|
Miért pont Tóth Tünde? Mert fekszel a fogorvosi székben, a
fúró ott zümmög a fogadban, a fejedben, a szád fémszerszám feszíti szét,
nyelved tövében kemény kampó szörcsög, te pedig, csodák csodájára,
belealszol. És miért pont a gondola? Ezért: „A fiú elment, beszélt a nepáli
túravezetővel, aztán visszajött, és mondta, hogy száz dollár. Mondtuk neki,
hogy ne viccelj, 35 kilométerre van Pokhara, s Nepálban száz dollár nagyon
sok pénz. A fiú erre azt felelte, megemelve a sörösüvegét, hogy ennyit
tudtam tenni értetek, felszállt, és elment a busz. Abban a pillanatban
nagyon szégyelltem, hogy magyar vagyok.”
- Miért
pont Nepál?
- Belső
érzésből. Egyik barátom vetette fel, hogy szervezett formában, utazási
irodán keresztül menjünk oda, de ez az az ország, ahova szervezetten soha
nem mennék. Kimaradnék a kalandokból, még akkor is, ha az utat
kalandtúrának hirdetnék. Ha nagyobb csoporttal utazom, nem tudok a
helybeliekkel szóba állni, nem érzem át a hely hangulatát, nem érzem a
lelkét, szellemét… Én hegyek közt születtem, Erdélyben, Marosvásárhelyen, s
számomra a Himalája egy nagy álom. Hegyi ember vagyok. Előző életemet
bizonyára hatalmas hegyek között töltöttem. Talán vándorként. Harminchárom
éves vagyok és harminckét országban jártam eddig. Éppen annyiban, ahány
fogam van.
-
Hányan vágtatok neki?
- Hárman.
Előbb említett barátommal, aki urológus, vele egy portugáliai úton
ismerkedtem meg, s az ő barátnőjével. Barátom egyébként alföldi fiú…
- S
vele készültél megmászni a Himaláját?
- Nem.
Erre nem készültünk. Csak a hegyek között akartunk tölteni egy kis időt. A
hegy nem játék. Ott a szíved helyett inkább az eszedre kell hallgatnod,
mert igazi veszélyeknek vagy kitéve.
- Tehát
csak látni akartad a Himaláját? A nyolcezres hegycsúcsokat? Lehet, hogy
valójában menekültél?
-
Pontosan.
- Mi
elől?
- Egyre
erősebb tapasztalatom, hogy az ember élete jól elkülönülő periódusokból
áll, s ha nem zársz le egy szakaszt, hiába viszed előre az életed, tudat
alatt cipelsz magaddal mindent, s képtelen vagy úgy élni, ahogy szeretnél.
- Most
mit akartál lezárni?
- Nagyon
vágytam egy babára. Áldott állapotban voltam, de elveszítettük a babát.
Aztán a kapcsolatom is tönkrement. Aztán pedig azt is megtapasztalhattam,
hogy minden betegség lelki eredetű. Folyamatosan, szárazon köhögtem,
végigköhögtem Nepált, s amint leszálltam itthon a repülőgépről, mintha
elvágták volna. Pedig semmi különöset nem csináltam odakint, nem
meditáltam, nem jógáztam… Egyszerűen helyreállt minden, a lelkemben, a
szívemben, a fejemben, elmúltak a testi tünetek. Ugyanúgy jönnek a
problémák, mint eddig, de ezeknek a feldolgozása most sokkal könnyebben
megy.
-
Csupán mert mögötted egy út?
-
Mindenkinek meg kell éreznie, hogy mi segít. Nekem, mondhatni, szenvedélybetegségem
az utazás. Megérzem, hogy mennem kell, és megyek.
-
Fontos, hogy éppen hová mégy?
- Biztos.
Ha én most egy tengerparti útra mentem volna és egy hétig luxusszállodában
pihentem volna, semmit nem hagytam volna magam mögött.
- És
most mi volt az, ami gyógyítólag hatott?
- A nepáli
emberek.
- Mitől
mások, mint az itthoniak?
-
Őszinték. Nagyon egyszerű életet élnek. Nagyon sokat tudnának tanulni
tőlünk civilizációban, higiénében, mégis azt kell mondanom, hogy ilyen
boldog emberekkel ritkán találkoztam. Azt érezted ott a hegyekben, hogy
mész, közeledsz egy település felé, és árad belőle a nyugalom, a harmónia.
Pedig nem történik semmi különös. Nagyon-nagyon szegényen élnek. Ha egyszer
nagyon sok pénzem lesz, visszamegyek és a nepáli gyerekeket megajándékozom,
mert mindegyik jött oda hozzánk, és édességet kunyerált, de amikor az
egyheti cuccodat a hátadon viszed… Tényleg elmegyek úgy, hogy ajándékok
lesznek a hátizsákomban… Felrepültünk a hegyek közé egy belső járattal.
Onnan nem tudsz sehogy lejönni, csak repülővel, de ez kudarc, mert
visszafordultál; vagy pedig végigjössz gyalog. Találkozol ezekkel az
emberekkel, akiknek fogalmuk sincs, holnap miből fognak megélni. Ételt,
innivalót szamárháton vagy a saját hátukon tudnak felvinni. Úgy építkeznek,
ahogy a madár rakja a fészkét: fogják a kisebb fákat, vastagabb gallyakat,
hátukra veszik, mennek egy hétig, lepakolnak, aztán visszafordulnak. És
most te is cipeled a hátizsákod, mindennap leküzdöd önmagad, mert ilyen a
Nirvánába vezető út: rögös, kemény. Sokszor volt, hogy leültem, és azt
mondtam, ezt nem bírom tovább. Pihenek, nem megyek tovább. De menni kell.
- Kell?
- Kell,
mert a két település közötti távot meg kell tenned egy nap alatt, mert nem
tudsz hol megszállni. Elég hideg volt, csak éppenhogy tavaszodott. És,
mondjuk, ha mégis megállsz pihenni egy árnyékos teraszon, ahonnan gyönyörű
a kilátás, akkor odajön hozzád egy ember. Ez az ember abból él, hogy
fillérekért veszel tőle valami innivalót vagy ilyesmit. De nem veszel, mert
viszed a hátadon. S nem haragszik rád. Nem kerget el, leül veled
beszélgetni, útbaigazít, mosolyog, és érzed, hogy tényleg szívből mosolyog.
Csodálatos dolog… Az egyik településre nagyon hosszú, gyötrelmes út
vezetett. Maga a település nem volt se szép, se meghitt. Ott maradtunk
éjszakára. Ám hiába jártunk több ezer méter magasan, fűtés itt se volt a
szálláson. Az étkezés úgy folyt, hogy a turisták és a helyiek körülültek
egy asztalt, amely egy nagyon-nagyon vastag pokróccal volt leterítve.
Mindenki az ölébe hajtotta a pokróc rá eső részét, az asztal alatt pedig
ott volt egy üst, benne parázs. Derékig tehát nagyon jól érzed magad,
fölfelé pedig nagyon fázol…
-
Közös, intim légtérben másokkal. Nem feszélyezett?
- Nem.
Ilyen helyen az ember nagyon nyitottá válik. Ismerek egy német házaspárt,
hasonlóképpen őrültek, mint én, azaz nagy utazók. Az asszony mesélte, hogy
útjaikon mindig odamegy az emberekhez, amit otthon nem tenne meg. Kinéz
magának valakit, és azt mondja neki, olyan szimpatikus vagy, ne menjünk már
el egymás mellett. És akkor beszélgetnek egy jót, hasznos információkat
gyűjtenek. Szóval ott ültünk a pokróc alatt, és mi hárman éppen
összezörrentünk valamin. Ilyen utazásokon ez mindig előfordul. A
megpróbáltatás, a fáradság, az éhség… És mindenkinél máskor jön el a mélypont.
- Éppen
min zörrentetek össze?
-
Semmiségen. Akármennyire is figyelmes volt hozzám a két útitársam,
mégiscsak egy pár voltak, én meg egyedül voltam. És nagyon sérülékeny.
Mivel nekem van a legnagyobb utazási tapasztalatom, mindig én voltam a
húzóember, mindig én mentem előre, én diktáltam az ütemet. De amikor
megérkeztünk, mindig közösen rendeltünk, például egy kanna teát, hogy
pótoljuk a folyadékveszteségünket. És aznap este a barátom odaszólt a
barátnőjének, hogy rendeljünk ilyen és ilyen teát, s engem kihagytak, nem
kérdeztek meg. És akkor eleredtek a könnyeim. Ült mellettem egy nepáli
ember, aki odáig két másikkal társalgott. Most hirtelen megszólított…
-
Milyen nyelven?
- Angolul.
Mindenki beszél angolul. Hihetetlen. De hát igazából a megélhetésük
feltétele… Szóval kérdi tőlem, hogy honnan vagyunk. Mondom neki, hogy
Magyarországról, de közben nem is remélem, hogy tudná, hol van
Magyarország. Mire mondja, hogy ó, Európa, ő nagyon-nagyon sokat járt
Európában! Nagyot csodálkoztam, mert a legtöbb nepáli még Katmanduba se jut
el. Kérdeztem tőle, hogy üzletember? Sejtelmesen mosolygott. Tovább
beszélgettünk, addig-addig, amíg bizalmába fogadott, s elárulta, hogy ő a
nepáli külügyminiszter. Csak épp háziőrizetben van a hegyekben. Később,
amikor alaposabban körülnéztünk a szálláson, láttunk is róla fényképet,
ahol éppen Tony Blairrel tárgyalt. Akkor kezdtük kapizsgálni, hogy ez volt
a legveszélyesebb éjszakánk. Ugyanis Nepálban a király sorra börtönöztette
be a kormány embereit, nyilván a külügyminisztert is megfigyelés alatt
tartották, miközben mi egész este vele voltunk. De mindezt nem ezért
mesélem, hanem azért, mert ez az ember belenézett a szemembe, és azt
mondta, hogy ő tudja, hogy én miért jöttem Nepálba. És elmondta, hogy min
mentem keresztül. S azt is elmondta, hogy én ide egyszer vissza fogok
térni. Ehhez tudni kell, hogy én soha nem megyek vissza oda, ahol egyszer
már voltam. Kíváncsi vagyok, beteljesedik-e jóslata…
Nepált
nagyon nehéz európai aggyal megérteni. Ami körülötted zajlik, arról az az
érzésed, hogy valami nagy ívű színjáték, aminek kevés köze van a lényeghez,
az igazi történésekhez. Nepált olyan király vezeti, aki az egész családját
megölette. És ezt az egész ország tudja. Nagyon furcsa, hogy egyfelől érzed
a tiszta hitet, az abszolút tiszta, őszinte gondolkodásmódot, másfelől
pedig a király kiirtja a családját, és ennek tudatában élnek. Istennek
tekintik, s talán ezért tudják elfogadni. Mindenesetre én ezt sehogy sem
tudtam megérteni, s kérdeztem is a külügyminisztert, hogyan tudja ő ezt
magában helyrerakni. Ő pontosan emlékezett arra a napra, amikor az egész
történt, a feleségével éppen étteremben volt, ott érte a telefon, aztán
két-három napon át dolgoztak azon, mit fognak a népnek bejelenteni. Arról,
hogy a király a fegyvereseivel egy családi ebéd alkalmával megölette az
édesanyját, az édesapját, a testvérét, a testvérének a családját, a
gyerekeket, mindenkit… Amit érteni vélek, hogy ők úgy gondolják, ennek az
embernek isteni hatalma van, és meg van írva, hogy neki kell vezetni az országot,
bármi áron. Ha ilyen áron, akkor ilyen áron. A nepáli embereket, mindig ezt
éreztem, vezetik. Elfogadnak mindent. Ha öt napig kijárási tilalom van és
nincs közlekedés, akkor nincs. Ez van. Hagyjuk a rossz gondolatokat hátra.
A teljes jóhiszeműség. Soha nem tapasztaltuk, hogy rámenősek volnának.
Odajöttek hozzánk, hogy szükségünk van-e sherpára, azaz vezetőre és
teherhordóra. Azt hiszem, az egész túra során mi voltunk az egyetlenek,
akiknek nem volt sherpájuk. De akármennyire is szegények voltak, akármennyire
is szükségük lett volna a filléreinkre, nem tolakodtak. Mondom, elfogadnak
mindent. Mindenkit olyannak, amilyen. Például találkoztunk egy kanadai
csoporttal. Abban a harmóniában, amely körbelengte az embert, borzalmas
volt ilyen felszínes amerikaiakkal találkozni. Vacsorára popcornt és kólát
rendeltek – gondolom, ezeket a sherpák hozták a hátukon. Volt a kanadaiak
között egy rettenetesen harsány ember. Hatalmas bársonykalap a fején, az
elején egy jókora csirkefejjel. Két-három órán keresztül azzal
szórakoztatta magát, hogy ő csirkefejű. Nagyokat hahotázott hozzá –
szörnyen nem hiányzott az ember lelkének! Mégis, tőlük is láttam emberi
gesztust. A teherhordók egész nap cipelik a cuccokat. És ezek nem úgy
pakolnak, mint amikor te saját magadnak pakolsz, hanem az összes felesleges
holmit felvitetik velük, nem gond. Ott ültek ezek a hordárok a tűz körül.
Jó hideg volt, az egyikükön egy gumipapucs, a csupasz lábán. És akkor az
egyik kanadai nő elment, hozott neki egy zoknit. Ez is hozzátartozik a
teljességhez. A nepáliak szemlátomást kényszeredetten nevetnek a harsány
bohóckodáson, az is igaz lehet, hogy amit ilyenkor kapnak, abból talán egy
fél évig eltarthatják a családjukat, de az is valószínű, hogy nem csak a
pénze miatt fogadják el a másikat, hanem mert ilyenek.
- Tehát
megérkeztetek Katmanduba...
- Egy
napot ott töltöttünk, s úgy terveztük, hogy busszal megyünk tovább
Pokharába, és majd onnan indul egy hetes hegyi túránk. A két leghíresebb
terület, ahol jót lehet kirándulni, az Everest és az Annapurna-kör. Mi
emitt jártunk, mert azt hallottuk, hogy ez a szebb… Pokhara kétszáz
kilométerre van a fővárostól. Ezt a kerek kétszáz kilométert sikerült 12
óra megtennünk, mivel épp a politikai helyzet miatt mindenütt katonai
ellenőrző pontok voltak. Életemben nem láttam még ekkora dugókat. Két órán
át álltunk, mentünk egy kicsit, megint két órát álltunk. Szerencsére az
ember mindig tanul valamit, ez egyébként a nepáli utunkra különösen igaz
volt. Visszafelé a helyiek azt mondták, bárhogy is menjünk, csak katonai
felvezetéssel ne, mert ezt a maoisták provokációnak tekintik. Ezt ugyan nem
tudtuk megfogadni, mert visszafelé sem volt más választásunk, azt viszont
ellestem tőlük, hogyan lehet kezelni a helyzetet. Ott állt a rengeteg
kirobbantott járműt az út mentén, én pedig úgy csináltam, mintha minden a
legteljesebb rendben volna, beletemetkeztem egy könyvbe, nehogy a társaimat
elfogja a pánik.
- Igazi
maoisták?
- Igazi.
Azt mondták, nyolcvan-kilencven százalékban munkásemberek, hihetetlenül
primitív fegyverekkel…
-
Találkoztál velük?
- Nem.
Szerintem megálltak a bokor mögött, látták, mennyire szenvedünk ott a
hegyen, s úgy döntöttek, nem bántanak minket.
-
Szenvedtetek?
-
Fizikailag. Volt egy olyan nap, amikor 3500 lépcsőn mentünk fel és 1600 méter
szintet emelkedtünk. Olyan magasak voltak a lépcsők, hogy ráülni nagyon
kényelmes volt, de rálépni…! Fellépsz a fél lábaddal, utána minden
alkalommal ki kell lökni a saját súlyodat és még a hátizsákodét, hogy
eggyel feljebb juss. Nagyon kemény volt!
-
Milyen nyomai voltak a maoistáknak?
- A többi
turista mesélte mindig, hogy itt meg ott találkoztak velük. Elkérik az
útleveled, megnézik, hogy milyen országból jöttél, s ha szegényebből, akkor
kevesebbet kell adnod, ha gazdagabból, akkor többet. Bizonylatot kapsz róla,
s azt mondják, ha megnyerik a forradalmat, akkor majd visszaadják a pénzt…
A kormánykatonák viszont folyamatosan ellenőriztek bennünket. De ezt is
színjátéknak éreztük, mert ahol egyetlen maoista sem volt, ott hemzsegtek a
fegyveresek, ahol pedig egy hatalmas sziklára vörös betűkkel fel volt
festve, hogy maoista régió, ott egy szál sem volt belőlük.
- Tehát
12 óra múltán megérkeztetek Pokharába.
- Onnan
repülővel mentünk tovább a hegyekbe. Életem legizgalmasabb félórája volt.
Úgy éreztem, ha ezt megúszom, akkor már mindent megúszok. Légcsavaros
repülőgép, egy-egy sor üléssel. Azzal kezdődött, hogy amikor kimentünk a
repülőtérre, odajött hozzánk egy francia fiú, és kérdezte, hogy mi
hanyadszorra próbálunk felmenni. A másik lány, szerencsére, nem beszél angolul,
mi meg a barátommal nem árultuk el neki, miről van szó, bőven elég, hogy
ketten izgulunk. A francia fiú elmondta, hogy ők megpróbálkoztak tegnap is,
de olyan szél volt, hogy majdnem odacsapta a gépet valamelyik nagy hegynek,
ezért visszafordultak. Mi azért elindultunk. Körülbelül tízen ültünk a
repülőn, nyitva volt a pilótafülke, s a pilóta mondta, menjek oda mellé,
onnan fényképezzek. Én meg ott térdepeltem mellette, fényképeztem, ahogy
tudtam, a gép azonban szörnyen rázkódott, nem is sikerült egyetlen felvétel
sem.
- Neked
pedig közben halálfélelmed volt.
-
Halálfélelmem. De végig arra gondoltam, hogy ha ez van megírva, akkor ez
van megírva. Ha lezuhanok, akkor legyen. Amikor viszont már megérkeztünk és
kiszálltunk a gépből, az tűnt félelmetesnek, hogy milyen hihetetlen csend
van. Katmandúban még az állandó zsivaj, tülkölés, itt meg az abszolút
csend.
- Mit
értesz azon, hogy meg van írva?
- Úgy
gondolom, hogy az életben minden valami miatt történik. Az csak hiú ábránd,
hogy mi irányítjuk a sorsunkat. Miután az egész hegyi túrán keményen
végigmentünk – hét nap helyett hat nap alatt –, Kali Gandhakin, a világ
legmélyebb völgyében haladva nagyon-nagyon éreztem a társaimon, hogy nekik
elég volt. Le kell érnünk. És végig ezzel biztattam őket, hogy van egy
ilyen belső érzésem, hogy ma visszaérünk Pokharába, és forróvizes zuhany
vár, végre pihenni fogunk, csónakázunk a tavon, és így tovább, ők meg
mondták, hogy bennük nincs semmi ilyen érzés. Megérkeztünk a tervezett
faluba, beszélgetni kezdtünk az emberekkel, és mondták, hogy nagy baj van,
mert öt napra teljesen leállt a közlekedés, és nincs semmiféle jármű a
faluban, még egy bicikli se. Tehát nem tudunk elmenni Pokharába …
- Ide
még visszatérünk, de előbb még beszélj a csendről.
- Mi az
Annapurna-kör közepébe érkeztünk. Elméletileg innen lefelé kellett volna
haladnunk, de mi azt terveztük, hogy nagyon-nagyon picit fölfelé megyünk
még, utána vissza. S ennyit számít a tájékozatlanság: első napra akkora
utat terveztünk, amekkorát minden edzett turista is két nap alatt tesz meg,
már csak az aklimatizálódás miatt is. Nyolcszáz méter magasan fekszik
Pokhara, innen felrepültünk Jomsonba 1750 méterre, s onnan még ugyanaznap 2800 méter
magasra kapaszkodtunk fel. A másik lány valószínűleg hegyibeteg lett. Ment,
nézett maga elé, és állandóan azt hajtogatta, hogy befordultam,
befordultam. A vége felé már tízlépésenként megálltunk, és pumpáltuk bele a
lelkierőt, hogy tarts ki, mindjárt ott vagyunk. Egy nagyon-nagyon meredek
rész állt előttünk, a tetején egy pirosra festett épülettel, nagy kapuval,
mint később kiderült, turistaház volt. Utána már könnyebb rész várt ránk,
de ez volt a holtpont. Ezeken a helyeken általában fejből megy az ember,
nem erőből vagy izomból. Ha megpróbálsz pozitívan gondolkodni, hogy meg tudom
csinálni, megyek, élvezem, akkor tudsz menni. Ha elhagyod magad, nem vagy
képes rá. Jött egy öreg asszony, legalább kilencven éves volt, és úgy
elszaladt mellettünk, mint egy üregi nyúl. Nem tudott egy idegen nyelvet
se, de a gesztikulálásából azt értettük, hogy lassan, nyugodtan haladjunk,
oda fogunk érni. Jóval azután pedig, hogy megérkeztünk Muktinathra, majd
továbbálltunk, egy német turista megkérdezte tőlünk, hogy mi feljutottunk-e
Muktinathra? Mondtuk, hogy fel. Elmesélte, hogy ő ment, ment, látott egy
piros házat, végre-valahára felért, ott eldőlt, vett egy képeslapot
Muktinathról, s másnap visszafordult. Neki is ez volt a holtpont.
- Ti
viszont nem fordultatok vissza.
- Mi nem.
Mindannyian azzal biztattuk egymást, hogy ha csökken a magasságkülönbség,
egyre jobb lesz. És tényleg könnyebb lett. Nem mentünk be a piros házba,
csak megpihentünk egy kicsit, aztán újra feltápászkodtunk, s nekivágtunk az
utolsó szakasznak. Azt gondoltuk, fél óra az egész, de volt az még egy óra
is, mire megérkeztünk. Már sötétedett. De megérte. Egy buddhista
kolostorrendszer bontakozott ki előttünk, s felemelő érzés töltött el
bennünket. Ez volt túránk legmagasabb pontja. 3800 méter.
- Célt
értetek. És nem is képeslapon.
- Azzal a
némettel egyébként többször is összeakadtunk. Farkastappancsnak neveztük
el, olyan iramban szaladt a hegyeken. Elmesélte, hogy alkoholproblémái
voltak, s úgy érezte, hogy ezektől úgy fog végképp megszabadulni, ha eljön
Nepálba. Sokan járnak oda gyógyulni. Az is érdekes a hegyekben, hogy
jóformán semmit nem ettünk. Pont ellenkezőleg gondolnánk: ha nagyon nagy
terhelésnek vagyunk kitéve, a szervezet igyekszik pótolni az energiát, és
ezért nagyon sokat eszünk. Pont fordítva: rendeltünk mind a hárman egy
palacsintát, s tudni kell, hogy én a palacsintára nem tudok nemet mondani.
Beleharaptam, s képtelen voltam megenni. De a többiek is így voltak vele:
egy-egy levest ettünk, mert kellett a folyadék és jól esett a meleg, de
mást nemigen.
- A
levesek milyenek?
- Sűrűk.
-
Mitől?
- A
zöldségtől, keményítőtől…
- Birka
vagy hasonló?
- Húst
egyáltalán nem ettünk, nem is hiányzott.
- Hozzá
tartozott a tisztuláshoz?
- Részben.
Részben pedig úgy tárolják a húsokat, hogy a napon dongják a legyek. Inkább
a halál…
- De
honnan volt az energiátok, ha nem pótoltátok a veszteséget?
- A
tartalékainkat éltük fel.
-
Lefogytatok?
- Nem. De
ahogy mentem, éreztem, ahogy az izmok helyreállnak. Amikor pedig
megérkeztünk, a fáradságtól bezuhantunk az ágyba.
- „Nem
a cél a fontos, hanem maga az út.”
- Az út
kezdetén többször elfogott minket a bizonytalanság, merre is kell menni.
Kérdeztük a sherpákat. Erre azt felelték, hogy „Follow the animals”.
Kövessétek az állatokat! Mert az állatok mindig hazamennek. Onnantól kezdve
mindig a jakokat követtük. Különös hangú kolomp szólt a nyakukban.
Csoportban követtük őket, de tulajdonképpen egyedül vagy, magadban. Abban
az egy hétben az összes ember eszembe jutott, akit szeretek. Nagyon sokat
gondoltam azokra az emberekre, akik körülvesznek, és ez nagyon jó. És
nagyon jó volt, hogy közben ilyen hegyek vesznek körül. Azt olvastam
valahol, hogy a Himalája az Isten egyik arca. Van egy olyan csúcs, mint a
halfarok. Ezt szent hegynek tartják, és még senki nem mászta meg. Nem is
adnak engedélyt rá. És bárhol forogsz, mindig látod. Ez volt a kedvencünk.
Machapuchare.
-
Eljutottatok a legmagasabb pontra, ahová terveztétek?
- Nem.
Szerettünk volna még felmenni a hágóra, amely 5400 méter
magasan van. Miután nem kívántam semmit enni, kimentem, s szóba elegyedtem
egy angol csoporttal. Ők egy egész kört tettek meg, s a másik irányból
jöttek. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen volt a hágó. S azt mondták, el ne
induljunk, mert derékig érő hó van. Tehát kizárt, hogy sherpa nélkül
megleljük az utat, ráadásul beázik mindenünk. Visszamentem, s mondtam, hogy
ne menjünk tovább. Szerintem jó nagyot sóhajtottak magukban a jó hír
hallatán. Kell néha ilyen döntést is hozni.
- Nem
érezted úgy, hogy megrövidültél?
- Én
ilyenkor mindig sérülök azért. Amikor Marokkóban voltam, egy 4200 méteres
csúcsot készültünk megmászni, és a legjobb barátom lázas lett. Mint orvos
és barát, ott maradtam. Este néztem a csúcsot, és hangtalanul sírtam: itt
van kéznyújtásnyira, és nem tudok odamenni. De ezek a dolgok is valami
miatt vannak. Nem kellett odamenni.
-
Másnap?
- Elindultunk
visszafelé. És minden szakasz egészen más volt. Fölfelé leginkább havas
csúcsokat láttál magad előtt. Lefelé kopár hegyeket. Aztán a teraszos
földművelés nyomait, ahol minden csupa zöld. Utána pedig megérkeztél a
paradicsomba. Általában minden turistacsoport itt tart egynapos pihenőt. De
mi találkoztunk olyan emberekkel is, akik egy napra jöttek, de már egy hete
ott voltak. Ilyet még nem láttál! Minden virágban! Olyan rododendron fák,
hogy dinnyényi vörös virágok rajta. Mandarin fák! Addig azt hittem, hogy a
mandarin trópusi növény. Itt pedig, ahol reggelre megfagy a víz,
narancssárga fák roskadásig gyümölccsel.
-
Szakajtottatok?
- Mondtam
a barátomnak, hogy nem bírom ki, ha nem szedhetek róla. És rengeteg
citromfa… A szállásunkon az ágy kőkemény, szinte csak egy deszka, közös
zuhanyzó, de mind nem számít. Mert a kert végében hővízforrások, medencék,
és szinte éget a forró víz. Ne tudd meg, milyen érzés. Egész úton, ugye, ki
volt írva, hogy forróvizes zuhany, ami azt jelentette, hogy egy hordó fel volt
téve a zuhany tetejére, s a nap melege meglangyosította. De mire
megérkeztél, nem volt nap, s a víz ki is hűlt. Többnyire befogtam a szám,
ne hallják, hogy visongok, olyan hideg volt. Itt meg élvezhetted a valóban
forró vizet. Ült benne egy ember, akiről először azt hittem, meghalt.
Teljesen hozzá volt idomulva a lépcsőhöz. A lába kint, a teste függőlegesen
le, a szemei fennakadva… És időnként kortyolt egyet a söréből. Mint
kiderült, svájci. Harminc éve jár ide, eleinte öt évenként, most már
évente.
- A paradicsom
után?
- A
legnehezebb szakasz jött, először föl, aztán le. Itt volt a maoista régió,
a sziklán a vörös felirattal. Minden bokorrezdülésre odakapod a fejed, hogy
ez biztos egy maoista. Pedig lehet, hogy csak majom ugrált a fán. Vagy egy
egzotikus madár… A turistakönyv azt írta, hogy ez a táv összesen nyolc
gyalogóra. Reggel fél hétkor indultunk el, de mi nagyon sokat pihentünk,
hogy magunkhoz térjünk. És sötétedés előtt meg kellett érkeznünk a
következő helyre, amely borzalmasan csúnya volt. A paradicsomi állapotok
után világoskékre festett, csúf bádogházak egy rakáson. Ott megaludtunk,
hajnalban felébredtünk, s felkapaszkodtunk még négyszáz métert, ahonnan sok
nyolcezres csúcsot láthattuk volna – ha nem lett volna felhős a reggel.
Ezután már csak lefelé mentünk. Csakhogy két napi távot tűztünk ki egy
napra, rengeteg lépcső volt, és állandóan esett. Borzasztóan csúsztak a
kövek. De mentünk, mentünk, mert már lelkileg ráálltunk, hogy vége. A
munkával is így vagyunk. Ha tudod, hogy nyolcig vagy, fél lábon is kibírod
addig. De ha nyolc óra öt perckor még tenned kell valamit, akkor
összeomolsz.
- És
ekkor volt az, hogy mondtad a többieknek, érzed, hogy ma megpihentek
Pokharában, forróvizes zuhanyt vesztek, csónakáztok, ők viszont nem
érezték.
- Ekkor.
És itt történt az is, hogy a helybeliek azt mondták, nincs közlekedés, a
barátom meg kiment az útra, aztán egyszercsak visszafordult, belecsapott a
tenyerembe, és azt mondta, nem fogod elhinni, ki van itt. Az az utazási
iroda, amelyikkel évek óta utazunk. Hát ezt éreztem! Leraktuk a zsákunkat,
leültünk a busz mellett, hála Istennek, vége. És mégsem volt vége… Ha én
külföldre megyek és bárhol magyarokkal találkozom, én annak nagyon örülök.
Boldog vagyok. Most meg nagyon furcsa volt, ahogy a huszonkét főből álló
csoport tagjai sorra érkeztek meg, mi mindenkinek nagyon kedvesen
köszöntünk, hogy sziasztok, hogy vagytok, nem fáradtatok el nagyon?
Körülbelül hárman-négyen fogadták a köszönésünket, de odajönni, már senki
nem jött oda hozzánk, hogy megkérdezze, ti hogy kerültetek ide, vagy
hasonlót. Lehet, hogy fáradtak voltak, ennek tulajdonítható az egész.
Közben megérkezett Farkastappancs is, mondtuk neki, hogy gyorsan üljön oda
mellénk, nincs közlekedés, de itt van egy magyar busz, elviszünk. És végül
megérkezett a túravezető is. Egy olyan fiú, akivel már utazott együtt a két
útitársam, nevezetesen Korzikára. Tehát kezet fogtak, örömködés, s akkor a
barátom a maga udvarias módján megkérdezte, hogy ugyanoda mentek, ahova mi,
ugye, nincs közlekedés, el tudnátok-e vinni? Hely volt bőven, hisz egy
ilyen buszba legalább negyvenen férnek. A fiú elment, beszélt a nepáli
túravezetővel, aztán visszajött, és mondta, hogy száz dollár. Mondtuk neki,
hogy ne viccelj, 35 kilométerre van Pokhara, s Nepálban száz dollár nagyon sok
pénz. A fiú erre azt felelte, megemelve a sörösüvegét, hogy ennyit tudtam
tenni értetek, felszállt, és elment a busz. Abban a pillanatban nagyon
szégyelltem, hogy magyar vagyok.
- Nem a
nepálin múlt?
- Nyilván
mindenki szeretett volna keresni egy kis pénzt. De pénzről sem tárgyaltak,
mert se szó, se beszéd, otthagytak minket. Egyébként is: a nepáli ember
bármit mondott, ha mondott, aki a pénzt adja a túrára, mindig az diktál, ez
pedig a magyar utazási iroda volt. A magyarok nyugodtan mondhatták volna, hogy
márpedig addig nem megyünk tovább, amíg ezt a négy hátizsákost el nem
visszük. És nem is csak azért, mert magyar. Hanem azért, mert a hegyekben
mindenki segít mindenkinek. Komolyan gondolom, hogy jobban jártunk volna,
ha bármilyen más nemzetiségű busz áll ott, biztos elvittek volna. Nagyon
szomorú dolog. Nem is tudtam mit mondani a német fiúnak. És gondolj bele,
hogy egész nap hajtottunk, és nyolc óra túra a lábunkban, visszaveszed a
hátizsákot és elindulsz az aszfalton. Szerencsére épp telihold volt, legalább
láttunk. Két órán keresztül vonszoltuk magunkat, mire találtunk végre egy
szállást, valami csirkeól-szerűséget, ahol úgy, ahogy voltunk, ruhástól,
koszosan, étlen és szomjan lefeküdtünk, s másnap reggel taxival mentünk el
Pokharába. Már itthon, írtam egy levelet az utazási iroda vezetőjének, aki
válaszolt, három oldalon keresztül magyarázva a bizonyítványát. Hogy ilyen,
meg olyan helyzet volt Nepálban, leállították a forgalmat, rendőri
ellenőrzések stb., mire az feleltem, hogy ha nem lett volna vészhelyzet,
nem kértünk volna segítséget. Nem azért kértünk segítséget, mert pénzt
akartunk spórolni, hanem mert segítségre szorultunk, nem volt más
lehetőségünk. S valóban, ha belegondolunk: az, hogy mind a huszonkét magyar
utas elnézte, hogy mi ott maradunk a bajban, legalábbis tanulságértékű.
-
Óhatatlan a párhuzam: 2004. december 5. Azaz a népszavazás a határon túli
magyarok kedvezményes magyar állampolgárságáról.
- Próbálom azt is, ezt is feldolgozni magamban, de még
egyiket sem sikerült. Azért mentem Nepálba, hogy a rossz gondolatokat
hátrahagyjam, de ezeket még nem tudom hátrahagyni, hiába próbálok nem
gondolni rájuk. És bárhogy próbálok pozitívan gondolkodni róluk, nem tudok
eljutni odáig, hogy megbocsáthatók. Mert meg kell tanulnunk, hogy nem szabad
ilyennek lennünk. A levelet is csak ezért írtam meg: örök optimista vagyok.
Hiszek abban, hogy minden megtanulható. Hogy minden hibánkból tanulhatunk.
Nem muszáj annak a huszonkét embernek mindig ugyanígy döntenie – vagy nem
döntenie.
|
