalíciók országlása alatt többször is megmérték, milyen arányban szerepelnek a hírműsorokban az ellenzékiek és a kormánypártiak. Soha semmilyen eredmény nem volt alkalmas arra, hogy a harcoló felek egyaránt hitelesnek és alaposnak tekintsék, hogy ugyanazt értsék alatta, hogy az álláspontokat közelítse, hogy a médiaháború hevességét valamelyest is fékezze; arra viszont jó volt, hogy az indulatokat még jobban elszabadítsa.

Nem engedhetjük meg ugyanazt a skatulyázást

Könyvünk témáját (vezérfonalát) tekintve – Elsőkből lesznek az elsők... – azért sem látszik helyénvalónak a szigorúan történelmi vizsgálódás, mert a történelem alanyának illik valamilyen jól kezelhető skatulyába illeszkednie. A kommunizmus fekete könyvét, úgy vélem, helyes volt összeállítani a kommunista berendezkedésű országok (rezsimek) népirtó bűntetteiről. Ám ha elfogadjuk, hogy nincsen bűnös nép, csak bűnös politikai rendszer (amelynek politikai mechanizmusa eleve magában hordja a bűn elkövetésének - a hatalommal való visszaélésnek - a valószínűségét), akkor egy rendszerváltást követően már nem engedhetjük meg magunknak ugyanazt a skatulyázást. Akármennyire jól esik is gúnyolódni a damaszkuszi út nagy forgalmán (mert amúgy valóban jól esik), ezek a tülekedő emberek szigorúan véve - de még inkább a megértő, megbocsátó igazsággal mérve - nem feltétlenül tekinthetők ugyanazoknak, mint akik a damaszkuszi útról annak előtte talán nem is hallottak még.

Mondom: nem feltétlenül. A világ olyan, amilyennek látjuk. Ahogyan nézzük. Nemcsak politikai, de történelmi felfogás szerint is könnyen igazolható tétel, hogy a magyar médiában a rendszerváltozás után is a régi kommunisták maradtak kulcspozíciókban. Ehhez elegendő két meghatározás igazságtartalmában kiegyezni: 1) aki párttag volt, az kommunistának tekintendő 2) kulcspozíciónak tekintünk minden olyan szerkesztői, műsorvezetői, újságírói pozíciót, amelyből közvetve vagy közvetlenül nagyobb számú emberre lehetett ideológiai hatást gyakorolni.

Nem lenne más dolgunk, mint elővenni a MUOSZ[2] egyik korabeli (89-es vagy 90-es) évkönyvét, s összevetni az akkori névsort a sajtó munkatársainak egy-két évvel későbbi (de akár mostani) listájával. Ha e tanulmány - tudományos igényű kutatómunka - keretében ezt én magam megtenném, kétségtelenül egy nagyon szemléletes kimutatással csillapíthatnám kommunistaellenes olvasóim farkasétvágyát (s minden bizonnyal a magamét is). Nem szólva arról a jelentékeny haszonról, hogy minden különösebb bajlódás, elmefárasztó mérlegelés nélkül csaknem készen állna a könyv: lám, így lettek elsőkből az elsők... Hogy ezt mégsem teszem meg, annak az az egyetlen oka, hogy a média sűrűjében eltöltött hosszú évek, s a médiakutatással eltöltött intenzív egy év után már sehogy sem látom értelmét az ilyesféle primitív kategorizálásnak. Politikai fegyvernek esetleg jó, akinek jó. De ha maradnánk a leegyszerűsítő kategorizálásnál, jómagam nem tudnék mit kezdeni például azzal a jelenséggel, hogy az iménti meghatározás szerinti kommunisták közül számosan kötöttek ki a politikai jobboldalon. Aki itt kötött ki, az “jó” ember, aki ott maradt, az “rossz”? (Avagy fordított logikával: aki maradt, arról a hűség, aki ment, az áruló szobrát kell megmintázni?) Vagy egyik se jó, egyik se rossz ember, csak egyszerűen kommunista? Akkor meg miért érdekeljen, hogy kommunista (volt-e) egyáltalán?

A megértés esélye: kölcsönös bebocsáttatás

Csupán egyetlen dolog miatt érdekelhet - amiért az embert saját sorsa is érdekli, s vele embertársaié. Hosszú, kényszerzubbonyos csend után átdübörgött rajtunk a történelem. Mi történt velem és velünk? Ki voltunk, kik vagyunk? Mi zajlódott-zajlódik bennünk? Mi változott meg, ha megváltozott egyáltalán? Nem csak a világ lett más körülöttünk? Mi meg csak igazodtunk, ahogy bírtunk…

A világ olyan, amilyennek megéljük... Ha el akarom mondani, milyen volt ennek a rendszerváltozásnak a médiavilága, a történések felvillantásán túl leginkább arról kell hitelesen és részletesen beszámolnom, hogy a szereplőkben - és netán áldozataikban - milyen gondolatok, megfontolások, szándékok, ítéletek születtek meg. Ez sokkal több annál, mintha a történések számbavételével és értékelésével egyetlen végső ítéletet, a saját magamét fogalmaznám meg. Ha a világ olyan, amilyennek látjuk, akkor az én meg a ő világa kölcsönös megértésére csupán egyetlen esély adatott meg: ha időnként bebocsátást kérünk - vagy nyerünk - egymás világába.

Ez a könyv így készült. Nemcsak az emlékeim s az írott források közt kutattam, és nem csupán a "saját törzsemből" való médiaharcosok egyikét-másikát kerestem fel, hanem elzarándokoltam azokhoz is, akik a médiaháborúban olykor esküdt ellenségeimnek számítottak. Kíváncsi kérdéseket tettem fel - és leginkább őszinte és érdekes válaszokat kaptam. Ezeket figyelembe vettem az Első kötet (MédiaHarcok) megírásakor, és megörökítettem a Második kötetben (MédiaArcok) a maguk teljességében.

Háború öt tételben

Lelkesedések kora. Félelmek kora. Akciózások kora. Szerepcserék kora. Déjà vu-k kora. Rendszerváltozásunk burjánzó médiatörténete a kutatás során egyszeriben így kristályosodott ki bennem: érzések és események különös keverékeként. Könyvem Első kötetének I. fejezetében (Médiakorok) így adom tovább olvasóimnak.

A háborúzás haszna?

Egyáltalán nem biztos, és nem is magától értetődő, hogy a kölcsönös bebocsátásra, megértésre, s vele talán a háborúskodás fékezésére valóban szükség volna. A pártokat - a többpárti demokráciát - arra találták ki, hogy az eltérő érdekű és nézetű emberek nyíltan tömörülhessenek, és szabályozott keretek között egymással politikai csatát vívhassanak. Aki több hívet, több szavazatot nyer, azé a kormányzás joga. Ugyanez érvényes lehet a média világára is: ki-ki a maga szócsövét fújja, ez hangosabban, az dallamosabban, s majd a közönség a zsebével (pénzével) vagy más tetszésnyilvánítással dönt, hogy kinek hisz inkább.

Ilyen értelemben az elmúlt tizenkét évben a média világában semmi különösebb, semmi váratlan nem történt. Sem Magyarországon, sem a többi volt szocialista országban. Ahol kapitalizmus - valódi piacgazdaság - van, ott annak rendje és módja szerint életre-halálra szóló versengés folyik. Ha pedig harc, legyen harc. Ahol pedig egymásnak esnek, ott mindig lesznek győztesek és vesztesek. Kár tehát túl nagy feneket keríteni a dolognak. Főleg akkor kár, ha a vesztesek amúgy a média köreiből kerülnek ki; ha különben a közönség - de legalább egy része - nyer rajta: szólás- és sajtószabadságot.

Ha van haszna a kapitalizmusnak, versenynek, demokráciának, szólásszabadságnak, feltétlenül ez az első és legfőbb: torzítatlanul szólalhatnak meg a legtisztább, legélesebb, legkeményebb hangok is. Legalábbis van esély rá: akinek van pénze, szabadon megteremtheti a maga szócsövét. Ha nincs, keresnie kell egy olyan orgánumot – valamely oldalon –, amelynek érdekében állhat közölni őt.

Ha ez sincs?

A sajtó szabadsága még nem a szólás szabadsága.

Az önmagának – önmagáért – szabad sajtó akár ellensége is lehet a szólásszabadságnak és demokráciának. Erről is szólok könyvemben.

Ki kell mondani

Ha témánkat, ennek hasznos és sikeres feldolgozását illetően nem hiszek is a hűvös tárgyilagosságban testet öltő tudományosságban, feltétel nélkül hiszek mindabban, ami egyébként az igazi tudományosságnak is elmaradhatatlan kelléke. Hiszek abban, hogy a szó akármennyire veszélyes fegyver, ha tényen, ha – akár csak vélt – igazságon alapszik, ki kell mondani. (Az már számomra is lehet vita tárgya, hogy a befogadók érzékenységére való tekintettel netán milyen csomagolásban.) Hiszek az elfogult tisztességben: amikor nem titkolt vonzódással, részrehajlással, azaz nyíltan választunk nézőpontot magunknak, erről a magaslesről azonban „az igazat, csakis az igazat” eresztjük szélnek: vagyis azt, amit ott és akkor igaznak gondolunk. Éppen ezért e könyvben bőségesen lesz szó úgynevezett “kényes” témákról. Hogyan terem az antiszemita? – például erről.

Igazi mozgatók?

Amiben kevésbé hiszek, az a képmutatás. A mindenáron másnak látszani, mint ami vagyok. A tudatos torzítás, elhallgatás, hazudozás. A gazdasági, politikai, kulturális érdekek mögé való bújás. És mindennek örve alatt: a másik - versenytárs? ellenség? - megsemmisítésének megfontolt szándéka, akarata.

A kérdés, amit fel kell tenni magunknak, hogy milyen is volt valójában ennek a bő évtizednek a médiavilága. Mennyire jellemezte az igazmondás vágya, vagy esetleg a hazudozás, torzítás szándéka? Akár az egyik, akár a másik (harmadik? negyedik?) oldalon. A válaszhoz nem elegendő kitűzni és lemérni az állítások és a tények idővel talán csak kirajzolódó távolságát: nem a tévedések leleplezése a fontos, hanem a tudatos hazugságok tettenérése. Az igazi mozgatók felfedezése. Az indítékok megértése.

Amikor vezető baloldali és balliberális politikusok azt kiabálják az egyik térfélről, hogy a jobboldaliak elfoglalták a médiát; a jobboldaliak meg visszakiabálnak, hogy a magyar médiát még mindig a régi kommunisták uralják, akkor a két állítás igazságtartalma közötti feltűnő különbséget akár azzal is magyarázhatjuk, hogy a politika nyilvánvaló célja a másik legyőzése; nem azért állít valamit, mert az úgy van, hanem mert az állítással célja, szándéka van.

És a médiának?

Valójában politikacsinálók harca

Az akciózó sajtó nem médium (azaz közvetítő), hanem politikacsináló. A hazai közéletben a legnevesebb újságírók éppen olyan szorgalmasan és elkötelezetten politizálnak, mint a hivatásos politikusok: hozzájuk hasonlóan táborokhoz, olykor pártokhoz csatlakoznak. Jónéhányu(n)k politikus módra – szép látszatok sztanioljába csomagolva – szívesen lép át a demokrácia játékszabályain, mér kettős mércével, fog bele nemtelen nyelvpolitikai csatákba, ha kell, politikailag korrekt ábrázattal. Újságíró és politikus gyakran ki is segíti egymást: az előbbi, ha kell, kampányfeladatokra, valósághamisításra, sajtómódszertani stílusgyakorlatokra vállalkozik, amiért az utóbbi hol mikrofonhoz, képernyőhöz juttatja, hol pedig finanszírozási forráshoz vagy frekvenciához. Könyvemben effélékről is szó lesz.

Magunkban beszélünk

Be kívánom bizonyítani, hogy a magyar tömegkommunikáció világában mérhetetlenül szegényes autokommunikáció folyik: a média előszeretettel beszél saját magáról és saját magának, előszerettel választ olyan témákat (tematizál), amelyek saját érdekeit és érdeklődését fedik (s nem a nagyközönségét). A közlések tartalma másodlagossá fajult, ezzel szemben elsődlegessé vált, hogy ki a közlő. Az újságíróknak a tömegkommunikációs eszközök révén a tömegek felett nyert hatalma és politikacsináló képessége megakadályozza a szakmán belüli normális, értelmes párbeszédet és együttműködést. A közlés fogadója nem a közlés valódi tartalmából, hanem saját, érzelem táplálta asszociációiból állítja össze a (vélt) üzenetet. Az érzelmeknek a közlésekben tapasztalható dominanciájához erőteljesen hozzájárult az a megfékezhetetlennek tűnő folyamat, amelyben az egyik fél általi ellenségképzés (vagyis a másik beskatulyázása) a másik félből előbb-utóbb valóságosan kiváltja a feltételezetteket. A falra festett ördög klasszikus esete: a megtámadott mind erősebben kötődik a rátukmált skatulyához; másfelől mind lelkesebben gyömöszöli a maga készítette skatulyába az immár halálos ellenséget.

Az egyik oldalon:

A jobboldal (politikusa és újságírója egyaránt) kimondva-kimondatlanul arra gyanakszik, hogy a „kozmopolita”, „internacionalista”, „globalista”, „univerzalista” balliberális oldal (politikusa és újságírója egyaránt) akár az országot/nemzetet is hajlandó elárulni, hajlandó akár az antiszemitizmus, rasszizmus elleni harcot mint politikai és tömegkommunikációs fegyvert bevetni, csak hogy saját hatalmát erősítse.

A másik oldalon:

A baloldal (politikusa és újságírója egyaránt) kimondva-kimondatlanul arra gyanakszik, hogy (szélső)jobb (politikusa és újságírója egyaránt) nem riad vissza a “nacionalista”, “antiszemita”, “rasszista”, “fasiszta” nézetek elfogadásától, nyílt vagy titkos támogatásától, az antidemokratikus eszközök alkalmazásától, a kisebbségek kirekesztésétől, csak hogy saját hatalmát erősítse.

A magyar médiában (benne és általa) előítéletek, skatulyák, törzsi színekbe öltözött médiaharcosok ütköznek meg egymással. Könyvemben vizsgálni fogom, van-e esély rá, hogy másképpen legyen (Déjà vu-k kora).

Egy bizonyos: a 2000. évben 64 újságírót öltek meg a Földön. És honi médiaháború ide vagy oda, magyar nem volt köztük...

A háború három pillére: eszme, pénz, politika

Amikor az elsőségért folyó szekértáborharc motívumait vizsgáljuk, szerepet és jelentőséget fogunk tulajdonítani annak, hogy a rendszerváltoztatás idején a véleményformáló médiaértelmiség (médiaelit, mediokrácia) zömére az internacionalizmus (antinacionalizmus, baloldaliság) volt jellemző, s ebből következően elnézőbbnek bizonyult a politikai baloldallal, mint a – „nacionalista” – jobboldallal szemben. A kedvezőbb médiapozíciókért vívott harc részben e baloldali és az alakulóban lévő nemzeti, jobboldali médiaértelmiség között folyt.

A médiapiac kialakulásával, a kereskedelmi tévék beindulásával (Szerepcserék kora) azonban egy másik tényező is mind nagyobb szerepet kapott, mégpedig a pénz. Ahogy a Kabaré című film fülbemászó sanzonából tudjuk: Pénz hajtja a föld kerekét, a föld kerekét, a föld kerekét…

Egy – érintettsége folytán is - hiteles médiaszakember szerint messze ennek, vagyis a pénznek volt a legnagyobb szerepe a médiacsatározásokban: Székely Ferenc, a Nap Tv létrehozója egyenesen úgy véli, hogy a médiát megszerezni akaró vállalkozók, újságírók jobbára csak azért öltöztek ilyen vagy olyan színű mezbe, hogy sok haszonnal (és befolyásolási lehetőséggel, presztízzsel) kecsegtető vállalkozásukhoz megszerezzék maguknak a politika támogatását.[3]

Végül pedig az elnyúló médiháború harmadik tartóoszlopának a napi politika és a média túlságosan szoros kapcsolatát, függőségét tekinthetjük. Amikor a jobbközépen megüresedő politikai vákuumot az addig pragmatikus-liberális Fidesz kinézte magának, a balliberális média abban a pillanatban szembefordult vele és ejtette (bedobták a „szemétkosárba”).

Az aktuális politika-hatalmi harcok médiabefolyásoló, -alakító szerepét jól tükrözi a Fideszhez közel álló vállalkozó, Tóth Béla megállapítása: Nehogy bárki is azt higgye, hogy a médiában a fontos dolgok nem a pártok közötti, háttérben zajló alkuk során dőlnek el.

Ezzel együtt sem jelenthető ki, hogy a politika és a sajtó kapcsolatában egyértelmű fölé- és alárendeltségi viszony alakult volna ki. Ez egyfelől – mint látni fogjuk – médiakoronként változott: hol a politika, hol a média volt a nagyobb úr. Másfelől az érintettekkel készített interjúk inkább azt igazolják, hogy még a közszolgálati szférában sem jellemző a közvetlen politikai ráhatás (vagyis: kézi vezérlés, ami egyébként ellentétes a vonatkozó médiatörvénnyel); főleg nem igaz ez a nagy önállóságnak örvendő törzsállományra[4]. A kereskedelmi szférában pedig még ennél is áttételesebb a politikai befolyása: leginkább a közös szellemi-kulturális gyökerek döntik el, hogy a “kapuőrök” éppen milyen irányultságot engednek meg maguknak. Ugyanakkor e közös szellemi-kulturális fundamentum nem nélkülözi a pénzügyi egymásra-hangoltságot sem: a befektetés, reklámozás-hirdetés sem csak rideg gazdasági összefüggéseken, papíron kiszámolható hozamokon múlik, hanem legalább ugyanennyire a kölcsönös rokonszenven, bizalmon, ezek mögött pedig a kölcsönös kulturális hagyományokon. Noha általában igaznak kell gondolnunk azt a tételt, hogy a pénznek se szaga nincs, se világnézete (a tulajdonost általában csak a nyereségesség, e mögött: a nézettség-hallgatottság és a reklámbevétel nagysága érdekli; számtalanszor finanszíroz meg egyszerre bal- és jobboldali irányultságú médiumot), a magyar sajtó bő tíz éve ezt nem igazolta maradéktalanul. Itt az egyes szereplők versenyfeltételeit erőteljesen befolyásolta, hogy ki melyik “csapathoz” tartozik. Könyvemben a hirdetési források hazai megoszlásának vizsgálatával igyekszem alátámasztani állításomat.

Közvélemény-befolyásoló kutatók

A magyar média háborús helyzetét tovább szította, hogy a politika, a média és a tőke közös akciózásába egy újabb tényező is beszállt: a közvélemény-kutatás. A függetlenségüket hangoztató közvélemény-kutatók – a médiafegyvert forgatva – nem egyszer a politika alig leplezett bajvívóivá váltak[5]. Könyvemben erről is szólok.

A szereplők

Kiválasztott kutatási nézőpontom – amely elsősorban az indítékokra, mélyebb és tágabb összefüggésekre kíváncsi – szükségtelenné teszi, hogy a tízegynéhány év magyar médiavilágának elemzésekor bármiféle lexikális teljességre törekedjek. Ennek a szemléletnek esett áldozatul az a rengeteg, egyébként érdekes és izgalmas sajtóorgánum és sajtószemélyiség, amelyeket/akiket ebben a könyvben szerepükhöz képest méltatlanul keveset említek, ha egyáltalán megemlítek. Külön fejezetet lehetett volna írni akár a Magyar Hírlapról, akár a Népszaváról, de a Kurirról, a Magyar Narancsról, a Magyar Fórumról, a 168 Óráról is. Vagy a régi Magyar Nemzetről. Vagy külön arcképet Betlen Jánosról, Havas Henrikről, Baló Györgyről, Megyesi Gusztávról, sőt, az ifjú Seress Lászlóról; nem szólva most a másik oldal neves újságíróiról. Mindegyikük sorsában külön-külön megjeleníthető az elmúlt bő évtized médiatörténelme.

A jelenségek megragadása mindig egyszerűbb és beszédesebb a valamilyen értelemben vett szélső pontokon vagy az ellentétpárokon. A baloldali Népszabadság a maga mezőnyében első volt és első maradt. Az egykori Új Magyarország az új rendszer első “kormánylapja" volt; megbukott. A néhai Pesti Hírlap a jobboldal első “független" napilapja volt; megbukott. A Nap Tv az első kereskedelmi tévé – vezető produkciója, a Nap-Kelte ma is őrzi előkelő helyét. A Demokrata a jobboldali értelmiség, az Élet és Irodalom a balliberális értelmiség vezető hetilapja (jellemzően mindkettő hirdetés nélkül, utóbbi azonban Soros-pénzzel megáldva). A rövid életű Napi Magyarország és a néhai Magyar Nemzet összevonásával keletkezett új Magyar Nemzet a mostani nemzeti, keresztény, konzervatív oldal egyetlen napilapja; van-e esélye, hogy legyőzze a Népszabadságot, legfőbb riválisát? A közszolgálati Magyar Rádió és a Magyar Televízió nemcsak elsők, de egyetlenek voltak. Vajon milyen esélyekkel harcolnak a megnyílt médiapiacon? Vajon ma milyen arcukat mutatják: miféle metamorfózison mentek át?

Internet, lövöldözés

A véletlen úgy hozta, hogy az új Magyar Nemzet jelenségértékű vonásainak kutatását – eredeti szándékomtól eltérően – kénytelen voltam kiterjeszteni az internet világára is. Itt nyert tapasztalataimat a Szétlőjük-e az újságírót című tanulmányban osztom meg olvasóimmal.

Jövendő, Amerika, evolúciós feladat

Egy hosszú, kimerítő vizsgálódást aligha lehet másképp befejezni, mint szerény elmélkedéssel a jövőről, előttünk álló feladatokról. Könyvemben rövid összehasonlítást teszek leggyakoribb példaképünk és hivatkozási alapunk, vagyis az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország politikai és médiavilága között (Déjà vu-k kora) Végezetül pedig azt vizsgálom, hogy ebben a különös magyar médiavilágban mi lehet az újságíró felelősségteljes teendője - ha nem csupán saját maga múló pillanatát, elsőségét vagy puszta fennmaradását szeretné szolgálni, de ennél egy kicsit többet: az emberiség fejlődését (Az újságíró evolúciós felada)

.

---

[1] “A tömegkommunikáció hatásairól, ezen belül a hatások erősségéről folytatott vita… lezárhatatlan. /…/ Minden rendszerezésben van egy jó adag önkényesség, egyszerűsítés…” – állapítja meg Gálik Mihály (Médiagazdaságtan 1-2, Aula Kiadó 1997, 25. o.)

[2] Magyar Újságírók Országos Szövetsége

[3] Beszélgetés Székely Frrenccel, Második kötet: MédiaArcok

[4] Ld. pl. Bolgár György a Magyar Rádióban

[5] Levendel Ádám, a Szonda Ipsos igazgatója egyik alapító tagja a Horn Gyula szervezte SZEM-nek.