A
választások előtt nem sokkal Lázár Tibor barátom kezembe nyomott egy
kéziratot. Én Most Itt Vagyok – ez a címe. „A kecskés Miklós”, azaz egy
kecskepásztor elmélkedése az életről, a világról. Rögtön megfogott.
Csakhogy a választás őrületében kit érdekelnek az efféle tűnődések? Majd
utána foglalkozom a témával, gondoltam. És most, ebben a
Gyurcsány-őrületben, remélt távozása küszöbén (amikor már a bűnbakfejek
hullása is megkezdődött), vajon érdekelhet bárkit is az efféle – egyszerre
emelkedett és elmélyült – gondolkodás? Nos, úgy vélem, nem csak én vagyok
vevő rá. Nem csak én gondolom, hogy a pillanat tisztánlátását inkább
segíti, mintsem homályosítaná, ha egy kicsit messzebbről fürkésszük
önmagunkat…
Bénye,
ahol a kecskepásztor, becsületes nevén Polczer Miklós él, közel esik
Kávához, ahol meg a barátom lakik; s mindkét település mintegy
harminc-negyven kilométerre esik Budapesttől, dél-keleti irányban. Ha úgy
tetszik, közel, hisz’ autóval hovatovább egy óra; ha meg úgy tetszik,
nagyon távol, hisz’ csakugyan egy egészen más világ. Dimbes-dombos,
erdős-bokros tájék, szépen művelt szántóföldekkel tarkítva-gazdagítva –
olyasféle vidék ez, amely nyugalmával, sugárzó harmóniájával szinte csábít
a világ dolgain való tűnődésre.
Már
akit.
Ahányan
vannak – főleg fiatalok –, akik legszívesebben forgatagos városokba
költöznének e „süket” csönd és „idegesítő” nyugalom elől! Akiknek nem a
rohanó időt megállító, elmélyült szemlélődés a leghőbb vágyuk,
hanem éppen az időt gyorsan múlató „szórakozás”, „kikapcsolódás”,
diszkózás, effélék. Már csak azért is, mert ugyan, mit lehet még elmélkedni
ezen a világon? Ma akkor vagy valaki, ha pénzed van, akkor érezheted
sikeresnek magad, ha kedvedre fogyaszthatod a fogyasztói világ káprázatosan
gazdag és változékony kínálatát, erre pedig akkor van esélyed, ha egyedül
azon tépelődsz, hogyan tehetnél szert minél több piacképes tudásra,
praktikus ismeretre, pénzszerző trükkre, s hogyan tudnád tenmagadat,
megszerzett tudásodat minél magasabb árfolyamon, minél nagyobb haszonnal
értékesíteni az elszabadult világverseny öldöklő piacán.
No de
mert csakugyan ilyenek vagyunk, ezért van egyre nagyobb szükségünk –
mondhatnám: létszükségletünk – azokra az elmélkedésekre, amelyek mélyen a
mindennapi valóságunkban gyökereznek, ám messze-messze kiemelkednek belőle,
messze-messze túl látnak rajta. Onnan, a magasabb szférákból visszatekintve
van csak – akármily szerény – esélyünk arra, hogy idejében üstökön ragadjuk
magunkat, s erélyesen magunkra ripakodjunk: Állj meg, ember, ha jót akarsz!
„A
kecskés Miklós” olyan nagyon azért nem hisz a világ önkéntes, megértő,
belátó, azaz okos és bölcs megváltoztatásában. Nem annyira a emberiségnek,
mint inkább csak gyermekeinek írta, foglalta össze világról szóló
elmélkedéseit. De mikor telefonon arra buzdítottam, a gondola segítségével ossza meg
másokkal is felfedezéseit, hiszen ilyesfélékről tűnődni igencsak időszerű,
ráfér az egész magyarságra, a világra – akkor hamar kötélnek állt.
Elmélkedésében
leszögezi, hogy ő semmi újat nem talált ki. Legfeljebb mások felfedezését,
tudását fogalmazta-rendezte újra a saját lelke, a saját megérzései szerint.
Munkájának éppen ez a szerénység, ez az egészséges alázat az egyik
legrokonszenvesebb vonása: nem azért tesz kirándulásokat magasabb
szférákba, hogy mint messziről jött ember, azt mondjon, amit akar; hogy
hangzatos sületlenségekkel „igazolja” ezoterikus jártasságát,
„bennfentességét”. Minden szavát mérlegre teszi, minden szavát megfontolja.
Jó matematikusokra, fizikusokra jellemző szigorú pontossággal,
következetességgel ragadja meg nem csak az adatokkal, statisztikákkal
alátámaszthatókat, de a láthatatlant és megragadhatatlant is. Azt persze
nem tudhatjuk, hogy a hit s a személyes élmények ellenőrizhetetlen
dimenzióiban objektíve igazat mond-e; azt viszont éppen szikár – minden
nagyzolást, szenzációhajhászást kerülő – szavaiból derül ki nagyon hamar,
hogy mindig azt mondja, amit vagy igaznak tud, vagy igaznak érez.
Mielőtt
elmélkedéseit a gondola olvasói elé tártam volna, biztos, ami biztos,
szemébe akartam nézni. Meg akartam győződni arról, hogy személyes
találkozásunk során is egy ugyanolyan egyenes, mindenféle hókusz-pókusz
nélküli ember fog-e velem szemben állni, mint amilyen írásai nyomán jelent
meg lelki szemeim előtt. No meg persze arra is kíváncsi voltam, hogyan fér
meg egy testben, egy lélekben a magasröptű bölcselkedő és a földhözragadt
kecskepásztor.
Nos, ez
is „A kecskés Miklós” vonzó varázsához tartozik: midőn meglátogattuk őt
(Lázár Tibor barátommal – ki nem csak engem elkalauzolni tartott velem, de
őt lefényképezni is), nem kecskebőr dudával vagy báránybőr bundában
fogadott bennünket, hanem farmernadrágban s rövid ujjú ingben. Zömök, erős
testalkata Diogenészt juttatta eszembe (nem mintha az ókori bölcselkedővel
akár egyszer is találkoztam volna, de legkülönfélébb ábrázolásai nyomán
ilyen kép ülepedett meg bennem). Mélyen ülő szeme, szakállas-bozontos arca
első pillantásra azonban már inkább egy kecskepásztort, sőt, egy vadembert
mutatott meg, semmint egy kifinomult lelkű, fennkölt filoszt. S ahogy kapva
kapott a felesége ajánlatán, hogy hozna neki egy kávét (merthogy mi,
barátommal, éppen túl voltunk rajta), az is egyértelműen azt mutatta, hogy
vendéglátóm egyáltalán nincs híján a gyarló emberi vágyakozásoknak – ám
minden óvó szavának ettől csak nagyobb hitele lett előttem.
Amikor
aztán beszélgetni kezdtünk, s cicomáktól mentes, lényegre törő gondolatai
fonalát végigkövethettem, közben pedig arcát, tekintetét is szabadon
fürkészhettem, ekkor vált bizonyossá számomra, hogy tényleg egy nagy
tudású, bölcs ember ül velem szemben. Olyan, akinek éppenséggel jól esik,
ha meghallgatom, de esze ágában sincs rám tukmálni egyetlen felfedezését
sem. Nem azért lát, hogy megváltoztassa a világot, de ha már megadatott
számára a látás, ha kérdik, elmondja.
Egészen
addig érteni vélem, ameddig a világ nagy dolgairól, az emberről és az
emberiségről, nem túl derűs kilátásainkról beszélgetünk. Akármennyire
nyomasztó is helyenként a téma - a könyörtelen, vészjósló adatokkal -,
határozottan élvezzük az októberi nap fényét és melegét: ahogy megtalál
bennünket itt egy kis asztal körül, tornácos ház tövében, a falu távoli
zugában, fölénk magasodó fák lombjai alatt. Már csak ilyen – ilyen kettős
lelkű – az ember. No meg olyan, hogy sajnálkozik, ha nem szabadon látja
legelészni, szaladgálni a kecskéket, hanem kerítés mögött. „A kecske, az
olyan ám – magyarázza házigazdánk –, hogy az egyik pillanatban ezen a
hegyen van, a másik pillanatban a szemköztin, és ma már nem tudom utolérni
őket”. Átnyalábol egy jó adag kukoricaszárat, s áthajítja a kerítés fölött.
Aztán a végeláthatatlan telek túloldalára kerülünk, hogy megnézzük a
frissen elkészült kukoricakályhát. Útközben jókora libasereg támad ránk az
erdőből, házigazdánk elkapja a legharciasabbat s a hóna alá vágja, amíg mi
a kályhaépítő műhelybe szabadulunk. Itt megmutatja a saját maga tervezte és
saját kezűleg legyártott szerkezetet, hogyan adagolja önműködően a
kukoricaszemeket, hogyan szabályozza önmagát, szóval itt már kezdek nem
mindent érteni. Aztán amikor további, megvalósítandó elképzeléseiről beszél,
bomlási anyagokkal fűtő, nagy hatásfokú berendezésről, s papírt, ceruzát
ragad, számokat ír egymás alá – végképp elveszítem a fonalat. Annál kevésbé
a meggyőződésem: ez az ember tud valamit.
*
-
Elmélkedését úgy írta alá, hogy „A kecskés Miklós”…
- Mert
engem így ismernek ezen a tájékon.
-
Hány kecskéje van?
- Most éppen
húsz-huszonkettő. Eddig negyven-ötvenet tartottam, s abból éltünk, hogy a
tejből sajtot készítettünk és a feleségem a piacon árulta. De mivel nem is
tudunk és nem is akarunk megfelelni az európai uniós elvárásoknak, nem
tudunk és nem is fogunk egy külön tejüzemet létesíteni azért, hogy
csináljunk két kiló sajtot, ezért ezt most abbahagyjuk.
-
Miből fognak élni?
- Elég
sok mindenhez értek. Most éppen azt találtam ki, hogy kályhákat és
kazánokat fogok gyártani. De csak egy évig, amíg el nem megyek nyugdíjba.
Utána ha valakinek – úgy értem, családtagnak vagy barátnak – kell ez a
vállalkozás, átadom neki, ha nem kell, ennyi volt a története.
-
Kecske és elmélkedés hogyan függnek össze egymással? Mert, gondolom, ezért
is írta alá az elmélkedéseit úgy, ahogy.
-
Valóban. A kecskék miatt jöttem le ide lakni Pestről, immáron tizenkét éve.
-
Előtte mivel foglalkozott?
- A
Budapesti Műszaki Egyetemen dolgoztam mint mechanikus. A kísérleti
szilárdság analízis egy speciális szakágában szereztem szakértői
igazolványt. Ha egy gép eleme gyakran tört el ugyanott, a szóban forgó
speciális módszerrel elemezni kellett a gépalkatrészben keletkező
feszültségeket, miért épp ott tört el, s mivel lehetne a további töréseket
megelőzni.
-
Tehát a kecskék miatt jött…
- Ezt a
telket nekik vettem.
-
Pesten már voltak kecskéi?
-
Tizennégy. Azért kellett elhoznom őket, mert a környezetemben lévő emberek
nagyon rosszul tűrték.
- A
szagukat?
- Meg
engem.
-
Önt miért?
- Kevés
volt a hely. S ezért – hogy is mondjam? -, kicsit szétfolytam.
-
Már hogy a kecskék ide-oda szaladgáltak?
- Igen.
Megtették azt is, hogy a tetőteraszon keresztül átmentek a szomszéd
kertjébe. Mert ott elég egymás hegyén-hátán vannak a házak… Vagy a
tetőteraszról bámulgattak az utcára… Szóval elég furcsa helyzet volt, nem
illett oda.
-
Pest melyik részéről van szó?
-
Lőrincről.
-
Tehát egy szép napon onnan ideköltözött velük.
-
Először csak úgy volt, hogy lehozom őket, naponta lejövök hozzájuk, ellátom
őket, aztán haza megyek.
-
Bénye milyen messze van onnan?
-
Harminckét kilométer volt háztól házig. Nem egy borzalmas távolság. Eleinte
naponta jöttem-mentem, aztán kétnaponként, aztán a feleségem lejött hozzám
egy héten egyszer, majd azt mondta, ez nem állapot, és ő is ideköltözik…
Így kerültünk ide a kecskék miatt. És a kecskepásztorkodás egy olyan
életforma, ami nagyon különleges, nagyon érdekes és nagyon szép. Alkalmat
ad az elmélkedésre, meg a normális emberi életre, ellentétben a várossal.
Nagyon sokan irigylik tőlem ezt az életformát, de senki nem meri utánam
csinálni. Minden városlakóban megvan a vágy, hogy így éljen, csak nem meri
utánunk csinálni. Igaza van egyébként, mert ez valóban kényelmetlenebb, s
nem olyan elegáns… Szóval, van arra, fönn egy nagy diófa, az alatt
üldögéltem én két éven keresztül egy ilyen gyorsan gyártott széken, ölemben
a kutyámmal, és nem csináltam semmit, csak töprengtem az élet dolgain.
-
Elmélkedéséből tudom, hogy a töprengésen kívül egy különös élménye is
segített másképp látnia a világot. Amikor 1994-ben a beteg kecskéjét
magához szorította és meggyógyította…
- Akkor
jöttem rá – pontosabban: éreztem rá, hiszen itt nem olyan ismeretekről van
szó, amit az ember tud, hanem olyanokról, amit az ember érez –, tehát hogy
a látható dolgokon túl is van egy valóság. Én soha nem voltam vallásos, nem
foglalkoztam ilyen nem e világi dolgokkal, s nagyon meglepett, nagyon nagy
hatással volt rám...
- Elmélkedését
a gyermekeinek, utódainak írta. Mi végett?
- Hogy
ha majd ezek a dolgok vagy ehhez hasonlóak bekövetkeznek, elő tudják majd
venni, s meg tudják nézni, mit gondoltam én akkor, amikor ez még csak
kezdődött.
-
Használati utasításokat is ad, hogyan kellene innentől fogva élni.
- Mert
most nagyon rossz irányba megy a világ. Magyarország különösen. Mert itt
volt egy nagyon jól működő paraszti életforma, s az emberek még tudták,
mit, hogyan kell csinálni. S ezt most kezdik elfelejteni. A falvak népe
beköltözött a városokba, más ember mondja meg neki, mit kell csinálnia, s
azt csinálja. És azt már nem tudja, hányadikán kell kukoricát vetni, vagy
hogyan ellik az anyadisznó. Most már állatorvost kell hívni a tehén
elléséhez. Régen ez nem volt így. Akkor egy parasztember ezt maga is el
tudta végezni. Minden faluban volt egy pék, és minden faluban volt egy
kovács, aki megpatkolta a lovat vagy meg tudta csinálni a kerítést. És most
már a kovács elment nyugdíjba, a pékség tönkrement, és most már az emberek Monorra
járnak autóval bevásárolni. Haza viszik az egy hónapra elegendő szlovák
műsajtot, német tésztát, s nincsenek magyar élelmiszerek. Mert amire
ráírják, hogy magyar, az is hamisítvány: elhozták Kínából, s itt valamelyik
volt téeszmajornak a területén átcsomagolják magyar csomagolóanyagba,
újracímkézik, és eladják mint kiváló magyar terméket. Drágábban, mint a
külföldit, mert mégiscsak egy kiváló magyar termék. Tehát ilyen
disznóságokból élnek az emberek, nem pedig abból, hogy becsületes,
tisztességes munkával megkeresik a kenyerüket.
-
Miért ne menne az ilyen ember Monorra bevásárolni, ha egyszer ez a jó neki?
- Nem
az a baj, hogy oda megy vásárolni, hanem az, hogy elfelejtette, hogyan kell
krumplit termeszteni. És ha majd egyszer eljön az az idő, amikor már nem
lesz elegendő üzemanyag, és nem Romániából, Bulgáriából, Marokkóból,
Spanyolországból, és ördög tudja, még honnan hozzák az élelmiszert ide
hozzánk, mert olyan drágán már nem tudjuk kifizetni, akkor majd nem fogunk
tudni magunknak termelni és nem fogjuk tudni megoldani a problémáinkat.
-
Ám egyelőre olyan a világpiac, amilyen. Hogyan lehetnék versenyképesek, ha
háztáji vagy kisipari termelésre rendezkednénk be?
- Nem
kell nekünk versenyezni! Versenyezzenek ők egymással. Legyen ez az ő
gondjuk. 2020-ra a mai értékekhez képest duplájára emelkedik az
energiaigény, ha így megy tovább. Nincs ennyi energia. Ezt kristálytisztán
lehet látni. Ezt mindenki tudja, aki ezzel foglalkozik. Nem lesz üzemanyag
arra, hogy a kamionok tízezrei rohangáljanak az utakon. És arra se, hogy
ennyi vacakot legyártsanak, megvegyék, aztán kidobják a szemétbe.
-
Tehát 2020-ban annak lesz esélye, aki most idejében felhagy az őrült
versengéssel, s készül az akkori korszakra?
- Amit
a különböző adatok, összefüggések alapján én és mások megállapítottunk, nem
biztos, hogy ugyanúgy bekövetkezik, hiszen egy háború vagy egy természeti
katasztrófa felülírhat mindent. És akkor arról, amit én leírtam,
kiderülhet, hogy még a legjobbik eset. Egy biztos: ezer nyoma van annak,
hogy ez a társadalmi-gazdasági rendszer válságban van. 2003-ban írtam arról
az Elmélkedésben, ami most Gyurcsány Ferenc „jóvoltából” bekövetkezett: a
hazugságáradatról. Kiáll az egyik párt politikusa, és dupla nyugdíjat,
ingyen utazást, habzsi-dabzsit ígér, a másik párt politikusa pedig ezt még
megfejeli ötven százalékkal. Kit fognak megválasztani? Aki nagyobbat
hazudott. Aztán ha megalakul a kormány, elkezdik csavargatni az emberek
fejét, hogy ezt ezért nem lehet megcsinálni, azt meg azért nem. A következő
választásra aztán ezt elfelejtik az emberek, s kezdődik minden elölről.
Mert nem lesz olyan ember, aki bevallja, hogy kevesebbet fogunk enni, nem
lesz fűtés, gyalog fogunk járni, vagy biciklin, vagy lóháton. És lovas
ekével fogjuk szántani a kis kertünket, hogy meglegyen az az ötven kiló
krumpli télire. Mert erre az emberre senki nem fog szavazni.
-
Noha neki van igaza?
- Noha
neki van igaza. Mert nem lesz energia.
-
De ön azt is mondja, hogy azért is úgy lesz, ahogy a mostani tendenciák már
mutatják, mert az emberek nem tudnak lemondani a kényelmükről.
-
Valóban nem tudnak. De igazuk is van. Miért mondanának le? Gondolja meg,
hogy egyszer csak azt mondanák a magyarok, hogy ennek a kecskésnek igaza
van, elfogy az energia, az autózás, a széndioxid-kibocsátás tönkre teszi a
környezetet, és így tovább. Ne csináljuk! És akkor mire mennek vele?
Kínában 1 milliárd 200 millió ember él. Indiában ugyanannyi. Összesen két
és fél milliárd ember él abban a térségben. És őnáluk a gazdasági növekedés
évente tíz százalék. Mert Kínában tíz és fél, Indiában kilenc és fél. Ehhez
energia kell. És ezt az energiát ők fel fogják használni. Mert ők abból
élnek, hogy mi megvesszük azt a sok lim-lomot. Amely valójában nem is csak
lim-lom. A kínaiak a lítium-ion bázisú akkumulátorok gyártásában elsők a
világon. Volt egy japán professzor, aki készített egy elektromos autót, egy
kiállításon bemutatta és a kínaiak nagyon érdeklődtek iránta, mert hogy ők
is csinálnak hasonlót, csak persze nem olyan szupert, mint a japánok. A
professzor megkérdezte, elmehetne-e hozzájuk megnézni, mit csinálnak. Hát
persze! Működjenek együtt. És akkor elment Kínába, és ott megmutatták neki
azt a várost, ahol azokat a szakembereket képzik, akik majd a városrésznyi
gyárakban gyártják a lítium-ion bázisú akkumulátorokat, amelyekkel ők már
szériában működtetnek városi taxikat kísérletképpen. Tehát nem arról van
szó, hogy ők mögöttünk kullognának, hanem számos tekintetben évtizedekkel
vannak előttünk. És ők fel fogják használni az energiát, mert ők a
környezet-szennyeződésre meg a felmelegedésre azt mondják, hogy ez a Nyugat
halandzsája, hogy konzerválja a jelenlegi helyzetet. Mert az amerikaiaknál
minden negyven kilós asszony két és fél tonnás dzsippel jár, harminc litert
fogyasztva száz kilométeren a napi bevásárlásához, otthon pedig a deszkából
épített házaikat a negyven fokos melegben lehűtik húsz fokosra, mert nem
számít, semmi sem számít. Az épületek alatt ott van a több ezer literes
olajtartály, mert olajjal fűtenek. De ők bármit megtehetnek, mert ők
gazdagok. És azt mondják a kínaiaknak, hogy te ne menjél kis motorral, mert
füstölsz vele. Hát fog menni.
-
És akkor már mindegy is, hogy itt mi mit csinálunk pár millióan.
- Így
van. Ha mi egy csepp olajat sem fogyasztanánk többé, a világ helyzetén az
sem változtatna. Ez olyan, mintha elszabadult volna egy vonat, s most rohan
lefelé a hegyről. Megállíthatatlanul. Majd ha lesz egy olyan kanyar,
amelyet már nem tud bevenni, kisiklik.
-
Ön azt mondja, hogy az embernek feladata van.
- Feladata
és felelőssége.
-
De ha feladata van, akkor ezt valaki adja neki. Akinek pedig célja van
ezzel. Ő volna Isten?
-
Istennek nincs célja. Mert ő végtelen és örökkévaló. Tulajdonságok nélküli.
Nem jó, nem rossz. Teljesen semleges.
- És
akkor mit szolgál az ember?
- Egy
magasabb rendű életet… Úgy gondolom, hogy az Élet Istentől való, és maga
Isten. Mert az Élet maga az Idő. Az élet tehát nem más, mint az idő
folyamatában lezajló változás. Tehát akkor, amikor valami nem változik –
változatlan, mozdulatlan –, akkor az halott. Amíg abban vegyi,
fizikai vagy bármilyen más változás folyik, valami miatt mozgásban van,
valami mozog benne, addig az élő, még akkor is, ha számunkra nem
nyilvánvaló. Amikor például azt mondják, hogy a Mars bolygó élettelen, ez
nem igaz, mert hatással van a környezetére, mert mozog, mert van valamilyen
változás rajta, és része egy nagyobb életnek. Van egy kicsi élet, egy
nagyobb élet, egy még nagyobb élet… És a legvégén ott van az univerzum, ami
végtelen és örök…
-
Ön ugyanezeket a szavakat használta Istenre is…
- Mert
ő Isten, és mi is így vagyunk részei Istennek. Személy szerint mi magunk
is, és a Föld egésze is. Ezért sem szabad elpusztítanunk a Földet, mert a
Föld maga egy élőlény. Része Istennek. És így rendkívül értékes és különleges.
Nem tudom, milyen része, de értékes és különleges. És biztos, hogy élőlény.
És mi ennek az élőlénynek az életét szolgáljuk. És minden élőlénynek van
egy megadott ideje. Akkor is, ha egy bolygó, akkor is, ha egy kérész. vagy
egy szálkás fenyő. A kérésznek egy nap jutott, a szálkás fenyőnek ötezer
év. De ez az ő szempontjukból egy élet. Egy egységnyi idő. És ez minden
egyes szervezetre igaz, kivéve Istent, aki rendelkezik az összes anyaggal,
összes energiával, az összes idővel. Ez mind ő maga.
-
És ezeket mind a diófa alatt „sütötte” ki?
- Ez
egy lassú folyamat volt. A meditációk alatt az ember mindig magyarázatot
keres. Különösen akkor, ha olyan életet élt, mint én, igyekszik
magyarázatot találni a dolgokra. És valamilyen okot keresni a dolgok mögött.
És nagyon nehéz azt megélni, hogy nincsenek okok és nincsenek magyarázatok
a történtekre, hanem egy létezés van. És az emberi lét mint létezés nem
fontos. Ez csak egy szakasza az emberi lélek létezésének. Mert az emberi
lélek része Istennek, és örökké való.
-
Ön azt írja, hogy a gazdagok kapzsisága vezet el a tragédiához. Ez most
Isten szándéka vagy akarata szerint való volna?
- Isten
természetesen nem foglalkozik ilyenekkel. Egyénekkel. Hogy ki milyen
műanyag vacakokat gyárt…
-
De rámehet az emberiség…
- Ez a
százötven év, amióta elkezdődött az erőteljes pusztulás, csupán egy
szempillantás a Föld történetében.
-
És majd úgyis minden vissza fog állni?
-
Természetesen.
-
Ahogy ön írja, jönnek az éhínségek, pusztul az emberiség…
-
Ezeknek a nyomai már most itt vannak.
-
Éhínség Afrikában?
- Meg
például a természeti katasztrófák áldozatai Indiában. Mert a túlszaporulat
kiszorul olyan területekre, amelyek nem alkalmasak az életre. Csak annyira,
amennyire mesterségesen alkalmassá tették. De ezek a területek védtelenek a
természeti csapásokkal szemben. A Föld kétmilliárd embert képes eltartani.
Ha ennél több van, az már baj. Valahol valami sérül.
- A
gazdagok kapzsiságának ebben a folyamatban mi a jelentősége?
- Ha
visszagondol a rabszolgatartó társadalmak végére: miért engedték el a
rabszolgákat a gazdagok? Mert olyan rendes emberek voltak? Egy fenét.
Lusták voltak gondoskodni a rabszolgáikról. Házat kellett nekik építeni,
enni kellett nekik adni, ruhát kellett nekik varratni, gondoskodni kellett
arról, hogy dolgozni menjenek a helyükre. Ehelyett azt mondták, hogy
elengedünk titeket, s adunk pénzt a munkátokért. És mindig csak annyit
adtak, hogy legyen erejük másnap bemenni dolgozni. A birtok az enyém.
Megengedem, hogy dolgozz rajta, de add ide a részemet, ami a birtokomért
jár. Aztán te éljél, ahogy tudsz. S hajszál pontosan így működik ez ma is.
Vannak mérhetetlenül gazdag emberek, és vannak olyan csórók, akiknek az
élete csak arra jó, hogy keressen annyi pénzt, hogy ne halljon éhen és ne
fagyjon meg, legyen tető a feje fölött, hogy be tudjon menni másnap
dolgozni. Mert egy parasztnak vagy proletárnak nincs más választása, mint
hogy megy dolgozni, mert különben éhen hal vagy megfagy.
-
Elmélkedésében mégis van egy kis derűlátás. Azt írja, hogy a civileknek
kell átvenniük a világ irányítását, a vezetőket fizessék meg, de ne legyen
hatalmuk.
- Így
van.
- S
ezt talán segíthet…
- Nem,
nem segíthet. Ebben az évszázadban a drámai változás mindenképp
bekövetkezik. Nem tudjuk pontosan, hogy tizenöt évvel előbb vagy húsz évvel
később, de bekövetkezik. Nem én állítom ugyanis. Mert ha csak én állítanám,
lehetne tamáskodni. Hanem tudós emberek csoportja, akik a hetvenes évek
végén elkészítették a jelentésüket arról, mikor fogynak ki a nyersanyagok s
az energiakészletek. Ha most elővesszük ezt a diagramot s megnézzük, nagyon
furcsa dolgot látunk: a világ élelmiszertermelésének a maximumán vagyunk.
Közeledik az ipari termelés maximuma. Indiában és Kínában ugyebár tíz
százalékkal nő a termelés. Amerikában és Európában egy-két százalékkal, a
bevétel azonban jobban nő, mert tőkét helyeznek ki. Magyarország viszont
tőkét használ fel és ezért másoknak fizetünk kamatot. Minálunk tehát már
csak akkor lehet növekedés, ha olyasmivel próbálkozunk, mint Orbán
Viktorék: mesterséges keresletnövekedéssel. Emberek, hitelből építsetek
házat! És azt állam majd magára vállalja a hitel kamatainak a
visszafizetését. Amikor ez már nem ment, a szocialisták nekiálltak utat
építeni, hogy a gazdasági növekedés látszatát fenntartsák. Mert ez nem
valódi növekedés, s ez a lényeg! Ha a világ növekedése összességében már
nullán van, Indiáé és Kínáé tíz százalék, akkor valahol csökkennie kell.
Hát csökken is, például Magyarországon.
-
És ha nem jön be az alapfeltételezés? Ha mégsem nulla lesz a növekedés?
- Ez
nem puszta feltételezés! Ez megfigyeléseken és számításokon alapul, s bár
valóban több változatot dolgoztak ki, az eredmény lényegében ugyanaz.
Például nem csak a hetvenes években ismert nyersanyagkészlettel
kalkuláltak, hanem ennek a kétszeresével is. Ebben az esetben később
következik be, ám annál nagyobb lesz a pusztulás: 2100-ra a Föld népessége
az 1900-as szintre esik vissza.
-
Az ön ezoterikus gondolkodását hogyan tűri a család, a falu?
- A
faluban kevesen ismerik. Nem szoktam senkire ráerőltetni a gondolataimat.
-
Gyógyító képességéért sem keresik fel?
- Nem
gyógyítok. Magamat se.
-
Pedig tudná?
-
Tudnám. Ha nagyon fáj valami, akkor előfordul. Olyankor elállítom a vérzést
vagy a fájdalmat, de egyébként nem.
-
Miért nem, ha egyszer adottsága, képessége van rá?
- Mert
nincs hozzá közöm. Én úgy fogadom el az életet, amilyen. Nem akarok tenni
ellene semmit. Nekem már nincs felelősségem…
-
Milyen értelemben? Gyerekeinek?
-
Senkinek. Nem kell számot adnom senkinek, nem tartozom sem pénzzel, sem
semmivel. Teljesen szabad vagyok és gondtalan.
-
Kecskét mindig fog tartani?
-
Fogok. Én akkor is tartottam, amikor nem volt divat, akkor is, amikor divat
lett, s most is tartok, amikor már megint nem divat. Az életmódomon nem
változtatok. Csak most kukoricakályhákat fogok gyártani. Egy évig. Aztán
nem érdekel az egész. Akkor majd azt is lehet, hogy nyárra kimegyek a
rétre, ott fogok élni. Kiviszem magammal az állataimat…
-
És az asszonyt is?
- Ha
lesz kedve, eljön… Azt találtam ki, hogy a betakarított szénából… De ez már
nem fontos.
-
Ki tudja? Mondja csak!
- Tehát
a betakarított szénából, a bálákból rakok egy nagy kazlat, amelynek üres a
közepe. Egy favázzal kimerevítem, nehogy összedőljön. Letakarom egy
nejlonfóliával, hogy ne rohadjon meg a széna, s beteszem oda az állatokat.
Én meg egy kis lakókocsiban eléldegélek. Van egy szép kis rétem, egy patak
folyik át rajta. Lesz tehát vizem is. Minden, ami csak kell.
(folyt. köv.: „A kecskés” Miklós: Én Most Itt
Vagyok. Elmélkedés 1.)
http://www.gondola.hu/cikkek/50796
|
