|
Ismerősként mentem oda, ezért is a tegeződés. Megpróbáltam
önözősre igazítani a szöveget – a rend, az olvasó kedvéért –, de nem ment,
nem megy. Lázár Ervin surgárzó természetessége, bája, humora – ami méltán
népszerű írásait is megtölti – nem engedi, hogy bármit is merevítsek
beszélgetésünk – körutazásunk – hangulatán. Pedig helyenként igencsak
komorra sikeredett a mondandó. Be-betoppant az öregség. Szerencsére még a
derű kíséretében… Lázár Ervin 1936. május 5-én született. Ki hinné?
Mindjárt hetven éves.
Az írásról
- Miért
írsz mesét? Vagy: miért pont mesét írsz?
- Ez az a
kérdés, amire nem tudok válaszolni már kezdettől fogva. Mert amikor
elkezdtem írni, egyszerre kezdtem el művelni az ún. felnőtt irodalmat meg a
mesét. Mivel olyan gyakran megkérdezték tőlem, miért írok mesét, el kellett
rajta gondolkodnom, de igazából nem tudtam megfejteni. Ehhez olyan dolgokat
kellene tudnom, amiket nem adatott meg tudnom. Végül arra jutottam, hogy
alsórácegresi gyerekkoromban nagyon sok mesét hallottam, volt honnan
ihletet szereznem, és nyilvánvalóan az én lelkemben is van valami gyermeki,
ami vonzódik a meséhez. Nem csak írok mesét, hanem olvasok is, a mai napig,
nagy örömmel.
- Akkor
igazítsunk a kérdésen: Miért vonz annyira a mesevilág, vagy mi vonz annyira
benne?
- Ez
szintén megfejthetetlen számomra. Ugye, ott vagyunk mi, az alsórácegresi
testvérek, az egyik gyerek én vagyok, aki reggeltől estig olvas, a másik
gyerek meg természettudományokkal foglalkozik, sportol, és az irodalom
különösebben nem érdekli. Ezt fejtse meg valaki, hogy ugyanattól az apától,
ugyanattól az anyától, ugyanazon körülmények között két gyerek, s az egyik
szöges ellentéte a másiknak! Természetesen ez nem jelenti azt, hogy
bármilyen ellentét volna is köztünk, mert nagyon szeretjük egymást. Egy idő
után megállapítottam, hogy nyilván azért olvastam én annyit, mert kevésbé
vagyok életrevaló, mint a testvérem… Kezdettől fogva érdekelt az irodalom,
minden könyvet elolvastam, lett légyen ponyva vagy Arany János. S
gyerekkoromtól próbálkoztam az írással – verssel, prózával egyaránt.
Húszéves korom tájékán aztán ez komolyra fordult. De nem volt olyan
felismerhető, kirívó pont az életemben, amikor eldőlt, hogy én irodalommal
fogok foglalkozni. Mint ahogy arra sem tudok válaszolni, hogy mikortól
tudok úszni. Mert a Sió mellett van ez az Alsórácegres-puszta, pici
korunktól fogva jártunk oda fürödni, és egyszer csak azt vette észre az
ember, hogy tud úszni. De hogy mikortól, azt nem tudjuk.
-
Motoszkál benned olyan érzés, hogy neked az írás feladatod, kortársaid
boldogítására, szórakoztatására?
- Ezen
sincs olyan sok gondolkodnivaló, mert magától jött. Természetes állapotom
volt, hogy írok. Nehezményeztem is számtalanszor, hogy miért kell nekem
írni, amikor annyi szép foglalkozás van a világon?! De hát valahogy itt
ragadtam. S nyilvánvaló, hogy ha van valami ilyesmi, mint gondviselés,
felső irányítás, amiben lehet hinni vagy lehet kételkedni, akkor arra
gondol az ember, hogy erre az útra lettél terelve, ámen.
-
Amikor ihletet állapotba merülsz – vagy éppen emelkedsz –, szoktad-e érezni
a gondviselés, a gondviselő jelenlétét?
-
Természetesen van olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, valaki áll a
háta mögött és segíti. Mondjuk, nem ingyen. Nekem – vagy nálam – magától
nem jön. Lehet, hogy van olyan ember, akit megszáll az ihlet, s a mű, mint
valami csoda, kirepül belőle. Én nem így vagyok vele, mindig sokat
kínlódom. De azt biztosan érzem, hogy vannak olyan pillanatok, amikor
sokkal könnyebben megy az írás – előtte azonban ezért sokat kell dolgoznod,
ide el kell jutnod. Több olyan eset volt tehát, amikor valamit leírtam,
valamit befejeztem, s úgy éreztem, soha az életben ehhez hasonlót nem fogok
tudni írni. S nem is értettem, hogyan tudott megszületni bennem, hogyan
tudott kijönni belőlem. Amikor A bolond kútásót befejeztem, akkor éreztem
például úgy, hogy ez egy sikerültebb dolgozatom, sőt azt is, hogy többé
egyáltalán nem fogok tudni írni. Ez viszont teljes mértékben rávilágít az
én amatőr lelkemre. Mert a profi egyáltalán nem így van vele. Ne érts félre,
ez nem minősítés, a profi természetesen zseniális dolgokat alkot. Ez nem az
ő lekicsinylése, meg az amatőrnek sem lekicsinylése. Csupán annyi, hogy az
egyik csak azt tudja megírni, ami nagyon belülről fakad, a másik meg azt,
amit megrendelnek tőle, de ebből is születhet nagyon zseniális mű. Az én
bizonytalanságaim, az én küszködésem tehát innen, az amatőrizmusomból
fakad. Ámde az eredmény szempontjából ez nem jelent semmit. Ugye mert,
végül is, az írást magát nézzük, s kit érdekel, hogy az ürge szenvedett, miközben
írta, vagy épp boldog volt.
-
Teremtés-e az írás? Mint a világ teremtése?
- Annyira
azért nem. De annyira igen, mint amikor valaki felépít egy házat. Nem
teremtő, inkább alkotó. Létrehozok valamit. S az ember érzi, hogy valami
kikerült a keze közül, vagy a szívéből, vagy a fejéből… és ez természetesen
nagyon jó érzés.
- Tud
szorítani a hiánya? Ha egy ideig nem írsz, nem alkotsz…?
- Az akkor
tönkre teszi az ember életét, ha egy ideig nem tud dolgozni. Mert hiába
mondják, hogy a munka öl, butít és nyomorba dönt… Már maga a munka szó is,
amely a szlávból lett átvéve, azt jelenti, hogy kín. Ez nem igaz, mert a
munka ad értelmet az ember életének, természetes nem minden munka, hanem
az, amelyet a saját örömére, szívből végez.
A sikerről
- Mikor
ment neked jobban az írás: a Kossuth-díjad előtt vagy után? Számít-e a
siker?
- Ezek a
díjak semmit nem változtatnak az írástudásodon. Természetesen mindenkinek
kellenek sikerélmények. Már az olyan is számít, hogy a szomszéd asszony
megdicsér, hogy “Olvastam az újságban, amit írt, és milyen szép volt!”. Az
ilyen díj, mint a Kossuth-díj, meg különösen számít, főleg akkor, ha az
ember elég bizonytalan a saját munkáját illetően. Az irodalom meg erre
nagyon alkalmas, hogy az író sose tudja: “Mit is csináltam én?” Persze
tudom, hogy van olyan, aki azt mondja, én vagyok a világ legnagyobb embere,
marhára irigylem őket, de én nem így vagyok, nekem mindig vannak kételyeim
a saját munkásságom iránt, hol erősebben, hol kevésbé. Ezért szoktam azt
mondani, hogy ha újra születnék, asztalos lennék. Mert ha elkészítenék egy
asztalt, rögtön lehetne látni, hogy egy rendes, masszív darab, nem billeg,
áll a lábán, ez még ötven év múlva is asztal lesz, vagy pedig azt, hogy
vacak. Az írásműről nem tudhatod. Támadhatnak érzéseid, hogy ez ilyen jó,
vagy olyan jó, ám még azoknál az írásaidnál is, amelyekről azt gondoltad,
ilyen jót többé nem tudsz írni, előfordul, hogy később elkezdesz
kételkedni, “Ez volna neked olyan jó?”. Éppen ezért nemigen szoktam
elolvasni, amit régebben írtam, mert attól tartok, hogy szörnyű kisebbségi
érzés fog el: “Ezt tudtad te csinálni?!”. Színházban meg végképp nem nézem
meg, mert ott ráadásul még a nézőktől is függ, melyik darabomnak milyen
sikere lesz. Ha a közönség éppen jól fogadja, a darab elkezd szárnyalni. Ha
meg néma közöny, az egész darab így kezd lefelé zuhanni. Ha tehát a szerző
kifog egy ilyen előadást, az tragikus, azt nem jó végigélni. Ezért
döntöttem úgy, hogy inkább nem nézem meg a kis színdarabjaimat.
- És
ilyenkor mi a siker – vagy épp a sikertelenség titka?
- Nem
tudom. Ugyanott játszották, ugyanazok, és egészen más eredménnyel. Az első
darabom A hétfejű tündér volt, a Tháliában játszották. Megnéztem, s
hát röpködtem a boldogságtól, mert olyan előadás volt. Valamelyik rokonom
mondta, hogy meg akarja nézni. Mondtam, hogy gyere, menjünk, én is elmegyek
veled. És amikor vártam, hogy na, itt most nagy röhögés lesz, mint az előző
előadáson, néma csönd volt helyette. Ez a közönség nem röhögött. Egyre
húzódtam össze, egyre kisebb lettem. És ezt a színpadon is érzik, hogy
nincs kontaktus a közönséggel, és egyre rosszabbul játszanak…
-
Könyveid sikere min múlik, min múlhat?
- Először
is vannak a divathullámok. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy megérhettem:
egyszer divatba jöttem, meg egyszer kimentem a divatból. Ahogy a Temesi
Ferkó fia mondta: “Ervin, te kimentél a divatból”. S akkor az telitalálat
volt, mert valóban így történt. A ’70-es években, amikor megjelent A
hétfejű tündér meg A Négyszögletű Kerek Erdő, ezeket nagyon kedvelte egy
tekintélyes nagyságú embercsoport életkortól függetlenül. Aztán ez az
időszak egyszer csak eltűnt, lehanyatlott. A Móra Kiadótól gyakran kapom a
szemrehányást, hogy cserben hagytam őket, eleinte ugyanis náluk jelentek
meg a könyveim. Hiába magyarázom nekik, hogy nem hagytam cserben őket,
hanem az történt, hogy egyszer tárgyaltam az egyik vezetőjükkel, s az
illető azt mondta, “az ön könyveit nem lehet eladni, ezért ezt a könyvét
sem tudjuk kiadni”. S én ezt tudomásul vettem, s úgy gondoltam, hogy ez így
is van. Utána találkoztam a mostani kiadóm, az Osiris – akkor még
Századvégnek hívták – embereivel, s kérdezték tőlem, nincs-e valami új
könyvem. S mert éppen volt, azt mondták, hogy ők azt kiadják, s kiadják az
összes régi művemet, és kiadják az összes új művemet, szerződjek hozzájuk.
Egy darabig nyilván rám fizettek, de egy idő után már nyilván nem.
- Mert
megint sikeres lettél. De vajon mitől? A kiadótól?
- Nem
tudom. De az biztos, hogy ha az ember könyveit nem adják ki és nem
terjesztik, elenyészik a dolog. Kell, hogy a közönség hozzáférjen a
könyveidhez.
- A
számítógépes világhálón a munkásságod jelentős része hozzáférhető,
elolvasható. De még az is kiderül innen, hogy egy-egy könyved megjelenését
legalább fél tucatnyi ismertetés követi a magyar sajtóban. Vagyis mintha
általában szeretnének téged. Nem ez számít?
- Nem. Nem
ezen múlik, hogy valaki divatba jön, vagy kimegy belőle. Ez teljesen
természetes. Ha végiggondolnád az igazi nagy klasszikusokat, Arany Jánost,
József Attilát, másokat, ők is hol divatban voltak, hol nem.
- Te is
élő klasszikusnak számítasz már…
- Na!
- A
Mese.lap.hu internetes oldalon az egyetlen mai magyar író vagy, aki külön
kategóriaként, kiemelve szerepelsz. Ez is azt mutatja, hogy általában
szeretnek, nincsenek ellenségeid…
- Nem
tudom, hogy vannak-e.
- Ezt
azért szokta tudni az ember. Tapasztalja…
- Én nem
bántottam senkit se, s azt se látom, hogy engem meg akarna fúrni valaki –
mi a fenéért tenné?! Nézd, én pontosan tudom a könyveim példányszáma
alapján, hogy mennyire vagyok divatban. Nem nagyon. Nehogy azt képzeld!
Beszéltem én már valóban felkapott íróval, aki ámulva néz rám, amikor
elmondom, hány példányban jelennek meg a könyveim. “Ilyen kevésben?” Ilyen
kevésben, természetesen. Pár ezer talán elfogy, de tízezrekről szó sincs.
Az viszont sokat számít, hogy némelyik könyvem már negyven éve él. Ez azért
már szép, nem? S ezalatt azért már el-elfogy egy tisztességesebb mennyiség.
- Ennyi
siker elég a tisztes megélhetéshez?
- Most
már? Természetesen. Amikor szabadúszó lettem, halálpontosan kiderült, hogy
egy éves forgásokban élt az ember. Ha egy évet nem dolgozott, a következő
évben járta az éhkoppot. Most már viszont negyven év múltán is bejöhet,
amit akkor csináltál, az újrakiadások révén. Mint mondtam neked, ez nem
olyan sok. Van olyan könyvem, amelyik a másfél százat éri el egy évben,
van, amelyik az ezret, van, amelyik valamennyivel többet is. Nem kell
félnem az éhenhalástól. Meg hát nyugdíjas is vagyok.
-
Mindenesetre, ha egy magadfajta menő író is csak tisztességesen, de nem
gazdagon élhet meg a könyveiből, igen sanyarú lehet ma a magyar írók sorsa.
- Ez
biztos, hogy így van. Ma kezdő írónak lenni őrült nehéz lehet. Ahogy
beszámolnak a gyerekek arról, hogy a könyvükért mennyi pénzt kaptak,
nevezetesen semennyit… De nem csak a kezdő íróknak nehéz, hanem olyanoknak
is, aki mögött már jelentős életmű áll. Az ő könyvüket sem adják ki, vagy
ha kiadják, az érte kapott pénzből nem lehet normálisan megélni. Nekem
őrült szerencsém ez az Osiris kiadó, az, hogy folyamatosan a piacon tartják
könyveimet.
A világról
- Ha összeveted ezt a mai világot, mondjuk, a húsz évvel ezelőttivel,
milyen érzés, milyen gondolat támad benned?
- Hogy
mennyivel fiatalabb voltam.
- Ez a
legfontosabb…
- Hát,
ugye, az ember az öregségben összeszedett sérüléseivel egészen másképpen
látja a világot.
- Húsz
évvel ezelőtt a kádári puha diktatúrában éltünk, ma demokráciában…
- Ez
természetesen óriási nagy felszabadultságot jelent. Kiszabadultál egy olyan
szorításból, amit hiába mesélsz a mai ifjaknak, nem is értik, miről van
szó. Sőt, úgy látom, hogy akik átélték, azok is úgy érzik, hogy nekik akkor
valamiért jobb volt. Én tudom, hogy ez a mostani kapitalizmus rettenetes,
csupa rosszat tudok mondani rá, ráadásul nekünk a vadabb fajtája jutott. És
az ember azt is tudja, hogy a társadalmi rendszerek akkor működhetnek jól,
ha gazdag országban alkalmazzák őket. Gazdag országban egész más a
kapitalizmus, mint egy szegény országban. S most jobban látja az ember a
nyomorúságot is. Bizonyos részei ugyanekkorák voltak a szocializmusban is,
csak akkor el volt takarva, most meg látod.
- Mert
most nagyobb a kontraszt is.
- Ez is
igaz. De akkoriban a hajléktalan nem mert az aluljáróban aludni, mert azonnal
elfogták és bezárták közveszélyes munkakerülés miatt. Éppen ma jutott
eszembe, mert hogy szeretik emlegetni, hogy akkor mindenkinek volt munkája
– szóval hogyan nézett ki akkor, és hogyan néz ki mostanság egy tévéstáb.
Amikor először kérdezték tőlem, hogy csinálnának velem egy felvételt itt a
lakáson, jöhetnek-e, s én balga fejjel azt mondtam, igen, bevonultak ide
tizenketten, teljesen átrendezték a lakást, s mikor elmentek, mint egy
tatárjárás, úgy nézett ki utánuk minden. Akkor eldöntöttem, hogy ide többé
tévéstáb be nem teszi a lábát. S ez így is volt, egészen a legutóbbi
időkig, amikor a Duna Tv akart valamit felvenni, s mondták, hogy nagyon
fontos lenne itt a lakásban. Mondtam, hogy márpedig ide egy hadsereget nem
fogok beengedni! Hogy-hogy hadsereget? Hárman leszünk! Hárman? Hárman.
Ebből látszik, hogy meg lehet ezt oldani három emberrel is, sőt kettővel
is. És így van ez más területeken is.
- Nem
tenne mégis jót ennek az országnak, ha az arra érdemesülő szellemi
embereknek – például az igazán kiváló íróknak – nem a mindennapi megélhetés
gondjaival kellene küszködniük? Mielőtt veled belefogtunk volna a
beszélgetésbe, feleségeddel, Vathy Zsuzsával váltottam néhány szót. Ő
szintén író, s lám, ugyancsak kénytelen azon járatni a fejét, kinél kellene
lobbiznia, hogy valamelyik alapítványtól pénzhez juthasson következő könyve
kiadásához.
-
Tudomásul kell vennünk, hogy ez piacgazdaság. A gazdag emberek vagy
megértik, hogy fontos a kultúra és akkor kialakul egy mecenatúra, vagy nem,
s akkor lenne igazán nagy a baj. Mondhat bárki bármit erről a Prima
Primissima-díjról, de az már nagyon szép dolog, hogy itt gazdag emberek
kijelentették, hajlandók ennyi pénzt áldozni a művészetre és hasonlókra.
-
Mellesleg ez a díj is azt bizonyítja, hogy éppen divatba jöttél, hiszen te
is megkaptad.
- Ezért is
beszélek róla. Tehát a gazdag emberek érzik, hogy támogatni kell a
művészetet, de e mellett állami támogatásra is szükség van. Csakhogy ezeket
a pénzeket soha nem lehet igazságosan elosztani, mert mindig lesznek, akik
éppen igazságtalannak érzik.
- Főleg
mert nem a nép, nem a civil társadalom, hanem a hatalom jelöli ki az
osztogatókat.
- Meg
akárki választja is őket, valamelyik irányban biztosan elfogultak. De már
maga az szép, ha ilyen támogatás létezik.
- S ez
még csak a megjelenés, a kiadás. Márpedig igazából azt dönti el a sikert,
mennyit költenek reklámra. Reklám nélkül ma már talán semmit nem lehet
eladni. Nem?
- Úgy van!
Ha nem volnának gyerekkönyveim, nem tudom, hol állnék. Mert ha csak a
felnőttkönyveimből kellene megélnem, az nem menne. Nyugodtan mondhatom,
hogy ebből a szempontból épp olyan helyzetben vagyok, mint mások. Csak a
gyerekkönyveket megveszik még, és ez segít.
-
Milyen napi kis örömök vagy bosszúságok szoktak érni e mostani világban?
- Azt,
hogy mit jelent ma a szabadság, azzal tudnám illusztrálni, hogy valamit
kerestem a szekrényben, és kezembe akadt az apám háború előtti útlevele. Ez
még szocializmusban történt, amikor meglehetősen nehéz volt útlevélhez
jutni. Apámé 1924-ből származott. Néztem a formáját, néztem a pecséteket,
meg hogy hova utazott az öreg. És sehova. Mondom neki, meg vagy őrülve,
miért nem mentél, rá van írva, hogy az egész világra érvényes. Azt mondja
rá: “Fiam, ki gondolta, hogy aztán majd nem lehet? Ott volt a lehetőség!”
Tudd meg, hogy a lehetőség maga a szabadság. Ma már utazgathatnék az egész
világban, ha akarnék – az már más kérdés, hogy nem akarok, mert öreg
vagyok. De ifjú koromban másképp volt. Akkor kértem útlevelet a Német
Szövetségi Köztársaságba, de beintett a magyar hatóság. Erre különféle
pártfogó embereket kerestem, lépjenek fel az érdekemben, s akkor sikerült
végre megkapnom az útlevelet. Elmentem a Német Szövetségi Köztársaság
budapesti nagykövetségére vízumot kérni, és nem adtak. Tehát a magyarok
először nem engedtek ki, aztán a németek nem engedtek be. Így ment a dolog.
Ez, mondjuk, ma már másképp van.
-
Bosszúság?
- Ebben a
világban mindenki be akar csapni, az hétszentség. Nagyon bosszantó, hogy
állandóan gyanakodnod kell, s így megbántasz olyan embereket is, akik éppen
nem akarnak becsapni. De nagyon kevesen vannak ilyenek. Sikk lett a másik
átverése.
- Hol,
kik próbálnak becsapni téged?
-
Mindenütt. Kimész például a vásárcsarnokba és veszel valamit. Itthon
kibontod, és sűrű káromkodások közepette jössz rá, hogy olyan árut sóztak a
nyakadba, amelyet rég ki kellett volna vágni.
- El
szoktál gondolkodni azon, hogyan lehetne megváltoztatni ezt a világot? Vagy
egyáltalán: meg akarnád-e változtatni?
- Én már
nem akarok megváltoztatni semmit. Nagyon a végén járok a dolognak. Nem is
értek már egy csomó dolgot ebből a világból. Azt se tudom, hogy jó vége
lesz, vagy rossz vége. Nyilvánvaló, hogy minden új technikai eszközben
benne van a jónak is, meg a rossznak is a lehetősége, ahogy ez mindig is
így volt, mióta világ a világ. De a mi generációnknak nagyon gyors volt ez
a civilizációs változás. Amikor én iskolába jártam, még láttam palatáblát
meg palavesszőt. Mára pedig a kompjuternél kötöttünk ki.
- Te is
számítógépen dolgozol?
- Azon,
persze… S közben még ott volt a töltőtoll, aztán a mechanikus írógép, aztán
jött a számítógép, aztán a még újabb számítógép. Egyfelől gyökeresen
megváltozott a technikai világ, aztán jött a fogamzásgátló, s ez gyökeresen
megváltoztatta az erkölcsi világot is. A nem kívánt gyermekáldástól való
félelem megszűnt visszatartó erő lenni. De nemcsak a szexualitás terén és a
családi élet tekintetében változott meg sok minden, hanem a munka terén is.
Egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy a régi iparosoknak, akiket
ismertünk, szinte a kezükben volt a tisztesség. Ha akarta, sem tudta volna
rosszul megcsinálni, amit rábíztál, mert a keze tiltakozott volna ellene.
Akkor is voltak, persze, kontárok… És az is lehet, hogy ezek csak olyan
öreges gondolatok. “Bezzeg a régi világban!” – mondjuk, s azt hisszük, hogy
a világ állandóan romlik, pedig valószínőleg a világ nagyjából mindig
ugyanabban az állapotban van. Egy csapat dolgozik az építésén, egy csapat
dolgozik a rongálásán, s előfordulnak olyan korok, amikor az egyik
csapatban többen vannak, mint a másikban, s az nagyon megérződik. Most, azt
hiszem, több van a rongálóból. De majd ha rendeződik ez a keresztény-iszlám
konfliktus, hátha rendeződik a világ.
-
Mondtad, hogy sok mindent nem értesz ebből a világból. Nem is akarod
érteni?
- Bizonyos
dolgokat már nem akarok követni. Amikor bizonyos televíziókról beszélnek és
bizonyos televíziós műsorokról, azokból én egyet sem láttam. Pedig ez a mai
korhoz tartozik. A mai kor átéléséhez. De ami talán még nagyobb szégyen,
hogy az irodalmi világ sikerei sem érdekelnek, és egyáltalán nincs bennem
késztetés arra, hogy például Harry Pottert olvassak.
- És
vágyakozás sincs benned az efféle zajos sikerre?
- Biztos,
hogy az ember nagyon örülne, ha nagy sikere lenne. De nekem pont elég, ami
van. Amikor megkérdezték tőlem, hogyan szeretnék élni, mindig azt feleltem,
úgy, hogy mindig éppen annyi pénzem legyen, amennyire szükségem van. Egy
vassal se legyen több, mert az, ugye, mindig gondot okoz, és kevesebb se
legyen, mert az még nagyobb gondot okoz. Ha annyi megvan, amennyit éppen
megkíván, és természetesen nem akar bivalytejben fürdeni a kacsalábon forgó
kastélyában, csak normális életet akar élni, akkor ez meg is valósítható.
http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=46163
|
Varga Domokos György
|
2006. január 23.
19:42
|
|
A
„príma” meseíró – körutazás Lázár Ervinnel (II. rész)
Beszélgetés az írásról, a sikerrről, a világról, a
kilátásokról és a politikáról
|
|
|
|
A kilátásokról
- Az
az éned megvan még, amely egykoron a nyakkendőket nyesegette? Bárki jött
hozzád, levágtál egy darabot a nyakkendőjéből, s kitűzted a többi mellé a
falra.
- Régen
tele voltam életkedvvel meg nagy baráti körrel, amíg szerkesztőségben
dolgoztam, muszáj volt egy bizonyos társaságban forognom, amikor
szabadúszó lettem, akkor is volt egy baráti köröm, amellyel többé-kevésbé
rendszeresen találkoztunk. Meg akkor még úgy volt – s ez nem annyira
kor-, mint életkorfüggő –, hogy bármikor beállíthattál a barátaid
lakására. Ma már ilyen nincs. Ma hosszasan kell előtte egyeztetni, hogy
otthon lesztek-e, s ha otthon lesztek, elmehetünk-e csütörtök este, s ha
igen, akkor hány órára menjünk… Nem, ilyen nem volt, hanem ha arra
jártál, felrontottál hozzá, és fordítva, hozzád is felment, aki akart. De
az életkorral más életforma jár. Ilyen öreges. Amikor már az okoz igazi
örömet, ha éppen nincs semmi bajod. Akkor már hálát adsz a Jóistennek,
hogy nem gyötört egész nap szívgörcs, nem fájt ezed vagy azod, nem
látogatott meg a köszvény. Természetesen most is vannak baráti
összejövetelek, mindhárom gyerekem sikerének örülök, a gyerekekkel való
találkozásnak, és a veled való találkozás is örömet jelent…
-
Miről tudhat írni az, akire így rátelepszik az öregség?
-
Kaptam, ugye, ezt a feladatot, hogy az alsórácegresi gyerekkorom
történeteit leírjam. Őrült lassan készült a dolog, és tulajdonképpen most
sincs kész, de arra gondoltam, hogy már nem kellene annyit foglalkozni
vele, valami újba kellene belekezdenem. Szóval elpiszmogtam a feladattal.
Egyre kevesebbet írok, másfelől mesét egyáltalán nem írok. Amikor a te
könyvedről, a Cin-Cinről beszéltünk, mondtam neked, hogy biztos van a
környezetedben kisgyerek, mert ez látszik rajta. Nekem nagyon fontos
volt, hogy a gyerekek ott voltak körülöttem. Nem mindenkinek fontos ez,
hisz’ számtalan olyan kiváló gyerekkönyv-író volt, akinek egyáltalán nem
volt gyereke. Csak nekem volt szükségem arra, hogy inspiráljon. A gyerek
mindig optimizmust, derűt hoz az ember életébe, akár észreveszed, akár
nem. És hát derűre és optimizmusra van szükség ahhoz, hogy az ember
írjon, és főleg ahhoz, hogy mesét írjon. Ezek nélkül, no meg humorérzék
nélkül, nem megy.
- Más
kisgyerekek pátyolgatása…?
- Nem,
ez nem megy! Ez éppen olyan, mint a nevelés. Sokan úgy képzelik, hogy a
nevelés abból áll, hogy akkor négy óra tízkor odahívom a gyereket és
elmondom neki, hogy kisfiam, ezt így és így kellene, s ez tart négy óra
ötvenig, s akkor elbocsátom. Hát nem. Az együttlét, az együttélés a
nevelés. Ugyanígy a mesére való inspiráció is ez az együttlét, az a
mozzanat, amelyről abban a pillanatban még nem is sejted, mit fog
elindítani benned. Kaptam én már nagy füzetet azzal, hogy kedves író úr,
küldöm gyerekem mondásait, mert ön egyszer azt nyilatkozta, hogy a
gyereke mondásai inspirálják önt, s úgy gondolom, hogy ezeket a
mondásokat ön fel tudja használni. Mondtam neki, hogy nagyon kedves,
nagyon aranyos, és fogalma sem volt, hogy én azokból az ég adta világon
semmit sem tudok hasznosítani, mert ahhoz még valami plusz is kellene.
-
Unokák jelenléte megfelelne?
- Ilyet
ne is kérdezz! Fel vannak háborodva a gyerekek, ha beleavatkozok a belső
életükbe.
-
Csak a te jövőd miatt kérdezem.
- Az én
jövőm az más. Az ilyen nagy perspektívákkal nem kecsegtet. Persze azért
még szeretnék dolgozni. Meg próbálkozom is ezzel-azzal.
-
Mivel?
- Nem
szoktam elmondani, de azt mindig el szoktam mondani, miért nem. Mert
Gárdos Péter egyszer elolvasta egy novellámat az egyik folyóiratban,
aztán eljött hozzám, s megkérdezte, ilyen novellák vannak-e még. A
Csillagmajor című könyvem akkor majdnem kész volt, s mondtam neki, hogy
itt van. Hogy akkor ő azt elolvasná. Hol olvasnád el? Azt mondja, hát
itt. Menj át a másik szobába és ott olvasd el. És akkor fél óra múlva
kijött, hogy elolvasta. Mondom, amit én tíz év alatt írtam?! Igen, azt
mondja, mert ő gyorsolvasó. De, kérdi, nem akarsz még írni valamit hozzá?
Mondom, akarok, de nem mondom meg, hogy mit, mert akkor nem fogom
megírni. Ugyan már, ez hülyeség, csak mondjad el! És elmondtam neki, és azóta
sem írtam meg.
A politikáról
- Mi
vonz, mi taszít a mai politikában?
-
Taszítani ugyanaz taszít, mint mindenki mást. Nem tetszik ez az ádáz
torzsalkodás, viaskodás. Semmit nem tesz egyik párt sem az országért.
Mindegyiknek valami más célja van. Legfeljebb kiválaszthatod magadnak a
szimpátia alapján azt, amelyikhez jobban vonzódsz. De ennek nincs semmi
jelentősége.
- Ha
az ember nem akar rálépni erre az útra.
- Erre a
damaszkuszi útra, ahogy Esterházy Péter mondta. Csakhogy nem jól mondta,
mert a damaszkuszi útra Saul lépett, és Pállá változott, ámde mit
választott? Az üldözött pozícióját a kedvezményezett helyett. Most
azonban a kedvezményezett újra a kedvezményezett pozícióját választotta,
az üldözött meg maradt, ahol volt. Ez nagy különbség! És az ember az
ilyen gyors és velejéig ható átváltozásokban nem hisz.
- Ha
lehet, ma jobban félnek az emberek a szókimondástól, mint régebben.
- Hát
persze. Mert ez mai szabadság főleg a pénz szabadsága. Akinek pénze van,
ma az tud igazán szabad lenni. Meg főleg azok félnek, akik még a múlt
rendszerben szerezték első tapasztalataikat.
-
Beszélgetésünk során olykor te is nagyon óvatosan fogalmaztál. Hogyan fér
össze a demokrácia és a félelem?
- Vannak
azért, akik mernek nyíltan beszélni. De egyfelől van az emberben egyfajta
bizonytalanság. Meghallgatod a politikával kapcsolatos szövegeket, s azt
tapasztalod, hogy ugyanarról a dologról tökéletesen ellentétes adatokat
mondanak s egyszer csak elbizonytalanodsz. Hol az igazság? Nyilván van
valahol szegény, de valójában fogalmad sincs róla, s csakis a megérzéseid
és a pártszimpátia alapján döntöd el, melyiknek hiszel. Ez az egyik. A
másik meg: nyilván, aki elég sokszor megégette a körmét azért, mert
valamit kimondott, az többé nem akar belekeveredni semmibe.
- De hátha
akkor lenne jobb, ha mindenki bele akarna keveredni.
- Nekem
az a véleményem, hogy azon a helyen, ahová az embert tette a sors,
mindent tegyen meg legjobb tudása szerint, s akkor az már úgy nagyon
rendben van. S ne akarjon jobban beleavatkozni, mint amennyi rá jut.
-
Tehát hogy valamelyik “törzs” mellett nyíltan hitet tegyél, az nem a
dolgod.
- Az
nem. Mert az nem használna annak, amit csinálok. Nem beszélve arról, hogy
a politika teljesen más logika szerint működik, mint egy normális ember
életében a dolgok.
-
Amikor te mesét írsz, mindenkit szeretsz.
- Dehogy
szeretek mindenkit. Miért kéne? Ez a szeretet szó is olyan, mint a
szabadság. Inkább nem kell kimondani, mert már nagyon el lett koptatva.
Mindenkit szeretni nem lehet, sőt! Gyanús.
- Ez
kicsit meglep. Mert amikor mesét ír az ember, a boszorkánynak is megvan a
maga fontos feladata, amit ha jól lát el, őt is lehet szeretni. Ilyen
értelemben gondolom, hogy a mese világát értelemszerűen teljesen más
érzésvilág hatja át, mint a politikáét.
- Hát az
teljesen biztos, hogy más érzésvilág hatja át. Közvetlen köze nincs az
egyiknek a másikhoz, bár a politikáról is lehet mesét írni. Amikor az
ember ír, óhatatlanul benne van a politika. Hogy mást ne mondjak, amikor
a nyulat behívják nyúlfutást oktató tanfolyamra, és nagy kövér urak
magyarázzák neki, hogy is kell egy nyúlnak futnia, akkor azért ebben
benne volt kép arról a múlt világról, ahol hozzáértetlen emberek oktattak
olyasmiről, amihez az oktatottak sokkal jobban értettek.
-
Valami hasonlót írni erről a világról, nem csábít?
- Még
ezer dologról lehetne írni, ami az embert irritálja. Persze, lehet a
politikával foglalkozni, én is azt hittem, amikor a rendszerváltozás
megtörtént, hogy most itt az ideje, hogy a magam eszközeivel részt vegyek
benne. Aztán nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy szó se lehet róla,
mert én ehhez nem értek, itt egyik pillanatról a másikra olyan változások
történnek, amik bennem nem történnek meg. Mert nem úgy működik bennem a
világ.
-
Nagyon rébuszokban beszélsz…
- Ugye,
én alapítója voltam a Magyar Fórum című lapnak. Ott dolgoztam, amíg a
Magyar Demokrata Fórum lapja volt. Amikor levették róla, hogy Magyar
Demokrata Fórum, akkor én is eltávoztam.
-
Vagyis amikortól Csurka Istváné lett a lap.
- Igen.
S akkoriban viszonylag közelről láttam, mi megy a politikában. És
számomra rögtön kiderült, hogy ez nekem követhetetlen és elfogadhatatlan.
Nem tudok benne részt venni, ám azt sem tudom, hogy egyes politikusok
éles pálfordulásai esetleg nem hasznosak-e mégis a többség számára. Tehát
neki meg kellett tennie, mert… Lehet, hogy meg kellett, én ezt nem tudom,
csak azt tudom biztosan, hogy én nem tudnám megtenni, ezért minél
távolabb szeretnék lenni az egésztől.
|
http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=46164
|
