|
V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a |
|
|
|
Egyetlen történet A csúf kiskacsa és egyéb állatmesék KÓSTOLÓ
TARTALOM A csúf
kiskacsa A kutya és
a farkas A gólya és a béka A róka és a nyúl A vadméh és a fürkészdarázs A nyúl és a sün A csúf kiskacsa (részletek) Réce mama boldog révületben ült
tojásain. Kikukucskált a deszkarésen, felpillantott a Holdra, s
megállapította: még kerek egy hét, s kikelnek a kicsinyek. Végre-valahára!
Behunyta szemét, úgy ábrándozott. Hirtelen mintha apró gallyacska csapta
volna meg hasfalát. Még a pattanást is tisztán hallotta. „Csak nem?”,
csodálkozott el. „Hiszen még nincs itt az ideje!” Üggyel-bajjal
felkecmergett, s a derengő fényben körbehordta tekintetét a fészekalján.
Tizenegy tojás domborodott a szeme előtt, tizenegy vékony héjú, tompa fényű,
síkos tojás. Az egyiken megpillantotta, amit keresett: jókora repedés
éktelenkedett rajta. Egyszer csak megemelkedett a burok, véres szárnyacska
türemkedett elő, aztán kikandikált egy csenevész csőr is. Réce mamának elállt
a lélegzete, úgy figyelt. Rossz érzés kerítette hatalmába. Nem, az ő csőrük
nem ilyen. Egyáltalán nem ilyen. Ez a csőr olyan hegyes, mint a rózsa tövise.
Olyan, mintha… mintha csökött volna. Torz. Beteg. Most vette észre, hogy a
tojás maga is lényegesen kisebb a többinél. Eszébe jutott, hogy a
cseresznyénél meg a mogyorónál szokott ilyet látni: az érik meg előbb,
amelyik beteg. Hamarabb megpirosodik vagy hamarabb megbarnul, hamarabb le is
hull, ám nincs benne köszönet: alakra hibás, íze keserű. Réce mama
beleborzongott. Reccsent megint a
tojáshéj, a repedés szerteszét szaladt. Az izgága lény egyszeriben elődugta
véres-borzas fejecskéjét, majd nagy keservesen kihámozta magát kocsonyás
burkából. Réce mama a legmélyebb kétségekbe zuhant. „Micsoda torzszülemény!”
– csóválta fejét. „Se rendes csőre, se rendes farka! Vajon a többi is ilyen
lesz?” Csendben fohászkodott, nehogy bekövetkezzék ez a borzalom. Szerencsére
a többi tojás békésen szendergett: rá sem hederített, miféle szörnyűség történik
ott a fészekaljban, épp a tőszomszédságában. Réce mama
legszívesebben kipenderítette volna a többi mellől ezt a formátlan, rút
teremtményt. De amikor széles, lapos csőrével erőteljesen feléje bökött, hogy
odább taszítsa, szíve legmélyén – mitől, mitől nem – hirtelen megszólalt a
határtalan anyai gyengédség. „Mégiscsak az enyém! Én tojtam! Én ültem rajta
hétszámra!” – Háp-háp! – mondta
oda neki, egyszerre nagyon kedvesen és nagyon szomorúan. – Csip-csip –
felelte az új jövevény. * – Hát ez meg miféle szerzet?
– szörnyülködött Réce papa, mikor a Nap első sugarára nagy nehezen kinyitotta
szemét. – Pszt! – pisszegett
Réce mama. – Nehogy megsértsed hamvas kis lelkét! – Honnan
szalajtották? Kinek a csúf kölke? – Ki másé, mint a
tied meg az enyém! Innen kelt ki a fészekaljból. – S azzal Réce mama, mielőtt
valami nagy baj történne, gyorsan szárnya alá vette kicsinyét. Réce papának haragra
gyúlt a feje. – Szedte-vette
teremtette! A vak is látja, hogy ez nem kacsa, inkább valami tikivadék! – Ez már legyen a maga
baja! – hápogott mérgesen Réce mama. – Én ültem rajta, én melengettem, én
láttam a saját két szememmel, hogy az én tojásomból bújt elő. A többi nem
érdekel! – És ha a
gazdasszony komisz kölke csinálta? – erősködött Réce papa. – Idecsent egy
csirketojást. Belőle aztán kinézem! – Megmondtam, amit
megmondtam! – szögezte le Réce mama ellentmondást nem tűrően. – Az enyém! Nem
adom! „Végül is” –
legyintett már erre Réce papa – „ahol jut ennivaló tíz éhes csőrnek, jut a
tizenegyediknek is”. – Szeretnék valamit
mondani! – vakkantott ismét Buttyó kutya. – Nem hiszem, hogy
mondanivalónk volna egymásnak! – csipogta a csúf kiskacsa, és még csak hátra
sem fordult. – Én meg úgy vélem,
hogy nagyon is van! A csúf kiskacsa erre
már megfordult. – Nocsak, nocsak!
Csak nem szólalt meg a lelkiismereted? – Ha arra gondolsz,
hogy lelkifurdalásom volna, hát nincs. – Igazán kár –
ingatta fejét a csúf kiskacsa. – Mert akkor még lett volna miről
társalognunk. Kérlek, hagyj magamra! Emlékezni jöttem ide, nem fecsegni! Buttyó szomorúan
pislogott. – Hát nagyon nem
esik jól, hogy bűnösnek látsz. Hiszen teljesen ártatlan vagyok! – Ártatlan?!
Ártatlan?! Hogyan is lehetnél te ártatlan?! – kiáltott rá mérgesen a csúf
kiskacsa. – Ők az ártatlanok! – mutatott a Gödör felé. – Tudd meg, Buttyó,
senkinek sincs joga ártatlannak mondani magát az élők közül! Senkinek sincs
joga semmiféle felelősséget elhárítani magáról! Neked a legkevésbé! A csúf kiskacsa
elfordult, háta erősen rázkódott. Buttyónak
összeszorult a szíve, ám hirtelen gondolt egyet. Nekiindult a Gödör kerítése
mellett, vigyázva rá, hogy egyforma hosszúságúakat lépjen. Minden tizedik
lépésére ugatott egyet. A csúf kiskacsa értetlenül nézett a nyomába. Mikor a
gödröt megkerülve visszaért, Buttyó csak ennyit mondott: – Éppen hússzor húsz
kutyalépés. – Na és? – Innentől fogva
egyszerű számtanpélda. Hány csirke is fér el egy ekkora területen? – Buttyó
lépett egyet előre, aztán elfordult, s ezt addig ismételte, amíg vissza nem
ért a kiindulási pontra. – Nos? – Nem akarom tudni! – Engem viszont
bűnösnek akarsz tudni! – A te szellemed,
Buttyó, nagyon veszedelmes! – csipogta. – Nem hiszem, hogy te magad gonosz
volnál, de meggyőződésem, hogy lovat adsz a vérszomjasok alá. Lelked rajta! – Lovat alájuk a
hazugság ad, nem az igazság. – Az igazság nem
szőrszálhasogatás! – Nekem aztán
felesleges bizonygatnod. A puli nemzetség mindig arról volt híres, időtlen
idők óta, hogy az igazságot szolgálta, nem saját magát. Mi aztán soha nem a
magunk hasznát lestük, mint némelyek mostanság. Nem győznek a vérkorszakra
emlékeztetni, számokkal dobálózni, csak hogy magukat fényezzék. Vakulj,
házilény! – Kire gondolsz? A
szamárra? – Például. – Érte tűzbe tenném
a szárnyam. Csupaszív, áldott jó teremtés. – Jónak jó, csak nem
lát messzebb az orránál. Ha ragaszkodna az igazsághoz, mindenki jobban járna.
Ő kezdett először százezrekről beszélni. Meg csirkézésről beszélni. A
mangalica csak kapva kapott rajta. S a maga hasznára aztán még megcifrázta. Mangalica asszonyság idegesen
járkált fel s alá; addig-addig, míg rá nem lépett az egyik malacára. Emez
álmában felvisított, de úgy, hogy még magát is felébresztette. – Mama, miért nem
alszol? – röffentett. – Mert nem tudok,
aranyoskám. – Valaki bántott? – Így is mondhatjuk.
Van az állatseregletben egy áruló, és nem tudom, ki lehet az. – És ez baj? – Nagyon nagy baj!
Mindent okosan kiterveltem, ügyesesen elvégeztem, egy szál magamban, apád
nélkül, s most minden egy csapásra összeomolhat. – Mama, én is árva
vagyok? – Mint ki? – Mint a csúf
kiskacsa. – Nem. Neked itt
vagyok én. És téged nem tagadott ki senki. – És az én apám hol
van, mama? – Hát, hogy is
mondjam…? – komorodott el még jobban mangalica asszony. – Jobb, ha tőlem
tudod meg: megették. A kismalac csak
sokára szólalt meg ismét. – Ki ette meg? – Az ember. – És minket is meg
fog enni? – Mindent megteszek,
aranyoskám, hogy ne egyen meg! A koca igyekezett
minél megnyugtatóbb bizakodással nézni malacára. Azt a tervét csak nem
árulhatta el neki – nehogy kikotyogja valamelyik házilénynek –, hogy egyszer
majd ráveszi az embert, ne egyen többé disznóhúst. Egyen inkább több libát!
Vagy ha kevés, egyen lovat! Sokkal egészségesebb! – Az ember hatalmasabb
nálad? – kérdezősködött tovább csemetéje. – Azon igyekszem,
hogy ne legyen hatalmasabb! A kismalac ezen
megint elgondolkodott. Aztán behunyta szemét, látszólag minden fontosat
megtudott. Ám kisvártatva csak felvetette: – Mondd csak, mama!
Te szereted a csúf kiskacsát? – A magam módján –
röffentett a mangalica koca. – Ez mit jelent? – Ez azt jelenti,
kisfiam, hogy igazából csak titeket szeretlek. – Akkor miért teszel
meg mindent őérte? – Mert ő hatalom. – Hiszen ő kisebb
még nálam is! – Nem. Nagyobb még
nálam is! – Ez hogy
lehetséges, mama? A mangalica hosszan
vakargatta a fejét. Végül csak belefogott. – Hát úgy, hogy neki
különleges története van – magyarázta. – Rémisztő és megható. És a házilények
semmit nem szeretnek úgy, mint a rémisztő, egyszersmind megható történeteket.
Nagyokat szörnyülködni és nagyokat sírni hozzá. Nincs még egy hozzá hasonló
lény ebben az állatseregletben, aki elmondhatná, hogy egy hajdani
nemzetségnek az utolsó sarja. És aki azt is elmondhatná, hogy az édes szülei
meg seregnyi hozzátartozója milyen borzalmas körülmények között végezték. De
ha akad is még efféle, az okosabb fajta házilények egyik legfontosabb
feladata ezen a világon, hogy ezeket a szerteágazó, sehova sem vezető
történeteket mind elfelejtessék a butábbakkal; hiszen az állatok zöme e
tekintetben pontosan ugyanolyan, mint az ember: csak megzavarja, ha egyszerre
túl sokféle elbeszélésre kell odafigyelnie. Érted-e, kismalacom? – mosolygott
le a mangalica koca. – Értem, mama! – Mert az én fajtám
vagy! Okos! Ezért még azt is elmondom neked, hogy a buta lényekért, nekünk,
okosoknak, még ennél is többet illik tennünk: a megőrzött történetet, hogy
soha ne legyen unalmas, meg hogy mindig elfelejtethesse az összes többit,
szüntelenül cifrázni kell. Minél nagyobb és minél újabb iszonyatok tarkítják,
annál erősebben lehet vele hatni, s mi másért, mint éppen ezért van szükség
erre a történetre. Hiszen minél erősebben hatsz, annál nagyobb a hatalmad! – Ezért hatalom a
csúf kiskacsa… – Pontosan! –
hunyorgott a mangalica, s büszkeségtől feszülő mellkassal meglegyintette
malaca buksiját. – És ebből a hatalomból kanyarítottam én magunknak. Mert ez
a világ már csak ilyen: az senkit sem érdekel, hogy az apádból kolbászt
csináltak. Az nagyon „szimpla” ügy, nagyon „uncsi”, ahogy a faragatlan nép
mondja. Ám ha én jól sáfárkodom az Egyetlen Történettel, az olyan, mintha
varázskulcsot nyomtak volna a kezembe. Szabad bejárásom van a hatalomba, az
éléstárakba, a kincseskamrákba, sőt, a fejekbe és a lelkekbe is! Persze, ha
valakinek csak szíve van, mint a szamárnak, de esze nincs hozzá, az semmire
sem viszi a történettel. Azt a történet felzabálja. A gólya és a béka A gólya éppen a béka mellett
fékezett le az iszapos tóparton. Emez eddig csodálattal figyelte, milyen
gyönyörűen suhan a hatalmas test a levegőben, majd billen egyszeriben hátra,
repdesnek méltósággal a kitárt szárnyak, s az előre meresztett lábak hogyan
vetik meg magukat a puha fövenyen. – Most megvagy! –
kelepelte a gólya. – Most meg –
brekkentett a béka. – Nem is próbálsz
menekülni? – Már miért? – Hogy mentsed a
bőröd. – Semmi esélyem. – Akkor is meg
kellene próbálnod! Így megfoglak, bekaplak, véged. Úgy meg, ki tudja, mi
minden történhet még. Lehet, hogy megbotlok. Lehet, hogy meglátok egy másik
békát. Egy sokkal kövérebbet. – Na, azért én sem
vagyok olyan sovány! – Éppenséggel nem
vagy, de biztos, hogy van a világon nálad kövérebb. – Biztos. – No, akkor ugrasz? – Nem. – És miért nem? – Nem tudom...
Valahogy… nem látom értelmét. – Mert hitetlen
vagy! – Ezt nem hinném.
Inkább csak rosszak a ösztöneim. Minden normális, úgy értem, egészséges béka,
ha lát egy gólyát a magasban körözni, beugrik a vízbe, elbújik a nád közé, a
sás közé, a hínárosba, vagy épp egy kő alá. Én meg még a számat is tátva
felejtettem. Tulajdonképpen csodálatos teremtés vagy! Ilyen gyönyörű
látványt! Legfeljebb csak a naplemente fogható hozzád! A gólya becsukta
szemét. Hosszasan, mint aki sütkérezik. Aztán megrebbentette szárnyát. – Megtennél egy
szívességet? – No? – emelte fel
tekintetét a béka. – Ne mondjál nekem
ilyen szépeket! Nekem fiókáim vannak! És ugorj legalább egy kicsikét. Ilyen
pindurkát! – Kitátotta csőrét úgy fél arasznyira. – Nem úgy, mint neked,
nekem nagyon is jól működnek az ösztöneim. Ha olyan jámborul viselkedsz, mint
egy döglött hernyó, képtelen vagyok bekapni téged! – Sajnálom. Nem
adhatok mást, csak mi lényegem. – Hogy mondod? – Nem adhatok mást,
csak mi lényegem. – Aha. Saját? – Nem éppen. Egy
nagy magyar költőtől vettem. – Aha. – A gólya
nagyot sóhajtott. – Hát akkor nekem kell erőt vennem magamon. Kihúzta magát, jó
feszesre, peckesre, s fenyegetőn lépdelt erre meg arra. Megkerülte a békát.
Amikor a háta mögé ért, jó erősen összecsapta csőrét. Békák ugrottak rémülten
itt is, ott is a tóba. A mi békánk reszketett, mint a nyárfalevél, ám meg nem
mozdult. A gólya a csőrét
csóválta. – Tulajdonképpen mi
a becsületes neved? Remélem, varangy… – Dehogy.
Kecskebéka. – Na, még ez is! Égnek emelte a
csőrét, s olyan nekikeseredve kelepelt, ahogy a faluvégi kutya tudott nagy
bánatában vonítani. – Ha neked jobban
esne úgy, hívhatsz varangynak – kvartyogta ekkor a béka. S ha éppenhogy csak,
ha egy hangyányit is, de megmoccant. A gólya azonban nem vett tudomást róla,
annyira magával ragadta az önfeledt kereplés. A béka megrendülten hallgatta.
Aztán halkan, átszellemülten kvartyogni kezdte: Kémény tetején kelepel a gólya, Fészkét gallyakból, kis ágakból hordja. Belseje néhány puha-pihe szalma, Gólyafiókák kicsi birodalma. A gólya dermedten
állt, égnek tátott csőrrel. Mikor a kvartyogás abbamarad, kissé oldalra
billentette fejét. A béka bátortalanul közelebb ugrott hozzá. Tekintette
végigszaladt a két vörös nádszálon, a fehér és fekete tollak fedte
domboldalon, a magasba meredő kígyónyakon, fel, egészen a elpárásodó
gyöngyszemig. Akkor újra éneklésbe fogott. De mikorra aztán vége van a nyárnak, Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak. Messzire szállnak, napsütötte délnek, Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.* A gólya méltóságteljesen
bólintott. – Ez már csak így
van. Mindig visszatérünk. A béka köhintett. – Nagy jót tennél
velem, ha elfogadnád az áldozatom. Muszáj megélned, s fiókáidnak is muszáj
megélniük a holnapot! Hogy vissza tudjatok majd jönni. Hozzánk. – Ugyan, hol lennél
te már akkor?! Százszor megeszlek, százszor kiköplek. – Úgy értem, a
békákhoz. Békák itt akkor is lesznek, ha én már nem leszek. – Hogyan is volt a
második strófa? A béka hátraugrott,
fejét megemelte, így énekelt. De mikorra aztán vége van a nyárnak, Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak. Messzire szállnak, napsütötte délnek, Övék már az egész világ, mégis visszatérnek. Kvartyogása bejárta
az eget és a földet. A gólya becsukott szemmel hallgatta, aztán szaporán
lépett néhányat napsütötte délnek. Szárnyát meglebbentette, s mintha meleg
légfuvallat reppentené fel, már fenn is volt a magasban. Ott körözött,
éhesen, boldogan. A béka révülten várt
egy darabig, aztán apró sóhaj kíséretében kinyitotta szemét. Pislantott
néhányat, mint aki nem jól lát. Felszökkent, a levegőben megfordult, háttal
érkezett vissza. De úgy sem látott senkit. Placcs, beugrott a
tóba, egyenest a nádas sűrűjébe. Szaporán beásta magát az iszapba, megbújt
egy jókora kő alá. Aztán megéhezett. Kievickélt s
bekapott néhány kövér szúnyogot. A gólya nem merte szemügyre venni, levelit, vagy mit visz
fiókáinak. * Gryllus Vilmos dalszövege
|
