|
Egy idő
után már nem akartam többé gyereket. Nem mondtam akkori feleségemnek, csak
nem akartam. Ő pedig még kevésbé akart. Idősebb is volt nálam. Egész
életében szedte a fogamzásgátlókat. Felvetette, hogy műtessem meg magam.
Kisebb sebészi beavatkozással elkötik az ondóvezetékem.
Hallani
sem akartam róla. Bármi mást, csak ezt ne!
Nem,
egyáltalán nem az járt az eszemben, hogy egyszer még megint vágyhatok
kisbabára. De nagyobb dolgok sem fordultak meg fejemben; olyasfélék, mint a
Teremtő akarata, az Élet szentsége, a Haza becsülete – fogyatkozó magyar
nemzet, nemzethalál, honmentés, hasonlók. Igaz, a költő (Weöres Sándor) sem
jutott épp eszembe, aki hajdanában-danában megírta: a hazafiságnak nem a
haza megtagadása a fő ellensége, de a handabandázó honmentés.
Alighanem
az egészséges életösztön dolgozott bennem, semmi más. Amely születésünkkor
mindannyiunkban ott leledzik, s ott is marad – hacsak a kor divatos
Szelleme ki nem irtja belőlünk. Mint oly sokunkból.
Én azért
nem a „handabandázó honmentőre” gondolnék, inkább a túlhajtott
liberalizmusra. Az ön- és közsorsrontóra. Az Élet-ellenesre. A
sterilre.
Nekem óriási
szerencsém volt: hétgyermekes családban nőttem fel, méghozzá olyanban, ahol
mind a hetünket akarták. Nem állíthatom, hogy a Sors megkímélte volna
életünket a vargabetűktől. Bizonyos értelemben burokban születtünk, de nem
feltétlen burokban éltünk és élünk. Egy valami azonban örökre, mélyen
belénk vésődött: az Élet tisztelete. Hogy vannak dolgok, alapvető
értékek, amelyeket ha semmibe veszünk, akkor összeomlik az élet. Ezúttal
kisbetűvel. A nagy betűs Élet ettől még bizonyára megy tovább, de a magunké
biztosan darabokra hull. Megszakad bennünk a Harmónia.
Minden
látszat dacára, tényekről, csakis tényekről beszélek. Cáfolhatatlan
élettapasztalatról. Vaskos valóságról.
Tisztelni
az Életet, annyit tesz, hogy hiszünk a bölcsességében. Hogy töredelmesen belátjuk,
nem áll hatalmunkban eszünkkel kifürkészni őt, de ha szívünket a
szolgálatába állítjuk, tőle telhetően megjutalmaz bennünket.
Négy éve
megszületett a kisfiam.
Na jó,
Kedves Felebarátom! Ha nem akarsz, ne foglalkozz Istennel, ne foglalkozz a
nemzetmentőkkel, ne foglalkozz azokkal, akik elfogyásunkról,
elöregedésünkről, nemzetünk pusztulásáról szónokolnak. Akik most épp
élőláncot készülnek vonni az Országház köré, tiltakozásul a sterilizációs
törvény hatályba
léptetése ellen. (Hogy ne használjam a kínálkozó, ám ide nem illő életbe léptet kifejezést.) Jobb- és
baloldali körökben egyaránt szokás a Magyarok Világszövetségének efféle
akcióit fitymálni. A liberális köröket meg egyenesen rosszullét fogja el az
ilyen nemzetvédő demonstrációktól. Talán rögtön arra gondolnak, hogy ezek
biztos arra gondolnak, hogy ők a magyarság szándékos kipusztításán
fáradoznának. Netán másoknak igyekeznének helyet csinálni.
Mondom,
Kedves Felebarátom, te ne foglalkozz ilyesféle nehéz és rázós kérdésekkel.
Te ne a Nemzet érdekében demonstrálj, ne a közösségedért állj be mások
mellé az élőláncba, hanem csakis magadért: a magad javára, a magad örömére.
Jó ez az
elnevezés: élőlánc.
Életlánc.
Amikor egy
nőt sterilizálnak, nem az a baj, hogy valakit, bárkit sterilizáltak, hanem
az, hogy vele és általa az Életet csonkítják meg. Hogy a
kifürkészhetetlenbe avatkoznak bele jóvátehetetlenül. Az élet egyik
csodája, hogy az életük derekán túl jutó férfiak és nők milyen szeretettel
– szinte szerelemmel – tudnak csüggeni kései gyermekükön vagy új
unokájukon. Nincs az az ember, aki ezt az érzést előre át tudná érezni,
élni. Nincs az a tizenéves, de még harmincöt éves sem, aki előre tudhatná,
jutna-e neki ebből a csodából, vagy nem.
Jó,
belátom, nem lehet felebarátainkra a magunk életét, világlátását
rátuszakolni. No de arra sincs felsőbb felhatalmazásunk, hogy mi adjunk
tippeket és lehetőségeket: tudatlanságból ki hogyan tehetné üressé a maga
életét. Arra meg különösen nincs, hogy az Életre esküdött orvosok
akár pénzért, akár rutinból Életet csonkoljanak.
Fiacskám
felébredt. Idejön hozzám, nézi, mit csinálok. Próbállak megmenteni
benneteket – mosolygok rá. – Vagy inkább magunkat – teszem hozzá. Csak a
mosolyt látja rajtam – s visszamosolyog.
Tudom –
úgy tudom –, Kínában még fizetnek is annak a nőnek, ha megelégszik egy
gyerekkel, s utána sebészkés alá fekszik, meddővé tétetni magát. Nem arról
beszélek, hogy az életben nem lehetnek olyan nyomorúságos vagy veszedelmes
helyzetek, amikor egy kormány rákényszerül valamilyen mesterséges, művi
beavatkozásra. Hanem arról, hogy ha ezt a szabadság, a jogi egyenlőség
szólama alatt, épp népfogyatkozóban tesszük, akkor nemcsak önsorsrontásra
buzdítunk és bátorítunk – hanem mások sorsának megrontására is.
A
rosszkedvűek, az örömtelenek, a magukat elhagyók, az Életet feladók a közös
rosszkedvünket, szorongásunkat táplálják. Az a gyermek, aki egy amúgy –
tegyük fel – tisztességes egynemű (homoszexuális, leszbikus) pár életében
kénytelen mintát találni magának, a mi boldogtalanjaink számát és a mi
boldogtalanságunk mértékét fogja szaporítani. Szerencsére a pedofilok
nálunk még nem sietnek pártot alapítani, nálunk még nem követelik, hogy
tizenkét éves kortól a gyerekek szabad elhatározásból nemi szolgáltatásokat
nyújthassanak, szabadon ihassanak, dohányozhassanak. Tényleg, miért pont
tizenkettőtől? Miért nem, mondjuk, hat éves kortól? Vagy háromtól? De van
gyerek, aki már egy évesen is tud beszélni, egy évesen is ki tudhatná
mondani a boldogtalanító igent…
És
tényleg: nálunk miért kellene megvárni a sterilizációval a tizennyolc éves
kort? Miért ne lehetne, mondjuk, tizenkét-tizennégy éves kortól – hiszen
vannak lányok, akik már ekkor elkezdik szexuális kalandozásaikat?
Túlliberalizálódott polgártársaink amiképpen komolyan fontolgatják, hogy
egyneműek is fogadhassanak örökbe csekély öntudatú kisgyereket, miért ne
lehetne e kicsikről úgy dönteni (mondjuk, az „előrelátó”, „gondoskodó”
szülőknek), hogy már születésükkor nemző- és fogamzásképtelenné tesszük őket?
Hiszen annyi későbbi kényelmetlenségtől és nem kívánatos izgalomtól meg
lehetne óvni őket!
Aki letér
az útról, az ne csodálkozzon, ha a legsötétebb, legriasztóbb sikátorokba
téved.
Tizenhárom
éve már, hogy Svájcban jártam. Gazdag életüknek egyetlen igazi sötét foltja
volt: a fiatalok között elszabadult drogfogyasztás. Nem csupán a látvány
volt szívszorongató, ahogy a bódult szerencsétlenek a nagyváros kijelölt
pontján összeverődtek, de a drog nyomában járó bűnözési és öngyilkossági
hullám is. Kérdem a minap svájci rokonom, tudtak-e azóta kezdeni valamit
ezzel a bajukkal. – Tudtunk – feleli látható elégedettséggel, sőt,
büszkeséggel. – No és mit? – kérdem felcsigázva. – Felszámoltuk a
drogtelepeket, és nem engedjük, hogy bárhol is újabb jöhessen létre.
Ilyen
egyszerű.
Nem
engedik, hogy a „devienciák”, a nyilvánvalóan Élet-ellenes szellemi,
viselkedési normák kedvükre szaporodjanak.
Élőláncot
vontak az Élet köré.
Gyere,
kisfiam, készen vagyok.
|