V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a

 

 

Válogatott írásaim

Varga Domokos György

2005. április 22. 17:46

 

 

Útkeresőben - Magyar hagyott cserben magyart Nepálban

Beszélgetés Dr. Tóth Tündével

 

Amíg az ember meg nem hal, ott liheg a saját nyakában. Keresi a helyét, útját – küldetését? –, míg ki nem fut az időből. Dr. Tóth Tünde harminckettedik próbálkozásként Nepálnak vágott neki. Miért pont Nepál? Kiderül a beszélgetésből.

 

Miért pont Tóth Tünde? Mert fekszel a fogorvosi székben, a fúró ott zümmög a fogadban, a fejedben, a szád fémszerszám feszíti szét, nyelved tövében kemény kampó szörcsög, te pedig, csodák csodájára, belealszol. És miért pont a gondola? Ezért: „A fiú elment, beszélt a nepáli túravezetővel, aztán visszajött, és mondta, hogy száz dollár. Mondtuk neki, hogy ne viccelj, 35 kilométerre van Pokhara, s Nepálban száz dollár nagyon sok pénz. A fiú erre azt felelte, megemelve a sörösüvegét, hogy ennyit tudtam tenni értetek, felszállt, és elment a busz. Abban a pillanatban nagyon szégyelltem, hogy magyar vagyok.”

- Miért pont Nepál?

- Belső érzésből. Egyik barátom vetette fel, hogy szervezett formában, utazási irodán keresztül menjünk oda, de ez az az ország, ahova szervezetten soha nem mennék. Kimaradnék a kalandokból, még akkor is, ha az utat kalandtúrának hirdetnék. Ha nagyobb csoporttal utazom, nem tudok a helybeliekkel szóba állni, nem érzem át a hely hangulatát, nem érzem a lelkét, szellemét… Én hegyek közt születtem, Erdélyben, Marosvásárhelyen, s számomra a Himalája egy nagy álom. Hegyi ember vagyok. Előző életemet bizonyára hatalmas hegyek között töltöttem. Talán vándorként. Harminchárom éves vagyok és harminckét országban jártam eddig. Éppen annyiban, ahány fogam van.

- Hányan vágtatok neki?

- Hárman. Előbb említett barátommal, aki urológus, vele egy portugáliai úton ismerkedtem meg, s az ő barátnőjével. Barátom egyébként alföldi fiú…

- S vele készültél megmászni a Himaláját?

- Nem. Erre nem készültünk. Csak a hegyek között akartunk tölteni egy kis időt. A hegy nem játék. Ott a szíved helyett inkább az eszedre kell hallgatnod, mert igazi veszélyeknek vagy kitéve.

- Tehát csak látni akartad a Himaláját? A nyolcezres hegycsúcsokat? Lehet, hogy valójában menekültél?

- Pontosan.

- Mi elől?

- Egyre erősebb tapasztalatom, hogy az ember élete jól elkülönülő periódusokból áll, s ha nem zársz le egy szakaszt, hiába viszed előre az életed, tudat alatt cipelsz magaddal mindent, s képtelen vagy úgy élni, ahogy szeretnél.

- Most mit akartál lezárni?

- Nagyon vágytam egy babára. Áldott állapotban voltam, de elveszítettük a babát. Aztán a kapcsolatom is tönkrement. Aztán pedig azt is megtapasztalhattam, hogy minden betegség lelki eredetű. Folyamatosan, szárazon köhögtem, végigköhögtem Nepált, s amint leszálltam itthon a repülőgépről, mintha elvágták volna. Pedig semmi különöset nem csináltam odakint, nem meditáltam, nem jógáztam… Egyszerűen helyreállt minden, a lelkemben, a szívemben, a fejemben, elmúltak a testi tünetek. Ugyanúgy jönnek a problémák, mint eddig, de ezeknek a feldolgozása most sokkal könnyebben megy.

- Csupán mert mögötted egy út?

- Mindenkinek meg kell éreznie, hogy mi segít. Nekem, mondhatni, szenvedélybetegségem az utazás. Megérzem, hogy mennem kell, és megyek.

- Fontos, hogy éppen hová mégy?

- Biztos. Ha én most egy tengerparti útra mentem volna és egy hétig luxusszállodában pihentem volna, semmit nem hagytam volna magam mögött.

- És most mi volt az, ami gyógyítólag hatott?

- A nepáli emberek.

- Mitől mások, mint az itthoniak?

- Őszinték. Nagyon egyszerű életet élnek. Nagyon sokat tudnának tanulni tőlünk civilizációban, higiénében, mégis azt kell mondanom, hogy ilyen boldog emberekkel ritkán találkoztam. Azt érezted ott a hegyekben, hogy mész, közeledsz egy település felé, és árad belőle a nyugalom, a harmónia. Pedig nem történik semmi különös. Nagyon-nagyon szegényen élnek. Ha egyszer nagyon sok pénzem lesz, visszamegyek és a nepáli gyerekeket megajándékozom, mert mindegyik jött oda hozzánk, és édességet kunyerált, de amikor az egyheti cuccodat a hátadon viszed… Tényleg elmegyek úgy, hogy ajándékok lesznek a hátizsákomban… Felrepültünk a hegyek közé egy belső járattal. Onnan nem tudsz sehogy lejönni, csak repülővel, de ez kudarc, mert visszafordultál; vagy pedig végigjössz gyalog. Találkozol ezekkel az emberekkel, akiknek fogalmuk sincs, holnap miből fognak megélni. Ételt, innivalót szamárháton vagy a saját hátukon tudnak felvinni. Úgy építkeznek, ahogy a madár rakja a fészkét: fogják a kisebb fákat, vastagabb gallyakat, hátukra veszik, mennek egy hétig, lepakolnak, aztán visszafordulnak. És most te is cipeled a hátizsákod, mindennap leküzdöd önmagad, mert ilyen a Nirvánába vezető út: rögös, kemény. Sokszor volt, hogy leültem, és azt mondtam, ezt nem bírom tovább. Pihenek, nem megyek tovább. De menni kell.

- Kell?

- Kell, mert a két település közötti távot meg kell tenned egy nap alatt, mert nem tudsz hol megszállni. Elég hideg volt, csak éppenhogy tavaszodott. És, mondjuk, ha mégis megállsz pihenni egy árnyékos teraszon, ahonnan gyönyörű a kilátás, akkor odajön hozzád egy ember. Ez az ember abból él, hogy fillérekért veszel tőle valami innivalót vagy ilyesmit. De nem veszel, mert viszed a hátadon. S nem haragszik rád. Nem kerget el, leül veled beszélgetni, útbaigazít, mosolyog, és érzed, hogy tényleg szívből mosolyog. Csodálatos dolog… Az egyik településre nagyon hosszú, gyötrelmes út vezetett. Maga a település nem volt se szép, se meghitt. Ott maradtunk éjszakára. Ám hiába jártunk több ezer méter magasan, fűtés itt se volt a szálláson. Az étkezés úgy folyt, hogy a turisták és a helyiek körülültek egy asztalt, amely egy nagyon-nagyon vastag pokróccal volt leterítve. Mindenki az ölébe hajtotta a pokróc rá eső részét, az asztal alatt pedig ott volt egy üst, benne parázs. Derékig tehát nagyon jól érzed magad, fölfelé pedig nagyon fázol…

- Közös, intim légtérben másokkal. Nem feszélyezett?

- Nem. Ilyen helyen az ember nagyon nyitottá válik. Ismerek egy német házaspárt, hasonlóképpen őrültek, mint én, azaz nagy utazók. Az asszony mesélte, hogy útjaikon mindig odamegy az emberekhez, amit otthon nem tenne meg. Kinéz magának valakit, és azt mondja neki, olyan szimpatikus vagy, ne menjünk már el egymás mellett. És akkor beszélgetnek egy jót, hasznos információkat gyűjtenek. Szóval ott ültünk a pokróc alatt, és mi hárman éppen összezörrentünk valamin. Ilyen utazásokon ez mindig előfordul. A megpróbáltatás, a fáradság, az éhség… És mindenkinél máskor jön el a mélypont.

- Éppen min zörrentetek össze?

- Semmiségen. Akármennyire is figyelmes volt hozzám a két útitársam, mégiscsak egy pár voltak, én meg egyedül voltam. És nagyon sérülékeny. Mivel nekem van a legnagyobb utazási tapasztalatom, mindig én voltam a húzóember, mindig én mentem előre, én diktáltam az ütemet. De amikor megérkeztünk, mindig közösen rendeltünk, például egy kanna teát, hogy pótoljuk a folyadékveszteségünket. És aznap este a barátom odaszólt a barátnőjének, hogy rendeljünk ilyen és ilyen teát, s engem kihagytak, nem kérdeztek meg. És akkor eleredtek a könnyeim. Ült mellettem egy nepáli ember, aki odáig két másikkal társalgott. Most hirtelen megszólított…

- Milyen nyelven?

- Angolul. Mindenki beszél angolul. Hihetetlen. De hát igazából a megélhetésük feltétele… Szóval kérdi tőlem, hogy honnan vagyunk. Mondom neki, hogy Magyarországról, de közben nem is remélem, hogy tudná, hol van Magyarország. Mire mondja, hogy ó, Európa, ő nagyon-nagyon sokat járt Európában! Nagyot csodálkoztam, mert a legtöbb nepáli még Katmanduba se jut el. Kérdeztem tőle, hogy üzletember? Sejtelmesen mosolygott. Tovább beszélgettünk, addig-addig, amíg bizalmába fogadott, s elárulta, hogy ő a nepáli külügyminiszter. Csak épp háziőrizetben van a hegyekben. Később, amikor alaposabban körülnéztünk a szálláson, láttunk is róla fényképet, ahol éppen Tony Blairrel tárgyalt. Akkor kezdtük kapizsgálni, hogy ez volt a legveszélyesebb éjszakánk. Ugyanis Nepálban a király sorra börtönöztette be a kormány embereit, nyilván a külügyminisztert is megfigyelés alatt tartották, miközben mi egész este vele voltunk. De mindezt nem ezért mesélem, hanem azért, mert ez az ember belenézett a szemembe, és azt mondta, hogy ő tudja, hogy én miért jöttem Nepálba. És elmondta, hogy min mentem keresztül. S azt is elmondta, hogy én ide egyszer vissza fogok térni. Ehhez tudni kell, hogy én soha nem megyek vissza oda, ahol egyszer már voltam. Kíváncsi vagyok, beteljesedik-e jóslata…

Nepált nagyon nehéz európai aggyal megérteni. Ami körülötted zajlik, arról az az érzésed, hogy valami nagy ívű színjáték, aminek kevés köze van a lényeghez, az igazi történésekhez. Nepált olyan király vezeti, aki az egész családját megölette. És ezt az egész ország tudja. Nagyon furcsa, hogy egyfelől érzed a tiszta hitet, az abszolút tiszta, őszinte gondolkodásmódot, másfelől pedig a király kiirtja a családját, és ennek tudatában élnek. Istennek tekintik, s talán ezért tudják elfogadni. Mindenesetre én ezt sehogy sem tudtam megérteni, s kérdeztem is a külügyminisztert, hogyan tudja ő ezt magában helyrerakni. Ő pontosan emlékezett arra a napra, amikor az egész történt, a feleségével éppen étteremben volt, ott érte a telefon, aztán két-három napon át dolgoztak azon, mit fognak a népnek bejelenteni. Arról, hogy a király a fegyvereseivel egy családi ebéd alkalmával megölette az édesanyját, az édesapját, a testvérét, a testvérének a családját, a gyerekeket, mindenkit… Amit érteni vélek, hogy ők úgy gondolják, ennek az embernek isteni hatalma van, és meg van írva, hogy neki kell vezetni az országot, bármi áron. Ha ilyen áron, akkor ilyen áron. A nepáli embereket, mindig ezt éreztem, vezetik. Elfogadnak mindent. Ha öt napig kijárási tilalom van és nincs közlekedés, akkor nincs. Ez van. Hagyjuk a rossz gondolatokat hátra. A teljes jóhiszeműség. Soha nem tapasztaltuk, hogy rámenősek volnának. Odajöttek hozzánk, hogy szükségünk van-e sherpára, azaz vezetőre és teherhordóra. Azt hiszem, az egész túra során mi voltunk az egyetlenek, akiknek nem volt sherpájuk. De akármennyire is szegények voltak, akármennyire is szükségük lett volna a filléreinkre, nem tolakodtak. Mondom, elfogadnak mindent. Mindenkit olyannak, amilyen. Például találkoztunk egy kanadai csoporttal. Abban a harmóniában, amely körbelengte az embert, borzalmas volt ilyen felszínes amerikaiakkal találkozni. Vacsorára popcornt és kólát rendeltek – gondolom, ezeket a sherpák hozták a hátukon. Volt a kanadaiak között egy rettenetesen harsány ember. Hatalmas bársonykalap a fején, az elején egy jókora csirkefejjel. Két-három órán keresztül azzal szórakoztatta magát, hogy ő csirkefejű. Nagyokat hahotázott hozzá – szörnyen nem hiányzott az ember lelkének! Mégis, tőlük is láttam emberi gesztust. A teherhordók egész nap cipelik a cuccokat. És ezek nem úgy pakolnak, mint amikor te saját magadnak pakolsz, hanem az összes felesleges holmit felvitetik velük, nem gond. Ott ültek ezek a hordárok a tűz körül. Jó hideg volt, az egyikükön egy gumipapucs, a csupasz lábán. És akkor az egyik kanadai nő elment, hozott neki egy zoknit. Ez is hozzátartozik a teljességhez. A nepáliak szemlátomást kényszeredetten nevetnek a harsány bohóckodáson, az is igaz lehet, hogy amit ilyenkor kapnak, abból talán egy fél évig eltarthatják a családjukat, de az is valószínű, hogy nem csak a pénze miatt fogadják el a másikat, hanem mert ilyenek.

- Tehát megérkeztetek Katmanduba...

- Egy napot ott töltöttünk, s úgy terveztük, hogy busszal megyünk tovább Pokharába, és majd onnan indul egy hetes hegyi túránk. A két leghíresebb terület, ahol jót lehet kirándulni, az Everest és az Annapurna-kör. Mi emitt jártunk, mert azt hallottuk, hogy ez a szebb… Pokhara kétszáz kilométerre van a fővárostól. Ezt a kerek kétszáz kilométert sikerült 12 óra megtennünk, mivel épp a politikai helyzet miatt mindenütt katonai ellenőrző pontok voltak. Életemben nem láttam még ekkora dugókat. Két órán át álltunk, mentünk egy kicsit, megint két órát álltunk. Szerencsére az ember mindig tanul valamit, ez egyébként a nepáli utunkra különösen igaz volt. Visszafelé a helyiek azt mondták, bárhogy is menjünk, csak katonai felvezetéssel ne, mert ezt a maoisták provokációnak tekintik. Ezt ugyan nem tudtuk megfogadni, mert visszafelé sem volt más választásunk, azt viszont ellestem tőlük, hogyan lehet kezelni a helyzetet. Ott állt a rengeteg kirobbantott járműt az út mentén, én pedig úgy csináltam, mintha minden a legteljesebb rendben volna, beletemetkeztem egy könyvbe, nehogy a társaimat elfogja a pánik.

- Igazi maoisták?

- Igazi. Azt mondták, nyolcvan-kilencven százalékban munkásemberek, hihetetlenül primitív fegyverekkel…

- Találkoztál velük?

- Nem. Szerintem megálltak a bokor mögött, látták, mennyire szenvedünk ott a hegyen, s úgy döntöttek, nem bántanak minket.

- Szenvedtetek?

- Fizikailag. Volt egy olyan nap, amikor 3500 lépcsőn mentünk fel és 1600 méter szintet emelkedtünk. Olyan magasak voltak a lépcsők, hogy ráülni nagyon kényelmes volt, de rálépni…! Fellépsz a fél lábaddal, utána minden alkalommal ki kell lökni a saját súlyodat és még a hátizsákodét, hogy eggyel feljebb juss. Nagyon kemény volt!

- Milyen nyomai voltak a maoistáknak?

- A többi turista mesélte mindig, hogy itt meg ott találkoztak velük. Elkérik az útleveled, megnézik, hogy milyen országból jöttél, s ha szegényebből, akkor kevesebbet kell adnod, ha gazdagabból, akkor többet. Bizonylatot kapsz róla, s azt mondják, ha megnyerik a forradalmat, akkor majd visszaadják a pénzt… A kormánykatonák viszont folyamatosan ellenőriztek bennünket. De ezt is színjátéknak éreztük, mert ahol egyetlen maoista sem volt, ott hemzsegtek a fegyveresek, ahol pedig egy hatalmas sziklára vörös betűkkel fel volt festve, hogy maoista régió, ott egy szál sem volt belőlük.

- Tehát 12 óra múltán megérkeztetek Pokharába.

- Onnan repülővel mentünk tovább a hegyekbe. Életem legizgalmasabb félórája volt. Úgy éreztem, ha ezt megúszom, akkor már mindent megúszok. Légcsavaros repülőgép, egy-egy sor üléssel. Azzal kezdődött, hogy amikor kimentünk a repülőtérre, odajött hozzánk egy francia fiú, és kérdezte, hogy mi hanyadszorra próbálunk felmenni. A másik lány, szerencsére, nem beszél angolul, mi meg a barátommal nem árultuk el neki, miről van szó, bőven elég, hogy ketten izgulunk. A francia fiú elmondta, hogy ők megpróbálkoztak tegnap is, de olyan szél volt, hogy majdnem odacsapta a gépet valamelyik nagy hegynek, ezért visszafordultak. Mi azért elindultunk. Körülbelül tízen ültünk a repülőn, nyitva volt a pilótafülke, s a pilóta mondta, menjek oda mellé, onnan fényképezzek. Én meg ott térdepeltem mellette, fényképeztem, ahogy tudtam, a gép azonban szörnyen rázkódott, nem is sikerült egyetlen felvétel sem.

- Neked pedig közben halálfélelmed volt.

- Halálfélelmem. De végig arra gondoltam, hogy ha ez van megírva, akkor ez van megírva. Ha lezuhanok, akkor legyen. Amikor viszont már megérkeztünk és kiszálltunk a gépből, az tűnt félelmetesnek, hogy milyen hihetetlen csend van. Katmandúban még az állandó zsivaj, tülkölés, itt meg az abszolút csend.

- Mit értesz azon, hogy meg van írva?

- Úgy gondolom, hogy az életben minden valami miatt történik. Az csak hiú ábránd, hogy mi irányítjuk a sorsunkat. Miután az egész hegyi túrán keményen végigmentünk – hét nap helyett hat nap alatt –, Kali Gandhakin, a világ legmélyebb völgyében haladva nagyon-nagyon éreztem a társaimon, hogy nekik elég volt. Le kell érnünk. És végig ezzel biztattam őket, hogy van egy ilyen belső érzésem, hogy ma visszaérünk Pokharába, és forróvizes zuhany vár, végre pihenni fogunk, csónakázunk a tavon, és így tovább, ők meg mondták, hogy bennük nincs semmi ilyen érzés. Megérkeztünk a tervezett faluba, beszélgetni kezdtünk az emberekkel, és mondták, hogy nagy baj van, mert öt napra teljesen leállt a közlekedés, és nincs semmiféle jármű a faluban, még egy bicikli se. Tehát nem tudunk elmenni Pokharába …

- Ide még visszatérünk, de előbb még beszélj a csendről.

- Mi az Annapurna-kör közepébe érkeztünk. Elméletileg innen lefelé kellett volna haladnunk, de mi azt terveztük, hogy nagyon-nagyon picit fölfelé megyünk még, utána vissza. S ennyit számít a tájékozatlanság: első napra akkora utat terveztünk, amekkorát minden edzett turista is két nap alatt tesz meg, már csak az aklimatizálódás miatt is. Nyolcszáz méter magasan fekszik Pokhara, innen felrepültünk Jomsonba 1750 méterre, s onnan még ugyanaznap 2800 méter magasra kapaszkodtunk fel. A másik lány valószínűleg hegyibeteg lett. Ment, nézett maga elé, és állandóan azt hajtogatta, hogy befordultam, befordultam. A vége felé már tízlépésenként megálltunk, és pumpáltuk bele a lelkierőt, hogy tarts ki, mindjárt ott vagyunk. Egy nagyon-nagyon meredek rész állt előttünk, a tetején egy pirosra festett épülettel, nagy kapuval, mint később kiderült, turistaház volt. Utána már könnyebb rész várt ránk, de ez volt a holtpont. Ezeken a helyeken általában fejből megy az ember, nem erőből vagy izomból. Ha megpróbálsz pozitívan gondolkodni, hogy meg tudom csinálni, megyek, élvezem, akkor tudsz menni. Ha elhagyod magad, nem vagy képes rá. Jött egy öreg asszony, legalább kilencven éves volt, és úgy elszaladt mellettünk, mint egy üregi nyúl. Nem tudott egy idegen nyelvet se, de a gesztikulálásából azt értettük, hogy lassan, nyugodtan haladjunk, oda fogunk érni. Jóval azután pedig, hogy megérkeztünk Muktinathra, majd továbbálltunk, egy német turista megkérdezte tőlünk, hogy mi feljutottunk-e Muktinathra? Mondtuk, hogy fel. Elmesélte, hogy ő ment, ment, látott egy piros házat, végre-valahára felért, ott eldőlt, vett egy képeslapot Muktinathról, s másnap visszafordult. Neki is ez volt a holtpont.

- Ti viszont nem fordultatok vissza.

- Mi nem. Mindannyian azzal biztattuk egymást, hogy ha csökken a magasságkülönbség, egyre jobb lesz. És tényleg könnyebb lett. Nem mentünk be a piros házba, csak megpihentünk egy kicsit, aztán újra feltápászkodtunk, s nekivágtunk az utolsó szakasznak. Azt gondoltuk, fél óra az egész, de volt az még egy óra is, mire megérkeztünk. Már sötétedett. De megérte. Egy buddhista kolostorrendszer bontakozott ki előttünk, s felemelő érzés töltött el bennünket. Ez volt túránk legmagasabb pontja. 3800 méter.

- Célt értetek. És nem is képeslapon.

- Azzal a némettel egyébként többször is összeakadtunk. Farkastappancsnak neveztük el, olyan iramban szaladt a hegyeken. Elmesélte, hogy alkoholproblémái voltak, s úgy érezte, hogy ezektől úgy fog végképp megszabadulni, ha eljön Nepálba. Sokan járnak oda gyógyulni. Az is érdekes a hegyekben, hogy jóformán semmit nem ettünk. Pont ellenkezőleg gondolnánk: ha nagyon nagy terhelésnek vagyunk kitéve, a szervezet igyekszik pótolni az energiát, és ezért nagyon sokat eszünk. Pont fordítva: rendeltünk mind a hárman egy palacsintát, s tudni kell, hogy én a palacsintára nem tudok nemet mondani. Beleharaptam, s képtelen voltam megenni. De a többiek is így voltak vele: egy-egy levest ettünk, mert kellett a folyadék és jól esett a meleg, de mást nemigen.

- A levesek milyenek?

- Sűrűk.

- Mitől?

- A zöldségtől, keményítőtől…

- Birka vagy hasonló?

- Húst egyáltalán nem ettünk, nem is hiányzott.

- Hozzá tartozott a tisztuláshoz?

- Részben. Részben pedig úgy tárolják a húsokat, hogy a napon dongják a legyek. Inkább a halál…

- De honnan volt az energiátok, ha nem pótoltátok a veszteséget?

- A tartalékainkat éltük fel.

- Lefogytatok?

- Nem. De ahogy mentem, éreztem, ahogy az izmok helyreállnak. Amikor pedig megérkeztünk, a fáradságtól bezuhantunk az ágyba.

- „Nem a cél a fontos, hanem maga az út.”

- Az út kezdetén többször elfogott minket a bizonytalanság, merre is kell menni. Kérdeztük a sherpákat. Erre azt felelték, hogy „Follow the animals”. Kövessétek az állatokat! Mert az állatok mindig hazamennek. Onnantól kezdve mindig a jakokat követtük. Különös hangú kolomp szólt a nyakukban. Csoportban követtük őket, de tulajdonképpen egyedül vagy, magadban. Abban az egy hétben az összes ember eszembe jutott, akit szeretek. Nagyon sokat gondoltam azokra az emberekre, akik körülvesznek, és ez nagyon jó. És nagyon jó volt, hogy közben ilyen hegyek vesznek körül. Azt olvastam valahol, hogy a Himalája az Isten egyik arca. Van egy olyan csúcs, mint a halfarok. Ezt szent hegynek tartják, és még senki nem mászta meg. Nem is adnak engedélyt rá. És bárhol forogsz, mindig látod. Ez volt a kedvencünk. Machapuchare.

- Eljutottatok a legmagasabb pontra, ahová terveztétek?

- Nem. Szerettünk volna még felmenni a hágóra, amely 5400 méter magasan van. Miután nem kívántam semmit enni, kimentem, s szóba elegyedtem egy angol csoporttal. Ők egy egész kört tettek meg, s a másik irányból jöttek. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen volt a hágó. S azt mondták, el ne induljunk, mert derékig érő hó van. Tehát kizárt, hogy sherpa nélkül megleljük az utat, ráadásul beázik mindenünk. Visszamentem, s mondtam, hogy ne menjünk tovább. Szerintem jó nagyot sóhajtottak magukban a jó hír hallatán. Kell néha ilyen döntést is hozni.

- Nem érezted úgy, hogy megrövidültél?

- Én ilyenkor mindig sérülök azért. Amikor Marokkóban voltam, egy 4200 méteres csúcsot készültünk megmászni, és a legjobb barátom lázas lett. Mint orvos és barát, ott maradtam. Este néztem a csúcsot, és hangtalanul sírtam: itt van kéznyújtásnyira, és nem tudok odamenni. De ezek a dolgok is valami miatt vannak. Nem kellett odamenni.

- Másnap?

- Elindultunk visszafelé. És minden szakasz egészen más volt. Fölfelé leginkább havas csúcsokat láttál magad előtt. Lefelé kopár hegyeket. Aztán a teraszos földművelés nyomait, ahol minden csupa zöld. Utána pedig megérkeztél a paradicsomba. Általában minden turistacsoport itt tart egynapos pihenőt. De mi találkoztunk olyan emberekkel is, akik egy napra jöttek, de már egy hete ott voltak. Ilyet még nem láttál! Minden virágban! Olyan rododendron fák, hogy dinnyényi vörös virágok rajta. Mandarin fák! Addig azt hittem, hogy a mandarin trópusi növény. Itt pedig, ahol reggelre megfagy a víz, narancssárga fák roskadásig gyümölccsel.

- Szakajtottatok?

- Mondtam a barátomnak, hogy nem bírom ki, ha nem szedhetek róla. És rengeteg citromfa… A szállásunkon az ágy kőkemény, szinte csak egy deszka, közös zuhanyzó, de mind nem számít. Mert a kert végében hővízforrások, medencék, és szinte éget a forró víz. Ne tudd meg, milyen érzés. Egész úton, ugye, ki volt írva, hogy forróvizes zuhany, ami azt jelentette, hogy egy hordó fel volt téve a zuhany tetejére, s a nap melege meglangyosította. De mire megérkeztél, nem volt nap, s a víz ki is hűlt. Többnyire befogtam a szám, ne hallják, hogy visongok, olyan hideg volt. Itt meg élvezhetted a valóban forró vizet. Ült benne egy ember, akiről először azt hittem, meghalt. Teljesen hozzá volt idomulva a lépcsőhöz. A lába kint, a teste függőlegesen le, a szemei fennakadva… És időnként kortyolt egyet a söréből. Mint kiderült, svájci. Harminc éve jár ide, eleinte öt évenként, most már évente.

- A paradicsom után?

- A legnehezebb szakasz jött, először föl, aztán le. Itt volt a maoista régió, a sziklán a vörös felirattal. Minden bokorrezdülésre odakapod a fejed, hogy ez biztos egy maoista. Pedig lehet, hogy csak majom ugrált a fán. Vagy egy egzotikus madár… A turistakönyv azt írta, hogy ez a táv összesen nyolc gyalogóra. Reggel fél hétkor indultunk el, de mi nagyon sokat pihentünk, hogy magunkhoz térjünk. És sötétedés előtt meg kellett érkeznünk a következő helyre, amely borzalmasan csúnya volt. A paradicsomi állapotok után világoskékre festett, csúf bádogházak egy rakáson. Ott megaludtunk, hajnalban felébredtünk, s felkapaszkodtunk még négyszáz métert, ahonnan sok nyolcezres csúcsot láthattuk volna – ha nem lett volna felhős a reggel. Ezután már csak lefelé mentünk. Csakhogy két napi távot tűztünk ki egy napra, rengeteg lépcső volt, és állandóan esett. Borzasztóan csúsztak a kövek. De mentünk, mentünk, mert már lelkileg ráálltunk, hogy vége. A munkával is így vagyunk. Ha tudod, hogy nyolcig vagy, fél lábon is kibírod addig. De ha nyolc óra öt perckor még tenned kell valamit, akkor összeomolsz.

- És ekkor volt az, hogy mondtad a többieknek, érzed, hogy ma megpihentek Pokharában, forróvizes zuhanyt vesztek, csónakáztok, ők viszont nem érezték.

- Ekkor. És itt történt az is, hogy a helybeliek azt mondták, nincs közlekedés, a barátom meg kiment az útra, aztán egyszercsak visszafordult, belecsapott a tenyerembe, és azt mondta, nem fogod elhinni, ki van itt. Az az utazási iroda, amelyikkel évek óta utazunk. Hát ezt éreztem! Leraktuk a zsákunkat, leültünk a busz mellett, hála Istennek, vége. És mégsem volt vége… Ha én külföldre megyek és bárhol magyarokkal találkozom, én annak nagyon örülök. Boldog vagyok. Most meg nagyon furcsa volt, ahogy a huszonkét főből álló csoport tagjai sorra érkeztek meg, mi mindenkinek nagyon kedvesen köszöntünk, hogy sziasztok, hogy vagytok, nem fáradtatok el nagyon? Körülbelül hárman-négyen fogadták a köszönésünket, de odajönni, már senki nem jött oda hozzánk, hogy megkérdezze, ti hogy kerültetek ide, vagy hasonlót. Lehet, hogy fáradtak voltak, ennek tulajdonítható az egész. Közben megérkezett Farkastappancs is, mondtuk neki, hogy gyorsan üljön oda mellénk, nincs közlekedés, de itt van egy magyar busz, elviszünk. És végül megérkezett a túravezető is. Egy olyan fiú, akivel már utazott együtt a két útitársam, nevezetesen Korzikára. Tehát kezet fogtak, örömködés, s akkor a barátom a maga udvarias módján megkérdezte, hogy ugyanoda mentek, ahova mi, ugye, nincs közlekedés, el tudnátok-e vinni? Hely volt bőven, hisz egy ilyen buszba legalább negyvenen férnek. A fiú elment, beszélt a nepáli túravezetővel, aztán visszajött, és mondta, hogy száz dollár. Mondtuk neki, hogy ne viccelj, 35 kilométerre van Pokhara, s Nepálban száz dollár nagyon sok pénz. A fiú erre azt felelte, megemelve a sörösüvegét, hogy ennyit tudtam tenni értetek, felszállt, és elment a busz. Abban a pillanatban nagyon szégyelltem, hogy magyar vagyok.

- Nem a nepálin múlt?

- Nyilván mindenki szeretett volna keresni egy kis pénzt. De pénzről sem tárgyaltak, mert se szó, se beszéd, otthagytak minket. Egyébként is: a nepáli ember bármit mondott, ha mondott, aki a pénzt adja a túrára, mindig az diktál, ez pedig a magyar utazási iroda volt. A magyarok nyugodtan mondhatták volna, hogy márpedig addig nem megyünk tovább, amíg ezt a négy hátizsákost el nem visszük. És nem is csak azért, mert magyar. Hanem azért, mert a hegyekben mindenki segít mindenkinek. Komolyan gondolom, hogy jobban jártunk volna, ha bármilyen más nemzetiségű busz áll ott, biztos elvittek volna. Nagyon szomorú dolog. Nem is tudtam mit mondani a német fiúnak. És gondolj bele, hogy egész nap hajtottunk, és nyolc óra túra a lábunkban, visszaveszed a hátizsákot és elindulsz az aszfalton. Szerencsére épp telihold volt, legalább láttunk. Két órán keresztül vonszoltuk magunkat, mire találtunk végre egy szállást, valami csirkeól-szerűséget, ahol úgy, ahogy voltunk, ruhástól, koszosan, étlen és szomjan lefeküdtünk, s másnap reggel taxival mentünk el Pokharába. Már itthon, írtam egy levelet az utazási iroda vezetőjének, aki válaszolt, három oldalon keresztül magyarázva a bizonyítványát. Hogy ilyen, meg olyan helyzet volt Nepálban, leállították a forgalmat, rendőri ellenőrzések stb., mire az feleltem, hogy ha nem lett volna vészhelyzet, nem kértünk volna segítséget. Nem azért kértünk segítséget, mert pénzt akartunk spórolni, hanem mert segítségre szorultunk, nem volt más lehetőségünk. S valóban, ha belegondolunk: az, hogy mind a huszonkét magyar utas elnézte, hogy mi ott maradunk a bajban, legalábbis tanulságértékű.

- Óhatatlan a párhuzam: 2004. december 5. Azaz a népszavazás a határon túli magyarok kedvezményes magyar állampolgárságáról.

- Próbálom azt is, ezt is feldolgozni magamban, de még egyiket sem sikerült. Azért mentem Nepálba, hogy a rossz gondolatokat hátrahagyjam, de ezeket még nem tudom hátrahagyni, hiába próbálok nem gondolni rájuk. És bárhogy próbálok pozitívan gondolkodni róluk, nem tudok eljutni odáig, hogy megbocsáthatók. Mert meg kell tanulnunk, hogy nem szabad ilyennek lennünk. A levelet is csak ezért írtam meg: örök optimista vagyok. Hiszek abban, hogy minden megtanulható. Hogy minden hibánkból tanulhatunk. Nem muszáj annak a huszonkét embernek mindig ugyanígy döntenie – vagy nem döntenie.

 

http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=41689