|
Különös, de mind többször villannak eszembe a kecskepásztor
szavai (ld. itt, a gondolán). Mivel sok mindenről elmélkedik, nyilván az én
személyiségemen (s ki tudja, még min) múlik, éppen mely gondolatait engedem
magamhoz. Most éppen ezt: „…ha valaki önző, erőszakos, törtető és
kíméletlen, kitűnő gazdasági vezető lehet és sok hasznot hozhat a
közösségnek”. Meg ezt: „Ha elfogadjuk azt, hogy valamennyien azért vagyunk
a földön, hogy egy adott feladatot teljesítsünk, könnyebben elfogadjuk
saját magunk és mások hibáit. Ebből adódóan a számunkra ellenszenves embereket
sem fogjuk gyűlölni, mert tudjuk, hogy csak a dolgukat teszik.”
No persze,
én nem kedvenc állataim kellemes társaságában ücsörgök egy terebélyes diófa
árnyékában, amiként ezt „a kecskés Miklós” (azaz Polczer Miklós) tette, s
friss szellő helyett is leginkább forradalmi változások süvítő szele
borzolgat. Így hát mostanság, habár a gyűlölet nagy ívben elkerüli
lelkemet, ha éppen Gyurcsány Ferenc miniszterelnökünkön merengek,
hasznosságát nem a vezetői erényeiben fedezem fel, s nem gondolom, hogy az ő
dolga lenne kihúzni az országot a slamasztikából. Ellenkezőleg.
Az ő dolga
– feladata, jelképes küldetése –, akármily hihetetlen is: hogy minden
eddiginél nagyobb és határozottabb, feltűnőbb válságba sodorja az országot.
Ennek a szerencsétlen embernek adatott meg, hogy káprázatos, ördögi
sötétségeivel vezessen ki végre a fényre, mutassa meg a kivezető utat.
Előre is hálás vagyok neki.
*
A mai
magyar társadalom – nem csak én mondom, sokan mondják – súlyosan beteg. A
sok rákfene minden ízében úgy ellepte, hogy az immunrendszere –
védekezőképessége – csaknem teljesen becsődölt. Rendszerváltozásunknak
jómagam csupán három átfogóbb szeletét vizsgáltam meg tüzetesebben (egy-egy
tanulmánykötetben és sok tucatnyi cikkben): a médiavilágot, a baksisvilágot
(azaz a korrupciót), valamint a törzsi háborút (azaz a két nagy tábor, az
antinacionalisták és a nacionalisták engesztelhetetlen küzdelmét), ám ezek
mindegyikéről egyöntetűen állítható, hogy mostani állapotuk, természetük –
már csak szoros összefüggésük miatt is – közvetlenül okozza a társadalmi
válsághelyzetek keletkezését és elburjánzását. Csakhogy e vizsgálódások
során az is kiderült, hogy jószerivel az egész magyar társadalom
tehetetlenül sodródik. Az ország bő harmada, szűk fele teljesen hátat
fordított a demokráciának nevezett politikai színjátéknak, s feleslegesnek
tartja még a négyévenkénti szavazást is. A maradék kisebbik része
bizonytalan, ide-oda vándorol, a zöme azonban szinte kimozdíthatatlanul
lehorgonyzott a két törzs (ezeken belül leginkább a két nagy párt)
egyikénél vagy másikánál. Mivel politikailag e biztos szavazók a
legaktívabbak, gondolkodásmódjuk, magatartásuk döntően meghatározza
Magyarország sorsának alakulását.
*
Elemzéseim
alapján mindenekelőtt állítom, hogy a rendszerváltozás eddigi időszakának a
társadalmat leginkább megosztó törésvonala az antinacionalisták és a
nacionalisták között húzódott. A szabad demokratákat a hangsúlyosan
antinacionalista („nemzetellenes”) liberalizmusuk „természetszerűen”
kötötte a magyar szocialistákhoz, miután ezek teljesen háttérbe szorították
a Pozsgay vezette, nemzeti érzelmű szárnyat. 1994, a közös
kormányalakítás éve már maga a cáfolhatatlan bizonyság: az SZDSZ-nek és
szavazó táborának kevésbé zavaró tényező a diktatúrás (akár karhatalmista)
múlt, mint a nemzeti szólamos jelen. Megfordítva: nagyobb ellenség, ami
hangsúlyozottan magyar és nemzeti, mint akármi más.
Akkoriban
a fiatal demokratákat sem jellemezte a magyarság mint nemzet iránti erős
fogékonyság. Ám a szabad demokraták hangsúlyos antinacionalizmusa sem. Így
hát 1994-ben (sőt, már előbb is: ld. taxis blokád, ld. Demokratikus Charta)
választani kényszerültek: mint liberálisok a szabad demokratákat követik,
vagy mint igazi rendszerváltoztatók, igazi antikommunisták elutasítják az
MSZMP utódpártjának bárminemű politikai támogatását. A nemzet, a magyarság
iránti kötődésük (elkötelezettségük) erősebbnek bizonyult: ekképp válhattak
– immár nemzeti liberálisként – a nemzeti tábor fő erejévé, s kerülhettek
kormányra 1998-ban.
*
A
rendszerváltás első négy évében a törzsi háborúzás fő gerjesztője a Szabad
Demokraták Szövetsége, illetve holdudvara volt. Vonatkozó kötetemben (A
törzsi háború természetrajza - a rendszerváltozás Magyarországán)
bebizonyítom, hogy erős aktivitásuk hátterében jelentős szerep jut a félelemnek:
a nacionalista szólamok, a „nemzetvédő” törekvések netán tettleges
antiszemitizmusba, zsidóüldözésbe csaphatnak át.
Horn Gyula
miniszterelnökségének négy éve alatt (1994-98) e veszély hangoztatása
számottevően csökkent, mintha a két törzs szembenállása mérséklődött volna.
Valójában az antinacionalista törzs uralmi helyzete és újbóli győzelmének
reális kilátása egyfelől tompította a nacionalizmustól való félelmet,
másfelől szükségtelenné tette az antiszemitizmus elleni harc politikai
fegyverként való sűrű bevetését. (Utóbbi lényege nem más, mint a szemben
álló fél tudatos és módszeres lejáratása a „zsidóellenességének”,
„szélsőjobboldaliságának” – értsd: „elvetemültségének”, „aljasságának” –
folyamatos, erőteljes hangoztatásával. Jellemzője még, hogy alkalmazói a
legfőbb bűn legfőbb ellenségeinek szerepében – mint igaz demokraták –
tetszeleghetnek, holott e demokrácián túli eszköz alkalmazásával éppen a
demokráciát ássák alá.)
Volt
azonban még két fontos oka az akkori, viszonylag békés helyzetnek, a törzsi
háborúskodás visszafogottságának. Az egyik: az akkori miniszterelnökben,
Horn Gyulában, az egykori karhatalmistában még dolgozott a bűntudat, ennél
fogva – tőle telhetően – igyekezett megfelelni a demokrácia szabályainak,
hát még a demokrata látszatának. Eszébe sem jutott olyan nyíltan erőszakos,
törvénytelen, diktatórikus módszerekkel elbánni ellenfeleivel, ahogy ez
mostanság dívik. Belügyminisztere, Kuncze Gábor volt az, aki „liberális”
létére még leginkább megengedte magának a legénykedést, pontosabban a
rendőrségnek a keménykedést néhány tüntetővel szemben. De hát az az időszak
így is szinte idillien békésnek tűnik a mostanihoz képest.
A
„békesség” másik fontos oka (magyarázata), hogy a Fidesz, bár idővel a
legnagyobb ellenzéki párttá erősödött, mégiscsak a túloldalról, méghozzá a
szabad demokraták árnyékából indult, így „antiszemitizmus”,
„nacionalizmus”, „szélsőjobboldaliság” dolgában nagyon nehéz volt fogást
találni rajta. Ráadásul a nemzeti tábor élére való masírozása éppenséggel
azzal a reális lehetőséggel is kecsegtethette egykori szövetségeseit, hogy
ő fogja majd a maga képére, azaz liberálissá formálni a nemzeti oldalt, ily
módon növelve az antinacionalisták számára – legyenek ők jelen akár a
politikában, akár a médiában, akár a gazdaságban – az új társadalmi
rendszer biztonságát. Az antinacionalista tábor hangadói, véleményformálói
– beleértve a médiát – ezért is bántak viszonylag kesztyűs kézzel a
Fidesszel; s ezért is következhetett be másodszor is a csoda: kormányra
került a nemzeti oldal.
*
A törzsi
háborúskodás tekintetében már-már idilli helyzet Orbán Viktorék győzelmével
és Csurka István pártjának, a MIÉP-nek a parlamentbe kerülésével egy
csapásra megszűnt. A Fidesz „nemzeti”, „nacionalista” retorikája és a
nemzet érdekeit többé-kevésbé valóban szem előtt tartó politizálása
(beleértve a MIÉP-pel való hallgatólagos együttműködést) zsigeri félelmet,
de mindenképpen zsigeri gyűlöletet keltett a szabad demokraták köreiben
(beleértve értelmiségi holdudvarukat és médiahátországukat). A Fidesz
nemzeti-hatalmi ambícióitól azonban a szocialisták is besokalltak. A fiatal
demokratáknak, illetve híveiknek a gazdaságban való lendületes térnyerése
legelemibb érdekeiket sértette (a szabad demokratákét, persze, nem
különben). De a „nemzeti” („jobboldali”) kulturális intézmények és
médiatámaszpontok kiépülése sem kecsegtetett számukra – mármint az
antinacionalisták számára – sok jóval, hiszen a „nacionalisták” nem
kívánatos megerősödésének, a hatalomban való sikeres megkapaszkodásuknak
rémét vetítette előre.
Ettől az
időtől fogva a törzsi háború gerjesztéséből a szocialisták és köreik
ugyanolyan szorgalommal kiveszik a részüket, mint a szabad demokraták és
híveik. Ám előbbiek számszerű súlyából következően a szabad demokraták
szerepe másodlagossá vált. Ennek hangsúlyozása annak belátása miatt fontos,
hogy a magyar társadalmat ma leghatározottabban kettészelő törésvonal –
tehát az antinacionalisták és nacionalisták közötti – akkor is létezne, ha
történetesen nem volna SZDSZ, vagy ha nem lenne többségében (tehát nem
egészében) balra húzó, a jobboldaltól (pontosabban: a nemzeti, nacionalista
tábortól) zsigerileg viszolygó a magyar zsidóság. Csakhogy a teljesség
kedvéért két dolgot ehhez is rögtön hozzá kell tennünk.
Mivel a
sajátos magyar politikai helyzetben az SZDSZ a mérleg nyelve, nagyságához,
szavazóbázisához képest aránytalanul nagy a hatalmi befolyása; mivel pedig
a nemzeti törzs híveinek gondolkodásában az SZDSZ – nem általában, nem
kizárólagosan, de jellemzően - mint zsidó párt jelenik meg, óhatatlan, hogy
az antinacionalista törzs másik oldali heves elutasításában a
zsidóellenesség is szerepet játsszon.
A
törlésvonal természetének megértésekor azt is szem előtt kell tartanunk:
hogy miképp az antiszemitizmushoz sem kell feltétlenül zsidó, az
antiszemitázáshoz sem kellenek valóságos antiszemiták, nácik, fasiszták,
szélsőjobboldaliak. A zsidóság ellen elkövetett történelmi bűn nyomán
részint természetesen keletkezett, másrészt mesterségesen gerjesztett bűntudatot
meglovagolva (nem kevésbé a részben erre épülő és ebből építkező
„politikailag korrekt” közgondolkodást), a „baloldal” viszonylag könnyen és
olcsón jut politikai haszonhoz, ha politikai ellenfeleire rásüti az imént
felsorolt, viszolyogtató bélyegeket. Ennek átlátása és belátása híján nehéz
felismerni, hogy a társadalmunkat – egyelőre még – legerősebben kettéosztó
törésvonalnak valójában nagyon csekély köze van bármiféle eddig
hangoztatott – jobboldali – szélsőségességhez vagy radikalizmushoz. Amikor
az antinacionalisták hangadói Orbán Viktorral, s rajta keresztül a
szélsőjobboldallal riogatnak, valójában nem az országukat s nem a
nemzetüket féltik – hanem a saját hatalmukat.
A 2002.
évi kormányváltást megelőző kampányt és országos választást már az antidemokratikus
módszerek tobzódása jellemezte. A választási csalás bevett szokássá vált a
„baloldalon” (ld. például Lendvai Ildikó – szocialista frakcióvezető –
nyugdíjasoknak szóló „csekkjét”, vagy a szavazatok gyakori „elszámolását”).
A jól irányzott, féktelen hazugság és félelemkeltés nem különben (ld.
például: „a MIÉP a Fidesz rohamosztaga”).
A pénz
nyakig beszállt a pártpolitikába; Medgyessy Péter személyében egy párton
kívüli lett a szocialisták miniszterelnök-jelöltje; olyasvalaki, aki már
múltjánál fogva is otthonosan mozgott a tágabb és szűkebb politikai és
gazdasági világban (ld. a Grashem-ügyet, a Medgyessy világbanki és hazai
banki kapcsolatait, azt, hogy pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes
volt a rendszerváltás előtt, lásd titkosszolgálati múltját, a
rendszerváltás előtti (?) KGB-kapcsolatait – és a rendszerváltás után
kapott francia becsületrendjét stb., stb.). Ám Medgyessy Péter országlása
még mindezekkel együtt sem kínált igazán kedvező körülményeket a legfőbb
törésvonal természetének világos felismerésére. Medgyessy ugyanis valóban
baloldalinak mondható kampányprogrammal rukkolt elő (segítsük a
leszakadókat, emeljük meg a nyugdíjakat, emeljük meg az alacsony
fizetéseket, a gyerekek után ne adókedvezmény járjon, hanem alanyi jogon családi
pótlék, s legyen a rászorulóknak ingyenes óvodai és iskolai étkeztetés,
legyen ingyenes az általános iskolai tankönyv stb., stb.). Ráadásul
Medgyessy ügyelt arra, hogy választási ígéreteit legalább részint betartsa,
még ha ezzel jócskán növelte is a költségvetési, gazdasági kockázatokat.
Benne is dolgozott ugyanis a bűntudat, különösen azután, hogy fény derült D
209-es múltjára.
*
Nos, az
efféle bűntudatos baloldaliság Gyurcsány Ferenc fellépésével azonnal
kiveszett, sőt, éppen az ellenkezőjére fordult. Medgyessy Péter rövid
miniszterelnöki pályafutása azt bizonyította be, hogy a „baloldalnak” nem
lehet egyszerre a pénzhatalmakat, a multinacionális nagyvállalkozókat és a
hátrányos helyzetű tömegeket szolgálnia; hát még ha eközben – mindenekelőtt
– saját magának is kapar. A magyar szocialisták és a szabad demokraták
olyan zsákutcába jutottak, ahonnan nem vezetett kifelé egyszerre baloldali,
demokratikus és tisztességes út. Ebből a helyzetből – ebből a csávából – a
baloldalnak csak tisztességtelen eszközökkel, módszerekkel lehet kimászni.
Zsák kereste a foltját. Olyan vezérre volt szükség, aki – legalább
ideig-óráig – el tudja feledtetni a pártapparátussal és a
pártaktivistákkal, hogy zsákutcába kerültek. Aki tehát a bűntudattal
szemben egyenesen a kóros öntudatra, önbizalomra játszik. Nem eldugdossa a
múltat, sokkal inkább büszkén előveszi, egyenesen kérkedik vele (ld.
például a vörös kampányszínt; vagy a Kádár-figurák kitüntetését). A
legnagyobb politikai vetélytársból – módszeres démonizálással – fenyegető
veszedelmet, pusztítandó ellenséget csinál, akivel szemben minden – akár
törvénytelen – eszköz is igénybe vehető (ld. például a titkosszolgálatok
sorozatos felhasználását). Olyan vezérre volt szükség, aki a választók
„meggyőzése” – azaz megvezetése – érdekében sem válogat az eszközökben.
Nincs az a hazugság, amelyre ne lenne hajlandó a politikai siker reményében
(ld. pl. a „23 millió román” ideözönlésének hallucinálását, az
adócsökkentési program adóemeléssé lényegülését, a vizitdíj és a tandíj
körüli látványos színjátékot, stb., stb.); nincs az a csábító rágalmazási
lehetőség, amelynek ellen tudna állni (ld. például: „Kövér László akasztani
készül”). Nincs az a törvénytelenség, amelyet el ne követne, ha ezen múlik
politikai sikere (ld. például a közérdekű adatok meghamisítását,
elhallgatását, a rendőrség kézivezérlését, brutális fellépésre buzdítását).
Nincs az az ellenszolgáltatás, melyet meg ne adna a saját karrierje
érdekében (ld. például a brit kormányfővel, Blairrel és az orosz
államfővel, Putyinnal ápolt személyes, felettébb titokzatos – mert minden
részletében titokban tartott – viszonyt; ha csakugyan Magyarország
érdekében sertepertélne, miért is szeretnék őt e világnagyságok annyira?).
S végezetül olyan vezérre volt szüksége az antinacionalista tábornak, aki
nem csak a maga számára, de a koalíció két pártjának és hűséges
klientúrájának is kellő anyagi forrást tud garantálni a közpénzekből,
ráadásul elég hatalmas ahhoz, hogy ebbe soha ne bukjon bele (ld..
Gyurcsányit és az idevágó, gondosan megsemmisített titkosszolgálati
jegyzőkönyveket, hogy csak egyetlen, ám annál beszédesebb példa említtessék
a számtalanból).
*
A
zsákutcából való (legalább átmeneti) kitöréshez az antinacionalista
törzsnek keresve sem lehetett volna alkalmasabb személyre lelni. Amit
Gyurcsány Ferenc csinál, azt mesterfokon míveli. Kétségkívül önző,
erőszakos, törtető és kíméletlen, ám igaza lehet a kecskepásztornak, hogy
erényeink hibáinkból fakadnak, s képességeinket a magunk és közösségünk
javára fordíthatjuk. Gyurcsány Ferenc balatonöszödi – amúgy nagyon is
megfontolt – őszinteségi rohamának éppen ez adja a lényegét: napnál
világosabbá teszi, kicsoda ő, és mi az ő közössége.
Ő:
mindennek az alfája és ómegája. Nem számít, hogy vezényletével a
szocialisták – no meg a szabad demokraták – „elkúrták”, de nagyon, ahogy
egyetlen más nyugati demokráciában sem; nem számít, hogy „négy évig nem
csináltak semmit”, pontosabban: lejtőre állították Magyarországot; számára
ez az időszak akkor is örökre szóló, páratlanul csodálatos élmény marad: „Fantasztikus
dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni.”
Persze
ehhez a fantasztikus élményhez neki is szüksége van egy saját közösségre,
amelynek sikerei révén saját páratlan nagysága és hősies küzdelme
igazolódhat. „Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint
csinálni – magyarázza hírhedt beszédében –, mert egy dolog
ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy
megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva
országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és
tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta
a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem
legjobb része volt.”
Az ő közössége
tehát a baloldal. Esetleg a világ. Ahol jól lehet pénzzel, politikával,
hatalommal seftelni. De nem Magyarország, nem a magyar nép és semmiképp nem
a magyar nemzet (ezt már 2004-ben, a kedvezményes magyar állampolgárságról
szóló népszavazás miniszterelnöki ellenkampányakor eszünkbe véshettük).
Az ő
közössége egy olyan baloldal, amely szorult helyzetében, teljes
kiúttalanságában képes lelkileg, erkölcsileg lealacsonyodni az ő felettébb
hitvány, ám kétségbevonhatatlan talentumához. Az ő közössége egy olyan
antinacionalista embergyülekezet, amely jobban tart – mondhatnánk: retteg -
az orbáni nemzeti lélektől, mint a gyurcsányi lelketlenségtől.
Gyurcsány
Ferenc egy tökéletesen belülről vezérelt személyiség; az effélékre szokás
mondani, hogy nem ismer sem istent, sem embert. Hihetetlen szómutatványokra
– szómágiákra – képes önigazolása érdekében. Hogy csak a legújabbat
említsük: megköszöni az országnak, hogy békében, méltósággal emlékezett meg
1956. november 4-ről. „Ja?” – idézem most mondandómhoz igazítva a
miniszterelnök öszödi beszédét – Ha eltávolítjuk a népet a központi
ünnepség helyszínéről, „úgy könnyű konzisztens rendszert csinálni” – hiszen
rendőrsorfalak kezeskedtek azért, hogy a nép ne férkőzzön közel az állami
megemlékezésekhez. Az ő saját használatú, önigazolást szolgáló fogalmai
szerint ez a rend. A személye ellen – pontosabban a hazugságai és a
diktatórikus módszerei ellen – szóló bárminő tüntetés pedig maga a
rendetlenség, zavargás. Vagy épp hőzöngés: „…vereséget szenvedtek azok,
akik hőzöngtek, akik az embereket az utcára hívták” – írja nyilvános
naplójában november 5-én.
Önmaga
igazolásának tompíthatatlan rögeszméje természetesen – egy darabig még –
sokba kerül országnak. Ő a saját szemében sokkal nagyobb annál, semhogy
tévedésnek tudhassa be pártállami múltját; egyébként is, az ember nem
szívesen látja be, hogy akár fiatalkori buzgalma, akár felnőtt kori
szolgálata értelmetlen volt, ha nem mindjárt bűnös. No, ezért is kapóra
jött Gyurcsány Ferenc a nagy színjátszócsoportnak: végre visszakapta
múltját, nem kell befelé fordulva szégyenkeznie. Persze, megünnepeljük majd
ötvenhatot, de úgy, hogy a jónép belenyekkenjen. Tudok én demokráciában is
csőcseléket csinálni, hőzöngőket, randalírozókat az ellenem – a hatalom
ellen! – felkelni merészelő tüntetőkből, nem kell ehhez szovjet megszállás,
nem kell ehhez egypárti diktatúra! Elég csak akarnom. Elég csak apámra
gondolnom, szárnyra kélt szavaimra, miért nem tudtam szeretni őt: mert nem
volt hajlandó ellenforradalomnak nevezni a forradalmat. Most, október
23-án, ötvenhat ötvenedik évfordulóján neki is megmutattam: nekem mindig
igazam volt. Van. Lesz.
*
Azt
mondom, nagy szerencséje az országnak, hogy egy ilyen kóros elméjű, a maga
módján persze ragyogó tehetségű miniszterelnököt fogott ki magának. Ha ő
nem jött volna, még sokáig maradt volna a homály, a két törzs
végeláthatatlan marakodása, dágványozása, az erkölcsi és anyagi züllés.
Ugyanis törzsi háborúzás közepette a megtisztulásunk, a gödörből való közös
kimászásunk egész egyszerűen elképzelhetetlen. Hiszen ehhez törzsek
feletti, pártokon túli, az ország, a nemzet egészére érvényes igazságok
kellenek; a törzsi háború okán azonban táborokba, szellemi gettókba
tömörültünk, s az igazság érvényét nem a tartalma dönti el, hanem az, hogy
melyik táborban mondták s melyik táborban vagyunk mi magunk. A kétosztatú
magyar média – jóformán minden ízével, elemével – szintén ennek az
állapotnak a fenntartását szolgálta eleddig; a „baloldali” média jóformán
mindent megbocsátott a „baloldali” hatalmasoknak, a „jobboldali” média
jószerivel mindent megbocsátott a „jobboldali” hatalmasoknak, ám soha nem
néztek el semmit a másik törzsbelieknek. Mindebből egyenesen,
természetszerűleg következett Magyarország meghökkentő státusa: mi volnánk
a következmények nélküli ország. Mivel a saját törzséből senki nem néz a
hatalmasok körmére, ha pedig a másik törzsből teszik, az felér egy
dicsérettel – és mivel az igazságszolgáltatásnak sincs ínyére kikezdeni a
politikával, őhelyette rendbe szedni az országot –, ezért a pártok és futtatóik
meglehetősen szabadon, mondhatnánk: saját haszonra kezdtek bánni és élni a
közpénzekkel, a közvagyonnal, a közmédiumokkal, nem különben a joggal, a
társadalmi normákkal, az erkölccsel, a szavakkal, és mindennel, amihez
kiváltságos pozíciójuknál fogva csak hozzáfértek.
Teljesen
világos, mert teljesen logikus, hogy ebből a helyzetből csakis olyan
felelős gondolkodók és követőik tudhatják kiráncigálni az országot, akik
nem azt vélik, hogy hátat kell fordítani a politikának, hanem azt, hogy a
pártpolitikát helyére kell rakni. Némi közhellyel élve, nem az ország, nem
a nemzet van a pártokért és pártvezetőkért, hanem fordítva. Nem a közösségi
értékeket, normákat, jogi paragrafusokat kell a pártokhoz és vezetőikhez
(no meg futtatóikhoz) igazítani, hanem fordítva. Hogy ismét példával éljek:
valódi baloldali értékeket tiszteletben tartó, valóban normális baloldal
uralkodása esetén teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy egyfelől ki sem
látszunk a megszorításokból, másfelől a kormány több mint négyszeresére (de
az abszolút szám is meghökkentő: 3 milliárd forintra) kívánja növelni a
következő költségvetési évben a propagandára fordítható összeget. Csak
összehasonlításképpen: forráshiány miatt bezárta az ÁNTSZ a Gyáli úton
működő közfürdőjét, amely évente 80 ezer hajléktalan tisztálkodási
lehetőségeit biztosította – olvashattuk a hírekben. S még ezt is: a napi
2-300 hajléktalan tisztálkodását biztosító állami intézmény működtetéséhez
évi 15-20 millióra lenne szükség, ám a fürdő már nem kapja meg az
önkormányzattól és az egészségügyi minisztériumtól kért 10 millió forintnyi
támogatást.
S ugyanígy
igaz: valódi liberális eszméket valóban tiszteletben tartó „liberális” párt
esetén teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy hangos helyesléssel illessen
egy olyan mennyiségű és minőségű erőszakot, amelyet rendőreink mutattak be
nemzeti ünnepünkön, október 23-án. Teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy –
szintén kóros önigazolási kényszerétől vezérelve – a párt első embere a
többségében békés szándékú tüntető kezébe is Molotov-koktélokat,
vasgolyókat és fejszéket vizionáljon – márhogy ezzel grasszáltak volna
Budapest utcáin –, holott vasgolyós és fejszés tüntetőkről egyetlen
szemtanú sem számolt be, ilyeneket egyetlen felvétel sem örökített meg,
márpedig ha effélék lettek volna, a média nyilván ontotta volna magából.
Molotov-koktél valóban készült pár darab, nem is csoda, miután a rendőrök
válogatás nélkül ütötték, verték, könnygázolták, kardlapozták,
gumigolyózták, rugdalták a megemlékezni szándékozó, a főbenjáró hazugságok
ellen éppenséggel ötvenhat szellemében tiltakozni kívánó tömeget.
Valódi
liberális párt normális elnöke és főpolgármestere azonnal lemondásra
szólította volna fel a rendészeti minisztertől kezdve a budapesti
főkapitányig az összes illetékest – felelőst –, de még Gyurcsány Ferenc
miniszterelnök ellen is vizsgálatot kezdeményezett volna, nincs-e politikai
felelőssége abban, hogy Magyarországon a dolgok eddig fajultak; hogy
nemzeti ünnepeket már csak Patyomkin-módra, a látszatokra adva, a népet
elzavarva lehet megtartani…S ha a felszólításra olyan válaszok érkeznének,
és ha vizsgálat címén olyan színjátékok kezdődnének, mint amilyenek szomorú
valóságunkban, igazi liberális azonnal felmondaná a koalíciós szerződést. S
ezzel megszabadítaná Magyarországot Gyurcsány Ferenctől, s vele egy súlyos
problémától.
Ám ahogy a
szocialistáink is elsősorban antinacionalisták és csak nyomokban
baloldaliak, ugyanígy a szabad demokratáink is elsősorban
antinacionalisták, s csak nyomokban valódi liberálisok. Mi sem bizonyítja
ezt jobban, mint az, hogy egy ilyen megrendítően brutális rendőrségi
fellépés, tömeges népkiosztás után parlamenti beszédében Kuncze Gábor
pártelnök azt találta mondani, hogy ezt a Fidesz csinálta az országgal,
méghozzá „Árpád-sávos lobogók alatt, amelyek 1944 óta nyilas jelképnek
számítanak Magyarországon, amelyek jegyében tízezreket lőttek a Dunába, és
milliókat tartottak félelem alatt”.
Ez
valójában sem kevesebbet, sem többet nem jelent, mint hogy nem csupán
Gyurcsány Ferencnek, de Kuncze Gábornak is van köszönni valónk; mégha –
mint másodhegedűsnek – szerényebb mértékben is.
*
A
demokráciát – s vele az ország, a nemzet sorsát – alapjaiban veszélyeztető,
rögeszmés szellem ellen végre megmozdult az értelmiség. Tekintve, hogy
éppen „balliberális” kormánykoalíció van hatalmon, nagyon fontos, hogy
baloldaliak, liberálisok is sokan megszólaltak. A Társaság a
Szabadságjogokért jogvédő szervezet (TASZ) kezdeményezésére hatvanegy,
zömében neves személyiség nyilatkozatban ítélte el az október 23-i rendőri
fellépés módját, s hirdette meg, hogy nem enged ’89-ből. Ennek a dátumnak
külön is jelentősége – jelképes üzenete – van: jogi értelemben a
rendszerváltozás kezdete, ám még az a paradicsomi időszak („Lelkesedések
kora” – írom egyik könyvemben), amikor a rendszerváltoztató erők közösen
munkálkodtak a szebb jövő – a demokratikus intézményrendszer –
megteremtésén. A következő évek már a „Félelmek kora”, amidőn az addig
lappangó törzsi háborúzás féktelenné válik, s az intézményrendszer
kiépülésével egyetemben megkezdődik a demokrácia tartalmi, lényegi
eltorzítása-eltorzulása.
Nem
számít, hogy a kezdeményező és a megnyilvánulók döntően balliberális
társaságában olyanok is akadnak, akik a 17 év során a törzsi háborúzásban
is jeleskedtek (a TASZ kirakott honlapjára egy zeneszámot, amely Lovas
Istvánt gyalázta – épp a minap vesztett pert miatta; György Péter
nyilvánosan követelte, hogy e sorok írója ne nyilvánulhasson meg – hogy
hirtelenjében két példát azért említsek). Mondom, e pillanatban ez
egyáltalán nem számít, az ég adta egy világon semmit nem von le a
megszólalás fontosságából. Éppen ellenkezőleg: óriási jelentőségét éppen
abban látom, hogy a megnyilatkozók (köztük ama kevesek is, akik a
jobboldalhoz, sőt, magához a Fideszhez kötődnek, mint pl. Illés Zoltán
környezetpolitikus és Elek István közíró) végre felül tudtak emelkedni
törzsi vagy pártos vonzódásaikon. Mind a médiáról, mint a korrupció
világáról, mind pedig a törzsi háborúról szóló hosszas okfejtésem azzal
fejeztem be, hogy a válságos helyzetből egyetlen módon lehet kimászni: a
civil szféra, a civil kurázsi oly módon való megerősödésével, amelynél a
táborlakók áttörik a törzsi gettók falát, és törzsek és pártok és hatalmak
helyett újra az igazságot, a tisztességet, a jogot kezdik szolgálni.
S éppen ez
történt akkor, amikor Hajós András, a Heti Hetes egyik szereplője a
HírTv-ben lemondásra szólította fel Gyurcsány Ferencet; amikor a Védegylet
szervezésében Lányi András, Hankiss Elemér, Czakó Gábor, Fábry Sándor és
még jó páran közösen tüntettek a rendőrállami módszerek ellen; és ez
történt a szóban forgó nyilatkozat aláírásakor is.
De
voltaképp még akkor is, amikor a kereskedelmi tévék kendőzetlenül mutatták
a rendőri erőszakot; amikor a (Népszabadsághoz így-úgy kötődő) Index
hírportál is kimondta, hogy Gyurcsányból elég volt; vagy amikor az RTL Klub
operatőre bátor fellépésével megakadályozott két rendőrt abban, hogy
törvénytelen módon meggátolják két tévéstáb – köztük a HírTv – forgatását,
a rendőri brutalitás egyik szemtanújának és áldozatának meginterjúvolását.
*
Lehet,
persze, minderre azt mondani, hogy édeskevés. Hogy a törzsi háborúzás úgyis
folytatódik, hiszen a Heti Hetesben, ahol Hajós András igyekezett fékezni
az utcai megmozdulókkal szembeni fröcsögést, Kéri László még azt
hangoztatta, a rendőrök amiatt dühödtek meg, hogy a tüntetők lezsidózták
őket. (No lám, újabb elmekórtani eset.)
És azt is
lehet mondani, hogy hiszen Gyurcsány mögött az egész koalíció egy emberként
felsorakozott; ha tehát ő csodák csodájára távozna is, érintetlenül
megmarad a mostani hatalmi tömb.
És arra is
hivatkozhatunk, hogy az Index kettős játszmát játszik, mert Gyurcsány-ördög
mellé menten odafesti Orbán-ördögöt is; egyenlőségjelet tesz a
rendőrséggel, titkosszolgálatokkal, parlamenti többséggel, kormányzati
pozícióval megtámogatott hatalom és a mindezek híján lévő ellenzéki erő
között.
És
figyelmeztethetünk arra is, hogy akármilyen brutális és törvénytelen volt
is a rendőrség fellépése, vannak olyan, nem is súlytalan médiumok (ld.
például a Népszabadságot vagy a Hírszerzőt), amelyek nem késlekedtek önként
feltenni a hatóságtól körözött „rendbontók” képét. (A körülmények
ismeretében ugyanilyen joggal, de sokkal több okkal kirakhatták volna –
mint fő rendbontókét – az országos vagy a budapesti rendőrfőkapitány
arcmását, de akár a kormányfőét is.)
És még
azzal is elő lehet állni, hogy márpedig a megszorításokra szükség van. És
hogy valójában nem is a gyurcsányi hazugságoktól és erőszaktól dühödött meg
a jó nép, hanem a megszorítások miatt; ha viszont ezekre szükség van, akkor
Gyurcsányra is szükség van; legjobb tehát, ha minden marad a régiben. És ha
ez a legjobb, akkor maradni is fog – Gyurcsány Ferenc már meg is írta
győzelmi jelentését naplójában: „Van ok optimistának lenni, mert sok-sok
ezer ember nyugodtan, kezében egy szál virággal eljött és meghajtotta a
fejét 1956 emléke előtt november 4-én is, a most már a forradalom nevét
viselő korábbi Felvonulási téren. Jöttek emberek, akik nem ijedtek meg,
akik nem kívántak demonstrálni, nem kívántak tömeget alkotni, akik egy szál
virággal magukban is bátrak voltak. Hat hétig állt pergőtűzben a kormány és
támadás alatt a köztársaság. A köztársaság és a kormány is kibírta.
Vereséget szenvedtek azok, akik hőzöngtek, akik az embereket az utcára
hívták, akik forradalomért kiáltottak.”
* Ám ennél
sokkal megnyugtatóbb az összkép. Kis János, az iménti megnyilatkozók
egyike, az SZDSZ egyik alapítója és első elnöke hívja fel a figyelmet –
éppenséggel az egyik rögeszmésen ellenzékellenes hetilapban, az Élet és
Irodalomban –, hogy bár igaz, a szocialisták támogatottsága a balatonöszödi
beszéd nyilvánosságra kerülése után (a közvélemény-kutatási eredmények
szerint) nem csökkent, ám elutasítottsága drámai mértékben
növekedett. Az MSZP vált a legelutasítottabb párttá.
Megelőzve
– Kis János szavaival – „a hagyományosan népszerűtlen szélsőjobb
alakulatokat”.
Mit is
jelent ez?
Talán kezd
derengeni. Alkalmasint a jó nép fejében, úgy egészében nézve, beindult a
megvilágosodás. Ha az országot, a nemzetet, no és a saját életét fenyegető
veszedelmek súlyát, nagyságát tekinti, nem gondolja már balga módon, hogy a
parlamenten kívül rekedt, jelentéktelen kis pártoktól kellene rettegnie. De
még azt sem, hogy a Fidesztől. Számára az igazi veszélyt, az igazi
rettegést, az igazi szélsőséget ma már az a pártvonulat, az a kormánypáros
testesíti meg, amelyik a rendszerváltás óta a legtöbbet volt hatalmon, a
legtöbb közpénzt verte el, a legnagyobb adósságba sodorta az országot, a
legnagyobb költségvetési hiányt produkálta, a legjobban becsapta, a
legnagyobbat hazudta neki.
Helyet
követel magának a civil értelem, a polgári józanság, méghozzá a törzsi
indulatok, vakságok helyén.
Bár nem
ezt akartad, mégis köszönjük neked, Gyurcsány.
|