|
Persze,
magyar, viszket a tenyered, hogy pofán vágd ezt a faragatlan főrendőrt, ám
szeretném, ha belátnád, hogy kapitány urunk momentán éppen olyan fontos –
ha nem fontosabb – funkciót tölt be nemzetünk dolgainak tisztázódásában,
kisiklott rendszerváltozásunk helyrerakásában, életünknek a ’89-es eszmék
alapján való újrakezdésében - mint miniszterelnökünk. Ezért hát, kedves
polgártársam, akárhogy háborog is a gyomrod, akárhogy teli van is a
micsodát ezekkel és ezektől, egy darabig még
gondolatban se siettesd a távozásukat. Figyeld csak őket a lelátóról, s
inkább bátorítsd őket, mint nyerésre álló fogadók a célegyenesbe
forduló hajtókat s lovakat: „Így, ahogy vagytok!”
S Gergényi
kapitányt külön is bíztasd: csak így tovább! Ha rám hallgatsz, még
imádkozol is érte.
Gergényi
ugyanis a mi demokráciánk, a mi jövőnk számára ugyanaz, mint gyöngykagylónak
a kosz. Mint ismeretes, a gyöngyképződés nem más, mint a puhatestű állat
önkéntelen védekezése a szervezetébe került piszok ellen: saját csodálatos
anyagával burkolja körül a neki idegen, irritáló anyagot.
Ha nem
volna nekünk Gergényink, nem indulhatna be a gyöngyképződés. Ugyanis mi
sokkal ostobábbak vagyunk a kagylónál, sokkal nehezebben ismerjük fel a
koszt, az idegen anyagot. Ha bevonja magát akár egy kis vörös
(szocialista), akár egy kis kék (liberális) mázzal, még akkor se ocsúdunk,
még akkor sem ijedünk meg kellőképpen, ha már ott fészkel, ott rombol
életfontosságú szerveink kellős közepében. Hagyjuk elkábítani magunk
táncikálásától, művigyorától, s hagyjuk megrémíteni magunk rémmeséitől:
turulokról, árpádsávokról, orbánokról.
Gyurcsány,
a szép szál magyar fiú, jól tekeri a szót, Demszky, a kirakatbaba,
műfogsoros bűbájjal metéli a nemzetiszín szalagokat, Kuncze, az öt
százalékos, jól forgatja gyilkos humorát az ötven százalékban – ennyi
rikító máz, ennyi lila köd, nem csoda, hogy elhomályosítja a balga
tekinteteket.
Gergényi
azonban egészen más. Nála aztán semmi ilyesmi nincsen. Gergényi pontosan
az, aminek látszik: közönséges, nyers kosz, mindenféle mézes-mázos bevonat
nélkül. Alkalmas arra, hogy a gyengén látók is felismerjék: no, ez valóban
idegen test egy tisztességes nemzet, egy szabad ország lüktető szívében.
Mielőbb körbe kell venni tiszta anyagokkal, gondosan el kell zárni a nemes
részektől!
*
Ám épp ezt
szeretném megértetni: nem minél előbb. Gergényi nem játssza a szép fiút,
nem játssza a jó fiút, nem játssza a demokratát, a polgárt, a magyart, a
nemzetit. Gergényi üti, vágja, lövi a vele szemben állót, a neki nem
tetszőt, a hatalom ellen merészkedőt. Gergényi habozás nélkül műveleti
területté nyilvánítja a polgárok köztulajdonát, minden tekintetben jelképes
közterét, s csak kénye-kedvén múlik, mikor néz ki magának további tereket,
hogy azokat is elzárja jogos tulajdonosaik elől.
Kedves
polgártársak, vegyétek észre, hogy ma ennél nagyobb szolgálatot senki nem
tehetne nekünk. Én magam többször megfordultam tüntetőként a Kossuth-téren,
s bizony mondom néktek, fáradságos dolog az efféle tiltakozás a
demokratikus jogokat sárba tiprók ellen. Az ember mégiscsak gyarló lény, ha
várja, sürgeti a napi munkája, ha ebben-abban számít rá tisztelt családja,
legfeljebb egyszer vagy kétszer tud csak nyugodt szívvel, felszabadultan
demonstrálni elemi szabadságjogaiért, tiltakozni a diktatúra bontakozó
jelenléte s fenyegető veszedelme ellen. Éppen ezért köszönet Gonda
Lászlónak, Molnár Tamásnak és a többi fő tüntetőnek, hogy helyettem –
helyettünk – is tartják a frontot; ha nem is a Kossuth téren, de ott, ahol
még lehet egyáltalán. Ám még ennél is nagyobb és határozottabb köszönetem a
főrendőrnek, hogy megkímél engem (minket) a tüntetés napi kényelmetlenségétől,
s pofátlanul és makacsul ott tartja dupla soros vaskordonjait a demokrácia
legmagasztosabb fellegvára körül, világ csúfjára. Kell-e ennél beszédesebb
bizonyíték arra, hogyan is viszonyul a most regnáló kormány- és
párthatalom a demokráciához? Aligha. Többet elmond, mintha százezren
szoronganánk ott hónapokon keresztül.
Persze
fontos, hogy ezeket a vaskorlátokat – törvénytelenül korlátozott
szabadságunk látványos börtönrácsait – minél többször mutassák a
baráti és kevésbé baráti újságok, tévécsatornák. Érdemesnek tűnik, mondjuk,
vetélkedőt hirdetni, kinek van jobb ötlete a köztől elzárt tér okos
hasznosítására. Fényképezőgépek, tévékamerák szeme láttára be lehetne dobni
például néhány ásót, kapát, locsolókannát, s tavaszra néhány zacskó
veteményes magot, hogy az odabent lebzselő rendőreink végre értelmes
tevékenységbe fogjanak. Ha már „műveleti területnek” nyilváníttatott, ugyan
bizony, műveljék meg a Kossuth tér földjét.
*
Ám
Gergényi apánk legfőbb értéke mégsem pusztán nyers brutalitásában, állampolgárverő
hajlandóságában rejlik. Erősen karakteres személyiségének köszönhetően nem
csak kiváló igazgyöngystimuláló piszok, hanem párját ritkító reagens
is. Különös jelentőséget ad ennek, hogy az efféle kémia szerek, mint talán
közismert, nagy megbecsülésnek örvendenek a vegyelemzések tudományában,
hiszen segítségükkel meg lehet határozni a legkülönfélébb vegyi anyagok
jelenlétét és mennyiségét. A társadalomban azonban olyan ritkák az ilyen jó
kis reagensek, mint a fehér holló. A vegyületeket ugyanis nem lehet
különféle álcákkal átvágni, annál könnyebb az embereket. Szocialisták
játsszák a nagy népbarátokat, liberálisok a nagy szabadságharcosokat, aztán
meg lehet nézni, mire vitték, de azt is, hogy lám, csak újraválasztották
őket, és előtte is többször. Ha nem volna nekünk a mi Gergényink ilyen
páratlan jó reagensünk, akkor csak odáig juthatnánk el a felismerésben,
hogy igaz, ami igaz, van egy, mondhatni, problémás főrendőrünk, de ettől
még Gyurcsány nagy jellem és nagy demokrata, Demszky múltilag nagy ellenálló,
jövőileg nagy építő, Kuncze pedig tényleg – ahogy bizalmas elárulta – nem
elég geci a politikához. Egyes egyedül Gergényi kapitánynak köszönhető,
hogy egy szót sem kell elhinnünk ebből a maszlagból.
Ugyanis
abban a pillanatban, hogy magasztalták, aztán meg könyörögve marasztalták,
aztán még kétszeresen ki is tüntették Gergényit, a népverőt, végre
kristálytisztán megmutatkozott: miféle emberanyagok ülnek odafönt a magyar
állampolgárok nyakán. Hasonló a hasonlóval, hasonló a hasonlóhoz. Nincs az
a vak, aki ne látná most már napnál világosabban, hogy Gyurcsány ájtatos
orcájának másik fele Gergényi-arc; Demszky másik arca kopóarc, Kuncze másik
arca egy vérebé. S ha csak az övéké volna!
Mindenkinek
Gergényi-arca van, aki ma akár szóval, akár hallgatással brutális tettét
igazolja; aki ma a tüntetőket csőcselékezi a népverő és futtatói helyett.
Vége a
sötét játszmának! Eddig lehetett azt mondani, hogy a vörös és kék színre a
fekete ellenében van szükség. Csakhogy most már minden szín kikerült az
asztalra, s lám, a fekete nem odakint van, ahova eddig mindig mutogattak,
hanem odabent: a vörös és kék között. Végre ki van terítve az összes
kártya, senki nem mondhatja, hogy nem látta. Mindenki mindent láthat.
Mindenki eldöntheti, hogyan reagál Gergényi-reagensre.
Ez lesz a
mi kiválasztási szisztémánk, az, amely olyannyira hiányzott az első
menetben, amelynek hiánya miatt nem tudtuk rendesen végrehajtani a
rendszerváltást. Formailag igen, tartalmilag egyáltalán. Mert azt
gondoltuk, hogy ha valóban a (diktatórikus) rendszer csinálja a
gonosztevőket, akkor demokráciánkban mindenkinek – réginek, újnak – meg
kell adnunk a lehetőséget, hiszen a demokrácia – a józan nép -
megakadályozza, hogy hazugok, csalók, tolvajok, diktátorok kerüljenek
hatalomra. Nos, nem akadályozta meg. Mert az igazi népellenségek
mindig másokra, politika- és médiafelfújt démonokra mutogattak.
Most egy
darabig még semmi mást nem kell csinálnunk, mint a lelátón kényelembe
helyezni magunkat, s figyelni, ki hogyan reagált s reagál a legtisztább
vegyületre, a legtisztább reagensre. Egészen föntről kezdve egészen lentig.
*
Akik akár
csak egyetlen jó szót emeltek s emelnek Gergényi mellett, azok nem
demokraták, azokat az eljövendő demokráciaépítéstől minél távolabb kell
tartani, minél messzebb kell zavarni. Még akkor is, ha arra hivatkoznak,
hát hiszen milyen biztonságos lett a főváros. Kádár alatt ugyanis még
biztonságosabb volt. Ráadásul nem is volt ilyen féloldalas a dolog.
Baksisvilág (A korrupció természetrajza a rendszerváltozás Magyarországán)
című könyvemből idézek: „Egy magas
rangú szabad demokrata politikus, igaz, egyelőre szűkebb körben, de félreérthetetlenül,
teljesen egyértelműen állítja: van olyan párt, amelyik a fővárosi
önkormányzat minden megrendelésének minden egyes forintjából leszedi a maga
részét. Tekintettel arra, hogy jelenleg a szocialisták vannak többségben,
nem nehéz kitalálni, melyik pártról van. Kérdésemre, hogy igaz-e az az
értesülésem, mely szerint az önkormányzatokban a pártok képviselői
rendszerint felosztják maguk között „a terepet”, vagyis súlyuk arányában
részesednek azokból a hasznokból, melyekhez befolyásolt döntéseik (azaz korrupció)
révén juthatnak – nos, a szóban forgó politikus azt felelte, hogy ez
valóban így van, s ez alól egyetlen párt, még a sajátja sem kivétel. Minden
pártban a pénztárosok, illetve a legnagyobb befektetők a királycsinálók.
Aki egymilliót ad egy pártnak, az ettől még nem fog labdába rúgni; aki
tízmilliót, az már kérhet; aki százmilliót, az már a Gellért-hegyre is
igényt tarthat.” Később azt is elárulom – épp a jobbítás
szándékától vezérelve –, hogy információforrásom, a „magas rangú
politikus” nem más, mint Demszky Gábor. A könyv 2004-ben íródott. Azóta
megvásároltuk a Combinókat… A közpénzlenyúlások nem lanyhultak, inkább
fokozódtak, központosultak. Miért ne lenne jó ez a közállapot, amilyen ma
Magyarországon és Budapesten van, Gyurcsánynak, Demszkynek és
tettestársaiknak. Nehéz számukra kívánatosabb közállapotot elképzelni, mint
olyat, amely rendet tesz az utcán, s szabadon hagyja garázdálkodni a
politikusokat, köztisztviselőket, vállalkozókat.
Lám, a
gergényi-próba tévedhetetlenül igazolja, hogy ezek a nagy rendbarátok
egyáltalán nem demokraták.
*
Én mondom,
barátaim, csodálatos ez a mi reagensünk! A pártok és törzsek eddig
jótékonyan elfedték az igazi személyiségeket, az igazi lelkületeket. Többé
nem kell álságos pártvonalakra, szellemi gettófalakra hagyatkoznunk. Többé
nincs értelme azt mondani, hogy az egész MSZP egy megveszekedett kommunista
bagázs, amilyen gyorsan csak lehet, az egészet el kell zavarni a
demokráciaépítésnek még a közeléből is. Nem kell; csak azokat kell, akik
kiálltak Gergényi és kiálltak Gyurcsány mögött; akik „elfelejtettek”
tiltakozni a nyilvánvalóan tarthatatlan, antidemokratikus, törvénytelen
megnyilvánulásaik ellen. Ugyanígy nem lehet szempont többé, hogy valaki
tagja-e az SZDSZ-nek. Alapítója-e. Holdudvarába tartozik-e. Liberális-e.
Egyedül csak az, hogyan reagált Gergényire; s hogyan Gergényi
marasztalására, kitüntetésére (marasztalóira, kitüntetőire). Lám, a
rendszerváltozásnak nevezett valami elmúlt 17 évében egyetlen egyszer sem
volt fontos liberális barátaink számára, mit gondolunk mi, ideát a
becsületükről. Gergényi-reagens jóvoltából hirtelen ez is fontos lett.
Rauschenberger
Péter írja az Élet és Irodalomban (Gáz és könny), hogy „nekünk, az ország liberális értelmiségének
kéne kimondani, nem kimondani, sikítva kiabálni, hogy tűrhetetlen botrány,
ami történt, és hogy nem vállalunk ezzel semmiféle közösséget. […] Ha nem
tesszük meg, azzal azt mondjuk ki, hogy a liberalizmus már csupán azt
jelenti számunkra, hogy nem Orbán Viktor van kormányon. És biztos, hogy
többé nem formálhatunk igényt arra, hogy konzervatív polgártársaink
becsületes embereknek tartsanak bennünket. Márpedig akkor - minimális
értékkonszenzus és a legelemibb összetartozás igenlése nélkül - kész, vége,
puszi, földbeállt a köztársaság, egyszer s mindenkorra.”
*
De az sem
lehet szempont önmagában, hogy valaki jobboldali, nemzeti (legalábbis ennek
nevezett) párthoz tartozik. vagy akár párton kívüli. Meg kell figyelni,
hogyan reagál Gergényi-reagensre, s az dönt el mindent.
Azok a
rendőrtisztek, akik vették a bátorságot s egy tisztességes jelentést
készítettek az MTV ostromakor tanúsított rendőri magatartásról,
irányításról, minden további nélkül alkalmasak a demokráciaépítésre.
Mivel Gergényi mellett látványosan kiállt a nagypolitika, nem kis bátorság
– mondhatni, becsület – kellett ahhoz, hogy a budapesti rendőrfőkapitányra
nézve igencsak elmarasztaló tényeket szépen felsorakoztassák. Nem szólva
arról, hogy e tények – a miniszterelnöki elszólással, beismeréssel
megerősítve – igencsak alátámasztják annak a feltételezésnek a jogosságát,
hogy mintha szándékos lett volna a tévészékház megostromoltatása, a
rendőrök megverettetése. (Ugyan miért tiltották meg eleinte a gumibot, a
védőpajzs használatát? Ugyan miért nem engedték a megkülönböztető jelzés
használatát azoknak a járműveknek, amelyek az erősítést vitték? Ugyan miért
nem vetették be a szomszédos utcában ácsorgó rendőröket?)
Ezektől a
rendőrtisztektől nem kell tehát féltenünk a demokráciát. Sokkal inkább
attól az MDF-es politikustól, aki a becsületes szókimondást felfordulásnak,
abszurditásnak ítéli, s kész arra, hogy kemény kézzel, személyes
közbenjárásával véget vessen az efféléknek. Kedves Boross Péter, egykori
tisztelt miniszterelnök uram, azt hiszem, legjobb, ha én mondom meg Neked,
én, aki mindig kellő tiszteletet tanúsítottam irántad: amikor a
Nap-keltében kijelentetted, hogy „ma egy keménykezű belügyminiszterre lenne
szükség, hogy rendet tegyen az egymás ellen harcoló rendőri vezetők
között”, s hogy fél évre elmennél belügyminiszternek, mert „itt
most jó pár tábornokot be kell hívni, sorba kell állítani őket és nagyon
kemény hangú eligazítást kell tartani, mert abszurd ami kialakult”, akkor a
gergényi-féle reagens bizony azt jelzi, hogy Te letértél a demokrácia igaz
útjáról. Kérünk szépen, térj vissza, amíg még visszatérhetsz.
*
S végül ez
a csodálatos reagens még arra is képes, hogy ne csak törzseken és pártokon
belül, de még a magánszférában is, baráti és családi kapcsolatokon belül
idézze elő a megtisztulást, a kristályosodást, a nemes és kevésbé nemes
részek elválasztódását. Lássuk be, kedves polgártársaink, hogy nem sokszor
fordult elő rendszerváltozásunk 17 éve alatt, hogy egy nevezetes házaspár
két tagja fontosnak tartsa nyilvánosság előtt tisztázni, hogy
megnyilvánulásuk teljesen szuverén, s mindenki csak saját szavaiért vállal
felelősséget. Morvay Krisztinának elege lett a rendőrállami szindrómákból,
s nem hajlandó tűrni és hallgatni; férjének, Baló Györgynek, a köztévé
frontemberének még nem lett elege, még hajlandó úgy csinálni, mintha demokrácia
dolgában nagyjából minden rendben volna.
Ha eljön
az igazi demokraták ideje, ha elegendő tudással felvértezve lejönnek a
lelátóról, már azt is tudni fogják, hogy az ország legkisebb szegletében
kire lehet és kire nem lehet számítani.
Ezért hát:
Gergényi, csak így tovább!
|