V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

Fittyfirity

Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról

ISMERTETŐ

Varga Domokos György

Fittyfirity

Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról

című könyvéről

1) Adatok

Cím: Fittyfirity

Alcím: Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról

Illusztrálta: Lázár Zsuzsanna

Műfaji besorolás: regény, meseregény

Megjelenés időpontja: 2007 könyvhét

Terjedelem, kötés: 144 oldal, kemény táblás

Eredeti bolti ár: 2400 Ft

Rövid tartalmi ismertetés:

Ízig-vérig mai történet egy óvodakerülő kisfiú (Dini Dani), egy erdei vadember (Remete) és egy csalafinta csodakutya (Fittyfirity) találkozásáról, sok-sok izgalommal, emberséggel, könnyel és humorral.

Gyereknek (8 éves kortól), felnőttnek egyaránt ajánlott!

Felelős szerkesztő: Maleczki József

Tervező szerkesztő: Lázár Tibor

Látványszerkesztő: Lázár Erik

Kiadó: LKD (Saját kiadó – Varga Domokos György)

Levélcím: LKD Bt., 1021 Budapest, Budakeszi út 57/b.

Tel.: + 36 20 481 4489 (kézi)

+ 36 1 200 56 83 (vezetékes)

E-cím: dombi1952@t-online.hu

2) A történet dióhéjban

A történet a mában játszódik, Magyarország fővárosának peremén, budai tízemeletes toronyházak tövében, hegyes-erdős környezetben, valamint egy itteni óvodában (részben pedig egy pesti baleseti kórházban).

Apa mesél négyéves kisfiának (Dini Daninak) egy szegényemberről, akinek se kutyája, se macskája. Arra a hajléktalanra (”Vademberre”) terelődik a szó, akire egy gombászás alkalmával az erdőben bukkantak – annak idején, amikor Dini Dani még hajlandó volt óvodába járni. A kisfiú elhatározza, hogy visz neki egy kutyát. Tervét nem osztja meg senkivel, váratlanul újra óvodába kívánkozik, sőt, ott is akar aludni. Elbújik, megszökik, sikeresen elcsalogat egy közelben lakó kutyát, el is jutnak az erdőlakó hajléktalanhoz.

A vadember először elutasítóan viselkedik és csak nehezen enged fel. Különben is van már neki kutyája, Fittyfirity – kukában találta. „Csodakutya”, aki hálából – mutatványaival – „eltartja” vadembert, ezért őneki nem kell kéregetni, lopni, kukázni. Dini Dani kérleli, hogy meséljen neki róla, mesél is hamarjában egy rövidet, aztán – tartva a rendőröktől – elzavarja a kisfiút; de előbb lelkére köti, nehogy bárkinek is elárulja, hogy nála járt.

A kisfiú visszatér az óvodába, már ott vannak a rendőrök és javában kutatnak nyomok és magyarázatok után. A kisfiú tartja a szavát, nem mondja el, merre járt. Gondoskodásra – no meg mesékre szomjazó – lelkét azonban vissza-visszahúzza Vadember tanyája. Apa fia nyomában jár, ebből Vadember azt a következtetést vonja le, hogy a kisfiú mégis elárulta őt. Kis cédulán ezt az üzenetet hagyja az egyébként már írni-olvasni tudó kisfiúnak: „MINEK AZ ÉSZ, HA NINCS VELE SZÍV?”.

Dini Dani búskomorságba esik, mígnem Apával újra elmennek. Vadember mintha elköltözött volna, de azért a kisfiú mégis ott hagyja – Fittyfirity hűlt helyén – a maga üzenetét: „ÉN NEM ÁRULTALAK EL TÉGED!”. A kisfiú konokul követeli a család felnőtt tagjaitól, hogy újra és újra menjenek el, nézzék meg, jött-e már válasz. A szokásos helyen végre találnak valamit: egy üzenetet („AMI JÁR, AZ JÁR”), s mellette egy (kissé rozsdás) kincsesládikát. Benne papírtekecs, egy igazi, szép mesével Fittyfirity egyik csodatételéről...

Teljes a boldogság! Dini Dani (hiába minden szülői tiltakozás) meghívja születésnapjára – óvodástársak és szomszéd gyerekek társaságába – Vadembert és Fittyfirityet is. A család legnagyobb elképedésére egy lazán elegáns férfi jelenik meg az aprócska kutyával; lassan kiderül, hogy az illető sebészorvos, ő műtötte meg Vadembert. A hajléktalan nem tudott megbirkózni a dilemmával: elmenjen-e egy díszes születésnapi társaságba, ahol őt – Dini Danin kívül – nyilván mindenki a pokolba kívánná; vagy utasítsa vissza kis barátját... Alaposan bepiál, elüti egy autó; aztán arra kéri az őt gondosan összeeszkábáló, emberséges orvost, hogy keresse meg új tanyájánál (egy barlangnál) Fittyfirityet, és vigye el Dini Daninak a születésnapjára...

A vadember azt is a doki lelkére köti, hogy ne árulja el, hol fekszik, hol lehet megtalálni. Úgy véli, ha az ember másra támaszkodik, bármikor kiugorhatnak alóla, s akkor megint orra bukik. Dini Dani azonban mindent elkövet, hogy – végül Fittyfirity és egy hajléktalan pár segítségével – a nyomára bukkanjon...

A „balesetin” (a kórházban) találkozik először Apa Vademberrel, s találkozik egymással két életfelfogás. „… a saját szemével néz! Nézzen Dini Daniéval! Tanuljon meg látni tőle!” – mondja neki Vadember.

Vadember eltűnik hirtelen, „akár erdőben a vadnyom”. Fittyfirityet titkon magával viszi, cserébe elküldi Kisfittyfirityet (egy játékkutyát, amelyet Dini Danitól kapott) – s vele küld egy szál fehér rózsát. Csaknem egy év múltán pedig – éppen Dini Dani 5. születésnapjára – a postás egy könyvet hoz. A címe: Fittyfirity. Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról. S a befejező mondatai:

„...A kegyes lány, mit sem tudva a jövevény kilétéről, jóságosan befogadja és megmossa a lábát. Mindezt megtudta az apja, és amikor vádaskodva odajött, semmi egyebet nem talált az ágyban, mint szépséges rózsákat, melyek beillatozták az egész ágyat.”

Apa becsukta a könyvet, de olyan finoman, olyan lágyan, mintha csak a virágokat féltené.

– Tudtam! – bólogatott Dini Dani.

– No, mit tudtál? – nézett rá kíváncsian Apa.

– Hát hogy én kaptam.

– A könyvet?

– A rózsát.

3) Az elbeszélés sokrétűsége

A Fittyfirity-könyv varázsát – az írói eszközök gazdagságán túl – az elbeszélés síkjainak változatossága, sokszínű harmóniája teremti meg.

Mesélt világ – való világ

Már a könyv legelső mondatai egyszerre csöppentenek bele a mesevilágba és egy valós történetbe.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. A szabad ég alatt hált, egy szál magában, nem volt se kutyája, se macskája.

– Hajléktalan – jegyezte meg Dini Dani. Cumiját kikapta a szájából, úgy formálta szépre, kerekre a szót, aztán visszarakta, s tovább szopogatta.

– Hajléktalan? Éppenséggel mondhatjuk hajléktalannak is! – állapította meg Apa. – De maradjunk inkább a szegény embernél! Úgy jobban tudom mesélni.

Gyerekszemmel – felnőttszemmel

A történet két főszereplője (Vadembert most nem említve): apa és fia. Apa egyszerre igyekszik Dini Danit a „normális”, „biztonságos” felnőttvilág felé terelni – és meghagyni őt a gyerekvilág szépségeiben, romlatlanságában.

– Elbújtál? – kérdezte tőle, már az autó felé véve az irányt.

– El. Nem. Kicsit elbújtam, kicsit nem.

– És hogy lehet kicsit elbújni és kicsit nem?

– Úgy, hogy a hangyákkal játszottam a bokrosban.

– De tudod, hogy oda nem szabad menni.

– De a hangyák félnek a többiektől, mert a többiek mindig agyontapossák őket. És ha meglátták volna, hogy a hangyákkal játszom, akkor ők is odajöttek volna, ezért csendben maradtam.

– És mit játszottál velük?

– Segítettem az egyik hangyát a temetőbe vinni.

A gyerek- és felnőttvilág ügyes összefonása életünk legszebb pillanatait idézi.

– Te, Apa! – szólalt meg kisvártatva. – A csillagok tudnak beszélgetni egymással?

– Szerinted?

– Nem tudom, hogy tudnak-e, de úgy érzem, hogy tudnak. Mert annak nincs semmi értelme, hogy ott legyenek egymás mellett, ha nem szólhatnak egymáshoz.

– Hát, ez elég logikusan hangzik. Az őseink csakugyan úgy gondolták, mindenkinek van egy csillaga. S ha valaki meghal, kihuny egy csillag is az égen.

– S amikor mi itt lent beszélgetünk, odafönt éppen beszélget a mi csillagunk?

– Meglehet. Meghányják-vetik, hogyan sikerült a születésnapi buli. Legfeljebb nem embernyelven.

– Haha! – kacagott Dini Dani. – Az nem is lehetne, hogy embernyelven! Hiszen most Fittyfirity is itt van velünk, és akkor odafönt is ott kell legyen velünk, márpedig ő csak kutyanyelven tud beszélni. Igaz, Apa?

Gyereknevelés, családi élet

A nagy lelkű, ám éppen ennyire nagyon konok kisfiú a történet során egyre-másra teremti a megoldandó nevelési helyzeteket családja tagjai (és a könyvet olvasó szülők) számára.

– Na, mássz be a székedbe! – mondta Apa, és kinyitotta az ajtót. – Spuri haza, muszáj befejeznem a melómat!

– Gyalog akarok menni – jelentette ki ekkor határozottan Dini Dani.

Apát hirtelen elfogta az indulat.

– Először is szeretnél, másodszor is, most mondtam, hogy sietnünk kell, mert vár a munkám, harmadszor pedig, nem hagyhatjuk itt az autót.

– Gyalog szeretnék menni!

– Gyalog szeretnél. Aha. És miért? Miért nem jó neked, hogy most szépen beüljünk és hazaautókázzunk? És amikor apádnak is lesz ideje, akkor majd sétálunk, lófrálunk, csavargunk, lődörgünk, kirándulunk, gyűjtögetünk, amit csak akarsz. Jó lesz? Megígérem neked.

– Most szeretnék.

– Most. Jó. Tessék! Menj! Indulás!

– De te is jössz?

– Én aztán nem! Megmondtam, hogy én nem érek rá. De ha téged ez nem érdekel, csak menj! Majd otthon találkozunk.

Mi tagadás, Apa cseppet sem érezte magát jól a bőrében, hogy ehhez az ócska trükkhöz folyamodott. Egyszerűen lenézte ezt a közönséges, ósdi zsarolást, amellyel a szülők nap mint nap rávették gyermeküket, hogy hagyják félbe a játékukat, vagy arra, hogy ne akarjanak más irányt venni, mint amilyet ők, a szülők, meghatároztak.

A családi élet ütközeteinek másik, ugyancsak életszagú forrása az örök hajsza: a pénzért, a megélhetésért, az „önmegvalósításért”.

– Hogy nyugodtan tudjál számítógépezni! – fakadt ki egyszeriben Mama.

– Igen. Hogy nyugodtan tudjak dolgozni.

– Hogy még többet ülhess a számítógép előtt!

– Igen. Hogy még többet tudjak dolgozni.

Mama ekkor teljesen Apa felé fordult, s nem annyira vádlón, mint keserűn mondta:

– Mostanában sokkal kevesebbet törődsz Dini Danival! Nem tudom, észrevetted-e?

– Igen, észrevettem. Sokkal kevesebbet törődök Dini Danival, mert nekem sokkal több a teendőm, ő sokkal kevesebbet alszik, te meg sokkal kevesebbet vagy itthon.

– Az én munkám ugyanolyan fontos, mint a tiéd!

A lélek világa (pszichológia)

Egy vadember, valamint egy jószívű (gondoskodni szerető) és a mesére hőn áhítozó kisfiú találkozása jó alkalmat teremtett a szerzőnek az emberi lélek (az ártatlan gyermeki és az elvadult, mégis mélyen emberi lélek) megnyilvánulásainak gazdag ábrázolására.

– Ne bámulj! – mordult rá ekkor a vadember.

Legfeljebb a Mindenható a megmondhatója, hogy Dini Dani miért nem kezdett el ekkor reszketni, mint a nyárfalevél, miért nem szállt azonmód inába bátorsága. Tény, hogy a némaságtól félt: talán csacsogó, gyermeki természetének nem volt semmi kulcsa hozzá; a beszélő emberhez viszont volt bejárása. S az is tény, hogy ismét tett egy lépést a fatönkön ücsörgő alak felé.

– Hoztam neked valamit.

A vadember megint nem válaszolt. Dini Dani azonban hirtelen megérezte, hogy ez már nem csak az elutasítás hallgatása, de a kíváncsiságé is.

– Eláruljam, hogy mit?

– Ne! – mordult megint a vadember. – Nem érdekel.

– Biztos, hogy nem?

(...)

Dini Dani ekkor lehajtotta fejét, s kis öklével szemét törölgette. A vadember ráreccsent. – Ne bőgj! Van fogalmad, mennyit eszik egy ekkora dög?

– Sokat? – nézett rá Dini Dani.

– Nagyon sokat! Ha egyszer majd hajléktalan leszel, ne feledd szavam: csak kis kutyát tarts! A lehető legkisebbet.

Dini Dani nem hallotta ki vadember szavából sem a keserűséget, sem a gonoszkodást.

(...)

– Megnézhetem? Nagytata, vagyis anyukám apukája, állatorvos…

– És te is az vagy.

– Nem, dehogy! – kacagott Dini Dani. – Én még csak négyéves leszek nemsokára.

A vadember, magának is váratlanul, ha halványan is, de elmosolyodott. Utálta azokat az embereket, nagyokat, kicsiket egyaránt, akik akár szánalomból, akár kíváncsiságból, akár a városi forgatagban, akár kiránduláskor megpróbáltak közel férkőzni hozzá. Sorsa megtanította arra, hogy a legcsekélyebb kitárulkozás is fájdalommal jár, mert mindig a kényszerű bezárkózás követi, no meg az összes szerencsétlenségével, nyomorúságával való, elviselhetetlen szembenézés.

Életfilozófia

E tekintetben a Fittyfirity vetekszik Antoine de Saint-Exupéry világhírű művével, A kis herceggel.

Harmonikus életet nem lehet másképp élni, mint örök egyensúlyozással – ezt már [Apa] rég észrevette. Ha elmúlt a vészhelyzet, megint belefeledkezhetett a munkájába, a maga dolgaiba. Aztán ha belefeledkezett, megint jött a vészhelyzet, s neki megint elő kellett bújnia gondolatai barlangjából.

(...)

Ha ugyan valaki felelős azért, hogy [fia] ilyen konok, ilyen megátalkodott, az csakis ő [Apa] lehet; hiszen az élet csakugyan apró-cseprő dolgaiban is mindig az igazság felé terelte. Ráadásul olyasvalami felé, amiről ő maga sem tudta biztosan, hogy micsoda. Csak azt, hogy bizonyosan több, mint a magunk kézzel fogható haszna. Bizonyosan több, mint az erőhöz, a sokasághoz való igazodás. Bizonyosan több, mint a magunk mások vesztesége vagy veresége árán elért győzelme.

(...)

Sokkal inkább arról lehet szó – értette meg egyszeriben Apa –, hogy Dini Dani valamilyen módon – lélek tesz csuda dolgokat? – megérezte, milyen gyötrelmeket kell átélnie a hajléktalannak, méghozzá miatta. Nyilván nem állítható, hogy négyéves kis kobakjával átlátta vagy átláthatta volna a világ nagy összefüggéseit; annyit viszont megsejthetett, hogy a vadembernek, loncsos-bozontosnak, erdei vackáról, szedett-vedett rongyaiban, borzalmas kín lehet megjelenni egy ünneplő, díszes társaságban, önfeledten játszó, gondtalan gyerekek s szép jövőt remélő szüleik körében. Csakhogy az sem kisebb kín: kioltani egy pici lámpást, amely e végtelen sivárságban végre neki – hajléktalannak, a társadalomból kiszorulófélben levő „vadembernek”– pislákol. Mások fénye nélkül olyanok vagyunk, mint a Hold a Nap nélkül: sötétek, senkik és semmik. Dini Dani bizonyosan nem gondolta azt – merengett Apa –, hogy az ajtóban való toporgása közvetlenül enyhíthetné a vadember vívódását; ettől azonban még felderenghetett benne annak különös igazsága, hogy együttérzése mégiscsak fényt, meleget sugároz a végtelenségbe, s innen, hogyan, hogyan nem, csurranhat-cseppenhet belőle mindenkinek, még a vadembereknek is.

Társadalomrajz (szociológia)

Nem csupán az egyes ember, de az egész civilizált világ – és most már Magyarország is – válaszút előtt áll: vajon folytatja-e a természet és az embertársak (de nem kevésbé: saját magának) nyakló nélküli kizsákmányolását, folytatja-e a pazarló, elkényelmesítő, ellelketlenítő jólétet, vagy a másokkal való együttérzést, a lelki gazdagságot újra méltó rangjára emeli. A Fittyfifiry határozottan ez utóbbira teszi voksát.

– (...) Egyébként éppen erre jöttem rá: Dini Dani lát. Nem azért vonzom én, ronda vadember, mert kicsi és buta, és ne venné észre, hogy szegényebb vagyok a templom egerénél. Hanem mert nagyon is látja: én aztán nem süllyedtem sehová! Ellenkezőleg! (...) Mert az ember nem attól van fent, hogy drága autója, tágas, kényelmes lakása van, hanem attól, hogy fent van a lelke.

– Savanyú a szőlő.

Remete igyekezett Apa felé fordítani a fejét, de nem sikerült. Lelke mélyéből, medvemódra, örmögve-dörmögve kacagott.

– Savanyú? Fenét! Nem cserélnék én senkivel!

– Ettől nem is kell tartania. Egyelőre ön van rászorulva embertársai segítségére, és nem fordítva.

– Hajaj, mekkora tévedésben van! Mert megint a saját szemével néz! Nézzen Dini Daniéval! Tanuljon meg látni tőle! Akkor észrevehetné, ki segít itt kinek! Magának nem tűnt fel, hogy minél több a milliárdos, annál több a nincstelen? Minél több az üres lakás, annál több a hajléktalan? (...) Nézzen csak a lelke mélyére! Nem azért ad maga bármelyik koldusnak, bárki hajléktalannak, hogy saját magának legyen jó?!

– Nem. Azért, hogy neki legyen jó.

– Na, ne mondja! Volt már olyan, hogy már elővette a pénzt, mégsem tudta odaadni? Zöldre váltott a lámpa, dudáltak hátul, mint az őrültek, mit tudom én. Volt ilyen?

Apa egy pillanatig elgondolkodott.

– Volt.

– És rosszul érezte magát?

Apa felidézte magában az érzést, s kénytelen volt megállapítani:

– Igen. Rosszul éreztem magam.

– Tudja, miért? Mert nem tudott pénzt dobni a saját lelkének perselyébe!

– Botorság! – legyintett Apa. – Azt sajnáltam, hogy nem tudtam segíteni.

– Áh, dehogy! Már megint a saját fejével néz! Tanuljon világot látni a kisfiától! – A vadember, amennyire telt tőle, megemelte bal kezét, felmutatta Kisfittyfirityet. – Íme, bizonyság Isten előtt! Aki ezt adja, az magát adja. Ebben a világban csakugyan egymásra találnak, sőt, összeérnek a lelkek. Nem elemésztik, nem felfalják egymást, hanem táplálják, erősítik. Amikor maga a kocsisoron vagy az utcán odanyom egy százast valakinek a markába, pontosan tudja, hogy az az ember holnap is ott lesz. Nem így van?

– Mi tagadás.

– Vagyis pontosan tudja, hogy valójában semmit sem segített. (...) Sőt, ha rajtam múlna, megtiltanám, hogy koldusok, csavargók, fedél nélküliek, otthontalanok akár csak egyetlen fillért is kapjanak! Akár csak egyetlen ruhadarabot is! Akkor aztán összeadódhatna a rengeteg lelkifurdalás! Nem zavarnának ki az átmeneti szállásokról, az éjjeli menedékekből, nem zárnák be a közfürdőnket, nem ágyunk lenne, hanem szobánk, nem szakítanának el a családunktól, a kedvesünktől, az utcán nem velünk szórakoznának ifjú suhancok, hanem mindenki úgy nézne ránk, mint… mint… Dini Dani.

Ember-, állat-, természetszeretet

Ahogy gombáról gombára haladtak, hát csak odatévedtek a fatönkön mélázó öregemberhez. Minden bizonnyal az ágyneműjét szárítgatta, mert egy rongyos paplan s néhány szakadt takaró feküdt szerte az avaron. Kicsit odább meg, egy kidőlt fának támasztva, szedett-vedett műanyagzacskók sorakoztak, telis-tele vicik-vacakokkal.

Apának összeszorult a szíve.

(...)

– De Nagymama! – szólt dühösen Apa. – Az rendben van, hogy te irtod őket, de Dini Daninak mit ártottak?!

Mint akit hirtelen megvilágosodás ért, Dini Dani félbehagyta mozdulatát. Engedte, hogy Apa felkapja, s elragadja a hadszíntérről. Onnantól kezdve még mélyebb barátság fűzte a hangyákhoz. Ha, mondjuk, mosni nem mosott is rájuk, de főzni főzött, méghozzá egyre sűrűbben.

(...), ha Dini Daninak nem támadt volna kedve gombázni. De éppen ragyogó őszi nap volt, kiadós esők után ezer lágy színben pompázva kínálgatta magát a vénasszonyok nyara, s hiába várta otthon határidős munkája, Apa sem tudott ellenállni a csábításának. Ezért aztán buszozás helyett gyalog indultak haza. Az autóútról egyetlen nagy lendülettel, rövid, meredek ösvényen jutottak fel az erdei útra, ám alig értek oda, a ritkás erdőalján fehéren virító gömböcskékre bukkantak.

Időtlenség – korszerűség (modernség)

Bár a könyv az élet örökzöld témáit (rétegeit) boncolgatja, teljesen a mában, a modern technika világban játszódik.

– Végül, jobb híján, arra jutott – folytatta csigalassúsággal Apa –, hogy… hogy kér az apukájától egy kis zsebpénzt, meg a mamájától is, meg a nagymamájától is, és még a nagypapájától is, és az egészből vesz a hajléktalan bácsinak egy aranyos kiskutyát.

– A kutyaboltban?

– Mondjuk, a kutyaboltban. Vagy a világhálón keresztül. Beütjük – pontosabban Dini Dani és apukája beüti a számítógépbe, milyen kutyát akar, mennyiért, és hogy hova kellene szállítani, aztán megadják a bankszámla-számot, a kutyakereskedők leemelik a kutya árát, a kutyát pedig szépen elviszik egyenest a hajléktalannak. És mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

4) Az írói eszközök sokszínűsége

Drámai feszültség

A kisgyerek, a kiskutya, a vadember eltűnései, a nyomozás és a várakozás az egész történetet izgalmas feszültségben tartják. Hasonlóképpen a jólelkű, ártatlan kisgyerek és a nyers „vadember” találkozása, kötődése, formálódó barátsága. És nem utolsó sorban: az emberbaráti megfontolások és ösztönös viszolygások ellentéte (Segítsünk vagy ne segítsünk? Igazi segítség vagy sem? Nekik segítünk vagy magunknak?).

A másnap a születésnapi meghívók megírása, díszítése jegyében telt. (...) – És valakit még nem is mondtam! – titokzatoskodott Dini Dani. Előbb Apára nézett, aztán Mamára, végül Nagymamára. Apa csak ámult-bámult: ilyen csöppnyi gyerekek hogyan képesek ennyire világosan átlátni a körülöttük forgó világ erővonalait, bonyolult összefüggéseit? Mint levél erezete, úgy mutatkozott meg számukra a lényeg. Dini Dani szemlátomást pontosan felmérte, hogy Apa, ígéretéhez híven, támogatni fogja tervét; Mama először hallani sem akar róla, de lassan majd megadja magát; végezetül pedig Nagymama fog a leghevesebben tiltakozni, ám mihelyt Mama enged, ő is rögtön megadja magát.

– Na ne! – jajdult fel Mama. – Már ez is kész hadsereg!

– Fittyfirityet.

– Fittyfirityet? – Mama elképedve meredt Dini Danira. – Fittyfirityet? – ismételte meg.

– És a gazdáját.

Mama torkán most már egy hang se jött ki.

– Na, azt aztán már soha! – fakadt ki egyszeriben Nagymama. – Hogy gondolod ezt, Danika? Gyerekzsúrra? Kicsi gyerekek közé? Egy rühes kutyát? Meg egy koszos csavargót? Nem tudhatjuk, hogy milyen bajok hordozói, miféle betegségekkel fertőznének meg bennünket!

Kalandos helyszínek, történések

Az eltűntek lázas keresgélése során különleges, ám teljesen valóságos (hiteles, a könyvben fényképmontázsokkal is illusztrált) helyszínekre jut el az olvasó: például szedett-vetett erdei hajléktalantanyához, igazi barlanglakáshoz.

Közelebb merészkedtek. Onnan már be lehetett lesni a barlang szájába, gyomrába is.

Dini Daninak leesett az álla.

Apának földbe gyökerezett a lába.

Föld alatti lakosztály – hegyóriás félig csukott szájában. A szűk nyíláson felnőtt emberi lény csak kétrét görnyedve vagy négykézláb juthat be a tágas szájüregbe. A nyelv egy hatalmas ágy. Matracok, paplanok egymáson, két-három rétegben; tetejükön kockás takaró, két végén rojtokkal, szépen eligazgatva. A garatban – falmélyedésekben – különféle főzőedények. Az őrlőfogak helyén fatuskók: pakolónak. Az egyiken gyertyák, mécsesek, gyufaskatulyák. Odább reklámújságok, egymásra halmozva. Néhány közönséges konzerv, talán kiszuperált honvédségi készletből. Üres befőttesüvegek. Kenyér. Lavór. Átellenben ruhák, szépen összehajtogatva. Némelyik: falból kiálló szegre akasztva.

Titokzatosság (az elsőtől az utolsó pillanatig)

A dráma feszültsége és a kaland izgalma, valamint a történeten végighúzódó rejtelmek mindvégig lekötik az olvasó figyelmét.

– Fittyfirity – motyogott alig halhatóan Dini Dani.

– Mi?!

– Fittyfirity.

– Fittyfirity … Mi van vele?

– Fittyfirity a hajléktalan bácsi kutyája.

– Nofene. Akkor mégis csak itt tanyázik ez a hajléktalan! – nézett körül Apa. – Hacsak ő is nem egy csodalény. Ahogy ez a Fittyfirity is: csodakutya. Mesehős. Kitaláció – nyomta meg a szót.

– Nem kitaláció.

– Persze, hogy nem, kisfiam! Egyáltalán nem kitaláció! Itt vannak. Csak hol vannak? – mutatott körbe Apa. – Látod, hogy nincsenek itt a szatyrok, nincsenek itt csontok, hűlt helye embernek, kutyának egyaránt. Legfeljebb a tetvek és a bolhák maradtak, ha maradtak egyáltalán.

(...)

Mama megkérdezte Apát, hogy ezt az egész Fittyfirityes dolgot nem ők sütötték-e ki Dini Danival. Egyáltalán, létezik-e ez a hajléktalan meg a kutyája – kérdezte Mama –, s főleg, honnan tudna egy ilyen nyomorult ember, aki már bizonyára elitta a fél eszét, ilyen jó mesét írni? „Én inkább azt kérdezném – felelte elgondolkodva Apa –, hogy aki ilyen jó tud mesét írni, az hogyan lehet hajléktalan?” Mama gyanakvását azonban nem sikerült elaltatnia.

(...)

– Alighanem ő írta – felelte Apa, a könyvet ide-oda forgatva, lapozgatva. – Különös, de sehol sincs feltüntetve a szerző. De még a nyomda és a kiadó neve sem. Lehet, hogy ebből a szép könyvből ez az egyetlen példány készült?

– Ugye ez nem a te meglepetésed? – hajolt oda Mama Apa füléhez.

– Megbolondultál? Hiszen te is találkoztál vele!

– Én aztán soha!

– Hát akkor most találkozhatsz. Ő az! – mutatott Apa a borítón díszelgő képre.

Igazi mesék a mesében (pontosabban: az Igaz történetben)

– A magáé ez a kutya? – lihegett amaz.

– Valami rosszat csinált? – aggódtam. Habár egyáltalán nem úgy nézett ki: Fittyfirity nem nyüszített, mint akinek bűntudata van, hanem ráérősen a farkát csóválta. A termetes ember elővette a pénztárcáját.

– El akarta lopni? – mutattam rá.

– Ugyan! Dehogy! Csak megvenném ezt a kutyát.

– Nem eladó.

– Jól gondolja meg! – emelte fel a mutatóujját, aztán a háta mögé mutatott. – Én vagyok annak a cirkusznak az igazgatója!

– Akkor sem eladó!

– Dehogynem! – vakkantott ekkor Fittyfirity. – Ne bolondozz, édes gazdám! Kérj egy tízest értem, és várjál meg itten. A többit rám bízhatod.

A tagbaszakadt ember csak úgy ámult-bámult.

– Az embernek az az érzése, hogy ez a kutya beszél! Mintha minden vakkantása egy-egy szó vagy egy-egy betű lenne!

– Beszél is ez, mint Jack London kutyája! – bólintottam. – Tízezer forint.

Igényes nyelvhasználat

A sallangtalan, pergő párbeszédek hitelessé és könnyen emészthetővé teszik a történetet, a szó szerint szépirodalmi leírások pedig – itt-ott ízes tájszavakkal vagy nyelvi leleményekkel megtűzdelve – elegánssá, emelkedetté, érzelmileg gazdaggá. A szerző szemlátomást tudatosan ügyelt arra is, hogy olvasóival láttassa a történetet.

– Azt már tudjuk, hogy az alsó kapun ment ki – jegyezte meg gyorsan Ildikó néni.

– Ott? – mutatott a deres hajú az alsó kapura.

– Ott, igen.

– Felhúzta a kallantyút, mi?

– Úgy van!

– A környéket átfésülték?

– Csak a közvetlen környéket.

– Helyes. Szöktek el már máskor is gyerekek?

– Soha. Nem nagyon tudnának.

– És a kallantyú?

(...)

Írtál nekem mesét? – kérdezte Dini Dani.

– Ilyen kézzel? – dörmögött a vadember. Kisfittyfirity megemelkedett, aztán óvatosan visszaereszkedett az ágyra.

– De fogsz írni?

– Fittyfirity nem elég?

– Fittyfirity a legjobb barátom. De a csoda nem benne van, hanem…

– Hanem?

– Azt hiszem, valahol… valahol benned.

– Azt hiszem, valahol benned.

– Csak azt mondom, amit gondolok.

– Csak azt mondom, amit gondolok.

– Utánozó majom, ott mászik a falon!

– Nem utánozlak. És fogok neked írni mesét.

– Fittyfirityről.

– Fittyfirityről.

– Esküszöl.

– Esküszöm.

(...)

„Csordultig telve az ő szíve kedvességgel és hálával”, gondolta Apa, s hirtelen egy egészen különös érzés fogta el. A vadember szemével, a vadember fejével látta a világot; s látta, hogy ez a csodálatos asszony, aki oly méltóságosan és kedvesen viseli magán a világ terheit, valójában már megadta magát.

Hagyta magát bezárni.

Rács mögé dugni.

– Nagyon helyes! – ordítják odakintről. – Közveszélyes! Munkakerülő!

– Megérdemli! – kiáltják mások. – Ócska! Gyenge! Élhetetlen! Emberhez méltatlan!

– Ne bántsák! – hallik csendesebben. – Szerencsétlen! Örüljünk, hogy nem mi vagyunk ott!

– Jé, ez eszi a perecet!

– Pedig oda van írva: „Az állatokat etetni tilos!” Biztos árt neki!

– Engem érdekeljen? Ő kéri.

– Igen, én kérem! Nem akarok éhen halni! Nem akarok éhen halni!

– Igaza van! Senki nem akar éhen halni!

(...)

Dini Dani kirántotta kezét Apa szorításából, s feltérdelt az ágy mellett álló kisszékre. Az ágyra támaszkodva óvatosan előredőlt, s nekinyomta száját a loncsos, bozontos szakállnak. A bepólyált fej mintha megrázkódott volna, de Apa nem volt ebben biztos. Átlopakodott a túloldalra, s az ágy fölé hajolt. Remetének csukva volt a szeme. Sarkában, kis gödröcskében, a könny összegyűlt, aztán hirtelen megcsorrant, kis patakocska szaladt neki a bozótosnak.

Drámai helyzetek ellenpontozása humorral

A szerző a drámai feszültséggel töltött részekben szívesen él a humor eszközével, ezzel kerülve el az érzelgősség (hiteltelenség) csapdáját.

A deres hajú Apa zaklatott arcát vizslatta.

– Ne féljen, meg fogjuk találni! Nagyon jó nyomkereső kutyáink vannak, ha kell, őket is bevetjük.

– A föld alól is előkerítjük! – toldotta meg lelkesen a tejfeles szájú.

– Én azt hiszem, éppen ezt akarjuk elkerülni, ugyebár – nézett rá némi megvetéssel a deres hajú, majd visszafordult Apához.

(...)

– Az én fiam eteti a hangyákat.

– Az én fiam meg ette a hangyákat. Akkor ennek már több értelme van, nem?

A fiatal rendőr felvihogott. Eddig úgy követte a beszélgetést, mintha ping-pong mérkőzést figyelt volna. – Vajon nekem is ilyen hülye gyerekem lesz egyszer? – kérdezte hangosan elgondolkodva.

A deres hajú majdnem felnyársalta a szemével.

– Csöndbe’ marad! – ripakodott rá.

(...)

– Mert Fittyfirity nem is igazi csodakutya?

– Hogy is mondjam? – vakarta meg feje búbját Apa. – Fittyfirity alighanem igazi csodakutya. De csak annak csinál csodát, aki rászorul. Ez így igazságos. Nekünk van szép lakásunk, kényelmes autónk, megbecsült munkánk. A vadembernek pedig van egy csodatévő kiskutyája. Gondolom, nem szeretnél cserélni vele.

– Fittyfirityel?

– Nem. A vademberrel. (...)

Kendőzetlen őszinteség, kellő önirónia

A hagyományosan intim szférák (családi élet) „kiteregetésével”, helyenként adatszerűen pontos leírásával, egyszersmind kellően ironikus és önironikus tálalásával a szerző még hitelesebbé és még hihetőbbé – vagyis, ahogy a könyv címe ígéri: „igazzá” – teszi az egész történetet. Az egész mű eredetiségének, különlegességének ez az egyik legfontosabb forrása. A most következő rész bőséges idézését azonban az is indokolja, hogy egyszerre nyújtja szép példáját az elbeszélés sokrétűségének (családi élet, gyereknevelés, életfilozófia, lélektan) és az alkalmazott írói eszközök gazdagságának.

Apa erre azt felelte, hogy ő aztán nem terheli semmivel a gyereknek sem a lelkét, sem az idegrendszerét – ha egyáltalán beszélhetünk bármiféle teherről –, legfeljebb a Mindenható, ő pedig csak tudja, mit csinál. Nem?

– Te csak ne akard Istenre hárítani a felelősséget! – tiltakozott Mama, s még a székéről is felpattant. – Nem az Isten sugallatára, hanem a tiedre beszélget Danika a WC-vel, nemde?!

(...)

Az ágyon hanyatt fekve, fejét karjain pihentetve még sokáig tűnődött Mama felvetésén. Kicsit is kívülről nézve persze hogy őrültségnek tűnhetett, ráadásul talán még undorítónak is, ahogyan Dini Dani társalgott a WC-kagylóval. Legelső útja reggelenként hozzá vezetett, első barátságos szavai őt illették.

– Jó reggelt, Vécé! Szomjas vagy?

Eleinte Apának kellett felelnie, jó mély hangon, hogy „Nagyon szomjas vagyok, egész éjjel vártam rád, nagyon köszönöm, hogy végre hoztál egy kis innivalót!” Ha eltévesztette, s „normális” hangon felelt, Dini Dani rögtön figyelmeztette, hogy a WC nem így beszél (vékony hangon), hanem így (dörmögve). Később aztán már Dini Dani játszotta el mindkét szerepet, ügyesen váltogatva hangszínét; akkor is, ha kicsi, akkor is, ha nagy dolga akadt. „Szerbusz, Vécé! Éhes vagy?” „Nagyon éhes vagyok, korog a gyomrom.” „Akkor mindjárt adok neked enni.” „Nagyon köszönöm neked, édes gazdám!”. Amikor aztán Dini Dani végzett, egyedül törölte ki fenekét, egyedül nyomta meg a WC gombját, s végül egyedül mosott kezet a fürdőszobában, a mosdóhoz rendszeresített fellépőre állva.

Tény, hogy Apa találta ki az egész színjátékot, méghozzá azért, hogy leszoktassa Dini Danit a bilizésről, pontosabban: hogy megszabaduljanak a biliztetéssel járó kényelmetlenségektől. Olyan bilit ugyanis még nem találtak ki – legalábbis Dini Daninak biztosan nem ilyenje volt –, amely garantáltan a helyén marad, amikor felállnak róla. Ezért mindig résen kellett lenni, nehogy a bili Dini Dani fenekével együtt felemelkedjék, s tartalma a szőnyegre ömöljék. De ha a tartalom, mint rendesen, benne maradt is, azt is ki kellett még valahogy takarítani, a nagyját a WC-be, a maradékát a mosdóba. Tehát minden amellett szólt, hogy Apa kitaláljon egy kellemesebb megoldást, ám arra is figyelemmel kellett lennie, hogy a kicsik ösztönösen félnek a water closet-től, ettől a zubogó, sziszegő, hörgő, no és rendkívül falánk – mindent elnyelő s örökre eltüntető – szerkezettől. Ezért kellett egy öreg, bölcs szolgát „csinálni” belőle; olyat, aki mindig epedezve várja édes gazdája jövetelét s rövidebb-hosszabb trónolását. Talán mondani sem kell, hogy Dini Dani egy csapásra át is pártolt hozzá.

Csakhogy minél inkább bevált valamely ötlete, Apa annál kevésbé gondolta, hogy a sajátja volna. És az esti vita során, úgy érezte, éppen ezt nem tudná megértetni Mamával és Nagymamával. Mert igazából nem is lehet megmagyarázni. Mert az ember az ilyesfélét úgy tudja, hogy közben fogalma sincs, honnan tudja, honnan a szent meggyőződése. Apának tehát esze ágában sem volt bármiféle felelősséget bárkire is áthárítani, amidőn fennköltebb pillanataiban úgy vélekedett, hogy Dini Dani a Magasságostól kijelölt – de legalábbis jóváhagyott vagy tudomásul vett – utat járja; s ennek lényegén semmit nem változtat, hogy azt viszont Apa már képtelen volt megtudni – megragadni –, hogy ez a Magasságos voltaképp most micsoda. Isten: inkább teremtő vagy inkább gondviselő? Ha gondviselő: szüntelenül odafigyel ránk, mindig meghallgat minket, vagy a kezdetek kezdetén már eleve mindent elrendelt?

5) Illusztráció – a mondandó szolgálatában

A Fittyfirity-könyv illusztrációja a mű mondandóját támasztja alá: minden fejezet képes keretben kezdődik, s minden keretben egy valóságos fényképrészlet bújik meg (a szerző fiának alakja – róla mintázta Dini Danit; a hajléktalansátor a valóságban; a barlang szája az igazi hajléktalan párral stb.). A szerző ezzel kívánta érzékeltetni, hogy olyan történetet, olyan meseregényt írt, amely nagyon tudatosan és nagyon határozottan a valóságban gyökerezik; ám – megfordítva – azt is, hogy a valóságos világban ott van mindaz a szépség, amelyet mi – hitetlenként, menekülőként – makacsul a mesekönyvekben, mesefilmekben keresünk.

6) Film a Fittyfirityről, Fittyfirityből

A könyv rögtön felkeltette a filmes szakma érdeklődését. Habár a kötet az idei könyvhétre (azaz június elején) jelent meg, azóta már (a Filmműhely Alapítvány vállakozásaként) leforgattak egy belőle készülő, illetve róla szóló, huszonhárom percesre tervezett dokumentumfilmet, valóságos szereplőkkel és hivatásos színészekkel. (Ez tehát valójában vegyes műfajú film, játékfilm és dokumentumfilm keveréke).