|
- Mikor hagyta el Magyarországot?
- 1988.
március végén. Lehet, hogy a feleségemmel mi voltunk az utolsó
disszidensek.
- Nem
volt más választása?
- Azt
hiszem, a bosszú és a harag dolgozott bennem. 1968-tól kezdve számtalanszor
benyújtottuk a kérelmet, de soha nem kaptuk meg az útlevelet. Így aztán
magam próbáltam „feltérképezni” a déli határt. Elfogtak, három évi
próbaidőre felfüggesztett börtönt kaptam. Ennek lejárta után is újra és
újra próbálkoztam, de mindig elutasították a kérelmeimet. Majd egy
alkalommal az illetékes rendőr elvtárs behívatott és azt mondta nagy
vigyorogva, hogy a feleségem és a nagyobb fiam megkaphatja az útlevelet, de
nélkülem. Majd odaintett magához, és az ablakon át rámutatott a szemben
lévő pártbizottság épületén éktelenkedő hatalmas vörös csillagra: „Amíg az
a csillag ott lesz, addig maga soha nem kap útlevelet!”. Nos, 1988-ban még
ott volt a vörös csillag, de egy 1987-ben hozott törvény alapján már minden
magyar állampolgárnak alanyi jogon járt az útlevél. Így hát – feleségemmel
és kisebbik fiammal együtt – én is megkaptam.
Lett volna
tehát más választásom, de mi mentünk az ismeretlenbe. Minden nyugati
ismeretség és rokoni kapcsolat nélkül. Mint a mesében: „szerencsét
próbálni”.
- Hány
évesen?
- Én
negyvennégy voltam, a feleségem meg negyven.
- Ilyen
korban azért már kevesen vágnak neki egy ekkora kalandnak.
- Nem is
kaland volt ez, inkább elkeseredett menekülés.
- Írja
az egyik filmben magáról: „A kommunizmus elrabolta és megcsonkította
ígéretes életem.” Hogyan tette ezt? Mi volt az „ígéret”?
- Hát nem
volt az megcsonkítás, amit a kommunista uralgók elkövettek velünk szemben,
az akkori fiatalokkal?! Hát lett szebb és jobb élet, amit állandóan
ígértek?! Volt viszont helyette egy velejéig hazug eszme, amely egész
életünket átszőtte. Elhallgatták az igaz történelmünket. Akik pedig nem
hódoltak be az elvtársaknak, azok előtt nem volt igazi kilátás. Habár
valójában ma sincs ez másként! Ma is ugyanaz a lemez forog, ugyanazt az
ígéretet hajtogatják: meglátjuk, nemsokára betoppan a szebb és jobb jövő.
Legfeljebb egy kicsit másképp cifrázzák, szebben, modernebbül csomagolják
ugyanazt.
Új
hazában
-
Hogyan sikerült új hazájukban beilleszkedniük?
- Egy
szóval: sehogy. Bővebben: sehogy. Szól a Duna TV, huszonnégy órából úgy
huszonkettőn át. Nincs svéd baráti kapcsolatunk. Ez lehet a mi hibánk is…
De nincs magyar baráti kapcsolatunk se, ez viszont már nem csak a mi
hibánk. Az Erdélyből idejött magyarok között ez nem így van. A
Magyarországról jött magyaroknak más a lelkületük, hogy finoman
fogalmazzak. Olyasféle, mint azoké, akik 2004. december 5-én „nem”-mel
szavaztak otthon. Az arány is hozzávetőlegesen ugyanaz. Java részét a bármi
áron való érvényesülés, azaz önérdek-érvényesítés vezérli. Szerencsére a
feleségem igazi magyar asszony, jó magyaros ételeket főz, ezért legalább
itt a konyhában van egy kis Magyarország. A lakásban. És hát a szívünkben.
-
Nejével negyvenkettedik éve élnek szemlátomás békés házasságban. Ő
megtalálta a számítását?
- Hozzám
hasonlóan, ő sem. Elsősorban én akartam jönni, de ebben soha nem volt vita
közöttünk. Hűséges, igazi magyar asszonyként követett, mert úgy érezte, az
csak jó lehet, ha velem van.
- Fia?
- Ő
úgy-ahogy megtalálta a helyét. Elvégezte a középiskolát és a főiskolát,
japánt és idegenforgalmat tanult. Ma már a fővárosban az idegenforgalomban
tevékenykedik, de újra tanul, mert itt is több lábon kell állni, hogy
valaki élni tudjon. Nevet is változtatott a könnyebb érvényesülés,
előrejutás érdekében. Itt sem egyszerű: 8,7% a munkanélküliek aránya
jelenleg Svédországban!
- Ő
inkább magyar, inkább svéd vagy inkább mindkettő?
- Ő már
itt vált gyermekből felnőtté, és ez meghatározó. Nem valamiféle karrier
végett változtatta meg a nevét, csupán a mindennapi megélhetésért. Szíve
mélyén magyar. Már 35 éves. Munkája révén csak svédek között forog, a
magyart csak a velünk való telefonbeszélgetések során használja. Igaz,
naponta felhívjuk egymást. És évente többször is találkozunk, habár több
mint 600
kilométer választ el bennünket. A kicsitől 600, a nagyobbtól 2000 kilométer!
Tehát a
kicsi az magyar is, svéd is. De jobban magyar, hiszen ha költő gyanánt, író
gyanánt neki legelébb Petőfi, Arany, Ady, Jókai, Mikszáth jut eszébe, és
nem egy svéd, angol, német, amerikai vagy bárki már, akkor legelőször is
magyar. Mégha hébe-hóba tagadná is.
-
Nagyobbik fia? Nem akart önökkel menekülni?
- A
nagyobb fiam 41 éves, otthon él, illetve tengődik, mint a többi átlagos,
hasonló korú és helyzetű szegény család. Amikor eljöttünk, akkor volt éppen
katona és nagyon szerelmes az első feleségébe. Nem volt szándékában jönni.
Kárpótlásként életünk addigi munkájának kézzel fogható eredményét mind
ráhagytuk. Hármunknak csupán öt bőrönd ruha egy kis Skoda tetején és az
engedélyezett valutamennyiség, így vágtunk neki az ismeretlen útnak.
Fiamnak, egy új házasságából azóta van egy 10 éves gyereke. A menyem
ápolónő. Hát, mit mondjak? Nincsenek gond nélkül.
- Ha
pár mondatban kellene megfogalmazni, mi az, ami Svédországban sokkal jobb,
s mi az, ami inkább Magyarországon, mit mondana?
- Mivel
rendesen öregszem, az orvosi ellátás az, ami leginkább érint és érdekel,
sajnálatos módon. Nos, az egészségügy sokkal jobb és sokkal erkölcsösebb
Svédországban, mint Magyarországon. Sajnos mindkettőnket operáltak már itt,
tudunk különbséget tenni; volt egy súlyos autóbalesetünk, de erről nem
szeretnék többet mondani, mert nem szeretek panaszkodni… Szóval itt elég
egy csokor virág a hála jeléül, nem szükséges a sokszor erőn felül nyújtott
hálapénz. Tudom, most sokan azt mondják, Svédországban az orvosok rendesen
meg is vannak fizetve. Ez igaz. Ám nem ebben rejlik a lényeg. Hanem a
szemléletbeli különbségben! Egy kétágyas szobában feküdtünk egy híres angol
biológia professzorral. A főorvos – aki mindkettőnket operálta – éppen
olyan kedves volt velem is, mint a professzor úrral, és éppen annyi időt
töltött el az én ágyam mellett is, mint a híres emberé mellett. S még
valami. Látván és hallván azt a tisztességes módot, ahogy a takarítókkal és
ápolónőkkel beszélt, megkérdeztem tőle, hogyan is van ez? Azt felelte, hogy
a takarítónő és az ápolónő munkája nélkül nem tudná rendesen elvégezni a
munkáját. „Emberileg nincs köztünk különbség. A különbség csupán a
fizetésünkben van” – fűzte hozzá. Hát ha majd kis hazámban is ilyen
erkölcsök uralkodnak az élet bármely területén, akkor lesz csak ott
igazándiból jobb világ! Ugyanis ez a más erkölcs az utakon, a közlekedésben
is megmutatkozik. Meg a természet szeretetében, óvásában…
S hogy mi
az, ami Magyarországon jobb? Egyszerű a válasz: az, hogy a hazám. Ez meg
inkább csak a lakhelyem.
Honvágy
- Ön
1944-ben született, Kaposvárott. Sok filmkockáján szerepel a város…
- Nagyon
szeretem Kaposvárt. Nekem az a legszebb város a világon. Oda köt minden. A
gyökereim, a 44 év, amit ott éltem. A szüleim, testvéreim sírja. A
„nagytemplom”, ahol kereszteltek, ott voltam elsőáldozó, ott bérmáltak, ott
léptem házasságra az én szeretett feleségemmel. A főtér, a Kossuth tér, a
színház, a híres Csiky Gergely színház – ahol annyi mai híresség kezdte. Az
utcák, parkok és terek. Mindenhol csak emlékek.
Itt, ez a
város egészen más. Jóval kisebb. Kedves kis tengerparti település. Régi,
patinás, ám szépen karbantartott épületeivel nyugalmat, békességet áraszt.
A szép kis színes házacskáival a régmúltat idéző utca hangulata
leírhatatlanul kedves tud lenni. A tengerpart gyönyörű, nyaranta a
szörfözők paradicsoma. Olyankor rengeteg itt a turista. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem szép, és nem érzem itt jól magam. De lassan már húsz év
elmúltával is csak vendégnek érzem magam itthon, Svédországban. Az, akinél
ez nem így van, talán szerencsésnek mondhatja magát, de ebben nem vagyok
biztos.
- „Oly
távol, messze van hazám, ó, ha még egyszer láthatnám… hozzád száll minden
álmom” – hallható az egyik” filmjén”. Mióta?
- Fél
évvel azután már hozzá szállt, hogy elhagytam Magyarországot. S ez az érzés
nem szűnik, sőt!
-
„Minden, minden idegen… más táj, más nép, bár csak otthon lehetnék”. Készül
hazajönni?
- Minden
évben hazalátogatok. A családom és a szívem egyik fele ott maradt
Magyarországon: unokám, fiam, menyem. Nem is szólva a barátokról és az
ismerősökről. Végleg hazamenni? Nem hiszem, hogy mostanában erre sor
kerülhetne. Az itteni fiamat sem tudjuk még a mai napig sem úgy igazándiból
elengedni. Tehát ideköt minket. Igaz, a másik fiam és családja viszont oda,
a hazához köt. Nagyon nehéz kérdés. Az is biztos, hogy a mai hazai politika
erősen visszatart. Mikor azt látom, hogy verik a magyart, hogy újra
meggyalázzák…
Széchenyi-,
Babits-, Wass Albert-szobrokat lopnak, döntenek. Gyalázzák ősi
jelképeinket, és olyanok kezében van az ország irányítása, akikhez nincs
bizalma az ország többségének, mert bizonyítottan – Wittner Máriát idézve –
„erkölcsi hullák”. Hova mehetnék én most haza? Ama bizonyos rendszerváltás
után pár évvel azt írtam egy „hivatalos” levélben, hogy a csodálatos
koronás címeren kívül semmi nem változott Magyarországon. Nos, azóta csak
tovább romlott a helyzet. Ma az egész politika „üzletre hangolva” folyik,
minden a pénz körül forog. S még valami: amikor a Horn Gyuláék megnyerték a
választásokat, az itteni rádióban szó szerint ez hangzott el, természetesen
svédül: „A magyarok ismét a kommunisták mellett tették le a voksukat!” Nem
volt ám „ szödöszö” meg „möszöpö”, csak ennyi: a kommunisták! Hát, ez van!
Filmkészítés
-
Miért, hogyan kezdett neki a ”filmkészítésnek”?
- Először
hazafias honlapjaim voltak. Főként a történelem, ezen belül főként Trianon
tárgykörében. Majd vénségemre elkezdtem megtanulni az ún. flesh-technikát,
a képek, szövegek mozgatását, úsztatását. Már fiatalon is szerettem volna
valamiképpen filmet készíteni. De sem időm, sem anyagi lehetőségem nem volt
erre. Hát így kezdődött valahogy.
-
Hogyan áll össze egy-egy „Mihi film”?
- Csak úgy
jön. Nagyon szeretem a verseket. Egészen fiatalon nyertem is
szavalóversenyeken, igaz, csak városi, megyei szinten. Szeretem a magyar
népzenét és a régi, hazafias dalokat. A népdalok szeretete, azt hiszem, az
édesanyámtól maradt rám örökségül. Nagyon szép hangja volt, sok-sok régi
népdalt tanultam meg tőle. Karádi lány lévén – Karád egy somogyi község –,
a gyökereiben volt a népdal. Csak érdekességképpen említem meg, hogy
Gárdonyi Géza is tanította édesanyámat a somogyi évei alatt. Szóval, hol
egy vers, hol egy szép dallam ösztönöz egy-egy film elkészítésére.
- A
családja nem érzi úgy, hogy tőlük rabolja el a filmkészítéshez az időt? Ők
is fontosnak találják?
-
Megpróbálom megkímélni tőle a feleségem. Korán, hajnalban kelek, hisz
csendben a legjobb dolgozni. Ma már inkább úgy érzem, minden más elpazarolt
idő, amit nem a honlapjaimmal foglalkozom. Eleinte bizonyára idegesítő
voltam, mert ez bizony eléggé időigényes munka. Aki már készített hasonlót,
tudja mit jelent ez: grafikát, hangot, képet összeilleszteni. Néha
mérhetetlenül fáradt vagyok. Szóval, azt nem tudom, hogy számukra is
fontos-e, de azt érzem, hogy büszkék rám, amikor idézek nekik az elismerő,
szép e-mailekből, vagy a filmjeimhez csatolt vendégkönyvből.
-
Valóban fontos egyébként?
- Úgy
gondolom, valóban. Például azért, mert igazi történelmünk tanításából
kimaradt először 45 év, aztán most újabb 17 év, hisz’ e tekintetben sem
történt igazi változás. A magyar történelemkönyvekből hiányoznak az
igazságok. Ezt nem csak én mondom, hanem azok a történelem tanárok, akik
levélben írják meg nekem, milyen hiánypótlóak ezek a filmek.
-
Mintegy három ezer levelet kapott, se ereje, se ideje megválaszolni őket. De
azért merít erőt belőlük?
-
Helyesbítenék: ma már ötezer felett van a számuk. Természetes, hogy merítek
erőt belőlük, a visszajelzésekből. Sajnálom nagyon, hogy nem vagyok képes
válaszolni rájuk. Elvétve azért előfordul, főleg, ha nem értek egyet a tartalmukkal.
Mert kaptam ám már olyan levelet, amelyben feltették a kérdést: „Ugyan már,
milyen lehet az az oldal, ami Radnóti Miklós versével, a Nem tudhatommal
kezdődik és ráadásul még Latinovits Zoltán az, aki előadja?” Vagy
amelyikben kétségbe vonták, hogy keresztény vagyok-e? Nos, ilyen levelekre
kell válaszolni, s ilyenkor kénytelen vagyok megmagyarázni, hogy mit
jelentenek számomra ezek a fogalmak. Hogy attól, mert volt Kun Béla, volt
Rákosi Mátyás és mások, még nem helyes és nem is szeretnék etnikai különbséget
tenni magyar és magyar között. A most készülő egyik oldalamon Babits Mihály
ezt nálamnál szebben, gyönyörűebben fogalmazza meg: „Magyar vagyok: lelkem,
érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni
kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök
magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A
magyarság színét, a magyarság kincsét!” És így tovább! Szóval azt kérdezem
ezektől az emberektől, hogy Kálmán Imrét most azért ne szeressem, mert
zsidó volt? Mert egyébként nagyon szeretem! Azok, akik ilyeneket írnak,
vajon lekapcsolják-e a tévét, kikapcsolják-e a rádiót, ha felhangzik
egy-egy gyönyörű, világhírű dallam például a Csárdáskirálynőből? Nem
imádom, de nem is gyűlölöm az embereket etnikai hovatartozásuk miatt. Aki
így tesz, annak jusson eszébe, van-e erkölcsi alapja, hogy számon kérje a
délvidéki, felvidéki, erdélyi magyar veréseket?
-
Honnan kapja ezeket a leveleket? Miről szólnak?
A világ
minden tájáról, Erdélytől kezdve, Európán és Amerikán, Brazílián,
Argentínán át egész Ausztráliáig. Szinte kivétel nélkül elismerő hangú, a
honlapjaimat méltató levelek. Egy-egy olyan akad csak, amilyet az imént
említettem. Azt írta például valaki, egy Prágában élő magyar, hogy ne
bántsam én meg a szomszédokat ezzel a „trianoni dologgal”, mert az
gyűlölséghez vezet. Erre ezt tudom mondani: én csak emlékeztetek a
nyilvánvaló történelmi igazságtalanságra. És egy kicsit sem zavar, ha
csaknem 90 év múltán a szomszédaink esetleg megsértődnek, mikor azt látják
a honlapjaimon, hogy milyen igazságtalanságok, milyen erkölcstelenségek
történtek Magyarország feldarabolásakor. És azzal sem törődöm, ha azon
sértődnek meg, hogy szóvá teszem a délvidéki, felvidéki, erdélyi
magyarveréseket. Elragadtatom magam?! Természetesen! Hiszen 87 éve mindig
csak arról szólt a politika, hogy nem szabad megsérteni őket, holott ők
sértik meg folyamatosan a magyarokat.
-
„Kérem, ne haragudjanak rám, hogy nem tudtam és nem tudok válaszolni a
levelekre. Nem gondoltam volna, hogy ezek az oldalak ilyen népszerűek
lesznek” – írja ön az egyik honlapján. Akkor miért csinálta?
- Csupán
az eltitkolt, elhallgatott igazságokat szerettem volna végre bemutatni. Nem
a „népszerűség” vezérelt. Ma sem érdekel túlzottan. Mégha persze jólesik is
az elismerés a sok-sok fáradságos munkámért.
- „Nem
született csillag, akik tudásával vagy bármi mással kitűnik. Egyszerű kis
emberke született…” – írja magáról. Most is így gondolja? Mások is így
gondolják?
- Most is
így gondolom. Semmi különleges nincs bennem. Mindenesetre a
visszajelzésekből azt látom, hogy szeretnek. Nem csillag vagyok, inkább egy
viharlámpát hordozó, szomorú ember, aki szeretné megmutatni az utat az
eltévedt, megtévesztett magyarságnak. Sok-sok magyar család ablakán bevilágítani,
főleg Magyarországon, de bárhol másutt is a világban...
Hazaszeretet
vagy irredentizmus?
- 18
éves bátyát, „a család büszkeségét” az oroszok megölték? Ez mennyire
meghatározó élménye?
- Végig
kísérte életemet ez a családi tragédia. Édesanyánk csak évekkel később
mesélte el, hogyan halt meg, hogyan gyilkolták meg a várost „felszabadítók”
a bátyánkat. Akkor vette elő a szekrény rejtekéből azt a gyászos ereklyét,
amelyet bátyám a halála napján viselt: egy géppisztoly lövésektől
széttépett, golyók lyuggatta fehér inget. Csak elmondások alapján tudható,
mi történt. Sanyi SAS behívót kapott, és mint levente és igazi hazafi
azonnal eleget tett a parancsnak. Állítólag a bevonuló, városunkat
elfoglaló csapatokra kézigránátot dobott. Majd a ruszkik tűvé tették érte a
várost. Nyomatékot adva a keresés komolyságának, összeszedték a városban a
leventéket, azt ígérve, ha Sanyi bátyám nem jelentkezik, megtizedelik őket.
Ekkor Sanyi feladta magát. Szemtanúk állítása szerint két kozák lovas
katona előtt futatták a város szélére, és közel a téglagyárhoz, hátulról,
futás közben, egy géppisztoly sorozattal leterítették. Aztán, mint egy
döglött kutyát, otthagyták. Ismerősök értesítették az édesapámat, aki egy
talicskát kerített, s édesanyámmal együtt végigtolták a 18 évesen
meggyilkolt fiuk holttestét a városon. Ez meghatározólag hatott egész
életemre. Ez volt családunk szomorú golgotája. Kaposváron december 2.
ünnepnap lett. Szegény jó édesanyám miden év december 2-án sírva jött haza
a vállalati díszünnepségekről, ahol nem volt elég a kommunisták ünneplését
elviselni, még a gúny tárgya is volt minden alkalommal. Családunk számára
soha be nem gyógyuló seb maradt…
-
„Lesz, lesz, lesz” – szól a nóta egyik filmjében –, „…erről majd a magyar
virtus tesz tesz tesz”, és „Kolozsvár is magyar város lesz”, effélék. Ez
nem tömény irredentizmus?
- Lehet,
hogy az. De a célom csupán annyi, hogy ne feledjünk. Ne feledjük a trianoni
igazságtalanságot! Ha ez irredentizmus, akkor vállalom. S vállalom, hogy
hasonlóképpen irredenta vagyok, mint számos nagy magyar költő, például
Juhász Gyula, Babits Mihály, Wass Albert, Dsida Jenő, Márai Sándor,
Reményik Sándor, akik csodálatos verseikkel adtak tanúbizonyságot a
hazaszeretetükről. Mert József Attilának is van „irredenta” verse, csak ez kevéssé
közismert…Bocsássanak meg nekem ott fenn az égben, hogy melléjük mertem
sorolni magam, ha csak úgy is, mint a földi helytartójuk.
- Hisz
benne, hogy tényleg lesz még egyszer Nagy Magyarország? Ha maga sem hiszi,
akkor miért jó ilyesmit énekelni, hallgatni?
- Az a
régi, igazi Nagy Magyarország aligha teremthető meg még egyszer, de az,
amelyet a II. Világháború alatt hozott bécsi döntések alapján meghúzott
határvonalak jelöltek ki a magyar etnikai határok mentén, még valamelyest
elképzelhető. Persze némi módosítások árán, hiszen akkora rombolásra, mint
amekkorát a szomszéd országok követtek el az ott élő magyarsággal szemben,
nincs még egy példa Európában. Csaknem 100%-osan magyar városokba annyi
idegent telepítettek be, hogy ma már egyértelműen román, szlovák, ukrán,
szerb, horvát többségű városok lettek. Ha ezek vissza már nem szerezhetők
is, legalább tudja a mai magyarság, amikor idegen nevű városokban jár –
leginkább turistaként –, hogy ezeket hajdan Kolozsvárnak, Nagyváradnak,
Aradnak, Kassának, Pozsonynak, Szabadkának, Újvidéknek hívták, és a magyar
történelmünk tagadhatatlanul fontos részei!
- A
Hattyúdal, illetve Kamenitzky Antal Távozóban című verse mintha önből
szólna: „Reménye vesztett, széthullt nemzetem, / Úgy távozol majd, mint én
– vesztesen”.
- Igen…
Sajnos ez van, amit a költő oly szépen és fájdalmasan megfogalmazott és
leírt. A mi gyermekeink vagy unokáink, bármennyire is nem akarjuk,
bármennyire is nem szeretnénk, az idők múlásával svédek, németek, franciák,
amerikaiak, ausztrálok lesznek. Mert valóban vesztesen távozunk mindnyájan,
akik ma bárhol a világban élünk. Nincs már az a haza, ami volt, és nem is
lesz többé soha. Ha visszaköltözünk Magyarországra, akkor sem lesz már
ugyanaz a haza, amit egykor elhagytunk.
„Sokaknak
tanácsára” a számítógépes oldalait – filmjeit – új helyre, „egy
megbízhatóbb svéd szolgáltatóhoz” költöztette át. Mitől fél?
- Nos,
attól, hogy ha magyar szolgáltatónál maradt volna, az otthoni „illetékesek”
könnyen hozzáférhettek volna, s bármikor egyszerűen letörölhették, azaz
megszüntethették volna őket. Éppenséggel volt már ilyesmire példa! A „Tubi”
is eltűnt, pedig elég népszerű oldal volt, különböző karikatúrákkal,
hanganyaggal és fényképekkel bírálta a mai politikát. De itt van a Kuruc
info ellen mostanság indított támadás. Mivel külföldi a szolgáltató,
tehetetlenek vele szemben. Szóval Magyarországról hívták fel a figyelmemet,
hogy jó lenne megóvni az oldalaimat, ezért tettem át őket svéd
szolgáltatóhoz.
-
Mindent egybevetve: megbánta, hogy elment, vagy nem?
- Nem
bántam meg. Főleg a mostani otthoni helyzetet tekintve. Ám az is igaz, hogy
a szívem és a lelkem otthon, a testem itt északon. Ezek a „Mihi filmek” nem
csak olvasóimnak, oldalaim látogatóinak hiánypótlók, hanem magamnak is.
Alighanem ezt érzik meg rajtuk: őszintén a szívemből jönnek.
- Lesz
még új Mihi film?
- Lesz.
Rengeteg verset kapok. Ki a saját verseit, ki édesapja verseit küldi el, de
jönnek szép fényképek is számtalan. Szeretnék majd ezekből is egy filmet
összerakni. Ugyanott lehet majd megnézni, mint a többit, vagyis a
http://www.igazsag.net/ címen.
|
