|
V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a |
|
Cin-Cin Igaz mese egy kisfiúról és az ő barátjáról KÓSTOLÓ T a r t a l o m Cin-Cin színre lép
Cin-Cin megsebesül
Cin-Cin eltűnik
Cin-Cin elbúcsúzik
Cin-Cin színre lép
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy… Dini Dani nem tudott rájönni, hogy micsoda. Csak motozást hallott a szőnyeg alól, de látni, nem látott semmit. Főleg, mert a tenyerébe temette arcát, s bár hagyott egy kis rést ujjai között, de úgy igazából nem mert odanézni. Arra gondolt, hogy majd a porszívó csövével alábújik a szőnyegnek…, de valójában félt a porszívótól is. Amikor az apja nekiállt a motorját – mármint a porszívó motorját – bőgetni, Dini Dani mindig kiszaladt a szobából, becsukta – vagy inkább: belökte – az ajtót, és kintről figyelte, mi történik. Apa a bal kezével felhajtotta a szőnyeget, a jobb kezével pedig alá tolta a porszívó csövét, s ide-oda húzogatta. A gép felszippantott mindent, ami csak útjába került. Dini Dani el nem tudta képzelni, hogy akkor most mi mocoroghat ott. Fülelt. Cin-cin. Igen. Tisztán kivehetően ezt hallotta: cin-cin. - Akkor ez egy egér! – kiáltott fel Dini Dani. – Egy egér! Csak most vette észre, mennyire félt. Ha biztosan tudta volna, hogy, mondjuk, egy ördög, talán nem félt volna annyira, mint így, hogy el nem tudta képzelni, mi lehet az. A hirtelen jött megnyugvástól - így mondjuk: megnyugvástól – hangosan felnevetett. Sőt, szökkent is mindjárt egy nagyot. Méghozzá páros lábbal. Ezt nemrég tanulta meg az apjától, pontosabban, az apja segítségével. Mert amikor sétáltak lefelé a tízemeletes ház hatodikjáról, s megálltak minden lépcsőforduló utolsó lépcsőfokánál, akkor igaz, hogy Apa mutatta meg, hogyan kell páros lábbal ugrani, de megpróbálnia mégiscsak Dini Daninak kellett. És ez nem is ment éppen könnyen! Az ember mégiscsak azt szokta meg két éves koráig, hogy egymás után teszegeti a lábát, és ettől fog előre haladni. Amikor Apa megfogta a kezét, és kezdte mondani ezt a mondókát, hogy „Ugráljunk, rajta, gyerekek, mint a verebek!”, akkor minden szótagra irigylésre méltóan könnyedén – így mondjuk: irigylésre méltóan könnyedén –, magasba szökkent, egyúttal pedig Dini Dani karját is felfelé rántotta. Dini Dani rögtön, a legeslegelső pillanatban rájött, hogy itt neki nem csak a várható eredményért – a magasságért és a sikeres szökkenésért – érdemes apját utánoznia, hanem azért is, mert ha nem tesz így, akkor az bizony még fájhat is. Nem szólva arról a veszedelemről, mely minden bizonnyal – így szoktuk mondani: minden bizonnyal – valóságosan fenyegetett, különben Anya nem mondta volna mindig Apának: „Vigyázz! Kiszakad a kicsi karja!”. Apa néha azt is megcsinálta – persze csak amikor Anya nem állt a háta mögött –, hogy még csak meg sem emelte a szőnyeget, úgy kotorászott alatta a porszívó fejével. Ez jutott eszébe Dini Daninak, mert Cin-Cin – hívjuk így, ez igazán aranyos név –, szóval Cin-Cin most pontosan úgy csinált, mint a porszívó feje: midőn iparkodott kifelé a szőnyeg alól, útját egy hosszú hegyvonulat emelkedése és süllyedése kísérte. - Cin-cin! – mondta Cin-Cin, óvatosan kikandikálva a szőnyeg széle alól. Közben arra is ügyelt azért, hogy ki ne essen szájából a szőnyeg alatt oly nehezen megszerzett zsákmánya. - Szevasz, Cin-Cin! – mondta Dini Dani, s bátorítólag mosolygott a jövevényre. Ő nem is hőkölt vissza szőnyegalagútjába, mikor Dani kicsit közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye, micsoda van ott a szájában. - Ezt én is szeretem – állapította meg Dani. – Ha jól látom, sárga mazsola. - Jól látod – felelte Cin-Cin. Csak úgy a szája sarkából, nehogy kiejtse felettébb – igen, így is mondhatjuk: felettébb – értékes szerzeményét. – És én is roppantul szeretem – tette hozzá gyorsan. - Ezt most miért mondod? Csak nem gondolod, hogy el akarnám venni? – nézett rá rosszallóan Dini Dani. Az egér ekkor pontosan olyan képet vágott, mintha azt morogta volna: „Hiszen láttam én már karón varjút”. De az egereknek aligha vannak ilyen szólásmondásaik (főleg nem morognak közben), tehát inkább azt sutyoroghatta csak úgy a bajsza alatt, hogy „No, azért lássuk be, az embertől sok minden kitelik”. S ez igaz is. Lám, Dini Dani egyszeriben kijelentette: - A mazsola fele nekem jár. Cin-Cin őszinte csodálkozással nézett rá: - Miért? - Mert ketten vagyunk itt, ha nem vennéd észre. Ha kettéosztjuk a mazsolát, éppen egy fél jut neked is, nekem is. - De csak én találtam. Teljesen egyedül. Te akkor még itt sem voltál! - Nem az számít. Ilyen jogon – így kell mondani: ilyen jogon – azt is mondhatnám, hogy az egész az enyém, hiszen egészen biztos, hogy én veszítettem el. Annyira biztos volt ebben, hogy határozott mozdulattal több ízben is maga felé bökött. Nem lehetetlen, hogy a ma reggeli mazsolák egyikét ejtette ki a kezéből, de még az is lehetséges, hogy a tegnapi vagy a tegnapelőtti fájdalomdíjból hullajtott el egyet. Mivel Dani minden áldott nap leesett valahonnan vagy hasra vágódott, vagy beverte ide-oda a fejét, minden áldott nap legalább egyszer, ha nem többször, kapott öt vagy tíz szem mazsolát. Fájdalomdíjul, így mondta Apa. Dini Dani ilyenkor beült az etetőszékébe – egészen pontosan: mint egy daruval, a magasból óvatosan beleengedték, mert különben könnyen beszorult a lába, s ez máskor nem volt okvetlenül baj, de amikor már egyébként is sírt, mint a záporeső, akkor nagyon is az lett volna. S midőn elhelyezkedett, Apa megkérdezte: hányat kérsz? Hármat vagy ötöt? – Hármat – felelte Dini Dani, s bal kezével besegítve, jobb kezén kiszámolt három ujjat: - Ez a három. - De az öt több, mint a három. Nem? – kérdezte Apa. - Ötöt – hagyta rá ekkor Dini Dani, mert az ötöt ő is többre tartotta a háromnál, csak épp az ötöt nem tudta még mutatni. Tudhatta volna, hiszen az ötöt voltaképpen könnyebb is mutatni, mint a hármat, sőt, még a tízet is könnyebb, de egyiket sem tudta, mert kicsi volt és nem akarta. És kész. Apa ilyenkor levette a nyitott polcról az átlátszó üvegek egyikét, hol azt, amelyikben a pici, sárga mazsolák tanyáztak, hol azt, amelyikben az óriási szemű piros mazsolák. Az előbbiből rendszerint tízet, az utóbbiból ötöt vett ki s számolt le az etetőszék asztalára, szépen sorba állítva őket. - Egy. Kettő… Dini Dani utánamondta: - Egy. Kettő…. Így haladtak néha ötig, máskor tízig. Ma reggel éppenséggel tízig... Dini Dani nem is nyúlt addig a szemekhez, amíg mindegyik a helyére nem került. Akkor aztán, miközben Apa az újságjába merült, csipegetni kezdte őket, mint csibék a korpás kukoricát az egyik mesében, csak éppen ő nem a csőrével (persze, hogy neked nincs csőröd), hanem így, a két ujjával. Egészen addig, amíg jól nem lakott. Lehet, persze, hogy ez még a legutolsó szem elmajszolásakor sem következett be; ilyenkor Dani – röviden – csak ennyit mondott: - Még. Ám ha éppen olyan idők járták, hogy ő többet csetlett-botlott, mint általában, és ez most pontosan így volt, Dani hamarabb eltelt az édes szemekkel. A megmaradtakat gondosan összeszedegette, a markába szorította, de úgy, hogy még az ujjai is elfehéredtek. Kikecmergett a székéből, felegyenesedett rajta, ilyenkor – mert volt ám ott az is – még a mennyezetről lelógó kis ebédlőharangot is elérte, s így kiáltott: - Danika kiszáll! Nagymama rémülten dugta be a fejét a konyhaajtón. Danika hátha tényleg egyedül akarna kiszállni, s aztán netán fejjel lefelé a konyha kövére találna zuhanni. A többire jobb nem is gondolni! Szerencsére Apa ilyenkorra azért már rendszerint letette az újságot. Megragadta Dini Danit, s újra beindította az emelődarut, csak most fordított irányban. - Tu-tu-tu-tu-tu-tu-tu-tu-tu – pöfögött Apa, s mire a tutuzásos pöfögésben a kilencedikig jutott, Dani házi szandálja éppen elérte a konyhakövet. Kezében a sárga mazsolát szorongatva, Dini Dani egyenest a kisszobába szaladt. Ott a Marosvásárhelyre induló vonatot rakta össze, amíg rá nem lépett egy építőkockára, és hanyatt nem vágódott. Már készen volt a mozdony – egy nagyobb kockán egy kisebb kocka –, s mögötte ott sorakozott három kocsi. Csakhogy sokkal hosszabb volt ám az a vonat, amelyen hol Nagymama, hol pedig Nagytata szokott megjönni Erdélyországból; a szerelvény – így mondják: szerelvény – tíznél is több kocsiból állt, ezért Dini Dani újabb hosszúkás kockákat kezdett keresgélni. Nyilván ekkor veszíthette el azt a kis sárga mazsolát, amelyikre Cin-Cin rábukkant az imént, s most sehogy sem akart lemondani róla. - De ha én most nem találtam volna meg, akkor egyetlen falat sem jutott volna neked belőle! Legfeljebb az a falánk porszívó ette volna meg az egészet! – érvelt Cin-Cin. - De megtaláltad. - Igen. Én. - Nem az számít, hogy ki. Itt van ez az egy szem mazsola, s vagyunk rá ketten. Ezt nem lehet másképp igazságosan elosztani, mint hogy fele neked, fele nekem. - De te sokkal nagyobb vagy nálam! Neked a fele a fogad hegyére sem elég. Ha viszont én megehetném az egész mazsolát, úgy érezhetném, hogy jutott is valami a gyomromba. A vita hevében Cin-Cin
megfeledkezett a kellő óvatosságról, s hogy zavartalanul tudjon beszélni,
elengedte a mazsolát. Dini Dani - Sajnálom – mondta. – De így volt igazságos. A kisegér fájdalmas hangon felnyítt. Könnybe lábadt a szeme, úgy majszolta el az ekkép elátkozottá vált csemegét, pontosabban a maradékát, mely így már neki is kevéske volt. Habár valójában így is jól esett neki, vigasztalanul hüppögött. „A mazsolám!” „A mazsolám!” – így sóhajtozott. Dini Daninak összeszorult a szíve, de igazán. Nem bírta nézni a hangosan kesergő egér szomorú ábrázatát. Végül így szólt: - Van még mazsola, ha kérsz. Sárga is, meg piros is. - Hol? – kapta fel Cin-Cin a fejét, s körülnézett. - A konyhában. - És ott hol? Mivel – noha erről még Dini Dani sem tudott – Cin-Cin bejáratos volt a konyhába, nagyjából ismerős volt ott, főleg a zegzugban. Ám akárhogy törte is a fejét, arra nem emlékezett, hogy bármiféle mazsolát látott volna valahol. - A nyitott polcon – felelte Dini Dani. - Az jó! – mondta Cin-Cin, s kiiramodott. Mire Dini Dani a konyhába ért, az egér már fenn szaladgált a csemegés polcon, ide-oda szaglászva. - Nem találom! – kiáltott le Daninak kissé mérgesen, de legalábbis csalódottan. - Nyisd ki a szemed! Ott van az orrod előtt. - Hol? - Ott. - Ez itt egy üveg. Ez is üveg. Ez is . - No és mi van benne? - Az nekem olyan, mintha nem is volna. - Márpedig ott van a mazsola. Valahogy le kéne venned az üveg tetejét. Próbáld meg az orroddal! - Persze. Hiszen fel sem érem! Az üveget ne harapjam át? - Azt is megpróbálhatod. - Hát persze, üveget… Tudtam, hogy be fogsz csapni! - görbült le Cin-Cin szája, s a következő pillanatban megint hangos nyígásba fogott. - Idehozom a létrát – ajánlotta fel Dini Dani, csak hogy valamiképpen elhallgattassa. – Létráról biztosan elérném, s akkor ki tudnám nyitni. És akkor annyi mazsolát kapnál, amennyit csak akarsz! De akkor többé nem sírsz! Megbeszéltük? – nézett rá szigorúan Dini Dani. - Megbeszéltük – felelte az egér, s úgy elszaladt, hogy azon a kissé poros polcon csupán a lába nyoma maradt. Mikorra Dini Dani is odaérkezett, már az előszobaszekrény ajtaja előtt ült, pontosan ott, ahonnan a létrát látta időnként elővenni. Dini Dani nem érte el az ajtó kallantyúját, de már máskor is sikerrel járt, ha az ujjaival benyomakodott az ajtó és a szekrény közötti, pici résbe, s közben pedig a kezét erősen maga felé húzta. Lám, az ajtó most is felpattant – engedett a kivető pánt, tudod, azt hívjuk kivető pántnak –, s mögötte, mindjárt elöl és jobbra, ott állt megszokott helyén az alumíniumlétra. Dani megragadta a létra egyik, hozzá közelebb eső, szélesebb lábát, s elkezdte maga felé húzni. Éppen úgy, ahogy máskor szokta. Csakhogy máskor a létra bent szokott állni a szobában vagy a konyhában, mondjuk például, hogy valamelyik lámpa alatt, s olyankor nem szokott semmi különös történni. Legfeljebb annyi, hogy Dini Dani megy elől, a létra meg utána, jó hangosan zörögve, ettől aztán Nagymamát megint elfogja a rémület. Abbahagyja a vasalást, beront az ajtón, s megkérdi: „Miért nem figyeltek már megint a gyerekre?!” - Tud ő vigyázni magára! – szokta ilyenkor felelni Apa, nem is éppen csak egy kicsit ingerült hangon. Most azonban a létra magasabban állott, merthogy a szekrény feneke is magasabban volt a parkettához képest. Dani érezte, hogy nem pont úgy történnek a dolgok, mint máskor, mert a létra egyszer csak feléje billent, aztán megállt. Várt egy darabig, hátha történik valami, de nem történt semmi. Ekkor újra húzni kezdte, csak most már kicsit óvatosabban. Ám a létra hirtelen meglendült, kifordult a szekrényből, nekiesett a tükörnek, végül óriási robajjal megérkezett a szőnyegre. Akkorra már Nagymama is ott állt az ajtóban, arcát két kezébe fogva, mögötte pedig felbukkant előbb Anya feje, aztán Apáé. A szemükben ülő rémülettől most aztán Dini Dani is kellőképpen megijedt, s keserves, fájdalmas zokogásba tört ki. Anya és Nagymama ekkor Danit kapta fel, Apa pedig a létrát. Nagymama megjegyezte, szerencse, hogy nem tört össze a tükör, meg hogy Danikának sem esett semmi baja, s ebben mindannyian egyetértetek. Ki-ki magában hálálkodott buzgón a Magasságosnak. Nagymama azt is mondta még, hogy lakatot kellene tenni a szekrényre, de Anya azt felelte rá, hogy ugye, azért ezt te sem gondolod komolyan. „Nem fogjuk elcsúfítani a lakást egy véletlen baleset miatt” – így mondta. „De hiszen agyon is üthette volna!” – kötötte az ebet a karóhoz Nagymama, s kijelentette, nem biztos, hogy az ő gyenge szíve még egy ilyen balesetet ki tud bírni. „Nem is kell kibírnia, Nagymama” – csatlakozott a vitához Apa. – Felszerelek majd ide két, mágneses ajtócsappantyút! (Tudod, olyat, amilyen a szerszámos szekrény ajtaján is van.) - Az egér!– kiáltott fel ekkor Dini Dani. Hangja a sírástól még meg-megbicsaklott. – Hol az egér? A feje fölött mindenki egymásra nézett. - Milyen egér? Dani teljes erejével megfeszítette magát, ahogy csak egy gyerek képes erre. Kezét magasba emelte, izgett-mozgott, firgett-forgott, ettől villámgyorsan csúszott kifelé Anya szorításából. Alig bírta, szegény Anya, valahogy lefékezni a zuhanását. Mikor Dini Dani földet ért, gyorsan körbenézett, beszaladt a kisszobába is, majd a középsőbe, végezetül a nagyba, benézett a szekrények és az ágyak alá, de sehol, sehol nem látta Cin-Cint. - Mit keresel, te drága? – érdeklődött Anya. - Valami egeret emlegetett – nézett tanácstalanul Nagymama. – Szokott itt egér lenni? - No persze! Meg patkány is – vette tréfára a dolgot Apa. – Itt a hatodikon különösen szeretnek tanyázni. - Sáránál van egér – szólalt meg ekkor Dini Dani tisztán hallhatóan és érthetően. Valóban! Sára, Dini Dani nénje, kinyitotta Diósdon a konyhaszekrényt, s egy induri-pinduri kisegér pislogott kifelé. Sára ikrei, Hanka és Julka lelkesen mesélték ezt egyik nap Dini Daninak, mikor meglátogatta őket. Dini Dani különben a nagybátyja volt a két négyéves lánynak, pedig ők idősebbek voltak nála, mert előbb születtek, de ez túl bonyolult ahhoz, hogy tovább feszegessük. Elég az hozzá, hogy Anya ezt mondta: - Jaj, te drága, hát innen jött eszedbe az egér! - No és a létra? – kételkedett Apa. – Gondolom, nem a képzeletbeli egérnek vette elő a létrát. Hacsak, ugye, nem ijedt meg a képzeletbeli egértől, és nem előle akart felmászni a létrára. - Ugye, csak képzelted az egeret? – fordult Dini Danihoz Nagymama. - Ugye – felelte Dini Dani. Ebből sok minden kiderült, csak éppen az nem, hogy képzelődött-e vagy sem. - Hol láttad azt az egeret, kisfiam? – Apa megfogta Dani kezét, s gyengéden terelte erre meg arra. – Itt? Vagy itt? Vagy itt? - Itt! – mutatott Dini Dani a kisszoba szőnyegére. – Ez alatt. - Az egerek nem szoktak szőnyeg alá mászni! – mondta nem túl nagy meggyőződéssel Anya. Ám annál több reménykedéssel. - Általában nem – vakarta meg a fejét Apa. – De az életbe sok minden belefér – tette hozzá bölcsködve. - Nem lehet, hogy valami bogárral tévesztette össze? - De Nagymama! Danika nem hülye! - Egyáltalán nem mondtam, hogy hülye volna. De attól még összetéveszthet egy kis egeret egy nagy bogárral. Mindenesetre érdemes lenne rovarirtót beszerezni, vagy legalább szúnyoghálókat felszerelni, mert tegnap is berepült ide egy óriási sáska. - Ide, a hatodikra, mi?! – hitetlenkedett Anya. - Ide, bizony – erősítette meg Apa. Még Dani is látta. Ugye, megcsodáltuk azt a gyönyörű sáskát, kisfiam? És az sem lenne olyan borzasztó – fordult most a többiekhez –, ha véletlenül tényleg egeret látott volna. – Na, most miért sírsz? – nézett vissza Dini Danira, mert ő mindkét öklével a szemét kezdte dörzsölni, mintha csak a könnyeit törölné. - Fájdalomdíjat – görbítette Dani sírósra a száját, könnycsepp azonban most sehogy sem akart előbukkanni. - Mármint hogy fájdalomdíjat kérsz – állapította meg Apa. - Kérsz – erősítette meg Dani. - Kérek. Így kell mondani. - Kérek. Így kell mondani. - És miért, ha szabad kérdeznem? – kérdezte Apa. – Hogy máskor is kirámold a létrát, hogy ha lehet, végre már üssön agyon? - Itt fáj – mutatott Dani a mutatóujja hegyére. - El tudom képzelni, mennyire. Na jó, adok egy szem mazsolát, de nem fájdalomdíjul – mondta Apa –, hanem annak örömére, hogy nem lett semmi bajod. - Kettőt. - Na jó, kettőt. - Hármat. - Hármat, de ez az utolsó szavam. Többet hiába is kérsz. Többet nem is mert kérni Dini Dani. Nem akarta – így szokták mondani – túlfeszíteni a húrt, nehogy egyet se kapjon a végén. Apa a konyhában leemelte a nyitott polcról az üveget, azt, amelyikben a sárga mazsolák kucorogtak, kivett három szemet, s leszámolta Dani markába. - Három – mondta a végén. - Három – mondta Dani is, és összecsukta a markát. - Nem eszed meg? - Nem eszem meg. Így kell mondani. - Nagyon szépen mondtad. De miért nem kapod be? Csupa ragacs lesz a kezed. Tegyük el későbbre? - Nem tegyük el. - Ne tegyük el. Így kell mondani. - Ne tegyük el. Így kell mondani. - Nagyon szépen beszélsz. Büszkék vagyunk rád. De azért a mazsolát most inkább add vissza. Elteszem neked. Te sem akarod, hogy összeragacsozd azt a szép fotelt meg azt a szép díványt, ugye? - Nem akarod. - Akkor add ide. - Nem akarom. Dani úgy összeszorította markocskáját és kis ajkát, hogy teljesen kiszaladt belőlük a vér. Védekezően összehúzta magát, mint egy sündisznó, s már készen állt arra is, ha kell, újabb zokogásba törjön ki. - Végül is már a tiéd – szólalt meg ekkor Apa. – Azt csinálsz velük, amit akarsz. Apa visszament a számítógépéhez, Anyának sürgős telefonálnivalója akadt, Nagymama vállalta, hogy lefekvésig játszik majd Dini Danival. - Bújj el, Nagymama – mondta neki Dini Dani, mihelyt az alvószobába léptek. - Nagyon jó! Játszunk bújócskát! Olyan régen bújócskáztunk! – lelkesedett Nagymama. – Számoljál tízig, de ne lessél! - A másik szobában bújj el! - És nem fogsz egyedül félni? - Nem fogsz. - Jól van, hát akkor megyek. Hangosan számolj, hogy halljalak! - Egy! – ordította Dani, amikor kiment Nagymama. Ahogy csak a torkán kifért. Aztán suttogni kezdett: - Cin-Cin! Cin-Cin! - Cin-cin! – válaszolta Cin-Cin, s óvatosan kikukucskált az ágy alól. – Tiszta a levegő? - Kettő! – ordította Dini Dani, majd gyorsan lehalkította a hangját: - Hoztam neked valamit. - Mazsolát? - Hármat. - Az rengeteg. - Rengeteg, bizony – felelte Dini Dani, s szinte érezte, hogy a mellkasa – ez a mellkasod – dagad a büszkeségtől. - Danika, adj egy hangot! – kiáltotta ekkor Nagymama a másik szobából. - Három! – ordította Dani. Kinyitotta a markát, az összetapadt, sárga mazsolaszemeket gondosan szétválasztotta, s egyenként letette Cin-cin orra elé. - Jó étvágyat! - Danika, jöhetsz! – kiáltotta Nagymama. - Négy! – ordította Dini Dani, s élvezettel figyelte, hogyan majszolja el Cin-cin az első szemet. Olyan jóízűen ette, hogy Daninak még a nyála is kicsordult. - Danika, hol vagy?! – kiáltott megint Nagymama, de most mintha közelebbről jött volna a hang, mint az előbb. - Öt! – ordított Dini Dani. Cin-Cin közben nekilátott a második szem sárga mazsolának is. Dini Daninak most már nem csak a nyála csorgott, nem csak a gyomra korgott, de a gondolatai is nagy kavarodásba fogtak. Ha három szem mazsolát el akarnánk felezni, akkor egy jutna Cin-Cinnek, egy meg nekem – számolgatott Dini Dani –, egyet pedig el kellene megint feleznünk, s ez csakis így lenne igazságos. - Danikám, mit csinálsz itt?! Nagymama az ajtóban állt, s ujjával a szőnyegre mutatott. Dini Dani félénken pillantott oda. Szerencsére Cin-cin már nem volt ott. Nagymama lehajolt, s felcsippentett valamit. Pontosabban: két valamit. Nézte, forgatta. - Mazsola – mondta. – Két szem mazsola. De az egyik mintha meg lenne rágva. Hiányzik a fele. Te köpted ki? - Nem én – felelte Dini Dani. - Hát akkor ki? Talán én? - Nem te. - Nyugodtan bevallhatod. - Cin-cin – szólalt meg ekkor Cin-Cin, Nagymama háta mögött. – Cin-cin. Én voltam. - Á, most már értem, te vagy a kisegér! – csapta össze kezét Nagymama. Kissé nehézkesen bár, de megemelte Dini Danit és arcon csókolta. – Te vagy a kisegér! - Cin-cin! Cin-cin! Én vagyok a kisegér, minden lyukba belefér! – ugrándozott Dini Dani, majd hirtelen négykézlábra ereszkedett, s ahogy egy egérhez illik, bemászott az ágy alá. - Itt vagy? – suttogta. - Itt – suttogta Cin-Cin. - Holnap találkozunk!
|