V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

K. I. kicsoda?

KÓSTOLÓ

Részlet az Első beszélgetésből

- A feleségem közgazdasági technikumot végzett, tisztviselő volt, én meg szerszámkészítő, s kiszámoltam, hogy a fizetésünkből, illetve a megtakarításainkból száz év alatt sem telne lakásra. Nagyon keservesen, nagyon szűkösen éltünk. Sokszor szó szerint nem maradt ennivalóra sem, mert személyi kölcsönt kellett felvenni, hogy berendezhessük magunknak a kis konyhát, hogy legyen fekhelyünk, edényeink, ruháink, aztán pedig törleszteni kellett.

- Nyomasztó emlékei maradtak?

- Annyira nem. Fiatalok voltunk, s ha nem volt vacsora, esetleg volt helyette más, aminek örülhettünk. A nejemet az mindenestre irritálta, hogy szabadidőmben hanyatt feküdtem és állandóan gondolkodtam. Úgy gondolta, hogy egy semmirekellő ember, aki folyton fekszik és csak a plafont bámulja. Azon törtem ugyanis a fejem, milyen kitörési pontok lehetnének. Csirkéket akartam tenyészteni, aztán meg nyulat… Volt egy ismerősöm, aki vállalkozásra bíztatott, hogy ebből kellene gyártani húszezret, abból harmincezret, de legalább százezer forint kellett volna az induláshoz, ezért ez is teljesen reménytelennek látszott. Túlórázni is akartam, de arra sem volt sok lehetőség. Iszonyú lelki megpróbáltatások után végül 1965-ben otthagytam a gyárat, és elmentem dolgozni egy melléküzemágba. Háromszor annyi pénzért tetőket javítottam az ország különböző tájain. Egészen addig, amíg a Simontornyai Bőrgyár üzemcsarnokának javításakor le nem estem a létráról. Soha nem voltam légtornász alkat, nem tudtam otthonosan mozogni a magasban, de mivel éppen én voltam a soros, nekem kellett reggel felvinni a tenyeremen a lángost. Már éppen léptem volna ki a tetőre, amikor visszazuhantam”.

Részlet a Második beszélgetésből

Révfülöpön kinéztem egy helyet az étteremnek. Épült ott egy nagyon nagy kemping, és akkor még nagyon ritka volt, hogy ne lángosos és kolbászos bódék épüljenek hozzá, hanem egy étterem. Elkezdtük az engedélyeztetést, az építkezést, megvettük a gépeket, és akkor ez az én emberem azt mondta, hogy ő kiszáll, és fizessem ki. Kiderült, amit már éreztem, hogy izgága ember, nem egy stratéga, aki végiggondolja, hogy ezt most beleteszi, és akkor ez ekkor meg akkor fordul termőre…. Nyilvánvalóan nem tudtam kifizetni, mert ott álltam az építkezés közepén, nagy anyagi megpróbáltatásban, ami azt jelenti, hogy adósságaink voltak, ugyanakkor szinte nem volt mit ennünk. Tizenöt deka kekszet eszegettem. Későn tudtunk csak nyitni, s már nagyon rövid ideig tartott a szezon. Olyan területet kaptunk különben, amin nádas volt, fel kellett tölteni az ingoványt, ez is megduplázta a költségeket. Ki kellett fizetnem az embernek a bevétel felét, ki kellett fizetnem a tányérokat, az edényeket, mindent, ami kellett az étteremhez, s mivel elfogyott a pénz, és magánembereknek tartoztunk, el kellett adnunk a pesterzsébeti házat.

*

- A felesége hogyan fogadta ezt?

- Nagyon nehezen élte meg.

- Hol van ekkortájt? Ő is az étteremben?

- Igen. Győrt és Veszprémet időközben feladtuk, s az étteremben dolgoztunk reggeltől éjszakáig.

- A feltöltendő telekhez is csak jattért lehetett hozzájutni?

- Ahhoz nem, csak az építési engedélyhez. Veszprémben volt az a megyei KISOSZ vagy KIOSZ, ott találtam egy embert, akinek a pártbizottságon dolgozott a testvére. Összehoztak vele, és ő elintézte nekem az engedélyeket. Közben valakinek mindig fizetnem kellett bizonyos összegeket.

- Ki volt ez a valaki?

- Egy ismerőse. Helybéli, veszprémi. A KISOSZ vagy KIOSZ vezetője, az nagyon nagy ember. Neki nem is mertem volna pénzt adni. Amikor azonban minden kész volt, elmentem hozzá. Sokat tépelődtem, mit vegyek neki, milyen ajándékot tartana jónak. Vettem végül az Óra Ékszerben egy díszdobozt, összeállítottak egy készletet drágább holmikból, és azt vittem el. Kibontotta, megnézte és csak ennyit mondott: “Pénznek jobban örültem volna.”

Részlet a Harmadik beszélgetésből

- A rendszerváltozás után idevettem valakit, aki harminc évig párttitkár volt, Csepelen ismert figura, és a teljes idegösszeomlás határán állt. Gyerekkoromtól ismertem, de soha nem kértem tőle semmit. Felhívtam, kérdeztem, hogy mi van veled, erre zokogásba tört ki.

- Miért hívta fel?

- Mert ő lett a gyárban a rendészet parancsnoka, és akartam kérni tőle egy belépőt. De akkor már onnan is kirúgták. Zokogó férfi, nyugdíj felé… mondtam, neki, hogy jöjjön be, majd meglátjuk. Rettenetesen nehéz találkozó volt számomra. Ez egy rendes ember volt szerintem. Egyszer segített úgy rajtam, hogy kijött megint a népi ellenőrzés, ami egy pártszerv volt, és ő is kijött, demonstrálta, hogy meglátogatja a szövetkezetet. És akkor vissza kellett vonulniuk a revizoroknak, mert ez így összeférhetetlen lett volna.

- Nem volt az ön lekötelezettje?

- Nem. Később segítettem rajta úgy, hogy nem volt annyi pénze, hogy bevezesse a vizet a telkére, és megvettem tőle egy rossz építőipari lakókocsit – abban lakott korábban – negyvenezer forintért.

- Mit csinált a kocsival?

- Kiraktam valahová portásfülkének. A villanyt pedig úgy vezette be, hogy megvettem a hulladék deszkáját.

- Szüksége volt rá?

- Nem, de nem akartam, hogy úgy érezze, alamizsnát adok. Inkább megkérdeztem tőle, mennyiért adod ezt a deszkát.

- Aztán idevette.

- Felvettem, és ez az ember boldog volt. Az élete egy teljesen más fordulatot vett, mert itt komolyan dolgoznia kellett, de szívesen csinálta. Csak attól rettegett, hogy öreg lesz, s akkor ki fogom innen passzolni.

Részlet a Negyedik beszélgetésből

- Tulajdonképpen az az ember rokonszenves számomra, aki őszinte. Vagy ha nem is az, de én úgy látom. Lezsákot sokan találták ellenszenvesnek, meg a képernyőn olyan kimódoltnak, kenetteljesnek, én azonban nem találtam annak. Én úgy látom, hogy ő nagyon régen egyik képviselője a konzervatív oldalnak, és nem váltott közben hatszor pártot, mert találkozom ilyen emberrel is. Őnála pont a Postabank és Princz Gábor volt az, ami miatt megromlott a viszonyunk. Volt egy affér egy összejövetelen, én felálltam és eljöttem.

- Milyen affér, milyen összejövetelen?

*

Ez azzal kezdődött, hogy Princz Gábor 21 milliót adott az Új Magyarországnak, hogy ne foglalkozzon többé Horn Gyula házával. Aztán eljutott oda a dolog, hogy ő megvenné a lapot. Franka Tibor nagy tárgyalásokat folytatott, úgy, hogy nem is tudtam róla, amikor viszont olyan stádiumba jutott a dolog, hogy a tulajdonost, vagyis engem, nem lehetett kihagyni, elhívtak. A Bem téren, az MDF székházában ott ültünk többen is: Gémesi György alelnök, egyébként pedig az Önkormányzati Szövetség elnöke, Lezsák, Princz és a helyettese, Murányi, aztán Franka, és még jó pár ember, akiket nem is ismertem. Nem akartam elmenni, mert nem találtam szerencsés dolognak, hogy konferenciaszerűen vitassuk meg a kérdést. Úgy gondoltam, hogy elég lett volna tőlünk egy ember, és a Postabanktól egy ember, nem pedig egy pártszékházban egy ekkora felvonulás. De Franka rábeszélt. Ott ültem már vagy tizenöt perce, és hallottam, hogy mondták egymásnak, ennek ennyi százalék, annak annyi százalék, az Önkormányzati Szövetségnek pedig amannyi százalék. Nem tudtam, hogy akkor én miért vagyok ott, ha nélkülem is osztani tudják a tulajdonrészeket. Mellettem ült a Princz, és mondom neki: “Te, ez körülbelül olyan, mint hogyha én elmennék a te lakásodba, és mondanám, hogy ez a szoba az anyósomé, a konyha a lányomé, te meg ott néznél nagyokat.” Hallgat egy darabig, aztán azt mondja. “Nem, ez nem így néz ki. Ez olyan, mint hogyha én lennék a te lakásodban, és kifesteném a lakásodat, te meg mondanád, milyen tapéta legyen.” Erre mondtam, hogy ezt kétféleképpen gondoljuk, de tudjátok mit, én nem is kellek ide. Fogtam a táskámat, felálltam és eljöttem.

Részletek az Ötödik beszélgetésből

Mondta, hogy ő ebben utazik, nem gázolajban, azt se tudja, hogy az hogyan megy, de ismer valakit, aki a Slovnaftnál dolgozik. Felhívták telefonon, megbeszéltek egy időpontot, oda is elmentek az embereink. Kisebb beosztású ember volt, aki azt mondta, hogy ez nem így megy, hogy én most olajat akarok finomíttatni, hanem ezt egy bizottság dönti el. Be kell adni egy ajánlatot, hogy mit és mennyiért szeretnénk. Elment egy aligazgatóhoz, aki elmondta, hogy milyen szempontoknak kell megfelelni. Kérdezte közben, hogy kicsodák, micsodák maguk, nem is hallottunk olyan névről, hogy Kordax. Van a MOL, van a Mineralimpex… De ilyen?! Mondtuk, hogy “hát mi is próbálkozunk a piacon”. És beadtunk egy kérvényt. Itthon megírtuk angolul a megadott szempontok szerint, elküldtük, és vártunk. Egy hét, kettő, három, semmi. S egyszer jött egy értesítés, hogy menjünk ki a szerződést megkötni. Amikor kimentek az emberek – én nem, mert még mindig nem hittem el, hogy lehet belőle valami –, elmondták, hogy rajtunk kívül két magyarországi cég jelentkezett: a Shell itteni részlege, és a Mineralimpex. És azért választottak minket, mert attól tartottak, hogy ez a két cég majd Szlovákiában adja el az olcsó üzemanyagot, akár úgy, hogy ott letárolja, akár úgy, hogy visszaviszi, és bekavar az árakba. A Kordax pedig egy ugribugri kis cég, amelyik örül, hogy mégis finomítanak neki. A finomítónak ugyanis igazából az az érdeke, hogy a saját termékeit adja jó áron, s ne a másét finomítsa bérmunkában.

Kérdezték ekkor, hogy “és hol az olajuk?” Mondtuk nekik, hogy nekünk nincs kőolajunk. Hogy lenne?! És honnan akarunk venni? Azt még nem tudjuk, de nem tudnának-e ajánlani valamit. Jó, majd körülnéznek, van-e valahol eladó. Mindenesetre aláírtuk az első szerződést. Ha jól emlékszem, tízezer tonnáról.

De még mindig hátra volt, hogy ha lesz is olaj, hogyan fogjuk odaszállítani. Mert ilyen mennyiséget már csak csövön lehet mozgatni. Mit lehetne csinálni? Mondja az embereimnek az egyik igazgató, hogy van egy állami vállalat, a Transpetrol vagy hogy hívták, akiknek az oroszok az államközi szerződés ellenére hosszú ideig nem szállítottak. A szabadpiacon néztek olaj után, de mire megvették, az oroszok is bezúdították a maguk olaját, ezért már a spejzukban is olaj van, azt se tudják, mit csináljanak vele. Menjünk el hozzájuk, ezek még örülni is fognak, hogy venni akar tőlük valaki.

Elmentünk hozzájuk, és úgy adtak kőolajat, hogy harminc napra kellett kifizetni. Ami óriási dolog volt! Egy ismeretlen, süldő cég odamegy, amelyik még azt sem tudja, mi az, hogy finomítás…

*

- A Fidesztől tehát Tóth Béla. Az SZDSZ-től?

- Magyar Bálint.

- Hogyan zajlott a beszélgetés?

- Eljött a székházba, a tárgyalóba. Idegesnek, izgágának tűnt. Ismertette a pártjának az elképzeléseit, a kollégákkal meghallgattuk, végül azt mondta, hogy nagyon jó néven vennék, ha támogatnánk őket. De végül is mindenki ezt mondta.

- Szabad tudni, hogy mennyit kaptak?

- Húszmilliót.

- Mit ígértek cserébe?

- Nem ígértek semmit.

- A Fidesz mennyit kapott?

- Tóth Bélával más szitu volt. Ő ingatlant akart. Többször volt nálam, hogy működtetne egy ingatlant, abból jutna a pártnak. De ő is ilyen ideges, hebrencs ember volt, kisodródott a Mahirból is, s végül nem kerültünk szorosabb kapcsolatba.

- Tehát a Fidesz mégsem kapott. A kereszténydemokraták?

- Volt egy kampányfőnökük, doktor valaki, még megvan a névjegye, az vitte el a pénzt.

- Mennyit?

- Tizenötmilliót. S akkor voltak még a szocik.

- A kereszténydemokraták mit ígértek cserébe?

- Ők se ígértek semmit. Szívesen vennénk… ilyesmi. Akkor a pénzek még mások voltak. Ma nagyobb pénzek forognak, de azok a pénzek többet értek. Az APEH-nak volt egy sajtófőnöke, Sallai Géza, akinek a Csepel SC-hez nagyon jó kapcsolata volt, s akit később a következő APEH-elnök kivágott. Ez a Sallai hozta hozzám a szocikat, hozta el Mátét, aki szintén elmondott néhány általánosságot, hogy tudják, mennyire támogatom a sportot, és hogy sajnos nekik nincs pénzük, mert négy év alatt kizsigerelődtek, a költségvetésből nagyon kevés jut nekik, pedig ilyen jót és olyan jót akarnak, mert mindenki jót akart, megváltani a világot, és ilyen szép és olyan szép lesz, ezért támogassuk őket.

- És ezért támogatták őket.

- Abból a megfontolásból, hogy mindenki tudta, milyen jól megy a sorunk, és ha az egyiknek adunk, akkor hogy néz az ki, ha a másiknak nem adunk. Tehát adni kell.

- Kell?

- Kell. Mert az életből látszott, hogy akkor is a politikától függött egy cég léte.

- Máté egyedül jött a szocialistáktól?

- Keleti György is itt volt

- A későbbi honvédelmi miniszter, most pedig az országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának elnöke. Ő se ígért?

- De igen, erről azonban inkább nem beszélek.

- Miért nem?

- Amiket ön mondott, elég komoly beosztások.

- A kereszténydemokraták hogyan találták meg?

- A kampányfőnökük hívott fel, én meg mondtam, jó, jöjjön át, beszélgessünk. Nem ugrik be a neve, később teljesen eltűnt a pártból.

- S ő mire hivatkozva telefonált? Hogyan folyik az ilyen becserkészés?

- Szerencséjére itt dolgozott nálunk egy jogász, aki kereszténydemokrata választmányi tag volt, s rajta keresztül alakult a kapcsolat.

- Kisgazdák?

- Ők nem voltak.

- MDF?

- Csak a választások után.

Részlet a Hatodik beszélgetésből

- Hogyan lett a Royal a Kordaxé?

- A Royalt a CO-NEXUS, azaz László András kapta az ÁVÜ-től vagyonkezelésbe. És László András megkeresett, nem kell-e nekem a Royal Bútorkereskedelmi Részvénytársaság valamilyen formában. Nagyon sokszor beszélgettünk, előrehaladott tárgyalások folytak, s mi egyre több részvénycsomagot vettünk meg. Tehát nem egyszerre vásároltuk meg, hanem különböző értékű részvénycsomagok formájában, összesen kilencszázhatvanmillió forintot fizettünk ki a CO-NEXUS-nak.

- Újra elfogta az ifjúkori vágy a szép bútorok iránt?

- Nem ez indított rá, hanem amit mondtam: tudtam, hogy egy idő után nem fogják jó szemmel nézni, hogy ekkora a súlyunk az olajpiacon, és fel kell készülnünk egy másfajta tevékenységre. Ez egybeesett a CO-NEXUS ajánlkozásával, csak akkor még nem tudtam, hogy milyen ördögi csapdát dolgoztak ki számunkra. Aminek az volt a lényege, hogy mielőtt eladták, rákötötték a Royal nyakába a kétmázsás követ, utána meg, amikor az enyém lett, illetve nem az enyém, hanem a Kordaxé, akkor meg belökték a Dunába. Mivel részvényt vettünk, a cég átvilágítása ilyenkor nehézségbe ütközik. De László András kiadott egy kezességi nyilatkozatot, hogy ő személy szerint garantálja, a cég ilyen és olyan jó állapotban van, és nem hallgat el, nem titkol el semmit. Eközben pedig szinte telefonhívásra felvettek hiteleket a Külker Banktól meg a Kereskedelmi és Hitelbanktól, beolvasztották a milliárdos veszteségű Triált a Royalba, plusz kötöttek egy olyan körkezességet, hogy ha a CO-NEXUS nem bírja az adósságokat kifizetni, akkor a Royal kötelessége ezt megtenni. Azaz mindent elkövettek, hogy a megvétele után a Royal ne tudjon sokáig élni, és gondolni lehetett, hogy akkor majd megjelennek különféle emberek, és ajánlatokat tesznek, mennyiért tudnék a különböző ingatlanoktól megszabadulni. Eleinte természetesen semmi nem látszott a dologból, de később kristálytisztává vált, hogy László András kezességi nyilatkozata mennyit ér. Amikor fény derült a két mázsás kőre, ő nagyokat csodálkozott, hogy mik vannak. A CO-NEXUS tulajdonképpen szocialista-liberális kötődésű cég volt, és az ott dolgozó Kardos Péter, Sós Károly Attila, Akar László, utóbbi kettő később az SZDSZ, illetve az MSZP államtitkára, nyilvánvalóan olyan banki kapcsolatokkal rendelkeztek, hogy ezeket a szükséges pénzügyi műveleteket el tudták intézni.

- László András meddig bírta csodálkozással?

- Tavaly nyáron meghalt. Nem sokkal előbb derült ki, hogy a CO-NEXUS az összes rábízott céget tönkretette, szétfoszlott mindegyik. Sokáig azt nyilatkozták rólunk az újságoknak, hogy mi nem is fizettünk a Royalért. Amikor erre az ÁVÜ-nek bevittük a bizonylatokat, hogy kifizettünk kilencszázhetvenmilliót, ők voltak a legjobban meglepődve. Ugyanis a CO-NEXUS természetesen ezt a pénzt sem fizette be az ÁVÜ-nek, a tulajdonosnak, hanem mint vagyonkezelő illetéktelenül zsebre vágta. Vagy mások zsebébe rakta. Hát ez volt László András, Isten nyugosztalja.

- Mintha nem haragudna rá.

- Magányos embernek tűnt. Abból gondolom, hogy annak ellenére, hogy pontosan tudta, be fognak csapni minket - mert ez gondosan megtervezett elképzelés volt -, többször felhívott vasárnap, hogy találkozzunk. Eljött értem autóval, elvitt egy presszóba, megittunk egy kávét, megettünk egy süteményt, és akkor beszélt a gyerekkoráról, a családjáról. Ezért gondoltam, hogy talán nincs is barátja, nincs olyan ember, akivel bensőséges viszonyban lenne.

- Különös lélek, amelyik csak az áldozatával érzi jól magát.

- Lehet, hogy ez is része volt a koncepciónak. Bár erre nem nagyon lett volna szükség. Mindenesetre, ha hétfőn aztán találkoztunk az irodában, mert eljött hozzám, akkor pipázgatás közben megkérdezte, na, mikor költözöl ki ebből az irodaházból, mert át fogom venni az egészet. Ezt az egy széket elviheted. Ilyen humora volt.

- Elég morbid.

- Morbid. A vállamon panaszolta el sanyarú sorsát, utána meg egy vagy két nappal… Mert csináltunk egy váltót, mégpedig arról, hogy ha mi nem fizetjük ki a vételár hátralékát - az egymilliárd-háromszázmillió forintból korábban már kifizettünk kilencszázhatvanmilliót - a részvények visszaszállnak a CO-NEXUS-ra, és a követelés különböző ingatlanokból lesz kielégítve. László Andrást ez azért idegesítette, mert egyre közelgett az az idő, amikor ki kellett derülniük a dolgoknak. Mint ahogy ki is derültek, s mi nem mutattunk hajlandóságot a fizetésre. Ezért humorizált, hogy majd végrehajtat, és ezt a falat ide fogja átrakatni, azt meg oda, így tovább.

Részlet a Hetedik beszélgetésből

 - Ön is elidegenedve érzi magát a családon belül?

- Nyilván más az, amikor egy nagy család van együtt, több testvér, meg azoknak a gyerekei, mint az, amikor már két felnőtt gyerek van, és élik a maguk életét. Nyilván ez a fontos. De a lányomat is olyan fiú vette el, aki egyedüli gyerek. És valahogy mások ezek az egyke gyerekek, ahogy én is, mint amikor van valakinek két-három testvére. Bár nem egy esetet ismerek, amikor a testvérek is mint kutya-macska, úgy vannak egymással, s tíz év alatt egyszer sem szólnak egymáshoz. A családon belül is azt látom, hogy valahogy elszigetelődnek az emberek, és a saját dolgaikkal törődnek, saját magukban emésztődnek.

- Amikor a Kordaxra rászálltak, úgy fogalmazott, illegalitásba vonult. Ha otthon sem, akkor hol, kivel tudja megosztani gondjait, bajait? Vannak barátai?

- Valószínűleg mindenki volt úgy az életében, hogy amikor jól megy neki, sok barátja van, amikor nem megy neki, a barátai eltűnnek. Én ezt megéltem kétszer is az életemben. Amikor jól ment, csókolgattak, amikor már nem, nem hívják fel úgy az embert. Hát maradt azért pár olyan, akivel szívesen elbeszélgetek.

- Kik vagy mik ők?

- Az egyik a Debreceni Dohánygyár volt igazgatója. Menedzser ember, akivel el szoktam beszélgetni, ebédelgetni. Szívós Istvánnal, a Fradi volt elnökével is elég jó kapcsolatban vagyok. És van még két civil, akinek se különösebb neve, se különösebb rangja nincsen, és két politikus, akiket már említettem… Sokáig nem mentem el különféle meghívásokra, de mostanában kétszer is elvoltam.

- Remélem, messze van még élete vége, de megkérdem: meg van elégedve azzal a sorssal, ami önnek jutott, vagy szívesebben választott volna egy másikat?

- Nem. Ezzel, ami volt, meg voltam elégedve.

- Ha virág lenne, milyen virág lenne?

- Mezei. Búzavirág, pipacs, kamilla,

- Ha állat lehetne?

- Olyan állatnak tulajdonképpen nem jó lenni, amelyik ki van téve a ragadozóknak. De oroszlán sem akartam soha lenni. Talán rája. Elektromos rája.

- Hogy tudjon védekezni?

- Igen.

- Szereti a tengert?

- Nagyon. Amikor először lent voltam az Adrián, feküdtem a gumimatracon, búvárszemüvegben, a levegőző cső vége a számban, az arcom pedig a tengerben, és órákon át figyeltem azt a millió állatot.