|
Ha
kívül-belül megnézzük Pelle János 1996-os kiadású (először egy évvel
korábban megjelent) könyvének hátsó borítóját, nem mondhatnánk, hogy a
kutyát se érdekelte volna alapos tanulmánya. Jelent meg róla – inkább
rövidebb, mint hosszabb – méltatás a Népszabadságban, a Kritikában, a
Magyar Sajtóban, a Múlt és Jövőben, a La Croix-ban, a New
Yorki-i Figyelőben. Mint látható, zömmel kisebb példányszámú, a média
főáramától távol eső lapokban. Nem csoda, hogy Pelle könyve nem került be a
köztudatba. Pedig a magát zsidónak, sőt vallásos zsidónak valló szerző
munkája ama roppant ritka művek közé tartozik, amely alkalmas lett volna
arra – és persze máig alkalmas lenne –, hogy a magyar társadalmat egyébként
mélyen megosztó „zsidó-”, illetve „antiszemita-kérdésben” közelebb hozza az
álláspontokat.
Mik volnának ezek az álláspontok?
Nos,
már abban sincs egyetértés, hogy van-e egyáltalán zsidókérdés, vagy csak
antiszemita-kérdés van. Nem jelképes, nem formai, hanem lényegi e
felfogások közötti különbség: aki azt hirdeti, hogy csupán
antiszemita-kérdésről beszélhetünk, ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy
szerinte a zsidóságnak – múltjának, jelenének, életmódjának,
magatartásának, törekvéseinek – semmi köze a zsidóellenességhez, ehhez a
jelenséghez voltaképp még zsidó se kell. Ahogy a vicc mondja: „- Adj' Isten
bátyám, mondja csak, van itt antiszemitizmus? - Há' most nincs, pedig volna
rá igény.”
Zsidókérdésről
ezzel szemben azok beszélnek, akik úgy vélik, a valóban antiszemita vagy
csak ennek nevezett jelenségek megérthetetlenek és megváltoztathatlanok a
zsidóság helyzetének, szerepének vizsgálata nélkül.
De
vajon miért olyan nagy baj az, ha e két ellentétes felfogás, illetve ezek
hívei továbbra sem közelítenek egymáshoz? Megfordítva: miért kell annyira
örülnünk, ha akad egy könyv – éppen Pelle János könyve –, amely mégiscsak
alkalmas lehet a közeledés beindítására?
Nos
azért, mert ma jószerivel a szóban forgó felfogásokon áll vagy bukik, ki
lehet Magyarországon a Szalon lakója. Azaz ki lehet „hivatásos”, a politika
és a média főáramától megtámogatott véleményformáló, s ki az, akit
szalonképtelennek, szélsőségesnek bélyegeznek, s minden erővel igyekeznek
kiszorítani a szélesebb nyilvánosságból; de legalábbis hiteltelenné,
hatástalanná tenni a köz – a nagyközönség – előtt.
Ash különös kísérlete
Nem
sokkal a világháborút követően Solomon Ash azt próbálta kideríteni, mitől
függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről. Feltételezte, hogy a
benyomás kialakítása nem egyszerűen az illető különböző vonásainak
átlagolásával történik, hanem bizonyos „központi” vonásoknak aránytalanul
nagy hatásuk van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az
„intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias és
óvatos” jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti személyek ugyanezt a leírás
kapták, de a „melegszívű”-t a „hideg” váltotta fel. Ash azt találta, hogy
egyetlen középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés
hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem tapasztalta
akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az első esetben pl. a
„melegszívű” célszemélyre 91 pont jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a
„hideg”-re mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast
cserélte udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.)
Nos, a
holokauszt, s nyomában a – különben helyesen – kötelező normaként megjelenő
bűntudat és együttérzés miatt az második világháború óta egyszerűen nem
létezett és nem létezik még egy olyan szó, amelynek akárcsak megközelítőleg
is annyira erős negatív töltete, kisugárzása lenne mérvadó körökben, mint
az „antiszemitá”-nak. Ebből – illetve a pszichológiai vizsgálat
eredményéből – következően ez a szó azért képes akkora rombolást
végrehajtani a megcélzott személy, szervezet, párt, politikai tömörülés
hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a róla alkotott
benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből (de legalább is
elhomályosítja) az összes többi, akármily pozitív töltetű, kisugárzású
jelzőt, illetve jellemvonást.
Baloldali antiszemitizmus?
Az
antiszemitizmus, a zsidóellenesség a bűnök bűne tehát. Egészen addig, amíg
a hazai baloldal („antinacionalista törzs”) többé-kevésbé sikeresen (mert
többé-kevésbé „hitelesen”, azaz hihetően) ütheti rá az „antiszemita”
bélyeget a hazai jobboldal egyik-másik részére (vagy akár egészére, a
„nacionalista törzs”-re), addig ezt meg is fogja tenni. Addig ezt a
rendkívül olcsó, annál pusztítóbb politikai fegyvert – így vagy úgy – be is
fogja vetni. Alább megkísérlem igazolni, hogy Pelle könyvének leginkább
ezért nem (volt) szabad a köztudatba kerülnie: olyan történelmi
bizonyítékokkal áll elő, amely alapjaiban rengeti meg (dönti romba) a
baloldal saját magáról gondosan felépített és fennen hirdetett nimbuszát.
Azt az etnikai gyűlöletet, amely ellen a mai napig olyan hangzatosan és
látványosan harcol, a baloldal teljesen tudatosan gerjesztette, s
addig-addig szította – a holokauszt utáni Magyarországon! –, amíg
„eredményesen” ki nem robbantott több, zsidók elleni pogromot. A közvéleménynek
– benne az egész baloldalnak – természetesen halvány emléke,
szemernyi tudomása sincs erről; a „felszabadulás” utáni kommunista
propaganda- és erőszakgépezet igencsak gondoskodott róla, hogy így legyen,
hogy a legmagasabb körök szervezte borzalmas bűnténynek nyoma se maradjon.
A Pelle
könyvében olvasható (alább ismertetendő) iszonyatos történetek és
cáfolhatatlan bizonyítékok kiváló alkalmat kínálnak most a baloldal
tisztességesei számára, hogy ne engedjék tovább a baloldal
hatalomtechnikusait az antiszemita-fegyverrel manipulálni. Álljanak ellen a
könnyen megszerezhető politikai haszon nagy kísértésének! Sándor Györgyöt
kell itt idéznem, aki 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: „Az
antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat
vádolnak meg ezzel.” A baloldal tisztességesei ne engedjék meg többé a
baloldal hangadóinak, hogy az egész jobboldalra s a jobboldal mindenkori
vezéralakjára alaptalanul rásüssék az „antiszemita” bélyeget, úgy csinálva,
mintha a jobboldalnak egyenesen „természetéből fakadna” a zsidógyűlölet, a
baloldaltól viszont „természeténél fogva” volna idegen minden gyűlölködés,
mindenféle zsidóellenesség. Ne engedjék még azt se, hogy az idevágó
történelmet cenzúrázzák: Pelle kutatásai alapján két dokumentumfilm is készült, ebből az egyiket
(a kunmadarasi pogromról) egy hétköznap késő este tűzték műsorra, a
másodikat (a miskolci lincselésről) 1996 óta őrzik dobozban.
Mindezzel
a baloldal a maga részéről megtenné a közeledés korszakos lépését.
A jobboldalra váró feladat
Ha
lehet, Pelle könyvének elolvasása a jobboldalnak még nagyszerűbb
lehetőséget nyújt gondolkodásbeli megújulására, régi reflexei
felszámolására, megrögzött gondolatsémái sutbavágására. A törzsi háború
természetrajzáról szóló könyvemben, a témán való másfél évdizedes töprengés
után megállapítom, hogy a helyes gondolkodás kialakulásához nem elég
eljutni a felismeréséig, de tudatos önedzésre, kondícionálásra is szükség
van, vagyis az újfajta felfogás rögzítésére-rögzülésére. E felfogás lényege,
hogy soha nem csukom be a szemem a zsidósággal kapcsolatos, általánosítható
jelenségek meglátása és megértése elől – például: miért húz balra a hazai
zsidóság? –, ám az okoskodást soha nem fordítom meg, tehát soha egyetlen
embernél nem fogom azt gondolni és azt mondani, hogy biztos zsidó, azért
vélekedik és cselekszik így vagy úgy. Ugyanis – mint könyvemben bizonyítom
– nem igaz, hogy lennének olyan tulajdonságok és olyan törekvések, amelyek
kizárólag a zsidókra igazak; s bár a magyarországi törzsi háború kirobbanásában
kulcsszerepe volt a zsidóságnak (mindenekelőtt a zsidóság holokausztból
fakadó félelmének), ma már napnál világosabb, hogy az „antinacionalista” és
a „nacionalista” törzs heves harcában szerényebb szerep jut „a zsidóknak”,
olyannyira, hogy ez a harc – mondjuk, globalisták
és nemzetiek között –
akkor is folyna, ha egyáltalán nem lenne hazai zsidóság.
Pelle
János könyve nem csak a baloldal szította pogromok történelmi tényéről
szállít drámai bizonyítékot, hanem arra is, hogy a tömegnek a zsidók
elleni felhergelésében, a lincselés előkészítésében a kommunista párt,
illetve az akkori Magyarország közismerten zsidó származású vezetői is
részt vettek. E drámai körülmény – mint igazolni fogom – kiváló lehetőséget
teremt arra, hogy a jobboldal is megtegye a maga közelítő lépését. Előbb
azonban lássuk közelebbről a könyvet, legfontosabb, idevágó részleteivel
együtt.
Történészi tisztesség
Pelle
Jánosnak lelke legmélyén fáj az, ami a zsidósággal történt. E fájdalom „jót
tett” a könyvének, mert nagyon sok időt s energiát fektetett az utolsó
vérvádak körülményeinek és következményeinek felkutatásába, tisztázásába.
Az alaposan és hitelesen dokumentált történelmi események, ezek aprólékos,
gondos és pontos leírása: a legnagyobb kincsei a könyvnek. Nem csak
korabeli dokumentumok, de egykori szemtanúk visszaemlékezései is segítik a
maguk valóságában megragadni a – mint mindjárt látni fogjuk – valóban
tragikus, valóban szívszorongató és lélegzetelállító történeteket. Ahhoz
azonban, hogy a könyv betölthesse általunk vágyott feladát – mondhatnám,
küldetését –, még egy erényére szükség volt: az ember fájdalma sehol nem
homályosította el a történész tárgyilagosságát. Nem állítható, hogy Pelle
következtetései mindig helytállóak volnának; néhol éppen magának a vérvádnak
tulajdonít a ténylegesnél nagyobb szerepet a zsidóellenesség
kirobbanásában, mintha valóban leginkább egyfajta vérbosszú – tehát a
lehető legirracionálisabb képzelődésen tenyészett vak indulat – mozgatta
volna az eszement tömegeket. Ám az egyszerűen kétségbevonhatatlan, hogy
adatai, kutatási eredményei bemutatásánál Pellét egyedül a valósághűség –
vagyis a történelmi igazság – vezérli. Például: „A kommunista párt egyik
intézményt sem tudta volna működtetni zsidó értelmiségiek, elsősorban
jogászok nélkül, aki az átélt vészkorszak után érthető buzgósággal kértek
részt az igazságszolgáltatásból” – állapítja meg minden köntörfalazás
nélkül. Semmit nem hallgat el csak azért, mert az esetleg nem illene a
koncepciójába; a tények bő és kendőzetlen tálalásával lehetővé teszi az
olvasónak, hogy az levonja a maga messzemenő következtetéseit.
Kunmadarasi
képtöredékek
„Csak
amikor már öt fogam a kezemben maradt, jöttem rá, hogy nem mint
szocialistát vernek, hanem mint zsidót” – vallotta később az 1946. május 21-én
Kunmadarason kitört pogrom egyik áldozata. A vádlottakról – zömükben
asszonyok – így írt a tárgyalás szemtanúja: „Piszkos, rongyos, mezítlábas,
elbutított emberek, a szemükben rémület.” Ami a vérvádat illeti, arról a
legtöbb őrizetes beismerte, hogy a meggyilkolt gyermek meséjét nem hitte
el, de „hagyta magát rábeszélni” a megmozdulásra. Az egyébként írástudatlan
fővádlott részletesen kifejtette a Haladás című lap riporterének a
börtönben, hogy „amikor a zsidók hazagyüttek, nem volt semmijük, most mégis
ők eszik a fehér kenyeret, én meg hiába túrom az orrommal a földet, csak
nyomorult maradok”. Az asszony a fogdában elmondta, hogy a zsidók pénzt
adtak egy helyi kislánynak, hogy hozzon cigarettát egy közeli trafikból.
Így csalták el, s a gyerek egy Kun Sándor nevű zsidó pincéjében kötött ki,
ott akarták megölni. A gyilkosságot az utolsó pillanatban sikerült
megakadályoznia – mesélte az őt kihallgató rendőrszázados, majd hozzátette:
- Meg voltam döbbenve, s azt mondtam neki: mutassa meg, hol történt az eset.
Már a Kunék pincéjénél, egy nagy vasajtó előtt álltunk, amikor az asszony a
fülemhez hajolt, és azt mondta: „aztán el ne árulja ezeknek a zsidóknak,
hogy ez mind nem igaz!”
Schmidt
Mária történész szerint a kunmadarasi pogrom felbujtója az NKDV ügynöke
lehetett, s a szovjet titkosrendőrség megbízásából, a cári időkben szerzett
tapasztalatok alapján szervezte a madarasi pogromot, melynek a nem sokkal
későbbi kielcei pogromhoz hasonlóan politikai célja volt: a felszított
antiszemitizmussal aláaknázták a térség demokratikus intézményeit. Pelle
megjegyzi, ezt nem tekinthetjük bizonyítottnak, de – teszi hozzá – tény,
hogy az ismeretlenből előbukkant felbujtó később a többi vádlottól eltérő,
„különleges elbánásban” részesült. A huszonhat éves, pozsonyi születésű
férfiról a Demokrácia című lap 1946. június 23-i száma azt állította, hogy
a Hlinka-gárda tagja volt, s részt vett a szlovákiai pogromokban. A bíróság
előtt tett vallomása szerint viszont partizánként szolgált, és a németek
ellen harcolt – de e két állítás, fűzi hozzá Pelle, nem zárja ki egymást. A
MKP politikája, ha közvetlenül nem is, közvetve valóban előidézte a
pogromot – állapítja meg. A parlamenten kívüli, machiavellista eszközök
használata, az eszmei-ideológiai ködösítés idézte elő azt a helyzetet,
melyben a zsidók megrettentek, s igen sokan érezték úgy, hogy ki kell
vándorolniuk a faluból vagy a kisvárosból, ahová a deportálásból
visszatértek.
Makói mozaik
A makói
zsinagógát alig néhány nappal később, 1946. május 31-én gyújtották fel. A
dokumentumok alapján Pelle úgy véli, hogy a rendőrség politikai osztályának
vezetői által megtervezett provokáció volt, a kátyúba jutott kunmadarasi
nyomozás „megsegítésére”. Május végéig ugyanis egyértelműen kiderült, hogy
a madarasi vérvádas pogrom mögött nem lehet felderíteni olyan
összeesküvést, melyért az FKGP valamely vezetőjét felelőssé lehetne tenni,
hiszen a résztvevők kivétel nélkül politikailag tudatlan, szegény
parasztemberek voltak.
Miskolci beteljesülés
1945
vége felé a nagyipari munkásság körében is megjelent, érezhetővé vált az
antiszemitizmus. Az infláció és a nyomor növekedésével kiéleződtek a
szociális feszültségek, s elértéktelenedtek a bérek. A vasgyári munkások,
akik azelőtt jobb helyzetben voltak nemcsak a mezőgazdasági cselédeknél, de
még a néhány holdas parasztoknál is, a fizetésükért nem jutottak elegendő
élelemhez, s rákényszerültek a „batyuzásra”. A korabeli hangulatot így
idézte fel a Borsod megyei pártbizottság akkori ifjúsági titkára (Kosovits
Gyula): „A munkásság nyomorgott, nehéz helyzetbe került, ugyanakkor
észrevette, hogy a maradék zsidóság újra a jólét jeleit mutatja. Ráadásul a
zsidók voltak olyan elővigyázatlanok, hogy lekezdtek kekeckedni,
pöffeszkedni. Kiöltözve üldögéltek a kávéházakban, bekapcsolódtak a
feketekereskedelembe. Az egyszerű ember számára úgy tűnt, hogy megint itt
vannak a zsidók, s az irántuk érzett szánalom gyűlöletté vált.” „Csak
aranyért lehetett árut venni, mert a pénz egyre kevesebbet ért. Az emberek
maguk kezdtek el batyuzni, de a feketézők, akik között sok volt a zsidó,
ezt szervezetten csinálták.”
A
kommunista agitációban – tudjuk meg Pellétől – 1946 nyarára teret nyert a
burkolt antiszemita propaganda. Plakátokon, karikatúrákon ábrázolták a
feketézőket és spekulánsokat, akiknek származását ugyan a szövegek sohasem
tüntették fel, de vonásaik semita jellege egyértelmű volt. 1946 júniusától
kiéleződött a politikai küzdelem, sorra utaztak le a kommunista vezetők
Miskolcra, hogy ott rohanjanak ki a spekulánsok ellen. Gerő Ernő szónoki
kérdést tett fel: „Miért nem kötöttek fel eddig egyetlen feketézőt sem?”
Farkas Mihály, aki azért érkezett, hogy felmutassa az első forintos érmét,
kijelentette: „Aki a forintot rontja, pusztuljon!” Nógrádi Sándor sem
maradt el mögötte: „Aki a forintot alá akarja ásni – s máris lelketlen
üzelmekkel kísérleteznek az új pénz rontására –, annak lógnia kell!” Ennyi
buzdítás hatására a diósgyőri munkások körében „divattá vált” bemenni
Miskolcra, ököllel adni nyomatékot az MKP politikájának. A munkások
többször is „kipakolták” a kávéházakat a benne ülőkkel együtt, ugyanúgy,
mint az FKGP irodáit. A július 30-i forintvédő tüntetéssel egyszerre
akarták figyelmeztetni a spekulációval vádolt kereskedőket és a
szociáldemokratákat, s kívánták bizonyítani, hogy az MKP nem „zsidó párt”,
hiszen nem fél kitenni a proletáriánus dühének a „rajtakapott” zsidókat.
Az MKP
főtitkárának július 21-i látogatása és a Népkertben megtartott agresszív
hangvételű beszéde már szerves részét alkotta a lincseléssé fajuló
népítéletnek, a „konstruált vérvádnak”. Az imént idézett Kosovits Gyula
visszaemlékezése szerint a gyűlést „Budapestről irányított, óriási
szervezőmunkával készítettük elő”. Amikor aztán elérkezett július 21-e,
körülbelül 300.000 ember várta Rákosi Mátyást. S ő az óriási tömeg előtt
egyebek közt ezt mondta: „Halottuk már szerte az országban, hogy bár a jó
pénz még meg sem született, máris vannak, akik spekulálnak vele. A mi
véleményünk az, hogy aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni a
demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára (Úgy van, úgy van!)”
Minden
feltétel adva volt tehát – állapítja meg Pelle – egy nagy gazdasági és
politikai tüntetés megszervezésére. De ki ellen irányuljon a tömeg dühe?
A lincselésszervezés magasiskolája
A
munkásokat a helyi pártvezetők a szó szoros értelmében rászabadították az
egyik miskolci malom zsidó származású, egyszersmind szociáldemokrata
tulajdonosára (Rejtő Sándorra), valamint ennek unokatestvérére (Jungreisz
Ernőre). Előbb gondoskodtak az ellenük szóló bejelentésekről, aztán a
letartóztatásukról, az internálásukról, a „Piros levél”-ről (azaz egy 15-20
példányban kifüggesztett szórólapról, ezzel a címmel: „Halál a
Flórián-malom feketézőire”); aztán arra is volt gondjuk, hogy a tüntetésen reakciós múltú
személyek is legyenek a helyszínen, sőt, hangadók is, akik „nem voltak
elegánsak, de jobban öltöztek, mint a többiek, és feltűnően izmosak”, és
rögtön azután, hogy elindult a menet, efféle jelszavakat dobtak be a
tömegbe kívülről: „Piszkos zsidók!”, „Spekulálnak a zsidók, tönkreteszik a
forintot!”, „Megvédjük az új pénzt!”. Ám még itt sem szakadt vége a
teendőknek, mert még meg kellett szervezni, hogy a két internáltat éppen
akkor és éppen úgy szállítsák, hogy a tüntetők mintegy teljesen véletlenül
beléjük botoljanak, de még azt is, hogy a menet elején a politikai
rendőrség által felkészített „specialisták” vonuljanak, semmit nem bízva a
véletlenre, különösen azt nem, hogy a szükségesnél – értsd: a lincseléshez
szükségesnél – kevesebb indulat támadjon a két kiszemelt áldozat ellen.
Ezek a titokzatos férfiak jelszavaikkal „zsidózásra” bíztatták a tömeget,
értésére adták, hogy ezúttal nem kell fékeznie a „levegőben lógó”
antiszemitizmusát.
S ami
mindennek a teteje: a bőrönd és a hátizsák.
Az
indulatok akkor szabadultak el végleg – írja Pelle –, amikor a provokátorok
által a zsidók kezébe juttatott bőröndből, illetve hátizsákból szalámi,
ementáli sajt, keksz, kolbász hullott ki. Az egyik szemtanú csokoládét és
svájci útlevelet is látott. Az éhező munkások a számukra elérhetetlen
élelmiszereket széttaposták a kövezeten, s a zsidókra támadtak.
E
méltató sorok írójának itt hosszú másodpercekre elállt a lélegzete.
Emlékezzünk!
Amiképpen
helyesnek ítélem, hogy a holokauszt borzalmait sohasem akarják engedni
elfelejtenünk, ugyanígy kívánatosnak tartom, hogy a kommunisták által a
zsidók ellen elkövetett – tudatosan és módszeresen előidézett – szörnyűség
is örökre vésődjön be emlékeink tárházába. Ezért hát ez a mostani, pontos,
szó szerinti idézet Pelle könyvéből.
„Jungreisz
Ernőt, ezt a barna, jóarcú, mindenkihez barátságos fiatalembert, miután az
ütések következtében már több mint száz sebből vérzett, az egyik tüntető
kötél híján a nadrágszíjával a nyakánál fogva egy arra haladó stráfkocsi
után kötötte, majd indulásra kényszerítették a kocsist. A szerencsétlen
embert körülbelül hetven métert vonszolták. Boros Miklós emlékezete szerint
a nyaka majd félméteresre nyúlt, elkékült az arca és kidülledt a szeme.
Agóniája pillanataiban végig ütötték.”
S
ugyanezért, az örök emlékezésért idézem ide aprólékosan a következő napra
kiszemelt áldozat, a helyi rendőrkapitányság szintén zsidó származású
vezetője (Fogarasi Artúr) agyonverésének rémületes mozzanatait:
„Az
udvaron vascsővel fejbeütötték, s amikor földre rogyott, bányászcsákányt
vágtak a tarkójába. A karját ugyanezzel a szerszámmal egy stráfkocsihoz
szegezték, mely időközben behajtott az udvarra. Itt a tömeg őrjöngése
közben mintegy hetven métert vonszolták és ütlegelték. Később kivitték az
épület elé, mert lámpavasra akarták akasztani, de ezt a tolongás nem tette
lehetővé. Feldobták a vasgyár teherautójára, mely elindult vele, de
üzemzavar miatt leállt: akkor újra ledobták a kövezetre, rugdalták és
taposták.”
Baloldali hatalmi logika
De
miért kellett a rendőrkapitánynak is ily halált halnia?
Rákosiék
– s mögöttük a megszállók – sajátos kommunista, pontosabban hatalmi
logikája miatt. Kecskés Ferenc, a miskolci lincselés egyik fő szervezője, a
miskolci államrendőrség politikai osztályának egykori vezetője (’56 után
eltávolítottak a kötelékből) maga mondta el egy régi, illegalitásbeli
társának, hogy kapcsolatban állt az NKDV-val, s mindent velük egyetértésben
csinált. (A másik fő helyi szervező, Páricsi Ernő végig meg tudott maradni
azokban a körökben – értesülünk Pellétől –, ahová a szovjet titkosszolgálat
révén katapultált: az 1980-as évekig a magyar határőrség magas rangú
tisztje maradt.) Fogarasi túl sokat tudott az első napi tüntetés és
lincselés külső szervezéséről, irányításáról. Azt azonban nem sejthette,
hogy éppen a gyilkos munkások letartóztatásával fogja elősegíteni a maga
pusztulását.
A
legfelsőbb kommunista vezetők valamelyike (történészek szerint Péter Gábor,
vagy a szintén zsidó származású Tömpe András) készítette azt a jelentést a
július 31-i tüntetésről, amelyben ez olvasható: „önhibáján kívül került a
nép fejetlen káoszba, ami miatt nem lehet a vasgyár környékbeli munkásokat
és bányászokat lefasisztázni, mert ez pártunkra óriási hatással lesz.
Terítse ki a sajtó a két bitang szennyes múltját, s mindenki meg fogja
érteni, hogy miért történt úgy a miskolci esemény, ahogy történt.”
A lincselésszervezés magasiskolája – másodszor
Az MKP
és a politikai rendőrség apparátusa a szokott határozottsággal tört a
kitűzött cél felé – jegyzi meg Pelle. Felhasználták a július 21-i Rákosi-gyűlés
előkészítésében szerzett tapasztalatokat, s egymás után riadóztatták
telefonon a borsodi üzemek és bányák dolgozóit. Egyes források szerint
augusztus elsején reggel Csepelről, sőt, Győrből is hoztak munkásokat az
ingyenes különvonatok. „Az én rokonságom ezen a napon Békés megyéből jött
fel az ingyenes vonattal. De még Szombathelyről is jöttek tüntetni a
Zsolcai kapu elé. Ezt csak központilag lehetett megszervezni, mint ahogy
azt is, hogy a tüntetést megelőzően az egész vasgyárban leoltották a villanyt
és a szirénák megszólaltak” – emlékezett Pelle Jánosnak az egyik szemtanú.
Zsidó vezetők: válaszút előtt
A
kommunista párt zsidó származású vezetői – legfőképpen is az akciót
levezénylő Péter Gábor, a „négyesfogat” Rákosi után legnagyobb hatalmú
tagja – válaszút elé kerültek: a „zsidó érdeket” vagy a
„munkásszolidaritást” képviselik? „Egy pillanatig sem lehetett kétséges a
döntés” – állapítja meg Pelle János. A rendőrség politikai osztályán
monstre pert terveztek, a valóság teljes meghamisításával. Íme az első
koncepció a megmozdulások hátteréről: „Az már bebizonyosodott, hogy a
felbujtók ismert jobboldaliak és a demokratikus pártokba befurakodott
nyilasok voltak, akik hetek óta készülődtek aljas cselekedetükre. (…)
Kiderült az is, hogy a fasiszta lincselők budapesti felbujtói több vidéki
városban szerveztek hasonló tömegmegmozdulásokat és így kívántak fellépni a
demokratikus rend ellen.”
Amikor
a miskolci hitközség temetkezési egyletében felmerült, hogy Fogarasi Artúrt
vallásának törvényei szerint szerint kellene eltemetni, óriási botrány tört
ki. „Beállított egy Pestről érkezett dandártábornok – alighanem Péter Gábor
–, és közölte, hogy ha ragaszkodunk a zsidó temetéshez, olyan pogrom lesz
itt Miskolcon, amilyet még nem látott a világ” – emlékezett a Hevra Kadisha
egykori alkalmazottja Pelle Jánosnak.
Fogarasi
Artúrt végül díszsortűzzel, kommunista ceremónia szerint hantolták el.
Időszerű intelem jobbra, magunknak
Ha két
énjük közül az országot nyúzó négyesfogat tagjai – s még oly sokan az
alsóbb szinteken – a kommunistát választották a zsidóval szemben, akkor
ebből egy korszakos felismerésre és következtetésre juthatunk. Ha ezek az
emberek ennyire kivetkeztek zsidó mivoltukból, s csupán a kommunizmus, az
internacionalimus – de akár a birodalmi hatalom – parancsának
engedelmeskedtek, akkor ők – bűnük elkövetésekor – lényegüket tekintve már nem voltak zsidók
A
történelem – valójában múltunk, jelenünk és jövőnk – megértéséhez, persze,
van értelme azt kutatni, vajon hogyan kerülhetett annyi zsidó a hatalom csúcsára
akár 1919-ben, akár 1945-ben. Meg is lehet találni ennek okait. (A törzsi
háború természetrajzában igyekeztem is megragadni őket.) Mint ahogy annak
is meglelni, miért van az, hogy az iménti tények birtokában annyi,
alapjában véve jóindulatú, tisztességes ember jut arra a következtetésre,
hogy a zsidóval
jobb vigyázni, mert eleve rosszat akar a magyarnak. Az általánosítás
hajlama, mondhatnám, szerves része az emberi gondolkodásnak, s csak
nagyfokú tudatossággal lehet megszabadulni az indokolatlan kivetítéstől és
rávetítéstől, vagyis a hamis előítélettől.
Popper Péter a
példa kedvéért
Olyannyira
nehéz dolog ez a megszabadulás, hogy lám, az emberi lélek hivatásos
ismerője, Popper Péter pszichológus sem képes rá. Kimegy (kiment) kampány
idején az utcára, és úgy látja, hogy csak a szocialisták és a szadeszosok
plakátjait deformálták el. „Gyurcsány hitlerbajusszal, Gyurcsánynak vér
folyik a szájából.” „Én nem láttam egy meggyalázott Orbán-képet sem” –
teszi hozzá. Más viszont – így magam is – jobboldali meggyalázottakat is
bőven látott. A Popper-féle, egyoldalú látásmódot hívják szelektív
látásnak. Popper éppenséggel arra sem látszik emlékezni, hogy a
hitlerezést, miniducézést a balliberális értelmiség kezdte Orbán Viktorra.
Ezt meg szelektív memóriának hívják. Az efféle szelektív hajlamok ellen
talán csakugyan védtelenek vagyunk. De az már leginkább a magunk
elhatározásán és a magunk eltökéltségén (tehát önnevelésén) múlik, hogy
hajlandók vagyunk-e ellenállni a hamis végkövetkeztetés könnyű
csábításának. Popper, a neves pszichológus, lélekismeret ide vagy oda,
éppenséggel nem hajlandó. Az egyik legnépszerűbb tévériporter nagy
nézettségű politikai magazinműsorában azt mondja a nagyközönségnek
(„őszintén beszélek, ha egyszer ide hívtál”), hogy azt a tömeget, amely
ezeket az erőket (vagyis Orbánékat) támogatja, „én úgy hívom, hogy
csőcselék”.
Ha mi
is Popper-módra gondolkodnánk, s hamis általánosítások révén jutnánk el a
jelenség lelkünknek leginkább tetsző magyarázatához, akkor arra a
következtetésre kellene jutnunk, hogy Popper biztos azért mondta, amit
mondott, mert zsidó. Hiszen ha „mi igaz, magyar emberek vagyunk”, s mi
„szeretjük és tiszteljük Orbán Viktort”, az, aki „minket” lecsőcselékez, az
nem lehet „igaz magyar ember”, csakis zsidó. Ám abban a pillanatban, hogy
így véljük, egyúttal – kimondva-kimondatlanul – azt is feltételezzük, hogy
minden zsidónak így kell gondolkodnia; sőt: minden zsidó nyilván így
gondolkodik; tehát: a
zsidók így gondolkodnak; s megint eggyel tovább lépve: a zsidó így gondolkodik.
Ha
pedig így gondolkodik, minden zsidót úgy kell utálnunk, ahogy van.
„Kokárdáért
ütött kislányt a zsidó”
Mélységes
mélyen él bennünk ez a hamis logikai láncolat. Éppen ezért olyannyira
időszerű hagyni magunkat megvilágosodni Pelle könyvének rémületes
valóságától.
A
magyar média harmadvonalának (mondhatnám, a harmadik nyilvánosságnak) a
jobb oldalán óriási vihart kavart, hogy a március 15-i ünnepségen egy
fiatalember letépte egy 13 éves kislány kokárdáját, aztán még pofon is
ütötte őt. A vihart valójában az keltette, hogy a „garázdálkodó” személy
Dávid-csillagot viselt nyakában; no meg az, hogy az egész jelenetet
felvette és sugározta az egyik televízió.
Csakis
az imént ábrázolt általánosító gondolkodással lehetett azokra a kimondott
és kimondatlan következtetésekre jutni, amelyek azonnal ellepték a szóban
forgó nyilvánosságot. Az egyik körbejáró híradás címe szó szerint ez volt:
„Kokárdáért ütött kislányt a zsidó”. A szó szoros értelmében az állítás
kétségkívül megfelel a valóságnak. Ám igaznak, mégsem igaz. Az illető
alighanem tényleg zsidó származású, s ha nem lett volna kokárda a
kislányon, aligha verte volna szájba. Az is tény, hogy a kislány és társai
fütyültek, zajongtak Gyurcsány Ferenc beszéde alatt, a fiatalember ezért is
kiakadhatott. Ekkor sem igaz azonban, hogy a zsidó
ütött. Nem a zsidó
ütött. Akkor minden ott lévő zsidónak ütnie kellett volna. Meg mindenütt
másutt, hasonló helyzetben ütnie kellett volna. Ám nem ütött mindegyik,
csupán egyetlen egy. Mert amikor
ütött, lényegét tekintve nem zsidó volt, hanem egy páratlanul szemét, vagy
csak ostoba, vagy éppen nyomorult, idegbeteg alak.
„Vérdíj” a zsidó fejére
Az
egyik magyar honlapról, „Kokárdáért ütött a zsidó” cím alatt azt is
megtudhattuk, hogy a felháborodás erős hulláma nyomán „vérdíjat” tűztek ki
„a” zsidóra. Figyelemre méltó, mennyire visszaköszön a popperi
szóhasználat! Nem véletlenül. Ugyanaz a fajta általánosító logika – s vele
párosuló szómágia – előbb-utóbb ugyanazokhoz a kifejezésekhez vezet; szinte
már mindegy is, hogy alkalmazójuk éppen hol helyezkedik el a társadalmi
ranglétrán, s hogy éppen a Szalon lakója, vagy ellenkezőleg.
„Fontos
a szélsőséges azonosítása” – közli a belső cím, majd a szöveg így
folytatódik: „A csőcselék e képviselője tehát gyermekkorút, még csak nem is
fiatalkorút ütött meg, meggyalázta nemzeti jelképünket, azonosítása és
törvény elé állítása elemi igény. Ezért aki felismerni véli, jelezze a
Kuruc.info szerkesztőségének (…), vagy Tomcat-nek, utóbbi egy barátjával
közösen 100 ezer forintos jutalmat ajánlott fel a nyomravezetőnek (…), öt
magánszemély pedig további 260 ezer Ft-ot, összesen tehát 360 ezer
forintot.”
Legyünk
tehát akármely oldalon, van honnan visszafordulni.
Intelem jobboldalamnak – másodszor
Ha
azért rontasz rá valakire, mert Dávid-csillagot hord a nyakában – vagyis
mert „zsidó” –, akkor minden „zsidó”, és minden jobb érzésű nem-zsidó a
bűnös személy védelmére fog kelni, de még az is, aki ebből politikai
hasznot remél. Ám nem főbenjáró bűne miatt állnak majd mellé, hanem „zsidó”
volta miatt. Nem a jogosan támadott bűnöst védik, hanem az oktalanul
támadott zsidót; hisz valójában te sem a bűnöst támadod benne, hanem a
zsidót.
Ám ha
te minden emberre ugyanúgy rárontasz, aki egy tizenhárom éves kislányról
letépi a kokárdát, és ráadásként arcon is veri, legyen neki (a támadónak)
akár kereszt, akár Dávid-csillag a nyakában, a jóérzésű emberek – a
jóérzésű „zsidók” is – temelléd fognak állni, és nem a bűnös mellé. Ha
megelégszel azzal, hogy így írj és így gondolkodj: „Kokárdáért ütötték a
kislányt”, s rá tudod venni magad, hogy ezért és csakis ezért bőszülj fel,
lesz esélyed, hogy körülötted a dolgokat olyan irányba tereld, ahogy neked
is tetszik. Ha ennél többet is akarsz: a bűn mellett „a zsidót” is támadni,
ki rettegni fog tőled, ki meg csak egyszerűen undorodni. Legyél te
lelkedben az „igazságnak”, a magyarnak, a nemzetnek bármekkora bajnoka,
maga leszel a csőcselék.
Időszerű ajánlás
Ajánlom
Pelle János könyvét (Az utolsó
vérvádak. Az etnikai gyűlölet és politikai manipuláció kelet-európai történetéből)
mindazoknak, akik már megértették, s mindazoknak, akik még nem fogták fel,
hogy mekkora veszteséggel, eltékozolt energiával jár Magyarország számára
az előítéletek mértéktelen tobzódása, a törzsi háborúzás.
Ajánlom
eme eszmefuttatásom nem csak nemes lelkű jobboldali nemzettársaimnak, de
nemes lelkű túloldali honfitársaimnak is, kiváltképp Kertész Péternek, a
tisztességes, gerinces újságírónak. Felvetésemre, hogy egykori, vitára
szóló meghívásáért viszonzásképpen elküldeném neki törzsi háborús könyvemet,
blogjában előkapott egy időszerűnek és helyénvalónak vélt idézetet: „én még
nácival sose fogtam kezet”. Levelemre pedig nem válaszolt.
Ettől
még Péter gerinces, tisztességes újságíró marad.
Ez a
lényeg.
Kun
Béla és Rákosi Mátyás meg ettől nem lesz kevésbé alávaló.
Ez a
lényeg.
Pelle
könyve ezt a lényeglátást segíti.
Ez a
lényeg.
A
többi lényegtelen.
|