V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

Fittyfirity

Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról

KÓSTOLÓ

T a r t a l o m

Első fejezet, amelyben először találkozhatunk Dini Danival és a „vademberrel”

Második fejezet, amelyben Dini Dani többször eltűnik az óvodából, s végül még a rendőrök is őt keresik

Harmadik fejezet, amelyből kiderül, hol járt Dini Dani, s végre találkozunk Fittyfirityel, a csodálatos kutyával

Negyedik fejezet, amelyben a vadember után nyomoznak, Dini Dani talál is végre egy levelet, de nincs benne semmi köszönet

Ötödik fejezet, amelyben Dini Dani meghívja születésnapjára a vadembert, ő váratlanul távol marad, Fittyfirity azonban érkezik

Hatodik fejezet, amelyben meglelik a vadembert, s kiderül, hol lakozik a csoda

Hetedik fejezet, amelyben Fittyfiritynek s a vadembernek nyoma vész, ám váratlanul mégis betoppannak

Első fejezet,

amelyben először találkozhatunk Dini Danival és a „vademberrel”

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. A szabad ég alatt hált, egy szál magában, nem volt se kutyája, se macskája.

– Hajléktalan – jegyezte meg Dini Dani. Cumiját kikapta a szájából, úgy formálta szépre, kerekre a szót, aztán visszarakta, s tovább szopogatta.

– Hajléktalan? Éppenséggel mondhatjuk hajléktalannak is! – állapította meg Apa. – De maradjunk inkább a szegény embernél! Úgy jobban tudom mesélni.

Dini Dani most nem kivette, hanem kiköpte a cumiját. Nem a szőnyegre, ahol mindketten ücsörögtek – amúgy egy girbegurba sínpálya mellett –, hanem a markába. És most nem is sietett visszatenni.

– Ugye az volt a hajléktalan, akit az erdőben láttunk, amikor egyszer jöttünk haza az óvodából? Akitől úgy megijedtél…

– Én? Már miért ijedtem volna meg? – vonta össze szemöldökét Apa.

– Mert húztál. Mert így szorítottad a kezem és így húztál. – Csak úgy ültében, Dini Dani kicsi kezével megfogta Apa nagy kezét, s tőle telhetőleg előbb jól megszorította, aztán erőnek erejével maga felé húzta. – És azt mondtad, hogy sietni kell, mert vár a Mama – tette hozzá Dini Dani.

– No és nem várt a Mama?

– De várt, csak nem olyan nagyon.

– Na látod!

– Ugye megijedtél? Mondd, hogy megijedtél!

Apa elrévedt. Ha nem lett volna annyira lemerülve, mint – mondjuk – Dini Dani elemei alig félórás vonatozás után, talán elmagyarázta volna, hogy tulajdonképpen nem, egyáltalán nem ijedt meg. Miért is ijedt volna meg egy szerencsétlen öregembertől? Igazából csak Dini Danit akarta óvni a szomorú látványtól: a loncsos, bozontos hajtól, a sűrűn burjánzó szakálltól, a benne rejtőzködő üres tekintettől. Még egy meglepően jó állapotban lévő, simléderes sapka sem javított az összképen; már csak azért sem, mert a vadember öltözékének minden más darabja – egy sötétszürke, kigombolt nagykabát, alatta egy selyemmellény, ez alatt meg egy vastag, kötött pulóver – olyan volt, mintha a kutya szájából húzták volna ki. Vagy inkább a kuka szájából – így bizonyára közelebb járunk az igazsághoz. Voltaképp még azt sem lehetett megállapítani, hogy igazából mennyire öreg ez az öreg. Midőn megpillantották, igencsak görbén tartotta magát, s legfeljebb Isten a megmondhatója, hogy most évei száma vagy élete csapásai hajlították-e meg ennyire. Egy korhadt, vén fatönkön üldögélt, talán százlépésnyire attól az erdei úttól, amely Dini Daniékat hazafelé vezette.

Pontosabban vezette volna, ha Dini Daninak nem támadt volna kedve gombázni. De éppen ragyogó őszi nap volt, kiadós esők után ezer lágy színben pompázva kínálgatta magát a vénasszonyok nyara, s hiába várta otthon határidős munkája, Apa sem tudott ellenállni a csábításának. Ezért aztán buszozás helyett gyalog indultak haza. Az autóútról egyetlen nagy lendülettel, rövid, meredek ösvényen jutottak fel az erdei útra, ám alig értek oda, a ritkás erdőalján fehéren virító gömböcskékre bukkantak.

– Bimbós pöfeteg! – kiáltott Dini Dani, s örömében szökellt egyet. Szép, egészséges példány volt mindegyik, vagy öten-hatan egy csoportban. Szemlátomást jól érezték magukat a nyirkos televényen. Dini Dani melléjük guggolt, egy darabig figyelte őket, majd kihúzta a legkövérebbet.

– Megkóstolhatom?

Biztos, ami biztos, Apa előbb körülnézett. Pár hete történt csak, hogy a lakásukhoz közeli, kövér fenyőkkel díszített parkban Dini Dani erdőszéli csiperkéket talált, azokból is kiszemelt magának egyet, ám mielőtt bármit is kérdezhetett volna, egy éppen oda parkoló elegáns autó elegáns vezetője kipattant a sofőrülésről, és rászólt Apára:

– És ha mérges gombát szed?!

Ujjával Dini Dani felé bökött.

– Nem szed.

– Honnan tudja?!

– Onnan, hogy ismeri – felelte Apa.

Az elegáns ember úgy meghökkent, hogy tátva maradt a szája.

– És ha mégis gyilkos galóca? – kérdezte kisvártatva.

– Az pech.

Megint tátva maradt.

– Felelőtlen! – préselte ki végre nagy nehezen magából, aztán még egyszer: – Felelőtlen!

Apa legszívesebben képen törölte volna, de ha már máskor sem csinált effélét, most sem tette meg. Érdekes: az emberek természetesnek veszik, hogy a pulit meg lehet különböztetni a tacskótól, de azt már nem, hogy az egyik gombát is meg lehet a másiktól. Annyira azért mégis megfeküdte a gyomrát az eset, hogy most, amikor két ujja közé csippentve Dini Dani magasba tartotta a bimbós pöfeteget, Apa először körbepillantott, s csak utána bólintott.

– Megkóstolhatod.

Ahogy gombáról gombára haladtak, hát csak odatévedtek a fatönkön mélázó öregemberhez. Minden bizonnyal az ágyneműjét szárítgatta, mert egy rongyos paplan s néhány szakadt takaró feküdt szerte az avaron. Kicsit odább meg, egy kidőlt fának támasztva, szedett-vedett műanyagzacskók sorakoztak, telis-tele vicik-vacakokkal.

Apának összeszorult a szíve. Megragadta Dini Dani kezét.

– Gyere, kisfiam!

Sebesen húzta maga után.

*

– Mondd, hogy megijedtél! – nógatta megint Dini Dani.

– Ne okoskodj, kisfiam! – csattant fel Apa, nem is olyan kicsit ingerülten. – Inkább add ide a cumidat! Tegyük szépen el! Most még nincs alvásidő! Az óvodások nagy gyerekek, már nem szoktak cumizni.

– De én nem vagyok óvodás!

– De nem azért nem vagy, mert kicsi vagy, hanem azért, mert rossz vagy! – fakadt ki. – Minden gyerek tud óvodába járni, csak éppen te nem tudsz!

– Marci sem jár.

– De már Marci is jár.

– Lilike sem.

– Lilike is jár. Csak ő egy másik óvodába. Rajtad kívül mindenki megérti, hogy muszáj óvodába járni, hogy a szülei tudjanak dolgozni.

– De én nem szeretem, hogy nem vagytok ott.

– Nem mindig csinálhatjuk azt, amit szeretünk. Ha mindenki csak azt csinálná, amit szeret, képzeld el, milyen szörnyű nagy felfordulás lenne itt, a Földön!

– A hajléktalan bácsi azt csinál, amit akar?

– Hát ő éppen nem! Ő azt csinálja, szegény, ami maradt neki az életből. Tengődik. Kéreget. Kukázik. Gyűjtöget. Nyomorúságos élet! Felejtsd el! Mesélek inkább a szegény emberről.

– A hajléktalan nem szegény ember?

– Ő túlságosan is. Annyira, hogy nem jut eszembe róla semmi szép.

– Neki sincs se kutyája, se macskája?

– Kutyája, az lehet, hogy van. Az szokott lenni. Olyankor könnyebben dobnak neki pénzt az emberek. Mert megsajnálják a kutyát.

– A kutyát?

– A kutyát.

– Meg a hajléktalant?

– Nem tudom. Talán egy kicsit a hajléktalant is.

– Akkor legyen neki kutyája, és mesélj most őróla, és ne a szegény emberről!

– De a szegény embert meglátogathatná a jóságos erdei tündér! Vagy megjutalmazhatná egy aranyhalacska, és a végén nagyon-nagyon gazdag lehetne! Egy nyomorult hajléktalan, ázott-büdös rongyaiban, hogyan találkozhatna egy aranyhallal vagy egy erdei tündérrel?!

– De Apa, van neki kutyája!

– Hm, az igaz. Hát jó, akkor kezdjük elölről!

*

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajléktalan ember, nem volt neki az égvilágon senkije és semmije. Egyelőre még egy kutyája sem. A szabad ég alatt hált, egy szál magában. Méghozzá épp az erdő közepén, nem messze a Budakeszi úttól, s elég közel Dini Dani óvodájához. Épp egy negyedórányi járásra tőle.

– De én nem járok óvodába!

– Te most nem. De ez a Dini Dani, akiről mesélek, ő bizony járt rendesen. És ő nem is cumizott. Egy szép május végi reggelen azzal nyitotta ki a szemét, hogy ő márpedig eldobja mind a négy cumiját – mert persze pontosan annyi cumija volt, mint neked, és neki is éppen volt egy lila, egy fehér, és két ciklámen színű –, szóval kinyitotta a szemét, és azt mondta: Én maholnap négyéves leszek, én már nagy kisfiú vagyok, és nekem többé nem kellenek ezek a vacakok, és én most indulok egyenest az óvodába.

Mondtam erre neki: „Nem úgy van az! Hát valakinek azért el kell kísérnie téged! Nem szállhatsz fel egyedül a buszra!”

– De van lábam – kottyantotta közbe Dini Dani.

– Hát ennek a Dini Daninak is volt. Ám, mondjuk, kicsit még álmos volt, kicsit még korán volt, s inkább volt kedve egy megállónyit buszon zötykölődni, mint a Budakeszi úton felfelé kaptatni. Nem szólva az édesapjáról! Szépen fogat mostak tehát, utána picikét, így, cicamódra, megmosakodtak, hipp-hopp felöltöztek, és uzsgyi az oviba.

– Elfelejtettünk megreggelizni!

– Dehogy! Dini Dani apukája addigra már evett, mondjuk, egy finom vajas-sonkás-sajtos-paprikás-paradicsomos zsömlét, és ivott hozzá egy bögre jó kis tejeskávét. Dini Dani pedig kap majd reggelit az óvodában. Így is történt. Szépen leült ott az asztalkájához, a dadus elébe tette a nagyon finom kalácsot és a nagyon finom kakaót, és mindenki nagyon örült, hogy Dini Dani megint ott volt velük. Örültek a sárga csoportos kis társai, de örültek a piros csoportosok is, meg a kékek, meg a zöldek, hát még az óvó nénik: Ági néni, Magdi néni. Meg a dadusok is örvendtek…

– De te is ott voltál velem, ugye?

– Én aztán nem! Hiszen egyetlen egy szülő sem maradt ott, miért éppen Dini Dani papája maradt volna?

– Akkor én sírok!

– Isten ments! Az a Dini Dani sem sírt, mert arra gondolt, hogy most szereznie kell egy kis kutyát az erdei hajléktalan bácsinak, hogy ő ne legyen annyira egyedül.

– Magányos.

– Úgy van! Ne legyen olyan magányos! Ezen törte a fejét, csak törte, csak törte, hol is találhatna most hirtelenjében egy aranyos kis kutyát…

– Apa! Ahogy mentünk lefelé az óvodába, tudod, ott a lépcsőnél, ahol szedtem a gesztenyéket, ott volt egy kis kutya, meg egy nagy is!

– Nohát! Dini Dani apukája is épp erre gondolt! – Apa itt láthatólag elharapta, amit épp mondani készült, s olyan hirtelen váltott, mint ahogy Dini Dani elemes mozdonya szokott. – Ám más kutyáját csak nem illik elvinni, mert az lopás! Éppen ezért Dini Dani még mindig csak törte a fejét, törte, törte…

Reménykedve a fiára nézett, hátha ő már kisütött valami elfogadhatóbb megoldást. Ehelyett ő várakozásteljesen figyelt, csücsöri szájával le-föl röptetve pillangó szárnyú cumiját.

– Végül, jobb híján, arra jutott – folytatta csigalassúsággal Apa –, hogy… hogy kér az apukájától egy kis zsebpénzt, meg a mamájától is, meg a nagymamájától is, és még a nagypapájától is, és az egészből vesz a hajléktalan bácsinak egy aranyos kiskutyát.

– A kutyaboltban?

– Mondjuk, a kutyaboltban. Vagy a világhálón keresztül. Beütjük – pontosabban Dini Dani és apukája beüti a számítógépbe, milyen kutyát akar, mennyiért, és hogy hova kellene szállítani, aztán megadják a bankszámla-számot, a kutyakereskedők leemelik a kutya árát, a kutyát pedig szépen elviszik egyenest a hajléktalannak. És mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Cumi ki.

– És mit csinálok a zsebpénzzel?

Cumi be.

– Hát? Abból vetted a kutyát! Nem?

Cumi ki.

– Nem. Azt mondtad, hogy a kutyakereskedők a bankszámláról veszik el a pénzt!

– Onnan-onnan! Akkor te meg ideadod nekem, amit összegyűjtöttél. Pontosabban a mesebeli Dini Dani odaadja a mesebeli papájának.

– Meg a Mamának, Nagymamának és Nagytatának.

Cumi vissza.

– Helyes. Az a Dini Dani mindenkinek visszaadja, ami jár, ez a Dini Dani pedig most szépen ideadja nekem ezt az agyonnyálazott, agyonrágott szörnyűséget, mert nem akarja, hogy a fogai úgy kiálljanak, mint a páviánnak. – Széles vicsort vágott, ahogy pár napja a budapesti nagy állatkertben egy termetes hímtől látták, tenyerét pedig odaszegezte Dini Dani orra elé. Igyekezett nagyon határozottnak, ellentmondást nem tűrőnek látszani, hátha ennek a kis emberkének, aki valójában még a négyet sem töltötte be, kivételesen nem jut eszébe, hogy van más választása is, mint az apai akaratot teljesíteni. Szerencsére Dini Dani éppen eltűnődött valamin, s pillangószárnyú kincsét egyszerűen kipottyantotta a szájából. Egyenest Apa markába.

– Nagyon helyes – mondta Apa, és megsimogatta a gyerek buksiját. – És akkor most Dini Dani szépen leül egyedül játszani. Nem követelőzik többet, nem akar több mesét, semmit sem akar, hanem hagyja az édes apukáját dolgozni. Vagy pedig veheted a kabátod, és máris indulhatsz az óvodába! Megértetted?

– Meg – felelte Dini Dani. Ám gondolatai egészen másutt jártak.

*

Szerencsére Dini Dani ebéd után viszonylag hamar elaludt, ébredés után pedig sokáig eljátszott a hangyáival; így aztán Apa tudott a munkájával haladni. Nem volt épp zavartalan a délutánja, de mégis több nyugalma volt a semminél. Amikor éppen sem Nagymama, sem Nagytata nem tudott eljönni Marosvásárhelyről, mert azért a másik két unokájukra is kellett valamikor vigyázniuk; és Mamának is halaszthatatlan teendője akadt a tizedik emeleti kis irodában; nos, nagyon is sokat jelentett pár ilyen nyugodalmas óra. Mit számított, hogy hol egy kis zöldséget, hol egy kis kukoricát, hol egy kis almát kellett elővenni a hűtőszekrényből!? Hogy aztán Dini Dani kedvére cincálhassa és rakosgathassa őket az erkélyen, aszerint, hogy az ott tanyázó hangyáknak épp mi volt a kívánságuk…

Nem úgy, mint a legtöbb felvett szerep, Dini Dani hangyákról való gondoskodása rendkívül tartósnak bizonyult, s még a hangyák kiirtásával sem lehetett véget vetni neki. Persze, nem is ez volt a cél, hiszen talán Nagymama örült a legjobban annak, hogy legkisebb unokájában olyan könnyen és hamar gyökeret vert a másokkal való törődés keresztényi hajlama; ám ki nem állhatta Isten apró, csípős-szúrós teremtményeit. Nem tehetett róla, de zsigeri félelem, súlyosabb esetben fizikai rosszullét fogta el a legyek, pókok, méhek, darazsak, szúnyogok, kullancsok, házi lepkék, hangyák és hasonlók láttán.

Ez történt akkor is, amidőn tavasszal apró termetű hangyák hatalmas, fekete serege lepte el az erkély kövezetét. Nagymamát azonnal elfogta a harci idegesség: vad taposásba kezdett. Kockáról kockára haladt, s közben Dini Danit is szorgalmas taposásra biztatta. Ő azonban szemlátomást tétovázott. Addigi életében ugyanis csak a szúnyogok – mint kegyetlen, kérlelhetetlen vérszívók – „pofoncsapására” kapott felhatalmazást. A kullancsok eltávolítása Mama dolga volt, mert közelre ő látott a legélesebben; a szétroppantásuk pedig Apáé, mert neki volt „gyomra” hozzá. A serény pókokat – leginkább csak „játszásiból” – szent állatnak tekintették; bár a hálókat partvissal összeszedték, de a „takácsoknak” nem esett egyéb bántódásuk. A legyeket el lehetett hessenteni, de ha méh vagy darázs zöngicsélt, mozdulatlan kellett maradni. A fakó lepkéket Apa röptükben kapta el, majd az ablakon át szélnek eresztette őket. Bolhával és csótánnyal, hála a jó égnek, mióta Dini Dani megszületett, nem találkoztak. Lévén az egyikük vérszívó, a másikuk pedig a világ talán legvisszataszítóbb bogara, Apa még saját magával is nehezen tudta volna elfogadtatni, hogy márpedig őket is megilleti az emberséges bánásmód.

A pirinyó hangyákkal amúgy is már egészen korán kialakult egy barátinak mondható viszony. Dini Dani még éppen csak megült egyedül a szőnyegen, amikor már felfigyelt a szaporán szaladgáló, apró teremtményekre. – Hö, hö – mutatott az egyikre, s nevetett. Apa meg Dini Danit mutatta Mamának és Nagymamának, hogy lám, milyen aranyosan nevet. Nagymama rögtön fel akarta csippenteni és szét akarta lapítani az éppen arra kószálót, mondván, még meg találja csípni a gyereket, de Apa még idejében közbelépett. Tenyerét védőernyőként borította a hangya fölé, s kijelentette:

– Őt is megilleti a vendégjog.

Mama és Nagymama megrökönyödve nézett rá. Mivel azonban Dini Dani hirtelen zokogásba tört ki, a hívatlan vendéget ezúttal futni hagyták.

Nem úgy, mint most tavasszal, amikor megérkezett a fekete sereg. A harci zajra Apa is kiment az erkélyre, s éppen azt a pillanatot kapta el, amikor Nagymama újabb biztatására Dini Dani végre erőt vett magán: előbb csak óvatosan, aztán az ölés különös ízére gyorsan rákapva, mind sebesebben, lendületesebben tiporta kicsiny szandáljával a halálra rémült, összevissza futkorászó lényeket.

– De Nagymama! – szólt dühösen Apa. – Az rendben van, hogy te irtod őket, de Dini Daninak mit ártottak?!

Mint akit hirtelen megvilágosodás ért, Dini Dani félbehagyta mozdulatát. Engedte, hogy Apa felkapja, s elragadja a hadszíntérről. Onnantól kezdve még mélyebb barátság fűzte a hangyákhoz. Ha, mondjuk, mosni nem mosott is rájuk, de főzni főzött, méghozzá egyre sűrűbben. Még olyankor is, amikor pedig napokig színüket sem lehetett látni. Mama és Nagymama ugyanis időnként megelégelte a betolakodók mérhetetlen rámenősségét és féktelen szaporaságát, és egy erre alkalmas órában – amidőn Apa és Dini Dani éppen csavarogni voltak –, az erkély összes létező zegzugát befújta hangyairtóval. Dini Dani különösebb lelki zökkenők nélkül vette tudomásul, hogy eddig voltak, s most egyszeriben nincsenek. Lábujjhegyre állva kihalászott egy recés kést a konyhafiókból, a mosogató alól kiemelt egy piros fémedénykét – leginkább a szivacsok tárolására szolgált –, végezetül pedig a konyhaszekrény aljából előhúzott egy vágódeszkát, s mindezeket kicipelte az erkélyre. Apa fejében – a számítógépből felpillantva – megfordult ugyan, hogy az a nagy kerek deszka mindjárt kiesik a hóna alól, utánakap, a kezében meredező késsel, ki tudja hol, mindjárt megszúrja magát, akár még – ne adj’ Isten! – a szemét is kibökheti; ám ilyenkor valami mindig azt súgta neki (mármint Apának), hogy hagyni kell. Sohasem próbálta megfejteni, hogy ez a valami most isteni sugallat, vagy az élettapasztalaté: semmit sem adnak ingyen. Tény, hogy Dini Dani – noha még négyéves sem volt – már bámulatosan ügyesen bánt a késsel. Szinte pillanatok alatt felszeletelt egy egész sárgarépát, vagy egy meghámozott almát, vagy apróra vágta a zeller zöldjét. Mindezeken kívül most még egy kis káposztát és egy kis fagyasztott kukoricát is kért. Apa kikászálódott a számítógép mögül, kinyitotta a hűtő ajtaját, és sorba szedte elő a Dini Dani-féle hangyaeledel alkotórészeit. Ahogy gyűltek, gyűltek, nem tudott nem gondolni arra, hogy zömüknek, így, szezon elején, milyen borsos ára van még a piacon. Ám gyorsan elhessentette minden aggodalmát: csak vigye, vigye a gyerek, játsszon velük csak minél tovább, ő pedig ülhessen vissza a „gépbe”.

Dini Dani aztán a vágódeszkán – a „lapítón”, ahogy Nagymamáék nevezték – aprólékosan fel is dolgozott mindent, s mindent az utolsó szemig belesepert a piros fémedénybe. Apa látta, amint az edénnyel – két fülénél fogva – elvonul a fürdőszoba felé, majd kisvártatva izgalomtól piruló arccal egyensúlyoz visszafelé. Igaz, ami igaz, egyetlen csepp víz sem folyt ki, de még akkor sem, amikor az edényt – lábujjhegyre állva – felhelyezte a gáztűzhelyre.

Szökdécselve jött vissza a nagyszobába.

– Apa, gyújtsd meg a gázt!

– Összeállt a leves?

– Össze.

– No és a hangyák? Visszajöttek már?

– Elmentek kicsit dolgozni, de nemsokára jönnek haza a munkából.

– Aha! Hát akkor most gyorsan alá kell gyújtanunk a levesnek!

Nagy nehezen megint kikászálódott megszokott helyéről. Az elektromos gyújtóval addig csattogtatott, amíg be nem lobbant a gáz.

Felmutatott a konyhaajtó feletti elemes órára:

– Ha a nagymutató ideér a 12-re, légy szíves szóljál.

– Jó. Szólok – bólintott nagy komolyan Dini Dani. Majd hozzátette: – Amikor a kis mutató az ötön lesz és a nagy mutató a tizenkettőn lesz, akkor pont 5 óra lesz!

– Ez már csak így van! – bólintott Apa.

Az edényről, persze, mindketten megfeledkeztek; Dini Dani a hangyákat szólongatta az erkélyen, Apa pedig már csak a elszenesedett étel fojtogató szagára lett figyelmes. Szerencsére a répadarabok felső része még ehetőnek tűnt, akárcsak az amúgy erősen megpörkölődött kukoricaszemek. Gyorsan, mielőtt még Dini Dani sírásra fakadhatott volna, a hasznosítható falatkákat Apa kiszemezgette egy tiszta tányérra, s odanyújtotta Dini Daninak. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy minden kerüljön vissza a hangyaedénybe, s önthessen még rá vizet, hiszen „a levesnek kell legyen leve”, ugyebár. Miután aztán lett leve, letette a kissé megviselt edényt az erkély kövezetére, s hangosan mondogatni kezdte, hol így, hol úgy: „Gyertek, hangyácskák, gyertek, itt az ebédetek.” „Gyertek, hangyácskák, gyertek, nyílnak a kertek!” „Gyertek, egyetek, hadd nőjön a begyetek!”

Apa meghatottan hallgatta kisfia kitartó kántálását. Ám, mi tagadás, egy kis félsz is bujkált benne: mi lesz, ha Dini Dani lelkesítő szavaira tényleg visszatérnek a hangyák? Mit mondanak majd a Mamának? Bármikor betoppanhat, s akárcsak Nagymamát, őt is szeretik megcsipkedni a hangyák; s bár ezeknek a piciny csípéseknek még az ő finom bőrén sem marad nyomuk, szörnyen utálja még a gondolatát is, hogy ezek a rovarok rajta motoszkáljanak. „Na mindegy!”, legyintett Apa, és újra belefeledkezett a munkájába. Dini Dani hangos örömujjongása ragadta ki belőle:

– Apa, Apa! Megjöttek! Megjöttek a hangyák!

– Fenébe! – mondta tömören Apa, de csak úgy magában. Amidőn azonban kiment az erkélyre, s meglátta a semmihez nem fogható ragyogást kisfia arcán, ha egy egész hangyasereg lett volna ott, már azt se bánta volna.

– Ugye, milyen jó, hogy főztem nekik? – lelkendezett Dini Dani.

– Nagyon jó.

– Ugye, milyen jó vagyok?

– Nagyon jó vagy, kisfiam.

– Gondoskodtam róluk.

– Igen, gondoskodtál. Ők ezt megérezték, és újra eljöttek hozzád.

Dini Dani tekintetében mintha egyszeriben alábbhagyott volna a tűz. Mintha lelke mélyén erősen vívódni kezdett volna valamin.

– Te, Apa!

– Igen?

– Szeretnék holnap óvodába menni.

Apa mintha nem hallott volna jól.

– Hogy mondod?

– Holnap reggel szeretnék oviba menni.

– Oviba?

– Oviba.

– Nagyon jó! Határozottan örülök – jelentette ki Apa. Ám még mindig nem tudta hova tenni a dolgot. – Szeretnél jóság lenni?

Dini Dani nem válaszolt. Apa még egyszer megkérdezte.

– Szeretnél jóság lenni?

– Igen – felelte Dini Dani nem túl nagy meggyőződéssel.

De hát végtére is mindegy, miért akar óvodába menni, örüljünk neki, hogy akar – gondolta Apa, s ugyanezt mondta Mamának is, mikor a munkájából végre megérkezett, s ő sem akart hinni a fülének.

– Óvodába?

– Igen. Óvodába.

– Dini Dani?

– Igen. Dini Dani.

Biztos, ami biztos, maga felé fordította kisfia arcát, s mélyen a szemébe nézett:

– Tényleg akarod, hogy holnap reggel elvigyünk oviba?

– Tényleg akarom.

– De azért Apa maradjon ott veled.

– Nem akarom, hogy ott maradjon.

– De én nem fogok ráérni!

– Azt sem akarom, hogy te maradj ott.

– És mi lesz a cumival?

– Itthon megkapom majd?

– Itthon meg.

– Akkor jó, akkor nem viszem.

– Történt valami? – suttogott Mama Apa fülébe. – Nem beteg ez gyerek? Nincs valami baja?

– Dehogy. Csak úgy látszik, megjött az esze. Illetve most érett meg az óvodára.

– De eddig mindig-mindig azt hajtogatta, hogy csak ötéves korától fog menni.

– Ezt hajtogatta, mert nem volt óvodaérett. De emlékezz rá, milyen sokan mondták nekünk, hogy négyéves kor alatt azért nem érdemes próbálkozni, mert a legtöbb gyerek még nem tud leszakadni a szüleiről! Lelkileg nem tudja feldolgozni ezt a változást. Azt hiszi, hogy el akarják hagyni. Dini Dani is mindig ezt mondogatta, hogy azért nem akar oviba menni, mert nagyon hiányzunk neki. Most pedig, hogy két hét múlva betölti a négyet, már nem hiányzunk annyira. Tudomásul kell venni. Semmit sem adnak ingyen. Most majd többet foglalkozhatunk a munkánkkal, és kevesebbet fogjuk tutujgatni őt.

Mama nem szólt semmit.

– Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Apa.

– Hallani, hallottam – merengett Mama. – De nem biztos, hogy értem is.