|
Azt
várnánk, hogy az ország minden, magára valamit is adó hangadója örül közös
történelmünk gondos feltárásának, a történész, a Terror Háza Múzeum
főigazgatója, a XX. Század Intézet és a XXI. Század Intézet
igazgatója múlt-tisztázó elhivatottságának. Ehhez képest Magyarországon a
balliberális oldalról sok fanyalgás és sok támadás éri…
- Mit gondol, miért?
- Nem érzékeltem, hogy most éppen sok támadás érne. Inkább a
szokásos fegyvert vetették be: az elhallgatást. Ha valaki olyasmit hoz
létre, ami nem esik egybe az ő szándékaikkal, céljaikkal vagy érdekeikkel,
úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna. Mintha meg sem jelent volna a
könyv. Ha vannak támadások, azok személyes jellegűek. Számomra egészen
döbbenetes, hogy magukat komoly tekintélynek tartó emberek néhány mondatot
kiragadva a műből elsősorban a Vásárhelyi Miklósról szóló részhez
kapcsolódnak. Egy szellemi értelemben szabad levegőjű országban még
Vásárhelyi Miklós gyermekei sem vindikálhatják maguknak azt a jogot, hogy
meghatározzák, az ő apjukról milyen szövegösszefüggésben szabad írni. Nem
hiszem, hogy a világon bárhol egy közszereplő gyerekei megengednék maguknak
azt, hogy ilyen cenzori szerepben próbáljanak fellépni, mint ahogy ezt
nálunk a Vásárhelyi család teszi. Hogy olvasóimat tájékoztassam: Vásárhelyi
Miklós a tárgyalt időszakban, a negyvenes évek végén a pártlap, a Szabad
Nép egyik munkatársa volt, személyesen vett részt a Pócspetri-ügy
nyomozásában, Mindszenty ellen megengedhetetlen hangú cikkeket írt, ezen
kívül Rákosi elvtárssal születésnapi interjúkat készített, és egy ízben
Rákosi elvtárs személyes követeként ment ki az ENSZ-be, hogy ott Gromikóval
tárgyaljon. Ezzel kapcsolatban kérdéseket tettem fel, ami a családnak nincs
ínyére, de nem gondolom, hogy ezzel nekem különösebben foglalkoznom
kellene.
- Eörsi István tavaly az Élet és Irodalom című hetilap
hasábjain többek között azt írta Önről, hogy „történelem hamisításra
specializálódott üzletasszony”. Ő azóta meghalt, de a kérdés kérdés marad:
egy ilyen logikusan felépített és dokumentumokkal alátámasztott könyv
olvasása után nehéz felfogni, hogyan lesz Önből ilyesféle?
- Eörsi István pont azokban a negyvenes években
szocializálódott, amikor a gyűlölet volt az egyetlen elfogadható érzés, ami
egy igaz kommunistában ébredhetett az osztályellenséggel vagy az
imperializmus „ügynökeivel” szemben. Eörsi bennem ellenséget látott, s
ezért személyemben támadott. Nem azzal vitatkozott, hogy mit állítok, hanem
minősíthetetlen hangon mocskolt. Ez egyébként a balliberális,
posztkommunista tábornak a jellegzetessége. Tessék felütni a különböző
gyűlöletorgánumokat, az Élet és Irodalmat, a 168 órát, a Népszavát: mindig
személyre támadnak, a legalantasabb, a legaljasabb módon.
- Az indítékokat keresve eljutottam Andressew Iván –
világhálón fellelhető – naplójáig. Ebben ezt írja Önnel, illetve a Terror
Házával kapcsolatban: „a jobboldali politikusok nyilvánosan ávósozni mertek
olyan képviselőkkel összefüggésben, akik nem tehettek arról, miket
cselekedtek a szüleik. Mire elegánskodjon Pető Iván, ha ellenfelei vértahók
módjára viselkedtek?” Ez érdekes helyzet: ha minden ávóst kirakok a falra,
vértahó vagyok. Ha meg nem, éppen az ávósszármazékoknak kedvezek...
- Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ki vértahó, meg ki nem.
Mindenki vállalja a saját véleményét. Én úgy gondolom, hogy akik az
Államvédelmi Hatóságon belül operatív munkát végeztek – mert csak ők vannak
a Terror Házában kirakva a Tettesek falára –, azoknak legalább annyi kijár
az utókortól, hogy a szégyenfalra kikerüljenek. Aki ezzel nem ért egyet,
indokolja meg. Ne minősítgessen, hanem érveljen! Ami pedig Pető Ivánt
illeti: ő mást sem tesz, mint megpróbálja a saját apjának az ávós múltját
eljelentékteleníteni, semmibe venni. Úgy vélem, ez nem szép magatartás
tőle, egyrészt mert egy demokratikus ország parlamenti képviselője,
másrészt maga is történész volt, pontosan tudnia kell tehát, mit csináltak
azokban az években ennek a szervezetnek a tagjai. Szerintem Pető Ivánnak
sokkal jobban állt volna, ha hallgat a Terror Háza ügyében, és nem vállalja
magára azt, hogy pont ő, aki személyesen érintett s ezért elfogult az
ügyben, lép fel az intézmény költségvetésének drasztikus megnyirbálásáért.
Jellemző a Szabad Demokraták Szövetségére, jellemző a posztkommunista
oldalra, hogy ezt az ízléstelenséget Pető Ivánnak nem rótták fel.
- Andressewnél még egy érdekes megállapításra, illetve
motívumra bukkantam, ami megmagyarázhatja az Önnel szembeni heves
érzéseket. Szerinte Ön „amúgy történészként a zsidópusztítást relativizáló
nyilatkozataival már régen komolytalanná tette magát”. Én ismerem az Ön
írásait, és nem gondolnám, hogy amikor a kommunizmus bűneit hangsúlyozza, a
zsidóság szenvedéseit szeretné kisebbíteni…De vajon miért akarják a nyakába
varrni Önnek a relativizálás bűnét?
- Nagyon egyszerű a magyarázat! Nekik olyan stigmákat kell rám
nyomniuk, amelyekkel azonkívül, hogy itthon ellehetetlenítenek, egyben a
külföld felé is egyértelmű eligazítást adnak. És mi az, amivel
egyértelműen, magyarázat nélkül el lehet valakit ítéltetni a nyugati
közvélemény előtt? Nyilvánvalóan azzal, hogy antiszemita, vagy hogy
holokauszttagadó. Mert azt mondani a külföldnek, hogy az a baj vele, hogy
itt a Terror Háza Múzeumban kirakta az ávósok képeit, meg hogy a
kommunizmus bűneit dolgozza fel, ez azért a kintiek számára nem vétség.
Amerika, Németország vagy Franciaország szemében, akik elítélik a
kommunizmus bűneit, ilyesmivel ma már senkit nem lehet lejáratni, ezért
kellett kitalálniuk rám ezt a jól hangzó hazugságot. Tehát, akit meg
akarnak bélyegezni, azt muszáj berakniuk ebbe az egyetlen toposzba, amelyet
mindenhol értenek, s amelyre közmegegyezés van, hogy a főbenjáró bűn. És
ezért próbálnak meg engem is beszuszakolni ide. Nem nagyon sikerül, de
próbálkoznak. Mert osztályharcot vívnak továbbra is. Mert az a monopólium,
ami az övék volt a múlt értelmezésével kapcsolatban, nincs már meg. És
bizony nagyon fontos, hogy ki hogyan értelmezi a múltat! Mert abból van a
legitimitás és az identitás! Nem véletlen tehát, hogy ők bennem nagyon
veszélyes – nem is ellenfelet, hanem – ellenséget látnak. Azt már
megtapasztalhatták, hogy engem semmiféle eszközzel nem tudnak szellemileg
terrorizálni, ezért hát megpróbálnak rólam olyan képet kiállítani, másokba
belesulykolni, hogy komolytalan vagyok, szavahihetetlen, nem is igazi
történész stb., viszont antiszemita, és így tovább. Felemás érzés számomra,
hogy külföldön elismerik a munkáimat, hivatkoznak kutatási eredményeimre,
idehaza pedig szélmalomharcba kényszerítenek rossz intellektusok. Hadd
jegyezzem meg, igenis fontosnak tartom azokat az írásaimat, amelyeket a
magyar zsidók történetével kapcsolatban írtam, többek között a zsidó
tanácsokról, vagy azt a holokauszt-kiállítást, amit munkatársaimmal legjobb
tudásom szerint létrehoztam, s amelyet tízezrek kerestek föl. És arra is
büszke vagyok, hogy én és munkatársaim készítettük el az első vidéki
állandó holokauszt múzeumot Hódmezővásárhelyen. Ma már rezignáltan veszem
tudomásul, hogy idehaza egyeseknek – köztük olyanoknak, akiknek egyetlen
komoly publikációja sem jelent meg külföldön – még csak nem is vagyok igazi
történész.
- Ön beperelte Eörsi Istvánt, s a bíróság Önnek adott igazat.
Eörsi úgy vélte, hogy ezzel a sajtószabadság sérül, s igyekezett s sajtóban
minél több érvet felsorakoztatni a maga igaza mellett. De csak egyetlen egy
olyan konkrétumot találtam, amellyel az Önnel szembeni vádját, a
történelemhamísítást vélte megalapozni. Idézem: „Ezen a ponton kikívánkozik
belőlem egy személyes vallomás. Amikor a Terror Házában azt olvastam, hogy
»Arról a terrorkorszakról akarunk beszélni, ami 1944. október 15-én kezdődött”
- kétségbeesett tanácstalanság fogott el. Ilyen terrorkorszak nincs. Ha
október 15-én kezdődött volna a terrorkorszak, akkor hogyan számolhatnék el
szombathelyi nagyanyámmal és apám testvéreivel, összes rokonával? Nem
deportálták őket, hanem csak úgy deportálódtak? Elgázosultak? Ötszázezer
zsidó származású magyar állampolgár nem egy terrorkorszak áldozata lett,
hanem elgázosult még október 15-e előtt. Ezt mondja dr. Schmidt…” Mit felel
Ön erre?
- Nem is értem az érvelést. Ha valaki az Andrássy út 60.
történetét a fókuszba állítva próbálja bemutatni a két egymást követő
terrorkorszakot, nyilvánvaló, hogy valahol elkezdi, és valahol befejezi
ennek a történetnek a mesélését. Mivel az Orbán-kormány egykor úgy
döntött, hogy a Terror Háza Múzeum mellett létrehoz egy holokauszt múzeumot
is, s annak lesz feladata a zsidók elleni adminisztratív intézkedéseknek s
a zsidóüldözéseknek a bemutatása, ugyanezt nem lehet a mi feladatunkként is
megszabni. Csak felvetem, hogy azok, akik nem mulasztották el, hogy
ezt rajtunk számon kérjék, miért nem kérték és miért nem kérik számon, hogy
miért nem készült el a Holokauszt Múzeum állandó kiállítása. Mikor már 2006
februárját írjuk? Hogy-hogy ez nekik nem fáj? Hogy-hogy ez nekik nem téma?
Hogy-hogy nekik nem probléma, hogy az épület már két éve kész és teljesen
üres? Tehát ebből is látszik, hogy a történet valójában nem arról szól,
hogy mi volt az ő nagymamájának és másoknak a sorsa, akiknek a kálváriája
egyébként meg lett említve, mind az első teremben a szövegekben, mind pedig
a bemutatott filmekben. Eörsi István egyébként úgy kritizálta ezt a
múzeumot számtalan írásában, hogy saját bevallása szerint el sem jött
megnézni. Ezt azért szögezzük le! És ez is jellemző a posztkommunista,
liberális értelmiségre, de csak Magyarországon. Mert külföldön ezt azért
már nem engedik meg maguknak, hogy úgy írjanak valamiről, úgy állítsanak
róla bármit is, hogy nem olvassák, nem nézik meg; mert hogy erre nekik
nincs is szükségük, hiszen e nélkül is tudják a tutit.
Annyit még elmondanék, hogy az azért nagyon hatásos, amit mi a
Terror Háza Múzeumban bemutatatunk. Azért is küzdenek ilyen erőbedobással
ellene, mert ez a kiállítás megragadta az emberek szívét, ide már több mint
másfél millióan eljöttek, és a világ is tudomást vesz róla. Az amerikai
sajtókörökben mindenki tud róla, Németországban, Franciaországban szintén.
Az a tapasztalatom, hogy a fogadtatás tükrében Kertész Imre Nobel-díján túl
a közelmúlt legnagyobb kulturális sikere a Terror Háza Múzeum.
- A napokban dicsérték meg az egyik amerikai lapban.
- A Wall Street Journal-ben hatalmas cikkben dicsértek meg,
de Tony Judt új könyvében – A háború után – is van egy fejezet,
amelyikben szintén foglalkozik a Terror Háza Múzeummal.. A könyvről a
Nation-ben megjelent kritika is említi a Terror Háza Múzeumot. Ez a
múzeum tehát benne van a köztudatban, s határainkon túl is fogalom,
Nyugaton és Amerikán kívül Indiában is, Brazíliában is, a volt szocialista
országokban is… A fanyalgóknak tehát azt tudom mondani: terméketlen
fanyalgás helyett, tessék egy jobbat csinálni!
- Az Ön könyve, ha más formában is, végeredményben
ugyanazt a tisztázást végzi, mint ez a múzeum…
- Nagyon jó lenne, ha a könyvem is ilyen hatásos lenne!
- … vagy a szintén az Ön irányítása alatt álló tudományos
műhelyek, a XX. Század Intézet és a XXI. Század Intézet. Márpedig erre a
tisztázásra a jelek szerint nagy szükség van. Elég különös ugyanis, hogy
amikor kiderül az Oscar-díjas filmrendezőnkről, hogy ügynök volt, a magyar
értelmiség önjelölt krémje rögtön szükségét látja mellé állni.
- Tisztázzunk valamit! Szabó István nem ügynök volt, hanem
besúgó. Ügynök az, akinek ez a hivatása, munkája. Aki például hírszerző
vagy elhárító, és ezért kap fizetést. Aki pedig besúgó, az a hozzá közel
állókról jelent. Tegyünk már különbséget, mondjuk, Bácskai Tamás között,
aki a saját szüleiről, a rokonairól, a barátairól és a munkatársairól
jelentett, és egy olyan ügynök között, aki külszolgálatban volt, és részben
ez volt a feladata. Mint ahogy a világ minden országában, minden
rendszerben részben mindig ez a feladatuk.
- Tehát pontosítva a kérdést: amikor kiderült, hogy Szabó
István besúgó volt, a magyar szellemi élet önjelölt krémje azonnal kiállt
mellette…
- Ezt se mondanám. Én nem láttam ott a magyar szellemi élet
krémjéből senkit. Voltak, akik aláírtak, de közülük csak keveset neveznék a
magyar szellemi élet elitjéhez tartozónak. Ők szeretnék, ha mi róluk így
gondolkodnánk, de mi nem így gondolkodunk róluk.
- Éppen ezért fogalmaztam úgy, hogy önjelöltek. Akik alighanem
a múltat is védik, amikor Szabó Istvánt védik.
- De miért kell egyáltalán megvédeni Szabó Istvánt? Ki
bántotta őt? Nem bántotta senki! Szerintem Szabó István most kapott egy
lehetőséget arra, hogy múltjának ezt a nagyon súlyos részét, amely nyilván
nagyon nyomta a szívét, megvallja. Hogy ezzel segítsen magának is, és
nekünk is. Hogy épp az ő példáján keresztül érthessük meg, milyen szörnyű
korszak volt az, amely az embereket besúgásra kényszerítette. Mert félniük
kellett, mert veszélyben voltak. Mert ha nem vállalják a besúgást, esetleg
internáló táborba kerülnek, vagy leültetik őket, vagy kirakják őket az
egyetemről, nem tudnak megélni... Tehát szörnyű korszakról beszélünk, az
egyik legsúlyosabbról a magyar történelemben. És itt lett volna az alkalom,
hogy ezt a szörnyű korszakot a fiatatok Szabó István személyes példáján
keresztül érthessék meg. A múltat muszáj megérteni és tisztázni, hogy
túlléphessünk rajta. S én biztos vagyok benne, hogy Szabó István ezt a tisztázást
meg is fogja tenni. Erre kötelezi őt a tehetsége és az érzékenysége is.
- Egyelőre azonban ez a kétes szellemi csapat
maszatolásra biztatja.
- Nem kellene maszatolnia, mert ez ő rajta nemhogy nem segít,
hanem őt is gátolja abban, hogy ezen túllépjen. Addig nem tud túllépni,
amíg különböző fedőtörténeteket talál ki, s ez ráadásul nagyon méltatlan is
hozzá. Azt várom tőle, hogy azt mondja, sajnálom, borzalmas volt, azóta sem
tudok tőle szabadulni, minden második éjjel erről álmodom. Mert biztos vagyok
benne, hogy ez őt nagyon-nagyon mélyen nyomasztja. S mivel ő egy jelképes
figurája a magyar kultúrának, próbáljuk meg az ő és a besúgottjainak, sőt,
valamennyiünknek ezt a közös tragédiáját a saját okulásunkra, épülésünkre
felhasználni.
- Kanyarodjunk vissza a könyvhöz, bár voltaképp eddig is róla
beszéltünk. Adva volt két jó családból származó, „haladó” amerikai… akiket
a vészterhes 1949-es esztendőben egyszerre csak kémkedéssel vádoltak meg.
Noel Fieldet Budapesten azzal, hogy amerikai kém, Alger Hisst Washingtonban
azzal, hogy szovjet kém. Fieldről kiderült, hogy szovjet kém volt, Hiss
azonban élete alkonyáig sikeresen védekezett a vád ellen. Aztán jött Ön, s
bebizonyította a kettejük között fennálló kapcsolatot. Mi a messze mutató
jelentősége ennek?
-
Közvetlenül a második világháború utántól egészen a kilencvenes évekig
egyik meghatározó témája volt az amerikai közbeszédnek, hogy Alger Hiss
bűnös volt vagy ártatlan. A Hiss-ügy kettészakította az amerikai
társadalmat. Sokáig nem tudta felfogni a széles közvélemény, hogy született
amerikaiak, fehér protestáns ifjak, a harmincas években a legmagasabb
kormánykörökbe és kormányhivatalokba beépülve kémkedtek a Szovjetunió
javára. Jó családból származó értelmiségiekről van szó, akik neves
egyetemeken végeztek, a Harvardon, a Johns Hopkinson, de hollywoodi
forgatókönyvírók és hírességek is voltak közöttük. Általában nem vállalták,
hogy kommunisták, még akkor sem, ha beléptek a kommunista pártba. Ők csupán
rokonszenveznek a baloldallal, ők csak a „haladás” oldalára álltak, hiszen
egy régi álmot láttak megvalósulni a Szovjetunióban: a tökéletes
társadalmat. Ezért az illúzióért nemcsak kémkedtek és dokumentumokat
szállítottak Amerikából, de döntő fontosságú külpolitikai kérdésekben
jókora befolyásukat is latba vetették. Az például, hogy Kínában Mao
Ce-tung, s vele a kommunizmus jutott hatalomra Csang Kaj-sek ellenében,
részben köszönhető e titkos hálózat tevékenységének. Alger Hiss és Noel
Field egy időben a külügyminisztériumban dolgoztak. Az előbbit Whitakker
Chambers 1948 nyarán az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi
Bizottság előtt azzal vádolta meg, hogy hivatali ideje alatt tagja volt az
USÁ-ban működő földalatti kommunista szervezetnek; miután pedig ő ezt
tagadta, azzal is megvádolta, hogy hírszerző tevékenységet fejtett ki a
Szovjetunió javára. Noel Field, aki akkor már évek óta Európában dolgozott,
a bizottság elé való idézéstől tartva úgy döntött, nem tér vissza az
Államokba, hanem Kelet-Európába megy, hogy ott telepedjen le. Itt kötődik
össze a két szál a Rajk-peren keresztül.
- Merthogy Noel Fieldet egykor koronatanúnak szánták a
Rajk-perben – abban a perben, amelyet az Alger Hiss ellen indított per
„kioltására” rendeztek – , és a vizsgálati anyagában Ön utóbb talált
egy Hissre vonatkozó, kompromittáló vallomást.
- Sokáig nem is értettem, miért csak olyan sokára és csak
Szabad György közbenjárására kaptam kutatási engedélyt a belügy irattárába.
Aztán az anyagból kiderült, hogy Field a kihallgatótisztjének arról
beszélt, hogy Alger Hiss be akarta szervezni, de azt válaszolta, hogy ő már
régóta a szovjeteknek dolgozik. Amikor ezt megírtam egy tanulmányban, a
tekintélyes The New Republic című folyóirat közölte az írásomat, de nagy
terjedelemben foglalkozott vele a New York Times és a Washington Post is.
Amikor Hissről és Fieldről előadást tartottam a New York-i egyetemen, még a
csilláron is lógtak.
- Az amerikaiak hálásak lehettek önnek, legalábbis azok, akik
meg voltak győződve Alger Hiss bűnösségéről, csak épp a bizonyíték
hiányzott a kezükből. Legalábbis egy olyan bizonyíték, amellyel a
közvéleményt is meg lehetett győzni.
- Richárd Nixon mint fiatal politikus a Hiss-ügy révén vált
ismerté. Amikor az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság
tagjaként az üggyel foglalkozott, kaphatott olyan információkat a CIA-tól
és az FBI-tól, amelyek Hiss bűnösségét bizonyították. Ezek azonban titkos
adatok voltak, ezért egész életében kénytelen volt elviselni, hogy az
amerikai közvélemény számottevő része úgy tekintette őt, mint egy olyan derék,
haladó, humanista ember üldözőjét, amilyen Alger Hiss. Nixon meg volt
győződve arról, hogy a Watergate-ügyet is ennek „köszönhette”, hisz’ lássuk
be, efféle lehallgatások, mint ami elnökként a bukásához vezetett, azelőtt
is, azután is elő-előfordulhattak. Hogy végül is milyen sokat jelenthetett
neki a felfedezésem, Nixon életrajzírójának soraiból derül ki: „Mielőtt
Nixon meghalt, mégiscsak bebizonyosodott, hogy igaza volt. Hiss még fürdött
a dicsőségben, amit az »ártatlan« újságcímek felett érzett, amikor a magyar
titkosszolgálatok irattárából megsemmisítő információk kerültek napvilágra.
Ezek a dokumentumok Noel Field kihallgatási jegyzőkönyveiből származnak.”
És így tovább.
- Könyve pozitív „ főhőse” Whittaker Chambers: azon kevesek
egyike, aki a szovjetek által beépített emberek közül a kiugrást
választotta, vagyis a párt helyett saját országát, saját nemzetét. „Nagy
árat fizetett bátorságáért: haláláig gúnyolták, gyanúsították, leszólták,
mindennel megvádolták. Kiközösítették.” – írja Ön a könyvében. Nos Chambers
megállapítása szerint „…ez a valóságos kis értelmiségi hadsereg úgy
csatlakozott a kommunista párthoz, hogy a párt semmi különösebb
erőfeszítést nem tett a beszervezésükre.” Mitől nevezhető ez a –
szolgalelkű, rövidlátó - értelmiség értelmesnek? S mitől nevezhető ennek a
miénk?
- Ne legyünk igazságtalanok! A húszas években még lehetett
hinni abban, hogy a kommunizmus egy jobb jövőt ígér. Azt se felejtsük el,
hogy a harmincas évek elején az USA-ban a nagy gazdasági világválság alatt
milliók váltak munkanélkülivé, kerültek utcára. Ezek az emberek elhittek,
hogy a Szovjetunióban, szemben az USA-val a tervgazdaság megoldást jelent.
Nem voltak még azoknak az információknak a birtokában, mint mondjuk később
a negyvenes, ötvenes években.
- De amikor már köztudottá váltak a sztálini rémtettek, amikor
folytak az újabb és újabb pártbeli leszámolások, amikor világossá vált a
koncepciós perek kiagyalt mechanizmusa, dramaturgiája, onnantól kezdve
értelmes, gondolkodó embernek aligha nevezhető az, aki váltig kitartott a
Szovjetunió mellett, a kommunizmus ideológiája mellett, s továbbra is
a saját országa ellen ügynökösködött.
- A történelem a maga bonyolultságában sosem mutatkozik meg
azoknak, akik nem beleérzéssel közelednek rejtélyes törekvéseihez. Gondoljon
arra: egy idő múltán már nagyon nehéz szembe nézni azzal, hogy rossz lapra,
rossz ideológiára tettem fel az egész életemet. Hogy egy hamis eszméért
elárultam a hazámat, a barátaimat, hogy kockára tettem a magam és mások
életét. Aki ezzel nem tud szembenézni, annak marad a vak hit, a szent
meggyőződés, hogy bár vannak hibák, vannak szörnyű áldozatok és óriási
veszteségek, de ezek mind elkerülhetetlenek és mind elenyészők ahhoz
képest, mennyivel szebb jövő vár ránk, ha a világban győz a kommunizmus. Jó
példa erre a vakhitre Noel Fieldé. A szovjetek Prágába csalták és
letartóztatták, majd később a feleségét is, a kutatására indult testvérét
is, és végül a fogadott lányát is. Field eljátszotta a Rajk-féle koncepciós
perben rábízott szerepet, leülte szépen a büntetését a kommunisták
börtönében, majd szabadulásakor politikai menedékjogot kért Magyarországon.
Ugyanazoktól, akik leültették. Cserébe kapott egy berendezett villát, ahol
egy darabig gondosan őrizték, magas fizetést, amelyet sokallt s ezért egy részéről
önként lemondott, végül pedig állást a Corvina Kiadóban. Első dolga volt
feljelenteni Gimes Miklóst, mint nem jó elvtársat, akit aztán 56 után, a
Nagy Imre perben, fel is akasztottak; s ugyancsak Field volt az, aki a
forradalom után először adott ki angol nyelven egy kommünikét, amelyben
fasiszta csőcselékről és ellenforradalomról írt. Magyarán: haláláig bigott
hívő maradt, nem lehetett megrendíteni.
- „Ha nem hazudtál és csaltál a Szovjetunióért, soha nem
voltál igazi kommunista” – idéz Ön valakit a könyvében. Biztos, hogy
vége ennek a világnak? Ma a média és az értelmiség nagy része nem köti oda
magát valamelyik párthoz, valamelyik törzshöz? Az igazságait innentől
fogva ehhez igazítja...
- Nem szabad türelmetlennek lenni! Évtizedeken keresztül egyetlen
párt volt Magyarországon, nem lehetett szabadon pártot választani. Csak
alig több mint másfél évtized telt el a rendszerváltás óta, ez történelmi
léptékkel mérve nagyon-nagyon kevés idő. A posztkommunista országok
értelmiségijei lubickolnak abban, hogy szabadon politizálhatnak, politikai
szerepet vállalhatnak. Jó, hogy most már több párt van, hogy szabadon
megválaszthatjuk, melyikük mellett tesszük le a voksunkat, s hogy ezek a
pártok szabadon és valóságosan versengenek a választók, az állampolgárok és
köztük az értelmiségiek kegyeiért.
- Ám miután az értelmiség két táborra, két törzsre szakadt, s
mindkettő a maga pártját szolgálja, a két törzs értelmes gondolatai
továbbra sem megtermékenyíteni fogják egymást, hanem kioltani. Mert senki
nem a gondolatra figyel, hanem arra, hogy ki mondta, hol mondta, s pusztán
ez eldönti a róla alkotott ítéletét.
- A pártharcoknak nem kell szükségképpen törzsi háborúknak
lenniük. Megint azt mondom, nem szabad türelmetlennek lenni! El kell telnie
még egy kis időnek, hogy az értelmiség észrevegye, más az ő feladata, és
más a pártoké. Markánsan más. Egyelőre még új nekünk ez a demokrácia nevű
játék, mindenki keresi a maga helyét, próbálgatja a maga szerepét. De
biztos vagyok benne, hogy jó úton járunk.
|
