|
Válogatott írásaim
|
Varga Domokos György
|
2006. július 31.
15:06
|
|
Hazugságok
szárnyain. Egy könyv és egy irányzat, amelyre nagyon oda kell figyelni I.
Rossz hírem van! – szokta mondani négyéves kisfiam; ilyenkor
figyelmeztetőleg feltartott mutatóujjal érkezik, s közli, hogy már megint
nem esznek a hangyák, hiába terített meg nekik az erkélyen külön a
sárgarépából és a külön a zöldjéből. No, most nekem is rossz hírem van:
Kuliffay Hanna Hazugságok szárnyain című könyve nyomasztóan jó és
nyomasztóan időszerű. (És tegyük hozzá: vitára ösztönző /a szerk./)
|
|
|
Bár a
könyv Bushról és Irakról szól, no meg a Bushoz és Irakhoz (előtte
Afganisztánhoz; utána Iránhoz?) vezető amerikai gondolkodásról, ám szinte
minden sorában ott rejtőzködik valaki és valami, ami különösen fontossá
teszi számunkra munkáját: természetesen a magyar miniszterelnökre gondolok,
s a hozzá – az uralkodásához – vezető honi közfelfogásra. Közös sors, közös
irányok? Egyetemes okok, egyetemes kilátások?
Hálátlan
feladat
Kuliffay
Hanna jó ismerője az Amerikai Egyesült Államoknak: évtizedek óta él ott, s
Thomas Painnek az álhazafisággal és demagógiával kapcsolatos
figyelmeztetésével azonosul, amely szerint „A patrióta kötelessége, hogy
megvédje az országát a kormánytól”. Természetesen ez mindazokra a
kormányokra vonatkozik, amelyek félrevezetik, kihasználják, háborúba
viszik, anyagi romlásba döntik a népüket, akár Amerikában, akár Európa
szívében vagy a világ bármely táján. Ez a kötelességteljesítés hálátlan
feladat: „jutalma” leginkább személyeskedő támadások és gáncsoskodások
sora, mégis – a világ szerencséjére – minden válságos korban és
politikai helyzetben akad rá vállalkozó.
Kuliffay
nem hajlandó szemet hunyni semmiféle hazugság, csalás, szélhámosság,
butaság, vallásos hitbuzgóság, hitbuzgó hazafiság (hazafias népirtás),
gyilkos számítás (számító gyilkosság) felett. Könyve ezért és ennyiben
roppant üdítő olvasmány; az itthoni értelmiségből és médiavilágból
voltaképp még azelőtt kiveszett az általa képviselt fajta, mielőtt
demokratikus rendszerváltozásunk nyomán egyáltalán kialakulhatott és
megerősödhetett volna. Kuliffay Hanna úgy röpköd az igazság szárnyain, hogy
semmiféle táborok, törzsek, hatalmi vagy anyagi érdekek nem térítik el
közben erre vagy arra. Azt hinnénk, hogy ez Amerikában, a szabadság és
jólét - a szellemi és az anyagi függetlenség – hazájában magától
értetődő dolog. Könyve egyik nagy tanulsága, hogy egyáltalán nem. Másik
nagy tanulsága, hogy ha már ott sem magától értetődő a civil kurázsi ereje
és győzelme, magyarán, ha már ott is hülyére lehet venni a jónépet (nem
egyszer és nem kétszer), akkor mi, ugyan, miben reménykedhetünk még itt
egyáltalán.
Hát
majd mindjárt meglátjuk…
Balnak kedves szélsőjobb?
Minél
nagyobbak a szembeötlő különbségek és távolságok az amerikai és a magyar
világ között, annál fontosabb, hogy – a Hazugságok szárnyaint emésztve –
észrevegyük a lényegi azonosságokat. Amerikában a hatalom első embere egy
hitbuzgó politikus, s ebben a pillanatban édesmindegy, hogy valóban az-e,
vagy csak úgy csinál; Magyarországon viszont egy sült materialista, azaz
istentagadó. Amerikát mostanság egy republikánus, újkonzervatív erőcsoport
igazgatja – élén Bush-sal –, határozottan hazafias (nacionalista, patrióta)
szólamokkal. Nem véletlenül nevezik ezt a politikát sokan – így Kuliffay is
– szélsőjobboldalinak. Honunkban is éppen az afféle újságokat
„szokás” szélsőjobboldalinak hívni (természetesen a túloldalon), amelyek
hazafias lelkülettel, nemzeti szemszögből mérlegelik és ítélik meg az
uralkodó politikai és gazdasági irányvonalat. Így például a Magyar
Demokratát - ennek kiadója, a Magyar Ház jelentette meg a Hazugságok
szárnyaint. (A tanulságos elemzéseket korábban csupán a világhálón,
Kuliffay egyszemélyes újságjában - az Empíria Magazinban - lehetett
olvasni.) Éppen ezért első pillantásra
érthetetlen, hogy a „szalonképes” baloldal megtestesítőjének, a
Népszabadságnak és társainak csak nagyon ritkán van rossz szavuk Bush
(háborús, antidemokratikus) politikájára, s általában az újkonzervatívokra.
Újságíróikat, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja az ottani – a birodalmi és
világhódító – hazafiság túltengése, csupán az itthoni – leginkább
önvédelemre kényszerülő, mondhatnám, provinciális – nacionalizmus. Ha ennek
okát megértjük, sok mindent megérthetünk…
Ürügy?
A
London Observernek nyilatkozta még 2002 elején egy kazahsztáni
kormánytisztviselő: „Tiszta dolog, hogy az Afganisztánban folytatódó háború
csak fátyol, amely az U. S. dominanciára való törekvéseit hivatott
takargatni a régióban. A terrorizmus elleni harc csupán ürügy az
energiaforrásaink feletti befolyás kiterjesztésére”.
A brit
és az amerikai titkosszolgálat feltételezése szerint tömegpusztító fegyvert
előállító és raktározó helyek mindegyike tiszta volt, mikor
ENSZ-ellenőrzésre került sor – írja Kuliffay. A fegyverrejtegetéssel
gyanúsított iskolákban gyerekek tanultak, a mecsetekben a hívek
bombagyártás helyett imádkoztak. A Bagdad központjában, a Szaddám Huszein
kórház pincéjében működő titkos laboratórium az UNMOVIC ellenőrei szerint
soha nem létezett. Egy fegyverraktárnak kikiáltott festékgyárban
lebombázása után egyetlen Kalasnyikovot találtak – az éjjelőrét. Egy gyanús épületről kiderült,
babatejpor-raktár volt.
Az
állítólag hatalmas mennyiségű ideggáznak, amelynek szavatossága 5 év után
egyébként is lejár, a szakemberek nyomát sem lelték. A kis hatósugarú
rakétákat – amelyeknek hatótávolsága
150 km
volt, és így állítólag 10-15 km-rel
meghaladta az Irak „megfékezésére” előírt ENSZ-szabályokat – Hans Blix
felügyeletével semmisítették meg, utolsó védelmétől is megfosztva az
országot.
Azért
hatolt Rumsfeld olyan magabiztosan, rohamtempóban, már-már könnyedén Bagdad
felé, mint kés a vajban – állapítja meg Kuliffay –, mert tudta, nem kell
ellentámadástól tartania. Irakot a 90-es években sikeresen leszerelték.
Valójában az első Perzsa-öbölbeli háború óta nem tudott magához térni –
politikailag elszigetelve, szankcióktól és folyamatos bombázásoktól
lebénítva nemhogy támadásra, de önmaga védelmére is képtelenné vált.
Tervezett káosz?
Na de
akkor mi zajlik most Irakban? Ha Irakot kivéreztették, ha képtelen a
védekezésre, hogy-hogy tart még az ellenállás?
Az
amerikai népnek azt mesélték be, hogy az irakiak virágesővel várják a
katonáikat, mint hős felszabadítókat. Ám a háború elindítói nagyon is
tisztában voltak a nagy hatású bombázások és nehézfegyveres akciók várható
következményeivel: Rumsfeld nemegyszer a kameráknak dicsekedett, ilyen
pusztító erejű fegyvereket még soha sem vetettek be. Nyilván egy percig sem
tételezték fel, hogy a romok alól kikászálódók virággal fogják üdvözölni a
katonákat. Nagyon is számítottak mind az ellenállásra, mind a
felfordulásra. És ez bizonyos szempontból még nagyon is jól jön…
Ez a
káosz nem tévedések és véletlenek sorozata, hanem ellenőrzött, szabályozott
– véli Kuliffay. A Colgate Egyetem professzorát, Nancy Riest idézi; ő
a megszállást „tervezett káosznak” nevezi, s nem más ez, mint fedőneve az
összefonódó óriásvállalatok által szabályozott, kíméletlenül bevezetett piacgazdaságnak.
„A káosz teszi szükségessé, ugyanakkor nemzetközileg elfogadhatóvá a
fegyveres megszállást, kijárási tilalmat, cenzúrát, gyülekezési tilalmat,
és ha úgy adódik, a statáriumot. A káosz bizonyítja, hogy a nép még nem
érett az önállóságra…”
Tegyük
hozzá, a káosznak lehet egy további magyarázata is: azért nem akar szűnni a
felfordulás sem Afganisztánban, sem Irakban, mert a megszállottak nem
akarják hagyni magukat. Meg nem akarják hagyni magukat a megszállottakkal
rokonszenvező más országbeliek, ám hasonló hitűek sem, akik pontosan
tudják, hogy ha Afganisztánban vagy Irakban sikerrel járnának az
amerikaiak, hamarosan ők következnének…
Ezért
van Amerika e tekintetben eleve bukásra ítélve. Elvileg egyetlen módon
győzhet: világháborúval. Egy-egy országra szóló, erőszakos
demokrácia-exportja a bevallott
célokhoz képest mindig teljesen sikertelen lesz.
James
Woolsey, volt CIA-igazgató hangoztatta egy rádióvitában: „Amerika célja az
iraki elnök elintézésével egy demokratikus rezsim uralomra juttatása”.
Valóban? Vitapartnere (Ramsey Clark) így válaszolt: „Mikor Washington
lecserélte Mossadeghet Iránban, a sahot rakta helyére. Mikor Chilében
Allendét egy-két jól irányzott lövéssel eltávolították, Pinochet
diktatúrája követte. Lumumba meggyilkolása után pedig Mobutu 35 éves
rémuralma szakadt Kongóra. Az amerikai intervenciók sohasem teremtettek
demokráciát.”
Nos,
szabad-e azt feltételeznünk Amerika elnökeiről, vezető politikusairól, hogy
annyira félkegyelműek volnának, hogy semmit sem vesznek észre a valóságból?
Hogy újra és újra megkísérelnék – amerikai katonák véráldozata, civil
életek mérhetetlen pusztítása árán –, ami szemlátomást nem megy: fegyverrel
demokratizálni a világot? Nyilván nem szabad. Akkor pedig mást kell
gondolnunk: a bevallott célok mellett – vagy akár helyett - egyéb céloknak is létezniük kell. Nos,
így már van értelme a káosznak is. Mindent felforgatni, aztán a zavarosban
halászni. Akár birodalmi érdeknek, akár magánambícióknak kényükre-kedvükre
érvényt szerezni. Logikus.
Ám ha
ennyire logikus, miért dőlt be Bushnak a fél világ? Miért nem látott át a
szitán? Miért választotta meg Amerika másodszor is elnökének George W.
Busht?
Miért
nem látott át a szitán Magyarország? Miért támogatta és támogatja Bush
haszonleső, birodalmi politikáját? No, és miért választotta meg egy újabb
ciklusra miniszterelnökének azt, akit?
Egyszerű
hazugságok, bonyolult igazságok
A világ
könnyebben elfogad egy egyszerű hazugságot, mint egy bonyolult
igazságot – idézi Kuliffay Tocqueville-t. A Fehér Ház és a Pentagon
az elmúlt években nagyüzemileg gyártotta és folyamatosan ontotta a
legprimitívebb hazugságokat, amelyeket az amerikai tömegek minden
bizonyított cáfolat ellenére készségesen benyakaltak.
Amikor
az emberek félnek, mert minden bizonytalannak és kilátástalannak tűnik, azt
választják vezetőjüknek, aki égi támogatásra hivatkozik, még akkor is, ha
titkon sejtik, hogy hazudik. A magát az istenek küldöttjének valló beteges
hazudozót – vélekedik Kuliffay –, nem korlátozza a lelkiismeret vagy a szégyenérzet.
George W. Bush a (második) választási győzelmét ünneplő beszédében nem
restellte az mondani – két bizonytalan kimenetelű megszállás, százezret
meghaladó iraki áldozat, növekvő munkanélküliség és fokozódó deficit
ellenére –, hogy „Belépünk a remény évszakába”.
A
magát a magyar baloldal megmentőjének gondoló és megmentőjeként eladó
beteges hazudozót sem korlátozza a lelkiismeret vagy a szégyenérzet, s a
már kezelhetetlen államadóság, a katasztrofális államháztartási hiány és a
nyomasztóan növekvő munkanélküliség ellenére sem restellte azt mondani,
hogy Magyarország gazdasága irigylésre méltóan jó helyzetben van. Amikor a
magyar emberek félnek a jövőtől, azt választják vezetőjüknek, aki
tetszetősebben lódít: egyszerűbbeket és hangzatosabbakat; lendületesebben
és magabiztosabban; a médiától – hiteles leleplezéstől – megkímélve;
s ha nem is magától Istentől, de magasságos tekintélyektől (Bushtól,
Blairtől, Putyintól) vállon veregetve.
Médialátszat és véres valóság
Az
amerikai népnek egy sterilizált, vértelenített, emberi jajszó nélküli
háborút tálaltak, távoli robbanások tűzijátékával, vonuló harckocsikkal,
egy-egy, kamerának integető gyerekkel – állapítja meg Kuliffay. Az éjszakai
razziák felvételein mindig a berúgott ajtón beözönlő fegyveres katonákat
mutatták a tv-kamerák, az amerikai erőfölényt, nem az álmukban meglepett,
halálos rémületükben maguk alá vizelő gyermekeket. Irak megszállásának első
évfordulóján egyetlen újságíró, egy angol: Robert Fisk emlékezett vissza a
főváros utolsó békés estéjén ragyogó fényesre világított, csendes-nyugodt
utcákra, és kontraszként az első bombázások után a sebesültekkel zsúfolt
kórház iszonyú látványára. Egyetlenként emlékezett a „leírhatatlan fejsebű”
férfira is, aki a zűrzavar közepette egy tolószéken ült, a
megüresedett jobb szemüregébe gyömöszölt zsebkendő csücskén keresztül pedig
folyamatosan csepegett a kőpadlóra a vér.
Állami
terrorizmus
Egy
neves történész, „korunk esszéíró mestere”, Gore Vidal mondja Örök háború örök békéért című
esszékötetében: „Bár állandóan szélhámosnak bélyegzünk más társadalmakat,
mi magunk váltunk a legnagyobb szélhámossá. Mi nem tartjuk be az
egyezményeket. Mi utasítjuk el gorombán a nemzetközi bíróságokat. Mi
támadunk egyoldalúan, amikor úgy tetszik. Mi panaszkodunk terrorizmus
miatt, holott a mi birodalmunk lett a legnagyobb terrorista. Mi bombázunk,
szállunk meg, gyűrünk magunk alá más államokat.”
Lehetne-e
másképp?
Amikor
számon kérjük akár a politikusokon, akár a médián, akár a választókon,
miért úgy döntöttek, ahogy, fel kell tennünk a kérdést: lehetne-e –
lehetett volna-e – másképp? Kuliffay leginkább a média fősodrából
kirekesztődő alternatív médiából idéz másképp gondolkodókat. Egyikük
szerint „Meg kell értenünk, és figyelembe kell vennünk azt a mély gyökerű
elidegenedést, ahonnan a terroristák legitimációjukat nyerik.” Hozzáteszi:
a média keménykedik a terrorizmussal, de nem mutatkozik keménynek a
terrorizmus kiváltó okaival szemben. Mondhatnánk: egyáltalán nem
foglalkozik vele, mint ahogy a politikusok sem.
Deborah
Caldwell Kenneth Kraft, buddhista tudós pedig egyenesen azt veti fel, mi
lett volna, ha a temérdek pénzt nem a háború előidézése, hanem a
terrorizmus megelőzésére fordítják. „Képzeljük el egy pillanatra,
hogy az Egyesült Államok a háborúra való felkészüléshez hasonló méretű
befektetéssel – dollármilliárdokkal, megfelelő előkészítéssel és
áldozatvállalással – építette volna ki az erőszakmentes védelmi
képességét.” A terrorizmusnak – akárcsak a társadalmi-gazdasági-politikai
elégedetlenség egyéb megnyilvánulásainak – leghatásosabb ellenfegyverei az
életszínvonal kiegyensúlyozott emelése, gazdasági, befektetési lehetőségek
biztosítása, piacteremtés, kedvező hitelek nyújtása, szociális háló
kiépítése, a szegénység intézményesített felszámolása, általános műveltség
megteremtése, szabad sajtó, szabad választások garantálása… Ezek közül
egyik sem igényli tankok és nehézbombázók bevetését, brutális katonai
megszállást.
Vajon
miért nem ezt az utat választotta – és rendre miért nem ezt választja –
Amerika?
A jó polgár
Kinek
van ideje a mindennapi robotban és nyűgök közepette a legfőbb döntéshozók
taktikáját s a nagypolitika gubancait szálaira bontani? – teszi fel a
kérdést Kuliffay. „Elvileg persze ez lenne a média szerepe – állapítja meg.
– Hangadói azonban éppen az összekuszálás és megtévesztés
nagymesterei, így a jó polgárnak magának kell a politikai halandzsából az ő
taktikázásukat is kifürkészni.”
Kuliffay
legnagyobb érdeme – s világunk számára bizonyára a legnagyobb haszna –,
hogy ama nagyon kevesek közé tartozik, akik hajlandók vállukra venni a jó
polgár e nagyon nehéz – s egyáltalán nem kockázatmentes – feladatát. Fél
kezemen meg tudom számolni azokat a magasabb rangú magyar politikusokat és
nevesebb médiamunkatársakat, akik kezdettől fogva nyíltan és hangosan
szembeszálltak Bush erőszakos terjeszkedő politikájával. Még magyarázatra
szorul, hogy mi rejlik e markáns jelenség mögött. Miképp történhetett meg,
hogy bár Tony Blair elérte, hogy Nagy-Britannia Bush hű szövetségese legyen
az iraki megszállásban, 100 képviselőtársa mégiscsak aláírta az Irak
megtámadása elleni tiltakozást, méghozzá a saját pártjából; Magyarország viszont csak most szabadult meg az
egyik világbirodalom fogságából, s máris a másik szorításába igyekszik.
Miért van az, hogy volt honvédelmi miniszterünk egy idő után azért nem volt
hajlandó kiállni (velem szemben) a Kereszttűzben, mert – mint bizalmasan
közölte – miért ő szívjon az amerikaiak miatt. Hogy is van ez? Amerika a
világszabadság letéteményese, de jaj annak, aki szembeszegül vele?
Nem,
egyáltalán nem biztos, hogy jaj annak. Alighanem több ebben a gyávaság, az
igazodás – a biztos, ami biztos – kényelme, mint az igazi veszély. Az meg
egészen bizonyos, hogy ha senki nem vállalja a maga személyes és
korlátozott kockázatát, azzal valóban egy – voltaképp mindannyiunkat –
fenyegető világveszedelem esélyét növeli. „Eddig 80 országban rendelte el
az elnök az állítólagos terrorista csoportok felszámolását,
propagandakampányok indítását, diverzáns alakulatok szervezését,
informátorok bérlését, milliós vérdíjak fizetését” – írja könyvében
Kuliffay.
Kis kitérő
Emiatt
fontos látnunk a különbséget – ha már létezik – Orbán, valamint Medgyessy
és Gyurcsány idevágó magatartása között. Az utóbbi kettő Blair-módra
sietett – akár a hazai közmegítélés ellenében is – ott segíteni a háborús
amerikai elnöknek, ahol csak tudott, Orbánról viszont ez egyáltalán
nem mondható el: Charles Gati árulta el egyik nyilatkozatában, hogy több
mint két órán keresztül fűzte az akkori miniszterelnök fejét, hogy Magyarország
ne vonja ki katonáit Irakból, ám ő nem volt hajlandó kötélnek állni.
Mindenesetre
igen fontos lehet Amerikának az az ügy, amelyre ennyi meggyőzést áldoz. S
fontos lehet a kijáróembernek is – róla annyit tudni, hogy 56-osként ment
ki Amerikába, de igencsak felvitte az Isten a dolgát, mert politológus,
egyetemei tanár, külügyminisztériumi tisztségviselő és végül (Bill Clinton
mellett) elnöki tanácsadó lett; no meg a Council on Foreign Relations
háttérszervezet tagja. Erről a szervezetről tudni vélik, hogy a népek
nevében és helyett, titkos konferenciákon határoz kül- és belpolitikai
ügyekben…
A jó
polgár itt akár fel is tehetné a kezét: hogyan is lehetne titkos
szervezetek láthatatlan erejével és titokzatos szándékaival
szembeszállni? Szerencsére Kuliffay Hanna nem téved efféle útvesztőkbe: a
háborús őrület (egyáltalán: az őrület) nála nagyon is logikusan áll össze –
fejlődik ki – a mindennapi, látható tényekből, kitapintható
összefüggésekből.
Miért hallgat a média?
Mikor a
Baltimore Sun szókimondásáról híres zsurnalisztája és kommentátora egy
kerekasztal-vita során „lunatic”-nak (eszelősnek) nyilvánította George W.
Bush intervenciós politikáját, a kritikus lelkek közül sokan fellélegeztek:
nincsenek egyedül. Lám csak, ez a neves politikus is őrültségnek találja,
hogy háborút indítsanak akár olajért, akár hatalmi hivalkodásból, akár
Ariel Sharon regionális ambíciójáért, akár a háromért együttesen. A nyíltan
bírálók száma azonban csekély, csak kevesen vállalják, hogy lejárató jelzők
áradatának, vádaskodásnak, sőt, retorzióknak tegyék ki magukat.
Ha a
médiaszemélyiségek óvatosak az ellenvélemény-nyilvánítással, a politikusok
még inkább – állapítja meg Kuliffay, s hozzáteszi: különösen az őszi
kongresszusi választások előtt állóknak nincs szükségük az antipatrióta (hazafiatlan, de akár hazaáruló) vagy az antiszemita jelzőre. Ugyanis
mindazok, akik felvetik a megdöbbentő félreinformáltság tényét, vagy a
belső információkat birtokló döntéshozók és a kaotikus sötétben tartottak
közti, egyre mélyülő szakadékot, azokat az újkonzervatív politikusok és a
szövetséges médiairányítók hazafiatlan
ellendrukkernek, terrorista szimpatizánsnak vagy bérencnek, az ország
biztonságát veszélyeztető bajkeverőnek bélyegzik, és még a kis
példányszámú periférikus médiából is kiebrudalják.
„Mellesleg:
senki nem akarja vadul megharapni azt a kezet, amelyik eteti” – idézi
Kuliffay Deborah Orrnak, az Independent újságírójának a véleményét a
médiáról. S ha ott nem akarja, itt
miért akarná?
No de
kik azok az újkonzervatívok
(neokonzervatívok, neokonok)? És miért az ő szövetségesük a médiairányítók?
Az egész könyv talán legfontosabb kérdései – ám várjunk még egy kicsit a
válasszal.
A tudás
hatalom, a tudatlan a hatalomé
Akárkik
is a neokonok, Amerikában (és ugyebár
Magyarországon is) demokrácia van, s ha nem tetszik az elnök (a miniszterelnök), legalább
négyévenként – pártostól-mindenestül – le lehet váltani. Amit Kuliffay
szerint az amerikai alternatív média több zsurnalisztája (pl. Leonard
Pitts, a Miami Herald kommentátora) leginkább hiányol: a Fehér Ház eddig
nyilvánosságra került szándékos hazugságdömpingje elleni kollektív
felháborodás. Miért nincsenek leleplező vezércikkek, spontán tüntetések,
vádemelési javaslatok, hivatali lemondatások? Miért nincs felelősségre
vonás? Kormányválság?
Két
hónappal azután, hogy a tömegpusztító fegyverek nem kerültek elő, egy
Gallup-felmérés szerint az amerikaiak 56 százaléka azt mondta, a háború
végül is jogos volt, akár találnak tömegirtó fegyvereket, akár nem.
Mit
is kérdezett egy láthatatlan riporter Pesty László Gyurcsány-filmjében (Egy
hiteles ember) egy hivatásos prostituálttól, miután kiderült, hogy a
politikusok köreiben jártas hölgy a szocialistákra szavazna? „Ha most
kiderülne, hogy [Gyurcsány Ferenc] súlyos bűncselekményt követett el a
múltban, akkor megváltozna a véleményed?” A válasz – szó szerint,
háromszori tagadással – így hangzott: „Nem. Nem. Nem változna meg a
véleményem.”
„Ez az
eredmény egyfajta morális képlékenységre vall, ami páratlanul
visszataszító”, mondja Kuliffay könyvében Leonard Pitts. A Chicago Tribune
pedig felmérést végzett olvasói körében: nos, csaknem felük arra szavazott,
állítsák le végre az iraki börtönbotránnyal foglalkozó sajtót. Vagyis
elegük van a „hős” amerikai katona felelősségre vonásából, a „hazafias
kötelességüket” teljesítők nyilvános meghurcolásából. Az emberek nem
akarják, hogy a tények megzavarják az Amerika kivételességébe vetett
hitüket!
James
F. Welles írja A butaság megértése című (Kuliffay szavaival: zseniálisan tanulságos) könyvében: „A
tömegek hajlandók minden kritika nélkül alávetni magukat a felsőbb
hatóságoknak a magasabb értelmi erőfeszítést igénylő ügyekben.” Ha a
tudás hatalom, a tudatlanság viszont a Hatalom számára felbecsülhetetlen
érték. A legfelsőbb körök – állapítja meg Kuliffay – éppenséggel úgy látják
jónak és előnyösnek, hogy az emberek minél kevesebbet tudjanak a történelem
„problémás” eseteiről. Kivéve, ha azok szuper-hazafias, rendszertámogató
üzenetekbe vannak csomagolva. Az amerikai multikulturális oktatási rendszer
(véli az egyik amerikai kutató) a művelt generáció helyett egy „öntudatos”
generációt termelt ki, amely feltételezhetően nincs tisztában a háború és
béke kérdésében rá háruló felelősség súlyával. A 18 és 24 év közötti
korosztály támogatja legnagyobb számban a Bush-kormány intervenciós
politikáját.
Szóval
az amerikai választóknak – szögezi le a Hazugságok
szárnyain szerzője – fogalmuk sincs, hova vezet és hol ér véget
a kormány „ambíciója”. Mikor az elnök azt állítja, demokratizálni fogja a
Közel-Keletet, mert az ottani nádvágók és vízhordók arra vágynak, az
amerikai emberek még lelkesednek is, mivel nem ismerik a térség múltját és
társadalmi szerkezetét, vallási, etnikai és tradicionális megosztottságát,
az egész kaland százféle kockázatát.
Ráadásul
tények, leleplezések, alternatív gondolkodók és médiumok ide vagy oda, e
választók 57%-a makacsul összekapcsolja a Világkereskedelmi Központ
és Pentagon elleni terrortámadást Szaddam Huszeinnel; 59%-a biztos abban,
hogy a világ közvéleménye támogatja az Amerika vezette koalíciós háborút;
60%-a pedig továbbra is (2004-ben is) meg van győződve, hogy Iraknak nagy
hatótávolságú tömegpusztító fegyverei vannak.
(Jó-jó.
És mi, magyarok, milyenek vagyunk? A mi többségünk miért szereti, ha
újra és újra lóvá teszik?Miért ragaszkodik a szélhámosaihoz,
átverőihez, megvezetőihez?)
Ki az a Bush?
Carol
Norris, gyakorló pszichológus és publicista úgy véli, George W. Bush
valamiféle képzeletvilágban élő, morális fejlődésben visszamaradott „nagy
gyerek”. A királycsinálók nem véletlenül pécézték ki – teszi hozzá
Kuliffay.
Lawrene
Kohlberg, a morális fejlődés egyik kutatója megállapítja: A gyerek azt
ítéli jónak, amit szeret, amit akar, vagy ami hasznára lehet. Még nincs
fogalma a szabályokról és kötelezettségekről, amelyeket tudomásul véve engedelmeskedne a
személyes vágyaitól független elvárásoknak. Nem érti az ok-okozati
összefüggéseket… Bush nyilatkozza egy helyütt: „Én vagyok a parancsnok,
Nekem nem kell megmagyarázni, miért mondok dolgokat.” „Nem morfondírozok…”
Nyilván csak úgy élhet ennyi hiábavaló pusztítás és véráldozat tudatával
kétségbeesés nélkül egy felelős személy – mondja Kuliffay –, ha nem morfondírozik
rajta. Ha nem mérlegeli a tettei erkölcsi oldalát. Ha egyszerűen túllép
rajta, és soha nem gondol rá (pl. a védtelen, alvó népekre ezerszámra
dobatott kazettás bombákra).
Bush
vágyálma: végre több legyen, mint ifjúkori önmagától való félelme – egy morális,
üzleti és személyes csődtömeg. Többször leírták róla, hogy 40 éves koráig
alkoholfüggőségben szenvedett, s ez részben megmagyarázza személyiségének
elferdülését. Márpedig Bush személyiségferdülése – írja Kuliffay – komoly
tényező az ország jelenlegi katasztrofális helyzetét és jövőjét illetően.
És
Gyurcsányé?
Glenn
Campbell szerint a szociopata nem érez empátiát mások iránt (bár
megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást visszaélései
miatt.
„Jókor
voltam jó helyen”, mondá a milliárdos magyar miniszterelnök az őt
„rágalmazóknak”. „Tudom, mit jelent havi negyvenezer forint nyugdíjból
élni” – mondá a nyugdíjasoknak.
Bush:
„Akármit mondanak a nemzetközi jogászok, szétrúgunk egy-két segget.”
Gyurcsány:
befogjuk a kóbor kutyákat.
Bush:
Elfelejtem én szeptember 11-e leckéjét és elfogadom egy őrült [Szaddam
Huszein] szavát, vagy akcióba fogok és megvédem ezt az országot? A
választás lehetőségével élve én megvédem magunkat, mivel biztonságosabbá
tettük Amerikát, mostanra több mint 50 millió ember szabad Afganisztánban
és Irakban.
Gyurcsány:
Egy új Magyarországot kell építeni, egy új Magyarországhoz kell programot
adni. Ezt a programot fogom megmutatni holnap a párt kongresszusának. Ez a
nemzet újra erejére talált és olyan vezetői vannak, akiknek volt bátorságuk
nem csupán visszhangozni azt, amit hallottak az utcán, de programot adni,
irányt mutatni. Megmutatni, hogyan lehet virágzó gazdaságot építeni. A
demokratikus jogállamiság nem egy félredobható és elveszthető kereszt,
amely szükséges a politika cirkuszához és színházához, hanem az emberi
méltóság és szabadság megóvásának, a hétköznapi biztonság megteremtésének
olyan fontos záloga, amelyből nem kevesebb, hanem több kell. Ezért kell a
kevesebb demokrácia helyett a több, a hétköznapi demokrácia, több biztonság
és félelemmentes élet – ezt ajánlja a baloldal.
Az
iraki háború „országunk legmagasabb szintű erkölcsi hagyománya” – így
George Bush 2003 elején. „A hit segítségére számítok a nemzet legkomolyabb
problémáinak megoldásában.”
„Imádkozom
a békéért” – hangoztatta közvetlenül az iraki háború előtt.
„Kedvenc
filozófusom: Jézus.”
Vajon
miért kell egy ilyen „hitbuzgó” ember a fősodratú liberális médiának? Miért
kell egy protestáns (baptista) hitbuzgó az ortodox zsidók többségének?
Miért kell egy ilyen velejéig hazug, veszedelmes ember az alacsonyabb IQ-jú
tömegeknek, és miért kell egyszersmind a – feltehetőleg magasabb IQ-jú –
neokon hatalmi elitnek is?
|
Bush szavazói
59 millió öntudatos
keresztény és (többségében ortodox) zsidó szavazó voksolt Bushra (akit
„nemzetközi viszonylatban háborús bűnösnek tartanak”), tudjuk meg Kuliffay
könyvéből. Kicsit közelebbről megnézve: Bush a republikánusok
elnökjelöltjeként indult, és a „bibliai övezet”-nek nevezett déli államokban
nyert, valamint az ország szívében: a „heartland” farmjain, küszködő
településein és kisvárosaiban. Errefelé az emberek hagyományosan Isten
jelöltjeinek (választottjainak), újjászületett, buzgón evangelizáló
gyermekeinek tartják magukat, vagyis az „igazi amerikaiak”-nak. Általános vélekedésük
szerint küszöbön áll Jézus második eljövetele, méghozzá Izraelben. Ezek az
emberek Amerika Izrael-barát politikájának feltétel nélküli – ráadásul
anyagiakban is megmutatkozó – támogatói. Az Egyesült Államok IQ-átlagát
tekintve az első 16 legmagasabb (113-100 közötti) pontszámot elért állama a
demokrata jelöltet (John Kerryt) támogatta, a 98-nál kevesebb IQ-átlagú
államok viszont – a 85-ös átlagintelligenciájú – Mississippivel bezárólag,
George Busht.
Bush magasságos médiabeli támogatói
Miért támogatja tehát
Busht az amerikai média liberális-demokrata krémje? Mire mozdul, mire
nem mozdul a magasságos média? Kuliffay a 2000. évi amerikai választást
elemezve figyelt fel a buzgón tömjénező vagy épp buzgón lejárató média egyik
sajátos mozgatórugójára (ld. Retorika? Szemfényvesztés? Hullámlovaglás?
Empíria Magazin, 2000. szeptember). „Nyílt titok”, írja Kuliffay, hogy
tanácsadói próbálták lebeszélni Al Gore-t, a demokraták elnökjelöltjét, hogy
Joe Liebermant válassza alelnök-jelöltjének. Idővel be is bizonyosodott, hogy
valóban rossz választás volt, ám egy valami azonnal bejött Gore stratégiai
elképzeléséből. A média mérlegnyelve a javára billent „abban a pillanatban,
amint Joe Liebermant, a választott nép fiát jelölte, a politikailag korrekt
Isten oldalán álló szenátort”, írta Suzanne Fields a Washington Timesban (és idézi őt
Kuliffay a szóban forgó esszéjében). A média által addig unalmas, egyéniség nélküli fabábnak kikiáltott
Gore-t Lieberman egy csapásra izgalmas,
érdekes, felszabadult
fickóvá változtatta. És mintha csoda történt volna, az erőtlennek,
stagnálónak, majdhogy nem céltalannak elkönyvelt demokrata kampányt egy
csapásra „felfelé ívelővé”,
„robosztussá”, „történelmivé”
tette. És Lieberman feltűnésével párhuzamosan George W. Bush egyik napról a
másikra az intellektuálisan
éretlen, bizonytalan, tapasztalatlan, távlat nélküli
és hasonló jelzők ellen kapkodhatta a fejét.
S még ma is
kapkodhatná, ha az újkonzervatívok nem értették volna meg a nagyhatalmú
médiával, hogy George W. Bush politikailag szintén nagyon korrekt,
mondhatnám, kóser ember. Hogy mit is
jelenthet egy hitbuzgó, keresztény embernek kósernek lenni, arról már a
magyar állampolgár is elég pontos képet szerezhet: nézze meg hogyan
viselkedik a magyar média fősodra Orbán Viktorral, s hogyan Gyurcsány
Ferenccel. Vagy egy kicsit nézzen el a HIT Gyülekezete virágzó, honi
berkeibe. S vegye észre az ottani buzgó Krisztus-várást, Jeruzsálem és Izrael
zajos dicsőítését. Nem kevésbé az eltévelyedettek buzgó befogadását, az
újjászületés – közös megkeresztelkedés, fürdőzés – látványos
ceremóniáit.
Nem baj, ha örökre
felfogjuk, megértjük, hogy Bush kereszténysége nem a mi kereszténységünk.
Hitbuzgalma inkább a HIT Gyülekezete-féle szekták dupla fenekű
vallásosságához hasonlít: egyszerre sajátja a szent őrület (a „szent
léleknek” való teljes alávetés, önkívület), valamint a nagyon is öntudatosan
és körültekintően megszervezett hatalom- és pénzszerzés, beleértve az Izrael
iránti – s akármilyen meghökkentő: a politikailag korrekt Isten iránti – feltétlen
elkötelezettséget.
Újkonzervatívok?
Ideje, hogy
utánanézzünk, kik is azok az újkonzervatívok (neokonok), akik annyira Bush
hóna alá nyúltak? A Hazugságok
szárnyain cikkeiből, elemzéseiből a következő kép kerekedik ki.
Gore Vidal már
1986-ban „Izrael publicistáinak” nevezte a neokonok vezéregyéniségeit, akik a
szovjet veszélyt eltúlozva hatalmas fegyverkezési kiadásokat szavaztattak meg
a kongresszusban, s a közel-keleti veszélyt hasonlóképpen felnagyítva
milliárdokat Izrael támogatására. Visszavágásként a neokonok propagandistái a
szokásos módon lekomcsizták és antiszemitizmussal vádolták Vidalt (noha apai
ágon zsidó származású).
Az új világrendet
propagálván a neokonok legfontosabb célja Izrael határainak kiterjesztése és
általános érdekvédelme. Minden más csak ezután következik. Ez az
elkötelezettség befolyásolja minden országos, sőt globális döntésüket, ezen
alapszik minden ideológiai állásfoglalásuk, politikai tanácsuk és gyakorlati
lépésük is – vonja le a következtetést Kuliffay Hanna.
No, akkor most
álljunk meg egy kicsit! Nem rugaszkodott-e el itt Kuliffay az igazságtól? Nem
légből kapott gondolatok-e ezek, akár az övéi, akár a másokéi?
Tény – s erre
Kuliffay is emlékeztet –, hogy Simon Peresz egy interjú során megvallotta, a
korábbi amerikai békeközvetítő elnökök, de a nemzetközi szervezetek is évekig
egy politikai színjáték naiv marionettfigurái voltak, Tel-Aviv ugyanis csak
időhúzó taktikai fogásként vett részt az izraeli – palesztin
béketárgyalásokon. Az erőpolitikának az őt Washingtonból támogató hívei
ugyanis némileg háttérbe szorultak a Clinton-Gore évek alatt, és ki kellett
várniuk, míg ismét hatalmi pozícióba kerülnek – „miközben nem kis feladatként
egy megválasztható balekot kerestek, aki Isten ostorának képzeli magát”
(Kuliffay). A szeptember 11-i tragédiát kihasználva aztán egyszeriben
„nyilvánosságra hozható lett a szorosra fűzött kölcsönös együttműködés a
világterrorizmus két ártatlan
áldozata, az USA és Izrael között” (Kuliffay).
Joy-Ann Lomena Reid
pedig az Új Amerikai Évszázad Terve néven alakult neokonzervatív ideológiai
műhelyről számol be. Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz, Kissinger, Jeb Bush (Bush
testvére) és mások „az ország jövőjét ún. demokráciaterjesztő hódításokban
látja.” A cél? „Full spectrum dominance.” Mindent kézben tartani.
Lényegében egy
megválaszolatlan kérdés maradt számunkra, a Hazugságok szárnyaint – világunk működési mechanizmusát
– boncolgatóknak. Hogyan került a csizma az asztalra? Hogyan kerültek
jobboldalra a hagyományosan a baloldalhoz húzó Izrael-barátok?
Lenin árnya a Fehér Házban
Amerikában nem szokás
régi elnököknek az újakat bírálni, ezért is van súlya Jimmy Carter
kijelentésének: „Mikor megszületett az iraki háborúról szóló a döntés, attól
fogva teljes erőbedobással próbáltak okot keresni rá.” És súlyos
következtetésre jut a Hazugságok
szárnyain szerzője is: „a hazudozás, félreinformálás, elvi
következetlenség, szégyentelenség és a hipokrízis minden elképzelhető mentség
híján alakult kultusszá egy évtizedek óta formálódó politikai elit köreiben
és árasztotta el mocskával az elmúlt években a fővárost”.
De honnan támadt ez a
kultusz?
Earl Shorris Leo
Strauss „politikafilozófusra” gyanakszik. Ő az 1930-as években Németországból
Angliába, majd az Államokba emigrált. Tanítása szerint a hazugság, mások becsapása
nem kínos és megbánni való morális vétek, hanem ellenkezőleg: a bölcs
politika elismerésre méltó, nemes eszköze. Mint ahogy a médiafölénnyel való
visszaélés, a tudatlanság kihasználása, a legsötétebb propaganda is az.
Shorris szerint akik a Bush-rezsim számára szolgáltatták az új világrend
teóriáját, azok Leo Strauss követőiként a hazugságot nyíltan éltetik, a
„nemes” jelzővel illetik.
Kuliffay vélekedése
szerint, Bush elnök intellektuális muníciójának egy másik adagját egy hajdani
bolseviktől, David Horowitztól kapta. A volt marxista-leninista militarista a
60-as években a baloldali hatalomátvétel lehetetlenségét felismerve egy éles
fordulattal radikális jobboldalivá vált, és részt vett abban a republikánus
pártbeli puccsban, amelynek során az átnyergelt kommunisták magukhoz ragadták
az irányító szerepet.
Gore Vidal idézi
Irving Kristolt, a neokonzervativizmus egyik bábáját, aki Horowitzhoz
hasonlóan a radikális baloldaliságot feladva azt a kérdést tette fel,
„van érelme, hogy a zsidók csüggjenek a korábbi idők véleményén, mikor új
érával kerülnek szembe?” Majd választ is adott kétségére: Izrael miatt
„korlátozva vagyunk, hogy ott találjunk szövetségeseket, ahol tudunk.” Ha
máshol nem sikerül, akkor a fundamentalista, Krisztus második eljövetelét a modern
Izraelbe holnapra váró bibliai övezet (az USA déli államai) újjászületett
keresztényei között. „Megfelelő érzékkel és cinizmussal az izraeliták
kihasználják ezt a vallási őrületet” – vonta le a következtetést Vidal.
Pat Buchanan,
republikánus politikai tanácsadó, zsurnaliszta és tv-kommentátor szerint ezek
a hajdani moszkoviták „erőszakkal eltérítették a republikánus pártot”,
kiszorítva az „igazi konzervatívokat” a hatalomból.
A republikánus
hatalomátvétel után – írja Kuliffay – belföldön is fekete felhők tornyosultak
az ellenzéki politikusok, de az akadémia háza táján is. Egyes
szélső-jobboldali ideológiai műhelyek és intézmények – mint az American
Council of Trustees and Alumni (ACTA), amely az elnökhelyettes vérmes
feleségét, Lynne Cheneyt is soraiban tudja – személyes támadásokhoz
folyamodtak. Az ACTA, moszkovita módszereket idézve, dokumentumot adott közre
A civilizáció védelme
címmel, amely vagy száz akadémikust sorolt fel, akik neokonzervatív értékek
és irányelvek kritikusaiként politikai ellenségnek számítanak. Nem más
véleményen lévő ellenfélnek, hanem ellenségnek.
Az eset pszichológiai
szempontból nem meglepő, teszi hozzá Kuliffay. A fanatikus zelótáknak
(vakbuzgóknak), a világuralom mániákusainak mindegy, a politikai aréna melyik
oldalán küzdenek, a lényeg, hogy „kontrollhelyzetben” legyenek az éppen
nyerésre állók élén.
„Itt van Amerika…”
Messze kelet nyugatig
ér – tartja a régi mondás. Számunkra ez a tét: nem csak az olajár tud
begyűrűzni.
A kollektív
félrevezetés (gyors és végleges győzelem), majd kollektív kimagyarázás
(„hoppá, mégsem”) kitűnő példája: a
választások után mintegy varázsszóra az összes hírközlő ráébred a véres
valóságra, és kezdi szépen beadagolni olvasóinak a közeljövő keserű
piruláját.
Ezt Kuliffay írta a
Bush újbóli megválasztása utáni időszakról. De nálunk is írhatta volna valaki a Gyurcsány újbóli megválasztása
(a baloldali pártok újbóli választási győzelme) utáni időszakról.
„A háború és béke
kérdését tekintve az Egyesült Államok már nem demokrácia” – szögezi le Michael
Kinsley a Washington Postban (Ki akarja ezt a háborút?). A Bush-kormányzat
harckészültségének fenyegető növekedése Kinsley szerint alkotmány-ellenes
botrány, amelynek során a kongresszus egyik fontos alkotmányos joga, a háború
kérdésének eldöntése, szép csendben, minden feltűnés nélkül, áttevődött a
Fehér Házba. Ez a hatalmi átrendeződés valójában kizár minden tiltakozást,
ellenvélemény-nyilvánítást és vitára való lehetőséget, az egészséges
demokratizmus nélkülözhetetlen alapfeltételeit.
Ismerős helyzet?
Hatalomkoncentráció a magyar miniszterelnök körül: díszpintyek a
minisztériumok élére, pénzek a jó barátok – a magyar „neokonok” –
kezelésében.
Donald Rumsfeld
védelmi miniszter váratlanul kijelentette, a kiemelt hadicél mégsem a világot
fenyegető hatalmas fegyverarzenál felderítése és felszámolása, hanem a sokat
szenvedett iraki nép felszabadítása.
„Dübörög a gazdaság”,
mondta ugyebár Gyurcsány Ferenc a választások előtt. „Az adócsökkentés
kormánya”, hirdette személyes reklámfilmjében, saját szájával. Most meg, a
választások után? Adóemelés-dömping, végeláthatatlan megszorítások…
A viszonylag kevés
szembeszegülő és lemondott politikusok egyike szerint a Bush-kormányzat
politikai céljainak elérése érdekében szisztematikusan meghamisítja a
hírszerzés eredményeit és a vietnámi háború óta nem látott mértékben
szándékosan manipulálja az amerikai közvéleményt.
Kell-e még mondanom?
A Gyurcsány-kormány módszeresen meghamisította vagy elhallgatta a
költségvetés tényleges számait…
Végső mozgató?
Hogyan történhetnek
meg ezek a dolgok? Milyen rugók működtetik a kollektív félrevezetést? Ki
vezényli az egységes szalutálást, máskor a süketnémaságot? – töpreng Kuliffay
Hanna. Miért Orbán Viktor volt a fő ellenség még a választások után is?
Miért falazott a magyar média Gyurcsánynak? Miért nem ront rá még most sem
Gyurcsányra? Ha csak tizedannyi erővel tenné, mint amekkorával Orbánra
szokott, Gyurcsánynak vége volna.
Ráadásul: ha új
világirányzatról beszélünk, itt az ideje, hogy egyértelműen megragadjuk s
világosan kimondjuk: mitől és mennyiben új ez. Politika és hazugság eddig is
mozgatója volt különféle hatalmi erőcsoportosulásoknak. Irak és Afganisztán
előtt ott volt Vietnám. De Kuliffay egy még régebbi történelmi előzményt is
felfedezett: Albert J. Beveridge (amerikai szenátor és történész) 1900-ban
beszédet mondott Washingtonban a szenátus előtt, s ebben a Fülöp-szigetek
végleges megszállása mellett ekképpen érvelt: „A Fülöp-szigetek a miénk,
örökre, az alkotmány szavaival: a terület az Egyesült Államokhoz tartozik…
Nem fogjuk megtagadni a szigetvilág iránti kötelességünket… Nem fogjuk
megtagadni a részvételt a fajunk küldetésében, a meghatalmazást, Isten
jóváhagyásával, a civilizált világ részéről… hálaadásunk a
Mindenható Istennek, hogy megjelölt minket mint választott népét, abból a
célból, hogy vezessük a világ megújulását.”
A mai republikánus
propagandaszöveg kiemelt címszavai tehát – mint az isteni meghatalmazás(sal
folytatott tömegirtás), a világtól kapott megbízatás (nemzetközi koalíció), a
vallási felsőbbrendűség hangoztatása, valamint a világ erőszakos
megújításának és egyeduralkodói irányításának gondolata – mind történelmi
örökség, szűri le a tanulságot Kuliffay Hanna.
De ha mind a múltból
származik, akkor nincs dolgunk velük, s kár az egész könyvért, kár az egész
eszmefuttatásért, amazért is, emezért is. Ha a történelem jön-megy, mi pedig
a foglyaként kénytelen-kelletlen (mondhatnám, tehetetlenül) elszenvedjük,
ugyan, mi dolgunk lehet még?
Ezen az egyetlen
ponton tehát inkább ne értsünk egyet Kuliffay Hanna következtetésével.
Keressük meg a kiábrándító helyzetnek azokat a legfontosabb összetevőit,
amelyektől itt valójában már egy egészen új világról – s ennyiben új
világirányzatról – van szó.
Először is: korunk a kommunikáció világa. Soha ennyi
információhoz nem juthattunk, mint mostanság. Új világunk paradoxona: a sajtó- és szólásszabadság (önmagában való)
jóságának illúziója. Százszor könnyebb azt a tömeget becsapni
s mozdulatlanságra bírni, amelyik ott fogja a kezében a „világjáró”
távirányítót.
Másodszor: korunk a szabadság világa. A két
szuperhatalom közül a nyíltan diktatórikus szűnt meg, s a demokratikus maradt
meg a világ trónján. Új világunk
paradoxona: a demokrácia mint intézményrendszer (önmagában való) jóságának
illúziója. Százszor könnyebb azt a tömeget megvezetni,
amelyik úgy véli, hogy az ő akaratával, de legalábbis jóváhagyásával zajlanak
körülötte a dolgok.
S végül harmadszor: korunk a „politikai korrektség” világa.
Új világunk paradoxona: a
„politikailag helyénvaló” igazságának illúziója. Azt hisszük,
hogy valóban a terrorizmus ellen harcolunk, ha azok mellé állunk, akik a
terrorizmus elleni harcot tűzik zászlajukra. Azt hisszük, hogy valóban az
antiszemiták ellen, ha azok mellé állunk, akik az antiszemtizmus elleni
harcot tűzik zászlajukra.
Ezért tehetnek
mostanság a világ hatalommániás vakbuzgói jószerivel azt, amit akarnak. Úgy
jártunk, ahogy a bűnüldözők járnak a bűnözőkkel e technikailag végtelenségig
fejlett világban. Emezek – technika dolgában – egy lépéssel mindig amazok
előtt járnak. Ám ettől még a bűnüldözők tisztességesebbje nem habozik a
bűnösök nyomába eredni.
Mi sem tehetünk mást,
ha nem akarjuk ennyiben hagyni a dolgot. A mai világ három nagy illúziójától,
ha sokan akarjuk, éppenséggel meg is lehet szabadulni.
Igazságok szárnyain
Együtt kell repülnünk
az igazságok szárnyain
Kuliffay Hannával és a hozzá hasonlókkal. Mindenekelőtt ki kell vonni
magunkat a világmozgató illúziók – mondhatnám, a felismert törvényszerűségek
- hatása alól. Noam Chomsky szerint maga az egész oktatási és szakmai képzési
rendszer egy gondosan kialakított szűrő mechanizmus, amely kigyomlálja
mindazokat, akit túl függetlenek; így aztán, mikor valaki irodavezető vagy
felelős szerkesztő lesz, vagy a CBS nagyágyúja, addigra az elvárások a
csontjaiba ivódnak. Az ember annyira magáévá teszi a megszabott értékrendet,
hogy az meghatározza neki, mely dolgokról nem beszélhet, nem írhat –
valójában többet még csak nem is gondolhat rájuk.
Noam Chomsky maga is
jól példázza, hogy nem engedhetjük balgán a csontjainkba ivódni az
elvárásokat, magunkévá tenni a mások által megszabott – politikailag „helyes”
– értékrendet. Mihelyt átlátjuk s másokkal átláttatjuk (mint Kuliffay), hogy
Bush és kormányzata a hazafiságra és a kereszténységre játszik, többé nem
tudják ugyanolyan gátlástalanul megtenni ugyanezt. „Nem csoda, hogy a
szélhámosok patriotizmussal takaróznak, mivel ez a kritikától való védelmet
jelenti nekik” – állapítja meg Kuliffay az ottani szélhámosokról. Valóban? Nosza, legyünk biztosak abban, hogy a
hazafiság, a nemzet, a magyarság legkülönfélébb jelképeit és jelszavait az
itteni szélhámosok is egyre sűrűbben, egyre furmányosabban fogják használni;
ne legyünk restek figyelemmel kísérni e kísérleteket, s felismeréseinket
másokkal is megosztani.
Nem kell szó nélkül
hagyni azt a nyomást, amelyet a „politikailag korrektek” igyekeznek kifejteni
ránk. S akkor talán egyszer eljön az idő, amikor már nem azzal kell kezdenie
egy magyar újságírónak (M. Szabó Imrének) a Közel-Keletről szóló (világhálón
szétküldött) cikkét (A világ szeme előtt. Izrael háborús bűntettet követ el
Libanonban), hogy „Ugye nem sütik rám az antiszemitizmus bélyegét, annak
lassan lemoshatatlan vádját, ha azt írom-mondom: amit Izrael állam
művel ismét Libanonban, a Beka völgyben, Bejrútban, Gázában, Nábluszban
- az emberiségellenes”.
Mondani kell és kell,
hogy a sajtó- és szólásszabadság önmagában még semmi; hogy a demokrácia
intézményrendszere önmagában csupán egy díszlet; s haszon mindkettőből csak
akkor származik, ha nem engedjük át őket a szélhámosoknak szabad
garázdálkodásra; ha nem engedjük, hogy ez az ország a felelőtlenségek és
felelőtlenek világa, azaz következmények nélküli ország legyen.
Nem szabad engedni,
hogy a modern világ nyújtotta kényelmek elménket, gondolkodásunkat is elkényelmesítsék.
Kuliffay Hanna nem azért látta meg előre, hogy a Bush-féle politika
elkerülhetetlenül háborúhoz vezet, ám nem lesz széleskörű támogatottsága a
világban (nem jön létre tényleges, anyagi és véráldozatot vállaló koalíció);
s nem azért jelentette ki elemzéseiben jóval a média ocsúdása előtt, hogy
Iraknak nincsenek tömegpusztító fegyverei; hogy a katonai győzelmet
megszállás fogja követni; hogy bábkormányt fognak felállítani; és hogy az
olaj megszerzésén túl Amerika végleges támaszpontokat fog Irakban felállítani
– mert kiváló jós volna, hanem azért, mert vette a fáradságot, s morzsánként
összegyűjtötte és elfogultság nélkül összerrendezte azokat az információkat,
amelyek amúgy bárki számára megszerezhetők lettek volna. Nem kötelező puszta
hitre alapozva döntenünk és szavaznunk.
S végül: meg kell
értetni, amit Czakó Gábor is igyekezett megértetni Az igazság napjának
nevezett – a Gyurcsány-féle hazugságok ellen tiltakozó – tüntetésen: A köztársaság nem
államforma, hanem közös rend. Alapja a becsület. Ha hazudunk, akkor fölbomlik
a közös életrend. A Szent István-i államot okkal nevezhetnénk köztársaságnak,
hisz ott rend volt. Ha valaki ledöntött egy házat, akkor nem merészelte azt
állítani, hogy új egyensúlyt teremtett. Ha a hóhér levágta a tolvaj kezét,
akkor nem állította azt, hogy ez kiigazítás. Ma? Az aljasok becsapják és
megalázzák az igazakat. A szép lesz a rút, és a rút a szép. Szavahihetőség
híján minden párbeszéd és megegyezés lehetetlenné válik. Viszály kezdődik,
átejtés, gyűlölet. Vajon meddig létezett az a törzs, amelynek főnöke
csemegének nevezte a gyilkos galócát? Magyarországon ma nincs rend, nincs
köztársaság, mert a csalás uralkodik. Az ország kormányát szélhámosok
markolják, akik hatalmukat szédelgéssel szerezték. Olyan urak ők, akik bűneik
rabjai: többé nem mondhatnak igazat, mert különben elvesztik hatalmukat.
Ők nem mondhatnak. Mi
viszont – az igazság szárnyait próbálgatók – mondhatunk. Igaz, óriási
feladatok várnak ránk. Hogy mást ne mondjak: nem csak jelképesen, de
valóságosan is, korszerű értelmező szótárokat kell alkotnunk. Jómagam tettem
már erre kísérletet (szintén Az igazság napján mutattam be), s kedvező
fogadtatása igazolja, az emberek ki vannak éhezve az igaz szóra. A Gyurcsány
– Magyar Kéziszótár elsősorban a magyar világ értelmezését segíti, illetve
segíthetné. El kell készíteni a Bush – Amerikai szótárt, majd a Hazug – Igaz
világszótárt is.
Kuliffay Hanna okos
és igaz könyve – A hazugságok szárnyain – bőséges forrást kínál mindehhez.
„Ha Irak megtámadná Amerikát, az tönkretenné a gazdaságot”, nyilatkozta
2003 elején Bush. „A katonáink azonban készek rá, hogy megvédjék a hazát” –
tette hozzá. Nos, ha kéznél van – akár jelképesen, akár ténylegesen – újfajta
értelmező szótárunk, minden szót azonnal helyére tudunk rakni. Megtámadná = megtámadnánk; tönkre tennék a
gazdaságunkat = tönkre tesszük a
gazdaságukat; készek rá = kénytelenek;
megvédeni a hazát = megtámadni egy
független országot.
Ugye, nem is tűnik
olyan reménytelennek? A hazugságokban való tapicskolás helyett az igazságok
szárnyain repülni…
http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=49491
http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=49492
Kapcsolódó cikk:
http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=49578
|